Tizenharmadik fejezet

„Hát persze, hogy Ordo zűrös alak. Mindannyian azok. Ötéves korukban éles lőszerrel lőttek a gyakorlatokon, tízévesen megvívták az első igazi csatájukat, és a szerencsés kevesek felnőtt korukban – tizenegy évesen – csókolóztak először. Szinte mindannyian – több millióan – úgy fognak meghalni, hogy egyszer sem mondja nekik senki azt, hogy jaj, de jó, hogy hazaértél, drágám, már úgy hiányoztál. Mindezek után te vajon teljesen normális lennél?”

Kal Skirata mondta Jailer Obrim CBE századosnak egy az egyenruhások életéről szóló beszélgetés alatt

 

Tropix-sziget, Dorumaa,

478 nappal a geonosisi csata után

– Ord’ika? – suttogta Skirata, és bár megpróbálta palástolni a megdöbbenését, ezúttal nem sikerült neki. A hangja beszorult a torkába, és küszködve próbált kiszabadulni onnan.

Ordo a búvónyílás előtt állt, és a tengert bámulta, amire lassan ráborult az alkonyati félhomály. Aztán összefonta a karját a mellkasán, és halkan megszólalt:

– Sajnálom, Kal’buir...

Mit fogok most csinálni? – kérdezte magától Skirata. – Hogyan fogom újrakezdeni? Már megszereztük, már minden a markunkban volt... olyan közel jártunk...

– Csak... csak azt mondd meg, fiam, hogy miért? – préselte ki magából nagy nehezen. Hogy tehette ezt velem? Mit tettem, amivel áttaszítottam a határon? Vett egy mély lélegzetet, és hozzáfűzte: – Tudom, hogy ingerült vagy. Tudom, hogy aggódsz Fiért.

Ekkor Mereel mellé lépett, megfogta a karját, és rekedtes hangon kijelentette:

– Nem tehet semmit, buir. Menjünk neki még egyszer! Kezdjük azzal, hogy mindent kiverünk Ko Sai-ból!

Skirata szelíden lefejtette az ingujjáról a hadnagy ujjait, és a fejét ingatva válaszolt:

– Adj egy percet, fiam! Menj, és melegítsd be Sai-t nekem!

Beszélnem kell Ordóval.

Skirata tudta, hogy semmi értelme haragudni a fiúra. Ami történt, az az ő saját hibájából történt. Csakis az okos, bátor, hűséges oldalát látta Ordónak és a többieknek, csakis azokat a csodálatos tulajdonságaikat, és megfeledkezett arról, hogy milyen súlyos sérüléseket hordoznak a lelkűkben. Nem létezett annyi szeretet a Galaxisban, amennyi kitörölhette volna belőlük azt, ami gyerekkorukban, a fejlődésük kritikus szakaszaiban történt velük. Ő maga csak annyit tehetett, hogy gyógyítgatta az újra és újra felszakadó sebeket – és ezt kész volt csinálni egészen a halála napjáig.

Odasétált Ordo mellé, óvatosan átölelte a vállát, és megszólalt:

– Ugye, tudod, fiam, hogy mennyire szeretlek? Ezt soha nem tudja megváltoztatni semmi.

– Igen, buir.

– De tudnom kell, hogy miért tetted, miután annyi mindenen mentünk keresztül, hogy megszerezzük azokat az adatokat.

Ordo összepréselte a fogsorát, az arcán meg-megrándultak az izmok. Szokásától eltérően nem nézett Skirata szemébe, mialatt válaszolt:

– Ez az egész a szabad választásról szól. Mert ez az, ami számít, nem igaz? De még most is egy kaminói uralma alatt vagyunk, mert rendelkezik bizonyos információkkal, amelyekre ugyan szükségünk van, csakhogy tőle sosem fogjuk megkapni. Hát inkább élek ötven évet a magam akaratából, mint százat az ő akaratából. És ezt most már ő is tudja. Az információ, amit visszatart, most már mit sem ér.

Megfosztottam a hatalmától.

– Én csak azt szerettem volna, hogy teljes életet éljetek – jegyezte meg fojtott hangon Skirata. – Megérdemlitek.

– De ma már felnőtt emberek vagyunk, Kal’buir – válaszolta Ordo. – Tudom, hogy mindent feláldozott értünk, de nem hozhat helyettünk döntéseket, mintha még most is kiskölykök volnánk.

Ez a kijelentés keményen betalált. Skirata tompa fájdalmat érzett a mellkasában, mintha egy súlyos kő nyomta volna odabent.

– De mi van a többiekkel, Ord’ika? – kérdezte letörten. – Mi lesz azokkal a testvéreiddel, akik nem hozhatnak döntéseket?

– Lennie kell másik megoldásnak – dörmögte Ordo.

Skirata belátta, hogy a további vitának semmi értelme. A fiú így is elég pocsékul fogja érezni magát, amikor majd észhez tér...

– Rendben – felelte megfontoltan bólogatva. – Egy időre félretesszük az ügyet. Fire és Etain gyermekére fogunk összpontosítani, aztán majd újra átgondoljuk az egészet. Nem Ko Sai a Galaxis egyetlen genetikusa, nem igaz?

De még a kaminóiak is vissza akarták szerezni Sai-t – tette hozzá magában –, pedig ők a legjobbak. Vége. Sosem fogom feladni, de ha nem történik csoda...

Ám, ha valamit megtanult, akkor azt, hogy nincsenek csodák. A Galaxis csak azt adta oda, amit elvettek tőle. Skiratában már-már a megszállottsággal határos kitartás dolgozott, de még ő is eljutott arra a határra, hogy kezdett roskadozni a feladat súlya alatt. Ezen a napon túl sok rossz hírt kaptak, és remélte, hogy a holnap jobb lesz. Elvégre egy egész vagyon állt a rendelkezésükre, több millió kredit várta, hogy kezdjenek vele valamit...

Ordo megfordult, és hosszú idő óta első ízben megint annak a régi, rémült kölyöknek látszott. Nem követhetett el semmi olyat, amit Skirata ne tudott volna megbocsátani neki.

– Fájdalmat okoztam magának, Kal’buir, és ezt nem tudom visszacsinálni. De esküszöm, hogy kárpótolom érte.

– Arra semmi szükség, fiam. Nem tartozol semmivel – válaszolta Skirata. Megfeledkeztem arról, hogy nem találkoztak Sai-jal azóta, hogy tesztelte őket, és megmondta nekik, hogy végezni fognak velük. Megkínzott gyermekeket állítottam az elé, aki megkínozta őket, és azt hittem, hogy megbirkóznak vele. Hogyan is várhattam el tőlük?

Amikor visszatértek a hajó belsejébe, Skirata egyből észrevette, hogy Ko Sai rossz formában van – és ettől őt elégedettség töltötte el, amin nem lepődött meg. A kutató úgy viselkedett, mint egy részeg ember: a fejét lehajtva üldögélt, és hol motyogott valamit, hol pedig halk, nyüszítésre emlékeztető hangokat hallatott. Ha valaki azt hitte, hogy az aiwha-csalinak nincsenek érzései, hát tévedett. A történet csupán arról szólt, hogy neki más dolgok számítottak. Aztán, amikor felemelte a fejét, és egy pillanatra összenézett Skiratával, az őrmester tudta, hogy őt és a teremtményt ugyanaz az érzés emészti: a pótolhatatlan veszteség miatti gyász.

Etain és Vau az elülső válaszfalnál álló kanapéra telepedtek le. Mereel a kaminóival szemben állt, karját a mellkasán összefonva.

– Minél hamarabb fejezed be a siránkozást – förmedt rá a teremtményre-, annál hamarabb elkezdheted újra összerakni azt, amit elvesztettél. Ha jól viselkedsz, segítek.

Ko Sai lassan felemelte a fejét, és alig hallhatóan válaszolt:

– Évtizedek munkája volt, te ostoba! Évtizedek...

– Ori’dush – mordult fel Mereel. – Nagy kár. De ezt érted el azzal, hogy őrültet csináltál belőlünk. Biztos nem akarod holo-felvevőre mondani az egészet? Addig kéne elkezdeni, amíg minden ott van abban a torz agyadban.

– Még csak a kaminói anyagokhoz sem tudok hozzáférni – kesergett tovább Ko Sai.

– Ha legközelebb beugrok oda, talán gondoskodni fogok arról, hogy mások se férhessenek hozzá – felelte Mereel. – Tipocaváros biztonsági intézkedései semmit sem javultak a kölyökkorom óta...

– Vadállatok vagytok – válaszolta Ko Sai miért működnék együtt veletek, ha mindeddig nem tettem?

– Mondjuk, azért, mert be vagy zárva egy hajóba négy leleményes szadistával – fejtegette megfontoltan Mereel –, akik gyűlölik azt a szürke pofádat. És azt hiszem, a strill és a Jedi sem rajonganak érted, és nincs semmid, csak a ruhád, amit éppen viselsz. Még egy tenyérnyi műpapírod sincs, amire jegyzetelhetnél. Hát majd meglátjuk, meddig bírod...

Ko Sai a fejét éppen csak mozdítva Ordóra pillantott, aztán ismét Mereelre szegezte a tekintetét, és halkan megállapította:

– Szóval, azt tervezitek, hogy addig kínoztok és éheztettek, amíg megadom magam.

– Ó, bőven kapsz enni! – válaszolta Mereel. – Azt akarom, hogy sokáig egészséges maradj, hogy láthassalak, amint szenvedsz. Valószínűleg nem fogok hosszú életet élni, de ha végignézhetem azt, ahogy lassan megőrülsz, attól kiürül a szívemből az a sok osik, ami oly régóta ott van benne.

– Nekem is élmény lesz – szólt közbe Ordo, és Skirata felé fordulva folytatta: – Megyek, és megkérdezem, mi van Fivel. Aztán pedig lépnünk kell, Kal’buir. Van valami ötlete?

Skirata egyetlen szeparatistáktól mentes, Köztársaságtól mentes és Jediktől mentes helyet ismert: a Mandalore-t. Amúgy is el kellett ott intéznie valamit. Etainre pillantott, és megkérdezte tőle:

– Szeretné látni a bolygómat, ad’ika? Szeretné megismerni a Manda’yaimot?

Etain először csak megrökönyödve és aggodalmasan pislogott. A Mandalore-on nem dolgoztak minden korszerű eszközzel és csodaszerrel felszerelkezett, nagy tudású orvosok, bár minden bizonnyal éltek ott asszonyok, akik tudták, mit kezdjenek egy terhes nővel.

– Mit mondjak Zeynek? – kérdezte nyugtalanul. – Már beadtuk neki a maga meséjét arról, hogy néhány hónapig még a Qiilurán maradok, és segítek a gurlaninoknak.

– Majd kitaláltok valamit – dünnyögte Skirata. – Eddig még mindig sikerült.

– Akkor részemről rendben – felelte a vállát megvonva Etain.

– Még sosem jártam a Mandalore-on. Milyen?

– Szívesen mondanám, hogy maga a paradicsom – válaszolta Skirata –, de igazából durva, mint egy bantha hátsó fele, és feleolyan szép.

– Amúgy sem szerettem soha a tengerparti vakációkat – jegyezte meg Etain.

Vau közelebb lépett Ordóhoz, elébe tartotta a tenyerét, és megszólalt:

– Jobb lesz, ha ideadod a kompod kódkulcsát. Visszaviszem a Coruscantra, aztán majd ott találkozunk.

A jelekből ítélve Vaunak is akadtak intéznivaló ügyei. El kellett helyeznie valahol az örökségét, és talán személyesen akart eladni egy-két tételt, mert mint mindenki másnak, neki is voltak költségei. És a kompnak haza kellett térnie; nem hagyhatták szanaszét a kisebb-nagyobb gépeket, mert ezzel még jobban megterhelték volna a Nagy Hadsereg költségvetését. Enacca, a vuki nem szedhetett össze mindent, amitől menet közben meg kellett szabadulniuk.

– Köszönöm, Walon – mondta Skirata.

– Azért lehet, hogy teszek egy kitérőt az Aargau felé... – tette hozzá Vau.

A bankja az Aargaun van. Tehát üzleti ügy – állapította meg magában Skirata. – Rendben.

Beszíjazta magát a pilótafülke harmadik ülésébe, Ordo a pilóta, Mereel a másodpilóta ülésére telepedett le. Ordo közben a Leveler egyik kommunikációs tisztjével beszélt, aki a jelekből ítélve azt hitte, hogy a százados a Coruscantról, az Arca laktanyájából hívja. A kódzavaró tökéletesen működött, bőven megérte az árát...

Vau eloldozta a kikötőköteleket, és a pontonon állva hanyagul tisztelgett Skiratának. Mereel kivezette az Aay’hant a hullámtörő gátakon túlra, aztán fokozatosan felgyorsította, mígnem a hajó már a hordszárnyain siklott, és a törzse kiemelkedett a vízből.

Skirata elővette az adó-vevőjét, és beütötte Jusik hívókódját.

– Lelépünk innen, Bard’ika – szólt bele a készülékbe, miután a Jedi fogadta a hívást. – Köszönöm.

– Én pedig köszönöm, hogy folyamatosan tájékoztatott – felelte hűvös, hivatalos hangvételben Jusik, ami azt jelentette, hogy nincs egyedül. Valószínűleg a deltások álltak mellette. – Minden rendben?

– Nincs, de majd rendben lesz – válaszolta Skirata.

– Niner hívott, és elmondta, mi történt Fivel.

– Ordo rajta van az ügyön – közölte Skirata. – Ne aggódjon! És most már Ko Sai miatt sem kell aggódnia.

– Értem, örülök...

– Hívjon, ha majd szabadon beszélhet – tette hozzá Skirata.

– Elindultunk a Mandalore felé.

Jusik derék fickó – tűnődött magában Skirata, miután megszakította az adást. – A kezdet kezdetétől fogva rendes volt velünk. Szerencsénk van, hogy találtunk néhány aruetiiset, akik hűségesek hozzánk.

Az Aay’han örvénylő vízfüggönyöket felverve teljesen elszakadt a felszíntől, és az éjszakai égbolt felé vette az irányt. Mialatt elhúztak a sziget felett, amelynek Ko Sai nemrég még a gyomrában lakott, Skirata szemügyre vette a szenzoradatokat, és észrevette, hogy a sportpálya megsüllyedt, a helyén egy száz méter átmérőjű, sekély gödör terült el. Aztán már szabad szemmel is megpillantotta: a közvilágítás fényei miatt sötét árnyék vetült rá, amitől úgy nézett ki, mint egy kerek, sötét tó.

– B, mint bőven – dörmögte Skirata. – Azt hiszem, odalent leszakadt a mennyezet.

– Hoppá! – bökte ki Mereel, miután ő is odanézett.

– Nagyon jól csináltad – jelentette ki sietve Skirata. Mereel ugyan magabiztosnak és vakmerőnek tűnt, de ő most már aggódott amiatt, hogy hátha történik valami, a kemény felszín alatt. Elvégre csúnyán alábecsülte azt, ami Ordo lelkében zajlott...

– Mindig van egy napsütéses oldal – jelentette ki Mereel. – Egy szép napon majd felidézzük ezt az esetet, és jókat röhögünk rajta.

Skirata kételkedett abban, hogy így lesz. De egy dolgot legalább sikerült rendezni: többé nem kellett Ko Sai-ra vadászniuk.

Már csak azt kellett kitalálniuk, hogy mihez kezdenek vele.

 

Tropix-sziget, Dorumaa,

479 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, egyesek így élnek – jegyezte meg nagyokat bólogatva Sev.

A Delta-osztag tagjai karbantartó-kezeslábast viseltek, és megpróbáltak teljesen hétköznapinak látszani, mialatt lassan ballagtak a parton, és szemetet szedtek. Nem sok akadt belőle, de az igazgató azt akarta, hogy a fehér homoksáv teljesen tiszta legyen, mire a szálloda vendégei megreggeliznek, és elindulnak a strand felé. Egy szerencsétlen di’kut még meg is fésülte a homokot egy jókora gereblyével.

– Én örülök a magam életének – válaszolta Boss. – Még sosem szedtem szemetet civilek után, és az újdonság varázsa kezd elmúlni...

– Én azokra gondoltam, akik a napon heverésznek – felelte Sev.

– Túlértékeled a dolgot – jelentette ki Fixer, és felnyársalt egy papírdarabot a hegyes végű bottal, amit ő jobb célokra is fel tudott volna használni. Már jó ideje ez volt az első harcérintkezése, és kezdett azon tűnődni, hogy áthelyezteti magát a gyalogsághoz, ahol talán több akcióban lenne része. Felpillantott a napkorongra, és sorolni kezdte az érveit: – Napozás közben leéghetsz, de annyira, hogy hólyagok keletkeznek a bőrödön. Ha nem kened be magad valamilyen védőanyaggal, még bele is pusztulhatsz.

Scorch lemaradt, és miután Sev legyilkolt egy újabb papírfecnit, utána szólt:

– Meddig óhajtod még reklámozni a tropixi vakáció örömeit?

– Nézd, bármilyen munka jobb lenne, mint az enyém, mert pillanatnyilag úgy érzem, hogy csak az időmet vesztegetem – válaszolta Fixer, miközben beledugta az ujját a fülébe, hogy megigazítsa az ott rejtőző, miniatűr adó-vevőt. – Ez maga a dögunalom. Még a rendőrségi csatorna is unalmas. Részegek, elveszett értéktárgyak, kisebb koccanások. Sehol semmi izgalom.

Jusik végre szabadon engedte őket a szigeten. Fixer és Boss nem örült a késlekedésnek, de a Jedinek igaza volt. Teljes páncélzatban aligha olvadtak volna bele ebbe a környezetbe, és nem rendelkeztek azzal, amit Jusik úgy hívott: társasági alapismeretek. A helyzetet Scorch mentette meg, amikor is az éjszaka folyamán kezeslábasokat kerített valahonnan.

Könnyen boldogult, szinte sértésnek érezte, hogy milyen egyszerűen bejutott oda, ahová nem lett volna szabad bejutnia. Ami a zárakat illette, szerinte egy dühösebb pillantástól is darabokra hullottak volna. Kihívás és nehézségek híján nyomorultul érezte magát.

Aztán a Firől szóló hír bombaként robbant.

Sev még a kóma gondolatától is irtózott. Főleg az az állapot taszította, amikor a beteg tudatában van annak, ami körülötte történik, de képtelen reagálni. Úgy tartotta, hogy akármi történik vele, az legyen gyors és végzetes. Nem akart az életet és a halált elválasztó határon lebegni. Miután meghallották a hírt, először arra gondolt, hogy megbeszéli a dolgot a társaival, de azok csak tettek egy-egy megjegyzést, majd kirekesztették a témát a társalgásból – és ebből Sev tudta, hogy ők is annyira megrémültek, mint ő maga.

– Tudom, hogy a Jediknek is megvannak a maguk ügyei – mondta óvatosan Boss –, és hogy a tábornokok mindig többet tudnak, mint mi, de most is az az érzésem, hogy Bard’ika eltitkolt előlünk valamit.

– Talán szégyelli elmondani, hogy azért tette meg velünk ezt a hosszú utat, hogy meghívjon minket egy hatalmas adag neuviai jégkrémre – mormolta sóvárogva Scorch. – Talán azért, mert a főnökeink szeretnék éreztetni velünk, hogy megbecsülnek minket.

– Zey tudja, hogy a fiú identitásválságon esik át? – vetette fel Boss.

– Ezt meg honnan veszed?

– Jaj, ugyan már... a páncélgatya-szindróma?

– Igen, Jusik kedveli a mandalori cuccokat – ismerte el Scorch.

– Talán mert megnyugtatja azokat a fickókat, akiknek nem lehetnek erőszakos érzéseik. így egy kicsit kiélheti magát.

– Van fénykardja – mutatott rá Boss. – Azzal is kiélheti az erőszakos hajlamait.

Sev ugyan nem rendelkezett a Jedik Erő-radarjával, de működött benne a katonák hatodik érzéke, amely csalhatatlan biztonsággal jelzett, ha tiszt járt a közelben.

Kínos érzései támadtak, gyorsan felnézett a vakítóan fehér homokról, és meglátta, hogy Jusik sétál feléjük a pallókon. A fiatal férfi azt az öltözetet viselte, amit Sev magában „fél-Jedi szerelésnek nevezett: egyszerű szabású, világosbarna nadrágot és ujjast, vagyis ugyanazt, amit a köpenye alatt szokott hordani.

– Mondja, Scorch professzor, mi lenne, ha próbára tenné az elméletét őrajta? – vetette fel Sev a Jedi felé intve. – Fáradjon oda, és kérdezze meg tőle!

– Aha... tudjátok, mindig is érdekelt, hogy hol tartja a fénykardját, amikor így öltözik.

– Na végre! – dörmögte ebben a pillanatban Fixer.

– Mi van? – kérdezte Sev, és a botjával oldalba bökte a társát.

– A rendőrségi csatorna – magyarázta Fixer felélénkülve. – Sokan hívták a rendőrséget azzal, hogy titokzatos robbanást hallottak, de a helyszín ismeretlen. Most pedig befutott egy jelentés, miszerint a szomszéd szigeten egy sportpálya alatt megsüllyedt a talaj.

– Föld alatti robbantás?

– Talán. A mentőegységek már elindultak, hogy ellenőrizzék a területet.

A következő pillanatban Jusik odaért hozzájuk, és köszönés gyanánt bejelentette:

– Kibéreltem egy halászhajót, hogy a kíváncsi tekintetektől távol tudjunk dolgozni. Hogy áll a szemétszedő-üzlet?

– Törünk felfelé – közölte vigyorogva Scorch, majd megkomolyodva folytatta: – Fixer azt mondja, a helyiek jókora robbanást jelentettek, aztán valaki azzal hívta a rendőrséget, hogy nem messze innen keletkezett egy szép nagy gödör. Ezen a bolygón elég ritka a durrogtatás, úgyhogy talán nem ártana megnéznünk.

– Kitűnő ötlet – helyeselt szórakozottan bólogatva Jusik.

– Uram, jól érzi magát? – érdeklődött Scorch.

– Elnézést, fiúk... de más dolgok járnak a fejemben – mentegetőzött Jusik. – Ha valaki szeretne Fi állapota felől érdeklődni, szóljon! – Lassan körbefordulva sorban belenézett az osztag tagjainak szemébe, majd folytatta: – Senki? Rendben, vessünk egy pillantást arra a gödörre!

Fixer, mialatt továbbra is a rendőrségi csatornát hallgatta, halkan megkérdezte:

– Ezúttal milyen álcát használunk?

– Arra nem lesz szükség – felelte a Jedi. – Átrepülünk felette a csapatszállítóval, felvesszük a koordinátákat, aztán megpróbáljuk kiszámítani, hogy pontosan hol következett be a robbanás.

– Persze, az is meglehet, hogy semmi köze Ko Sai-hoz – jegyezte meg Scorch.

– Akkor inkább hagyjuk? – kérdezte Jusik.

– Nem, uram, de meglehet, hogy a twi’lek átvert minket.

Jusik felkapott egy széttaposott dobozféleséget, alaposan szemügyre vette, beledobta Fixer zsákjába, és megkérdezte:

– És ezt mire alapozza? Elég meggyőzően menekült, hogy mentse az irháját.

– Arra, hogy nem találtunk semmit, uram – avatkozott közbe Boss. – Leszámítva azt a forgalomszervezőt, aki emlékszik valakire, aki kibérelt egy teherbárkát, hogy kiszállíthasson valamit a tengerre. A bárka aztán előkerült, irányítás nélkül sodródott, és senki sem volt a fedélzetén.

– És senki sem indult a fickó keresésére – tette hozzá Jusik.

– Amikor a helyiek azt javasolják, hogy senki se menjen a biztonságos sávon túlra, komolyan gondolják – mondta Boss.

– Fogalmuk sincs, hogy mi ólálkodik odakint, a felszín alatt, és nem nagyon törik magukat, hogy kiderítsék.

– De minket keményebb anyagból gyúrtak, ugyebár – válaszolta Jusik a vállát vonogatva.

Sev látta már Jusikot vadászat közben. Úgy viselkedett, mint akinek küldetése van: céltudatos volt, leleményes és konokul kitartó. A Coruscanton még aggódtak is a vad, kockázatos taktikái miatt. Most azonban máshogy viselkedett. Kialudt benne a tűz. Mintha nem érdekelte volna, hogy megtalálják-e Ko Sai-t, vagy sem. Előfordulhatott, hogy nem akarta megtalálni a tudóst, és ez aggasztotta Sevet, főleg azért, mert még csak nem is sejtette ennek okát. De talán valóban csak egyfolytában Fire gondolt.

Sev ezt is nyugtalanítónak találta, mert ha egy tisztet megzavart, hogy az ötszáz fős egységéből egyetlen egy ember megsebesült, akkor az illető nem volt alkalmas a feladatára.

– Igen, uram – mondta végül.

A Tropixtól délre lévő sziget sporttelepét Kalandvilágnak nevezték, amit Sev a számtalan biztonsági intézkedés láttán nevetségesnek talált. A levegőből nézve a gödör valóban úgy nézett ki, mint egy kiszáradt tó. Látni lehetett, hogy a talaj egyszerűen csak roskadt egyet a pálya alatt úgy, hogy még a gyepszőnyeg sem szakadozott szét. Egyértelműnek tűnt, hogy valami összeomlott alatta.

– Ne túl alacsonyan, Boss! – figyelmeztette Jusik a pilótát. – A jeladónk mit üzen a repülésirányítóknak?

– Jégkrémet szállítunk – felelte Scorch, és ellenőrizte a sugárkarabélya cellájának töltöttségét.

Manapság már kevesen használták a szemüket. Sokan elhitték azt, amit a különféle műszerek tártak elébük. Sev az adatbázisában lévő térképet tanulmányozta, majd rávezette a megsüllyedt terület koordinátáit, és a kapott eredményt összevetette a helyi hidrográfiai térképpel.

– A gödör talán nem pontosan a robbanás helyszíne felett van – szólt oda a tábornokának –, de kiindulásnak jó lesz. És ez azt jelenti, hogy a víz alatt kell kezdenünk a kutatást.

– De neked hányingered támad, ha csak meglátsz egy búvár-cuccot, jól emlékszem? – kérdezte Scorch.

Sev nem válaszolt. Azon kezdett töprengeni, hogy mit fog mondani Ko Sai-nak, ha netán megtalálja. A nevét még a kaminóiak is suttogva ejtették ki, és nem csak a tudása iránti tiszteletből, hanem mert élet-halál ura volt, a hatalmasság, aki meghatározta, hogy ki maradhat életben, és ki nem. Így aztán, noha messze jártak Tipocától, Sev még manapság is tartott a genetikustól.

Hosszú, fárasztó nap várt rájuk. Több órát vett igénybe, hogy átszállítsák a felszerelést a csapatszállítótól a halászhajóra úgy, hogy ne keltsenek feltűnést, aztán ki kellett dolgozniuk a kutatás menetét anélkül, hogy tudták volna, mit keresnek.

Először Fixer és Boss merült, és miután leértek a fenékre, optikai és szenzoradatokat küldtek fel a hajóra. Sev, Scorch és Jusik a hídon üldögélve figyelte a képernyőket.

– Gyerünk, Sev, ne lógasd az orrod! – dünnyögte Scorch.

Már korábban beöltözött, és most idegesítő ritmust vert az uszonyaival a fedélzeten. – Ez jobb, mint az a sok vacak, amit a HoloHálózaton adnak. Nézd csak, milyen érdekes formájú szikla! És a növények is szépek.

Sev tudta, ha nem találják meg Ko Sai-t, ahhoz Vaunak lesz egy-két szava. Igaz, nem tudott róla, hogy ezen az ügyön dolgoznak, de ha kudarcot vallottak, arról előbb vagy utóbb, de mindig tudomást szerzett. És ettől ő jobban félt, mint attól, hogy üres kézzel kell odaállniuk Palpatine főkancellár elé...

Egy óra elteltével Boss és Fixer visszatért, ekkor Sev és Scorch letelepedett a hajó peremére, és egy hátra bukfenccel belevetették magukat a kristálytiszta vízbe. Sev az alapkiképzés részeként elvégezte a kötelező búvártanfolyamot – elképzelni nem tudta, miért nevezték kötelezőnek, amikor egy klón számára minden kötelező volt –, de az, hogy megbirkózott a feladattal, még korántsem jelentette azt, hogy szeretett búvárkodni.

Scorch viszont egyenesen rajongott érte.

– Húha, ez csodálatos! – lelkendezett szinte minden pillanatban. – Azt nézd meg!

– Látom, Scorch – felelte közönyösen Sev. – Egy hal. Majd túlteszed magad rajta. Ahogyan a hal is.

– Ugyan már, hányan láthatnak ilyesmit? Élvezd, hogy ilyen kiváltságban van részed, ember!

– Majd élvezem, ha már elhúztam innen a shebsemet – dörmögte Sev.

Annyi mindent szeretett volna még elmondani. Egy szörnyű, önfeledt pillanatában majdnem kikotyogta a társainak, hogy torkig van azzal a fejében zengő hanggal, amely folyton azt mondja neki, hogy nem elég jó, holott vért izzad az erőlködéstől, és hogy azt szerette volna... fierfek, nem is tudta, hogy mit szeretett volna, de azt igen, hogy nem kapta meg.

Ekkor döbbent rá, hogy sokszor miért találta idegesítőnek Fit: neki volt bátorsága feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel ő maga nem mert szembenézni. És Fit egy olyan őrmester nevelte fel, aki a fiaként tekintett rá, és csodálatosnak tartotta, függetlenül attól, hogy mit tett, vagy akármennyire eltolt valamit.

Így aztán az ékkövekre emlékeztető halak és a tarka korallok korántsem kárpótolták Sevet a bensőjét emésztő ürességért. Nem törődött a látvánnyal, és a vontatója nélkül úszott, hogy ne kavarja fel az iszapot, mialatt nemrégiben lezajlott tevékenység jelei után kutatva fürkészte az aljzatot és a sziklaalakzatokat.

Nem messze előttük a sziklafal lábából lejtős kőhalom emelkedett ki, amely nem szerepelt a térképen. Mialatt Sev átúszott felette, nem látott rajta sem növényeket, sem állatokat, holott ebben a meleg óceánban az élőlények hamar megtelepedtek minden szabad felületen. Ezt meg honnan tudom? – kérdezte magától kissé meglepetten. – Még sosem merültem ilyen helyen. Akkor nyilván a sisakom adatbázisából. Villámtanulással elsajátított anyag. Alaposan belém verték, hogy vakon bízzak ezekben a dolgokban.

A halom felett a sziklafal szintén teljesen kopár volt, a kövek nyilván onnan hasadtak le.

– Jusik tábornok – szólalt meg Scorch –, feltűnik ebből valami azon a műszerén, ami az Erőben keletkező zavarokat méri?

– Igen, látom – dünnyögte Jusik, és érezni lehetett a hangján, hogy mélyen a gondolataiba merülve beszél.

Sev felvett néhány kisebb követ, és odébb tette őket, közben mesterséges eredetű törmeléket keresett. Hogy leásson a halom aljára, az az örökkévalóságig tartott volna, így aztán távolabbra úszott, hogy messzebbről is szemügyre vegye a rakást, hátha megpillantja a kövek között egy alagút torkolatát. Hátrafelé sodródott, amikor hozzásúrlódott valamihez. Abban a hitben fordult meg, hogy egy tengeri hínárnak úszott neki, ám egy fehér, ismerős valamivel találta szemben magát.

A koponya hiányzott, de teljesen egyértelműen egy humanoid teremtmény csontváza lebegett előtte.

– Fierfek... – mormolta megrökönyödve.

– Sev?

– Jól vagyok, Scorch, semmi gond – felelte Sev, és azon mérgelődött magában, hogy a társai valamennyien észrevették, hogy a pulzusszáma megugrott, mert a páncélzatában örökké ott figyelt az a nyavalyás rendszer, amely az életjeleit ellenőrizte. Fújt egyet, hogy lehiggadjon, és ismét megszólalt: – Úgy tűnik, ezen a bolygón aztán tényleg sokat késnek a siklóbuszok... abból ítélve, hogy ez a fickó mióta várakozik itt.

Scorch odaúszott hozzá, és átmenetileg mindketten megfeledkeztek a sziklákról.

– Mi az ott? – érdeklődött odafentről Jusik. – Nem látom!

Scorch állított a számára ismeretlen sisak kameráján, és megkérdezte:

– Így már látja?

– Aha... – dünnyögte Jusik. – Utal valami jel arra, hogy mi végzett vele?

– Erről Sevet kéne megkérdezni – javasolta Scorch. – Ő a hullaszakértőnk.

Sev félretette az iménti reakciója miatt feltámadó szégyenérzetét, és megvizsgálta a csontokat. Az egyik mozdulatától a bal kéz levált a csuklóízületről.

– Igen, a szakértői véleményem az – közölte megfontoltan –, hogy ez a fickó halott. Teljesen egyértelműen halott.

Scorch a fogait szívogatta – az idegesítő sziszegés-cuppogás felerősödve visszhangzott a búvársisakban –, aztán felvetette:

– Doki, biztosan nem óhajt egy második, alaposabb vizsgálatot?

– Nem, az egyik végtag éppen elég lesz – felelte Sev, azzal lejjebb merült, hogy felvegye a csontkezet. A növények között felfedezett egy sárga zsinórt, aztán azt is, hogy a vékony kötelet többször áthurkolták egy jókora kődarabon, és egy csúszásbiztos Keldabe csomóval rögzítették. Ekkor igyekezett úgy tartani a fejét, hogy a sisakkamerája a csomóra irányuljon, és megszólalt:

– Azt már most meg tudom mondani, kik gondoskodtak arról, hogy a maradványok idelent maradjanak, a tengerfenéken. Látja ezt, uram?

– Egy csomó – állapította meg Jusik.

– Méghozzá egy különleges csomó – folytatta Sev. – Mandalori. Ilyesmit csak mandók használnak, vagy olyanok, akiket mandók képeztek ki.

Miután elhallgatott, eszébe jutott, hogy Leb, a twi’lek pilóta beszélt néhány mandalorinak a dorumaai útjáról. Ezek után egyértelműnek vélte, hogy létezik valamilyen kapcsolat, amit sokkal könnyebb lett volna feltárni, ha Jusik nem törölte volna ki a pilóta emlékezetét a kelleténél korábban.

– A kezet hozzák fel! – rendelkezett Jusik. – Megpróbáljuk azonosítani a tulajdonosát. Készítsenek néhány felvételt az áthatoló szenzorral a sziklafalról, és majd később kiértékeljük az adatokat!

Sev és Scorch előbb összenézett, aztán szótlanul szembefordultak a sziklafallal. Innen nézve jól látszott, hogy milyen hatalmas mennyiségű kő omlott le – több, mint amennyit kettő vagy akár öt ember átvizsgálhatott volna abban a reményben, hogy talál valamit mögötte.

Ha Ko Sai valóban épített egy titkos laboratóriumot a sziget gyomrába, és odahaza volt, amikor bekövetkezett a robbanás, akkor már sosem jöhetett ki onnan. És ha valakik megtalálták, mielőtt lerombolták a létesítményt – például a titokzatos mandók –, aligha ajánlották fel neki, hogy átköltöztetik a Keldabe üzleti negyedének egyik szép lakásába.

Sev biztosan tudta, hogy Palpatine nem fog örülni a hírnek. De szerencsére nem is neki kellett a főkancellár elé járulnia, hogy közölje vele.

Tizennegyedik fejezet

„Lássuk csak... a maga gondolkodásmódja szerint elfogadható, hogy kihasználjuk ezeket a klónokat, és feláldozzuk őket, mert őket csakis harcra teremtették, és máskülönben nem is léteznének. Ezzel az a gondom, hadnagy, hogy ők léteznek, és tudják, milyen szép az élet, még ha csak korlátozott tapasztalatokkal rendelkeznek is, és ennélfogva az életük ugyanannyit ér nekik, mint nekünk a miénk. De gondolom, bizonyára nem fog tiltakozni az ellen, ha elkíséri őket a legközelebbi felszíni bevetésükre, úgy értem, ha ön is velük lesz a felszínen, ugye?”

Gilad Pellaeon kapitány, a Leveler parancsnoka, mialatt a klón gyalogosokról beszélgetett egy fiatal hadnaggyal

 

Leveler, köztársasági rohamcirkáló, Külső Gyűrű,

480 nappal a geonosisi csata után

Darman ahhoz szokott hozzá, hogy egy hajó fedélzetén oda ment, ahová akart, így aztán eléggé meglepődött, amikor a kórház bejáratánál egy sebészdroid elébe lépett, és kijelentette:

– Nem jogosult a belépésre! Fertőzési kockázatot jelent!

– Szeretném meglátogatni a testvéremet – felelte Darman.

– KK-8015. A neve Fi. Fejsérüléssel került be ide.

A droid beledugta az egyik szondáját az állomás konzoljainak egyikébe, hogy rácsatlakozzon a központi adatbázisra, majd közölte:

– A felvételi bejegyzések szerint KK-8015 még baktában van, és egyelőre nem nyerte vissza az eszméletét. Nyolcas rekesz.

– Tudom, hogy nem fog felülni az ágyon – válaszolta Darman –, és nem fog szellemes megjegyzéseket pufogtatni, de szeretném meglátogatni. És ha egy tartályban van, hogyan is fertőzhetném meg?

– Nem őmiatta aggódom – felelte a droid vannak itt más sebesültek is.

– Értem... rendben – dörmögte Darman, azzal elővett egy saját szondát, és belenyomta a konzol adatforgalmazó aljzatába. – Elsőbbségi felülíró kód öt-öt-alfa – mondta, mire a droid egyből félreállt az útjából. Elégedetten pillantott a gépezetre, és a békesség kedvéért odaszólt neki: – És ígérem, hogy nem megyek más betegek közelébe, rendben?

A kommandósok elméletileg csak vészhelyzetben használhatták a felülíró kódjaikat, de Darman ezt a mostanit vészhelyzetnek minősítette. Minek is szolgált volna a Különleges Egységnél, ha hivatalos kérvényt kellett volna beadnia ahhoz, hogy kimehessen a mosdóba? Elindult, hogy megkeresse a nyolcas rekeszt, menet közben zsúfolásig megtelt kórtermek előtt haladt el. Ám a rengeteg sebesült láttán úgy meglepődött, hogy hamarosan megtorpant, és elképedve szemlélődött.

– A társa nem itt van. Haladjon tovább! – szólt rá a mögötte lépkedő droid.

– Honnan kerültek ide ennyien? Nem a Gaftikarról, az biztos. Az egy kellemes séta volt – válaszolta Darman. De nem Finek. Továbbra is dühítette, hogy a testvérét egy jelentéktelen csatában érte baj, és még most sem tudta, hogy mi robbant az orruk előtt: rejtett bomba vagy egy becsapódó – akár saját, akár ellenséges – lövedék. Ezt valamiért fontosnak tartotta, noha nem sokra ment volna a válasszal.

– Valóban nem. A Gaftikaron csekély veszteséget szenvedtünk – felelte a droid. – Ezek a katonák a szektoron belül lezajlott másik ütközetekben sebesültek meg. A mozgó sebészeti egységek nem tudtak ennyi embert ellátni, így aztán felküldték őket azokra a főhajókra, amelyek rendelkeztek szabad kórházi kapacitással.

Ezek szerint a Köztársaságnak módjában állt megrendelni egy csúcsminőségű hadsereget és mindenféle fegyvert, illetve felszerelést, de megfelelő egészségügyi háttér biztosítására már nem futotta. Darman szeretett volna beleverni némi józan észt a Köztársaság vezetőibe, de még ha lett is volna lehetősége erre, nem tudta volna, hogy kivel kezdje.

– Vezess oda a nyolcas rekeszhez! – utasította végül a droidot.

Menet közben igyekezett nem nézni se jobbra, se balra, de persze megtette, és meglátta, hogy az egyik kezelőben több sebészdroid dolgozik egy gyalogoson. A sérülés jellegét nem tudta megállapítani, mert a katona a hátán feküdt, és a droidok majdnem teljesen eltakarták előle, ám a fémpadlón vöröslő vért jól látta. A különféle állványok és a droidok fémlábai között egy apró takarítódroid keringett, és szorgalmasan törölgette a vért.

Darman úgy megrökönyödött a látványtól, hogy mozdulatlanná dermedt. A törlőszivacs. Közönséges törlőszivacsot használtak, hogy feltöröljék a vért. Ez valahogy tökéletesen összegezte, hogy ami a kezelőben történik, az mennyire rutinmunka itt. Mennyire része a napi körforgásnak az, hogy az emberek elvéreznek, és a takarítódroidok zavartalanul dolgoznak körülöttük, hogy tisztán tartsák a hajót. Hol van ilyenkor a HoloHíradó, hol vannak a kamerák? Az ilyen jelenetek sosem kerülnek be a híradókba – kesergett magában Darman, és újfajta, eddig ismeretlen harag kezdett ébredezni a lelkében.

– Nyolcas rekesz, 113-as tartály – közölte vele a mellette döcögő sebészdroid –, most itt hagyom, mert várnak a betegek!

Fi legalább hamar bekerült egy baktatartályba. A droid távozott, így Darman magára maradt a kék fénnyel derengő üveghengerek erdejében. Noha hosszú ideje gyakorlatilag együtt élt Fivel, hirtelen megrémült a gondolattól, hogy talán nem fogja felismerni. A domború üveg és a sűrű folyadék erősen torzított, ráadásul a tartályokban lebegő emberek altatásban voltak, ezért nem lehetett felismerni őket az arckifejezésükről. Ám a droid közölte a tartály számát, és Darman hamarosan rátalált a testvérére.

Fi belső sérüléseket szenvedett. Darman azt kívánta, bárcsak el lehetne mondani ugyanezt azokról a gyalogosokról, akiket a kórtermekben látott. A bakta sok mindent meggyógyított, de az elvesztett vagy teljesen szétroncsolódott végtagokat nem tudta regenerálni.

Fi egy hámban függött, a légzőmaszkját keskeny pántok rögzítették a fején. A maszk szelepjéből a buborékok szabályos ritmusban törtek elő, ami arra utalt, hogy Fit mesterségesen lélegeztetik. Az arca teljesen nyugodtnak tűnt. Ez azonban nem tetszett Darmannek, mert épp elég halottat látott már, akiknek az arcán ugyanez a megbékélt kifejezés honolt.

– Szia, Fi – mondta csendesen, és tenyerét a páncélüveg hengerre tapasztotta. Hallott már arról, hogy a kómás betegek néha érzékelték azt, ami körülöttük történt, ezért úgy beszélt a társához, mintha eszméletén lett volna. – Rendbe jössz, ner vod. De jó lesz, ha sietsz, mert Corr átvette a helyedet, és aligha örülnél annak, ha levadászná előled az összes lányt.

Egy darabig szótlanul figyelte Fit, közben az ujjaival halkan dobolt az üvegen. Mindannyian ehhez hasonló tartályokban kezdték az életüket, és ő remélte, hogy Fi nem egy ilyenben fogja befejezni. Most, hogy kívülről látta a társát, pontosan fel tudta mérni, hogy milyen egy szeretet nélküli, magányos és rideg életféleség ez.

Halk lépteket hallott a háta mögül. Nem kellett megfordulnia, bárhol és bármikor felismerte Niner járását.

– A droidok kezdenek idegesek lenni attól, hogy idebent kóválygunk – mondta az őrmester, mialatt odalépett Darman mellé, és átölelte a vállát. – Fi állapota stabil. Azt mondják, megakadályozták, hogy az agya tovább duzzadjon. Néhány nap múlva kiemelik innen, abbahagyják az altató adagolását, és alaposan átvizsgálják. Majd akkor fogják megmondani, hogy milyen állapotban van. Mi pedig visszatérünk a Tripla Zéróra, még ha a Leveler itt marad is. Találkoznunk kell Corr-ral, aztán munkához kell látnunk, hogy formába lendítsük a csapatot.

– Ha kómában van, miért altatják? – vetette fel Darman.

– Nehogy felébredjen, és elkezdjen csapkodni, amíg odabent van – válaszolta Niner.

– Aha...

– Rendbe fog jönni – tette hozzá halkan, reménykedve Niner.

– Mi lesz, ha mégsem? – kérdezte keserűen Darman. – Mi lesz, ha nem jön ki a kómából? Akkor mi fog történni vele?

A dolog innen kezdett igazán bonyolulttá válni. A katonák megsebesültek, aztán egyesek meghaltak, mások életben maradtak, és visszatértek az egységeikhez. Darman most gondolkodott el első ízben azon, hogy ez a folyamat miért megy ilyen rendezetten és zökkenőmentesen.

– Fogalmam sincs – közölte Niner. – Majd megkérdezem Kal őrmestert.

Darman tudta, hogy ő maga miért nem tette fel korábban ezt a kérdést. A válasz brutálisan gyakorlatias volt. Ha valakinek a megmentése túl sok erőfeszítést kívánt volna, akkor nem kapta meg a szükséges kezelést. És meghalt. Azt hittem, értékes eszközök vagyunk – gondolta letörtem – Az ember azt hinné, megéri egy kicsivel többet költeni arra, hogy meghibásodás esetén megjavítsanak minket...

– Gyere, Dar, majd később visszajövünk – mondta Niner, azzal szelíden, óvatosan elfordította Darmant.

Darman nem akarta itt hagyni a testvérét ezen a komor helyen. Visszafordult, ismét az üveghenger falára tette a kezét, és elbúcsúzott:

– Nem hagylak a sorsodra, vod’ika! Nem hagytál a sorsomra a Qiilurán, és én sem foglak elhagyni. Rendben? Visszajövök, ígérem.

Fi nem reagált, de hát Darman nem is számított rá.

Számára az volt a fontos, hogy kimondta, és hogy komolyan így gondolta. Vonakodva bár, de követte Ninert az étkezőbe, ahol keresett magának egy nyugodt zugot, hogy egy hosszabb üzenet formájában kiönthesse a szívét Etainnek.

A testvéreivel is beszélhetett volna, hogy könnyítsen a lelkén, de ők amúgy is tudták, mi jár a fejében.

 

Kyrimorut, a Mandalore északi részén,

480 nappal a geonosisi csata után

Etain lelépett az Aay’han teherrámpájáról, és végigjáratta fürkész tekintetét a vad tájon. Az ősrégi fák mintha szorosan összebújtak volna, hogy így védekezzenek a síkságon végigsöprő, fagyos szél ellen. A naplemente színei – csupa lila és sárga árnyalat – meglepően hasonlítottak azokhoz, amelyeket nemrég a Dorumaán látott, de itt legalább harminc fokkal hidegebb volt, mint a trópusi szigeten.

Dacára annak, amit Skirata mondott, a komor világ nem nélkülözött minden vonzerőt. Csak éppen lehangolóan elmaradottnak és elszigeteltnek hatott.

– Világos, ez nem a Coruscant – dörmögte Mereel, és ő is körülnézett. – Itt nem lehet egy hívással vacsorát hozatni a szomszéd étteremből. Viszont a melegebb hónapokban gyönyörű. Tényleg az.

Etain próbált hinni a hadnagynak. De amúgy sem számított: legfeljebb három hónapot akart itt tölteni. Ezzel együtt úgy érezte, még mindig szívesebben fagyasztja itt a shebsét – igen, most már tudta, hogy ez a helyes kifejezés mint a szintén hideg Qiilurán. Határozottan érzékelte, hogy valamilyen fajta kapcsolat köti őt ehhez a helyhez, még ha áttételesen és gyengén is. Helyénvalónak érezte, hogy itt szülje meg a gyermekét. Tudott arról, hogy a vérségi és a földrajzi viszonyok nem érdeklik a mandaloriakat, de neki mégis számított, mert bizonyos értelemben véve ez volt a fia otthona.

Házat azonban egyet sem látott – sem fényeket, sem utakat, csak a vad, érintetlen természetet.

– A fákon laknak, igaz? Mint a vukik – mondta, és rosszat sejtve felsóhajtott. Nem vágyott arra, hogy lépcsőkön és létrákon mászkáljon most, amikor egyre vastagabb lett a dereka.

Mereel jókedvűen felkacagott. Ahhoz képest, hogy az a félőrült fivére nemrég megfosztotta a normális élet reményétől, a legkevésbé sem tűnt letörtnek.

– Csak egyes helyeken – válaszolta derűsen. – Itt szívósabb lakóépületek kellenek a téli időszakban. Tudja, mit?

Gondolja azt, hogy itt áll a maga tóparti nyaralója.

Horgászgathat, sétálhat az erdőben, akár több száz kilométert...

Skirata kidugta a fejét a hátsó rakodózsilipen. Az egyik kezében adó-vevőt tartott, és az arckifejezéséből ítélve újabb rossz híreket kapott. Mozdulatlanná dermedt, megfeledkezve arról, hogy elállja a kijáratot, és a szemét lehunyva dörzsölgette a homlokát, mialatt tovább hallgatta azt, akivel beszélt. Ezúttal az aranyszínű páncélját viselte, és minden ízében egy az otthona földjén álló mando harcosnak tűnt.

Ellenséges terület, ezt el ne felejtsd! – emlékeztette magát Etain.

– Az itteni népség a szeparatisták oldalán harcol.

Aztán meghallotta, hogy Skirata többször is kimondja Fi nevét. Fi nem halt meg. Tudnál róla, ha meghalt volna – biztatta magát gondolatban.

Aztán Skirata megszakította az adást, begépelt egy másik hívókódot, majd kilépett a gépből, és a szabad bal kezét a zsebébe dugva, a bal lábára kissé sántítva körbe-körbe járkált a leszállózónában.

– Aha – dörmögte Mereel, és a mutatóujját feltartva hallgatózott, aztán kelet felé mutatva hozzátette: – A mi nagylelkű házigazdánk érkezik.

– Kalnek van itt háza? – érdeklődött Etain, és a közeledő sikló felé fordult.

– Mostanáig nem volt – válaszolta Mereel.

– Ezt nem értem – vallotta be Etain.

– Mondjuk úgy, hogy birtokot keres, ahová majd öregkorában visszavonulhat – magyarázta Mereel. – De addig Rav Bralor vigyáz az érdekeltségeire.

Etain ettől a választól nem lett sokkal okosabb.

– Ki az a férfi? – kérdezte.

– Nő. A Cuy’val Dar egyik tagja volt.

Skirata csakis az övéiben bízott, amiért Etain nem hibáztatta. A Galaxis tele volt veszélyekkel, és az őrmester valóban rendkívül kockázatos játszmát játszott, még itt is.

Etain kíváncsi lett volna, hogy honnan szerzi hozzá a pénzt, és gyanította, hogy Zey tábornok egy napon szívroham közeli állapotba fog kerülni, amikor a könyvvizsgálók áttekintik a Különleges Erők számláit.

Ám Skirata mostanra bevette a csapatba Besany Wennent, ami ugyancsak okos húzás volt a részéről. Egy kincstári ügynök bármikor kapóra jöhetett. És még azt gondolod, hogy Kal vállal kockázatokat? – figyelmeztette magát Etain. – Jedi-tábornok vagy, sőt terhes Jedi-tábornok, és tessék, ellenséges területen jársz, és biztonságos menedéket keresel, hogy elbújhass a világ elől. Az Erő óvjon mindnyájunkat...

Pillanatokkal később odaért hozzájuk egy sárral telefröcskölt sikló, amiből egy beskar’gamot – hagyományos mandalori páncélzatot – viselő alak ugrott ki.

– Hé, Rav’ika! – kurjantott Skirata, majd ő és a jövevény melegen megölelték egymást. – Az adósod vagyok!

– Ne félj, be is hajtom rajtad, te vén shabuir! – ígérte Bralor, azzal levette a sisakját. Sűrű, barna hajába már jócskán vegyültek őszülő csíkok, ám a bőre meglepően sima volt. Kíváncsi pillantásokkal végigmérte Etaint, és nagyokat bólogatva megszólalt:

– Szóval, ez itt a mi kismamánk, mi? Shab, te kölyök, fel kell szedned némi húst a csontjaidra, méghozzá gyorsan! A gyermekednek szüksége van rá. – Azzal máris elfordult, odasétált Mereelhez, megveregette az arcát, és barátságosan megállapította: – Jól nézel ki, ad’ika! Örülök, hogy újra látlak!

– Mereel – dörmögte segítőkészen a hadnagy.

– Sok idő telt el... akkoriban még meg tudtalak különböztetni titeket egymástól – felelte Bralor, aki minden ízében úgy nézett ki, mint amilyennek Skirata leírta a mandalori nőket. Lerítt róla, hogy képes akár hetekig dolgozni egyhuzamban, pihenőnap nélkül, nem habozik lőni tanítani két-három éves kölyköket, és ha kell, simán leterít fél tucat trandoshait úgy, hogy a bal kezével újszülött csecsemőjét szorítja az oldalához. Már-már ijesztően erősnek és egészségesnek látszott.

– Köszönöm, hogy befogadsz – mondta Etain a nőnek, és fogalma sem volt, hogy Bralor tudja-e, ki a gyermeke apja. – Tudatában vagyok annak, hogy ez nem lehet könnyű a számodra.

– Minden rendben, kölyök – válaszolta Bralor, aki vibropengetokot viselt mindkét páncélkesztyűjén. – Tudom, hogy mi vagy. Kal és én már jóval azelőtt ismertük egymást, hogy összeakadtunk a Kaminón. Semmi gond. Ha beszállsz ebbe a csapatba, senkit sem érdekel, hogy honnan jöttél. Csak az számít, amit mostantól teszel.

Etain választ ugyan nem kapott a kérdésére, de megjegyezte magának, hogy meg kell kérdeznie Kaltól, ki mennyit tud. Most már képtelenség volt nyomon követni...

– Rendben – szólalt meg ismét Bralor –, gyertek velem! Öt perc, és ott vagyunk.

– Van itt még valami – felelte Skirata.

– Mint mindig – bölcselkedett megértően bólogatva Bralor.

– Ez... – dörmögte Skirata és a hajó felé bökött a hüvelykujjával.

A következő másodpercben Ordo lépett le a rámpáról a megbilincselt Ko Sai társaságában. Bralor megkövült arccal bámult. Az álla nem esett le, éppen csak résnyire nyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak harsányan felkacagott.

– Wayii! Hoztál húst a vacsorához? – kérdezte vigyorogva, mialatt a sisakját a kebléhez szorítva állt, és ez a nőies póz valahogy nem illett hozzá, a kipróbált veteránhoz. – Ez azért elég nagy lecsúszás neked, főkutató, nem igaz? Az alja nép közé keveredni... nahát... nahát...

Skirata hirtelen fáradtnak tűnt, mintha leeresztett volna.

Talán mindeddig ideges volt amiatt, hogy milyen fogadtatásban lesz részük, de miután látta, hogy Bralor hogyan reagál a kaminói felbukkanására, végre megnyugodhatott és elengedhette magát.

– Ko Sai vonakodott elkísérni minket erre a hosszú útra – dünnyögte a kutatóra pillantva.

– Ne őrjítsd meg! – kurjantotta vigyorogva Bralor. – Elraboltad?

– Aha... azt hiszem, ez a helyes kifejezés...

– Oya! Senki sem mondhatja, hogy nincs benned gett’se, Kal! – jelentette ki elismerő hangsúllyal Bralor. – Van fogalmad róla, hogy mennyi pénzt adnak annak, aki elkapja ezt az aiwha-csalit?

– Hogyne – felelte Skirata. – De annyira megkedveltem, hogy úgy döntöttem, inkább megtartom.

– És mit szeretnél, meddig őrizzem? – vetette fel a nő.

– Amíg el nem mondja azt, amit meg akarok tudni.

– Semmi gond, Kal’ika. Vigyázok rá, amíg te máshol jársz – válaszolta Bralor. – Majd elcsevegünk a régi szép tipocai időkről. Biztosra veszem, hogy lesz egy csomó női témánk! – A fejére húzta a sisakját, és a kaminóihoz fordulva hozzátette: – Ugye, szeretsz még beszélgetni, Ko Sai? Annak idején élveztem a csacsogásainkat.

A kaminói továbbra is kábultnak látszott. Etain már-már megsajnálta: szakmailag a csúcson járt, hatalom tekintetében csak a miniszterelnöke előzte meg, aztán elmenekült, vadásztak rá, és megalázták, végül elrabolták úgy, hogy még egy váltás ruhát sem hozhatott magával. De Skirata és Bralor nem így tekintett rá. Sőt Bralor szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.

– Én csak azt mondhatom – felelte végül Ko Sai –, hogy tudatlan vadállatok vagytok. Én pedig nem végeztem tökéletes munkát, mert ezek a tulajdonságaitok a klónokba is belekerültek.

– Ezt bóknak veszem – közölte Bralor, elindult a sikló felé, és menet közben visszaszólt: – Kövessetek!

Bralor birtokát fák szegélyezték, és Etain mindaddig teljes sötétséget látott mindenütt, amíg Ordo letette az Aay’hant a ház mögötti, kerek, sík területre. Maga az épület henger formájú volt, egy jókora része a föld alatt rejtőzött, míg a tetejét magas fű borította, valószínűleg álcázás céljából.

Aztán, amikor a csapat megközelítette az építményt, már azt is látták, hogy a keskeny, lőrésnek is beillő ablakokban halvány fény dereng. Etain hirtelen rájött, hogy egy erődítményt lát. Emlékeztette magát, hogy egy harcos kultúra földjén jár, és gyanította, hogy hamarosan megtudja, miért süllyesztették a földbe ahelyett, hogy egy magaslatra építették volna.

A ház elhagyatott volt, a levegőjében égő fa füstje terjengett, és eléggé romosnak tűnt – felújítás vagy átépítés alatt állhatott. Bralor a központi helyiségbe vezette őket, és röviden bemutatta nekik a házat. A leírásából kiderült, hogy a központi nappalit körcikk alakú szobák veszik körül.

– Nem számítok bajra – közölte aztán de ha mégis beüt, akkor itt a kijárat. – Rámutatott a padló egy részére, amelyet ujjnyi vastag kötélféleségből szőtt szőnyeg borított. – Onnan indul az alagút. És a legjobb zárható hely a fegyvertár. Nagy a belmagassága, úgyhogy a mi kiváló tudósunk kényelmesen elfér benne.

Ordo körbejárta a helyiséget, és valamilyen, csakis általa ismert okból jegyzeteket készített a kézi számítógépén. Ko Sai lehorgasztotta a fejét. Vagy teljesen lesújtotta a helyzet, vagy titokban megnézte magának, honnan indul a vészkijárat. Etain felfigyelt erre, és elhatározta, hogy rajta tartja a szemét a kutatón.

Bralor is folyamatosan figyelte a kutatót, de hát ő Skiratával és Vauval együtt nyolc évet lehúzott a Kaminón, és nyilván megvoltak a maga okai.

– Szóval, Kal, milyen információkat akarsz kiszedni az aiwha-csaliból? – kérdezte az őrmester felé fordulva.

– Hogy hogyan lehet kikapcsolni a gyorsított öregedést a klónokban – válaszolta Skirata.

Bralor megvetően horkantott, és kijelentette:

– Ha meg tudná csinálni, mostanra már megpróbálta volna. Te is tudod, hogy ez a demagolka mennyire szeret kísérletezni.

– Megveregette Skirata vállát, és hozzátette: – Igen, beszéltünk már róla, de sosem hittem volna, hogy valaha belevágsz. Kandosii, ner vod!

– Fogsz te még csodálkozni – felelte Skirata halkan, majd a hangját felemelve folytatta: – Gyerünk, ad’ike! Hosszú nap áll mögöttünk. Együnk valamit, aztán pihenjünk egyet!

Bralor karon fogta Ko Sai-t, és elindult vele kifelé, ám a kaminói visszanézett, és odaszólt Etainnek:

– A gyermeked genomja valami csodálatos lesz!

Ezek szerint rájött. Skiratának igaza volt. Etain nem ismerte a kaminóiak arckifejezéseit, de erre nem is volt szüksége: az Erőn keresztül mérhetetlen sóvárgást érzékelt Ko Sai felől. A tudós jószerével nem tudott gondolni másra, csak egy vadonatúj kirakós játékra, amelyet szétszedhet, hogy újra összerakhassa. Aztán az új keletű lelkesedés tüze kialudt, és Etain gyanította, hogy azért, mert a kaminóinak eszébe jutott, hogy az eddigi munkásságának minden eredménye elhamvadt a trópusi paradicsom tiszta, kellemes levegőjében.

Etain előkapta a kardmarkolatát, odamutatta Ko Sai-nak, és ráförmedt:

– Ha a közelembe jössz, megtudod, hogy a mestereimnek mennyire nem sikerült megtanítaniuk a lelki békességre és az önuralomra!

Skirata rákacsintott Etainre, és elégedetten kijelentette:

– Mandokarla...

Mereel leültette Etaint egy a fal mellett álló kényelmes kanapéra, begyömöszölt a háta mögé néhány párnát, és halkan közölte:

– Az őrmester azt mondja, hogy magában aztán van tűz!

Etain ezek után megállapította magában, hogy a jelekből ítélve Skirata visszafogadta őt a kegyeibe, legalábbis átmenetileg.

A vacsora konzervhúsból, valamilyen gombócféleségből és különféle mártásokból állt. Egy korsó ital is került az asztalra, amelynek felszínén apró, vörös gyümölcsök úszkáltak – ez volt az egyetlen, amit Etain nem kóstolt meg. Úgy látta, Bralor kifosztotta az éléskamráját, hogy jóllakassa a vendégeit. Mindent felfalt, amit elé tettek, abban a biztos tudatban, hogy később a gyomra okvetlenül lázadozni fog.

Komor csendben vacsoráztak, aminek oka a kimerültség is lehetett volna, de Etain érzékelte, hogy Skirata inkább lehangolt, semmint fáradt. Töltött magának a korsóból egy apró üvegpohárba, és egy húzásra lezúdította a torkán a színtelen folyadékot.

– Rav még manapság is jó tihaart főz – mondta aztán rekedtes, elcsukló hangon, és köhécselni kezdett. Ezek szerint a korsóban az a torkot perzselő, méregerős gyümölcspárlat volt, amit ő annyira szeretett. Vett néhány mély lélegzetet, és hozzátette: – A legjobb fájdalomcsillapító.

– Hol van ez még a napi adagjától, Kal’buir – jegyezte meg Ordo, aki eléggé feszültnek tűnt, talán azért, mert végre kezdte felfogni, hogy mit tett, amikor szétlőtte az adatkártyákat.

– Rájöttem, hogy nélküle is el tudok aludni – válaszolta Skirata, azzal felszúrt egy fél gombócot a villájára, tisztára törölte vele a tányérját, majd harapott belőle egy darabot, és lassan rágcsálva folytatta: – Egyébként, eljött az idő a helyzet értékeléséhez. Találjuk ki, mi legyen a következő lépésünk!

Fi még baktában ázik, vele pillanatnyilag nem tudunk foglalkozni. Újra át kell néznünk a kutatási anyagot, hogy lássuk, mit tudunk kiszedni belőle. Ezen felül meg kell győződnünk arról, hogy a Köztársaság valóban futtat egy saját klónprogramot a kaminóiak részvétele nélkül. Nekem pedig rá kell vennem Jinartot, hogy tegyen úgy, mintha Etain még a Qiilurán lenne, és segítene a gurlaninoknak talpra állni.

– Biztos, hogy megteszi – vélekedett Etain. – Szentül hiszi, hogy ha keresztbe tesz nekünk, akkor maga képes rávenni Zeyt arra, hogy salakká lövesse a Qiilurát.

– Ó, azt tényleg megtenném! – dörmögte Skirata, és lenyelte az utolsó gombócdarabot.

– A vallatást bízzák rám! – ajánlkozott Mereel. – Azt hiszem, tudom, mivel lehet megszorongatni Ko Sai-t. Átnézem vele a tipocai adatokat, és meglátom, hogy mire indul be. Megsemmisítette az, hogy elvesztette a saját anyagait. Tényleg összetörte az eset.

– Azt nem lehet, hogy egyszerűen csak összeveti a gyalogos-genomot Jangóéval, és megkeresi a különbségeket? – kérdezte Etain.

– Abból csak azt látnánk, hogy milyen géneket adtak hozzá, vagy vettek el belőle, és milyen gének mutálódtak – magyarázta megfontoltan Mereel. – Az nem derülne ki, hogy mit kell kikapcsolnunk vagy bekapcsolnunk. A géneket még részlegesen is ki lehet kapcsolni, hogy csak egy kicsit dolgozzanak. Olyan ez, mint amikor egy tervrajz alapján megépítünk egy gépet. És ez elég zűrös ügy, mert ha megbabrál egy gént, azzal hatást gyakorolhat egy másikra, aminek nincs köze ahhoz a területhez, amelyen dolgozik. Azonosítanunk kell mindent, ami felgyorsítja az öregedést, mert az biztos, hogy nem csupán egyetlen faktor okozza. Nem untatom?

– Nem – bökte ki gondolkodás nélkül Etain, holott nem akart még jobban elkedvetlenedni a feladat puszta méretétől.

A kihívás már azelőtt is elcsüggesztette, mielőtt Ordo megsemmisítette az adatokat. Ennek ellenére igyekezett összeszedni magát, és hozzáfűzte: – De gondolom, ha könnyű volna, az Arkaniai Micro kutatói is meg tudnák csinálni, és a kaminóiak nem csikarhattak volna ki olyan magas árat a Köztársaságból.

– Nem létezik, hogy Sai az egyetlen az egész Galaxisban, aki alkalmas erre a munkára – jelentette ki a fejét ingatva Skirata.

– Lenniük kell másoknak is.

– A legjobb tippem az – közölte Etain –, hogy keressünk egy gerontológust és egy embriológust, akiknek vannak genetikai tapasztalataik. De ez sokba fog kerülni.

– Ha ügyesen fektetem be a pénzalapot – válaszolta a vállát vonogatva Skirata –, annyi tudóst vehetünk, amennyit csak kell.

Etain nyugtalanítónak találta a „pénzalap” szót, és az őrmester szemébe nézve megjegyezte:

– Kal, Zey mester előbb vagy utóbb fel fogja fedezni a költségvetésben tátongó fekete lyukat.

– Nem a hadsereg pénzéről beszélek, ad’ika – felelte Skirata sejtelmesen mosolyogva. – Rendben, itt az idő kiteríteni a kártyákat. Van egy elég tekintélyes pénzalapom. Egy része a kaminóiaktól kapott fizetésemből származik, amit sikerült okosan befektetnem. Egy része az a pénz, amit a jabiimi terroristák fizettek a robbanóanyagért. És legalább negyvenmillió folyt be Vau ügyes kis expedíciójából. Ennek egy részét még át kell váltanom kreditekre, és tisztára kell mosnom, hogy befektethessem.

Etain nem értett a pénzügyekhez, de az összeg elég kevésnek tűnt azokhoz a milliárdokhoz viszonyítva, amelyek egy hadsereg fenntartásához kellettek. A „tisztára mosni”

kifejezést értette ugyan, de már túl volt azon, hogy bármin megdöbbenjen.

– És ennyi elég lesz? – kérdezte.

– Hogy létrehozzak egy biztonságos menedéket, illetve egy menekülő-útvonalat? Igen – válaszolta megfontoltan Skirata.

– Hogy kifejlesszünk egy génterápiát, amely lelassítja a fiaim öregedését? Nem tudom. Valószínűleg nem. így aztán igyekszem annyi pénzt összehozni, amennyit csak lehet.

Etain csodálattal adózott az őrmester elszántságának. Elképzelni sem tudta, hogy Skirata hogyan jutott el az izzó haragtól és az álmodozástól a higgadt számolásig és cselekvésig. Az Erő nem mutatta meg neki teljes egészében a férfit, csak a főbb vonásait.

Ebben a pillanatban a fia rúgott egyet, mire gyorsan a hasára tette a kezét.

– Jól van? – kérdezte aggodalmasan Skirata.

– Semmi, csak Venku rúgott – felelte Etain.

– Á, a végén még limmie-játékos lesz belőle! – vélekedett elmosolyodva Skirata. – Meshgeroya. A gyönyörű játék.

– Szerintem meg állandóan dühös rám, amiért annyi veszélybe viszem bele – mormolta Etain.

Eszébe jutott, hogy Ko Sai hogyan nézett rá az imént – a megszállott tudós kíváncsisága sugárzott a szeméből, semmi más – és megértette, hogy Skirata miért haragudott rá heteken át. Sai tekintetétől ő maga is megijedt.

Ordo és Mereel vállon veregette Skiratát, és elindultak, hogy az Aay’hanon töltsék az éjszakát – talán azért, mert a hajót kényelmesebbnek találták, vagy azért, hogy őrizzék.

Skirata letelepedett az egyik karosszékbe, és kirakta a fegyvereit a mellette álló asztalra. Etain már régebben megtudta, hogy az őrmester sosem alszik ágyban a Kaminón töltött első napjai óta. Ez azonban aligha tett jót neki. Nem csoda, hogy a bokája annyit vacakolt...

– Megyek, járok egyet – jelentette be Etain, és már bánta, hogy annyira megtömte egyre szűkülő gyomrát. – Sétálok egy kicsit, hogy leülepedjen a vacsora.

– Most egy darabig csak ezt kell tennie. Sokat fog enni és pihenni – mondta Skirata, és felnyitotta a jobb szemét. – Adjon meg a gyermekének minden esélyt!

Etain már jó ideje meg akart mondani valamit az őrmesternek, és most úgy döntött, hogy előhozakodik vele.

– Csak azt szeretném mondani... – kezdte kissé bizonytalanul – nagyon sokat tanulok magától arról, hogyan kell egy szülőnek viselkednie... Annyira türelmes Ordóval...

– Ő a fiam. Szeretem őt, még akkor is, amikor néha idegennek érzem – válaszolta Skirata. – Majd maga is megérti, amikor első alkalommal a kezébe veszi a gyermekét.

– Ő a kedvence...

– Egy szülőnek nem lehet kedvenc gyereke – tiltakozott az őrmester. – De igen, őt valószínűleg túlságosan védelmezem.

– És mihez kezd, ha sikerül valóra váltani a tervét, aztán a fiúk... hogy is mondjam... kirepülnek? – vetette fel tétován Etain.

– Fogalmam sincs, ad’ika – dörmögte Skirata, és mindkét kezével megdörzsölte az arcát. – Rég elfelejtettem, hogy milyen is volt az eredeti Kal Skirata. Talán jobb is, ha soha többé nem bukkan fel.

A megváltás néha a legfurcsább forrásból származott. Talán könnyebben meg lehetett találni a sötét, veszedelmes vizeken, ahol az ember vagy úszott, vagy elmerült és odaveszett. Etain elindult, hogy körbejárja az építményt, amely sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amekkorának elsőre gondolta. Hamarosan rájött, hogy nem afféle lakóházban bolyong, hanem egymással összeköttetésben álló, kisebb erődítmények egész láncolatában.

Amikor nekinyomta az arcát a külső falba ágyazott, keskeny páncélüveg ablakok egyikének, láthatta az építményt körülölelő sík területek határait. A hely tökéletesen megfelelt arra, hogy valaki nyomtalanul eltűnjön. A Cuy’val Dar egykori tagjai – harcosok, akik annyira elszakadtak a normális élettől, hogy minden gond nélkül, szempillantás alatt kiléphettek belőle – valószínűleg tökéletes menedéknek találták. Egy mindentől távol eső, erősen védett erőd volt egy mindentől távol eső bolygón, amelyen kevesebben éltek, mint egy coruscanti lakótömbben.

Etain hirtelen rájött, hogy ez nem Rav Bralor háza. Hanem Skiratáé. Az a birtok, amiről Mereel beszélt. Bralor csak vigyázott rá, amíg Skirata messze járt. Ha itt élt volna, felszerelte volna az épületet egy valódi otthon minden kellékével – yaim’la, így hangzott szó. Élhető, otthonos, barátságos. Ez a ház még építés alatt állt.

Etain hamarosan rájött, hogy megtett egy teljes kört, és visszaérkezett a főbejárathoz. Fejére húzta a köpenyét, hogy védekezzen a hideg ellen, és kilépett az ajtón, hogy megnézze, megvan-e még az Aay’han – a nullásoknál sosem lehetett tudni –, és meglátta Ordót, illetve Mereelt. A bal oldali zsilip alsó peremén ülve, csendesen beszélgettek, a lélegzetük fehér párafelhő formájában tört elő a szájukból.

Ezek tényleg megőrültek – vélte magában Etain. – Fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. Elindult feléjük, és elkapott néhány szót, mielőtt észrevették őt.

Ordo valami olyasmiről beszélt, hogy azt kívánja, bárcsak ne kezdett volna bele, mert megszakad a szíve attól, hogy ilyennek látja a buirt. Erre Mereel megnyugtatta, hogy Kal’buir meg fogja érteni.

Buir... Etain ezt a szót már értette... úgy tűnt, ezen az estén mindenkit bűntudat gyötört.

– Engem nem érdekel, hogy genetikailag tökéletesebbek, mint én – mondta hangosan –, de most menjenek szépen aludni, mint a jó kisfiúk!

Mereel felkacagott, míg Ordóról lerítt, hogy kínosan érzi magát.

– Igenis, buir – felelte a hadnagy –, és fogat is mosunk.

Etain megállapította magában, hogy a szó ezek szerint az anyát is jelenti – a mandalori nyelv nem különböztette meg egymástól a nemeket. Megvárta, amíg a felderítők bezárták a hajó zsilipjét, és visszatért az építmény szívébe. Skirata időközben elaludt, de Etain tudta, hogy az őrmester pillanat alatt képes felébredni. Kerített egy takarót, kirázta belőle a port, és óvatosan ráterítette a férfira, ahogyan annak idején Ninertől látta.

Néhány másodpercig mozdulatlanná dermedve nézte a férfi arcát, és arra gondolt, talán nem is lesz olyan szörnyű, hogy átadja neki Venkut.

 

Leveler köztársasági rohamcirkáló, kórház,

482 nappal a geonosisi csata után

– Nem szoktam hozzá, hogy közönség előtt dolgozzak – jelentette ki a sebészdroid. – Kérem, engedjék, hogy végezzem a feladatomat!

Ezen a napon Atin vette magára a kemény fiú szerepét. A droidot szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy melyik klónnal vitatkozik. Darman és Niner közrefogta Atint, hogy világossá tegyék a gépezet számára: jobban jár, ha enged, mint hogy naponta többször veszekszik velük.

– Én sok időt töltöttem baktában – mondta Atin –, kétszer is. Nem fűződnek hozzá kellemes emlékeim, így aztán azt akarom, hogy amikor Fi felébred, minket lásson meg először.

Hogy megnyugodjon. A baktatartály eléggé ijesztő élmény számunkra. A tenyésztőtartályokra emlékeztet minket.

– Milyen elemi és ősi ösztön... – jegyezte meg a droid. – Akkor kérem, fáradjanak a megfigyelőablak mögé!

– Rendben.

– A társuk súlyos agysérülést szenvedett, és valószínűleg dezorientált lesz – folytatta a droid. – Megértették? Elképzelhető, hogy nem fogja felismerni magukat.

Darmant az sem érdekelte volna, ha Fi neimoidi könyvelőknek nézi őket. Csak az számított neki, hogy a testvére végre nyissa ki a szemét – a többit ráérnek később rendezni.

– Megértettük – válaszolta Atin.

Mindhárman kimentek a folyosóra, aztán a sisakjukat fél kézzel az oldalukhoz szorítva bámultak befelé, akár a professzorukat figyelő orvostanhallgatók.

– Kár, hogy Bard’ika nincs itt – dörmögte Niner. – Hamar rendezné ezt az ügyet.

– Vagy Etain – tette hozzá Darman, és kicsit fájt neki, hogy a társa nem a lányt említette elsőnek. – Bár az is igaz, hogy a Jedik a droidokat nem képesek befolyásolni.

– Azért említettem Jusikot, mert átkozottul ért a számítógépes rendszerek feltöréséhez – felelte Niner. – Néha úgy érzem, még nálam is jobban csinálja.

Ezekben a pillanatokban segéddroidok érkeztek a kezelőbe, és átemelték a baktatartályt a szállítókocsiról egy kerek mélyedéssel ellátott emelvényre. Fi egyre lejjebb ereszkedve, egyre nagyobb súllyal húzta lefelé a hámja rugalmas hevedereit, mialatt a halványkék folyadék lassan eltűnt a tartályból, aztán maga az üveghenger is leereszkedett a fedélzet szintje alá. A droidok ekkor átrakták Fit egy lebegőhordágyra, hőmérőt helyeztek el benne egy bizonyos helyen – ami ellen ordítva tiltakozott volna, ha magánál lett volna –, és ráterítettek egy vastag, kék takarót. A maszkot rajta hagyták, ami azt jelentette, hogy továbbra is gépi lélegeztetésre szorul. Részben a mozdulatlansága, részben a bőre fehérsége miatt halottnak látszott...

– Ijesztő látvány – mondta halkan Darman, majd rátette az alkarját a páncélüveg ablakra, és nekitámasztotta a fejét. – Vajon hűtik még?

Niner megvonta a vállát, és bizonytalanul válaszolt:

– Hát, az a kék valami talán fűtőtakaró.

Egy darabig szótlanul várakoztak. Az egyik droid néhány percenként visszatért a kezelőbe, és leolvasta a műszerek adatait. Fél óra elteltével Fi bőre kezdte visszanyerni az eredeti színezetét.

– Na végre! – sóhajtotta Darman. Nem szerette látni, hogy tű mélyed emberi bőrbe – sem a sajátjába, sem a máséba –, de rákényszerítette magát, hogy ne forduljon el, amikor megérkezett egy sebészdroid, és bevezetett egy intravénás kanült a Fi kézfején futó erek egyikébe. Fogalma sem volt, hogy mit tenne, ha azt látná, hogy valami baj van, de kitartóan figyelt tovább. A droid elővett egy fecskendőt, és a kanülön keresztül halványsárga folyadékot injektált Fi ereibe.

– Ezzel semlegesítik az altatószert? – kérdezte halkan Darman.

– Valószínűleg – felelte bólogatva Atin. – Amikor felébredtem, nagyon hamar kitisztult a fejem. De ne feledd, Fivel nem biztos, hogy így lesz!

Darman felváltva nézte a karpáncéljába épített órát és a Fit. Erős kísértést érzett, hogy megvédje a társát – mitől is? Egy sebészdroidtól? –, amit alig tudott elnyomni. Teltek a percek, és egy újabb droid csatlakozott ahhoz, amelyik már a kezelőben tevékenykedett. Kisebb foltokon leborotválták Fi haját, majd kerek szenzorlapokat nyomtak a fejbőrére – az agyi aktivitást készültek ellenőrizni.

– Ez meddig fog még tartani? – morogta Niner. – Nem kellett volna már magához térnie?

De Fi nem tért magához. Az egyik droid kiment, a másik pedig máshová helyezte az apró korongokat, ismét elvégezte a mérést, végül elhátrált az ágytól, feldolgozta az adatokat, amit az jelzett, hogy a mellkasába épített panelen sorban felvillantak és kihunytak a jelzőfények.

Aztán levetette Firől a légzőmaszkot, és kihúzta a csövet a torkából. Darman az első pillanatokban nem jött rá, hogy mi történik. Ám a testvére mellkasa nem mozgott, nem emelkedett és süllyedt állandó ritmusban, mire ő kezdte komolyan azt gondolni, hogy bemegy oda, és elkezdi az újjáélesztési eljárást, ahogyan arra megtanították. A droid néhány másodpercig még éberen figyelte Fit, aztán elfordult tőle, felvett egy plasztikzsákot, és közönyösen gyűjtögette bele az elhasznált vagy szennyezett eszközöket.

– Ennyi volt, én bemegyek – jelentette ki Darman.

Ám ebben a pillanatban Fi vett egy mély, hörgő lélegzetet, és köhögött. A droid megpördült, mintha nem számított volna erre. Fi spontán lélegzett, de továbbra sem tért magához.

Darmant alig egy lépés választotta el az ajtótól, amikor Niner bevágott elé, és őt megelőzve benyomult a kezelőbe.

– Droid! – kurjantott az őrmester. – Elmondanád, hogy mi történik itt? Mi van vele? Jól van?

A droid újabb szenzorlapokat helyezett Fire, ezúttal a mellkasára és a torkára, majd szenvtelenül válaszolt:

– A beteg spontán lélegzik, és nem számítottam erre az eredményre.

– Akkor miért szedted ki belőle azt a shabla csövet? Mi ez az egész? – förmedt rá a gépezetre Darman. Most már mindent értett: halottnak hitték Fit.

A droid nyilván csak a protokollt követte. Nap mint nap sebesült és haldokló emberek egész áradatával találkozott, és számára Fi semmiben sem különbözött a többi katonától.

Nem volt ebben semmi személyes.

– Az agya nem mutatott elégséges aktivitást – közölte a maga rendíthetetlen, gépies nyugalmával.

– Úgy érted, hogy kihúztad a dugót? – kérdezte hüledezve Darman.

– Agyhalottnak nyilvánítottam. Továbbra is ez a szakmai véleményem. Az előírások értelmében nem tartjuk életben a pácienst, amennyiben negyvennyolc óra elteltével izoelektromos hullámokat kapunk – válaszolta a droid, majd néhány pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Vagyis, ha lapos a vonal, azt hiszem, maguk így nevezik.

A szavak úgy hatottak Darmanre, mintha ököllel hasba vágták volna. Ennek nem lett volna szabad így történnie. A Köztársaságban az orvostudomány rendkívül magas szintre fejlődött. Művégtagok, bakta, mikrosebészeti eljárások, nanogyógyszerek, a legkülönfélébb eszközök és gyógyszerek, amelyek néha csodával határos gyógyulásokat eredményeztek... Fi nem végezhette így. Darman nem volt hajlandó elfogadni ezt.

Niner ökölbe szorította a jobb kezét, és a combja mellett tartotta. Darman egy pillanatig azt hitte, hogy az őrmester vibro-pengével megy neki a sebészdroidnak, ahogyan azt már oly sok harci bádogfickóval megtette. Ám Niner sosem veszítette el az önuralmát.

– Mi történne most egy civil kórházban? – kérdezte rekedtes hangon.

– Azokban mások az előírások, mint a Nagy Hadsereg egészségügyi létesítményeiben – felelte a droid.

Darmannek nem kellett megkérdezni, hogy mifélék a hadsereg szabályai. A legszívesebben széthasította volna a sebészdroidot, de tudta, hogy csupán egy gépezet, és semmivel nincs több joga, mint neki.

– Nem maradhat így – mondta a fejét csóválva. – Mit fogsz csinálni?

– Ilyen eset még sosem fordult elő a szolgálatom alatt – válaszolta a droid. – Nincsenek utasításaim arra, hogy ilyen körülmények között is tartsam életben a beteget. Ebben a kórházi részlegben csakis a sürgős ellátást igénylőket kezeljük.

– Ezt úgy értsük, hogy fogalmad sincs, ugye? – szólt közbe Niner. – Azonnal tedd vissza a gépekre!

– Van spontán légzése – felelte a droid.

– Akkor adj neki infúziót, nehogy kiszáradjon! – parancsolta határozottan az őrmester. – Ha nem teszed, majd mi bekötjük neki. Már az alapkiképzésen megtanítottak rá minket, úgyhogy értünk hozzá, hidd el! Megértetted?

A droidon látszott, hogy valóban zavarba jött. A szakterülete rendkívül szűk volt, és most nem azt nem tudta eldönteni, hogy milyen további kezelésre van szüksége Finek, hanem azt, hogy kezelje-e egyáltalán.

Darman nem várt tovább, belépett a droid és Fi közé. Elhatározta, hogy ha a bádogfickó a közelébe jön, és nem azért, hogy segítsen, itt helyben szétveri. Atin odalépett az egyik oldalsó asztalhoz, egy jókora kartondobozból kiemelt egy infúziós zacskót, aminek a vezetékét Niner segítségével pillanatok alatt bekötötte a Fi vénájába szúrt kanülbe.

– És a társunk most vagy itt marad – mondta Niner lehiggadva –, vagy átvisszük egy szép, csendes kabinba, ahol rajta tarthatjuk a szemünket, amíg visszaérünk a Tripla Zéróra. De azt hiszem, egy saját kabin lesz a legjobb.

Kölcsönveszünk egy lebegőhordágyat, és elvisszük Fit, ha ez megfelel neked.

Ha Darman nem aggódott volna annyira a testvéréért, talán megsajnálta volna a droidot.

– A klónok nagyon értenek ahhoz, hogyan zavarják meg a kórház rendezett működését. Elegem van már abból, hogy a szabályokat magyarázom fegyelmezetlen alakoknak, és általában ezért szoktam kitiltani magukat a kezelőterületekről – közölte a droid, ami ezek szerint nem először vitatkozott egy sebesült katona bajtársaival. – De nincs felhatalmazásom arra, hogy egy ilyen állapotban lévő beteget átszállíttassak egy másik intézménybe. Ennélfogva nem dönthetem el, hogy mi történjen KK-8015-tel, amikor majd a Coruscanthoz érve elhelyezzük a sérülteket.

Niner félrehúzódott, míg Darman és Atin a kezelőágy mellé tolta a hordágyat. A folyosóról most már több droid és járóképes sebesült figyelte őket.

– Úgy érted, fogalmad sincs, hogy mihez kezdjél vele – állapította meg az őrmester a sebészdroidra nézve.

– Igen, lényegében ezt mondtam – ismerte el a droid.

A droid hagyta, hogy elvigyék Fit. Nyilván rengeteg dolga volt, és nem szakíthatott több időt arra, hogy kommandósokkal vitatkozzon, akikkel úgysem bírt volna el.

Darmannek rövid időre bűntudata támadt, amiért sokáig lefoglaltak egy értékes gépezetet, amikor oly sok sérült társuk szorult segítségre. Csakhogy Fi a testvére volt, és ha nem harcolt volna érte, akkor széthasította volna a szorosan összetartó közösségük szövetét.

Niner leeresztette a kabin redőnyét, hogy kintről ne láthasson be senki, aztán mindhárman bezsúfolódtak Fi mellé. Fogalmuk sem volt, hogy mihez kezdjenek vele, azt leszámítva, hogy gondoskodnak a folyamatos folyadékpótlásról – ezt Gilamar őrmester alaposan belevéste az agyukba az elsősegély-tanfolyamon –, és hogy felhívnak valakit, aki képes félresöpörni az útból a coruscanti bürokrácia osikhalmait: Kal Skiratát.

Tizenötödik fejezet

„Azt nem nehéz eldönteni, hogy kiben bízzunk – senkiben, a világon senkiben –, azt viszont igen, hogy kivel mennyit tudatunk egy adott helyzetről. Nyílt titok, hogy egy köztársasági börtönben őrizzük dr. Uthant. Sokan azt hiszik, azért van szükségünk a szakértelmére, hogy ha a szeparatisták kifejlesztenek egy az övéhez hasonló, a klónok elpusztítására szánt vírust, vele állíttassuk elő az ellenszert. De én inkább afféle biztosítéknak tekintem őt. Ha valaha meg kell szabadulnom a Nagy Hadseregtől – ha kiderül, hogy a klónok korántsem annyira lojálisak, mint ahogyan a kaminóiak állítják, márpedig mindannyian tudjuk, mennyit ér a kereskedők szava akkor a rendelkezésemre fognak állni a megfelelő eszközök.”

Idézet Palpatine főkancellár emlékirataiból, az ellenséges tudósok felhasználásáról szóló elmélkedésből

 

Különleges Erők Parancsnoki Központja, Coruscant,

482 nappal a geonosisi csata után

– Szóval, egy nagy kőrakás van ott – mondta Zey tábornok.

– Igen, mester – felelte Jusik, aki úgy tudta színlelni a nyugalmat, mint senki más, és ez a jelekből ítélve bosszantotta a főnökét. – Becslésem szerint több tonna szikla.

Jusik tökéletesen ellazulva ült, az ujjait összefonva pihentette a kezét Zey elegáns, kék íróasztalán. Sev előírásos testtartásban várta, hogy szólítsák. Az ifjú Jeditől jobbra ült, sisakját az ölében tartva. Egyenesen előre nézett, az állát kissé feltartva, és egészében véve úgy viselkedett, mintha a beszélgetés nem érintette volna őt és a testvéreit. Vau szerint ez az állapot nagyban hasonlított ahhoz, amibe a Jedik kerültek meditálás közben: elzárkóztak a közvetlen környezetüktől, de tudatában voltak annak, ami körülöttük történt. És ez igencsak kapóra jött, amikor valakinek végig kellett hallgatnia, hogy a parancsnokát lassú tűzön sütögeti a nagyfőnök.

– De semmi sem erősíti meg, hogy volt valamilyen létesítmény a sziget alatt – folytatta Zey, mialatt kinézett az ablakon, és a hátát fordította a hallgatósága felé. – Sem pedig azt, hogy Sai dolgozott ott. De még ha így történt is, nem tudhatjuk, hogy odahaza volt-e, amikor lesújtott a katasztrófa, nem igaz?

– Nem tudhatjuk, mester – erősítette meg Jusik.

Ha a tábornok Sevet is kérdőre vonta volna, ő sem mondhatott volna mást, mint Jusik, még ha akart volna sem.

Pontosan úgy történt, ahogyan az ifjú Jedi elmesélte.

Lehangoló eredmény született, és ha tetszett, ha nem, vissza kellett térniük, hogy rendezzék a soraikat, és új nyomot keressenek – már ha Ko Sai elhagyta egyáltalán a Dorumaát. Nem is, egy jókora lépéssel hátrébb kerültek. A dorumaai látogatás előtt legalább azt biztosan tudták, hogy az aiwha-csali életben van.

Sev furcsának találta, hogy a kifejezés hogy megragadt az érintettek elméjében. Aiwha-csali. A végén már a Cuy’val Dar összes tagja használta, sőt még azok a kiképző őrmesterek is rákaptak, akik nem tartoztak a mandók közé. A kaminóiakat nem sokan szerették azok közül, akik közelebbről megismerték őket...

– Tehát, ha a létesítmény felrobbant, akkor valaki előtte még elkapta Sai-t? Vagy ő maga semmisítette meg, hogy letérítsen minket a nyomáról? – találgatott tovább Zey. – Mert igen kínos perceim lesznek, amikor a főkancellár a maga lekötelezően udvarias modorában szemrehányást tesz, vagy ha nem őelőtte, akkor Windu mester előtt, és hirtelenjében nem is tudom, hogy melyik lesz a rosszabb.

– Mester, egész egyszerűen nem tudhatunk semmit biztosan – felelte Jusik. – Csak azt tudjuk, hogy fejvadászok is keresik Sai-t, akiket szinte biztosan a kaminói kormány bízott meg ezzel a feladattal. Azt is tudjuk, hogy klónozásra is használható felszerelést szállítottak a Dorumaára...

– ... amit akár növénynemesítés céljára is fel lehet használni – szúrta közbe Zey.

– ... valamint azt – folytatta zavartalanul Jusik hogy megtaláltuk egy humanoid teremtmény maradványait egy nemrég bekövetkezett robbanás helyszínének közelében, és ezt a csontvázat egy mandalori csomóval rögzítették.

– Bárki megtanulhat mandalori csomót kötni – mutatott rá a tényre a tábornok. – Talán így akartak üzenni: minden rendben, Sai halott, a mandaloriak elkapták... ugye?

Jusik továbbra is higgadtnak tűnt, bár az állán meg-megrándultak az izmok – Sev úgy ült, hogy pont láthatta ezt.

– Lehetséges, mester – ismerte el az ifjú Jedi de módunkban áll némi bizonyosságot meríteni az Erőből, nem igaz?

– Nekünk igen – felelte Zey –, de Palpatine-t nem érdekli az Erőből merített bizonyosság, vagy egyáltalán maga az Erő.

Sai-t akarja, lehetőleg élve, de azt is elfogadná, bár nyilván vonakodva, ha szilárd bizonyítékot kapna a haláláról. És itt nem arra a fajta bizonyítékra gondolok, amikor egy féleszű twi’lek csaknem biztos abban, hogy kidobta valahol a hullát, csak már nem emlékszik, hogy hol. Tehát: keressetek nekem szilárd bizonyítékot!

– Ez azt jelenti, hogy ásnunk kell, mester – válaszolta Jusik, és egyre szaporábban pislogott, ami arra utalt, hogy kezdi elhagyni a nyugalma.

– Akkor ássatok!

– Ugyanakkor, ha Sai netán felbukkan, meg fogja mutatni magát, amikor ismét elkezd felszerelni egy laboratóriumot – válaszolta Jusik. – Egy kézi számítógép és egy írótoll kevés neki ahhoz, hogy dolgozzon.

– Hacsak nem vállal illegálisan munkát az Arkaniai Micrónál vagy más, klónozással foglalkozó intézménynél – fűzte hozzá a fejét csóválva Zey. – Mit gondolsz, végzett olyan kutatást, amiről még Tipocavárosban sem tudtak?

– Fogalmam sincs – dörmögte Jusik.

Zey ekkor Boss felé fordult, és megkérdezte:

– Harmincnyolcas, maga szerint van jelentősége annak a csontváznak?

– Csupán a csomó típusa miatt gondolom így, uram – felelte Boss. – Főleg, mert nem sok esélyünk volt megtalálni a helyszínt azok alapján, amiket a twi’lek elmondott nekünk. Ha az ott egy valamilyen jelzés, akkor igencsak tekervényes.

– Azt nyilván tudják, hogy maguk nem ostobák – mormolta elgondolkodva Zey. – De nincs más választásuk, mint hogy visszatérjenek az utolsó jó nyomhoz, és újrakezdjék. Jóllehet nem rajongok a gondolatért, hogy lyukat fognak ásni egy sportpálya alatt ellenséges területen – abban a reményben, hogy talán találnak egy összezúzódott kaminóit a romok között –, csak ennyink van. Talán mégiscsak be kellene vonni Skiratát ebbe az ügybe...

Nem számított, hogy miért mondta: merő jó szándékból vagy mert valóban így gondolta, vagy tehetetlen haragjában. Az eredmény ugyanaz lett: a deltások úgy érezték magukat, mintha kaptak volna egy jókora pofont, pedig nem vallottak kudarcot. Jusik, mint kezdő tábornok talán a tanulási folyamata részének fogta fel, de Sev megérezte, hogy a félelem kezd beszivárogni a szívébe. De legalább Vau egyelőre nem szerzett tudomást arról, hogy nem sikerült megoldaniuk a feladatot.

– Bízd ránk, mester! Van határidő? – kérdezte Jusik, és továbbra is úgy viselkedett, mintha nem lenne semmi baja azzal, hogy a főnöke éppen most hordta le. A Jedik sosem ordítottak, sosem káromkodtak, de értették a módját, hogy a maguk finom modorában hogyan szégyenítsék meg az embert... Jusik számtalanszor elmondta már, hogy ő sosem fog bekerülni a Jedi Tanácsba. Eleve sem tűnt olyan típusnak, aki rangokra és pozíciókra áhítozik.

– Hogyne, a tegnapi nap – válaszolta komoran Zey. – Ha gondolod, szívesen megismétlem a magyarázatot az elejétől kezdve.

– Arra nem lesz szükség. Források?

– Skiratától tanultad a szakmát, ifjú barátom. Vigyetek mindent, amire szükségetek lesz! – felelte Zey, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Ha tényleg úgy érzed, hogy nem megy, talán Skiratán vagy Vaun keresztül érdemes lenne megvizsgálni azt a mandalori szálat.

– Ha megtudják, hogy nem vontuk be őket a kezdet kezdetén – válaszolta a fejét bánatosan ingatva Jusik –, mert nem bíztunk bennük... nem lesznek boldogok.

Zey felhúzta a jobb szemöldökét, és határozottan felelt:

– Azért csak vágj bele! Azzal akarok odaállni Palpatine elé, hogy még dolgoztok az ügyön. Még azt sem fogom megmondani neki, hogy hol vagytok. Nehogy újabb ötletei támadjanak.

– Értem, mester – mondta engedelmesen Jusik, azzal felállt, és intett a kommandósoknak, hogy kövessék.

– Cserbenhagytuk, uram – mondta halkan Boss, amikor már a folyosón lépkedtek. – Nagyon sajnáljuk.

– Ne eméssze magát, Boss, nem a maguk hibája – felelte Jusik. Hirtelen megszólalt az adó-vevője. Lepillantott az apró képernyőre, és egy pillanatra elhallgatott, mintha meghökkent volna, amikor leolvasta a hívó fél számát, aztán ismét Bossra pillantva folytatta: – Zey tábornok csupán a csalódottságának adott hangot. Ez a munka a Hírszerzésnek való, és ezt ő is nagyon jól tudja. Nekik kéne lefolytatniuk a nyomozást, és magukat csak akkor kellene hívni, amikor nehéztüzérségre van szükség. Most pedig, adnának egy fél órát? El kell intéznem valamit, mielőtt elindulunk.

A mondat úgy hangzott, mintha Jusik azt mondta volna: a kommandósok csak a durva munkákra jók, amelyeknél gondolkodásra semmi szükség. De talán csak érzékelte a tényt, hogy az osztag tagjai odakint szerettek volna lenni, a tűzvonalban.

– Uram, a csapatszállító harminc perc múlva felszállásra készen fog állni a leszállópályán – közölte Boss, aki értett hozzá, hogyan szabjon határidőt Jusiknak a lehető legfmomabban. – A megfelelő felszereléssel a fedélzetén.

Jusik izgatottnak tűnt, meg-megforgatta az adó-vevőjét a tenyerében.

– Remek – mondta végül, majd a tekintetét a csizmája orrára szegezve, fojtott hangon felvetette: – Amikor Zey arról beszélt, hogy be kéne vonni Skiratát és Vaut, voltaképpen arra célzott, hogy tegyem meg?

– Erre a kérdésre nem áll módunkban válaszolni, tábornok – jelentette ki Boss. – Bár, ha valaki képes megtalálni néhány mandalorit, akkor azok ők. Vagy a nullások.

– Úgy beszél a mandaloriakról, mintha idegenek volnának a maguk számára – állapította meg Jusik.

– Hát... azok, uram – felelte Boss. – Legalábbis a legtöbbjük.

– Elnézést, rosszul fejeztem ki magam. Úgy értettem, hogy önök valamilyen értelemben mandalorinak tekintik magukat?

– Valószínűleg jobban, mint amennyire ön Jedinek tekinti magát, uram – közölte Boss. – Többé kevésbé ebben a szellemben neveltek minket, de az ember lelkesedése mindig attól függ, hogy az övéi mennyire tolnak ki vele.

Sev összerezzent, és várta a Jedi heves reakcióját – de az elmaradt. Jusik csak bólogatott, mintha ő is valahogy így gondolkodott volna, aztán futva lódult a hivatali részleg felé.

Sev határozottan érezte, hogy Jusik túlzásba viszi ezt az egész mando-dolgot, és nem érzékeli a veszélyt. Magára öltötte a beskar’gamot, és fennállt a veszély, hogy az életével is fizet érte, mert még ha Skirata kedvelte is, és családtagként bánt is vele, a többi mando csak a Jedi kémet látta volna benne.

– Jusikba meg mi ütött? – dörmögte Fixer, mialatt az utolsó ellenőrzést végezték a csapatszállító fedélzetén.

– Jedik esetében nehéz megmondani – felelte Scorch. – Van egy olyan érzésem, hogy történik valami, és Zey tudja, hogy Jusik eltitkol előle valamit. De ez az egész egy magasabb szinten zajlik, és mi, közkatonák csak azt a műsort láthatjuk, amit elénk vetítenek. Mintha minden a legnagyobb rendben volna... De sosem tudhatod, hogy mit érzékelnek, mialatt udvariasan mosolyognak rád.

Igen, Sev is úgy gondolta, hogy ez a bökkenő. Idegesítette, hogy sosem tudhatta, mi az, amit egy Jedi lát, ő pedig nem, és ez túlmutatott a másfajta eszközkészleten, ahogyan Jusik nevezte állandóan. A tábornok utálta a titokzatos hatalom kifejezést, de akár tetszett neki, akár nem, titokzatos hatalommal rendelkezett. Az osztag tagjai folytatták a munkát, és közben szinte suttogva beszéltek, mintha Jusik az Erő segítségével akár távolról is hallhatta volna őket.

Aztán Scorch megerősítette Sev rossz érzéseit, amikor kijelentette:

– Az lesz a vége, hogy a kölyök megöleti magát. Skirata és Vau eljátszhatják a maguk játszmáit, de ők már nagyon régóta csinálják.

– Előbb-utóbb mindannyiunkat ki fognak nyírni – mondta Sev, bár pontosan értette, hogy mire gondol a testvére. – Benne van a munkaköri leírásunkban. Abban a sorban, amelyben azt javasolják, hogy ne vegyünk fel hosszú lejáratú hitelt.

– Szerinted mi lenne szívesebben a fiú: Bard’ika vagy Jusik tábornok? – vetette fel Scorch.

– Azt kérdezed, hogy lojálisnak tartom, vagy sem? – kérdezett vissza Sev.

– Nagyjából...

– Jusik... hozzánk lojális – válaszolta Sev, és nem tetszett neki a gondolat.

– Hát akkor remek, van egy Jedi az oldalunkon! – örvendezett Scorch.

Fixer beemelt egy készletládát a hajó rakterébe, és kijelentette:

– Én jobban szeretem azt, amikor csak robbantgatunk meg geonosisiakat lövünk szét. Ennek a sok töprengésnek sírás lesz a vége, majd meglátjátok!

– Lehet, de nem mi fogunk sírni – dünnyögte Scorch, és elővette a kézi számítógépét. – Most pedig kiszámolom, mennyi hődetonátor kell ahhoz, hogy orbitális pályára állítsuk a Kalandvilágot.

– Inkább azt, hogy mennyi kell egy lyukhoz – javasolta Fixer.

– Élvezd a saját hobbidat, ner vod, és hagyd, hogy én is élvezzem a magamét! – szólt vissza kissé morcosán Scorch.

Sev leült egy ládára, és nekilátott, hogy újrakalibrálja a DC-jét – bár kezdett rájönni, hogy ezt mostanában idegességében szokta csinálni, afféle pótcselekvésként.

Megítélése szerint Zey túl keményen bánt Jusikkal. Ha valaki bedob a mélyvízbe egy kezdő tisztet, és nem ad neki megfelelő támogatást, akkor számítson arra, hogy az újonc elmerül. Igen, Sev tudta, hogy a Jedik szétszóródtak a Galaxisban, sőt egyre távolabb kerültek egymástól, de attól még egyik-másik felhívhatta volna Jusikot, hogy a hogyléte felől érdeklődjön. Skirata minden hónapban legalább egyszer felhívta azokat, akiket ő képezett ki, mind a kilencven embert, hogy megkérdezze, mire van szükségük. Pedig amúgy is tudta, merre járnak és mit csinálnak. Ám ő azt vallotta, hogy nem elég nyitva hagyni az ajtót előttük, hanem rendszeresen beszélnie kell velük, mert akkor nem fognak aggódni azért, hogy gyengének vagy gyávának tartja őket, ha panaszkodnak valamire. És a katonáknak néha egyszerűen csak érezniük kellett, hogy valakit még érdekel, hogy élnek-e vagy sem.

Jusik talán emiatt sodródott Skiratához. Zey csakis saját magát hibáztathatta, amiért a kölyök az utóbbi időben mandósat játszott. A katonákkal való bánásmódban megmutatkozó különbségek miatt teremtettek a mandaloriak jobb hadseregeket.

Sev látott arra esélyt, hogy Jusik egy napon rászánja magát az utolsó lépésre, és úgy gondolta, hogy ha Zeynek nem lesz ideje rajta tartani a szemét az ifjú Jedin, és még Skirata sem lesz a környéken, akkor nekik, a Delta-osztag tagjainak kell cselekedniük. És ha a fiú valami őrültséget csinál – hát Zey azért sem okolhat majd senki mást, csak saját magát.

Igen, ez a mesteren fog múlni – bölcselkedett magában Sev.

– Mielőtt hatalommal ruházol fel valakit, kérdezd meg magadtól, örülnél-e annak, ha az illető rossz célokra használná a hatalmát.

 

Coruscant, 482 nappal a geonosisi csata után

Besany élénk ritmusú csipogásra riadt fel. Először azt hitte, hogy az ajtócsengő szól, vagy az ébresztőóra, de aztán rájött, hogy az éjjeliszekrényen lévő adó-vevő ad olyan hangot, amit ritkán szokott hallani.

Külön csengőhangot állított be a biztonságos sávon befutó hívásokhoz, elsősorban Ordóra gondolva, hogy ha a férfi jelentkezik, nehogy véletlenül ne fogadja a hívást. A Fivel történtek minden korábbinál jobban ráébresztették arra, hogy minden percet ki kell használnia, amit Ordóval tölthet, még ha csak adó-vevőn beszélnek is. Ám amikor álmosan matatva a kezébe vette és aktiválta a készüléket, Skirata hangját hallotta.

– Elfelejtettem, hogy mennyi az idő a Coruscanton – mondta az őrmester. – Ne haragudjon! Felébresztettem, ugye?

– Semmi gond, alig múlt tizenegy – felelte Besany, azzal felült az ágyon, és megrázta néhányszor a fejét, hogy magához térjen.

– Mi történt?

– Fi. Ne aggódjon, még egy darabban van! – válaszolta Skirata.

– De szeretném, ha megtenne egy nagy szívességet.

– Várjon, hadd kerítsem elő az adatolvasómat! – kérte Besany, miközben a balját oldalra nyújtva, vaktában tapogatózott a számítógép után, közben levert egy vízzel teli poharat a szekrényről. Aztán végre megmarkolta a készüléket, ekkor beleszólt az adóvevőbe: – Rendben, hallgatom.

– Van egy kis gondunk Fi kezelésével, és nagyra értékelném, ha rajta tartaná a szemét a fiún – felelte Skirata.

– Természetesen. Mindent megteszek, amit csak kell – ígérte Besany. A tudata mélyén máris megszólalt a vészcsengő. Valószínűleg sokkal többet tudott a klónok kórházi ellátásáról, pontosabban annak hiányáról, mint az őrmester. Vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte: – Hol van most?

– Jusiknak sikerült bejuttatni a Köztársaság Központi Kórházának fő neurológiai osztályára – közölte Skirata de vita támadt annak kapcsán, hogy ott maradhat-e, és az egész csapatból maga van a legközelebb a kórházhoz. Ha valamelyik fiam hamarabb odaérne, nem terhelném ezzel magát, Bes’ika.

Te aztán tudod, hogyan éreztesd, hogy a családhoz tartozom – dohogott magában Besany. – Milyen jól ismersz...

– Mindenképpen megtenném, Kal, felesleges trükköznie – válaszolta határozottan. – Vegye úgy, hogy részben azért segítek, mert védtelennek érzem magam, részben azért, hogy azt tegyem, ami a helyes, részben pedig azért, mert belezúgtam az egyik fiába.

Rövid szünet következett, és Besany attól tartott, hogy talán túl őszinte volt.

– Nem így gondoltam – mondta aztán Skirata, és a hangja alapján kimerültnek tűnt. A helyzet talán annál is rosszabbul alakult, mint amennyit elmondott róla. – Ne haragudjon!

Annyiszor kell trükköznöm, hogy már észre sem veszem. De ha nem bíznék abban, hogy képes elintézni a dolgot, nem fordultam volna önhöz. Csak valami bürokratikus ostobaság.

– Gondoskodom róla, hogy Fi a legjobb kezelést kapja – fogadkozott Besany. – Értek a bürokráciához...

– Ezek szerint Ordo már tájékoztatta.

– Annyit tudok, hogy Fi kómában van. Mennyire mélyben?

– Niner azt mondja, a legutóbbi alkalommal semmilyen választ nem adott a stimulálásra – válaszolta Skirata. – Agyi aktivitás nem mutatható ki nála, de továbbra is magától lélegzik. Átküldöm a jelenlegi azonosítóját, hogy maga simán átjusson a recepciós droidon.

– Azonnal indulok – felelte Besany.

– Köszönöm, Bes’ika – mondta Skirata. – Minden egyszerre sújt le ránk, máskülönben...

– Bármikor, nagyon szívesen! – vágott közbe Besany. – Ne mentegetőzzön!

– És legyen nagyon óvatos azzal a másik dologgal! – tette hozzá Skirata, a titkos nyomozásra célozva. – Fontosak nekünk azok az adatok, de annyit nem érnek, hogy megölesse magát értük.

– Miért, maguk nem teszik kockára az életüket nap mint nap? – kérdezte Besany.

Skirata ismét hallgatott néhány másodpercig, aztán megszólalt:

– Néha még egy magamfajta, folyton másokat manipuláló vén chakaar is érez bűntudatot. Na mindegy, akármennyi pénzt kérnek a kórházban, kifizetem.

Vagy inkább Zey tábornok – gondolta Besany.

– Amint megoldottam a helyzetet, jelentkezem – válaszolta. Most pont úgy beszélt, mint egy kincstári ügynök, de hát pontosan ezt a személyiségét kellett felvennie. – Mindent megteszek, amit kell. Nincs az az elszámolási probléma, amit ne tudnék rendezni.

Lehetne rosszabb is – mondta magának, mialatt magára vette a hivatali öltözetét. – Ha például hajnali háromkor történik mindez, túl álmos lennél ahhoz, hogy értelmesen cselekedj.

Szoros kontyba kötötte a haját, mert a szabadon lebegő, szőke haj azonnal felkelti a férfiak figyelmét, majd felkapta a táskáját, és mert Skirata nem tréfált, a pisztolyát is magához vette, aztán légitaxit hívott.

A Köztársaság Központi Kórháza kisebb városnak is beillett, egy külön forgalomirányító rendszer működött benne. A taxi pilótája több kört megtett a belső légisávokon, mire megtalálta a neurológiai tömb bejáratát. Besany nem szerette a kórházakat, és amint besétált a fényárban úszó, hófehér és tiszta műremekbe, elfogta az idegesség. Az apja ebben az óriási intézményben halt meg. Számára a kórház mindig ezt jelentette, és hiába rakták tele a várótermeket friss virággal, ezen már nem lehetett változtatni.

– Új felvételesek – közölte Besany a fogadópultban ülő droiddal, és odatartotta a kézi számítógépét az adatcsatlakozó elé. – Tessék, ezek a beteg adatai!

A droid feldolgozta a kódot, és amikor Besany lepillantott az adatolvasójára, a képernyőn megjelent a felirat: Fi Skirata, 96-os szint, 5-ös részleg, 4-es szoba. Ezek szerint Fi itt már nem csak egy számként szerepelt, hanem családnévvel rendelkező, eleven ember lett belőle. A droid ekkor átadta Besanyt a belső irányító-rendszernek, amely a falakba épített szenzorok segítségével vezette a célja felé – annyit kellett tennie, hogy elolvasta a számítógépén megjelenő, rövid üzeneteket, majd azoknak megfelelően fordult be a folyosók sarkain. A Galaxis fővárosában élő, több milliárd teremtménynek ipari léptékű kórházak kellettek, ám ezek az óriási létesítmények gyakran nyomasztóan hatottak úgy a betegekre, mint a látogatókra.

Mindenesetre, a belső helyzet-meghatározó rendszer tökéletesen működött. Besany hamarosan ott állt egy keskeny ajtó előtt, amely mellett a nyitópanelen a Fi Skirata név fénylett.

Az ajtó magától kinyílt, amint odalépett elé, és ő megpillantotta Fit. A kommandós infúzióra kötve, a hátán feküdt a hófehér, tiszta ágyon. A két karja gondosan kiegyenesítve nyújtózott a teste mellett, a takaró felett. Egészében véve úgy nézett ki, mint egy nemrég elhunyt beteg, akit előkészítettek a család látogatására. Besany ugyanilyen körülmények között látta utoljára az apját, azzal a különbséggel, hogy Fi állapotát még most is műszerek figyelték, a legfontosabb élettani adatai ott derengtek a falra szerelt képernyőn.

A kommandós nagyon fiatalnak tűnt, és Besany nem látott rajta sebeket, bár Ordo megmondta, hogy nincsenek külső sérülései. Az élet gonosz tréfájának érezte, hogy Fi tökéletesen egészségesnek látszik, és mégis, oly közel áll a halálhoz...

– Jó estét, Fi – köszöntötte halkan a mozdulatlan alakot. – Besany vagyok. Kal küldött, hogy vigyázzak magára. Csak beugrottam megnézni, hogy jól van-e...

Néhány percig csak ácsorgott az ágy mellett, és azon törte a fejét, hogy mit fog mondani az adminisztrátoroknak, aztán a háta mögött kinyílt az ajtó, és amikor megfordult, egy sebészdroidot pillantott meg.

– Nincs joga itt tartózkodni – jelentette ki a gépezet, és belépett a szobába. – Ki maga?

Besany inkább ösztönösen cselekedett, semmint tudatosan. Előhúzta a kincstári igazolványát, és odatartotta a droid fotoreceptorai elé, de nem dugta bele az adatcsatlakozójába, hogy a gépezet leolvashassa róla a nevét és a munkahelyének megnevezését. Valami azt súgta neki, hogy el fog térni a szabályoktól, és nem akarta, hogy valaki fényt derítsen a kilétére.

– Kormányzati ügy – közölte határozottan. – Mi a helyzet ezzel a pácienssel?

– Úgy tűnik, adminisztrációs hiba történt... Elnézést, megmondaná a nevét, ügynöknő?

– Milyen jellegű? Számlázási hiba? – faggatózott tovább Besany, elengedve a füle mellett a droid kérését. Szinte mindig a számlázással volt baj, és azt ő könnyen helyre tudta hozni.

– Ön a Védelmi Minisztériumtól jött? – kérdezett vissza a droid.

– Ha onnan jöttem volna, vitatkoznék veled? – vágott vissza puszta reflexből Besany. – Csak tájékoztass erről a betegről! Tudomásom szerint van valamilyen probléma az itteni kezelésével kapcsolatban.

– Igen, hölgyem. Ez a férfi nem maradhat itt.

– Ha ez a történet az elszámolókódokról szól, az osztályvezetőm nagyon dühös lesz – közölte Besany.

– Nem arról, hölgyem – felelte a droid. – Be kell fejeznünk a kezelést.

– Csupán sóoldatot kap, és semmilyen gyógyszer nincs feltüntetve a kórlapján – vágott vissza Besany. – Nincs ágyhiányotok. Miféle kezelésről beszélsz?

– Ez a páciens nem állampolgár. Hanem klón katona.

– Tudom. És?

– Nincs szerződésünk a Nagy Hadsereggel hosszú távú kezelésekre – mondta a droid. – Sőt, ami a Köztársaságot illeti, ez a beteg nem is létezik. Továbbá, a szolgálatos idegsebész csoport agyhalottnak nyilvánította. Normális esetben befejeznénk az élet-folyamatok mesterséges fenntartását, csakhogy ő még lélegzik, ami teljességgel érthetetlen. – A droid néhány pillanatra elhallgatott, mintha azt akarta volna ellenőrizni, hogy Besany képes-e követni a gondolatmenetét azzal a gyenge teljesítményű organikus agyával, aztán hozzátette:

– Az életfolyamatok támogatásának megvonása jelen esetben a folyadékpótlás és a táplálás megvonását jelenti.

– Egyszerűn fogalmazva: hagyjátok éhen halni! – összegezte Besany.

– Így van – ismerte el a droid. – Csakhogy ez etikailag elfogadhatatlan, ezért eutanáziát fogunk végrehajtani.

Besany először azt hitte, hogy rosszul hallotta, de nyomban rájött, hogy nagyon is jól.

– Nem! – jelentette ki határozottan, és furcsának érezte a saját hangját, mintha a testén kívülre került volna. – Nem fogjátok végrehajtani. Intézkedem az ügyében. Sőt elviszem innen egy magánkórházba.

Jól hallottam? – gondolta ezalatt döbbenten. – Tényleg elaltatják a klónokat? Mint a beteg állatokat?

– Ő a Nagy Hadsereg tulajdona, ami azt jelenti, hogy ha önnek nincs felhatalmazása a Védelmi Minisztériumtól, nem viheti el innen.

– Ő egy emberi lény!

– Nem én írom a törvényeket – közölte rendíthetetlen nyugalommal a droid.

– A neve Fi. Körülbelül huszonhárom-huszonnégy éves – sorolta egyre inkább kétségbeesve Besany. – Mesterlövész. Képzett harctéri szanitéc. Szereti a glimmik zenét. Elitkatona.

– És agyhalott – fűzte hozzá a droid.

– De lélegzik!

– Mint mondtam, az eset minket is zavarba hoz.

– Hát rendben – felelte Besany ha te vagy valamelyik kollégád megpróbáltok eutanáziát alkalmazni, vagy milyen undorító kifejezést használtok magatehetetlen emberek meggyilkolására, velem kell megküzdenetek!

– Maga nem a Védelmi Minisztériumtól jött, ugye?

– A Kincstárnál dolgozom. Ha Fi a kormány tulajdona, akkor ő az enyém. Tehát magammal viszem.

– Azt nem engedhetem meg.

– Csak próbálj megállítani!

Besany ritkán mondott olyasmit, amit utólag megbánt, de most ráeszmélt, hogy mennyire fél. És mégis mitől? Hogy megsebesülsz? Hogy összeszid a főnököd? Mitől, amikor Fi itt fekszik? Ám az ősi védelmi ösztönei működésbe léptek, és azok hatására beszélt, szinte gondolkodás nélkül.

– Azonnal távoznia kell! – szólította fel a droid.

Besany tudta, ha most kisétál innen, Fi biztosan meghal. Meghal, holott most még lélegzik. Besanyt nem érdekelte az agyhalál vagy a tudatosság mélységének meghatározása. Számára ez az egész arról szólt, amiben hitt, és amit helyesnek tartott azóta, hogy első ízben találkozott Corr gyalogossal, és rájött, hogy a kormányzat mit művel a nevében. Ha most nem állok ki az igazamért, hogyan is várhatom el Skeenah szenátortól, hogy csináljon valamit?

– Akkor ki kell dobnod, a szó legszorosabb értelmében – jelentette ki Besany, azzal benyúlt a kabátja alá, előhúzta a Mereeltől kapott lézerpisztolyt, és hozzátette: – Nem fogok csendben távozni, és főleg nem fogok távozni Fi nélkül.

Egyenesen a droid törzsének közepére szegezte a pisztolyt, oda, ahol az energiacella rejtőzött, és a hüvelyujjával kibiztosította, hogy megmutassa, komolyan gondolja a dolgot.

Egyelőre elképzelni sem tudta, hogyan fogja kivinni innen Fit. Nem voltak barátai, sem családtagjai, akiket segítségül hívhatott volna, és a különleges egységekben szolgáló ismerősei messze jártak. Csak magára számíthatott. Rend és pontos tervezés – így hangoztak a varázsigéi, de ezekre most nem maradt ideje. Legfeljebb abban reménykedhetett, hogy sikerül húzni az időt – minek is? És meddig? –, vagy pedig, hogy olyan jelenetet rendez, amivel meghátrálásra kényszeríti a kórházi személyzetet.

– Hívom a biztonságiakat – közölte a droid, és hátrálni kezdett.

Miután kinyílt mögötte az ajtó, Besany láthatta, hogy máris sokakat riasztottak a vitájukkal: fehér köpenyes emberek és másfajta teremtmények, valamint droidok ácsorogtak a folyosón. A pisztolyt továbbra is előreszegezve elment egészen az ajtóig, és amikor az odakint várakozók meglátták a fegyvert, szempillantás alatt kitört a zűrzavar. Mindenki rohant, ahogyan csak bírt. Néhányan sikoltozni kezdtek.

Megszólaltak a vészcsengők, és vörös fények villóztak a folyosó teljes hosszán.

Besany becsukta az ajtót, és belelőtt a nyitópanelbe. Ordo említette neki futólag ezt a trükköt, és ő nem igazán hitt benne – de bevált. Kettesben maradt Fivel, és gyakorlatilag beszorult a szobába.

Rendben, ezt most szépen összehoztad! – szidalmazta magát.

– Le fognak tartóztatni. Elveszíted a munkádat. És akkor mi lesz Fivel? De mi történne vele, ha megadtam volna magam, és elmentem volna innen?

Elkeserítette a gondolat, hogy milyen kevés kellett egy ekkora fordulathoz. Néhány órája még megnézett egy unalmas holofilmet, majd békésen aludt az ágyában, aztán szempillantás alatt belevetette magát a zűrzavar szakadékéba, amikor fegyvert szegezett egy sebészdroidra, és kiállt egy undorító, bűzlő rendszer ellen.

Odahúzott egy széket az ágy mellé, letelepedett rá, majd a pisztolyát továbbra is az ajtóra szegezve megfogta Fi kezét.

Kellemesen melegnek, és meglepően simának érezte, de hát a kommandósok gyakran viseltek kesztyűt, főleg a bevetések alatt.

– Sajnálom, Fi – mondta a nyugodt, békés arcot fürkészve de megígértem Jilkának, hogy összehozok neki egy randevút. Ha majd megismeri, meg fogja kedvelni őt...

Valószínűnek tűnt, hogy Fi és Jilka sosem fog találkozni, de Besany megfogadta, nem hagyja, hogy a férfi a veszélyes hulladék közé hajítva távozzon a kórházból. Viszont segítségre szorult, és csakis egyvalaki jutott eszébe, akitől hathatós segítséget remélhetett. Elengedte Fi kezét, és elővette az adó-vevőjét, hogy felhívja Skiratát.

– Nem szeretném felidegesíteni, Kal – mondta halkan, miután az őrmester fogadta a hívást –, de... kisebbfajta ostromállapotot idéztem elő a kórházban. Nálam van a fegyverem, és Fi pillanatnyilag jól van, de ha akadna egy-két hasznos tanácsa... annak most nagyon örülnék.

 

Kyrimorut, Mandalore,

482 nappal a geonosisi csata után

– Mennünk kell, Etain – jelentette be Skirata, azzal felkapott egy húsdarabot az asztalról, és sietve becsomagolta, majd belegyömöszölte az egyik övtáskájába. – Vissza kell térnünk a Coruscantra, a lehető leggyorsabban. Besany bajba került.

Ordo már az ajtóban állt, és a változatosság kedvéért most a századosi páncélzatát viselte. Etain a Köztársasági Genetikus Akadémia tagjainak névsorát böngészte, és igyekezett kiválasztani azokat, akik a jövőben megfelelhettek a céljaiknak. Mereel az egyik oldalsó szobában tartózkodott, Ko Sai társaságában. A kaminói rosszul bírta a fogságot, és nemigen került beszédes hangulatba.

– Milyen jellegű bajba? – érdeklődött Etain.

– Megpróbálta kihozni Fit a kórházból, és ezzel támadt egy kis probléma – közölte az őrmester.

Skirata szótárában a „probléma” általában nem adminisztrációs problémát jelentett.

– Mondja, hogy mindketten jól vannak! – kérte aggodalmasan sóhajtva Etain.

– Majd jól lesznek. Épp az imént kértem segítséget Jailertől – válaszolta Skirata. Ha Jailer Obrimtól, a CBE Terrorelhárító Egységének vezetőjétől kért segítséget, akkor valóban nem csupán az adminisztráció körül támadt probléma. Az őrmester tétovázott, és bűntudatosnak tűnt – amit Etain nyugtalanítónak talált az adott körülmények között –, aztán végre kimondta: – Nos, Besany a saját megfogalmazása szerint ostromállapotot idézett elő. Végezni akarnak Fivel.

Etainre egyre nagyobb súllyal nehezedett a tudat, hogy az élet értéke szinte napról napra csökken. A háború miatt sokan megfeledkeztek a tisztességről és a becsületről, vagy talán mindig is így volt, csak ő nem vette észre, amíg a jelenség nem bukkant fel a közvetlen környezetében.

Darman néhányszor azzal tréfálkozott, hogy a droidokat többre becsülik, mint a klónokat, mert azokat el lehet adni fémhulladékként is, de ez többé nem hangzott viccesnek.

Etain jószerével nem is tudta, hogyan reagáljon.

És nekünk, Jediknek, ezt a Köztársaságot kell védelmeznünk? – kesergett magában, majd eldöntötte, hogy elnyomja a haragját, és gyakorlatiasan viselkedik.

– Besany egy rendkívül talpraesett nő, de nem ért a fegyverekhez – mondta megfontoltan. – A végén még megsebesül.

– Jailer majd elsimítja a dolgot. Mint mindig.

– Akkor miért nem egyből őt hívta? – kérdezte Etain. – És Vau merre jár?

– Vau az Aargaun volt, de már a Coruscant felé repül – válaszolta Skirata. – És én azt hittem, hogy csak a számlázással van gond. Nyugodjon meg, ad’ika, nem hagyjuk magára Besanyt! De most tényleg indulnunk kell. Majd jelentkezem, és elmondom, hányadán állunk.

Ordo egyetlen szót sem szólt, csak sarkon fordult, és kisietett, Etain pedig sajnálkozva nézett utána. A századosra nehéz órák vártak. Nyilván ideges volt Besany és Fi miatt, ráadásul meg kellett küzdenie a saját lelkiismeret-furdalásával is, ami az adatkártyák megsemmisítése miatt gyötörte. Csak úgy áradt belőle a bűntudat. Valahányszor Skiratára nézett, a tekintete arról árulkodott, hogy a bánata elevenen felfalja.

Ordo és Skirata távozása után néhány másodperccel Mereel kijött a helyiségből – amire Etain egyre inkább vallatószobaként gondolt és lerakott az asztalra több kézi számítógépet.

– Jól hallottam? – kérdezte halkan. – Az a kedves Wennen ügynök fegyvert vett elő egy kórházban?

– Maga adta neki... – jegyezte meg Etain.

– Csupán célzásnak szántam arra, hogy óvatosabbnak kell lennie, bár nem tűnt óvatlannak – válaszolta a fejét csóválva Mereel, azzal maga elé húzta az egyik adatolvasót, fél kézzel letépett egy húsdarabot a tálon fekvő nerfsültből, és mialatt a képernyőn feltűnő adatokat olvasgatta, lassan rágcsált. Bralor minden reggel kirakott egy tekintélyes adag sült húst az asztalra, amely napközben folyamatosan fogyatkozott, és estére általában már csak a csontok maradtak belőle.

Mereel egy darabig evett és olvasott, majd ismét megszólalt:

– Nem győzök csodálkozni azon, hogy ha valakire alaposan ráijesztünk egy kihallgatás alatt, az sokkal hatékonyabb, mintha jól megverjük.

– Most persze úgy beszél, mint egyik eredményes vallató a másikhoz... – mormolta Etain.

– Emlékezetem szerint maga is szép munkát végzett azzal a niktóval, akivel Vau semmire sem ment – válaszolta elmosolyodva Mereel.

– Szóval, Ko Sai mitől fél? Sikerült már kideríteni?

– Az ismeretlenségtől.

– Ő kaminói. Az a népség nem szokta főműsoridőben reklámozni magát a HoloHálózaton.

– Akkor másképp fogalmazok – válaszolta Mereel. – Attól fél, hogy nem kerül be a történelembe. Most, hogy az életműve megsemmisült, egy senki lett belőle. Noha elárulta a kormányát, és elmenekült a szülőbolygója legféltettebb ipari titkaival, továbbra is minden idők egyik legnagyobb genetikusának tartja magát, vagy talán a legnagyobbnak. De ma már semmit sem tud felmutatni a művéből. Megsemmisítettük a laboratóriumát és valamennyi sejtkultúráját. Gyakorlatilag kitörlődött a tudomány történelméből, ami számára alighanem a halálnál is rosszabb.

– Tehát, mit ajánlana fel annak, aki mindenét elvesztette, hogy együttműködésre bírja? – vetette fel Etain.

– Hogy adunk neki egy laboratóriumot itt, és visszahelyezzük a térképre – válaszolta a hadnagy.

– Csakhogy tudja, hogy sosem alkalmazhatja azt, amit a jövőben felfedez – felelte Etain. – Ezt maguk nem fogják hagyni. És éppen elég jól ismeri magukat, hogy tisztában legyen ezzel.

– Élénken érdeklődik a Jedik génjei iránt...

– Ó... nem! Azt már nem! Szó sem lehet róla! – tiltakozott Etain szempillantás alatt feldühödve. – Hogy volt képes...

– Én csak hazudtam neki – vágott közbe Mereel, és látszott rajta, hogy megsértődött.

– Bedobta a fiamat az alkuba!

– Nem, én csak a gondolatot használtam fel – vitatkozott higgadtan Mereel –, hogy a gyermeke apja normális hosszúságú életet élhessen, tábornok.

– És most azt szeretné, hogy menjek be oda, mi? – kérdezte éles hangon Etain. – Azt akarja, hogy megdolgozzam Sai-t.

– Elmondom, mi a problémám – válaszolta a fejét ingatva Mereel. – Nehezemre esik elválasztani azt, amit csinálni akarok vele attól, amit ki akarok szedni belőle. Szörnyű dolgokat művelt velem és a testvéreimmel attól kezdve, hogy... kiemeltek minket a tartályból, egészen addig, amíg két év elteltével Kal’buir felbukkant, és leállította Sai-t.

Fogalmuk sincs az emberi fájdalomról és a lelki kínokról, legfeljebb az elméleteket olvasták, és ezek amúgy sem érdekelték őket mindaddig, amíg működtek azok a hús-vér gépezetek, amelyeket ők építettek. Gondoljon a gyermekére, Etain, aztán gondoljon arra, hogy mit érezne, ha Sai azt tenné vele, amit velünk tett.

Mereel valahogy mindig tudta, hogyan vegye célba Etain legrosszabb rémálmait. Skirata valószínűleg éppen ezért szabadította rá őt Ko Sai-ra. Tudta, hová kell lesújtani, és sokkal kifinomultabban csinálta, mint Vau.

Etain nem válaszolt, kétségek között vergődve nézett maga elé.

– Szóval, Et’ika – tette hozzá a hadnagy –, most már érti, miért próbálom oly keményen együttműködésre bírni azt a szörnyeteget.

Mi baj lehet belőle? – kérdezte magától Etain. – Ko Sai nem árthat nekem, viszont Darman és a többiek sok mindent elveszíthetnek.

– Rendben – mondta rövid latolgatás után. – De sokat kell majd vigyáznia Venkura, hogy kárpótoljon ezért!

– Alig várom! Csodálatos lesz! – vágta rá habozás nélkül Mereel, és elmosolyodott. Ezt a természetes, őszinte és örömteli mosolyát nehéz volt összeegyeztetni mindazzal, amit elkövetett szerte a Galaxisban.

Etain rááldozott néhány percet, hogy összeszedje magát, mielőtt bement abba a szobába. Végigjárta a folyosókon azt a körkörös útvonalat, amelyen az utóbbi napokban sétálni szokott, és a gyermekével közös Erő-kötelékre összpontosított – azonnal érezte, hogy Venku szépen növekedik. Régebben a gyógyító transzállapot segítségével felügyelte a fejlődését, de egy ideje Venku mintha átvette volna az irányítást, hogy ő maga határozza meg az ütemet.

Etain biztosan érezte, hogy a fiú türelmetlen, ki akar kerülni a világba, hogy cselekedhessen – és ettől nagyon megriadt.

Venku valószínűleg azt érezte, hogy veszedelmes helyen van, és menekülni akart, mielőtt az anyja újabb csatákba viszi, vagy ütőkártyának használja fel lelketlen és erkölcstelen tudósokkal szemben...

Venku, a káosz korát éljük. Sokak életét fogod megváltoztatni. Talán ezzel kezded... megmented az apádat és a nagybátyáidat, még a születésed előtt.

Etain esküdni mert volna, hogy a fia megnyugodott. Venku jelentette a jövőt, és Skirata úgy viselkedett, mintha ezzel ő is pontosan tisztában lett volna.

– Rendben, aiwha-csali... – mormolta Etain, és besétált a szobába.

Ko Sai korántsem látszott sem tekintélyesnek, sem elegánsnak abban a formáltan öltözetben, amelyet Bralor kerített neki valahonnan. Bútorszövet lehetett eredetileg, amelyet sebtében öltöttek össze ruhává. A kaminói a jól szabott, testhez álló és feltűnően magas galléros ruhája nélkül kissé nevetségesnek hatott – mintha egy taukígyó próbált volna kibújni egy zsákból.

– Úgy hallottam, te és Mereel a gyermekemről beszéltetek – mondta Etain, és leült a tudóssal szemben. Jócskán eltúlozta a mozdulatot, hogy kihangsúlyozza, mennyire előrehaladott a terhessége, és szándékosan úgy fordult, hogy Sai láthassa: nem egy, hanem két fénykardot visel a derékszíján. Miután elhelyezkedett, belenézett a kaminói szemébe, és hozzátette: – Tudod, Jediként nagyon gyakorlatias vagyok. Minket arra tanítanak, hogy mindig a kölcsönösen kedvező, békés megoldásokat keressük.

– Tényleg Jedi vagy? – kérdezte Ko Sai. – Nem nagyon hasonlítasz Kenobi tábornokhoz...

Etain megidézte magában az Erőt, aztán minden energiáját összekaparva akkora lendülettel repített át egy széket a szobán, hogy darabokra zúzódott a falon.

– Így már elhiszed? – kérdezte higgadtan, és megsimogatta a hasát. – Végigmehetünk a teljes listán, bár nincs sok kedvem hozzá, mert eléggé ég a gyomrom. Tehát, rendben vagyunk?

– Lenyűgöző – felelte Ko Sai, bár nem látszott rajta, hogy bármi lenyűgözte volna, így aztán Etain nem is tulajdonított jelentőséget a kijelentésnek. A kaminói bólintott egyet, és hozzáfűzte: – Hát igen, a látszat alapján sosem szabad ítélkezni.

– De téged nem a bűvésztrükkjeim érdekelnek, ugye? – kérdezte Etain. – Szeretnéd megvizsgálni egy Jedi genomját, és vetni egy pillantást azokra a híres-neves midikloriánokra.

– Igen, az csodálatos lenne – ismerte be Ko Sai.

– És ahelyett, hogy egy bukott tudós lennél, akinek a pályafutása szégyennel és ismeretlenséggel végződött, te lehetnél az Erőhasználók genetikai sajátosságainak egyedüli szakértője.

– Mit érdekel téged a tudomány? – kérdezte Ko Sai.

– Nem érdekel különösebben, hacsak nem segít azokon, akiket szeretek – válaszolta Etain.

– Megdöbbentőnek találom, hogy valaki képes megsemmisíteni egy rendkívül értékes tudásanyagot, puszta szeszélyből – jegyezte meg a kaminói.

Ordóra célzott. Ha a százados sokáig tervezte volna, hogy hogyan vághat vissza a legkeményebben, akkor sem tudott volna jobbat kitalálni, mint azt, hogy szétlőtte azokat az adatkártyákat.

– Igen, az eset valamennyiünket megrázott – vallotta be Etain.

– Azt hittem, hogy csupán egyike Skirata kicsinyes játékainak – folytatta Ko Sai –, mígnem megláttam, hogy milyen hatást gyakorolt rá. Rengeteget veszített... máskülönben te most nem lennél itt, igaz?

– Így van – erősítette meg Etain, azzal felállt, és lassan körbejárta a szobát, hogy Ko Sai eltöprenghessen az utolsó mondatokon. Érzékelte, hogy a kaminóiban feltámad az érdeklődés, és ettől mind jobban felbátorodott. Várt még úgy fél percig, aztán tovább beszélt: – Ha adok neked néhány sejtet, amivel elbabrálhatsz, és cserébe a klónok normális hosszúságú életet élhetnek, nekem megéri. Nem azt kérem tőled, hogy hosszabbítsd meg az életüket, amennyire csak lehet. Semmi olyasmit, amit a főkancellár akart tőled. Csak azt kérem, hogy lassítsd le néhány ember öregedési folyamatait, aztán senkit sem fog érdekelni, hogy mit művelsz a jövőben.

– Skiratát érdekelni fogja – jegyezte meg Ko Sai.

– Skirata nem erkölcsi problémákon tépelődő filozófus, hanem gyakorlatias ember, aki szereti a fiait.

Ko Sai belenézett Etain szemébe, mire ő megértette, hogy mire célzott Skirata, amikor azt mondta, hogy Sai szeme dermesztő és félelmetes. A jelző tökéletesen fedte a valóságot: abból a szempárból nem sugárzott sem melegség, sem megértés, csakis intenzív, szánalom nélkül figyelem.

– Végül mindenki eladja magát – mondta aztán a kaminói.

– Még én is – tette hozzá bólogatva Etain.

– A gyermeked apja az egyik klón egység, ugye? – kérdezte Sai.

Etain még sosem hallotta ezt a kifejezést. Ám a kaminóiak csakis organikus gépeknek tekintették Darmant és a többieket: termékeknek, árucikkeknek, egységeknek.

– Igen – ismerte be, és úgy döntött, nyomban kihasználja a lehetőséget. – Képzeld csak el... egy genom, amit a legapróbb részletekig ismersz, kombinálva egy olyannal, amilyenre még sosem tehetted rá a kezed!

Ko Sai arca nem ragyogott fel, de Etain érzékelte, hogy a kaminói valamivel jobb hangulatba kerül.

– Hogy is bízhatnék meg benned? – kérdezte halkan Ko Sai.

– Most rögtön kapsz néhány cseppet a véremből – felelte Etain, és remélte, hogy Rav Bralor képes lesz keríteni valahonnan egy hűtő-kémcsövet. Az állatorvosok is effélékben szokták beküldeni a haszonállatok vér és szövetmintáit a laboratóriumokba, úgyhogy valószínűnek tűnt, hogy a környék gazdaságaiban akad egy-kettő. – Te pedig adsz egy listát néhány génről, amelyeket beszabályoztál, hogy a klónok gyorsabban öregedjenek, és leírod, mit kell tenni ahhoz, hogy megforduljon a folyamat. Jelenleg csak ennyit kérek. Ezzel mindketten bebizonyítjuk, hogy tökéletesen értjük, mindkettőnknek van mit veszítenie, de mindketten nyerhetünk is.

– Aztán pedig? – kérdezte Ko Sai.

– Amikor megszületik a gyermekem? Talán őssejteket, a köldökzsinórból vett vérből.

Ko Sai nem rökönyödött meg, csak szenvtelenül kijelentette:

– Látom, Jedi, elvégezted a házi feladatot.

Valójában Mereel végezte el, de Etain megnyugvást talált abban, hogy még mindig képes meggyőzően színészkedni.

– Akkor, áll az alku? – kérdezte határozottan. – Tényleg megéri ellenállni, mert ezzel emlékeztethetsz néhány klónt arra, hogy maradt még hatalmad felettük, miközben elsőként benyomulhatnál egy teljesen új kutatási területre?

Ko Sai sokáig hallgatott, közben a nyaka különös, kígyózó mozdulataival előre-hátra ingatta a fejét. Etain megsejtette, hogy ez valami olyasmi lehet a kaminóiaknál, mint az embereknél az, amikor mély töprengésbe merülve dobolnak az ujjaikkal az asztalon.

– Nos, legyen – mondta végül a kutató. – Sok mindenre emlékszem, még a tipocai anyag sem kell hozzá.

Etain leült, és igyekezett nem diadalittas képet vágni – a gyomorégése sokat segített neki ebben. Ko Sai elővette a kézi számítógépét, megnyitott egy anyagot, bejelölt pár oldalt, majd áttolta az asztalon a készüléket.

– Ezek az első szekvenciák, amelyeket vissza lehet kapcsolni cinkkel és methylationnal – közölte. – Mereel ellenőrizheti, hogy igazat mondok.

– Köszönöm – válaszolta Etain, és továbbra is azon tűnődött, hogy a kutató vajon ismeri-e a teljes megoldást. De ha nem ismerte is, ő és a társai végre kaptak valamit, amivel elindulhattak. – Kerítek egy kémcsövet, és magadnál tarthatod a vérmintát. Sosem kell szem elől tévesztened. Szerezzek még valamit?

– Mivel nem csatlakozhatok rá a HoloHálózatra a kézi számítógépemmel, nincs olvasnivalóm – felelte a fejét lehorgasztva Ko Sai. – Meg tudnád szerezni a Köztársasági Endokrinológiai Intézet hetilapjának legfrissebb számát?

– Minden bizonnyal – felelte Etain, és távozott.

Miután becsukta maga mögött az ajtót, hatalmasat sóhajtott. Sajnálom, Venku, de legalább sosem fogja felhasználni semmire. Mire visszaért a központi szobába, amely egyre inkább egy konyha és egy kocsma keverékére hasonlított, Mereel az utolsó húscafatot is lepusztította a nerfcombról. Ennek láttán Etainben felvetődött a kérdés, hogy az öregedési folyamatok lelassulásától vajon csökkenni fog a klónok legendás étvágya?

– Tessék – mondta egyszerűen, és letette az adatolvasót a hadnagy elé. – Nem kell mást tenni, csak felajánlani neki az elsőszülött gyermekünket, és máris megpuhul.

Mereel abbahagyta a rágást, nyelt egyet, és meglepetten bámulta az adatokat.

– Et’ika – bökte ki, miután összeszedte magát –, ezek szerint nem csak az ajtók nyitogatásához ért?

– Apró lépések, Mereel, apró lépések, de haladunk!

– Mit kínált neki? De most komolyan...

– Első fizetségnek? Egy keveset a véremből, és egy holomagazint. Az Endokrinológiai Szemlét.

– Talán a viccoldal hiányzik neki – dörmögte Mereel.

– Mint mondtam, kezd puhulni, és törekedjünk arra, hogy ez így is maradjon, rendben? – kérte Etain.

– Komolyra fordítva a szót, szép munka volt, Etain – jelentette ki Mereel.

– Jedi-ügy – felelte kurtán Etain, de valóban jobb hangulatba került, mert végre hasznosnak és ügyesnek érezte magát. Leült az asztalhoz, és bólogatva folytatta: – És rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb teremtmény nem tud ridegen viselkedni egy terhes nővel. Azt hiszem, sikerült kizökkentenünk Sai-t abból a dermesztő nyugalmából. Valóban jó munkát végeztek, és tettek néhány lépést előre.

Mereel megtöltött egy poharat shiggel – egy behot nevű növény főzetével –, odatette a lány elé, aztán ismét az adatokra fordította a figyelmét.

– Azért ellenőriznem kell – mormolta halkan –, de reményteli kezdet, az biztos.

Etain belekortyolt a valamilyen citrusfélével ízesített italba, amely jobban esett a gyomrának, mint a caf.

– Mindenesetre nagy kár, hogy az összes többi adat...

elveszett – mondta halkan. Kegyetlenség lett volna a részéről, ha kimondja: szétlőtte az a félőrült fivére.

– Aha... – dünnyögte Mereel, azzal átült Etain mellé, a mutatóujját a szájára nyomva jelezte, hogy csendet kér, és kinyitotta az egyik övtáskáját. Egy ökölnyi méretű dobozt húzott ki belőle, egy olyan fajtát, amelyet adatkártyák tárolására szoktak használni, majd megfogta Etain kezét, rátette a dobozra, és mosolyogva folytatta: – Hát igen, valóban nagy kár.

– Mereel... – suttogta döbbenten Etain.

– Maga nem szokott tartalék másolatot készíteni? Ejnye-bejnye...

– Ne tréfáljon ezzel! – kérte Etain, és kezdett megharagudni a klónra. – Ebben az van, amire gondolok?

– Lehet, hogy vannak magatartási problémáink – válaszolta Mereel –, de nem vagyunk ostobák. Igen, ez az, amire gondol. Minden itt van, teljesen sértetlenül. Ordo véresen komolyan gondolta az egészet, de nem az igazi kártyákat lőtte szét.

Etain mámorító megkönnyebbülése szempillantás alatt eltűnt, amikor eszébe jutott Skirata arca.

– Hogy tehette ezt Kallel? – kérdezte fojtott hangon, de ingerülten. – Mi lett volna, ha szívrohamot kap, vagy valami ilyesmi? Megsemmisítette az, amit végig kellett néznie!

Mereel visszatette a dobozt az övtáskájába, felállt, és a két kezét feltartva válaszolt:

– Tudom, tudom... Ordo és én alaposan megvitattuk, de csak így tudtam elérni, hogy Kal’buir úgy viselkedjen, mintha a valóságot látná. Általában remek színész, de a bánatot néha rosszul színleli. Ko Sai valószínűleg kiszúrta volna.

– Szegény ember...

– Felhívom Ordót, és szólok neki, hogy most már elmondhatja Kal’buirnak – ígérte Mereel.

– Kal alighanem dühös lesz – jegyezte meg Etain. – Saját magát hibáztatja a történtekért.

– Ő, még a gyilkosságot is elnézi Ord’ikának! – válaszolta magabiztosan Mereel. Visszatért a kézi számítógéphez, elmosolyodott, és hozzátette: – És sikerült megtörni Ko Sai-t, nem igaz?

Valóban így történt. De kis híján Skiratát is sikerült megtörni, ezt Etain jól látta.

Én pedig épp most hazudtam, és felhasználtam a még meg sem született fiamat egy olyan megállapodáshoz, amelyről előre tudom, hogy nem fogom betartani... szóval, milyen jogon tehetnék szemrehányást bárkinek?

Elkeserítő korszakot éltek. De hogy maga a kor hozta-e, hogy a régi szabályok érvényüket vesztették, vagy azért alakult így a helyzet, mert a hétköznapi teremtmények rég felrúgták a szabályokat, azt Etain nem tudta megítélni.