Tizenegyedik fejezet

„ Van valami, ami nagyon zavar, uram. Azt beszélik, Yoda mester Klón háborúnak nevezte a háborút, rögtön a geonosisi csata után. Az volt a legeslegelső ütközet. Miért így nevezte el a háborút, miért a klónokról, akik megvívják? Mondott már valaki olyant, hogy az Ötödik Flotta Háborúja, vagy pedig, hogy a Koréliai Baji Brigád Háborúja? Mit tud Yoda mester, amit mi nem tudunk?”

Bardan Jusik tábornok, egy Arligan Zey tábornokkal folytatott, bizalmas beszélgetés során

 

Köztársasági komp, úton a Dorumaa felé,

478 nappal a geonosisi csata után

– Mit jelent az, hogy cyar’ika? – kérdezte Etain a tenyerén tartott kézi számítógépet bámulva.

Ordo sejtette, hogy merrefelé tartanak, és mert egy kisméretű csillaghajó szűkös pilótafülkéjében ültek, nem térhetett ki a beszélgetés elől. Tartott attól, hogy olyan területekre fognak tévedni, amelyekről ő szánalmasan keveset tud, és mindig is utálta, ha nem tudott választ adni egy kérdésre. Elvárta magától, hogy mindig, mindenütt tökéletesen teljesítsen.

– Az jelenti: kedvesem – felelte. – Édesem. Szerelmem. Drágám.

Etain hallhatóan nyelt egyet, és a tekintetét továbbra is a készülékre szegezve tovább kérdezett:

– És egy nő mondhatja ezt a szót egy férfinak?

– Annak mondja, akinek akarja – válaszolta Ordo. Aha... a lány a szerelmi viszonyok aknamezőjén tapogatózik, ráadásul egy számára idegen nyelven. – Bárkire és bármire használható, akit és amit szeret. Mondhatja gyermeknek, férjnek, háziállatnak, szülőnek.

– Ó... – Etain kissé letörten sóhajtott, mintha nem erre számított volna. – Értem. Na, mindegy...

– Ha Darman ezt a szót használta, nem azért tette, mert a strilljének tekinti magát – magyarázta sietve Ordo.

A lány furcsa, csikorgó hangot hallatott, mintha nevetni próbált volna, de már elfelejtette, hogyan kell, aztán megkérdezte:

– Szóval, most már mindenki tud a babáról, csak Darman nem?

– Csak Kal’buir, Vau őrmester és a testvéreim. És persze, Bard’ika – sorolta Ordo. Mindig is csodálta Jusikot, amiért képes olyan sokáig elhallgatni a híreket, de éppen ezért sokszor elgondolkodott azon, hogy az ifjú Jedi vajon mennyi mindent nem mond el neki és a társainak. Nagyon vágyott már arra a napra, amikor többé nem lesz szükség erre az átkozott titkolózásra. A fejét nem, csak a szemét mozdítva a lányra pillantott, és hozzátette: – Nekünk kötelességünk vigyázni önre, tábornok.

– Méltányolom, hogy aggódnak értem.

– Vannak fájdalmai?

– Nincsenek.

– Vérzés?

– Semmi... Bardan már azelőtt tudta, hogy elmondtam Kalnek. Megérezte – mondta Etain, azzal ismét sóhajtott egyet, és a hasára tapasztotta mindkét tenyerét. – Haragszik még rám?

– Ha haragudna, azt maga is észrevenné – válaszolta a fejét csóválva Ordo. – Kal’buir azon fáradozik, hogy jobb hellyé tegye számunkra a Galaxist, de ez aligha sikerülhet, és nem is az ő feladata, miután felnőtt férfiak lettünk.

– Megmondta ezt valaha neki? – érdeklődött Etain.

– Meg, ha nem is ezekkel a szavakkal – közölte bólogatva Ordo.

– Aha... tehát maga is tart tőle.

– Nem. Én attól félek, hogy nem vagyok méltó őhozzá.

– Értem, akkor ezt ne erőltessük...

Ordónak nehezére esett együtt élni a tudattal, hogy valakik annak szentelték az egész életüket, hogy jobb helyzetet teremtsenek neki és a testvéreinek. Ezt egy örökösen gyarapodó adósságnak érezte, amit sosem fizethet vissza.

Szerette volna azt látni, hogy Kal’buir végre rendes ágyban, pihenéssel tölt egy egész éjszakát, és rendbe hozatja a bokáját. Szerette volna, ha Kal’buir talál magának egy kedves asszonyt, aki gondját viseli. Sőt szeretett volna mindent megadni a buirjának, amit ő akart adni a fiainak...

– Jobb lesz, ha szólok neki, hogy úton vagyunk felé, amint kitörtünk a hipertérből – jegyezte meg halkan.

– Korábban miért nem értesítette? – kérdezte Etain.

– Mert azt felelte volna, hogy vigyem magát a Coruscantra, és én mindig engedelmeskedem neki – felelte Ordo.

– Még akkor is, ha tévesnek érzi az utasítást?

Ordo nem mindig értett egyet Skiratával, de ez messze esett attól, hogy ne hajtsa végre a parancsait.

– Ott van szüksége rám – felelte, nem törődve a lány kérdésével.

– És én hogyan lehetek hasznos? – vetette fel Etain.

– Nem kell hasznosnak lennie.

– Egyébként, mi az a nagy dolog a Dorumaán? A nyakamat rá, hogy Kal sosem lépne le csak úgy, főleg nem egy háború kellős közepén.

Ordo nem látta értelmét, hogy elhallgassa a lány elől a tényeket – röviddel a leszállás után úgyis rájött volna mindenre.

– Ko Sai – felelte röviden.

– Mi van vele?

– Alighanem megtalálták, és ez azt jelenti, hogy a kutatási anyagait is.

Etain hirtelen mély hallgatásba burkolózott. Ordo hallotta ugyan a szuszogását, de a tekintetét a hajó előtt örvénylő fénysávokon tartotta.

– Ezek szerint Kal nem csak összevissza beszélt – állapította meg végül Etain.

– Ne, várjon! – tiltakozott a fejét felkapva Ordo, mert felismerte, hogy a lány egyáltalán nem érti a helyzetet. – Mereel hónapok óta követi Sai nyomait. Sajnálatos módon...

– Néhány pillanatra elhallgatott, és fontolóra vette, bölcs ötlet volna-e elmondani, hogy Jusik adta a tippet Skiratának.

Rövid töprengés után úgy döntött, hogy jobb lesz, ha ezt Bard’ika meséli el a lánynak. Vett egy mély lélegzetet, és tovább magyarázott: – Sajnálatos módon, a deltások elkapták az egyik informátorunkat, és most ők is a Dorumaa felé tartanak. Maga a főkancellár adta ki a parancsot, hogy fogják el Sai-t.

Ismét Etainre pillantott, aki úgy nézett ki, mint egy rémült kislány. A száját résnyire nyitva hagyta, nagyokat pislogott, míg az arca beteges színben, szinte szürkében játszott. Ordo most már tudta, hogy nem lett volna szabad elmondania neki. Etainnek ebben az állapotában más már nem is hiányzott, mint egy újabb dolog, ami miatt idegeskedhet.

Viszont a leszállás után úgyis mindenről értesült volna. És nem maradhatott a Qiilurán, hogy betegre aggódja magát úgy, hogy csupán az alakváltók vannak mellette.

– Maguk teljesen megőrültek? – suttogta rekedtes hangon Etain.

– Személy szerint én?

– Kal és a nullások a Delta ellen... És szembeszállnak Palpatine-nal?

– Eszünkben sincs harcolni a deltásokkal – hadarta Ordo, hogy amennyire lehet, megnyugtassa a lányt. – Csak mi érünk oda előbb. Senkinek nem esik bántódása.

– Ordo, ezt a magánhadsereg-dolgot be kell fejezni! – jelentette ki Etain meglepően határozottan. – Ezt nem csinálhatják tovább. Az lesz a vége, hogy árulásért elítélik és kivégzik magukat!

Ordo azonnal felfigyelt. Etain talán csak általános figyelmeztetésnek szánta a kijelentést, de kínosan közel kerültek a Sullhoz és más, szökevény felderítőkhöz kötődő, szörnyű titokhoz.

– Tud arról, hogy lemészárolnak minket, mint az állatokat? – kérdezte halkan.

– Én csak... – motyogta elképedten a lány.

Ordo szeretett volna nyíltan rákérdezni: a Jedik tudnak a kivégzésekről? Beszéltek valaha egymás között arról, hogy mi lesz, miután véget ér a háború? Ám tudta, hogy Kal’buir dühös lenne, ha most miatta felszökne a lány vérnyomása, és baja esne a gyermeknek, így aztán keményen beleharapott az alsó ajkába, és igyekezett elfojtani a haragját. Emlékeztette magát, hogy Etain jószerével gyerek még – pont olyan, mint Bard’ika, csak nem olyan magabiztos, és nem ért annyira a dolgához.

Minden akaratát össze kellett kaparnia ahhoz, hogy hallgasson. Fémes, sós ízt érzett a nyelvén. Gyorsan lenyalta a szájáról a kiserkent vért, és kibökte:

– Sajnálom...

Arra összpontosított, amit Skirata várt tőle, és kemény harcot vívott az indulataival, nehogy Etainre zúdítsa minden haragját és csalódottságát. Nem csak azért, mert ez nem lett volna tisztességes vele szemben, hanem azért is, mert olyan következményekkel járhatott, amelyek kiborították volna Kal’buirt és Darmant. Meg akarta kérdezni a lánytól, hogy miért csak egy maroknyi Jedi tiltakozott a rabszolgahadsereg alkalmazása ellen, és hogy a Jedik miért állítják, hogy szentnek tartanak minden életet, miközben úgy bánnak a klónokkal, mintha az ő életük nem számítana semmit. Ezt a kérdést Zeynek is szívesen nekiszegezte volna. Végül azonban csak vett egy mély lélegzetet, és halkan folytatta:

– Beszéljünk másról, rendben? Szóval, ha Besany meghívott vacsorára, akkor csak vacsorára gondol-e, vagy...

Elakadt a hangja. Etain úgy meredt rá, mintha egy szörnyű, véres balesetet látott volna, és ő különben sem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést, bár a választ feltétlenül tudni akarta. Etain hirtelen elkapta a férfi karját, és akkora erővel vájta bele a körmeit a bőrébe, hogy kis híján felszisszent.

– Visszatérhetnénk az előző témára? – kérte a lány fojtott hangon. – Ki mészárolja le a klónokat? Zey tud erről?

Ordónak nem kellett Erő-érzékenynek lennie, anélkül is érezte, hogy a Jedi teljesen összezavarodott attól, amit az imént hallott.

– Tekintve, hogy a klón titkos ügynökök mélységi felderítőket vadásznak le, talán Zey engedélye is kell hozzá – válaszolta a lány szemébe nézve még akkor is, ha közvetlenül nem tartoznak a parancsnoksága alá. Képtelenségnek tűnik? Annak... De ne feledjük, Zey tétovázás nélkül engedélyezte Kal’buirnak, hogy orgyilkosságokat hajtson végre, nem igaz?

– A kézfejével megtörölte a száját, és hozzátette: – Egyszerűen nem tudom. És nem lett volna szabad elmondanom önnek.

– De megtette, és most nagyon dühös vagyok – felelte Etain.

– A klónok csakis hullazsákban hagyhatják el a Nagy Hadsereget – folytatta Ordo, és hogy tompítsa a csapást, nem a rangján, hanem a nevén szólította a lányt: – Nézze, Etain, ha ennek egyszer híre megy, maga szerint milyen hatással lesz a lojalitásra, hát még a hangulatra?

Etain sokáig hallgatott, mintha alaposan megfontolta volna, milyen szavakat használjon, majd megszólalt:

– Nem tehetek arról, hogy Jedi vagyok. Sosem volt több választási lehetőségem, mint maguknak, és ugyanúgy nem kapcsolhatom ki a különleges képességeimet, ahogyan maga nem kapcsolhatja ki az agyát. Tudnia kell, hogy maga eléggé megrémít, mert érzékelem a bensőjében a sötét oldalt. Tele van haraggal és erőszakos érzéssel, és bár egyelőre elfojtja ezeket, fogalmam sincs, mikor fogja elveszíteni az önuralmát, és szabadjára engedni az egészet.

A lány nem mondott semmi olyat, amit Ordo már ne tudott volna. Kal’buir sokszor kijelentette, hogy ha valaki úgy tenyészt embereket, ahogyan a kaminóiak tették, ne számítson semmi másra. És az aiwha-csaliknak nem állt érdekükben, hogy boldog, elégedett klónokat gyártsanak.

Többé-kevésbé fegyelmezett, veszedelmes gyilkológépeket állítottak elő. Talán meg sem fordult a fejükben, hogy a termékeik eltűnődnek majd a létezésük értelmén, és felismerik, hogy milyen szörnyű sorsot szántak nekik.

Besany ilyennek lát? – tépelődött magában Ordo. – Pszichopatának? Sosem látszott rajta, hogy fél tőlem. Vajon megmondaná, ha félne?

– Etain, maga nem felelős az egész Jedi-rendért – válaszolta megfontoltan. – Én szinte semmit sem érzek, amikor gyilkolok. Nem szórakozásból ölök, hanem azért, mert a munkám része. És nem is tartok tiszteletre méltónak minden életet. Engem nem érdekel más, csak én magam és a testvéreim. Ha ez azzal jár, hogy még többet kell gyilkolnom, ez a tudat egyetlen álmatlan éjszakát sem fog okozni nekem.

– Ha ez segít valamit... – felelte Etain – nemrégiben eljutottam arra a pontra, ahol már nem érdekelt, hány telepest ölnek meg a Qiilurán, ha cserébe a katonáim életben maradnak. Nem hiszem, hogy a Jedi Tanács nagymesterei tapsolnának ennek, de majd megtanulok együtt élni vele. Nyilván meg tudják indokolni, hogy miért hunynak szemet a hadsereg bevetésével járó szörnyűségek felett.

Ordo nem egészen ilyennek képzelt egy kellemes csevegést, és ez lett életének egyik legkínosabb élménye. Nem maradt mondanivalója, ezért a műszerfal felé fordult, hogy ellenőrizze az irányt és a kitörési pont koordinátáit. Már nem csodálkozott azon, hogy a mandaloriak zöme a szeparatisták mellé állt ebben a háborúban. A Köztársaság belülről rohadt szét, gyenge és korrupt lett, elszakadt mindentől, ami kívül esett a Coruscant keringési pályáján, hacsak nem állt módjában üresre szívni. De hogy rázúdítsa a gyűlöletét egy rémült, terhes lányra, aki ugyanolyan kitaszított, mint ő maga – az nem lett volna méltó egy mando harcoshoz. Ordót hirtelen mélységes szégyen szállta meg, és az a furcsa érzése támadt, hogy az iménti haragja egy másik emberben tombolt, nem őbenne. Valamiért mindig így érzett, ha úrrá lett rajta a düh. Etain az előbb jó irányba tapogatózott...

– Mit fog csinálni, ha kiderül Venkuról, hogy fogékony az Erőre? – kérdezte, hogy ezzel az újabb váltással végképp eltérjen a kellemetlen témáktól.

– Fogékony lesz rá – felelte Etain, és megsimogatta a hasát.

– Ezt már most is tudom róla. És nem hagyom, hogy elvegyék tőlem, ahogyan annak idején engem elvettek a szüleimtől. Ha Kal megengedi, megtanítom majd neki, hogyan bánjon a különleges képességeivel, de nem lesz belőle Jedi. Ezt Kalnek nem kell megtiltania.

– És azt is tudja már, hogy normális élettartama lesz? – érdeklődött Ordo.

– Tessék?

– Mereel megcsapolta a tipocai adatbázist – magyarázta Ordo.

– Megpróbálja kideríteni, hogy melyik gének felelősek a gyorsított öregedési folyamatokért.

– Fogalmam sem volt, hogy maguk ilyesmivel foglalkoznak – vallotta be a lány.

– Hát, ezeket a dolgokat nem szokás reklámozni, nem igaz? – felelte a vállát vonogatva Ordo.

– Mondja el, kérem! Tudnom kell!

– Szóval, egyelőre annyit tudunk, hogy az öregedés felgyorsításához használt gének egy része recesszív – kezdett bele az újabb magyarázatba Ordo a többi kémiai úton ki-be kapcsolható. Tudja, a kaminiise gondosan megtervezte valamennyi életszakaszunkat...

Hirtelen elhallgatott, mert a szeme sarkából látta, hogy Etain a szájára tapasztja a tenyerét, és szorosan lehunyja a szemét. Először azt hitte, hogy a lánynak ismét görcsei vannak, és a torka úgy összeszorult, hogy alig kapott levegőt.

Egy apró kompban utaztak a hipertérben, és neki vészhelyzet esetén nem állt volna a rendelkezésére más, csupán a fedélzeti elsősegélykészlet, valamint azok a korlátozott egészségügyi ismeretei, amelyek semmi esetre sem terjedtek ki a szülészeti problémákra. Aztán ráeszmélt, hogy a lány sír, és próbál nem hangosan zokogni – amúgy sem tűnt sírós típusnak. Kal’buir rohant volna, hogy megvigasztalja, de Ordótól távol állt az ilyesmi.

Etain végül kinyitotta a szemét, barna köpenye kirojtosodott ujjával megtörölte az arcát, és halk, reszketeg hangon megszólalt:

– Sajnálom... de annyira félek ettől a dologtól. Kalnek igaza van. Nincs rosszabb annál, mint ha valaki túléli a saját gyermekét. Bármivel képes vagyok megbirkózni, ami rám zuhan mindaddig, amíg Venkunak normális élettartama lesz.

– Higgye el, az aiwha-csali totális ellenőrzést akart a klónok felett – válaszolta Ordo. – És Mereel nagyon ügyes, úgyhogy tudja, mit kell keresnie.

A megkönnyebbülés valósággal átformálta Etaint. Mélyet sóhajtva hátradőlt az ülésen, és derűsen elmosolyodott, amitől már-már szépnek hatott. Kal’buir sokszor elmondta már, hogy a nullások megmentették őt. Ordo úgy vélte, hogy talán vele is ez fog történni, noha egyelőre messze járt attól, hogy a gyermekvállalásról beszéljen Besanyval, akivel még csak nem is csókolózott, noha kettejüket erős szálak fűzték egymáshoz.

– Maga szerint Kal elgondolkodik néha azon, hogy hol van az első családja? – vetette fel Etain. – Ez olyan tisztességtelen vele szemben! Évekkel ezelőtt elvált.

Erről a kényes dologról Kal sosem beszélt a nullásoknak: hogy a biológiai gyermekei dar’buirnak nyilvánították őt, amikor eltűnt a Galaxisból a többi mandalori kiképző őrmesterrel együtt. A Kaminón készülő hadsereg akkora titok volt, hogy senkinek sem mondhatták el, hová mennek.

Igen, a gyermekei megtagadták Skiratát, amiért eltűnt, bár addigra már maguk is felnőtt emberek lettek. Két fiú és egy lány: Tor, Ijaat és Ruusaan.

– A válást követően nekik adta minden megtakarított kreditjét – mondta Ordo. – Éveken át. Ezért fogadta el a kaminói ajánlatot is.

– A mandaloriak szélsőségesen komolyan veszik a család iránti kötelességet, nem igaz? – mormolta Etain.

– Jobb, mintha fordítva lenne – válaszolta Ordo.

– Nézze, akármilyen vitáim voltak is Kallel, mérhetetlenül tisztelem az önök iránti elkötelezettségét – jelentette ki Etain. – Nem tudom, volna-e bátorságom hagyni, hogy a gyermekeim megtagadjanak, mint hogy beszéljek nekik a klón programról.

– Nehéz együtt élni azzal, hogy én is oka vagyok ennek – dörmögte Ordo.

– Elhiszem, viszont csodálatos, hogy valaki ennyire törődik magukkal – felelte Etain.

Ordo mindeddig csak két olyan Jedivel találkozott, Etainnel és Jusikkal, akik sóvárogtak a család után, amelyből kiemelték őket. A többiek, Zey, Camas és Mas Missur minden látszat szerint tökéletesen elégedett volt az életével, akárcsak a körülöttük hemzsegő, ifjú padavanok. Etain mindössze annyit hallott a szüleiről, hogy az anyja vallási fanatikus volt, az apja pedig egy zsarnok vadállat. A Jedik talán jót tettek vele – ezt persze már sosem tudhatta meg.

– Már nem vagyunk messze – mondta halkan Ordo, újabb témát keresve, hogy véget vessen a rövid, de kínos csendnek.

– Aztán hívom Kal’buirt, és keresünk magának egy helyet, ahol pihenhet, amíg mi elintézzük az ügyet.

– Tudja, mitől érezném jobban magam? – kérdezte váratlanul a lány.

Ordo mentőkötélnek látta a kérdést, és mohón megragadta:

– Csak mondja ki!

– Szeretném tudni, hogy Darman hol van és mit csinál – közölte Etain. – Általában sikerült beszélnem vele adó-vevőn, vagy legalábbis információt kapni róla a parancsnokságtól, de most nem egyszerű a helyzet. Nehéz úgy beszélni vele, hogy egy szót se szóljak Venkuról.

– Amint kitörünk a hiperűrből, utánanézek – ígérte Ordo.

– Köszönöm.

– Ugyan már, nem okoz gondot...

– És nem csak vacsorára gondol.

– Kicsoda?

– Besany. Maga kérdezte.

– Aha... hát én sem...

Ordo azon töprengett, hogy kérjen-e tanácsot Mereeltől, aki értett az ilyesmihez, és hirtelen nagyon érdekesnek találta a műszerfal színes fényeit. Végül kihozta a hajót a hipertérből, és mialatt letértek a Korélia-útvonalról, az előttük villódzó, igéző fényörvény szempillantás alatt apró pontokká esett szét. Az átmenet után, mint már oly sokszor, most is rátört az érzés, hogy a hajóval együtt szabadesésben zuhan, de nem lefelé, hanem előre. A furcsa érzés néhány pillanat alatt elmúlt, ekkor korrigálta az irányt, és elővette a személyi adó-vevőjét.

– Még mielőtt rákérdezne – mondta sietve, miután Kal’buir fogadta a hívást –, Etain jobban van. Nincs vérzése, és nincsenek fájdalmai.

– Hol vagytok? – kérdezte Skirata, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

– Nem a Qiilurán...

– Valami baj van?

– Nem, csak Etain kényelmesebben pihenhet a Dorumaán, mint a Qiilurán – magyarázott Ordo. – Levet képes befejezni az ottani munkát, és magának szüksége lesz minden elérhető segítségre.

– Csintalan fiú vagy te, Ord’ika... – dörmögte Skirata.

– Sajnálom, buir.

– Á, ugyan már! – felelte Skirata, azzal felnyögött, mintha hasba vágták volna, majd egy sor tompa dobbanás hallatszott a készülékből. – Tudod, hogy örülök, ha a közelemben vagy.

– Megkérdezhetem, hogy mit művel?

– Mereel kapott egy szép új játékszert, hogy kaminiisere vadászhasson – felelte Skirata. – Nekem meg hányingerem van miatta. Csak teszünk vele egy próbakört.

Ordo megpróbált elképzelni egy fegyvert, amelytől felfordul Skirata duracél gyomra – és nem sikerült.

– Vannak hírei? – kérdezte Etain felé pillantva.

– Ó, igen! Már csak a behatolás van hátra – felelte elégedetten az őrmester.

– Megtalálták Sai-t? – csattant fel Ordo, és lázas izgalom lett úrrá rajta. – Ez biztos?

– Nem biztos, de nagy a valószínűsége.

– Mikor megyünk be?

– Most rögtön – válaszolta Skirata.

Ám Ordót még többórányi repülés választotta el a Dorumaától. Rááldozott egy pillanatot, hogy elkönyvelje magában a tényt, és úgy érezte, elárulták, de rögtön elszégyellte magát ezért az érzésért. Az apám ismét mindent belead, hogy megmentsen minkét, pontosan úgy, mint ahogyan akkor tette, amikor még kis-kölykök voltunk. Nincs jogom haragudni rá.

Összeszedte minden színészi tudását, amit akkor sajátított el, amikor Corr gyalogosnak adta ki magát, hogy ne tegye tönkre Skirata diadalának óráját.

– Legyenek óvatosak, Kal’buir! – figyelmeztette az őrmestert.

– Sai minden bizonnyal felkészült egy külső támadásra.

– Ő az, akinek óvatosnak kell lennie – válaszolta magabiztosan Skirata. – Én az vagyok, akinek tatsushi receptjei vannak.

– Sietünk, amennyire csak tudunk – ígérte Ordo.

– Sajnálom, fiam, de nem várhatunk meg. A deltások egy napon belül itt lesznek.

– Megértem. Bard’ika merre jár?

– Ő is errefelé tart, hogy szükség esetén elterelje a Deltát.

– Kitalálta már, hol fogja tartani Ko Sai-t, amíg meggyőzzük, hogy segítsen nekünk? – érdeklődött Ordo.

– A terv az, hogy elvisszük a Dorumaáról, amilyen gyorsan csak lehet – válaszolta Skirata. – A Mandalore-ra gondoltam.

Rav Bralor az adósom. És Vhonte Tervho is. Néhányan élnek még a Cuy’val Dar tagjai közül.

– Jobb lesz, ha átküldi nekem a helyszín és egy találkozási pont adatait – javasolta Ordo. – Arra az esetre, ha sürgősen kell távozniuk.

– Megkapod – felelte Skirata. – Sajnálom, hogy nem látogattam meg az osztagokat. Miután elkapjuk ezt a shabuirt, szakítok egy kis időt arra, hogy mindenkit felkeressek.

– Üzenem Mereelnek, hogy jó szórakozást kívánok a játékszeréhez, akármi legyen is az – mondta búcsú gyanánt Ordo.

Miután megszakadt az összeköttetés, remélte, hogy a csalódottsága nem látszik meg az arcán. Csakhogy Etainnek nem kellett az arckifejezésekből és a testbeszédből olvasnia ahhoz, hogy rájöjjön az efféle dolgokra.

– Még sosem gyűlöltem úgy senkit, mint azt a tudóst – mondta a fejét csóválva. – Pedig nekünk, Jediknek ki kellene irtanunk magunkból az erős érzéseket.

– Talán jobb is, ha nem leszek ott, amikor megtalálják – jelentette ki elkomorodva Ordo. Annak idején Ko Sai döntötte el, hogy melyik klón felel meg a minőségi követelményeknek, és melyik nem. Halálos ítéletet mondott őrá és a testvéreire, amikor még alig kétévesek voltak. – Ki akart végeztetni, ami azért eléggé személyes ügy.

– Kal nem tréfált, amikor a receptjeit emlegette, vagy igen? – kérdezte Etain.

– Ezt miből gondolja?

– Mandók – felelte a lány, és mert azon a vékony hangján, illetve a Jedik hivatalos modorában beszélt, a kifejezés furcsán hangzott tőle. – Ők... vagyis maguk szeretnek trófeákat gyűjteni. Megtartják a testvéreik páncélzatát. Úgy hallottam, egyesek skalpokat, és... más dolgokat viselnek a derékszíjukon.

Ezek szerint az aruetiise ilyennek látta a mandaloriakat: vad, kegyetlen teremtményeknek, akik azonban jól jöttek, ha harcolni kellett. Ordo nem csodálkozott azon, hogy a klónok könnyedén és szívesen felvették ezt az identitást.

– Volt olyan korszak, amikor nem tudtuk eltemetni a halottainkat – válaszolta bólogatva. – De azt nem tudom, lesüllyedtünk-e valaha odáig, hogy kannibalizmusra vetemedtünk. A trágár kocsmadalokat alighanem szeretjük. – Mindig is kijózanítóan hatott rá, ha a saját szájából hallotta ezeket a közhelyeket. – Nekem azt mesélték, a kaminii íze olyan, mint a jaalé, ami hal és hús keverékéből áll.

Az arckifejezéséből ítélve Etainnek kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön: Ordo csak ugratja. Ugyanakkor, a százados a mandalori hagyományokhoz híven csupán egy héjnak tekintette a testet, egy buroknak, ami végrehajtja a tetteket és átadja a tudást, és miután beteljesíti a rendeltetését, nem számít, hogy eltemetik-e, megeszik, vagy ott hagyják a dögevőknek.

Ordo ugyanúgy szeretett volna sokáig élni, mint bárki más, de megkönnyebbülést okozott neki a tudat, hogy ha nem éli túl az apját, nem kell elszenvednie az elvesztésével járó fájdalmat, valamikor a jövőben. Önzőnek érezte a gondolatot, és elképzelni sem tudott olyan életet, amelynek Kal’buir nem a szerves része.

– Furcsa, de amióta teherbe estem, nem ízlik a hús – jegyezte meg Etain.

Most már ellenséges űrben jártak. Ordo átnézett egy halom hamis személyi azonosítót, majd az egyiket beleillesztette a kézi számítógépébe, hogy átprogramozza és új adatokkal töltse fel. Egy felderítés alatt eljátszotta már Etain párjának szerepét, és most is kiadhatták magukat szerelmeseknek, akik elmenekültek a világ elől, hogy felfedezzék egymást.

Etain szemügyre vette az adatait annak a nőnek, akit a Dorumaán kell majd alakítania, és megkérdezte:

– Ha maga és Besany összeházasodnak, neki is csinálnia kell az összes mando dolgot?

Ordo mindeddig kerülte, hogy ennyire előre gondolkodjon, és most sem akarta megtenni.

– Például, hogy eszik a foglyok húsából, és a fogaikat a nyakláncán viseli? – dörmögte közönyös képet vágva.

– Komolyan kérdezem. Csak eszembe jutott... hát, nekem is meg kell tennem. Dar kedvéért. Amivel alaposan fel fogom dühíteni a nagymestereket, az biztos.

– Máris jócskán lemaradt Bard’ika mögött...

– Egyáltalán, mik az elvárások egy mandalori feleséggel szemben? – érdeklődött Etain.

– Hogy harcoljon napi nyolc órát, de minden este tegye az asztalra a férje vacsoráját. Háború, gyermekszülés és nevelés, szabadnap nélkül – felelte Ordo.

– Most komolyan...

– A mandalori asszonyok élete néha nagyon nehéz – válaszolta Ordo. – De semmi olyan, amitől egy magafajta Jedi összeroskadna. Csak szokjon hozzá, hogy befonja a haját. Nekem azt mondták, úgy jobban elfér a sisak alatt.

A Jediknek számtalan közös vonásuk akadt a mandaloriakkal, bár ezt sosem vallották volna be. Ordo egyre csalódottabban pillantgatott az órára, és remélte, hogy Kal’buir vár egy-két órát, így ő is jelen lehet Sai elfogásánál. Aztán úgy döntött, hogy ha a dorumaai látogatást törölnie kell, Etain számára a legjobb hely a Mandalore lesz, amíg megszüli a gyermekét.

Ordo úgy gondolta, Skirata meg tudja győzni Zeyt arról, hogy Etainnek szüksége van néhány hónapra, hogy kiderítse: a szeparatisták nem vásárolnak-e Keldabe-ból beskart, vagyis különlegesen erős mandalori acélt. Zey mindig tudta, mikor ne tegyen fel túl sok kérdést.

Azt bizonyosan nem kérdezte meg tőlük, hogy mi történt A-30 mélységi felderítővel, azaz Sull-lal...

 

Szárazföldi talapzat, körülbelül kilenc kilométerre

a Tropix-szigettől, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

Skirata azzal az aprólékos gonddal ellenőrizte a fegyvereit, amely beidegződött szokása lett hatéves kora óta, amikor is Munin Skirata rátalált, mialatt egy szétbombázott épület romjai között lapult, és halott apja háromélű tőrét szorongatta.

A fegyverek sokat változtak az évek folyamán: a technikai fejlődés, a pénz és a tapasztalat azt eredményezte, hogy ma már a kisebbfajta, csendes eszközöket kedvelte, főleg, amikor aruetyc ruhában dolgozott. De most harci páncélt öltött magára. Azt akarta, hogy Ko Sai megértse: mandókkal került szembe. És fennállt a lehetőség, hogy a kutató fegyveresekkel vette körül magát. Sehogyan sem lehetett kideríteni, hogy a fészkében miféle védelmi eszközök várják a behatolókat.

Indulj ki a legrosszabból! – javasolta magának Skirata.

Szilárdan megfogadta, hogy ha odalent csak egy dianoga ólálkodik egy szennyvíz csatornában, nem fogja hagyni, hogy a csalódottság akárcsak egy szívverésnyi időre lelassítsa.

Igen, folytatni fogja a vadászatot, mert az az undorító gihaal egyértelműen megfordult ezen a bolygón. Minden adat és jel erre utalt. De igazán jó volna, ha többé nem kéne kicselezni Zeyt. Elegem van abból, hogy csókolgatnom kell a shebsét. Elegem van a Köztársaságból.

– Nagyon szűkös? Nem éppen két páncélos férfira méretezték, mi? – kérdezte jókedvűen Mereel. Lerítt róla, hogy remekül érzi magát, és Skirata örült annak, hogy a fiú képes örülni még a legvalószínűtlenebb helyzetekben is.

Skirata végigment a listán: tőr a karpáncél alá rejtett kivetőben, Verpine zúzópisztoly a közeli találkozásokhoz, átalakított WES-TAR sugárvető, boxer, duracél fojtólánc. Az övtáskáiban tárolt kábítógránátokat és robbanótölteteket nem ellenőrizte, csak az önvédelmi eszközeit.

– Sisakban hányni nem jó érzés – dohogott, miután végzett.

– Maga nem...

– Nem sok híja van – szólt közbe Skirata.

– Igyekszem nem nagyon megforgatni a kislányt – ígérte Mereel.

– Ko Sai-t?

– Ezt a hajót.

– Aha – dünnyögte Skirata, és kissé megnyugodott, mert a tengeralattjáró bukdácsoló, forgó mozgása volt az, amitől felfordult a gyomra. – A szigonypuskát honnan szerezted?

– Az Aay’han egyik rekeszében találtam.

Igen, Mereel hozta a tőle megszokott csúcsformát. És valóban gyűlölte Ko Sai-t. Skirata fenntartás nélkül szerette a fiait, de néha ideges lett tőlük, és az a tündöklő eszük nem garantálta, hogy nem veszítik el az önuralmukat – még ha csak ritkán is.

Csoda, hogy ilyen normálisak. De készen kell állnom, hogy közbelépjek, ha Mereel ráveti magát Sai-ra.

A Wavechaser fülkéjében két utas fért el, és azok is szűkösen. Továbbá a hajótest középső részében helyet kapott egy kisebbfajta, körülbelül négy köbméteres raktér, a búvárfelszerelések számára. Ezzel a kis sporthajóval nem szállíthatták el Ko Sai-t egy megfelelő helyre, hogy elbeszélgessenek vele, viszont a szélessége a két métert sem érte el, ami azt jelentette, hogy gond nélkül befért a víz alatti alagútba. Skirata mindenesetre megfogadta, hogy ha kell, leüti az aiwha-csalit, légzőkészüléket nyom a szájába, és a hajó után kötve kivontatja a rejtekhelyéről.

Így vagy úgy, de Ko Sai nem fog kisétálni onnan...

Vau jócskán lemaradva követte őket az Aay’hannal. Skirata csak azért tudta, hogy a társuk mögöttük van, mert a hajót jelző fénypont ott derengett az arclemezén, és mert Vau újra meg újra beszélt hozzájuk adó-vevőn. A szűkös térben nem fordulhatott meg, hogy hátranézzen. És a chakaar egész tűrhetően elvezette az Aay’hant.

– Nehogy megsérüljön az a cső, Walon! – figyelmeztette Skirata a másik őrmestert.

– Á, ezek szerint tanulsz! – állapította meg Vau, aki ezen a napon szörnyen vidámnak tűnt. Talán annál is jobban gyűlölte Ko Sai-t, mint azt Skirata tudta. – Csakugyan cső ebben az üzemmódban.

– Mikor kaptál rá a tengerészeti nyelvezetre? – érdeklődött Skirata.

– Az apám admirális volt a Birodalmi Irmenu Haditengerészetnél – felelte Vau azzal a különlegesen megvető hanghordozással, amellyel kizárólag a családjáról szokott beszélni, és aminek hallatán Skirata csikorgatni kezdte a fogait. Gyűlölte ezt a hangot.

– Meséltem már erről? – folytatta Vau. – A díszegyenruhája olyan színű volt, mint egy hutt bordélyház függönyei, és volt egy ötszáz éves vibrotőre. Tudjátok, én is szerettem volna beállni. De az apám azt mondta, hogy nem vagyok elég jó.

– De a mando haditengerészet bevesz minden vén osikot, mi? – morogta Skirata.

– Volt valaha haditengerészetünk?

– Saját vagy kölcsönzött? – kérdezett vissza Skirata. – Mi van, szeretnél venni egyet?

– Csak kíváncsi vagyok – válaszolta Vau. – Gondoltam, csevegünk egy kicsit, mielőtt közlöm, hogy sikerült betörnöm a Dorumaa közműhálózatának számítógépes rendszerébe. Az adatok szerint tekintélyes mennyiségű energiát szolgáltatnak egy bizonyos területre, amely, ha rávezetem a térképre, majdnem pontosan egybeesik a barlangunk bejáratával.

– A dianoga talán sok holofilmet néz – jegyezte meg vigyorogva Mereel.

Skirata is elmosolyodott, és bólogatva felelt:

– Hát igen, a hölgynek rengeteg lámpára, hűtőre, sterilizátorra és számítógépre van szüksége a genetikai kutatáshoz. Amondó vagyok... van valamilyen nagyobb létesítmény a felszínen azon a területen?

– Csak egy bololabdapálya, és az nem fogyaszt sok energiát – közölte Vau. – Nem úgy, mint a szivattyúk, a lámpák, a hűtők... értitek, ugye?

– Oya! – kiáltotta Skirata, és akár tengeribeteg volt, akár nem, jobb kedvre derült, és remélte, hogy nem számította el magát. – Oya. Gyerünk vadászni!

Ez a rövid szó úgy ágyazódott be a mandalori pszichébe, hogy mindent képviselt, ami kellemes az életben: attól kezdve, hogy sok szerencsét, azon keresztül, hogy szép munka volt, odáig, hogy régóta nem hallottam ilyen jó hírt.

A Wavechasert nem szerelték fel beépített szonárral, sem külső holokamerákkal, ezért csakis térkép alapján navigálhattak, az Egyes Típusú Szemgolyóra hagyatkozva, ahogyan Skirata nevezni szokta. A hajó, amely immár a Gi’ka, vagyis a Kishal nevet viselte, lassan besiklott a kiugró sziklatömb árnyékába, és egyenletes iramban közeledett az alagút torkolatához.

– Utánanéztél, hogy milyen mélyre merülhet ez a minicső? – kérdezte Skirata, miután felfigyelt a héjazat halk pattogására.

– Mielőtt összeroppan? – kérdezett vissza Mereel.

– Ez eléggé lehangoló meghatározás, fiam.

– Kétszáz méter. Semmi gond, buir. Udesii.

– Rendben.

– Ideadná a szenzort? – kérte Mereel. Kérni könnyebb volt, mint megtenni.

Skirata benyomakodott a Mereel válla és az oldalfal közötti, keskeny résbe, hogy megmarkolhassa a műszert. Ezalatt elismételte magában, hogy mit kell tennie, ha beszakad a burkolat: sisakot le, légzőkészüléket a szájba, aztán nyomás kifelé. És ezzel párhuzamosan bevallotta magának, hogy eléggé tart a víztől.

Mereel előreirányozta a szenzort, a kisméretű szonárpisztolyt, mire Skirata szeme előtt megjelent egy apró képkocka. Az utolsó kreditig megérte az árát – állapította meg magában. – Rég vennem kellett volna egy ilyet.

Amikor felnagyította a képet, tisztán látta a természetellenesen sima falú járatot, amely körülbelül száz méterre nyúlt be a hegybe.

– Azt gyanítom – szólalt meg Mereel –, hogy ez még csak a bevezető alagút. – Vett egy mély lélegzetet, ami arra utalt, hogy korántsem olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát, és hozzátette: – Oya!

A Gi’ka lassan és csendesen siklott bele a nyílásba, csupán a csavarjai halk bugyborékolását lehetett hallani. Pillanatokkal később teljes sötétség vette körül őket, és csak a szonárpisztoly mutatta meg nekik, hol vannak a szilárd felületek.

Lassan, lassabban...

Vau suttogva jelentkezett:

– Itt nálam minden rendben. Ordo ötven perc múlva érkezik, Jusik két óra múlva.

– Mi van a Deltával?

– Öt, talán hat óra múlva. Egy ilyen küldetésnél, amikor is oly sok ismeretlen tényező került be az egyenletbe, ez az előny könnyen elpárologhatott.

– Lehet, hogy elveszítjük a jeledet, Walon – mondta Skirata –, ha így történne, az időhatár...

– Nem érdekel az időhatár – vágott közben Vau. – Itt fogok Várni, amíg kitart a levegőm. Az legalább két hónap lesz.

– Hát akkor remélem, hoztál magaddal pár holomagazint – jegyezte meg Skirata.

– Nyugi, nem fogok unatkozni! Majd elszámolgatom a bankból megugratott zsákmányt.

Vau mindig is értett ahhoz, hogyan dühítsen fel másokat, de most egyértelműnek tűnt, hogy próbál barátságosan viselkedni, amennyire csak tőle telik. Skirata megérezte, hogy apró verejték-cseppek ütköznek ki a szája felett – ezt az idegesítő jelenséget a shabla csöbör hűtése sosem tudta megakadályozni. Aztán az a benyomása támadt, hogy a víz kezd világosodni előttük, de gyanította, hogy csak a képzelete játszik vele.

És ha léteztek riasztók, amiket megszólaltattak anélkül, hogy észrevették volna...

Nem, a víz valóban világosabb lett. Most már teljesen egyértelműen zöldes derengést látott, és gyorsan megkérdezte:

– Mi ez, Mer’ika?

– Ha ez valóban csak a bevezető alagút – felelte Mereel –, akkor szerintem lesz itt egy függőleges akna, ami felvezet a száraz zónába.

– Okos fiú vagy!

– Tudom, hogyan gondolkodni a kaminiise. Emlékszik Tipoca régi részére? Hogy hogyan építették a városokat kezdetben, amikor a víz elárasztotta a bolygót?

– Én nem derítettem fel a környéket olyan alaposan, mint ti – válaszolta a fejét ingatva Skirata. – Sőt máig nem ismerem az összes helyet, ahová nektek sikerült beférkőzni.

A kaminóiak gyűlölték a nullásokat. Engedetlenek – mondta rájuk Orun Wa. – Deviánsok. Zavaros elméjűek. A dolog odáig fajult, hogy Ko Sai egy alkalommal üzenetet küldött Jango Fennek, amelyben elnézést kért, amiért olyan silányak lettek a termékei, és megígérte, hogy az Alfa-csoportnál már minden hibát kijavít.

Jó lesz viszontlátni őt – mélázott magában az őrmester –, és megmutatni neki, hogy mi lett az úgynevezett termékeiből...

Mostanra már félhomályos vízben hajóztak, néhány méterre egy a mennyezeten ásítozó nyílástól, végül beértek a fényes területre. Mereel a nyakát nyújtogatva felnézett, és kijelentette:

– Ez lesz az, Kal’buir.

A fülke páncélüveg burkolata felett vízzel teli akna nyújtózott felfelé. A víz elég tiszta volt ahhoz, hogy látni lehessen a felszínét, ami legfeljebb harminc méterrel az alagút felett terült el, és egy hosszúkás test sötétlett rajta: egy hajó.

– Ehhez azért nem csekély szivattyúteljesítmény kell – állapította meg Skirata.

– Igen, nekem is úgy tűnik, hogy a tengerszint alatt van – erősítette meg Mereel. – Talán túlnyomás van odafent, és az nem engedi feljebb a vizet. Nyilván úgy tervezték meg, hogy vészhelyzet esetén eláraszthassák a fenti üreget.

– Egy apró repedés is elég lenne – dörmögte Skirata.

– Hát akkor a dolog innentől válik igazán érdekessé – fűzte hozzá Mereel.

Skirata ismét ellenőrizte a sugárvetőjét és a tőrét, közben megérezte, hogy a gyomra rángatózik néhányat, majd elcsendesedik – mindig ez történt, amikor harcra készült.

– Vigyél fel minket, Mer’ika! – kérte az őrmester.

Sehogyan sem deríthették ki, hogy várja-e őket valaki, sem pedig azt, hogy vannak-e körülöttük csapdák. De dianogával nem találkoztak, és nem láttak más élőlényt, csupán a köveken élő rózsaszín és sárga mohaféleséget. Miután felértek a felszínre, és a víz egyre keskenyedő patakok formájában lefutott a fülke burkolatáról, Skirata meglátta, hogy valóban egy üregbe jutottak, amelynek az oldalait – akárcsak egy úszómedencét – kőlapokkal burkolt betonpart futja körül. Közvetlenül mellettük egy a Wavechasernél valamivel nagyobb, szürke búvárhajó ült a vízen. Két kötél rögzítette a parthoz, és lustán ringatózott a Gi’ka által keltett hullámokon.

Mereel elővette a sugárvetőjét, és felnyitotta a fülke fedelét, Skirata pedig felkészült, hogy a fiú után ő is kiugorjon. Kettejük gyors mozdulataitól a Gi’ka dülöngélni kezdett, és fennállt a veszély, hogy felborul, mint egy kenu, mígnem Mereel elfordított egy kapcsolót, és a hajó stabilizálódott.

Mereel ekkor a part mellé állította, és rákötötte az orrkötelet egy a betonba ágyazott, jókora kikötőgyűrűre. Ha gyorsan kellett volna elhagyniuk a hajót, nagy bajban lettek volna.

Skirata nehézkesen kikapaszkodott a szűkös kabinból, és szabályosan kizuhant a partra. Ilyen alkalmakkor nyomasztóan nehéznek érezte az évei súlyát.

– Azt hiszem, ott kell bemennünk – mondta Mereel, és rámutatott az oldalsó falba ágyazott, tekintélyes méretű zsilipkapura, aztán megkereste a nyitópanelt, ami egy vízzáró lemez alatt rejtőzött. Felfeszítette a lemezt, közben Skirata készenlétben állt, hogy elintézzen bárkit, aki a másik oldalon várja őket.

– Mehet?

– Mehet, fiam!

– Akkor: kop-kop!

Mereel belenyomott egy megszakítót a vezérlőpanelbe. A zsilip vastag zárófedele felemelkedett, és eltűnt a bejárat feletti résben. Skirata mindkét kezében fegyvert tartva átváltotta a szemlencséi üzemmódját előbb infravörösre, majd elektromágnesesre, és meglátta, hogy egy egyenes alagútba néz, aminek a falain csövek futnak, és a végén kétfelé ágazik. Egymás mellett nyomultak befelé, közben kölcsönösen biztosították egymást, aztán a járat végén benéztek mindkét oldalágba.

A bal oldali tűnt ígéretesebbnek. A sima padló kevésbé volt fényes, mintha már sok láb taposta volna, és a végét hagyományos ajtó zárta le. Elindultak felé, hamarosan elhaladtak egy a mennyezetbe épített vízzáró rekeszfal alatt, és ekkor már magában a komplexumban jártak.

– Fogadni merek, hogy a dorumaai tűzoltóságon nincs meg ennek a tervrajza – mondta halkan Skirata.

– Ilyenkor jön rá az ember, hogy Bard’ika mennyire hasznos – mormolta Mereel. – Az Erővel feltérképezhetné nekünk az egészet, és kinyithatná az ajtókat.

– Sosem mondtam, hogy a Jedik nem hasznosak – felelte Skirata, azzal közelebb oldalazott az ajtóhoz, és a derékszíjába dugta a Verpine-t. – Elővennél egy em-gránátot? Hátha belefutunk egy-két droidba.

– Velük szemben inkább nyers erőt alkalmaznék – válaszolta Mereel. – Ez a hely tele van elektronikus berendezésekkel. Ha például megsütnénk a nyitópaneleket úgy, hogy az ajtók zárva vannak...

– Igazad van.

– Az azért elég durva lehet, ha valakire a Galaxis legkeményebb harcosai vadásznak – jegyezte meg Mereel.

Skirata már nem hallotta a sisakrádiója halk sercegését – kikerültek Vau adó-vevőjének hatótávolságából. Egy sor pislantással végigváltogatta a frekvenciákat, hátha elcsíp egy itteni adást, majd odaszólt a felderítőnek:

– Nyisd ki az ajtót, fiam!

Mereel meglengette a megszakítót, és megkérdezte:

– Ha kiderül, hogy rossz helyre csengettünk be, egyszerűen csak elnézést kérünk, és elsétálunk, ugye?

– Aha, majd azt mondjuk, hogy eltévesztettük az utcát.

– A bokája rendben van?

– Volt már rosszabb is.

– Hát akkor, három... kettő... egy.

Miután az ajtószárnyak szétcsúsztak előttük, ismerősnek találták a vakító fényt és a fényes, fehér falakat – biztosra vették, hogy jó helyen járnak. Tipocában ez volt az uralkodó stílus, a ragyogó fehérség, amelyet azonban csak azok a teremtmények láttak fehérnek, akik nem rendelkeztek a kaminóiak heptakromatikus látásával. Valahol mögöttük válaszfalak csapódtak a padlóba, és előttük halk csilingelés visszhangzott végig a folyosón, amely nem hangzott elég sürgetőnek ahhoz, hogy riadójelzés legyen.

Aztán csend támadt, ami valahogy nem tűnt... csendnek.

Skiratának bizseregni kezdett a tarkója, és az ösztönei azt súgták neki, hogy van valaki a közelben. Szinte nem is volt szüksége a szeme előtt derengő, szemcsés képre, hogy megállapítsa: mozdulatlan alakok várakoznak az átjáró másik oldalán, tőle alig hat méterre. Ketten a bal oldali falnál lapultak, egy pedig a jobb oldalinál. A fegyverüket lövésre készen tartották, és az elhelyezkedésükkel átfedő tűzmezőt teremtettek.

Shab...

Skirata nyelt egyet, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, a jobbjával vállmagasságba emelte a Verpine-t, és a baljával elővett egy lézeroszlató permettel töltött gránátot. Ebben a szűk térben ez a különleges köd annyira legyengítette a sugárnyalábokat, hogy azok legfeljebb egy-egy fájdalmas ütést mértek az emberi testre, ellenben a Verpine szilárd lövedékére nem gyakorolt semmiféle hatást.

Ezen a zárt helyen véres, aljas, és elkeseredett közelharc várt rájuk. Mereel az ellenfelek felé biccentett, és elővett egy repesz-gránátot.

– Talán meg kéne sütni – szólt oda az őrmesternek a sisakrádión keresztül, ami azt jelentette, hogy fel fogja robbantani a töltetet, még mielőtt az a padlóra érkezik. – Kapaszkodjon a vödrébe, Kal’buir!

Skirata máris beletörődött abba, hogy nem fogja megúszni néhány karcolással a detonációt.

– Ez csak fájdalom – dörmögte.

A trükk veszedelmesnek ígérkezett, viszont ő és Mereel beskar lemezeket viseltek, amelyek jelentősen csökkentették a sérülés veszélyét. A nullás a másik falhoz szökkent, hogy minél távolabb legyenek egymástól, és ezzel megnőjön az esélye annak, hogy legalább az egyikük túléli a robbanást.

– Akkor háromra! – kurjantotta Mereel. – Egy, kettő, három!

Skirata elhajította a szórótartályt, ami hangos reccsenéssel aktiválódott, és gyorsan szétterjedő ködöt fújt a levegőbe, pontosan abban a pillanatban, amikor kék energianyalábok kezdtek cikázni a levegőben. Az egyik legyengült töltet mellbe találta Skiratát, de csak taszított egyet rajta, valahogy úgy, mintha egy részeg alak ütötte volna meg, aki nem képes igazi erőt adni az ütésbe. Viszonozta a tüzet, hogy adjon Mereelnek még néhány másodpercet, és tisztán hallotta, hogy a Verpine lövedékei szilánkokra zúzzák a csempéket.

Közelebb kell jönniük. Rohamozni fognak...

– Feküdj! – kiáltotta Mereel, azzal előrelendült, és bedobta a gránátot a ködbe. – Hasra!

Skirata inkább elzuhant, semmint hasra vágta magát.

Késéles fájdalom hasított a térdébe, a szájában vér ízét érezte, de valahogy felpattant, aztán a vállával nekiütközött Mereel vállának, mialatt egymás oldalán berontottak a lézeroszlató felhőbe. Megbotlott valamiben – egy testben, vagyis egy ellenfél már feküdt –, de továbbra is vízszintesen tartotta maga előtt a Verpine-t. Aztán egy alak töltötte be a látóterét, és ebből a közelségből már felfedezte, hogy a sisak...

T-alakú vizor... shab, ezek mandók, akárcsak mi!

A tudata helyett az ösztönei irányították, amikor közvetlen közelről tüzet nyitott.

Mereel ezalatt nekirohant egy másik alaknak, akinek ő csupán a körvonalait látta, aztán páncéllemezekbe csapódó lövedékek tompa dobbanását hallotta. Ám az útját eltorlaszoló mandalori csak megingott, és felé sújtott acéltüskékkel kivert páncélkesztyűjével. A következő pillanatban egymásnak ütköztek. A beskar másfajta hangot adott, mint a többi fém, tömörségről és szilárdságról árulkodó, mély hangot, nem csendült meg, mint a duracél, ha ütés érte. Skirata kapott egy ütést az álla alá, amitől úgy érezte, olvadt fém önti el a száját. A tenyerébe csúsztatta a tőrét, és keményen belevágta a mandalori szerelés egyetlen igazán sebezhető részébe: a torok és az áll közötti, különleges szövetbe.

Az összecsapás eddig is csendben zajlott, és most sem hallott ordítást, csak egy nyögést, majd elhaló hörgést. Vért látott mindenütt, de tudta, hogy nem a sajátját látja, és pillanatnyilag csak ez számított. Az ellenfele elkapta a csuklóját, mire ő maga elé szegezte a Verpine-t, és elhúzta az elsütőbillentyűt.

Miután a fegyvere elsült, biztosan tudta, hogy holta napjáig sem fogja elfelejteni a hangot, azt a fojtott cuppanást, amellyel a szilárd lövedék az eleven húsba csapódott. A támadója összeroskadt, ekkor gyorsan kirántotta belőle a tőrét, közben azon csodálkozott, hogy miért hall még mindig hördüléseket és zihálást a fejhallgatójából. Aztán csend támadt, amit egy tompa dobbanás központozott.

– Kal’buir! Jól van? – kiáltott lihegve Mereel. – Három fekszik. Minden tiszta!

A lövöldözésnek vége lett, de Skirata továbbra is hallani vélte a sugárnyalábok vijjogásának egyre halkuló visszhangjait. Pillanatokkal később Mereel bukkant fel előtte a falakon és a padlón kicsapódó, gyorsan ritkuló ködfelhőből, és vállon ragadta.

– Shab – káromkodott Skirata. Néhány másodpercre megkönnyebbült, hogy mindketten életben maradtak, aztán az érzést elsöpörte újra feltámadó haragja. Infravörösre állította a vizorját, körülnézett, és miután nem látott veszélyre utaló jeleket, halkan kijelentette: – Alighanem túljutottunk az őrségen.

Három halott mandalori feküdt a kövezeten. Az egyiket ő ölte meg, a másikat Mereel, a harmadikkal nyilván a robbanás végzett. Nem egymást kellene öldökölnünk... ez maga a téboly...

Mereel a hátát a falnak vetve, karabélyát a vállához emelve forgolódott, hogy ellenőrizze a folyosót, majd megszólalt:

– Nem észlelek semmiféle mozgást.

– Rendben, akkor most ajtóról ajtóra, Mer’ika – felelte Skirata. – Sai itt van.

– Fogadni merek, hogy minden bezárult, amikor megszólalt a riasztó – válaszolta Mereel, de azért megpróbálta kinyitni az első ajtót. Aztán elővett egy szenzort, és ellenőrizte a biztonsági áramköröket, közben Skirata életjeleket keresve hallgatózott.

Ko Sai-nak tudnia kellett, hogy megérkeztek. Az iménti tűzharcot nem lehetett nem észrevenni azért, mert valaki éppen cafot főzött. És a létesítmény egyértelműen laboratórium volt.

A ragyogóan tiszta, fehér felületek, a steril helyiségek és a hermetikusan záródó ajtók Tipocavárosra emlékeztették Skiratát. Ő és a társa egy templomba csöppent, a rend, a tökéletesség és a mások életével szembeni teljes közöny templomába. Biztosra vette, hogy ha levenné a sisakját, megérezné a fertőtlenítő folyadék jellegzetes, kissé maró szagát.

– Az ajtók két körön vannak, Kal’buir – közölte Mereel. – Csak egyszerre tudok kisütni egy-egy sort. Ez azt jelenti, hogy a folyosó bal oldalán egyszerre fog kinyílni az összes ajtó.

Sai sehová sem menekülhetett. Skiratának eszébe jutott, hogy ez itt talán csak egy csali, és nekik a bejárattól jobbra eső ágban kellene lenniük. De Mereel magához hívta, és rámutatott egy biztonsági panelre, amelyen a létesítmény alaprajza világított, és amelyen apró lámpák jelezték a rekeszek és helyiségek állapotát.

– Gépház és tartalék generátor – magyarázta Mereel, az ujja hegyével megkopogtatva a plasztiklemezt. – Az van a jobb oldali ágban. Ez itt a labor, és csak itt vannak irodák, illetve szálláshelyek.

– Ezek szerint Sai nem állomásoztat idelent egy egész hadsereget – vélekedett Skirata.

– Talán csak annyi testőre van, hogy meglegyen a napi három váltás – tette hozzá Mereel. – Minél többen vannak idelent, annál több levegő, energia és enni-innivaló kell. De azért nézzünk be mindenhova!

– Mit gondolsz, mikor esedékes a következő őrségváltás?

– Még csak tippem sincs – felelte Mereel –, éppen ezért: vágjunk bele!

– Rendben – helyeselt bólogatva Skirata –, keressük meg a sha-buirt, és vonszoljuk ki innen!

– Nekem a számítógépeit is ki kell fosztanom – jegyezte meg Mereel.

Elkapni valakit a nyílt utcán egyszerű és hétköznapi munkának számított egy jobbfajta fejvadász számára, gyors és csekély kockázattal járó munkának. De elrabolni egy tudóst, és ellopni minden kutatási anyagát, hogy az ne kerülhessen rossz kezekbe – ez már komolyabb feladat volt, főleg ha sietni kellett.

– Remélem, Bard’ika ráveszi a deltásokat, hogy álljanak meg valahol vacsorázni – morogta Skirata és az lenne a legjobb, ha utána beülnének egy holomoziba.

– Tíz ajtó van mindkét oldalon, Kal’buir – jelentette Mereel.

A létesítmény voltaképpen egyetlen, óriási vízmentes tartály volt, amelyet válaszfalak osztottak kisebb-nagyobb rekeszekre. Skirata úgy számította, hogy ha nem tévedett túl nagyot, akkor Sai csakis a főfolyosón juthat ki, ehhez azonban el kell haladnia mellettük.

Szabad bal kezével lekapta fejéről a sisakot, és az orrán keresztül mélyen magába szívta a levegőt. Mindig is állította, hogy képes kiszagolni a kaminóiakat, de ami ekkor megcsapta az orrát, az ugyanúgy fellelkesítette, mintha az átkozott szörnyetegek bűzét érezte volna: a folyosón ugyanaz a szag terjengett, mint Tipocaváros laboratóriumaiban. Az emlék hatására minden korábbinál hatalmasabb erővel támadt fel benne a harag és a gyűlölet.

Adrenalin áradt szét az ereiben, és friss erőt adott neki.

– Belenyúltunk, Mer’ika – mondta halkan, de határozottan.

– A célnál vagyunk. Gyerünk, hadd menjen!

Mereel beledöfte a megszakítóját a panelbe. A jelzőfények villogni kezdtek, és a folyosó bal oldalán sorakozó tíz ajtó halk sziszegés kíséretében besiklott a falba. Skirata még sosem látott fegyveres kaminóit, de nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Ko Sai képes használni egy sugárvetőt. így aztán sorban odaoldalazott az ajtókhoz, és a fegyverét lövésre készen maga elé szegezve beperdült a helyiségekbe.

Fagyasztóládákat látott, távvezérelt manipulátorokkal felszerelt, zárt üvegfülkéket, üres tartályokat, és hirtelenjében nem tudta, hogyan reagálna, ha valamelyikben élőlényre bukkanna. Az egyik helyiség úgy nézett ki, mint egy számítógépraktár – a genetikai kutatáshoz őrületes számítási és adattárolási kapacitás kellett.

– Tudom, hogy itt vagy, te átkozott shabuir! – ordította Skirata. Szándékosan nem vette fel a sisakját. Azt akarta, hogy a tudós lássa az arcát, leolvassa róla a gyűlölet jeleit, és tudatában legyen annak, hogy ütött a bosszú órája. – Előjössz magadtól? Vagy megadod azt az örömöt, hogy kirángathatlak a lyukadból? Sosem voltam kedves típus, és a kor sem lágyított meg!

Mereel a bal kezével kinyitotta az egyik övtáskáját, és elővett egy marék adatkártyát, készen arra, hogy minden információt kiszedjen a számítógép-hálózatból, egészen az utolsó adatsorig és bevásárló listáig.

– Mondja ki a varázsszót, Kal’buir! – kérte halkan.

– Nyisd ki a többi ajtót! – felelte gondolkodás nélkül Skirata.

Zárak kattogása hallatszott, és a másik tíz ajtó is kinyílt.

Skirata boxert húzott a bal kezére, és behajlította az ujjait.

Lassan végigjárta a hátralévő helyiségeket, a fegyverét vállmagasságban maga elé szegezve, és bízva abban, hogy szükség esetén hamarabb fog tüzelni, mint Sai. A gyilkolás volt a hivatása.

Ahogyan a kutatónak is, a maga módján.

Odaért az ötödik ajtóhoz, és benézett.

Ko Sai nem tartott magánál fegyvert. Az íróasztalánál ült, egy hófehér asztalnál, amely pontosan úgy nézett ki, mint az, amelyik a tipocai irodájában állt, és meredten bámulta Skiratát, azzal a zavarba ejtően szürke szemével. A csuklóján most is ott sötétlett az a vastag, fekete kézelő, amely a főkutatói rangját jelezte, noha rég elmenekült a Kaminóról.

Skirata undorítónak találta, hogy a tudós még most is viseli a rangjelzését, holott arra már nem jogosítja fel semmi, ráadásul így, hogy egyedül dolgozik. A jelekből ítélve Ko Sai számára a státusz jelentette az életet...

– Ki küldte magát? – kérdezte Sai. – Lama Su? Dooku? Vagy az a félbolond Palpatine?

– Fogadni merek, hogy jó érzés az iskola legnépszerűbb csajának lenni – felelte Skirata. Általában előbb lőtt, és csak az ellenfele holttestét sértegette. De a kutatót egyelőre nem ölhette meg, mert még fontos munka várt rá. – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a felsoroltak közül egyik sem?

– Akkor pénzről van szó – állapította meg Sai. – Mennyit akar azért, hogy elmenjen innen?

Skirata nem tudta elhinni, hogy az aiwha-csali nem emlékszik rá. De hát nyilván csak egy darab emberhúsnak tekintette őt, és talán valóban nem tudta megkülönböztetni Vautól, Gilamartól vagy az odakint fekvő, halott mandaloriaktól.

– És az összes kutatási anyagát is kérném, ha lehet – felelte a kutató szemébe nézve.

– Ó... Arkaniai Micro... értem.

– Fejezze be ezt az osikot! – csattant fel Skirata. – Pontosan tudja, hogy ki vagyok!

– Egy pillanatig azt hittem, hogy Palpatine pribékje – válaszolta Sai. – Manapság mindenki mandaloriakat bérel fel a piszkos munkákhoz. Maguk olyan egy olcsó népség... pár kreditért mindenre kaphatóak.

Skirata szerette volna, ha megdöbbenést lát Sai arcán, vagy legalábbis gyűlöletet. De csalódnia kellett, és ettől csak még forróbban izzott benne a düh. Intett Mereelnek, és odaszólt neki:

– Vödröt le, fiam! Gyere, és köszönj ennek a kedves hölgynek!

Mereel tétovázott egy pillanatig, de mire levette a sisakját, már szélesen mosolygott. Ettől a ragyogó, őszinte mosolytól ártatlan kölyöknek tűnt, aki mit sem tud a kezében tartott fegyverről. Lassan közelebb sétált, befordult a bejáratba, és nekitámaszkodott az ajtó keretének.

Sai hátrahőkölt, a pupillája hatalmasra tágult.

Á, igen, máris áradnak az emlékek! – állapította meg magában Skirata. – Rajta, teremtsünk nosztalgikus hangulatot!

És tudta, hogy ezekben a pillanatokban Mereel is emlékezik. És mert a fiú emlékezete tökéletesen működött, emlékezett még a csecsemőkorára is, mindenre, ami a Kaminón történt vele és a testvéreivel.

Mereel továbbra is szélesen, boldogan mosolygott.

Előhúzott egy rövid rudat a derékszíjából, egy elektromos ösztökét, amellyel a pásztorok nerfeket szoktak terelni.

– Szia, anyu – köszönt derűs hangon –, íme, a te édes kisfiad visszatért!

 

Köztársasági Kincstár Központja, Coruscant,

478 nappal a geonosisi csata után

Besany Wennen életének szövetét a könyvelési nyomok alkották. Ugyanúgy működtek, mint a fizika törvényei. Nem létezett tranzakció ugyanolyan mértékű, más irányú tranzakció nélkül. Ha krediteket fizettek ki, valaki megkapta azokat. És ha valaki tekintélyes összeget költött egy terv megvalósítására, azt rendszerint nem egyedül csinálta.

Az információk világában senki sem élvezhetett monopolhelyzetet. Ha egy dolog létezett, azt valaki megtervezte, legyártotta, leszállította, vagy valamilyen formában érintkezésbe került vele. Elegendő idő és energia ráfordításával ezeket az illetőket meg lehetett találni.

Besany könnyedséget színlelve sétált be Jilka Zan Zentis irodájába, nekitámaszkodott egy alacsony iratszekrénynek, és megszólalt:

– Szeretnék kérni tőled egy nagy szívességet. És mondhatsz nemet, nem sértődöm meg.

Jilka lassan emelte fel a fejét, és megfontoltan válaszolt:

– Ha azt szeretnéd, hogy elkísérjelek egy páros randevúra, még emlékszem a legutóbbi...

Besany egy pillanatra Fire gondolt, és gyorsan közbeszólt:

– Arra most nem lesz szükség, de ha attól kerül pecsét az alkura, bemutathatlak egy nagyon kedves fiatalembernek.

– Hadd gondoljam át! – kérte Jilka. – Mi lenne a szívesség?

– Szeretnék megtudni valamit egy Dhannut Ellátóvállalat nevezetű társaságról – válaszolta Besany. – Megakadt rajta szemem, de nem tudom kideríteni, hogy hol van a székhelyük, holott szerepelnek a jóváhagyott köztársasági beszállítók listáján.

– Ó, csak nem tudod, hogy hová kell nézned, drágám! – felelte Jilka, aki imádta a kihívásokat. Egyetlen épelméjű teremtmény sem végezte volna az ő munkáját, hacsak nem szeretett adócsalókra vadászni, és nem szerette az ezzel járó kockázatokat. – Ha pénzt kapnak tőlünk, kipréseljük belőlük a vállalati adót, ebben biztos lehetsz. Ha pedig mégsem, akkor boldogan bevezetem őket a 2/97a8a sorszámú űrlap kitöltésével járó örömökbe.

– Dhannut Ellátóvállalat – ismételte a nevet Besany. – Valószínűleg kórházakat vagy más egészségügyi intézményeket építenek.

– És mennyi ömlött át a páncélszekrényeikbe a jobb sorsra érdemes adófizetők zsebéből? – érdeklődött Jilka.

– Eddig úgy ötvenmilliárdot tudtam azonosítani.

– Azzal egy picivel átlépték az adóköteles bevétel küszöbét, nemde? Nézzük, mit találunk! – mondta Jilka, és a szeme felragyogott. Besany pedig arra gondolt, Fi valószínűleg kedvelné ezt a sajátos humorú nőt.

Besany csak egy nyomot szeretett volna. Nem akarta, hogy a barátnője túl mélyre ásson, nehogy ő is belekeveredjen az ügybe. De Jilka már belelendült, szédítő iramban gördítette át a képernyőjén az adatlapokat, sőt még egy másik számítógépen is dolgozott néhány percig.

– Igazad volt – mondta végül kissé csalódottan. – Nincs utcai cím. De minden adójukat befizették, és megvannak a könyvelőjük adatai. Furcsa.

– Miért?

– Mert ha nem adod meg a központi irodád címét, nem kerülhetsz be az adatbázisba – magyarázta Jilka –, márpedig ez valahogyan átment a rendszeren.

– Most mondjam, hogy nem lepődöm meg ezen? – felelte a fejét csóválva Besany.

– Orvosi felszereléseket említettél az imént? – kérdezte Jilka.

– Létesítmények. Sejtésem szerint építkezések lebonyolítása vagy különleges berendezési tárgyak gyártása. Talán nem is a Tripla Zérón van a székhelyük.

– A tripla micsodán?

– Bocs, a flotta nyelvezete... itt, a Coruscanton.

– Ó, itt van a székhelyük, az biztos! – jelentette ki Jilka. – Máskülönben nem lehetnének hivatalos beszállítók.

– Van rá esély, hogy megadd nekem a könyvelőiroda címét? – kérdezte óvatosan Besany.

Jilka leírta a címet egy tenyérnyi jegyzetlapra, amit átnyújtott Besanynak.

– Nem tőlem kaptad – mondta halkan, de mosolyogva –, nem az üzenőrendszeren keresztül érkezett. És még soha életemben nem láttalak.

– Ha előkerül még valami... – felelte Besany – a Dhannutról, vagy valakiről, aki a Dhannuttal üzletel...

szólsz?

– Biztos lehetsz benne – ígérte szaporán bólogatva Jilka. – Most már engem is érdekel az ügy. Mi szólaltatta meg benned a harangot? Csalás?

– Azt hiszem, hogy mindaz, amit látunk, csupán egy másfajta tevékenységet takar – válaszolta elkomorodva Besany. – A cím a jóváhagyott köztársasági beszállítók adatbázisából is hiányzik. Ami elméletileg szintén lehetetlen.

– Mocskos ügynek tűnik – vélte Jilka. – Ha jól látom, manapság fegyvert hordasz. Bölcs ötlet.

– Gondold csak végig! – felelte Besany. – A Dhannut szerepel két adatbázisban is, holott egyikbe sem kerülhetett volna bele. Ha nem törvényesen működő cég, és nem törték fel a rendszert, akkor egy olyan valaki engedte be őket, akinek kormányzati szintű hozzáférése van.

– Hát igen, manapság nehéz megbízható személyzetet kapni...

– És sokan még azt hiszik, hogy aktákat rakosgatunk egész nap – tette hozzá Besany.

– Szóval, mi van azzal a kedves fiatalemberrel? – váltott témát Jilka. – Hogy néz ki?

– Remekül! Biztosan nem fogod elveszíteni az étvágyadat, ha ránézel.

– Áll az alku – jelentette ki Jilka.

– Amint találkozom vele, megkérdezem – ígérte Besany.

– És ha valóban olyan csodálatos, téged miért nem érdekel?

– Mert nekem van már egy... egy ugyanolyan – válaszolta Besany.

– Aha... aha...

– Ne mondj semmit, amíg nem próbáltad ki! – mondta sietve Besany.

Jilka mélyet lélegzett, és szempillantás alatt megkomolyodva kijelentette:

– Megváltoztál, Bez! És nem arra gondolok, hogy látszik rajtad, hogy szerelmes vagy.

Besany örömtelenül és kissé fagyosan mosolygott, ahogyan a gyanúsítottakra szokott, amikor nem sikerült elegendő bizonyítékot gyűjtenie, de biztosra vette, hogy idővel sikerülni fog.

– Mindent köszönök, Jilka! Leköteleztél! – válaszolta búcsú gyanánt.

Amint elhagyta a barátnője irodáját, úgy döntött, hogy hazafelé menet tesz egy kitérőt, és megnézi a Dhannut könyvelőirodáját. A saját irodájába már nem akart visszatérni. Jelenleg nem folytatott nyomozást, csak a szenátusi bizottságnak küldendő éves jelentésen dolgozott, ami igazán várhatott.

A T-15 kvadráns távol esett a lakóhelyétől. A Jilkától kapott lapot bámulva kitalált egy kanyargós útvonalat.

Elhatározta, hogy egyes szakaszokat légitaxival, a többit pedig gyalog fogja megtenni, hogy amennyire lehet, összezavarja a nyomát. Az első taxiállomás felé sétálva megpróbált megfeledkezni az egészről, hogy lazítson egy kicsit, ám az elméje már beindult, és nehezen tudta kisöpörni belőle a nyomasztó gondolatokat. A konok kitartása miatt remekelt a szakmájában. És ugyanezen vonása tartotta ébren éjszakánként.

A legfőbb problémát a feltűnő külseje jelentette számára. Szinte az összes férfi megjegyezte magának őt, a magas, szőke szépséget. A megjelenése néha előnyökkel járt, mert a gyanúsítottak sokszor alábecsülték, de rendkívüli módon megnehezítette számára, hogy titkos küldetéseket hajtson végre. Egy kicsit tompítania kellett a ragyogását.

Skirata ezt elszürkülésnek nevezte. Az őrmester értett hozzá, hogyan viselkedjen és öltözködjön úgy, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, hogy gyakorlatilag észre se vegyék. Viszont, ha úgy akarta, elakadt miatta a forgalom az utcán.

Furcsa kis alak. Ordo szó szerint rajong érte – gondolta Besany. – Egyértelműen rendelkezik egyfajta vad vonzerővel.

Mialatt végigsétált a járdákon, ami a kiszolgáló negyedet kötötte össze az egyik bevásárlózónával, éberen figyelt, hogy baj esetén azonnal cselekedhessen. Kormányzati szintű hozzáférés. A főkancellári iroda. Hát, ha a fertőzés olyan magasra felterjedt...

Nem, ez ostobaság volt. Még sosem tudta megfélemlíteni senki és semmi, s szilárdan megfogadta, hogy ezúttal sem hagyja magát. Megtett még egy szakaszt taxival, aztán egy újabb, tízperces séta végén megérkezett a T-15-ös kvadránsba. Azt hitte, megtalálta az utcát, de hamarosan rájött, hogy alighanem eltévedt: az út mentén végig ruhagyárak sorakoztak, nem irodaépületek. Végiggyalogolt az utcán, ám a szektorszámok emelkedtek, ami azt jelentette, hogy rossz irányba tartott. így aztán megfordult, és elindult visszafelé, de valami akkor sem volt rendjén.

Végül begépelte a címet a kézi számítógépébe, hogy ellenőrizze, és végképp elcsodálkozott – teljesen biztosan jó helyen járt. Körbejárta a 7860-as számú épületet, és miután visszatért elé, értetlenül bámulta. Lehet, hogy valaha irodaházként szolgált, de jelenleg ruhagyár működött benne.

A külső folyosók mentén sorakozó ajtók némelyike nyitva volt. Besany látta a benti gépeket, illetve az ajtók előtt elhaladó munkásokat.

Nem létező könyvelőiroda. Nem létező vállalat. Valódi kreditek. Mi folyik itt?

Akármi folyt is, immár bebizonyosodott, hogy valami törvénytelenség, bár azt Besany semmiképpen sem tudhatta, hogy menynyire jelentéktelen vagy komoly. Az előírások értelmében jelentenie kellett volna az ügyet, de azt nem tehette meg, most még biztosan nem. Már Jilkának sem szívesen beszélt róla, mert ezzel őt is veszélybe sodorta.

Hazafelé tartva mindvégig elszántan szorongatta a zsebében tartott pisztolyt. Amikor végre belépett a lakásába, és bezárta maga mögött az ajtót, hatalmasat sóhajtott, és úgy érezte, órák óta most kap először levegőt.

A faliórára pillantott. Későre járt már, túl későre ahhoz, hogy egyen valamit, máskülönben nem tudott volna aludni.

Rosszkedvűen morogva töltött magának egy pohár gyümölcslét. A kanapéra letelepedve olvasgatta az egyik holohíradó szalagcímeit. Nem igazán figyelt oda, de azt észrevette, hogy a nézettségi adatok alapján összeálló menüsoron a háborús tudósítások jóval a hírességek szerelmi életéről és a gravlabdajátékosok kocsmai verekedéseiről szóló hírek után következnek. Az egyik komolyabb hírcsatornán a Köztársasági Béketudományi Intézet egyik elemzője beszélt a szeparatista droidveszélyről, de ez is a lista középső részén helyezkedett el, ami arra utalt, hogy a nézők hamar elkapcsolnak a nyomasztó hírekről. És talán éppen emiatt, manapság nehezen lehetett rátalálni, a frontvonalban készült tudósításokra. A Coruscant lakói számára az élet ugyanúgy zajlott, mint régen, és kit érdekelt a Külső Gyűrűben vívott harc? Besany gyanította, hogy Corr gyalogos aligha értene egyet vele, és azt mondaná, hogy sokkal jobban érzi magát, ha nem kukucskálnak át a válla felett holokamerák, de őt akkor is érdekelte, hogy mi történik odakint. Mindent tudni akart a háborúról, mintha ezzel elháríthatta volna az Ordóra és a testvéreire leselkedő veszélyeket. Ha nem nézett meg minden morzsányi hírt, úgy érezte magát, mintha elaludt volna őrségben – amiről csak ködös fogalmai voltak.

– Tökfej – morogta a képernyőnek.

Az elemző számokkal dobálózott, hatalmas számokkal, és mert Besany számokkal dolgozott, hirtelen ötlettől vezérelve írótollat és jegyzettömböt vett a kezébe, és lefirkantott néhány adatot.

– Fogadni mernék, azt sem tudod, hány nulla van a trillióban! – dohogott ingerülten.

Ő viszont tudta, és a számok mindig megnyugtatták, így aztán fontolóra vette a fickó érveit. Aztán azon kezdett töprengeni, hogy mennyi fém kell egy harci droid előállításához – úgy sejtette, hogy legalább negyven kiló –, és ezt puszta kíváncsiságból megszorozta egytrillióval. Ezt követően azon gondolkodott, honnan lehetne ennyi fémet keríteni, ha egy átlagos kőbolygó kilencven százaléka szilikát, és a fennmaradó tíz százalék sem a megfelelő fajta fém. És hogyan lehet kibányászni ezt az elképesztő mennyiséget, meg persze a bányászat, illetve az ércfeldolgozás irtózatos költségeket emésztene el...

Nem, több trillió droid legyártása elképzelhetetlennek tűnt. De maga a szám elég nagy, és elég ellenőrizhetetlen volt ahhoz, hogy megrémítsék vele a népet.

Besany nekilátott, hogy részletesen megvizsgálja az elemző számait, amikor halk kaparászást hallott, mire riadtan felkapta a fejét.

Az ötszázadik szinten lakott. A mélyben élő páncélos patkányok nem tudtak felmászni ebbe a magasságba, és tudomása szerint egyelőre nem tanulták meg kezelni a turbóliftet. Gyorsan körülnézett, közben rádöbbent, hogy a pisztolyát az asztalon hagyta, aztán, amikor a tekintete végigsiklott az erkélyajtón, megpillantotta a zaj forrását. Egy salky állt odakint, a kath-kutya háziasított változata, ami népszerű házi kedvencnek számított a galaktikus fővárosban, mert nem hullott a szőre, és viszonylag kevés mozgást igényelt. Az állat a fejét csábítóan oldalra billentve, meredten bámulta őt, és az egyik elülső mancsát az üvegre tapasztva, némán jelezte neki, hogy szeretne bejönni.

Valószínűleg valamelyik szomszédos erkélyről ugrott át.

Egyeseknek fogalmuk sem volt, hogyan vigyázzanak a kedvenceikre. Besany hangosan fújt egyet, majd résnyire nyitotta az ajtót, hogy beszélhessen az állathoz anélkül, hogy beengedné. A salky bedugta az orrát a keskeny résen, és kétségbeesetten szűkölt.

– Jaj, édesem, te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle Besany. A salkyk dús sörényt viseltek, amely az egész fejüket beborította a válluktól a szemükig, és sokkal szebbek voltak, mint azok a vad ragadozók, amelyekből kitenyésztették őket.

– Az a buta gazdád nyitva felejtette az ajtót? Hol a nyakörved? – folytatta Besany, és a résen kinyúlva megtapogatta az állat nyakát, hátha talál valamilyen fajta azonosítót. Ezek a teremtmények nagyon sokba kerültek, és valószínűnek tűnt, hogy ez is visel valamit, ami elárulja, hogy hol lakik. – Nyugalom, kicsim, előkerítem a gazdádat. Csak maradj veszteg, amíg...

– Mi van? – szólalt meg a salky mély férfihangon. – Ebben az épületben tilos állatot tartani, vagy mi? Engedj már be, mielőtt észrevesz valaki!

Besany felsikoltott, és hátraugrott ijedtében. Mielőtt azonban pánikba eshetett volna attól, hogy hallucinál, a salky sima, alaktalan masszává olvadt, ami átpréselődött a nyíláson, közben a színe megváltozott. Besany immár egy fényes, fekete tócsát bámult, ami hamarosan egy a homoki párduchoz hasonló, négylábú teremtménnyé alakult.

– Fierfek! – nyögte, holott nem gyakran használta ezt a szót.

– Te vagy az...

A gurlanin résnyire húzta ragyogó, sárga szemét, s odaügetett a kanapéhoz.

– Nem Jinart vagyok – válaszolta –, de gondolom, ti ugyanolyannak láttok minket. Megengeded, hogy leüljek?

– Nézd, én...

– A nevemmel ne törődj! – vágott közbe a teremtmény, és körbeszimatolt a helyiségben, mintha ellenőrzött volna valamit.

– Tartottátok magatokat az egyezséghez. Az utolsó ember is elhagyta a Qiilurát. Szóval, búcsúajándék gyanánt, és hogy megháláljuk a derék katonafiúk segítségét, megosztok veled néhány információt.

A gurlaninokról azt beszélték, hogy bárhol ott lehetnek anélkül, hogy felfedeznék őket. Besany már majdnem közölte a látogatójával, hogy szép pályafutás várna rá a Kincstár könyvvizsgáló osztályán, de nyomban eszébe jutott, hogy ő maga aligha örülne annak, ha egy gurlanin dolgozna mellette, aki képes bármikor láthatatlanná válni. Mit is mondhatna egy alakváltó kémnek?

– Ez igazán kedves! – bökte ki végül.

– Egy: mindig tartsd magadnál a fegyveredet – kezdte a teremtmény mert a Skeenah szenátorral való találkozód nem maradt észrevétlen.

A Köztársasági Titkosszolgálat megfigyelés alá vont, és most nem Skirata őrmester embereiről beszélek, hanem a kormányzat legmagasabb szintjéről! – Bedugta az orrát a konyhába, szimatolt néhány pillanatig, majd ismét a nő felé fordult, és folytatta: – Kettő: sosem fogod megtalálni a Dhannut Ellátóvállalatot, mert nem létezik. Az csupán egy fal, ami mögött pénzeket mozgatnak a Köztársaság egyik zsebéből a másikba. Ügyes voltál, amikor megtaláltad a kapcsolatot a Centax II-vel, de ha továbbra is ilyen lármásan csörtetsz körbe-körbe, hamarosan elkapnak, úgyhogy most megtakarítok neked némi időt. Igen, most már a Kaminón kívül is gyártanak klónokat. Egy részüket itt, a többségüket a Centaxszon, méghozzá rengeteget. Nem, a Nagy Hadsereg parancsnokait nem tájékoztatták erről, mert a Jedi-tábornokok még több katonát kérnének, hogy bevethessék őket, de persze, nem fogják megkapni őket. Ezt nyugodtan továbbadhatod a kapcsolatodnak.

Besany nem érezte úgy, hogy lármásan csörtetett körbe-körbe. Ám a tevékenysége mégiscsak feltűnt valakinek, és ettől megrémült.

– Miért higgyek neked? – kérdezte elfúló hangon.

– Mert a Qiilurán ingatag az ökológiai egyensúly, és tudjuk, hogy Skirata egy bosszúálló féreg, aki valóban képes ránk küldeni a flottát, hogy salakká lövesse a bolygónkat.

Azt akarjuk, hogy mindenki hagyjon békén minket.

– Értem.

– Továbbra is jelen leszünk itt, egyfajta biztosítéknak – tette hozzá a gurlanin. – De persze, ezt nem fogjátok észrevenni.

– Rendben, de megkérdezhetem, hogy...

– Nem! – vágott közbe a teremtmény.

– Csak annyit, hogy...

– Azt mondtam: nem! – szólt közbe ismét a gurlanin. – És ne akarj még mélyebbre ásni, mert fogalmad sincs, hogy mivel állsz szemben! – A teremtmény letelepedett az alfelére, és úgy nézett ki, hogy a vállát vonogatja, illetve az izmait feszítgeti, de aztán kiderült, hogy megint változtat az alakján. – Mindig van még rosszabb helyzet.

– Valóban lármásan csörtettem? – kérdezte Besany.

– Ember létedre egészen jól csináltad – ismerte be a teremtmény – de nem elég jól. És ha tovább romlanak az állapotok, talán még mi is veszélybe kerülünk.

Ezt követően elhallgatott anélkül, hogy kifejtette volna, miféle veszélyre gondol, aztán márványmintás, alaktalan tömbbé olvadt, majd emberi lénnyé alakult – egy magas, széles vállú, Besany számára ismerős, nagyon ismerős alakká.

A gurlaninok bármilyen formát felvehettek. A jelekből ítélve a klónokét is. Besany döbbenten bámulta a fehér páncélos férfit, aki lehetett volna akár Ordo is, bár nem úgy viselkedett, mint a százados, és nem viselt sisakot. A másolat fagyos mosolyt villantott rá, és neki minden akaraterejét össze kellett kaparnia ahhoz, hogy ne gondoljon bele a dermesztő trükk lehetséges következményeibe.

– A főbejáraton megyek ki – közölte aztán a gurlanin. – A katonák manapság már nem számítanak ritka látványosságnak a Coruscanton, nem igaz?

A gurlanin távozása után Besany sokáig nem tudta rávenni magát, hogy leüljön vagy akár átmenjen a fürdőszobába, mert már fogalma sem volt, hogy mi igazi, és mi nem az. Fel és alá járkált, túlságosan ideges volt ahhoz, hogy még csak ne is gondolhasson az alvásra. Azon töprengett, hogy mi az, amit nyugodtan megtehet és kimondhat, még a saját otthonában is. Ám továbbra is ott volt neki a biztonságos adó-vevő, és most rögtön beszélnie kellett valakivel.

Beütötte Ordo hívókódját, és igyekezett nem gondolni a gurlaninokra, akik ilyen gyorsan, ilyen könnyedén, ilyen tökéletesen tudták felvenni a férfi alakját.

 

Eyat külső kerülete, Gaftikar,

478 nappal a geonosisi csata után

Kék fénnyel világító T-alakok tartottak felé a sötétségben, és Darman megnézte az órát az arclemezén.

– Elsötétítés, vode! – rendelkezett Niner, és a kék fények eltűntek. Az Omega-osztag katonái immár láthatatlanná váltak az infravörös és az elektromágneses szenzorok számára, és kis híján az emberi szem számára is, bár még így is könnyebb volt meglátni őket, mint műszerekkel észlelni. – Torrentek közelednek dél felől, nyolc standard perc múlva elérik a célpontokat.

– Odébb viszem a kémdroidot – közölte Atin. – Történik valami a város keleti részében. Járművek mozognak. A Leveler nem küldi még az orbitális felderítés anyagait?

Darman szeme előtt tucatnyi, kisméretű kép villódzott: az önjáró légvédelmi lövegeket figyelő kémdroid képsorai, a testvérei sisakkameráinak képei – Fié kissé reszketett, ami azt jelentette, hogy ő már megint visszavonult a saját világába, és fülsiketítőén hangos zenét hallgat –, és látta a Levelerről érkező, folyton változó adásokat is. Az utóbbi sávon pillanatnyilag az egyik Torrent-pilóta kamerájának képei érkeztek – a gép földközelben repült a természetes, romlatlan táj felett. Darman sosem szerette, ha túl sok ideje van töprengeni, főleg a bevetések alatt. Egyfolytában az étteremre és a vasútállomás üzletsorára gondolt. A’den azt mondta neki, hogy a kelleténél jobban azonosul a civilekkel, miután látja, hogy miként élhetne az ő világukban, és hogy vissza kellene térnie ahhoz, hogy elsősorban a saját shebse miatt aggódik, méghozzá gyorsan, nagyon gyorsan. Ő pedig remélte, hogy így lesz...

Niner megnyitott egy sávot a Leveler felé, és megszólalt:

– Leveler, itt az Omega! Vannak valós idejű képeik, amiket megmutathatnának nekünk?

– Vannak, Omega – válaszolta egy kommunikációs tiszt. – Jelenleg a védelmi központ és a kommunikációs központ azonosításán dolgozunk.

– Leveler, légelhárító lövegek mozognak a környéken! – jelentette Niner. – Kérem, tájékoztassák ettől a Torrenteket!

– Omega, meg tudják erősíteni, hogy ezen a megjelölt helyszínen működik a kommunikációs központ?

– Megerősítve, Leveler, de az most célpont? – érdeklődött Niner.

– Csak a felszíni csapatoknak – felelte a tiszt. – Mi idefent az orbitális reléállomást vesszük célba.

Niner a fogait csattogtatta, vagyis úgy tett, mint Skirata szokott a hasonló helyzetekben, majd ismét megszólalt:

– Leveler, szeretnék hangösszeköttetést teremteni a Torrentekkel. Kérem, adják meg a frekvenciájukat!

Ez elméletileg tilos volt, hogy ne keletkezzen zűrzavar a rádió-forgalomban, de Niner mindig is fontosnak tartotta, hogy személyesen beszélhessen a pilótákkal, ne csak másokon keresztül üzengessen nekik. A Leveler tisztje sokáig nem válaszolt.

– Remélem, azért hallgat, mert engedélyt kér Pilliontól, vagy hogy hívják a nagyfőnököt... – jegyezte meg Fi. – Méghozzá gyorsan. Hat perc a célig.

– Két légelhárító egység mozgásba lendült, őrmester! – jelentette Atin. – Küldöm a koordinátákat!

– Leveler, itt az Omega! Légelhárító lövegek pozíciót váltanak – mondta Niner. – Máris megadjuk az új koordinátákat. Megerősítik, hogy azonosították az új helyszíneket?

– Megerősítjük, Omega – felelte az ismeretlen tiszt.

– Leveler, amint befejezzük ezt a beszélgetést – közölte határozottan Niner végigmegyek a hullámsávokon, és megkeresem a Torrentek csatornáját.

– Omega, kérem, kerülje a közvetlen összeköttetést, nehogy egymásnak ellentmondó parancsok hangozzanak el! – válaszolta a hatalmas hajó tisztje. – Álljanak készenlétben, hamarosan tájékoztatjuk önöket a helyzetről!

Niner egy pillanatra átváltott az osztag zárt sávjára, és indulatosan kifakadt:

– Ne is álmodj róla, di’kut! Ha rá tudok állni, nem akadályozhattok meg!

– Visszakapcsolt a Leveler frekvenciájára, és bejelentette: – Értettem, Leveler! Omega kiszáll!

– Mir’osik – dörmögte Fi. – Mi vagyunk idelent, a felszínen.

Niner ellenőrizte a karabélya töltöttségét, és rosszkedvűen mormolta:

– Egy szép napon meg kell tanítanunk őket arra, hogy tiszteljék a különleges egységeket.

– Etain szerint Levet parancsnok rendes vod – mondta Darman –, de azért jobban érezném magam, ha módomban állna közbeavatkozni, és szólni a pilótáknak, hogy rossz célpontra csapnak le. A kommunikációs központokban néha túl nagy a kapkodás...

A következő pillanatban A’den jelentkezett:

– Fejet fel, csapatszállítók közelednek!

A nullás tőlük ezer méterre keletre járt a maritokkal, akik lenyűgöző mennyiségű nehézfegyvert hoztak magukkal, és a számuk több ezerre rúgott. Amikor Darman a maximális érzékenységre állította a vizorját, hullámzó tengernek látta a környéket, de aztán rájött, hogy a város lerohanására készülő gyíkok hemzsegnek ott.

A látvány eléggé felzaklatta. Nem tudta, és igazából nem is érdekelte, hogy melyik félnek van igaza az itteni, meglepően visszafogott vitában – legalábbis eddig visszafogott volt –, de rosszul érezte magát attól, hogy ő is részt vesz benne.

Most már jól hallotta a csapatszállítók hangját, azt a csodálatosan megnyugtató dübörgést, amely kivonást, légi támogatást és baráti arcokat ígért.

– Olyan ez, mintha hődetonátorokat vetnénk be rovarok ellen – dohogott Fi ha szerencséjük van, talán leszednek egy-két Torrentet!

– Ritkán van ekkora előnyünk, ner vod – felelte Niner. – Élvezzük ki, amíg tehetjük!

A csapatszállítók dübörgését hamarosan magasabb frekvenciájú süvítések nyomták el, a V-19 Torrentek szintén ismerős lármája, ami fület tépő hangorkánná erősödött, amikor a gépek áthúztak felettük. Másodpercekkel később a keleti felvonulási útnál felemelkedett az égre az első tűzgömb, és ezzel megkezdődött Eyat ostroma.

Darmant idegesítette, hogy tétlenül vár, mialatt más katonák előrenyomulnak. Általában az Omegát vetették be először – ő és a társai megpuhították a védőállásokat, szabotázsakciókat hajtottak végre, előkészítették a csatateret.

Az előretolt légi irányító szerepkörét akár egy droid is betölthette volna – ha egyáltalán szükség volt rá most, amikor a Leveler odafent állt, orbitális pályán. Megfigyelés, célok azonosítása, koordináták és adatok továbbítása – ehhez nem kellett egy teljes kommandós osztag.

A távoli csatazaj hallatán adrenalin áradt a vérébe, és mert sehogyan sem vezethette le a feszültségét, egyre nyugtalanabb lett. Tőlük ötven méterre leszállt egy csapatszállító, és ki ugráltak belőle a Harmincötös egyik osztagának katonái.

– Akartok egy fuvart? – kiáltotta oda Ninernek a gépen maradt őrmester. – A HoloHálózat helyi központját kell biztosítanunk.

Nem szabad szétzúznunk, hogy szétküldhessük belőle azokat a felemelő köztársasági üzeneteket!

– Állítólag van már műveleti parancsunk – felelte részben gúnyos, részben sóvárgó hangon Niner –, de úgy tűnik, valamelyik felettesünk elvesztette. Shab, miért is ne?

Máskülönben csak távolról figyelhetjük a műsort. – Megnyitott egy sávot a Leveler felé, és tovább beszélt: – Leveler, itt az Omega! Kérem, erősítsék meg, hogy az új feladatunk a HoloHálózat helyi központjának biztosítása...

– Megerősítve, Omega! – válaszolta szinte azonnal egy kommunikációs tiszt, aki a hangjából ítélve nem klón volt, és akire – szintén a hangjából ítélve – hatalmas nyomás nehezedett.

Niner futva indult a gép felé, és elégedetten megállapította:

– Elég szűkszavú alak!

– Ez azért van, mert keveset tud – felelte neki a másik őrmester. – A nevem Tel, és üdv a fedélzeten! Szóval, manapság már külsős tisztjeink is vannak, a fierfek szerelmére! Ez a fickó csak azért végezte el az Akadémiát, mert az apukája kapitányi rangban szolgál. Ha tudna térképet olvasni, veszedelmes alak volna. Hallanátok, amikor Pellaeon leordítja a haját! – Tel egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Mondjuk, maga Pellaeon teljesen rendben van. Nem minden külsős hasznavehetetlen.

Az Omega-osztag tagjai a szélesre tárt oldalsó ajtókon keresztül beugrottak a gépbe, és Darman azonnal megmarkolt egy kapaszkodóhevedert. Külsősök: ezek szerint egyre több az olyan tiszt, aki nem klón. Ő maga eddig nem sok ilyennel találkozott. Fi és Atin a továbbra is nyitott ajtóban állt, a legteljesebb lelki nyugalommal, ami abból eredt, hogy a páncéljuk sokkal többet elviselt, mint a gyalogosoké. Darman a gépen utazó gyalogosokat figyelte, akik fehér sisakos fejüket kissé oldalra billentve fürkészték a kommandósok felszerelését, ahogyan mindig is tették. Ha valakinek az élete volt a tét, az általában észrevette, hogy miféle fegyvereket és eszközöket kaptak mások, amiket ő nem.

– Az a fekete, matt szerelés – szólalt meg az egyik gyalogos – azért ilyen, hogy érdekes dolgokat írhassunk rá lumifilccel?

– Nahát, téged megtanítottak írni? – kérdezett vissza csodálkozást színlelve Fi. – Nem hittem volna, hogy ilyen képzettek vagytok, ner vod. Ezért járkáltok hármasával?

– Mi van?

– Az egyik tud írni, a másik tud olvasni, a harmadik meg szeret nagy koponyák társaságban tartózkodni...

– Ezt majd ismételd meg akkor – morogta a katona –, amikor a kötélen lógsz, és én kezelem a csörlőt, rendben?

Darman tudta, hogy mindez csupán a szokásos, ártalmatlan hőzöngés, amit nem kell komolyan venni. Most legalább senki sem nevezte őt és a társait mandorajongó csodabogaraknak. A csapat-szállító nyomjelzős sorozatok és hőcsalik füstcsíkjai között kanyarogva száguldott a város felett.

– Csak azért mondom – szólalt meg halkan Niner –, hogy beleírhassátok az emlékkönyvetekbe. Általában úgy szokott lenni, hogy bemegyünk, és kiiktatjuk a stratégiai célpontokat, mielőtt megkezdődik a lövöldözés. Tudom, kissé unalmas már, de eddig bevált.

– Ezt a fejeseknek magyarázd – felelte fáradtan legyintve Tel.

– Én oda megyek, ahová küldenek. Ennyi.

Darman teljesen valószerűtlennek ítélte a látványt. A csapatszállító néhány másodpercre leszállt, hogy kitegye az osztagokat egy üres piactéren, amit a közelben lobogó tüzek sárgás fénye világított meg. Egyetlen embert sem lehetett látni a környéken: sem fegyveres védőket, sem menekülő civileket, senkit. De a város lakói tudták, hogy küszöbön áll a támadás, és a maritok elmondták, hogy a város alatt kiterjedt alagúthálózat terül el, amely óvóhelynek is tökéletesen megfelel. Darman ettől egy kicsivel jobban érezte magát.

Odarohantak a HoloHálózat épületéhez, amelynek homlokzatán a „Gaftikar, Tízes csatorna” felirat világított jókora fénybetűkkel.

Tel lepillantott a karpáncéljára erősített kézi számítógépre, és bejelentette:

– Még sugároznak. Bár elméletileg mostanra kiiktattuk a fenti reléállomást.

Atin fellőtt egy csáklyát a tetőre, megrángatta a hozzá erősített, vékony zsinórt, és odaszólt Ninernek:

– Azért felmegyek, és egy kicsit megpiszkálom az antennát.

Mialatt felcsörlőzte magát, Niner és Fi a Harmincötösökkel felsorakozott a bejárat két oldalán, Darman pedig letekert és letépett egy alkarnyi hosszúságú robbanószalagot, amit rátapasztott az ajtó lapja és kerete közötti résre.

– Fedezékbe! – kiáltotta, és miután mindenki hátat fordított a robbantás helyszínének, hangosan visszaszámolt:

– Három, kettő, egy, tűz!

Az ajtó szilánkokra szakadt, a helyén támadt nyílásból sűrű füst tört elő. Niner a másik őrmestert orrhosszal megelőzve nyomult be, megmentve egy keveset az osztag becsületéből, és ezzel megkezdődött az épület megtisztításának ezerszer begyakorolt folyamata. A katonák elárasztották a földszintet, aztán a vészlépcsőkön nyomultak felfelé, mert a turbóliftek valamiért beragadtak az emeletek között. Darman az őrmesterét fedezte, aki sorban berúgta az útjukba eső ajtókat, de az irodákban nem találtak senkit.

– Figyelj, Niner, ha benyomtak egy előre felvett műsorokkal teli adatkártyát, napokig sugározhatnak – vélekedett Darman. – Szerintem ez történik itt.

– Azt hiszem, megtaláltam a stúdiót – jelentette Fi az osztag zárt sávján.

– Miből gondolod?

– Az van írva erre az ajtóra, hogy kettes stúdió.

– Hát, akkor most már tudjuk, hogy van egy egyes stúdió is – dörmögte Niner.

Darman előhívta a számítógépéből a maritoktól kapott, rendkívül részletes tervrajzot, de az alapján nem lehetett meghatározni, hogy melyik helyiség milyen célt szolgál. De talán már nem is számított, ha a Leveler tüzérei kiiktatták a reléállomást, illetve Atin megrongálta az adóantennát.

– Ha van még itt valaki – mondta aztán a fejét csóválva akkor az egy magányos hős, aki ellenállásra buzdító, hazafias szövegeket olvas be, mialatt mi az ajtót rugdossuk.

– Ha nem muszáj, ne tegyetek tönkre semmit – figyelmeztetett mindenkit Tel –, máskülönben pótalkatrészeket kell hozatnunk, és rengeteget kell szerelnünk, mielőtt a propagandistáink elkezdhetik a szokásos agymosást.

Darman rááldozott még egy pillanatot, hogy elgondolkodjon: mindez hogyan fér össze az ő küldetésével, aztán felrohant a lépcsőn, hogy megkeresse Fit. A társa a stúdió ajtaja előtt guggolt, és egy szenzorral pásztázta a fémlemezt.

– A jel odabentről jön – közölte pár másodperces vizsgálódás után –, akár be is kopoghatunk.

Darman felpillantott.

– Ég a vörös lámpa – felelte –, ez azt jelenti, hogy adás van, ne gyere be, ugye?

– Aha, azt. Pontosan azt... – dünnyögte Fi, azzal felegyenesedett, lerántotta válláról a DC-t, és beleküldött néhány töltetet a nyitópanelbe.

Darman sosem tudta meg, hogy az utolsó bátor bemondó ott ült-e a stúdióban, hogy ellenállásra és a betolakodók elűzésére buzdítsa Eyat lakóit. Csak annyit érzékelt, hogy valami keményen megtaszítja, aztán már a mennyezet felé repült egy felfúvódó tűzlabdában. Magát a robbanást nem hallotta, vagy azért, mert a rettenetes hanghatástól a sisakja audiorendszere tönkrement, vagy azért, mert még időben kikapcsolt. Hirtelen nekivágódott a mennyezetnek, egy pillanatig mintha mozdulatlanul lebegett volna, aztán lezuhant, és esés közben kemény ütést kapott a mellkasára.

Tudatában volt annak, hogy a hátán fekve csúszik lefelé a lépcsőn, és hiába kapálózott, nem sikerült megragadnia semmit. Amikor végül egy falnak ütközve megállapodott, nem hallott mást, csak a sisakjára záporozó törmelék dobolását.

Az adó-vevője nem működött, de a sisakja többi rendszere igen. Látta Niner és Atin sisakkamerájának képét. A társait sűrű por és füstfelhő vette körül, de mozogtak. Mintha azon dolgoztak volna, hogy felemeljenek vagy elmozdítsanak valamit... egy megtépázott betondarabokkal teli acélgerendát.

A Fitől érkező képen semmi sem mozdult. Darman a folyosót látta rajta, a meredeken jobbra dőlő folyosót, amiből arra következtetett, hogy Fi az oldalán fekszik a padlón. És törmeléket is látott, közvetlen közelről és eléggé elmosódva, mintha a kődarabok jóval a kamera fókusztávolságán belül hevertek volna.

– Fi? – kiáltotta, de rögtön rájött, hogy kár az erőlködésért, a testvére nem hallhatja. Lekapta a sisakját, és ismét felordított:

– Fi? Fi! – A szája megtelt porral, mire gyorsan köpött egyet, és megint kiáltott: – Fi, vod’ika, jól vagy?

Ezúttal sem kapott választ. A derékszíjára csatolta a sisakját, felrohant a lépcsőn, és nekivágott a leszakadt tartóelemekkel és törmelékhalmokkal teli folyosónak, hogy megkeresse Fit.

Tizenkettedik fejezet

Úgy nőnek fel, hogy hűségesek lesznek a Köztársasághoz, vagy nem nőnek fel.

A-17 mélységi felderítő, miközben arra készült, hogy megölje a Tipocavárosban élő klón gyerekeket a Kaminói csata alatt, három hónappal a geonosisi csata után

 

Ko Sai kutatótelepe, a

Tropix-sziget közelében, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

Skirata azonnal megutálta a kaminóiakat, már azon a napon, amikor rájött, hogy megfeneklett egy határozatlan idejű szerződésen, amely arra kötelezte, hogy részt vegyen egy titkos klón hadsereg felállításában. Ezt követően a hozzájuk fűződő érzései csak tovább romlottak.

De Mereelhez viszonyítva... nem, egészen mostanáig nem értette meg, hogy milyen mélységes gyűlölet dolgozik a nullásban. És most hallott először kaminóit sikítani. A hosszan elnyúló sikoly végül már olyan hullámhosszon szólt, hogy a füle nem is érzékelte, és sajogni kezdett tőle az állkapcsa.

– Nyugalom, fiam! – szólt oda Mereelnek, miközben elkapta és megszorította a karját, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

– Egyelőre fogd vissza magad!

Mintha egy vadidegent látott volna: Mereel arcából kifutott minden vér, az ujjízületei kifehéredtek, a szeme ijesztően kidülledt az üregéből. A nullások közül mindig is ő tűnt a legkiegyensúlyozottabbnak, hátuk közül ő volt a legkedvesebb, legbarátságosabb és a legszórakoztatóbb.

Skirata gyanította, hogy a szorításával egy feltérképezetlen, sötét tartomány határáról rántotta vissza a fiút. Mereel a hüvelykujjával kikapcsolta az ösztökét, és rekedtes hangon megszólalt:

– Nem ölöm meg. Eleget tudok a kaminóiak élettanáról ahhoz, hogy ne kövessek el egy ilyen hibát.

Igazat mondott. Ko Sai a székébe roskadva ült, és inkább törékenynek, megviseltnek hatott, semmint elegánsnak. Hosszú, szürke nyaka lefelé ívelt, akár egy elszáradt virág szára. Bámulatos, hogy mire képes néhány volt! – állapította meg magában az őrmester.

– Megmondtam, hogy vadállatok vagytok, és igazam volt – motyogta halkan Ko Sai, miközben felemelte a fejét, és Mereelre szegezte azt a szörnyű szemét. – Ha megkínoztok, attól még nem lesztek méltók az életre. Genetikai hulladékok vagytok. Selejtek.

Skirata töprengve nézte a teremtmény szemét. Sai a szürke pupillái jóvoltából az uralkodó kaszthoz tartozott. Uralkodásra tenyésztették és nevelték.

Mereel visszakapcsolta az ösztökét, és belenyomta a kaminói oldalába. A vézna, vonagló test nem nyújtott kellemes látványt.

– Te állítottad össze a genetikai állományomat, édesem – morogta Mereel, és már jóval összeszedettebbnek tűnt. – Hát most láthatod, hogy mit műveltél velem!

A felderítő visszahúzta a kezét, majd a hüvelykujjával előre-hátra kattogtatta a fémrúd kapcsolóját. Skirata mindmáig nem hallott minden részletet arról, hogy mi történt a nullásokkal, mielőtt találkozott velük, de azt jól tudta, hogy iszonyatosan bántak velük. A kutatók megpróbálták feljavítani Jango Fett génjeit, de az első kísérletet alaposan elrontották, és sikerült egy sor lelki problémát okozniuk a fiúknak. Ko Sai nem járt messze az igazságtól, amikor az imént értékelte a munkája eredményét...

– Valaha nekünk is volt egy olyan rohadék tudósunk, mint amilyen te vagy – mondta komoran Skirata. – Igen, egy őrült mando tudós. Kölykökkel kísérletezett. Immár ezer éve porrá vált, de még ma is tudjuk, mit jelent a Demagol név.

Ironikus módon jelentheti azt, hogy „hússzobrász”, és azt is, hogy „mészáros”, úgyhogy ti ketten jókat dumálhatnátok arról, hogyan lehet kiszúrni eleven teremtményekkel.

– Mulattat a gondolat, hogy a mandaloriaknak voltak tudósaik – felelte végtelenül gúnyos hangon Ko Sai. – A ti kultúrátok nem a nagy gondolkodóiról híresült el.

– Nagy szégyen ez rád nézve, főkutató! – vágott vissza Skirata.

– Netán megfeledkeztél a páratlan tudású Walon Vauról? Ha azt hiszed, hogy Mereel rossz fiú, feltétlenül találkoznod kell Vauval.

– A fenyegetéseid annyira kiszámíthatóak – jegyezte meg Sai.

– Kezdd el letölteni az adatokat, fiam! – szólt oda az őrmester Merednek.

– Az Arkaniai Micro kutatói semmire sem fognak menni az anyagaimmal – jelentette ki Ko Sai. – Hiányzik hozzá a szakértelmük.

– Hát akkor ki ért hozzá? És kitől kapod a pénzt, aiwha-csali? – csapott le Skirata.

– Senkitől.

– Tehát ezt az egészet jótékony adományokból szedted össze?

– Igen, kezdetben kaptam pénzt, hogy tovább kutathassak – ismerte el Sai –, de ma már nem dolgozom senkinek. Ha egy gazda térdel rajta, a tudomány nem tud lélegezni.

– És ezért kutatnak utánad a szeparatisták, és a saját kormányod – felelte Skirata. – Átverted őket, ezért volt szükséged mando testőrökre. Leléptél a kreditjeikkel.

– Elbűvölő kifejezés – állapította meg Sai, de az a sziklakemény arroganciája repedezni kezdett. A hangjából némi aggodalom érződött, és nyújtogatni kezdte a nyakát – amit Skirata oly régóta akart már megmarkolni –, hogy lássa, mit művel Mereel a drágalátos adataival. Aztán ismét az őrmesterre nézett, és hozzátette: – Ha titeket nem az Arkaniai Micro küldött, akkor nyilván Palpatine főkancellárnak dolgoztok.

Mereel hangosan felkacagott, de tovább dugdosta az adatkártyákat és kódtörő kulcsokat az oldalfal mentén sorakozó számítógépek csatlakozó aljzataiba.

– Hát igen – válaszolta Skirata –, alighanem ő is azt hiszi, hogy neki dolgozunk. Szóval, miért hagytad ott a Kaminót? Mennyit fizettek?

– Nem holmi silány jutalom miatt jöttem el onnan.

– De nem is azért, mert napsütéses tájon akartál élni!

– Azért távoztam, hogy alacsonyrendű fajok ne használhassák fel a kutatási eredményeimet – felelte Ko Sai.

– Ó, azokra gondolsz, akik az egekbe repítették a gazdaságotokat azzal, hogy vettek tőletek egy rabszolgahadsereget?

Mereel csettintett néhányat a nyelvével. Mostanra teljesen belemerült a munkába. Jelzőfények táncoltak és villogtak a számítógépeken, kellemes, tarka fényeket vetítve a helyiség máskülönben tökéletesen fehér, rideg felületeire.

– Kal’buir, csak vágjon oda neki, rendben? – javasolta aztán a hadnagy. – Nehogy már erkölcsi kérdésekről vitatkozzon ezzel a szörnyeteggel!

Ko Sai hirtelen teljes magasságában kihúzta magát, talán azért, mert végre sikerült feldühíteniük. Skirata azt latolgatta, hogy a vézna test melyik részére kéne ütnie.

– A főkancellárotok arra kért – mondta Ko Sai –, hogy az öregedéssel kapcsolatos kutatásaimat felhasználva hosszabbítsam meg az életét a végtelenségig. Megmondtam neki, hogy nem óhajtom egy selejtes, gyenge fajhoz tartozó élőlényre vesztegetni az időmet.

Skirata ezt már érdekesnek találta. Nem, nem is csak érdekesnek: bizarrnak.

– Fogadni merek, hogy nem nyerted el Palpatine rokonszenvét – dörmögte a fejét ingatva. – Dolgoznod kellene a modorod javításán.

– A főkancellár felettébb nyugtalanító ember – jelentette ki Sai.

– Hát igen, ő politikus – helyeselt Skirata, és arra gondolt, hogy a tudósban tekintélyes adag szakmai hiúság dolgozik. Egy lövést mindenképpen megért, így aztán feltette a kérdést: – Egyáltalán, meg tudnád csinálni?

Ko Sai a fejét jobbra-balra lengetve próbálta kifürkészni, hogy mit művel Mereel. Talán azt hitte, hogy a felderítő nem képes feltörni a kódot. A jelekből ítélve fogalma sem volt, hogy Mereel ezt már Tipocavárosban is megtette.

– Azt hiszed, megmondanám? – felelte aztán Skiratának, de közben továbbra is Mereelt figyelte, és hirtelen aggodalmasnak tűnt. Végül nem bírta tovább, és kifakadt: – Tönkreteszed az adatbázist, klón!

– Neked én nem vagyok klón! – vágott vissza éles hangon Mereel. – Van nevem!

– Az egész életemet arra áldoztam, hogy összegyűjtsem azokat az adatokat! – válaszolta Sai. – Egyedülálló anyag! Megsemmisítheted a Galaxis legbővebb, legfejlettebb genetikai kutatási anyagát! Nem készítettem róla másolatot!

– Hát, ez igazán vicces – jelentette ki Mereel, és felnevetett.

– Nincs róla másolat? – Hátranézett a válla felett, ismét a kutatóra villantotta azt az ártatlan mosolyát, és tovább beszélt: – De hát ezért látogattunk meg, anyuci! De tényleg kíváncsi lennék valamire. Mi szomatikus sejt klónok vagyunk, ugye? Honnan származnak az eredeti enukleált sejtek? Azokat is te bűvészkedted össze? Vagy egy ősdonortól? Nem, ne mondd meg! A gondolatát is gyűlölném, hogy kaminii sejteket használtál fel...

Skirata részben elszörnyedve, részben fellelkesülve figyelte, hogy Mereelnek sikerül megnyomnia minden egyes gombot Ko Sai lelki kapcsolótábláján.

A kaminóiak annyira magukba fojtották az érzéseiket, hogy egy emberi lény ritkán vette észre azokat. Ám Skirata éveket töltött közöttük, sok mindent megtanult erről a rideg, különös népségről, így most felismerte, hogy Sai megsértődött.

– Már a feltételezés is visszataszító – jelentette ki a kutató, és a szavai nem illettek ahhoz a jellegzetesen szelíd hangjához. – Sosem szennyeznék be ilyesmivel kaminói szöveteket.

– Rendben – dünnyögte Mereel –, csak gondoltam, megkérdezem.

– Nem érted a lényeget – állította Sai.

– Nagyon is jól értem – felelte bólogatva Mereel.

– Csak azért éltük túl a bolygónkat sújtó környezeti katasztrófát – magyarázta Ko Sai –, mert vettük a bátorságot, és kiirtottunk minden tulajdonságot, amely meggyengített minket. Ti, mandaloriak annyira mások lennétek? Mennyit tudtok a saját genetikai állományotokról? Ti is figyelembe veszitek a tulajdonságokat a szaporodáshoz. Ti is szelektáltok, még ha nem is tudtok róla. Még az örökbefogadástól sem riadtok vissza annak érdekében, hogy bevonjatok bizonyos géneket az állományotokba.

– De mi nem öljük meg a gyengéket – válaszolta komoran Skirata. – Mi nem gyilkolunk ártatlan kölyköket.

Skirata meredten nézte a kutató arcát. Egész életében csak egyetlen kaminóit sajnált, egy nőt, aki zöld szemű gyermeket szült. A klónok egyik gyakorlóterén talált rá, ott bujkált a kicsivel együtt, és csak éjszakánként lopózott ki onnan, hogy ennivalót szerezzen. Egy zöld szemű kaminóinak nem volt joga az élethez. Szürke, sárga, kék – az aiwha-csalik ezeket fogadták el, és maguk a színek meghatározták az egyedek helyét a társadalomban. A szem színe alapján dőlt el, hogy az egyének genetikai szempontból mihez tökéletesek: az irányításhoz, a szellemi munkához vagy az alantas munkákhoz. Más színeket nem tűrtek meg, mert jelentős genetikai különbségekről árulkodtak. Az átkozottak végül persze megtalálták a nőt, de csak a gyermekét ölték meg. Az anya szeme kék volt, ezért ő élhetett.

– Képtelen vagyok felfogni, miért ítéltek el minket azért, mert szelektálunk – jelentette ki Ko Sai. – Állítólag úgy szeretitek a klónokat, mint a saját gyermekeiteket, és mégis eltűritek, hogy megöljék őket.

Ezek szerint nem csupán Mereel tudta, hová kell lesújtania, de Skirata erőt vett magán, és nem harapott rá az elébe vetett csalira.

– Akkor most teszek neked egy ajánlatot – mondta a kaminói szemébe nézve. Ezt nem így, futtában akarta elintézni, de nem tehetett mást. Kívülállók nem sokra mentek volna a kutatási anyagokkal. Ez a munka távolról sem hasonlított ahhoz, mint amikor valaki a receptet böngészve süt egy nagy adag uj’alayit. – Az adataidat mindenképpen elvisszük. Ez ellen semmit sem tehetsz. De a tudásodra is szükségem van.

– Egy lépést sem teszek, amíg nem mondod el, hogy kinek dolgoztok – jelentette ki Sai, bár ezzel azt is elárulta, hogy nem zárkózik el teljesen.

– Nem dolgozom senkinek – felelte Skirata –, mindent a fiaimért teszek. Meg akarom állítani a testükben zajló gyorsított öregedési folyamatokat, hogy hosszú életet élhessenek.

Mereel újabb adatkártyát nyomott egy aljzatba, és anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt:

– Igen, beszéljünk egy kicsit a gének kapcsolgatásáról. Öregem, hogy itt mennyi adat van... több, mint Tipocaváros főhálózatában. Anyu, te aztán szépen összeszedtél mindent, amikor leléptél...

Ko Sai hallgatott. Skirata az órájára pillantott, majd megpróbált összeköttetést teremteni az Aay’hannal – és eléggé meglepő módon sikerült.

– Walon? – kérdezte, miután meghallotta az ismerős, halk sercegést.

– Már éppen azon kezdtem tűnődni, hogy emlékeztek-e még rám – dohogott Vau.

– A tatsushi hamarosan indul.

– A... üdvözöljétek a nevemben a szép hölgyet! – válaszolta Vau. – És mondjátok meg neki, hogy máris előkészítettem a lakosztályát.

– Ordóról van hír? – érdeklődött Skirata.

– Egyelőre semmi. De akkor sem ártana, ha igyekeznétek.

– Világos... – felelte Skirata, és megszakította az adást.

Ko Sai egyre nyugtalanabb lett, ez egyértelműen látszott rajta. Skirata a hadnagy felé pillantott, és odaszólt neki:

– Hogy állunk, Mer’ika?

– Jó a letöltési sebesség, de így is kell még vagy tíz perc – közölte Mereel. – Aztán törölnöm kell valamennyi réteget, a biztonság kedvéért. Ha azzal kész vagyunk, akkor kész vagyunk.

Skirata ismét a kaminói felé fordult, az egyik övtáskájából elővett egy bilincset, és a fejét csóválva megjegyezte:

– Vagy a szokottnál is süketebb vagyok, vagy nem válaszoltál az imént.

– Nem vagyok hajlandó nektek dolgozni – jelentette ki gőgösen Sai.

– Szerintem nem is tudod megcsinálni.

– Az önérzetemre is hiába játszol – vágott vissza a főkutató.

– Rendben... ezt szívesen meghagynám a főkancellárnak – válaszolta bólogatva Skirata –, mert, tudod, hamarosan befut ide egy kommandós egység, amit érted küldtek, de az a helyzet, hogy a fiaimnak nagyobb szükségük van rád, akármiben mesterkedik is Palpatine. – Látta a tudóson, hogy a név felzaklatja, ezért gyorsan hozzátette: – Talán a coruscanti titkos klóngyár élére akar állítani téged. – Nem kapott választ, ami miatt felvetődött benne a kérdés, hogy Sai tud erről egyáltalán? Megcsóválta a fejét, és megkérdezte:

– A tipocai népség miért adta el a technológiát?

– Súlyos hibát követtek el – mondta halkan Sai.

– Nyilván nagy szükségük volt a Köztársaság pénzére – tette hozzá Skirata.

– A második generációs klónok gyártáshoz akár az Arkaniai Micrót is felbérelhették volna...

– Igen, Jango halálát követően ezt kellett tenniük – vágott közbe Mereel. – Csak éppen nem arattak fényes sikereket, igaz?

– Nyilván ezt is a tipocai adatbázisból olvastad ki – vélte Sai.

– De akármilyen ajánlatot adtok is, nem tudtok rávenni arra, hogy együttműködjek veletek.

– Mit érdekel az téged, hogy a klónok élnek-e vagy sem? – kérdezte Skirata, közben elhatározta, hogy ha Sai végül hasznavehetetlennek bizonyul, megengedi a nullásoknak, hogy kiéljék rajta minden bosszúvágyukat, hátha ezzel megszabadulnak a démonaiktól. – Talán még tanulnál is valamit, ha megállítod azokat a folyamatokat.

Sai mindeddig ide-oda lengette a fejét, de most hirtelen mozdulatlanná dermedt. Skirata gyanította, hogy végre sikerült felkeltenie a tudós érdeklődését. Ez talán csábító kihívást jelentett a számára.

– Persze, nem kell kivernem belőled semmit – mondta lassan, vontatottan az őrmester. – Rengeteg genetikus szaladgál a Galaxisban.

– De ha értenének a kaminói biokémiához – vágott vissza Sai –, nem lenne szükséged rám, hogy kikapcsoljam a megfelelő géneket.

– Majd meglátjuk – dörmögte Skirata, és intett a bilinccsel.

– Most pedig legyél jó kislány, és hagyd, hogy rád tegyem ezt! Ne akard, hogy erőszakot alkalmazzak, bár örömmel megtenném.

Sai néhány pillanatig várt, aztán egy táncos kecsességével maga elé lendítette mindkét kezét. Skirata nem szakíthatott több időt arra, hogy tovább vitatkozzon vele. Egy egész adathegyet kellett kiértékelnie, mielőtt eldönthette, hogy egyáltalán szüksége van-e a kutatóra.

– Végeztél, Mer’ika? – kérdezte a hadnagyra nézve.

Mereel egy maréknyi adatkártyát tartott a kezében, és néha meg-megcsörgette őket.

– Csak arra várok, hogy a törlőprogram végigfusson az egész rendszeren – válaszolta elégedetten. – Nem hiszem, hogy bárki képes lenne adatokat kinyerni innen, miután egy kicsit átrendezzük a helyet, de az óvatosság sosem árt.

A laboratórium megsemmisítése mindig is része volt a tervnek, de az őrmester gyanította, hogy Mereel egy kis aljas játszmát játszik, hátha sikerül megtörnie a tudóst – a perc éppen megfelelt erre a célra.

Skirata kivett két hődetonátort az egyik övtáskájából, a hüvelykujjával beállította rajtuk a kapcsolókat, és halkan kijelentette:

– Húsz perc elég lesz, hogy kellően eltávolodjunk.

– Legyen inkább fél óra – kérte Mereel –, nem szeretnék a környéken lenni, amikor ez felrobban. Valószínűleg felkelti egyesek figyelmét.

– Kitűnő észrevétel! – dicsérte a fiút Skirata.

Ko Sai úgy figyelte őket, mintha kísérleti állatokat szemlélt volna a laboratóriumában, majd megvetően megjegyezte:

– Csak blöfföltök.

Skirata távvezérlésre kapcsolta a hődetonátorokat, aztán az egyiket az iroda közepén rakta a padlóra, a másikat pedig a kijáratnál. Ko Sai aligha tudta megállapítani, hogy a robbanótestek mire vannak állítva: időzítésre vagy távvezérlésre. Mereel derűsen figyelt, aztán felvette a sisakját.

– Fierfek, hát nem! – jelentette ki Skirata. – Nem engedhetem meg, hogy a deltások megtaláljanak valamit. Gyerünk!

Talpra rángatta Ko Sai-t – mivel a tudós magassága a két métert is meghaladta, a manőver nem sikerült valami elegánsra –, majd maga elé állította, hogy a hátába nyomja a sugárvetője csövét. A kaminói nem tiltakozott, lassú léptekkel indult a folyosó felé.

Hamarosan el kellett haladniuk a három mandalori holttest mellett. A kaminóival folytatott vita alatt Skirata megfeledkezett róluk. Most viszont, amikor rájuk nézett, elgondolkodott azon, hogy kik lehettek, és ki kellett találnia, hogyan értesíti a rokonaikat.

– Vedd át Sai-t, Mer’ika! – szólt oda a felderítőnek. – Elintézek valamit.

Leguggolt a tetemekhez, és levette róluk a sisakot – valószínűleg ez volt életének egyik legkínosabb és legnyomasztóbb feladata. Nem, nem ismerte őket. Az egyikük egy fiatal lány volt, és az arca láttán Skiratában elpattant valami. A mandalori nőktől elvárták, hogy harcoljanak, és sokszor nem lehetett megítélni, hogy férfi vagy nő rejtőzik a páncél alatt, de az őrmester ettől még nem érezte magát jobban. Még csak arra sem emlékezett, hogy melyikük végzett a lánnyal. Gyorsan átkutatta a zsebeiket, és nem sok mindent talált. így aztán magához vette a sisakokat, abban a reményben, hogy a klánjelvények alapján sikerül majd azonosítani a viselőiket, illetve, hogy adhat valamilyen emléktárgyat az eltávozottak szeretteinek.

A mandaloriak odáig jutottak, hogy egymást öldökölték, ilyen-olyan okokból, vagy akár véletlenül is – ez semmiképpen sem volt helyes. Előbb a Sull meggyilkolására küldött klón titkos ügynökök, most pedig ezek az idegenek...

Skiratának a nek kutyák jutottak eszébe, amiket puszta szórakozásból uszítottak egymásra. Közönséges gyilkológéppé nevelték őket, és vakon engedelmeskedtek a gazdájuk parancsainak. Az őrmester úgy érezte, eljött az idő, hogy a mando’ade többé ne legyen senki nekjei...

Mereel megveregette a vállát, és halkan megjegyezte:

– Ők vagy mi, buir...

– Attól még a mieink voltak.

Skirata összefogta a sisakokat a sajátjával, felállt, és biccentéssel jelezte Mereelnek, hogy induljon. Ko Sai azonban megtorpant, és megszólalt:

– Várjatok!

– Ketyeg a számláló – vetette ellen Skirata. – Nem jó ötlet.

– Ez csupán egy ostoba játszma – jelentette ki Sai, és megfordult. – Vissza kell mennem.

– Miért?

– Magammal kell vinnem bizonyos anyagokat.

– Hát ez szörnyű – felelte sajnálkozást színlelve Skirata. – Korábban kellett volna említened.

– Ha azok az anyagok nem segítenek abban – szólt közbe Mereel, és megtaszította a kaminóit –, hogy szép öregkort érjek meg, akkor akár itt is maradhatnak.

– De...

– Mozgás! – förmedt a tudósra Mereel.

– Nem! – tiltakozott ismét Sai. – Ragaszkodom hozzá, hogy elmehessek értük!

– Késő – válaszolta Skirata, és átsétált a kikötőnek helyt adó üregbe.

– Biológiai anyagok – szólt utána Sai.

– Élőlények?

– Lefagyasztott sejtek – felelte Sai.

– Tíz másodperced van, hogy megmagyarázd!

– Egy új hadsereg katonáinak alapmintái. Jobbak lesznek, mint...

Skirata némán intett a kaminóinak, hogy menjen tovább. Még csak azt sem akarta megtudni, hogy kinek a sejtjeiről van szó.

– Nem semmisíthetitek meg a mintákat! – tiltakozott riadtan Sai. – Meg kell...

– Itt a vége, Ko Sai! – vágott közbe Skirata. Az járt a fejében, elmondja a tudósnak, hogy elnevezte mind a tizenkét nullást, még azt a hatot is, akik az embriókort sem érték meg, de a lelketlen szörnyeteg úgysem értette volna meg, hogy miért tette, és nem volt méltó a magyarázatra.

Megrugdosta Sai búvárhajójának kikötőkötelét, és odaszólt a hadnagynak: – Mer’ika, nyisd ki nekem ezt a csövet, légy szíves! Gyömöszöld bele a hölgyet, és indulj el a Gi’kával! Ezt én fogom vezetni. Ne aggódj, elboldogulok vele!

Sai még akkor is javában szidta Skiratát, amikor a két mini tengeralattjáró kiért a csatornából a napfényes vízbe. Az őrmester pedig azon töprengett, hogyan bírta ki évekig egy óceánbolygón. Ko Sai hajója túl nagy volt ahhoz, hogy dokkoljon vele az Aay’-hanon, így aztán felvitte a felszínre, majd a fogollyal együtt átszállt a nagyobb hajóra.

Vau szótlanul rámosolyogott Ko Sai-ra, és beterelte az egyik hálókabinba.

– Mird, tartsd itt az utasunkat! – mondta aztán a strillre nézve. A jobb kezével képzeletbeli vonalat rajzolt a fülke ajtaja elé, és hozzátette: – Ha ezt átlépi... – Pattintott egyet az ujjaival, ami valószínűleg afféle kódjelzés lehetett kettejük között, mert Mird hirtelen nagyon izgatott lett, összevissza ugrált, és úgy szűkölt, mint egy kölyök. Vau megveregette az állat hátát, és hozzátette:

– Megértetted? Jól van, okos Mird!

Mird is emlékezett Sai-ra, ez egyértelműen látszott. Ettől függetlenül Vau bezárta a kabin ajtaját, majd odaszólt Skiratának:

– Kal, ha a jövőben még sokszor akarunk tudósokat rabolni, ki kell alakítanunk egy rendes fogdát!

– Alighanem elhajítanám a kulcsokat – dörmögte Skirata.

– Mit akarsz csinálni ezzel a szépséggel?

– Hát... a történtek után sosem felejtené el az arcunkat – válaszolta Skirata. – És nem tarthatjuk fogva az örökkévalóságig... szerinted?

– Jól van, csak megkérdeztem – felelte Vau a vállát vonogatva.

Skirata követte Mereelt a pilótafülkébe, letelepedett az egyik ülésbe, és a gondolataiba merült. Nem akarta elhinni, hogy Ko Sai az egyetlen genetikus, aki képes manipulálni az öregedési folyamatokat. Ráadásul tartott attól, hogy ha a kaminói hajlandó is az együttműködésre, puszta bosszúvágyból elhelyez egy-két biológiai időzített bombát a klónok szervezetében.

Egy hozzáértő valakinek mindenképpen át kellett néznie az adatokat, addig ő és a társai nem dönthették el, hogy szükségük van-e Ko Sai-ra, vagy nincs.

Az őrmester hamarosan meglátta a hullámtörő gátat, és azon túl a tarka napernyőkkel, illetve illatos, csilingelő fákkal teli, fehér homoksávot. Jó lett volna, ha az ő vegyes családja legalább egy napot pihenéssel tölthetett volna ezen a bolygón – már ha tudtak volna mit kezdeni vele...

– Annak azért örülök, hogy nem kell kitölteni a rakományjegyzéket – jegyezte meg mélyet sóhajtva. – Képzeld el, Mer’ika... milyen képet vágnának a vámosok, ha azt olvasnák: több millió kredit értékű lopott ékszer és egy elrabolt tudós...

– És lopott ipari titkok – tette hozzá Mereel.

– Á, igen, még az is...

– Jobb lesz, ha nem húzzuk magunkra a hatóságokat – jelentette ki Mereel, és bekormányozta az Aay’hant a ponton mellé, két sétahajó közé.

Skirata rosszul érezte magát attól, hogy Ordo átrohant a Galaxison csak azért, hogy hamarosan elmenjen innen, de legalább meglesz az az öröme, hogy láthatja Ko Sai ábrázatát, és ihat egy színpompás italt valamelyik csiricsáré bárban, mint egy hétköznapi fiatalember. És végső soron talán nem is számít, hogy hová viszik Ko Sai-t, mivel sokan akarnak belőle egy darabot...

– Tessék, fogd meg! – mondta Skirata, azzal átadta Mereelnek a hődetonátorok távirányítóját. – Téged illet. Rendkívül felemelő érzés lesz, hidd el!

– A legnagyobb örömmel... A kutatólaboratóriumot ezennel... bezárom! – mondta ünnepélyes hanghordozással Mereel, és megszorította a fémhengert. – De ezzel még nincs vége. – Lassan megnyomta a kioldógombot, és hozzátette: – Oya manda!

A gomb halkan kattant. Egy pillanatra csend támadt, aztán távoli mennydörgésre hasonlító, fojtott morajlás zavarta meg a part csendes békességét. A nyaralóvendégek közül néhányan megálltak, és körülnéztek, mintha valamilyen látványosságra számítottak volna. És ezzel vége lett: Ko Sai hagyatékát lángok és leomló sziklák semmisítették meg. A teljes életmű csakis egyetlen helyen létezett: azokon az adatkártyákon, amelyeket Mereel az egyik övtáskájában tárolt.

– Jobban esett, mint gondoltam volna – jelentette ki a nullás felderítő. – Köszönöm, Kal’buir.

Néha – de csak néha – még a leggyakorlatiasabb, tökéletesen racionális gondolkodású embereknek is szükségük volt arra, hogy egy jelképes gesztussal mérjenek csapást a démonaikra.

Mereel arcán továbbra is ott ragyogott az a mosoly, az az ártatlan, elbűvölő mosoly, amely mit sem árult el a fiú valódi lelkiállapotáról.

 

Eyat, Gaftikar,

478 nappal a geonosisi csata után

– Orvost! – kiáltott Darman, de nem kapott választ, és tudta, hogy ostobaság lenne számítania rá.

Felpattintotta a zárat Fi nyakgyűrűjén, és lehúzta a sisakot a társa fejéről. A páncélzat beépített diagnosztikai rendszere arról tájékoztatta, hogy a testvérének van pulzusa, és lélegzik, de nincs magánál. Fi fején nem látszott seb, nem csörgött vér sem a szájából, sem az orrából, sem a füléből, de a teste többi részét Darman nem láthatta. A Katarn páncél megvédte viselőjét a vákuumtól, és ez azt jelentette, hogy jó védelmet nyújtott a máskülönben halálos lökéshullámok ellen is. Darman még híven emlékezett a kiképzés alatt megtapasztalt, kemény leckékre.

– Beszélj hozzám, vod’ika! – kérte rekedtes hangon, és két-két ujjával szétnyitotta Fi szemhéjait. Mindkét pupilla reagált a fényre, de az egyik jóval lassabban, mint a másik, és ő tudta, hogy ez nem jól jel.

Aztán Fi hirtelen felemelte a karját, félrelökte Darman kezét, és felnyögött:

– Huh... jól vagyok... nyugi, jól vagyok!

– Érzed a lábadat? – kérdezte Darman. Társa a kezét láthatóan tudta mozgatni, ami azt jelentette, hogy a gerincének legalább egy része sértetlen maradt. Lerántotta Fi lábáról a páncéllemezeket, megütögette a társa lábszárát, és megkérdezte: – Ezt érezted?

– Auuu! Jól vagyok, mondtam már! – válaszolta Fi, azzal felhúzta a térdét, és az oldalára fordult, hogy feltápászkodjon. – Mi volt ez? Lezuhantam valahonnan? Mi történt?

– Felrobbant valami, talán egy rejtett bomba – közölte Darman. – Az egész fal eltűnt. Gyere, tűnjünk el innen, mielőtt ránk omlik az épület!

– Lehet, hogy odakint még rosszabb a helyzet.

Fi meglepő módon némi segítséggel ugyan, de talpra állt, és a fejére húzta a sisakját. Mialatt a törmelékhalmokat kerülgetve a folyosó vége felé tartott, megbotlott néhányszor, de nem szorult támogatásra. Darman tudta, hogy bizonyos fajta agysérüléseknél ez önmagában véve még nem sokat jelent, de Fi egyszer már próbára tette a páncélzatát azzal, hogy rávetette magát egy bombára, és sérülés nélkül megúszta a robbanást. Semmi baja, nincs semmi baja – nyugtatgatta magát Darman, mialatt követte a testvérét.

– Niner hol van? – vetette fel aztán, és néhány pillanat múlva kiértek az épületből. Tüzek tomboltak mindenfelé, de szinte kísérteties csend uralkodott a környéken, csak a távolból hallatszottak fojtott dörgések. Darman hirtelen meglátta, hogy az épület teljes homlokzata leomlott, és ekkor eszébe jutott, hogy Atin a tetőn volt. – At’ika! – kiáltott bele a mikrofonjába. – Atin, itt Darman! Megvagy?

Atin azonnal jelentkezett:

– Eltörtem a shabla bokámat, de megvagyok. Látom Ninert is. Elsősegélyt ad egy gyalogosnak.

Ezek szerint mindannyian megúszták. Darman immár tudta, hogy a testvérei élnek, ekkor egy gondolatot rááldozott a Harmincötösökre is. A csapatszállító visszatért, hogy elvigye őket innen. Az út közepére szállt le, és mert a bal oldali ajtaja zárva maradt, jókora darabot kitakart az lerombolt holoállomásból, valamint az amögött álló épületekből. Gyalogosok tartottak a gép felé minden irányból, néhányan sebesült bajtársukat támogatták, míg egy katona a hátán feküdt az út közelében. Niner mellette térdelt, és azon dolgozott, hogy nyomókötést tegyen a mellkasára.

– Azt nekem kéne csinálnom – motyogta Fi. – Én vagyok az osztag szanitéce...

Atin is felbukkant a romok között, erősen sántítva megtett még néhány lépést, és megszólalt:

– Hát, az ellenség adását leállítottuk, az biztos. Azt hiszem, bombát vagy gránátot kaptunk a nyakunkba.

– A mieinktől vagy az ellenségtől? – mormolta Darman.

Ebben a pillanatban Fi megtántorodott, és elzuhant volna, ha a társai nem kapják el.

– Hé, jól vagy? – kérdezte tőle Darman.

– Csak szédülök egy kicsit – felelte Fi, és ismét megingott.

– Meg kell vizsgáltatnod magad – jelentette ki határozottan Darman. – Légnyomásnak tűnik. Te vagy a szanitéc, neked tudnod kell.

– Ezt mondtam én is az előbb, nem? – dörmögte Fi.

– Fi?

– Jól vagyok... – nyögte furcsa, elhaló hangon Fi.

– Fi, mi a baj?

– Hánynom kell!

Darmannek rossz érzései támadtak. Nem ismert rá a testvérére. Látta már a fájdalmakkal küzdő Fit, az életveszélybe és mindenféle szélsőséges helyzetbe került Fit, de még sosem látta olyannak, mint ezekben a pillanatokban.

Fi eltántorgott néhány lépésnyire, letépte a fejéről és félredobta a sisakját, majd mélyen előregörnyedve öklendezett. Eddig sikerült eljutnia a saját erejéből. Darman és Atin odaugrott hozzá, betámogatták a csapatszállítóba, ahol a hátsó válaszfalnál leültették, és nekitámasztották az egyik keskeny priccsnek, közben folyamatosan szóval tartották, hogy ne veszítse el az eszméletét.

Tel őrmester kiordított Ninernek, hogy hozza a fedélzetre a mellkassérültet. Akármi zajlott Eyatban és a környékén, az Omega-osztag gaftikari bevetése véget ért. Darman megpróbált kapcsolatba lépni A’dennel, hogy tájékoztassa, de nem tudta elérni.

Nem halt meg, valószínűleg csak elfoglalt – biztatta magát gondolatban. – Fi miatt aggódj! Ő az, aki bajban van.

Az utastér másik ajtaja is lezárult, és a sebesültekkel teli gép elindult a Leveler felé. Legfeljebb néhány perces utazás választotta el őket a rohamcirkálótól, de az ilyen percek mindig végtelenül hosszúnak tűntek. Darmannek eszébe jutott a qiilurai akció, az újjáalakított Omega-osztag első bevetése, amelynek végén Atin kis híján életét vesztette. Atin túlélte. Fi is túl fogja élni. Mert így lesz, ugye? Mindannyian elvesztettük az eredeti társainkat, és ez nem történhet meg még egyszer.

– Gyerünk, Fi! – kurjantotta Atin, és megütögette Fi arcát.

– Beszélj nekünk! Korábban sosem kellett biztatnunk erre!

Fi motyogva és egyre kevésbé érthetően beszélt. Arról zagyváit, hogy valamit a táborban felejtett, valamint panaszkodott, hogy egyre homályosabban lát. A fedélzeti IM-6 droid az elülső válaszfalnál dolgozott, a mellkassérültet látta el. A fémpadlón annyi sebesült hevert, hogy Niner nem tudott átvágni közöttük, ezért csak megállt a bejárat közelében, és megkapaszkodott egy hevederben.

Mindannyian átestek az alapkiképzésen, így tudták, mi a baj. A Katarn páncélt csak a nagy teljesítményű fegyverek lövedékei ütötték át, viszont egy zárt doboz volt, és ha ezt a dobozt erősen megrázta valami, akkor a benne lévő katona szinte biztosan agysérülést szenvedett. Fi esetében erre utalt a hányás, valamint az, hogy a két pupillája eltérően reagált a fényre. Darman próbálta a dolog pozitív oldalát nézni: legalább tudták, hogy a testvérüknek azonnali kezelésre van szüksége.

A sisakrádiója sercegni kezdett, Niner jelentkezett:

– Dar, engem nem érdekel, hogy kit kell félrelöknünk, de amint dokkoltunk, orvost szerzünk Finek.

– Egyetértek – dörmögte Darman.

Szerencsére nem kellett senkit félrelökniük. Amikor kiugrottak a csapatszállítóból, meglepetten látták, hogy a hangár szinte üres. A köztársasági csapatok nem szenvedtek súlyos veszteségekét a Gaftikaron. A Leveler már korábban megsemmisítette a szeparatisták egyik csatahajóját, és szinte sértetlenül került ki az összecsapásból. A felszíni ütközet valahogy erőltetettnek tűnt. A bolygónak nem volt stratégiai jelentősége. Fi egy felesleges, értelmetlen csetepatéban sérült meg.

Niner és Darman azonnal odarohant a sebesülteket fogadó sebészdroidhoz, és kórusban sorolták a tüneteket:

– Agysérülés! Egyensúlyvesztés, fejfájás, hányás, a beszédkészség fokozatos elvesztése!

Fi ránézésre teljesen sértetlennek tűnt, de eléggé ziláltnak, mintha néhány percig egy rémálom szorításában vergődött volna. A szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt a lebegőhordágyon, mialatt a droid a szenzorával megvizsgálta a fejét. Atin fájdalmában a fogát csikorgatva bicegett feléjük, aztán feladta a vergődést, és az utolsó két métert egy szökkenéssel tette meg.

– Pontos – jelentette ki a sebészdroid. – Intracranialis nyomásfokozódás. Lehűtjük a társukat, és bevezetünk egy csövet a koponyájába, hogy lecsapoljuk a felgyülemlő agyvizet, mielőtt betesszük őt a baktatartályba. Ez majd csökkenti az agya duzzanatát.

Darmant mindeddig hajtotta a harci láz, a félelem és az ezek miatt a vérében keringő adrenalin, de most egyszeriben leeresztett. A hordágy mellett lépkedett, és azt hajtogatta Finek, hogy ne féljen, minden rendbe jön. Végül a kétszárnyú zsilip bezárult az orra előtt. Niner a vállára tette a kezét, és szelíden visszavezette a hangárba.

– Ne aggódj! – mondta csendesen Niner. – A diagnózis pontos, és időben megkapja a kezelést. Rendben fog jönni. most menjünk, és gondoskodjunk At’ikáról! És neked sem ártana egy gyors vizsgálat.

– Igenis, őrmester! – hadarta gépiesen Darman.

– Pillanatnyilag nem tehetünk érte többet – fűzte hozzá Niner.

Egyvalamit még meg kellett volna tenniük, de Darman nem akarta felhívni Skiratát most, amikor még csak a fele történetet tudta volna elmesélni. Ám azt is tudta, hogy Ordo megölné őt, ha nem szólna neki. A százados a maga elvakultan rajongó, nullás módján nagyon jóban volt Fivel, ráadásul ő tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy eldöntse, mikor értesítik Kal’buirt.

Miután a sebészdroid felmérte a Harmincötösök utolsó sebesültjének állapotát, Darman, ha vonakodva is, de odament hozzá. Mialatt a gépezet dolgozott, ő azon töprengett, hogy kit kéne beállítani az osztagban megüresedett helyre, amíg Fi vissza nem tér. Corr gyalogos tűnt a legjobb választásnak, aki véletlenül keveredett közéjük, és aki figyelemre méltó könnyedséggel illeszkedett be a különleges egységek katonái közé.

De csak egy időre jön vissza közénk – emlékeztette magát Darman. – így fog történni. Fi biztosan felépül.

 

Tropix-sziget, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

Etain érzékelte, hogy félelem és fájdalom hullámzik felé az Erőben. Az érzés furcsán hatott rá: mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de hiába nézett körül, nem látott senkit.

Nem Darman az. Nem lehet, most nem. Találkoznom kell vele.

Mialatt a tengerpart napszítta pallóin sétált Skirata hajója felé, megpróbálta azonosítani az érzést, de egyelőre nem sikerült. Akárhonnan származott is, súlyos csapásról és gyötrelemről mesélt, így aztán lelassított, és Darmanre összpontosított, mert meg akart győződni arról, hogy biztosan nem vele történt valami.

– Ordo – mondta halkan –, nagy baj van!

A százados hamar megtanulta, hogyan türtőztesse magát. A homályos figyelmeztetés hallatán nem kezdett lendületesen magyarázni arról, hogy Etainnek szűkítenie kell a keresést, és hogy próbáljon részleteket kicsikarni az Erőből.

– Itt helyben, vagy máshol? – kérdezte kurtán.

– Nem érzékelek közvetlen veszélyt – válaszolta Etain.

– Azért megkérdezem a többieket, a biztonság kedvéért – jelentette ki a százados, és elővette az adó-vevőjét. – Ma már kaptam egy aggasztó üzenetet, és félek, nem ez az utolsó.

A ponton végénél áramvonalas, sötétzöld hajó állt. A negyvennegyvenöt méter hosszú test lustán ringott az alacsony hullámokon, a felső hajlatából kiemelkedő páncélüveg kupola vakítóan csillogott a napfényben.

Abból, hogy a hajó a kikötő torkolatának közvetlen közelében állomásozott, Etain megértette, hogy Skirata felkészült a gyors indulásra. Ordo úgy közeledett a gép felé, mintha harcba indult volna, harag és nyugtalanság érződött felőle az Erőben, valamint több félelem, mint amennyit a lány valaha is észlelt a benne.

– Tudja, Ordo, én sem rajongok azért, hogy találkozzak azzal a teremtménnyel – jegyezte meg Etain.

– Nem tartok Ko Sai-tól – felelte a százados –, de jobb időtöltést is ki tudnék találni magamnak, mint hogy a segítségéért könyörögjek. Valaha élet-halál ura volt felettünk, és nem óhajtom visszaállítani ezt az állapotot.

– Még sosem találkoztam kaminóiakkal – mondta Etain. – De azt valószínűleg meg tudom majd állapítani, hogy igazat mond-e vagy sem. Csak akkor vesszük hasznát, ha meg tudja állítani a gyorsított öregedési folyamatokat, nemde? Mert a kutatási anyagait maguk már megszerezték. Felbérelhetnének valakit arra, hogy megfejtse a genetikai kódokat.

– Ó, Sai ezt is tudja, higgye el! – dörmögte Ordo.

Etaint és Ordót gyönyörű délután fogadta a Dorumaán. A nap már alacsonyan járt, és a magasban csak néhány felhő úszott, amelyek látványos, ezüstös pontokat és sávokat festettek az égboltra. Etain furcsának találta, hogy ennyi szépség veszi körül, és mégis oly sötét gondolatokkal küzd, de nem tudott lehiggadni. Továbbra is aggódott az Erőben érzékelt zavar miatt, amelynek forrása oly közel esett Darmanhez. Beszélni akart a férfival – úgy érezte, máskülönben megőrül –, de egyelőre várnia kellett. Szapora léptekkel követte Ordót a kikötőbe mélyen benyúló pontonon, és hamarosan meglátta a hajó pilótafülkéjének halvány fényeit.

– Ordo, mit jelent az Aay’han? – kérdezte a századosra pillantva.

– Egyfajta lelkiállapot. Egy érzés – felelte Ordo. Világoskék nadrágot, sportos inget és napszemüveget viselt, így pillanatnyilag a legkevésbé sem látszott kőkemény harcosnak, lehetett volna akár a nyaralótelep slinglabda-edzőinek egyike is. Talán még Zey sem ismert volna rá, legfeljebb arról a rendkívül egyenes, katonás testtartásáról.

Pillanatnyi szünetet tartott, elnézett a messzeségbe, és tovább beszélt: – Amikor a szeretteink körében ülünk, jól érezzük magunkat, de hirtelen eszünkbe jutnak azok, akik már bekerültek a mandába, és érezzük még a fájdalmat, de elfogadjuk, és átadjuk magunkat neki.

A magyarázat elég keményen sújtott le Etainre ahhoz, hogy rúgásra késztesse a gyermekét. Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy a fogalom kavarta-e fel a lelkét, vagy az, hogy ő maga is vágyik az erőteljes, átható érzésekre. Mindenesetre úgy látta, az aay’han homlokegyenest ellentétben áll azzal, hogy a Jediknek kerülniük kell a kötődést, továbbá kezdte gyanítani, hogy a Jedik és a mandaloriak közötti ősi ellentéteket miért nem lehet soha kibékíteni. A két közösség bizonyos területeken azonos volt, más területeken teljesen szemben állt egymással, és nem léteztek közös, egymást átfedő zónák – és mindez kínos viszonyokat teremtett.

Ordo átugrott az Aay’han burkolatának egy lapos részére, és benyúlt egy nyitott búvónyílásba. Valaki, akit Etain nem láthatott, kiadott a századosnak egy hosszú, keskeny duracél lemezt, amit ő ráfektetett a búvónyílás peremére, illetve a ponton szélére.

– Jöjjön, Etain! – mondta aztán Ordo, a rögtönzött hídra mutatva. – Ebben az állapotában ne ugráljon!

Etain az Erő segítségével könnyen elszökkent volna a ponton másik végéig is, és biztonságosan landolt volna, de mert meghatódott a gesztustól, kegyesen elfogadta, és egyszerűen átsétált a hajóra. Ordónak is megvoltak a maga nagy pillanatai.

Mereel és Skirata a pilótafülke tat felé eső oldalánál ült.

Hátukkal a páncélüveg kupolának támaszkodtak, a lábukat kényelmesen kinyújtották, és egy üdítőitalos dobozt adogattak egymásnak. Mindketten a tengert bámulták, és szemmel láthatóan mélyen belevesztek a gondolataik világába.

Etain nem egészen erre a látványra számított, tekintettel arra, hogy mi rejtőzött a hajó gyomrában.

Most találkozott első ízben Skiratával a kettejük veszekedése óta, amikor is az őrmester először összeszidta őt, amiért Darman tudta és beleegyezése nélkül teherbe esett, majd a Qiilurára száműzte. Utólag már ostobának és önzőnek érezte magát. Hogyan is remélhette, hogy az őrmester egy csapásra szerető nagyapa lesz? De egyvalamiben még most is biztos volt: az Erő azt súgta neki, hogy helyesen döntött, amikor gyermeket vállalt. Igyekezett felkészülni a fagyos fogadtatásra, ám amikor Skirata felnézett rá, kimondottan barátságosan köszöntötte.

– Á, ad’ika! – mondta, és egyetlen jellel sem árulta el, hogy ők ketten valaha is vitatkoztak. – Hogy van, kicsi lány?

Etain megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és lehiggadva válaszolt:

– Köszönöm, jól... a körülményekhez képest.

– Nézze, sajnálom, hogy a Qiilurán annyira elfajult a helyzet. Ha csak sejtettem volna, hogy a vhette ellenállnak, sosem küldtem volna oda magát – folytatta Skirata, azzal talpra állt, és látványosan próbált nem lenézni a lány domborodó hasára, de persze azért csak lepillantott rá, aztán ismét megszólalt: – Jusik feltartóztatta a deltásokat. Nem tudja elterelni őket a Tropixtól, miután a mi beszédes kedvű twi’lek cimboránk megmondta nekik a helyszín nevét, de az ifjú Jedi nagyon hosszú, rémesen kanyargós tájékoztatót tart a fiúknak a sziget geológiai adottságairól.

Ebben a pillanatban Ordo adó-vevője csilingelni kezdett, mire a százados elsétált a tat felé, és letelepedett a jobb oldali hajtómű burkolatához, hogy beszéljen valakivel. Erre már Mereel is feltápászkodott, és elballagott, hogy csatlakozzon a társához.

– A deltások nem lesznek túl feltűnőek teljes páncélzatban egy üdülőparadicsomban, egy szeparatista űrszektorban? – kérdezte Etain.

– Ha látta volna, miféle alakok parádéznak errefelé, ad’ika – válaszolta vigyorogva Skirata. – Talán senki sem figyelne fel a fiúkra, ha úgy jelennének meg.

– Fel nem foghatom, hogy maguk mit keresnek még itt – közölte Etain, mert egészen mostanáig arra számított, hogy Skirata az akciót követően azonnal lelép a Dorumaáról.

– Gondolja, hogy a Coruscanton nagyobb biztonságban lennénk?

– Talán igen...

– Akkor találja ki, hogy Ko Sai ki elől menekült még! – kérte Skirata.

Etainnek kellett néhány másodperc, mire kapcsolt, ekkor meglepetten kibökte:

– Ó, csak nem a mi nagyra becsült vezetőnk elől?

– Ő áll a sor élén – válaszolta bólogatva Skirata. – Aztán következik a kaminói kormányzat és a szeparatisták. Eszem ágában sincs a Coruscantra vinni a nemes hölgyet.

Etain nem hitte, hogy a kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkező őrmesternek gondot okozhat egy efféle ügy, így tovább faggatózott:

– A maga vuki ismerőse nem tudna keríteni egy hangszigetelt lakást, amelyben Vau mindent kiverhetne Sai-ból anélkül, hogy zavarná a szomszédokat? Mint a legutóbbi alkalommal?

– A vukinak most más feladatai vannak, ad’ika – magyarázta Skirata. – És nem szívesen hagynám kettesben Vaut a kaminói-val. A fiúknak elég rossz emlékeik fűződnek Sai-hoz.

– Ezek szerint lemaradtam pár részletről, ugye? – állapította meg Etain.

– Éppen ezért menjünk le, és tartsunk egy csendes, nyugodt megbeszélést – javasolta Skirata.

Etain attól tartott, hogy a búvónyílás alatt létra rejtőzik, amit nem szívesen mászott volna meg terhesen, de szerencsére kiderült, hogy egy elég meredek rámpán lehet lejutni a hajó belsejébe. A nyílásból a strill orrfacsaró bűze tört fel. Etain azt hitte, hogy az őrmester ott lépked, szorosan az ő háta mögött, de amikor visszanézett, azt látta, hogy Skirata odafent maradt. A rámpa alján Vau várta őt, az oldalán Mirddel. A strill valószínűleg emlékezett rá, legalábbis erre utalt, hogy izgatottan morgott és szimatolt.

A személyzeti kabin valahogy nem illett egy hajó belsejébe, a középütt álló, a fedélzethez szegecselt asztalt kényelmes kanapék és karosszékek vették körül.

Etain letelepedett, mire Mird azonnal odaszaladt hozzá, az ölébe fektette a fejét, és boldogan csorgatta a nyálát a nő ruhájára.

De valami más is volt a fedélzeten. Etain furcsa jelenséget érzékelt az Erőben, amit csak úgy tudott leírni magának: fagyos üresség. Nem kellett megkérdeznie, hogy ki van a személyzeti kabinnal szomszédos hálófülkében. Ko Sai tartózkodott odabent, és bűnbánatot nem tanúsítva, gőgösen várta az elrablóit.

– Az apám ezt zabafedélzetnek nevezné – jelentette ki Vau.

Amikor megfelelt neki, könnyűszerrel eljátszotta a kifogástalan modorú, művelt főnemest, amit másoknak oly nehéz volt összeegyeztetni azzal, ahogyan az embereivel bánt. Megcsóválta a fejét, és tovább beszélt: – Bevallom, még most is megborzongok, amikor Kal azt mondja egy hajón, hogy a hátulja felé. És azt is bevallom, még most is zavarba ejt egy olyan hajó, amely egyaránt képes a víz alatt haladni és a világűrben repülni.

– Szóval, mit terveznek vele?

– Az Aay’hannal vagy a kaminóival?

– A kaminóival.

– Számomra olyan ez, mint amikor a kraggetpatkányok üldözőbe veszik a postássiklót a Coruscant alsó szintjein. Ha sikerül elkapniuk, rájönnek, hogy fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele, és csak belemélyesztik a fogaikat a lökhárítójába.

– Ó, szerintem Kal nagyon is tudja, hogy mit akar! – vélekedett Etain.

– Nézze, én általában meg tudom ítélni, hogy ki az, aki némi rábeszélést követően hajlandó megosztani velem a legbizalmasabb gondolatait – válaszolta Vau. – És azt hiszem, Sai nem fog együttműködni velünk.

– Miért zárkózik el? – kérdezte keserűen Etain, és egyre jobban zavarta az, hogy a többiek még mindig nem érkeztek meg, illetve, hogy a korábban megtapasztalt, rossz érzés úgy áradt szét a bensőjében, mint valami nyúlós, sűrű olaj. – Mit számít neki, hogy meddig élnek a klónok?

– Szakmai hiúság, kedvesem – felelte Vau. – Sai képes életet teremteni, vagy a terveinek megfelelően formálni, és képes kioltani is. Ez a félisteni hatalom bárki lelkét eltorzítaná. Nem fog alkudozni velünk.

– De maguk minden anyagát megszerezték – jegyezte meg Etain.

– Igen, és elég gyötrelmes lehet számára a tudat, hogy nekünk csak az életműve töredékére van szükségünk. A többi nem érdekel minket.

– De Kal nem fogja eladni... ugye? – kérdezte Etain, miután felfigyelt arra, hogy Vau többes számban beszél.

– Szó sem lehet róla! Kal elég nagyvonalúan bánik mások tulajdonával, de most az életcéljáról van szó – válaszolta Vau, majd a homlokát ráncolva hallgatózott néhány másodpercig.

Aztán odament a rámpa aljához, felnézett, és a fejét csóválva dörmögte: – Ezek meg mit művelnek odafent? Ha a deltások véletlenül erre sétálnak, meglátják őket, és akkor mindennek vége. – Feljebb ment néhány lépéssel, és felkiáltott: – Őrszolgálatosok az állomáshelyükre! Minden fedelet lezárni! Miután elhallgatott, halvány mosolyra húzta a száját.

Látszott rajta, hogy jó hangulatban van, és örömmel játssza a tengerészt, de aztán a mosolya lehervadt, amikor Ordo lejött a rámpán úgy, hogy az adó-vevőjét szorosan markolta a kezében. Pillanatokkal később Mereel és Skirata is megérkezett, és mindhárman ugyanolyan döbbentnek, már-már kábának látszottak. Etain azonnal tudta, hogy rossz hír következik. Tudnám, ha Darral lenne baj. Biztosan tudnék róla. Vele nem történt semmi. Nem történhetett – biztatta magát gondolatban. Ennek ellenére ijedten várt, jobb tenyerét a hasára tapasztva, és még gondolkodni sem mert, nehogy azzal előidézzen valamit.

– Ki az? – kérdezte aztán halkan.

– Fi – felelte Ordo. – Megsebesült. Kómában van.

Etain rájött, hogy amíg régebben elfogadta a háború borzalmait, mára eljutott oda, hogy azt hitte, az ismerőseivel és szeretteivel nem történhet baj. És most, hogy mégis megtörtént, nem érezte tisztességesnek.

– Darman jelentkezett – folytatta Ordo. – Azt mondta, a gaftikari bevetés alatt felrobbant valami a közelükben, és Fi kapott egy kemény ütést. Jelenleg a Leveler kórházában van, alacsony hőmérsékletű baktában. Megrepedt a lépe, de a fő gond az agysérülés. Az állapota stabil, ami jó jel. Tényleg az. Csak idő kérdése, és magához tér.

Ordo nem csupán a társait, de saját magát is igyekezett megnyugtatni. Az imént eszébe sem jutott, hogy átadja a készüléket Etainnek, hogy ő is beszélhessen Darmannel, de Etain ebből arra következtetett, hogy Darmannel minden rendben van. Nyomban megharagudott magára, amiért elsősorban Darmanre gondolt, és nem Fire összpontosított.

Most már tudatában volt annak, hogy Ordo szörnyen érzi magát – a százados kedvelte Fit.

– Jobb lesz, ha értesítjük Bar’dikát – mondta Skirata. – A Leveler néhány napig még a Külső Gyűrűben marad, úgyhogy, ha parancsot ad, Tur-Mukan tábornok, akkor átvezényeltetem Corr gyalogost, hogy kiegészítsük vele az Omegát, amíg Fi talpra áll.

– Természetesen, intézze, amit kell! – hadarta Etain.

Skirata általában azt csinálta, amit akart, de a jelekből ítélve ezen a napon békülékeny kedvében volt. Etain végignézett a társain, és megkérdezte: – Egyébként, tudja valaki, hogy Corr hol van most?

– Valami szabotázsakciót hajt végre Jainggel – felelte Skirata.

– Amikor megtudtam, hogy hol vetik be Darmant, megnéztem a gaftikari anyagokat – közölte Etain. – Megdöbbentően jelentéktelen ügy... valamiért mindig azt hittem, hogy a nagy és fontos csatákban fogunk veszteségeket szenvedni.

A helyiségre komor csend telepedett. Mindannyian mozdulatlanul üldögéltek, és kerülték egymás tekintetét. A hallgatást végül Ordo törte meg, amikor kijelentette:

– Amint elszállítják Fit a Levelerről, meglátogatom.

– Hová viszik a sebesült katonákat? – érdeklődött Etain. – Fi vajon egy neurológiai osztályra kerül?

– Fogalmam sincs – felelte Ordo, és az arckifejezése arról tanúskodott, hogy valóban nem tudja, melyik coruscanti kórház fogadná a társukat. – A sebesülteket a mozgó egységekben és a nagyobb hajókban kezelik. Vagy talpra állnak, vagy meghalnak.

– Atint az Ord Mantelli bázison kezelték – tette hozzá Skirata.

– Egyébként, levált egy csontdarab a bokájában. Dar jól van, Niner jól van, és A’den is jól van.

– Nem feledkeztem meg róluk, Kal’buir – mondta halkan, de kissé éles hangon Ordo.

Etain még mindig az elhangzottakat dolgozta fel magában, és kínos érzései támadtak.

– Nem igazán értem az egészségügyi rendszert – mondta a fejét csóválva. – A Nagy Hadsereg katonái milyen szintű ellátásban részesülnek? A Jedik legalább annyit pletykálnak, mint a katonák, és úgy hallottam, hogy a mozgó egységek súlyos forráshiánnyal küzdenek. Utálnék arra gondolni, hogy Finek ki kell várnia egy hosszú sort, mire végre odakerül egy holtfáradt Jedi elé.

Etain nem tudta, hogy miért nem tette fel még soha senkinek ezt a kérdést. Arra rákérdezett, hogy mi történik az elesettek holttestével, és nem kapott rá választ. De mert a kezdeti, katasztrofális csapások után a klón sereg egyre kevesebb embert veszített, a téma valahogy elsiklott a messzeségbe. Megfeledkezett a kérdésről, de az most újra felvetődött.

Ordo úgy nézett Skiratára, mintha engedélyt kért volna valamire, és miután az őrmester alig láthatóan odabiccentett neki, beszélni kezdett:

– Egy bizonyos Skeenah szenátor egyre hangosabban kiabál. Válaszokat követel arról, hogy mi történik a súlyos sebet kapott klónokkal, és arról is, hogy a katonák milyen hosszú távú ellátásban részesülnek. Merő jóindulatból hadjáratot folytat azért, hogy otthonokat teremtsen a kiöregedett vagy harcképtelenné vált katonáknak, de valami azt súgja, hogy nem sikerül megoldania a problémát.

Etain továbbra is félelmet érzékelt Ordo felől, de tudta, hogy a százados nem magát félti, hanem a társait. És eléggé ismerte őt ahhoz, hogy tudja, ki áll a lista élén.

– Erős a gyanúm – fűzte hozzá Skirata –, hogy a szenátornak fogalma sincs arról, hogy a köztársaság hóhérokkal gyilkoltatja meg azokat a klónokat, akik szeretnének szerencsét próbálni a civil világban.

Vau egészen mostanáig szótlanul figyelte a beszélgetést, és úgy tett, mintha unatkozna, ami nála általában az ellenkeződét jelentette. Újra és újra rápillantott a zárt kabinajtóra, amely mögött Ko Sai raboskodott, és lerítt róla, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Figyelj, Kal! – mondta halkan. – Ha ezt a hírt napokon keresztül, minden órában bemondanád a HoloHíradóban, akkor sem érdekelne senkit, hidd el nekem!

– Majd érdekelni fogja őket, ha a szeparatisták megtámadják a Coruscantot, és megzavarják a drága polgárokat, mialatt az esti holofilmet nézik.

– De akkor sem fognak tömegtüntetéseket rendezni, hogy tiltakozzanak a bátor hősökkel szembeni bánásmód miatt – dörmögte bágyadtan legyintve Vau, aztán nem színlelte tovább az unalmat, sőt indulatosan folytatta: – A közöny hulláma derékig bele fog döngölni téged a földbe! Ó, jóságos egek, engedjük szabadon a harcra tenyésztett rabszolgáinkat pont most, amikor oly nagy a baj? Milyen bölcs megoldás!

Hála a főkancellárnak! Igen, ezért fizetünk adót! Hidd el, Kal, ez a megoldás megkíméli a civileket attól, hogy ügyelniük kelljen a saját demokráciájukra. A legtöbb, amit elérhetsz, hogy páran beledobnak néhány kreditet a gyűjtődobozokba a geonosisi csata évfordulóján. Egyetlen szenátor még sosem változtatott meg semmit.

Skirata a zárt kabinajtóra mutatott, és kijelentette:

– Most, hogy van a fedélzeten egy két lábon járó, Erővel hajtott hazugságvizsgálónk, ideje újra elbeszélgetnünk a vendégünkkel!

– Köszönöm, hogy ilyen nagyra tart, Kal – jegyezte meg kissé sértődötten Etain.

– Maga képes valamire, amire mi nem – válaszolta Skirata.

– És igen, nagyra tartom magát.

Mereel felállt, hogy kinyissa a kabint, és Mird közelebb szökkent, hogy szükség esetén beavatkozzon. Etain meglátta a nullás derékszíján függő elektromos ösztökét. Már nem is döbbenek meg, pedig kellene – kesergett magában. – De ha a markomba nyomnák azt az eszközt, és megkérnének, hogy szedjem ki Ko Sai-ból az információt, amelynek révén Dar és a többiek normális hosszúságú életet élhetnének, biztosan megtenném. Hát, ide vezet a kötődés...

Megvizsgálta a lelkét, és nem sok bűntudatot talált benne. De hát csinált ő már elképzelhetetlennek tartott dolgokat vadidegenekkel, például azzal a nikto terroristával. És akkor lépett rá erre a csúszós, veszedelmes ösvényre, amikor a mesterei megtanították olyan trükkökre, mint az elmebefolyásolás és az emlékezettörlés.

Mialatt Mereel kioldotta a mágneses zárat, apró, fekete örvény alakult ki körülötte az Erőben, amely nagyban hasonlított ahhoz a benyomáshoz, amelyet Etain akkor tapasztalt meg, amikor első ízben találkozott Skiratával. Úgy tűnt, Ordo átmenetileg megfeledkezett Firől, miközben kinyitotta az ajtót, és a szürke bőrű, magas, vézna alak besétált a személyzeti kabin közepére.

– Minél tovább tartotok itt – mondta Ko Sai annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki más is rám talál.

Etain most látott először hús-vér kaminóit. Nehezére esett elhinni, hogy ez a kecses, halk szavú teremtmény valójában egy könyörtelen szörnyeteg. De csak rá kellett néznie Mereelre, Ordó-ra, Skiratára és Vaura – mindannyiukból csak úgy sugárzott a gyűlölet és máris láthatta a sebeket, amelyeket Ko Sai ütött mások lelkébe.

– Ülj le, Ko Sai! – szólt rá a tudósra Skirata. – Folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Képes vagy-e kikapcsolni az öregedési folyamatok felgyorsulásáért felelős géneket, vagy nem?

Ko Sai összefonta hosszú, vékony ujjait, az ölébe eresztette a kezét, és néhány pillanatig hallgatott, mintha meditált volna.

– Lehetséges – mondta végül.

– De meg tudod csinálni?

– Annak idején meghatároztuk – válaszolta Ko Sai –, hogy milyen tulajdonságokat akarunk bevezetni az eredeti Fettgenomba, és én azonosítottam az ezekért felelős géneket.

Ebből eredően tudom, hogyan lehet bekapcsolni az aktiválni kívánt géneket. Ezt te, őrmester, nagyon jól tudod. És azzal is tisztában vagy, hogy az én tudásom egyedülálló, máskülönben nem fogtál volna el.

Sai nem adott egyértelmű választ. Valószínűleg azt akarta elérni, hogy Skirata – vagy inkább Mereel – kénytelen legyen átrágni magát az adathegyen, hogy megtalálja a keresett géneket. Etain megidézte magában az Erőt, és a kaminóira összpontosított, hogy kifürkéssze az érzéseit. Sai végtelenül biztos volt a dolgában, és lélekben-gondolatban annyira elkülönült a környezetétől, hogy ha Etain nem látta volna körülötte a többieket, azt hihette volna, hogy a tudós magában beszél. Nem tekintette élőlénynek Skiratát és Vaut.

– Ordót és Mereelt meg végképp nem. Tárgyak voltak a számára, az ő szemében nem különböztek az asztaltól vagy a kanapéktól. Az Erő összekötötte az élőlényeket, és Etain ezeket a kapcsolatokat vékony, finom szálaknak értelmezte magában. És Ko Sai körül egyetlenegyet sem érzékelt. Mintha egy ronda, szaggatott peremű lyukat látott volna egy máskülönben szép festményen. Amit nem érzett, feltűnőbb volt, mint mindaz, amit érzett.

A korábban soha nem tapasztalt jelenség jobban megijesztette Etaint, mint a Skirata lelkében bujkáló, erőszakos hajlamok. Dermesztően fagyos űrt érzett, ami mindent megmagyarázott. Már nem csodálkozott azon, hogy a kaminóiak sosem adták jelét brutalitásnak vagy haragnak.

Egyszerűen nem tekintették másnak más népek gyermekeit, mint érdekes kirakós játékoknak, amiket szétszedhetnek, aztán újra összeállíthatnak, hogy közelebb kerüljenek az ő tökéletességről alkotott eszményeikhez.

Etain most már biztosra vette, hogy Skirata nem fog eredményt elérni. Alapvető információkat bárkiből ki lehetett verni, de a bonyolultabb válaszokhoz – főleg egy összetett, hosszadalmas munkához – némi együttműködésre volt szükség.

– Ko Sai, a néped milyen jellegű terveken dolgozik jelenleg? – kérdezte Etain.

– Többféle hadsereg előállításán, továbbá civil munkaerőt is gyártanak – felelte a tudós. – Bányászokat a Subterrelre, mezőgazdasági munkásokat a Folendére, illetve olyan egyedeket, akik veszélyes hulladékokat fognak kezelni. A szakterületünk a kiváló minőségű termékek nagy tömegben történő előállítása olyan, munkaerőigényes területekre, ahol droidok alkalmazása nem lehetséges.

Elsődleges szempontunk, hogy a termékeinket tökéletes pontossággal hozzászabjuk a megrendelőink igényeihez.

– Ezt a marketinges dumát az egyik szórólapotokról vetted? – morogta vészjósló hangon Mereel. – Mindjárt elhányom magam. Úgy látom, kénytelen leszek bevetni a vibropengémet, hogy együttműködésre bírjalak.

Ordo vállon ragadta a társát, hogy visszatartsa, de nem szólt semmit. Etain elkapta Skirata tekintetét, ám az őrmester csak rántott egyet a vállán, és intett neki, hogy folytassa. Ko Sai sosem élőlényeket látott a laboratóriumában és a gyárában, hanem csakis termékeket, így aztán sosem érzett bűntudatot vagy szégyent.

Ugyanakkor mérhetetlenül büszke volt a hírnevére, hogy ő a Galaxis legjobb genetikusa. Valóban nagy magasságból kellett leereszkednie...

– Szóval, mennyiben érintené a személyes hírnevét – kérdezte Etain ha elmondaná nekünk, hogyan lehet a normális szintre állítani az öregedési folyamatokat? Vagy ez az egész egy titkos ipari eljárás védelméről szól?

– Minden valamire való klónozó létesítményben tudják, hogyan gyorsítsák fel a klónok fejlődését – felelte a kaminói.

– De nem jár semmiféle haszonnal, ha beépítünk egy olyan sajátosságot, amelyet az ügyfél nem kért.

Etainnek továbbra sem sikerült teljes mértékben uralnia az indulatait, és a testében zajló hormonális változások sem javítottak a helyzeten, így meglehetősen ingerülten kifakadt:

– És mondd, neked nem volna feladatod a megrendelők elé tárni a lehetőségeket?

– Egy háborúban mindenkinek romlanak a kilátásai – válaszolt hűvös nyugalommal a kutató.

– Azt még megértem, hogy felgyorsítottad a klónok fejlődését, de kissé furcsának tűnik, hogy hagytad, hogy a leromlási folyamatok megkezdődjenek, miután a termék eléri a legjobb minőségét – vágott vissza Etain a kaminói rideg, üzleti nyelvezetét alkalmazva. – Nem akartad, hogy a termékeid megőrizzék az optimális hatékonyságukat, amilyen sokáig csak lehetséges? Hogy megőrződjenek a legjobb formájukban? Szerintem azért nem állítottad meg a folyamatokat, mert fogalmad sincs, hogyan lehetséges. És ebben az esetben, nem vesszük hasznodat.

Az utolsó mondat szinte magától csúszott ki a száján, még mielőtt észbe kapott volna. Skiratának szeme sem rebbent, de Ko Sai amúgy sem őt nézte. A kaminói pislogott egyet, és ingatni kezdte a fejét a maga kecses, finom módján.

– Az ügyfelünket nem érdekelte a klónok élettartama – mondta rövid töprengés után. – Csak az, hogy készen legyenek addigra, mire szükség lesz rájuk.

Etain érzékelte, hogy sikerült sarokba szorítani a kaminóit, és ezzel kibillentette a lelki egyensúlyából. Óvatosan nyomult tovább, megpróbálta beleterelni ezt a gőgös teremtményt abba, hogy gondolkodjon, és hogy elhiggye azt, amit ő sugall neki.

– Csakhogy a termékeitek korántsem olyan megbízhatóak, mint ahogy állítjátok a vásárlóitoknak, igaz? – mondta a kaminói szemébe nézve. – Nem sikerült azonosítanotok az összes hibás gént. A klónjaitok nem mindig engedelmesek.

Annyira nem, hogy néhányan dezertáltak. Túlértékeltétek a genetikai faktort, és elfelejtettétek megemlíteni, hogy az emberi lények a természetükből eredően eléggé kiszámíthatatlanok.

Ko Sai ezúttal nem válaszolt. Talán elgondolkodott azon, hogy nem végzett tökéletes munkát, ami alighanem fájt neki. De itt és most nem egy játszótéri vitát kellett megnyerni.

Etain azért küzdött, hogy kiderüljön: Ko Sai képes-e helyrehozni azt, amit elrontott, aztán pedig, hogy hajlandó-e megtenni.

– Nekem ebből elegem van – szólalt meg váratlanul Ordo.

Felállt a kanapéról, odament Mereelhez, elébe tartotta a tenyerét, és rászólt: – Kérem az adatkártyákat, ner vod!

Mereel kinyitotta az egyik övtáskáját, és átadott a társának egy kisméretű, tarka színekben pompázó plasztikdobozt.

Etain gyanakodva figyelte Ordót. A százados gyakrabban járt az önuralmat és a káoszt elválasztó, keskeny határon, mint bárki sejtette, és a Firől szóló hír nem sokat javított ezen az állapoton.

– Nekiállsz átnézni az adatokat? – kérdezte Mereel.

– Nem – felelte kurtán Ordo, kinyitotta a dobozt, és miután belenézett, hozzátette: – Csak megvilágosodtam. – Ko Sai felé fordult, és odaszólt neki: – Az egész életműved elfér egy ezer köbcentiméteres dobozban.

Ordo becsukta a dobozt, és besétált a személyzeti kabint és a pilótafülkét összekötő folyosóba. Etain azt hitte, hogy a százados a tárolórekesz számítógépéhez megy, de hamarosan meghallotta a zsilip zárófedelének sziszegését, aztán súlyos léptek dübörögtek a rámpán.

– Ordo? – kurjantotta Skirata tétován. – Ordo!

Gyakorlatilag egyszerre kaptak észbe. Mindannyian felugrottak, rohanva indultak az orr felé, és hamarosan bezsúfolódtak a rövid, szűkös átjáróba – még Ko Sai is ott volt köztük. Etain felnézett, és elborzadva nézte végig, hogy Ordo a burkolaton állva előveszi a tartalék pisztolyát, messzire elhajítja a dobozt, és tüzet nyit rá.

A fellángoló plasztikdarabkák úgy záporoztak lefelé a magasból, akár egy tűzijáték-rakéta színes, izzó szikrái.

Etain onnan, ahol állt, nem láthatta Skiratát és Mereelt. De Ko Sai mélyet sóhajtott, nekiroskadt a válaszfalnak, és széles ívben lengette ide-oda a fejét. Minden odaveszett, amiért valaha dolgozott.

– Ó... shab... – dörmögte Vau, mialatt kezét a csípőjén tartva állt, és lehorgasztotta a fejét. – Shab...

Etain túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy megszólaljon.

Nem csupán Ko Sai teljes életműve semmisült meg. Hanem a remény is, hogy Darman és a testvérei hosszú életet élhetnek.