- Beásták őket - magyráztam az angolnak. - Kik?

- Nem tudom, de rövidesen kiderül ez is! Megmarkoltam a csákányt, és teljes erővel hozzáfogtam a munkához, míg a többiek kezükkel kaparták a földet. Negyedóra múlva előttünk feküdtek a szerencsétlenek. Teljesen meztelenek voltak, és kezüket, lábukat összekötözték. Az arabok bizonyos betegségben szenvedőket be szoktak ásni a földbe, s ennek a „kúrának” gyógyító hatást tulajdonítanak, ám ilyenkor a páciensek keze-lába szabadon marad, s ez a körülmény is sejtette velem, hogy a három ember nem holmi fertőző kórság miatt került ebbe a borzasztó helyzetbe.

A folyóhoz vonszoltuk őket, ahol vízzel locsoltuk meg testüket. Ettől fölfrissültek, és csakhamar magukhoz tértek.

- Kik vagytok? - kérdeztem tőlük.

- Bádri! - hangzott a válasz.

- Bádri!... Hisz ez annak a falunak a neve, amelyben kizárólag ördögimádók laknak! Tehát mégis jól sejtettem!

- Át kell vinni őket! - szóltam az angolhoz.

- Hogyan?

- Előbb én át úszom át, hogy a kötelet keresztülhúzhassam, s a ruhákat is magammal viszem, önök pedig egymás után utánam fognak úszni, és mind a hárman magukkal hozzák a szerencsétleneket.

- Well, de nehezen fog sikerülni! - mondta kétkedő hangsúllyal az angol.

A ruhákat turbán módra összegöngyöltem, s a fejemre vettem. Aztán a vízbe ereszkedtem. Nehéz munka után végre is sikerült átjutnunk.

- Sir Dávid Lindsay, ön titokban élelmiszert hoz a számukra, amíg a többiek itt őrzik ezeket a szerencsétleneket...

- Well! Ki ásatta el őket?

- Valószínűleg a sejk.

- Agyonütni a fickót!

Ez a fura kaland egyórai időt rabolt el. Amikor a táborba visszatértem, nyüzsgött a sok ezer állattól. Az állatok kiválasztása sok bajjal járt, de Hádzsi Hálef Omar derekasan megfelelt feladatának. Amíg távol jártam, felült lovamra; kissé kényszeredett magyarázkodása szerint azért, hogy gyorsabban jusson egyik helyről a másikra, ám voltaképp persze mutogatni akarta magát, és majdnem szétvetette a büszkeség, amikor megbámulták a gyönyörű paripa hátán.

A haddedihnek szemlátomást elégedetten végezték a munkájukat, de az abu hámmadok nem fojthatták vissza arcukon a harag és a gyűlölet szilaj kifejezését. Az asszonyok könnyeztek is, sőt néma átok kísérte a haddedihneket. A nők csoportjához léptem. Észrevettem, hogy az egyik fehérszemély különös nyugalommal szemlélte az állatok kiválogatását. Talán gyűlöletet érzett szívében a sejk iránt?

- Kövess! - szóltam hozzá.

- Uram, légy kegyes! Semmit sem tettem! - könyörgött ijedten.

- Nem lesz bántódásod.

Az üres sátorba mentem vele. Megálltam előtte, erősen a szemébe néztem, s megkérdeztem tőle:

- Rosszakaród van ebben a törzsben? Meglepetten nézett rám.

- Honnét tudod?

- Légy őszinte! Ki ez az ellenség?

- Elmondod neki.

- Nem, mert nekem is ellenségem.

- Te győzted le őt?

- Igen. Gyűlölöd Zedár ben Hűli sejket? Harag villant meg tekintetében.

- Igen, uram, gyűlölöm őt. Miért?

- Mert megölte gyermekeim apját. - Miért?

- A férjem nem akart engedelmeskedni a sejknek a legutóbbi portya alkalmával.

- Miért nem?

- Mert a sejk a zsákmány túlnyomó részét megtartotta önmagának...

- Szegény vagy?

- Férjem nagybátyja magához vett engem és gyermekeimet, de Ő is szegény.

- Mennyi állatja, van?

- Egy marhája, tíz juha, de ezt is oda kell adnia, mert ha a sejk visszatér, a mi részünket is elveszi. A sejk nem szenved kárt, csak a törzs!...

- Nem fog visszatérni, ha nyíltan beszélsz. Visszatartom őt a fogságban, és gondom lesz rá, hogy az abu hámmadok igazságos sejket kapjanak! Sose félj, férjed nagybátyja visszanyer mindent, amit elvesztett!

- Uram, a kezed csupa irgalom. Mit kívánsz megtudni?

- Ösmered a szigetet a folyón túl? Elhalványodott.

- Miért kérdezed?

- Mert erről akarok veled beszélni.

- Oh, ne tedd ezt, uram, mert ha a sejk megtudja, hogy elárultam, végem lesz.

- Ha megmondod a titkot, nem tér vissza ide többé sohasem!

- Valóban igaz ez?

- Higgy nekem. Mondd, ml történt a szigeten?

- Itt tartja foglyait a sejk. - Kik azok?

- Foglyul ejti az utasokat, akik a síkságra jönnek, vagy a folyóhoz vízért mennek. Mindenüket elszedi, és ha nincs semmijük, fölkoncolja őket! Ha gazdagok, fogva tartja őket, és váltságdíjat követel értük.

- Aztán a szigetre viszi őket?

- Igen, a sásból készült kunyhóba. El nem menekülhetnek, mert kezüket, lábukat összekötik.

- És ha megkapta a váltságdíjat a sejk?

- Akkor is megöli őket, nehogy elárulják.

- És ha nem fizetnek értük?

- Akkor agyongyötri a foglyokat.

- Miben áll ez a kínzás?

- Sokféle fajtája van. Leginkább a földbe ásatja őket.

- Kik a hóhérok?

- A sejk és fiai.

Az egyik lótolvaj, aki hátasainkat a Tigris partján ellopta, szintén a sejk fia volt; észrevettem őt a Vádi Deradzsban levő foglyok között.

- Hány fia van a sejknek?

- Kettő.

- Az egyik itt van?

- Az, aki téged meg akart Ölni, amikor a táborba jöttél.

- Vannak most foglyok a szigeten?

- Ketten vagy hárman.

- Hol vannak?

- Nem tudom. Ezt csak azok tudják, akik érintkeztek a foglyokkal.

- Hogyan kerültek a sejk kezébe?

- Egy kelleken jöttek a folyón lefelé, s az éjszakát nem messze a parttól töltötték. Ekkor támadt rájuk a sejk.

- Mióta vannak fogságban? Kis ideig gondolkozott:

- Húsz napja körülbelül.

- Hogyan bánt velük?

- Nem tudom.

- Van itt elég tahtireváhn?

- Igen.

Néhány pénzdarabot vettem elő. Ezt még Abu-Szeif nyeregtáskájában találtam. Tevéje még Bagdadban elpusztult, de a pénze máig is nálam maradt.

- Köszönöm. Fogadd el ezt a csekélységet.

- Oh, uram, a kegyed nagyobb.

- Ne köszönd meg - szakítottam félbe, - Férjed nagybátyja is fogságunkban van?

- Igen.

- Szabad lesz. Menj ahhoz a kis fekete emberhez, aki a fekete paripán ül, és mondd meg neki, hogy adja vissza az állataidat. A sejk nem fog visszatérni!

- Óh, inam!

- Jól van. Menj, de senki ne tudja, hogy mit beszéltünk.

Elment, és én is visszatértem társaim közé. Az állatok összeolvasásával csaknem teljesen elkészültek. Hálefet kerestem. Magamhoz intettem.

- Ki engedte meg, hogy az én lovamon nyargalj, Hádzsi Hálef Omar?

- Magamhoz akartam szoktatni, uram.

- Hallgass ide, Hálef, egy nő fog hozzád jönni, s egy marhát s tíz juhot fog visszakövetelni. Add vissza!

- Engedelmeskedni fogok.

- Hallgass még! Szedj össze három tehtireváhnt, és nyergelj föl három tevét!

- Kik ülnek rájuk?

- Nézz oda. Látod a bozótot és a fákat jobb kéz felől? - Látom!

- Három beteg ember fekszik ott, akiket a kosarakba fogunk elhelyezni. Menj a sejk sátrába; amit ott találsz, az mind a tied. Végy magadhoz takarókat, és tedd a kosarakba, hogy puha legyen a hely bennük. De senkinek nem szabad sejtenie, hogy kik ülnek a kosarakban!

- Tudod, szidi, hogy mindig engedelmeskedem! Csakhogy ehhez még másvalakinek a segítsége is kellene.

- Az angolok és két haddedihn segítségedre lesznek. Add vissza a lovamat, magam veszem át a felügyeletet.

Egy óra múlva mindennel elkészültünk. Hálefnek sikerült teljesítenie parancsomat, az arabok észre sem vették. A hosszú karavánútra készen állt. Most azt a nagyhangú surbankót akartam megkeresni, aki jöttömkor a buzogányával üdvözölt.

Társai között ácsorgott, s én odalovagoltam. Lindsay és két szolgája velem tartott.

- Sir Dávid Lindsay van-e önnél vagy szolgáinál egy zsinór?

- Az hiszem, akad.

Azokhoz a lovakhoz lépett, amelyeket visszahagytam a törzsnek, s amelyeket sátorfákhoz kötöztek. Néhány perc múlva egy nyaláb kötéllel tért vissza.

- Látja azt a fekete fickót? - kérdeztem tőle. Szememmel intettem neki.

- Igen, sir.

- Ezt a suhancot önre bízom. Ez a gazember felügyelt a három szerencsétlenre, és most velünk jön! Kösse hátra a kezét, s aztán erősítse a nyergéhez, hadd fusson a gonosz lókötő, úgyis túl sok gonosz életerő buzog az ördögfiókában!

- Yes, sir!

- Amíg a Vádi Deradzsba nem érünk, sem inni, sem enni nem kap.

- Megérdemelte!

- Ügyelni kell rá! Ha elmenekül, vége közöttünk a barátságnak, és nem lesz Fowlingbull! Nem lesz szárnyas bika!

- Vigyázok rá. Éjjelre én is a földbe ásom.

- Indulhatunk.

Az angol a fekete legényhez lépett, és vállára tette a kezét.

Megfogta, s a két szolga pányvát kötött a kamasz csuklójára. A suhanc meglepetten nézett körül, s aztán felém fordult:

- Mit jelent ez, effendi?!

- Velünk jössz.

- Én nem vagyok fogoly! Itt maradok!

Ekkor kövér asszonyság rontott elő, és dobhártyarepesztő sikoltozással tiltakozott.

- Magammal viszem!

- Őt? Az én csillagomat, a törzs büszkeségét? Mit tett ő, hogy úgy bánsz vele, mint valami gyilkossal, akit vérbosszúval sújtasz?

- Gyorsan! Kössétek az egyik lóhoz! - szóltam az angoloknak.

Jelt adtam az indulásra. Eleinte szánakozást éreztem a törzs iránt, most azonban már utáltam őket, s amikor a tábor mögöttünk maradt, s hangos ordítozásukat hallottam, úgy éreztem, mintha rablóbarlangból jöttem volna ki.

Hálef ment legelöl a három tevével.

- Kényelmesen feküsznek? - kérdeztem tőle.

- Mint a padisah díványán. - Ettek?

- Tejet ittak.

- Annál jobb. Beszélnek már?

- Néhány szót makogtak, de nem értek a nyelvükön, effendi.

- Bizonyára kurdok a boldogtalnok. - Kurdok?

- Igen. Ordögimádóknak tartom őket.

- Ördögimádók? Allah il Allah! Allah óvjon az ördögtől, hogyan imádhatja valaki az ördögöt, szidi?

- Nem imádják, csak úgy nevezik őket. Ezek igen derék, becsületes és szorgalmas emberek, félig keresztények, félig muzulmánok.

- Azért olyan a nyelvük, hogy a muzulmán nem érti meg. Ösmered a nyelvüket?

- Nem.

Csaknem megrémült.

- Nem? Ez nem lehet, szidi, hisz te mindent tudsz.

- Sajnos csakugyan nem értek a nyelvükön.

- Semmit?

- Hm, ösmerek egy nyelvet, amely rokon az övékkel, talán majd meg is tudom magam értetni nekik.

- No, látod, hogy mégiscsak igazam van, és te mindent tudsz!...

- Csak Isten tud mindent, az ember tudása hiányos, Hálef. No de mondd csak, elégedette veled Hanneh, szemed csillaga?

- Elégedette, szidi? Előbb Allah, aztán Mohamed, aztán az ördög, amelyet te ajándékoztál, s aztán máris jövök én, Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah.

- Tehát te az ördög után jössz?

- Nem a sátán után, hanem a te ajándékod után, szidi!

- Úgy hát légy háládatos, és engedelmeskedj neki! Azután magára hagytam a cingár emberkét.

Utunk az állatok miatt most sokkal több időt vett igénybe. Napnyugtakor olyan helyre értünk, ahol a fű és virág dúsan nőtt, s ezért elhatároztam, hogy itt ütjük fel éjjeli táborunkat. Most még szigorúbban őrködtünk, mert nemcsak az állatokra, hanem az abu hámmadokra is ügyelnünk kellett.

Késő éjszaka tértem pihenőre, de Sir Lindsay még egyszer megzavarta nyugalmam.

- Borzasztó, iszonyú, sir! - Mi?

- Hm. Megfoghatatlan!

- Micsoda? Talán eltűnt a foglya?

- Nem. Szorosan megkötözve.

- Hát mi a borzasztó?

- Fődolog elfeledni!

- Beszéljen már!

- Szarvasgombák! Hangosan felkacagtam.

- Ez már csakugyan borzasztó, sir, ámbár az abu hámmadoknál egész zsákkal láttam.

- Hol szarvasgomba itt?

- Holnap ebben is lesz része, bízza csak rám, sir!

- Helyes, jó éjt, sir!

Elaludtam; aznap még nem akartam beszélni a három beteggel. Másnap már kora hajnalban fölébredtem. A kosarak a teve hátán úgy voltalt elhelyezve, hogy a bennülök láthatták egymást. Színüket is visszanyerték lassacskán, és már annyira jól érezték magukat, hogy nagyobb megerőltetés nélkül beszélhettek.

Amint csakhamar észrevettem, mindhárman elég jól beszéltek arabul, bár előző nap csupán töredezett szavakat tudtak kimondani. Az egyik, amikor észrevett, fölemelkedett, és megszólított: - Te vagy az? Örülök, hogy újra látlak, megismerlek, uram.

- Ki vagyok én?

- Te voltál az, alti megjelentél előttem, amikor a halál szívem után nyújtotta ki a kezét. Óh, Emír Kara ben Nemszi, mennyire hálás vagyok!

- Honnét tudod a nevemet?

- A derék Hádzsi Hálef Omar sokat beszélt rólad, amióta ébren vagyunk,

Hálef felé fordultam.

- Te szószátyár alak!

- Szidi, hát nem szabad rólad beszélnem?

- Ej, de te csak összevissza fecsegsz! Aztán ismét a három lábadozóhoz fordultam: - Elég erősnek érzitek magatokat, hogy beszélgethetünk?

- Igen, efíendi.

- Kik vagytok?

- Az én nevem Páli, ez Szelek, és a másik társam Meláf.

- Hol a hazátok?

- Bádri a hazánk, Moszultól északra.

- Hogyan kerültetek abba a borzasztó helyzetbe?

- Sejkünk Bagdadba küldött, hogy ajándékot és levelet vigyünk a helytartónak.

- Bagdadba? Hát nem Moszulhoz tartoztok?

- Effendi, a moszuli kormányzó gonosz ember, aki keményen elnyom bennünket; a bagdadi helytartó pedig a nagyúr bizalmát élvezi, ezért az ő közbenjárását kértük.

- Hogyan jutottatok idáig?

- A Ghazir folyón utaztunk, tutajjal, s ezen a Ghazirból a Zabba és ebből a Tigrisbe jutottunk. Ott kikötöttünk, és amikor elaludtunk, az abu hámmadok sejkje meglepett bennünket.

- Kirabolt benneteket?

- Elvette az ajándékot, a levelet és mindenünket. Aztán arra akart kényszeríteni, hogy írjunk haza: fizessenek értünk váltságdíjat.

- És ti nem tettétek?

- Nem, mert szegények vagyunk, és nem fizethetünk váltságdíjat.

- A sejketek sem váltott volna ki benneteket?

- Neki is kellett volna írnunk, de vonakodtunk. Tudtuk, hogy fizetett volna értünk, de azért éppúgy megöltek volna bennünket.

- Igazatok volt. Akkor is elvették volna az életeteket, ha fizettetek volna.

- Azután kínozni kezdtek. Ütlegeltek, kezünknél, lábunknál fogva felakasztottak, és végül a földbe ástak bennünket.

- És egész idő alatt meg voltatok kötözve? - Igen.

- Tudjátok-e, hogy egyik pribéketek a kezünk között van?

- Hádzsi Hálef Omar említette.

- A sejk megbűnhődik galádságáért.

- Effendi, ne állj bosszút. - Miért?

- Te muzulmán vagy, de nekünk más vallásunk van. Visszaadtad az életünket, és mi megbocsátunk neki.

Hát ilyen irgalmas szívűek az ördögimádók?

- Tévedtek, nem muzulmán vagyok, hanem keresztény.

- Keresztény?! Hisz muzulmánöltözéket viselsz, és a hádzsik jelvényét is hordod!

- Keresztény nem lehet hádzsi?

- Nem, mert a keresztény nem mehet Mekkába.

- Pedig jártam ott. Kérdezzétek meg csak Hádzsi Háleftől.

- Igen - szólt közbe Hálef -, Hádzsi emír Kara ben Nemszi járt Mekkában.

- Milyen keresztény vagy te, effendi, kaldeus?

- Nem. Frank vagyok.

- Ismered a Szűzanyát?

- Igen.

- Ismered Iszát, az Atya Fiát?

- Igen.

- Ismered a szent angyalokat, akik Isten trónja előtt állanak?

- Igen.

- Ismered a szent keresztségét? - Igen.

- Hiszed, hogy Isza, az Isten Fia, ismét el fog jönni?

- Igen. Hiszem.

- Oh, effendi, a te hited jó és igazságos! Örülünk, hogy találkoztunk veled! Bocsáss meg te is az abu hámmadok sejkjének, mi már megbocsátottunk neki.

- Majd meglátjuk! Tudjátok-e, hova megyünk?

- Igen. A Vádi Deradzsba!

- A haddedihnek sejkje szívesen lát majd benneteket. Rövid megbeszélésünk után folytattuk utunkat. Kalat el Dzsebbarnál sok szarvasgombát találtunk, és az angol azt se tudta, hova legyen Örömében. Két kézzel szedte a gombát, s azután ünnepélyesen meghívott gombapástétomra, amelyet a tulajdon előkelő két kezével készített el.

Ebéd után a Khánuke-és Mukehil-hegyek közé értünk, s a Vádi Deradzs felé tartottunk. Nem jelentettem előre jöttünket, hogy meglephessem Mohamed Emin sejket, de az abu mohamedek őrei észrevettek, és hangos kiáltásokkal adtak kifejezést örömüknek; Mohamed Emin és Málék sejk elénk lovagoltak, szívélyesen üdvözöltek. Az én nyájam érkezett meg legelőször.

A haddedihnek legelőihez csak a vádin át lehet jutni. Itt várakozott az összes hadifogoly, s az abu hámmadok igencsak borús tekintettel fogadtak bennünket. Végre megérkeztünk, és leszálltam lovamról.

- Ki van a tahtierváhnban? - kérdezte Mohamed Emin.

- Három ember, akiket Zedár sejk halálra kínzott. Majd beszélek még róluk. Hol van a fogoly sejk?

- Itt a sátorban.

Épp akkor lépett ki az abu hámmadok sejkje, haragtól izzó pillantással nézte a nyájat, s azután hozzám lépett.

- Többet elhoztál, mint kellett volna!

- Az állatokat érted ez alatt?

- Igen.

- Amennyit kijelöltek.

- Megszámlálom őket!

- Számláld - válaszoltam hidegen. - De most jut eszembe, mégis többet hoztam.

- Mit?

- Akarod látni?

- Igen.

- Hívd ide őt.

Idősebb fiára mutattam, aki a sátor bejárata előtt állott. Odahívta.

Jöjjetek mind ide! - szóltam hozzájuk.

Mohamed Emin, Málék és a három sejk követett, s elindultunk a három tevekosár felé. Hálef épp akkor segített a kurdoknak a kiszállásnál.

- Ösmered őket? - kérdeztem Zedár ben Hulitól.

Egész testében megremegett, és a fia is rémülten nézett rám.

- A jeszídik! - kiáltott fel döbbenten.

- Igen, ők azok, akiket borzasztóan megkínoztál, mint már annyi sok más ártatlan vándort is, te szörnyeteg!

Dacos villám szikrázott a szemében.

- Mit tett velük? - kérdezte Eszla el Máhem.

- Majd elbeszélem, és csodálkozni fogsz, milyen gazember szövetségeseként kellett harcba vonulnod!

Elmondtam, milyen módon és milyen állapotban bukkantam a három emberre. Amikor elhallgattam, szinte egyszerre visszaléptek Zedár ben Hűli mellől. Ebben a pillanatban a völgy bejáratánál három lovas alakja tűnt föl: Lindsay jött két szolgájával. Kissé későn érkezett, mellette kullogott a sejk ifjabb fia.

A sejk, ezt látva, felém fordult, és így szólt hozzám: - Allah akbar! Mi ez? A másik fiamat is elfogták? - Amint látod!

- Amint látod!

- Mit követett el?

- Bűntársad volt gyalázatos gaztetteidben! Két fiad két napon át fogja őrizni apjuk földbe ásott fejét, s azután szabad vagy ismét, ez ugyan elég kis büntetés rád és fiaidra. Most menj, és oldozd föl a fiad kötelékét.

A sejk az angol lovához ugrott, és megragadta a kötelet. Sir Dávid Lindsay épp ekkor szállt le lováról, és félreütötte a sejk kezét.

- Lódulj! Ez az enyém! - kiáltott a sejkre.

Ebben a pillanatban a sejk kirántotta az angol övéből az egyik pisztolyt, és rásütötte. Sir Dávid Lindsay villámgyorsan elugrott, de a golyó karját érte. A másik pillanatban ismét lövés dördült el. Bili rántott fegyvert, hogy megvédje gazdáját, és golyója a sejk koponyájába fúródott.

A sejk két fia Bilire vetette magát, de csakhamar ártalmatlanná tették őket.

Borzadva fordultam el.

Isten igazsága ítélt! Beteljesült a szavam, amelyet az asszonynak mondtam: a sejk nem tért vissza többé törzséhez.

Kis időbe tellett, amíg valamelyest megnyugodtak a kedélyek.

Hálef jött hozzám:

- Szidi, mit csináljak ezzel a három emberrel?

- A haddedihnek sejkje rendelkezik velük. A sejk előlépett most:

- Marhába üdvözöllek benneteket. Maradjatok Mohamed Emennél, amíg visszanyeritek egészségieket.

Szelek felpillantott.

- Mohamed Emin?

- Ez a nevem.

- Te nem számmar vagy, hanem haddedihn! Óh, uram, hisz akkor üzenetet hoztam neked!

- Mondd, mi az?

- Bádridban történt, mielőtt útra keltünk. A patakra mentem, hogy vizet merítsek. Arnauták csapatára bukkantam ott, akik egy fiatalembert őriztek. Az ifjú kért, hogy adjak neki inni, s amikor vízzel kínáltam, halkan a fülembe súgta: Menj a számmar törzshöz, Mohamed Emínhez, s mondd meg neki, hogy Amadijébe ítéltettem, a többieket kivégezték. Ez az üzenet, amelyet át keh adnom neked, uram.

A sejk megtántorodott.

- Amad el Ghándur, a fiam! Ő az! Emlékszel rá?

- Olyan magas, mint te, de szélesebb vállú, s fekete szakálla a melléig ért.

- Ő az! Hamdudillah! Végre-valahára nyomra találtam! Örvendjetek, ti férfiak, örüljetek velem, mert ma örömnapom van. Mikor beszéltél vele?

- Hat, hét múlt el az óta.

- Köszönöm neked! Hat, hét mily hosszú idő! De nem fog soká tartani, s megtalálom őt. Hádzsi emír Kara ben Nemszi, velem utaznál? Vagy magamra hagysz?

- Veled megyek

- Halef meghallotta ezt a hírt

- Kérdéssel jött hozzám.

- Igaz hogy vele tartasz?

- Igaz. VeIed mehetek?

- Nem gondolsz a feleségedre?

- De igen Szidi, mégis szeretnék menni.

Amint Moszulba érkeztem, kihallgatásra jelentkeztem a török pasánál.

Mohamed Emínnel a kurdisztáni hegységekbe szándékoztam utazni, hogy fiát, Amad el Ghándurt csellel vagy erőszakkal kiszabadítsuk fogságából; ezt a feladatot az első pillanatban könnyen kivihetőnek tartottam. A haddedihnek vitéz sejkjét alig lehetett visszatartani szándékától, s mindenáron harcba akart keveredni fia kiszabadításáért elrablóival. Ám ezer ok merült fel, amely a fantasztikus terv ellen érvelt. Egyetlen egy embernek nagyobb reményei lehettek a terv kivitelében, mint egy egész sereg beduinnak, és Mohamed Emínt végül is meggyőzték szavaim, s ezért abban állapodtunk meg, hogy hárman indulunk el a fiú megmentésére. A harmadik Hálef volt.

Sok fáradságomba került, amíg Lindsay urat is meg tudtam győzni, hogy nem jöhet velünk. A nyelvismeret hiánya egymagában olyan akadály, amely lehetetlenné tett volna minden fáradozást. Beleegyezett végre is abba, hogy amíg visszatérünk, a haddedihneknél marad. A görög Akexandrosz Kolétiszt használhatta tolmács gyanánt, és társaságában kirándulásokat is tehetett ásatásainál. A haddedihnek megígérték, hogy az összes létező romot megmutatják neki. Moszulban úgysem régészkedhetett volna. Most a haddedihnek oltalmát élvezte, és semmi szüksége nincsen arra, hogy a moszuli angol konzul védelmét is megszerezze.

A haddedihneknek az ellenséggel folytatott harca véget ért. A három ellenséges törzs megadta magát, és túszokat hagytak vissza a győztes félnél. Így történt, hogy Mohamed Emínt is nélkülözhette egy időre a törzse. Természetesen Ő nem jött velem Moszulba, mert ott baj érhette volna; úgy döntöttünk tehát, hogy Khorszabad romjainál fogunk találkozni. Vádi Murrig, Ain el Khalkánig és El Kaszríg együtt lovagoltunk, de itt elváltunk, és én Háleffel Moszulba mentem, míg a sejk tutajon átkelt a Tigrisen, hogy a folyó másik partján a Dzsebel Máklub menten a kijelölt helyre jusson.

No de mit kerestem voltaképpen Moszulban? Azért kerestem föl Anglia képviselőjét, hogy az oltalmát kérjem számomra? Eszem ágában sem volt, mert a konzul oltalma nélkül is tökéletes biztonságban éreztem magam. A pasát ellenben okvetlenül meg kellett látogatnom, erre feltétlenül szükségem volt.

Iszonyú hőségben értem Moszulba. A hőmérő higanyoszlopa 116 fok Fahrenheitet - ez 46 Celsius fok! - mutatott árnyékban. Csakhamar egy szerdábszba szállásoltam be magam, ahol a város lakói a nagy hőségben szoktak meghúzódni.

Hálef mellém kuporodva tisztította pisztolyait. Egyikünk sem zavarta meg a csendet, de később észrevettem rajta, hogy valami nyomja a szívét. Végre is kitört belőle a titok, és hirtelen felém fordulva, így szólt: - Erre nem is gondoltam, szidi. - Mire?

- Hogy a haddedihneket nem fogjuk többé viszontlátni. - Ah! Miért?

- Hisz Amadijébe megyünk, szidi!

- Igen, de hisz ezt eddig is tudtad?

- Igen, de az utat, amely odavezetett, nem ismertem. Allah il Allah! Ez a halál és pokol útja!

Olyan arcot vágott, mintha már tényleg a pokolban lett volna.

- Ilyen veszélyes az az út, Hádzsi Hálef Omar? - érdeklődtem halvány mosollyal.

- Nem hiszed, szidi? Hallottam az úton, hogy ott olyasvalakit kell fölkutatnod, akit az egyik megkínzott ember említett.

- Úgy bizony.

- Akkor elvesztünk! Te és én, mi mind a ketten igazhívők vagyunk, márpedig az olyan igazhívő, aki elmerészkedik hozzájuk, halálnak halálával hal.

- Ez egészen új előttem, Hálef! Ki mondta ezt neked? - Minden muzulmán tudja. Nem hallottad, hogy annak az országnak, amelyben laknak, Sejtánisztán, vagyis Sátánország a neve?

Vagy úgy, most értettem csak, mire céloz! Félt az ördögimádóktól, én azonban úgy tettem, mintha nem értettem volna meg.

- Sátánország, Ördögország? Miért?

- Mert az ördög emberei laknak ott, akik az ördögöt imádják.

- Hádzsi Hálef Omar, hol van itt olyan ember, aki az ördögöt imádja?

- Hát nem hiszed? Nem hallottál még ilyesvalakiről soha?

- Óh, igen, láttam is ilyen embert.

- És mégis úgy teszel, mintha kételkednél szavaimban, szidi?!

- Úgy van, nem is hiszem el, amit mondasz.

- És valóban láttad őket?

- Láttam, de nem itt. Jártam egy messzi földrészen, túl a nagy tengeren; a frankok Ausztráliának nevezik. Ott találkoztam vad bennszülöttekkel, akik az ördögöt Jahunak nevezik. Ezt imádják. Itt nincsenek ördögimádók, Hálef.

- Szidi, te okosabb, vagy mint én, és mint igen sok más ember, de most elrepült az okosságod és az eszed. Kérdezősködj, és bárki megmondja, hogy itt is laknak ördögimádók.

- Te ott voltál, amikor az Ördöghöz fohászkodtak?

- Nem, de hallottam.

- Akiktől hallottad, azok ott voltak?

- Ezek is másoktól hallották.

- Tehát senki sem látta őket, mert a jeszídik nem engedik, hogy idegenek is részt vegyenek istentiszteletükön.

- Igaz ez?

- Igaz. Legalábbis ritkaságszámba megy, ha némelyik idegennel kivételt tesznek.

- És mégis tudják, hogy mit csinálnak a jeszídik!

- Hogyan?

- Nem hallottad, hogy dzsirágh szöndirennek nevezik őket? Ez a név sem jelent jót, bár nem tudom, mi az értelme.

- Annyit jelent, mint a fény eloltója.

- Látod, szidi! Istentiszteletüknél, ahol asszonyok és leányok jelen vannak, kioltják a világosságot.

- Akkor téged szörnyen becsaptak! A jeszídiket egy másik néptörzzsel cserélték össze, amelyeknél ez valóban előfordul. Mit tudsz még róluk?

- A templomaikban kakas vagy páva van, amelyet imádnak, s ez az ördög.

- Valóban?

- Igen.

- Oh, te szegény Hádzsi Hálef Omar! Sok templomuk van?

- Igen.

- És mindegyikben van kakas?

- Igen.

- Hány ördögjük van akkor? Azt hittem pedig, hogy csak egy van.

- Igen, csak egy van, de ez mindenütt jelen van. Mert hamis angyaluk is van.

- Mégpedig?

- Tudod, hogy a Korán szerint négy arkangyal van, a Dzsebrail1, amely a Ruh el Kudsszal és Mohameddel és Allahval van együtt, épp, mint a keresztényeknél az Atya, Fiú és a Szentlélek; azután Aszrail, a halál angyala, amelyet Abu Jáhahnak is neveznek, azután Michail és végül Izrafil. Az ördögimádóknak azonban hét angyaluk van: Gabrail, Michail, Rafail, Aszrail, Dedrail, Izrafil és Semm. Hát nem hamis angyalok ezek?

- Nem, mert én is azt mondom, hogy hét arkangyal van. -Te is? - kérdezte álmélkodva. - Csakugyan?

- A keresztények szent könyve1 mondja, és ebben jobban hiszek, mint a Koránban.

- Óh, szidi, mit kell hallanom! Jártál Mekkában, hádzsi lettél, s inkább hiszel a hitetlenek kitabjában, mint a próféta szavainak. Most már nem csodálkozom, hogy a jeszídikhez mégy.

- Visszafordulhatsz. Magam is odatalálok.

- Visszafordulni? Nem! Talán mégis lehetséges, hogy Mohamed csak azért beszélt négy angyalról, mert a többiek épp akkor nem voltak az égben. Ezek akkor bizonyára a földön jártak, s ezért nem ismerhette őket.

- Azt mondom neked Hádzsi Hálef Omar, hogy nincs okod félni az ördögimádóktól. Ezek nem hisznek a sátánban, sőt nem is említik a nevét. Ezek olyan tiszta, hű, gondolkozó, bátor és őszinte emberek, amilyenek az igazhívők között is ritkán akadnak. Különben a lelki üdvösségükhöz nem lesz sok közöd, mert eszük ágában sincs, hogy eltérítsenek a vallásodtól.

- Nem kényszerítenek az ördög imádására?

- Nem, erről jótállok.

- De megölnek bennünket!

- Sem téged, sem engem.

- De hisz annyi embert megöltek már! Jól tudom, hogy keresztényeket nem ölnek meg, csak muzulmánokat.

- Igen, öltek, amikor a kiirtásukra törtek, és mivel a muzulmánok akarták őket kipusztítani, hát védekeztek a muzulmánok ellen! Keresztényeknek nem esett bántódásuk, hiszen azoknak a kezéhez nem tapadt vér.

- De én muzulmán vagyok.

- Ők barátaid, mert az én barátaim. Nem ápoltad-e három emberüket, amíg teljesen felépültek?

- Ez igaz, szidi. Nem hagylak el, hanem veled tartok. Lépéseket hallottam a lépcsőn. Két ember lépett be, két albán aga, a pasa szabadcsapatából. Megálltak az ajtóban, s az egyik megkérdezte: - Te vagy az a hitetlen, akit el kell kísérnünk? Semmiképp sem engedhettem meg, hogy hitetlennek gyalázzanak. Az albán feleletre várt, de én hallgattam; úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őket.

- Siket és vak vagy, hogy nem felelsz? - förmedt rám nyersen.

Ezek az arnauták nyers és zabolálatlan, veszedelmes fickók, akik a legcsekélyebb sértésre fegyverük után nyúlnak, de azért elhatároztam, hogy móresre tanítom őket. Mintha akaratlanul történt volna, kihúztam övem mellől a revolvert, s szolgám felé fordultam: - Hádzsi Hálef Omar aga, mondd, van itt valaki? - Van.

- Ki?

- Két tiszt, akik veled óhajtanak beszélni. - Ki küldte őket?

- A pasa, akinek Allah adjon hosszú életet.

- Ez nem igaz! Én Emír Kara ben Nemszi vagyok! A pasa, Allah áldja őt, udvariasabb embereket küldött volna hozzám! Mondd meg ezeknek az embereknek, akik az üdvözlés szavai helyett a káromkodást veszik ajkukra, hogy távozzanak. Közöljék azzal, aki küldte őket, mindazt, amit neked mondtam!

Kezüket pisztolyuk agyára tették, és kérdőleg bámultak egymásra. Én is, mintha csak véletlenül tenném, megmarkoltam revolveremet, és összeráncoltam homlokomat.

- Nos, Hádzsi Hálef Omar aga, mit parancsoltam?

A kis embernek tetszett eljárásom. Kezét pisztolyán tartva, komoly arccal fordult a két arnauta felé.

- Halljátok, mit mondok nektek! Ez a bátor és híres effendi Hádzsi Kara ben Nemszi emír, jómagam pedig Hádzsi Hálef Omar aga ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúdal-Gosszárah vagyok. Hallottátok, mit mondott az effendim. Menjetek, és cselekedjetek úgy, amint ő mondotta.

- Nem megyünk, Sekíb Halíl pasa azzal bízott meg bennünket, hogy.

- Térjetek csak vissza, és mondjátok meg, hogy udvariasabb embereket küldjön. Aki az effendihez jön, vesse le saruját, s illedelmesen köszönjön.

- Micsoda? Efféle hitetlennek?

A következő pillanatban már előttük termettem.

- Mi már - makogta az egyik testőr.

A következő pillanatban azután már megint kettesben maradtam Háleffel. Ugyancsak nagyot nézhettek kinn. A keletiekkel nem szabad sokat teketóriázni! Az az utas, aki bántalmazni engedi magát, elsősorban hibás. Kis személyi bátorság, nagy adag szerénytelenség, amire nálunk ráfognák, hogy gorombaság, bizonyos körülmények között mindig sikerrel jár. Akadnak viszont olyan helyzetek is, amikor kénytelen az illető eltűrni egyet-mást, de ilyenkor leghelyesebben teszi, ha úgy tesz, mintha észre sem venné a kellemetlen állapotot. Ehhez azonban persze érzék, gyakorlat kell, s tudni kell, mikor használ a szerénység s mikor a gorombaság, s mikor nyúljon a kéz a fegyverhez, s mikor a pénzhez.

- Szidi, mit tettél? - kiáltott fel Hálef.

Bár nem volt gyáva legény, mert mégis megrettent tettem következményeitől.

- Mit tettem? Kiröpítettem a két himpellért.

- Ösmered az arnautákat? Ez a népség vérszomjas, bosszúálló és gonosz! Ártatlanokat és nőket, gyermekeket is lepuffantanak, mint valami kutyát. Nem láttad-e Kahirában, hogy egy arnauta csupán azért lőtt le egy öregasszonyt, mert nem akart kitérni az útjából? Az az asszony pedig vak volt!

- Láttam. Ezek azonban nem lőnek le. Ezek félnek a pasától!

- Ösmered a pasát?

- Sekib Halíl derék ember!

- Hohó, nagyon derék, szidi! Fél Moszul üres, mert annyian rettegnek tőle. Mindennap megbotoztat néhány tucat embert. A gazdagokat sorra elteszi láb alól, hogy megkaparintsa vagyonukat. Egymásba uszítja az arab törzseket, és a győztestől elszedi a zsákmányt. Azt mondja arnautáinak: Eredjetek, gyilkoljatok, raboljatok, de hozzatok nekem pénzt! Azok pedig gyilkolnak és rabolnak, és a pasa hovatovább gazdagabb, mint maga a padisah. Aki ma még legbizalmasabb híve, az holnap már akár tömlöcbe kerül, és holnapután a halál fia. Szidi, mit tesz majd velünk?

- Majd elválik.

- Mondok neked valamit, szidi. Ha észreveszem, hogy a pasa gonosz szándékkal van irántunk, lelövöm a gyalázatost! Magammal viszem a túlvilágra.

- Erre nem is kerül sor, mert én egyedül megyek hozzá.

- Egyedül? Ebbe én nem egyezem bele. Veled megyek!

- Nem vihetlek magammal, hisz egyedül akar látni.

- Allah il Allah! Akkor itt várok rád. De esküszöm a prófétára és az összes kalifákra: ha estig nem térsz vissza, tudtára adom neki, hogy fontos beszélnivalóm van vele! Ha pedig fogad, két golyót röpítek a fejébe!

Komolyan meg is tette volna Hálef, a bátor kis útitársam és szolgám. Nem szegte volna meg esküjét.

- De mi lesz Hannehvel? - kérdeztem.

- Sírhat, de büszke lesz rám. Ne szeressen olyan férfit, aki bosszulatlanul hagyja megölni az effendijét!

- Köszönöm, jó Halefem! Én azonban meg vagyok róla győződve, hogy ennyire nem fajulnak el a dolgok!

Kis idő múlva újabb lépéseket hallottam. Nem szabad-csapatbeli, hanem rendes katona lépett be. Lehúzta künn a cipőjét.

- Sábahinisz chajír olszán! - köszönt. - Jó reggelt kívánok!

- Szálam! Mit akarsz?

- Te vagy az az efíendi, aki a pasával beszélni óhajt? - Én.

- Sekáb Halíl pasa, Allah éltesse ezer évig, izeni, hogy jöjj hozzá!

- Menj előre, én tüstént indulok! Amikor eltávozott, Hálef megkérdezte: - Szidi, nem gondolod, hogy baj ér?

- Miért?

- Nem küldött agát, hanem csak közönséges katonát.

- Lehet, ne törd miatta a fejed.

Fölmentem a lépcsőkön. Hohó! A pasa háza előtt húsz arnautából álló csapat silbakolt. A fejük búbjától talpig fegyverben strázsáltak, és a két aga közül az egyik parancsolgatott nekik. Két hordár egy hordozható széket tartott készen.

- Ülj be! - szólt az aga komor ábrázattal.

A lehető legelfogulatlanabb könnyedséggel helyet foglaltam. A marcona kíséret azt sejtette velem, hogy félig fogoly vagyok. Futólépésben cipeltek. Egy díszes ajtó előtt megtorpantunk.

- Lépj ki, és kövess! - szólt az aga. Lépcsőkön át jókora terembe vezetett, amelyben tiszteket pillantottam meg, akik sötét pillantással méregettek. A bejáratnál a város lakói közül több polgár ácsorgott. Rögtön bejelentettek, levetettem szandálomat, amelyet e célra vettem fel, és beléptem.

- Szalám alaikum! - köszöntem, miközben karomat keresztbe fontam mellemen, és meghajoltam.

- Szalám al...

Sekib Halíl pasának azonban ekkor elakadt a szava; hökkenten meredt rám, majd megjegyezte:

- A követ azt mondta, hogy egy nemszi akar velem beszélni. ..

- Az vagyok.

- A nemszik muzulmánok?

- Nem, keresztények.

- És mégis muzulmán köszöntéssel mersz üdvözölni engem?

- Te muzulmán vagy, Allah kedvence és a padisah kegyeltje. Isten óvja! Talán a pogányok üdvözlésével köszöntselek, akiknek sem istenük, sem szent könyvük nincs?

- Vakmerő szavak ezek, idegen.

Különös, firtató tekintettel nézett rám. A középtermetű, szikár férfiú egyébiránt amolyan tucatembernek látszott, ha a gonoszság és a ravaszság jelei nem mutatkoztak volna sunyi rókaképén. Jobb arca jócskán fölpuffadt, mellette a szőnyegen ezüst edény állt, amelyet köpőcsészének használt. Tetőtől talpig tiszta selyembe öltözött. Tőre fogantyúján és tetrbánján gyönyörű gyémántok csillogtak, ujjain gyűrűk tündököltek, s a nargileli, amelyet szívott, a legértékesebb és legszebb pipák közé tartozott, amit valaha is láttam.

Újra végigmustrált, majd tovább kérdezett.

- Miért nem jelentetted be magad a konzul útján?

- A nemsziknek nincs konzuljuk, és a többi konzul számomra éppoly idegen, mint te. Egyetlen konzul sem mondhat rólam rosszabbat vagy jobbat, mint amilyen vagyok, és neked pedig éles szemed van, nincs arra szükséged, hogy a konzul üzenetéből ismerj meg.

- Masallah! Valóban bátrak szavaid. Úgy beszélsz, mintha valamilyen nagy férfiú volnál.

- Hát merészelne holmi kis ember felkeresni téged? Ez igazán hetykén hangzott, de nem tévesztette el hatását.

- Mi a neved?

- Több is van, haszredin.

- Több? Azt hiszem, minden embernek csak egy neve van.

- Rendszerint. Csakhogy engem minden országban, ahol megfordultam, másképp hívtak.

- Hát olyan sok országban jártál?

- Úgy bizony.

- Melyek azok a népek?

- Oszmanilar, frankiszler, ingliszler, eszpaniollar.

Sok nevet soroltam elő, és merő udvariasságból az oszmanilárt tettem legelsőnek. Tágra meredt szemmel kíváncsian nézett rám.

- Csók, sej! Ilyen sok nép él a világon?

- Még több is!

- Allah akbar! Az Isten annyi nemzetet teremtett, mint amennyi hangya van egy hangyabolyban. Te még fiatal vagy. Miként lehetséges, hogy ilyen sok országot beutaztál? Hány éves voltál, amikor a nemszik országából először útra keltél?

- Tizennyolc, amikor a tengeren Jenijdünjában hajóztam.

- És mi vagy?

- Újságcikkeket s könyveket írok, amelyeket kinyomatnak.

- Az újságokban azoknak a nevét is megemlíted, akikkel találkoztál?

- Csak az előkelőkét.

- Az enyémet is?

- Hogyne.

- Mit írsz rólam?

- Hogyan tudjam ezt most, óh, pasa? Az embereket olyanoknak írom le, mint amilyenek látom őket, mint amilyennek mutatkoznak előttem.

- És ki olvassa ezt?

- Sok-sok ezer kis és nagy ember.

- Pasák és hercegek is?

- Igen.

Ebben a pillanatban botütések zaja és hangos jajveszékelés hallatszott fel az udvarból. Önkéntelenül is hallgatózni kezdtem.

- Ne hallgass oda. Ez a hekim.

- Az orvosod?

- Igen. Fájt már a fogad?

- Gyermekkoromban.

- Úgy hát tudod, mit jelent az. Az egyik fogam beteg. Ezt a kutyát megbíztam, hogy húzza ki, de oly ügyetlen volt, hogy fájdalmat okozott. Most hát megkorbácsoltatom. A fogam pedig tovább fáj, és az arcom megdagadt.

Elhatároztam, hogy ezt a körülményt javamra használom.

- Megmutatnád a rossz fogadat, óh, pasa?

- Te is hekim vagy?

- Alkalomadtán.

- Gyere ide. Nézd csak. Alul jobbra. Megnéztem a rossz fogát.

- Megfoghatom a fogat?

- Ha nem fog fájni.

Csaknem a kényeskedő nagyúr arcába nevettem. A zápfoga oly lazán lötyögött a duzzadt ínyben, hogy az ujjammal is elvégezhettem a műtétet.

- Hány botütéssel bünteted a hekimet?

- Hatvannal.

- Elengeded a többit, ha fájdalom nélkül húzom ki a fogadat?

- Nem értesz te ahhoz.

- Hadd kíséreljem meg!

- Jól van, de ha fájdalmat okozol, te kapod az ütlegeket!

Tapsolt, és egy tiszt azonnal belépett.

- Engedjétek el a hekimet! Ez az idegen kérte. A tiszt csodálkozva távozott.

Belenyúltam a szájába, s a hókusz pókusz kedvéért előbb a jó fogakat tapogattam meg, majd észrevétlenül kivettem a rossz fogat. Mindvégig idegesen hunyorgott, de nem is sejtette, hogy már kinn van a foga. Megfogta a kezem, s eltolta.

- Ha hekim vagy, ne próbálkozz sokáig! Itt vannak a műszerek!

A földre mutatott. A fogat két ujjam közé rejtettem, és lehajoltam. Műszerek? A padlón ósdi, rozsdás csipesz és harapófogó feküdt - de micsoda harapófogó! Kisebb vaslemezeket lehetett volna vele megforgatni a tűzben. Némi kis szemfényvesztés - gondoltam - soha nem árt.

A csipesszel a pasának nem éppen kicsi szájába nyúltam. - Vigyázz, hogy fájni fog-e! Bir-iki-ücs egy, kettő, három! Itt van az a rakoncátlan fog, amely annyi fájdalmat okozott neked!

Kezébe adtam a fogat. Bámulva nézett rám.

- Masallah! Nem is éreztem.

- Így bánnak a beteggel a nemszik, óh, pasa!

Nem akart hitelt adni szavaimnak, előbb meggyőződött róla, hogy üres a foghelye, és csak akkor jelentette ki kegyesen:

- Nagy hekim vagy! Hogyan nevezzelek?

- Az arabok Kara ben Nemszinek hívnak.

- Minden rossz fogat ilyen ügyesen kiveszel?

- Hm. Az a körülményektől függ.

Újfent tapsolt, s az előbbi tiszt ismét belépett.

- Kérdezd meg a házban, van-e valakinek rossz foga. A tiszt eltávozott. Most én éreztem úgy magam, mintha megsajdult volna a fogam, bár a pasa szerfölött nyájas arccal nézett rám.

- Miért nem követted rögtön embereimet? - érdeklődött barátságosan.

- Mert gyaláztak.

- Hogyan?

Röviden beszámoltam a történtekről. Figyelmesen végighallgatott, aztán fenyegető mozdulattal emelte föl a kezét.

- Rosszul tetted! Parancsoltam, tehát jönnöd kellett volna! Köszönd Allahnak, hogy fájdalom nélkül húztad ki a fogam.

- Miért?

- Mert megbüntettelek volna. - Aligha!

- Masallah! Kétled? Mi akadályozott volna meg?

- A nagyúr! A padisah!

- A szultán? - kérdezte csodálkozva.

- Úgy bizony. Nem követtem el semmilyen bűnt, és méltán megkövetelhetem, hogy agáid udvariasan bánjanak velem. Vagy úgy véled, hogy ezt a pergamentet nem kell tiszteletben tartanod? Olvasd!

Kinyitotta, rápillantott, majd homlokához, ajkához és szívéhez emelte.

- Egy bzsuruldu, a hatalmas padisah bzsurulduja, Allah áldja meg!

Elolvasta, összehajtotta, s aztán visszaadta.

- A giölgeda padisanün oltalmában vagy! Hogyan jutottál ehhez?

- Te Moszul kormányzója vagy! Hogy jutottál éhhez, óh, pasa?

Valóban mert Moszul helytartója vagyok. Kegyének napja rám mosolygott. Én pedig a giölgeda padísahnünt élvezem, mert a padisah kegye reám is mosolygott. A padisah megengedte, hogy minden országát megtekinthessem, és aztán könyveket írhassak utazásaimról, s az újságokban is cikkeket jelentessek meg.

Ez hatott. Helyet mutatott maga mellett a drága szmirnaszőnyegen.

Az után parancsot adott egy néger fiúnak, hogy kávét és pipát adjon.

Szandálomat is behozatta. Azután kávét kortyolgattunk, bodor füstfelhőket pöfékeltünk, és úgy beszélgettünk, mint régi ismerősök. Lassanként egészen belemelegedett a szívélyességbe, s végül behívatta a két agát. Feléjük fordulva megkérdezte tőlük: - Ide kellett vezetnetek ezt a bejt, ugyebár? Te parancsoltad, óh, uram! - szólt az egyik.

- Csakhogy nem köszöntöttétek. Nem vetettétek le lábbeliteket! Sőt, hitetlennek is neveztétek!

- Igen, mert te is úgy nevezted.

- Hallgass, kutyafi, s merd a szemembe mondani, hogy úgy neveztem!

- Uram, te.

- Hallgass! Hát hitetlennek neveztem?

- Nem, óh, pasa!

- És te mégis azt merted állítani! Menj le az udvarra. Ötven botütést kap mindegyiktek a talpára!

Ez valóban a barátság legnagyobb jelének számított. Ötven botütés? Ez már túl sok! Tízet, tizenötöt én is kiutalványoztam volna nekik.

Várj még. - Bölcsességed hatalmas, de jóságod még nagyobb. A kegy minden uralkodó, király joga. Te Moszul hercege vagy, és jóságos kegyelmedet fogod éreztetni ezekkel az emberekkel!

- Ezekkel a himpellérekkel, akik megsértettek téged? Hisz ez olyan, mintha engem sértettek volna meg.

- Uram, te oly magasan állsz felettük, mint csillag a föld felett. A sakál megugatja a csillagot, de a csillag nem hallja, és tovább világít. Napkeleten is beszélni fognak a jóságodról, ha elmondom, hogy a kérésemet nem tagadtad meg.

- Ezek a kutyák nem érdemlik meg, hogy megbocsássak nekik! De hogy lássad, mennyire szeretlek, elengedem a büntetésüket. Lóduljatok, és ne kerüljetek ma a szemem elé!

Amikor eltávoztak, tovább beszélgettünk:

- Legutoljára melyik országban jártál? - érdeklődött kíváncsian.

- Giptben. Aztán a sivatagon át tehozzád jöttem.

Nem akartam hazudni, de nem is akartam neki számot adni arról, hogy részt vettem a haddedihnek törzsi háborújában. ..

- A sivatagon át? Melyiken? A sínai és szíriai sivatagon? Ez rossz út, és adj hálát az Istennek, hogy már magad mögött tudhatod!

- Miért?

- Mert ha a számmar arabok kezébe kerülsz, megöltek volna!

Ha tudta volna, amit elhallgattam!

- Olyan veszedelmesek a számmarok, óh, fenség?

- Rabló, csőcselék nép, sem adót, sem más pénzt nem fizetnek, s elhatároztam, hogy kiirtom őket.

- Ellenük küldted csapataidat?

- Nem, az arnauták nem arra valók! Méltóbb feladatokra hivatottak.

Ez a „méltó feladat” természetesen a rablást jelentette, s a pasa további gazdagodását. - Ah, sejtem!

- Mit sejtesz?

- Az okos uralkodó kíméli az embereit, s inkább úgy kormányoz, hogy egymásra uszítja az ellenségeit.

- Allah il Allah! A nemszik nem ostobák! Valóban így is cselekedtem.

- Sikerült?

- Rosszul! És tudod, ki a hibás? - Ki?

- Egy angol utazó meg egy idegen emír. A haddedihnek a számmarok közt a legbátrabbak. Úgy akartam megsemmisíteni őket, hogy a mieinknek ne folyjon a vére, s ezért három törzset küldtem ellenük. Akkor jött az angol meg az emír, s a haddedihnekriek is szereztek barátokat. Szövetségeseim fogságba estek vagy elpusztultak. Elvesztették nyájaikat, és most sarcot is fizetnek.

- Melyik törzshöz tartozik ez az emír?

- Nem tudja senki sem. Ám azt rebesgetik, hogy nem is ember. Éjnek évadján egymaga megöli az oroszlánt! Golyója mérföldekre eljut! S a szeme a sötétségben úgy világít, akár a pokol tüze.

- Nem tudod elfogatni?

- Megkísérlem, de kevés reményem van hozzá. Az abu mohamedek egyszer foglyul ejtették, de ő tüstént tovaszáguldott a levegőégben.

Hm, úgy rémlett, hogy a derék pasa is babonás. Nem is sejtette, hogy az ördöngös emír épp a kávéját szürcsöli,

- Kitől hallottad mindezt, óh, pasa?

- Egy obeidétől, akit akkor küldtek hozzám, amikor már minden lezajlott. A haddedihnek már akkor elvették nyájaikat.

- Megbüntetted őket?

- Igen. Azonnal?

- Nem. Időt engedek nekik, bár összevontam csapataimat. Jártál már Kujtindzsik romjainál?

- Még nem.

- Ott állomásozik a katonaságom, amely a számmarok ellen fog vonulni, de most máshogyan határoztam.

- Hogyan döntöttél, ha szabad kérdeznem.

- Ez az titkom, és senkinek nem szabad sejtenie sem. Tudod jól, hogy az államtitkot milyen szigorúan kell őriznünk!

Ekkor tért vissza az az ember, akit azzal a feladattal bízott meg, hogy keressen fogfájós embereket a palotában. Arcáról igyekeztem leolvasni az eredményt, mert megvallom, nem kecsegtetett kellemes szórakozással a fogkezelés, amelyet, természetesen, úgy kellett volna végeznem, hogy ne okozzak parányi fájdalmat sem.

- Nos? - kérdezte a pasa.

- Bocsáss meg, óh, pasa, nem találtam fogfájós embert. Senkit sem kínoz a disagrisszi.

- Te sem szenvedsz ebben a bajban? - Nem.

Könnyebben dobogott a szívem. A szeretetreméltó pasa szánakozva fordult felém:

- Kár! Alkalmat szerettem volna adni, hogy megcsodálják művészetedet. No de talán holnap vagy holnapután majd csali akad beteged!

- Holnap már nem leszek itt.

- Nem? Itt kell maradnod. Itt fogsz lakni a palotámban, és ugyanolyan tisztelettel fognak veled bánni, mint énvelem! Menj! - ezt az utóbbi fölszólítást a tiszthez intézte, aki ismét eltávozott.

- Most mégis mennem kell, de vissza fogok jönni! - válaszoltam.

- Hova készülsz?

- A kurd hegyekbe.

- Milyen messzire?

- Ezt még nem tudom, talán a Tura-Sináig vagy a Dzsulamergig.

- Mit keresel ott?

- Kíváncsi vagyok, milyen emberek laknak ott, és milyen gyógyfüvek tenyésznek azon a vidéken.

- És miért oly sürgős az utad, hogy nem halaszthatod el?

- Mert ezek a növények később elfonnyadnak.

- Azt a népséget nem is kell ott megismerned! Kurd, rablók és jeszídik laknak ott, akiket Allah pusztítson el! No és a füvek? Minek az neked? Ah, hisz te hekim vagy, és szükséged van gyógyfüvekre! De arra nem gondoltál, hogy a kurdok meg is ölhetnek?

- Jártam már veszedelmesebb emberek közt is.

- Kíséret nélkül? Arnauták fagy basibozukok nélkül?

- Úgy

- Ki vigyáz rád?

- Én?

- Úgy bizony. Van éles tőröm és jó puskám, és te is itt vagy, óh, pasa.

- Én?

- Igen. Hatalmad, ugye, egészen Amadijéig elér?

- Épp addig. Amadije tartományom határerődje. Ágyúkkal fölszerelt erődítményemben háromszáz főnyi albán helyőrség tartózkodik.

- Roppant erős vár lehet.

- Nemcsak erős, hanem bevehetetlen is. Ez az erőd véd a szabad kurdok betörése ellen. De a leigázott társak is ravaszak.

- Láttad a bzsuruldumat. Arra kérlek, hogy biztosíts pártfogásodról. Emiatt jöttem hozzád.

- Megadom, egy feltétellel.

- Éspedig?

- Ha visszatérsz, és a vendégem leszel.

- Elfogadom a feltételt.

- Két kavaszt adok melléd, akik szolgálnak és őrködnek feletted. Tudod, hogy a jeszídik országán át kell vágnod?

- Tudom.

- Szerfölött veszedelmes és gonosz nép. Az ördögöt imádják és bort isznak.

- Hát ez olyan rossz dolog? Fürkészve nézett rám.

Te iszol bort?

- Igen szívesen.

- Van nálad bor?

- Nincs.

- Azt gondoltam, van akkor, akkor meglátogattalak volna elutazásod előtt.

Válóban megnyerhettem bizalmát, és ezt hasznomra fordíthattam.

- Látogass meg! Készíthetek bort.

- Olyant is, amelyik habzik? Pezsgőt értett ez alatt.

- Ittál már ilyent, óh, pasa?

- Óh, nem! Nem tudod, hogy a próféta megtiltotta a borivást? Én hű követője vagyok a Koránnak!

- Tudom. De hisz ilyen bort mesterségesen is lehet előállítani, s akkor ez nem is bor!

- Tudsz ilyent készíteni?

- Tudok.

- De ez sokáig tart, hetekig, talán hónapokig.

- Néhány óra alatt létrehozom.

- Csinálnál nekem ilyen bort azonnal?

- Szívesen, de itt nincs meg a hozzávaló anyagom.

- Mi kell hozzá?

- Palack.

- Az van.

- Ecet és víz.

- Van a szakácsomnak.

- Cukor.

- Kapsz azt is.

- Mazsola. - Lesz.

- És még valami, amit csak patikában kapni.

- Ez is orvosság?

- Igen.

- A hekimnek van patikája. Kell még valami?

- Más nem. Csak azt engedd meg, hogy a konyhádban készítsem el.

- Láthatom, hogy eltanuljam legalább?

- Ez lehetetlen, óh, pasa. Olyan bort készíteni, amelyet muzulmán is megihat, olyan bort, amely habzik és felvidítja a lelket, ez nagy titok!

- Bármit megadok érte, amit kívánsz.

- Ilyen titkot nem lehet eladni, csak barátnak mondhatjuk el.

- Hát nem vagyok a barátod, Kara ben Nemszi? Szeretlek, és mindent a rendelkezésedre bocsátok, amit csak kérsz.

- Tudom, óh, pasa, és ezért be is avatlak téged a titokba. Hány palackot töltsek meg?

- Húszat. Vagy ez túl sok?

- Nem. Gyerünk a konyhába!

A moszuli pasa tehát titokban örömest hódolt Bacchus-nak. Újra pipára gyújtottunk, s aztán fölkeltünk.

A konyha sokkalta nagyobb volt, mint gondoltam. A nagy tűzhelyen, ami a konyhában volt óriási rézüst függött. A szakács adhat ecetet, csészét és mindent ami kell.

- Mazsolából mennyire lesz szűkség.

- Sok kell. Tele ezt a korsót, annyit

- Vizet öntöttem rá.

- Háromszor töltsd meg a mennyiséget.

- És cukrot?

- Tizedrészét.

- És akkor jöjjön az orvosság!

Előresietett, s abba a helyiségbe vezetett, ahol a hekim gúzsba kötve a földön fetrengett. A pasa őt is megrugdalta néhányszor.

- Kelj föl, lusta kutya, és add meg a kellő tiszletet nekem, s ennek a nagy effendinek! Köszönd meg neki, hogy a botütés nagy részétől megszabadultál! Tudd meg, te kétbalkezes semmirekellő, hogy fájdalom nélkül szabadultam meg a rossz fogamtól! Megparancsolom, hogy köszönd meg!

Óh, milyen élvezet lehet a pasa háziorvosának lenni! A szegény ördög térdre vetette magát előttem, és megcsókolta a ruhám szegélyét. Aztán a pasa így szólt:

- Hol a gyógyszertár?

A hekim egy nagy szekrényre mutatott.

- Itt van, óh, pasa!

- Nyisd ki!

Jó csomó tégely, doboz, amulett, tapasz és más efféle limlom hullott ki belőle, de a sok tárgy rendeltetése felől nem voltam tisztában. Szódabikarbónát és borkősavat kértem. Az elsőből akadt elég, de az utóbbiból nagyon kevés, épphogy elég volt.

- Minden megvan? - kérdezte a pasa. - Meg.

Még egyszer megrúgta az „orvost”, és ráparancsolt:

- Gondod legyen rá, hogy ebből a két anyagból nagyobb mennyiség legyen itthon! Szükségem lesz rá, ha a lovak megbetegszenek. Ha elfeleded, ötven botütést kapsz a talpadra!

Visszatértünk a konyhába. Palackot, lakkot, drótot és hideg vizet raktak a kezem ügyébe, aztán a pasa kihajtotta a kuktanépet. Azt akarta, hogy kívüle senki se legyen jelen, s el ne sajátítsák a főbenjáró titkot.

Aztán hozzáfogtunk a forraláshoz, hűtéshez, dugaszoláshoz, pecsételéshez, csak úgy izzadt bele Moszul kormányzója. Amikor elkészültünk, behívta a szolgákat, és hűs helyre rakatta a palackokat, de egy flaskát magánál tartott, és a szobájába vitte.

- Igyunk? - kérdezte tőlem.

- Még nem hűlt le.

- Hát akkor melegen isszuk.

- Úgy nem illik.

- Pedig már nagyon kívánom.

Két poharat hozatott, s aztán meghagyta, hogy senki be ne jöjjön.

Majd levette a palackról a drótot. Puffi - a dugasz a levegőbe repült. • •

Allah il Allah! - kiáltott ijedten a pasa. Azután óvatosan kiöntött a palackból.

- Masallah, valóban pezseg!

A palackot szájához emelte, és csak altkor tette le, amikor csaknem üres volt.

- Csók ala pompás! Hallgass meg, kedves barátom, szeretlek! Ez a bor jobb, mint a Zem-Zem-kút vize!

- Csakugyan az ínyedre való?

- Igen. Jobb, mint a hávíísz kevszer nedűje, amelyet a paradicsomban isznak. Nem két, hanem négy kavaszt adok melléd.

- Köszönöm! Jól megjegyezted, hogyan készítik ezt a bort?

- Soha nem fogom elfeledni!

Aztán ismét szájához emelte a palackot, és fenékig ürítette. A két pohárra ügyet se vetett.

- Kár, hogy nem nagyobb a palack - jegyezte meg őszinte sajnálattal.

- Most, ugye, érted már, milyen roppant értékű ez a titok?

- A prófétára mondom, értem. Óh, a nemszik okos emberek. Ám engedd meg, hogy rövid időre magadra hagyjalak.

Eltávozott, s amikor visszatért, két palackot hozott a kaftánja alatt. Hangosan fölkacagtam.

- Magad hoztad?

- Magam. Ehhez a borhoz, amely nem is bor, nem szabad nyúlnia senki másnak. Megparancsoltam már, s akt parancsom szegi, a halál fia.

- Most akarod meginni? - tudakoltam mosolyogva.

- Hát ne hörpintsek ebből a pompás italból?

- Figyelmeztetlek, hogy hidegen még sokkal zamatosabb!

- Milyen lehet akkor, ha már most ilyen! Allah áldassék, aki cukrot, vizet és az orvosságokat teremtette, hogy velük fölüdíthesse hívei lelkét!

S újból ivott. Arcán bíborveres pír égett, és mikor a második palacknak is a végére járt, megszólalt:

- Barátom, hozzád senki sem hasonlítható, sem hívő, sem hitetlen. Négy kavasz kevés lesz, hatot adok melléd!

- Túl nagy a kegyességed, óh, pasa.

- Azt is megírod majd, hogy bort ittam?

- Nem, erről mélyen hallgatok, mert azt sem verem dobra, ha én iszom.

- Masallah, igazad van! Bocsáss meg! Én csak iszogatok itt, és téged meg sem kínállak! Nyújtsd ide a poharadat, a harmadik palackot is kinyitjuk!

Most ízlelhettem csak meg a „gyártmányomat”. Olyan íze volt, mint a szódavíznek, amelybe cukorszirupot öntenek, de a pasának nagyon ízlett.

- Tudod-e - kérdezte tőlem, s ismét nagyot húzott a palackból -, hogy hat kavasz is kevés még neked? Tízet kapsz.

- Óh, köszönöm, pasa!

Ha így tart tovább ez a dorbézolás, gondoltam magamban, kénytelen leszek egy egész sereg kavasszal utazni, ami pedig ugyancsak akadályozott volna célom elérésében.

- Tehát átutazol az ördögimádók országán? - kérdezte a pasa. - Ösmered az országukat és nyelvüket?

- Ez valamelyik kurd nyelvjárás, ugye?

- Tolmácsot is adok veled!

- Erre nem lesz szükségem. A kurd nyelv rokon a perzsával, azt meg értem.

- Én egyiket sem értem, s te jobban tudod, mint én, hogy szükséged van-e dragománra. De ne maradj sokáig azon a földön! Ne pihenj meg az országukban, hanem gyorsan lovagolj át.

- Miért?

- Útközben baj érhet!

- Mi érhetne?

- Ez az én titkom. Éppen az az őrség, amelyet veled küldök, hozhat veszélyt rád! Igyál!

Ez tehát a második titok?

- Az embereid csak Amadijéig kísérhetnek? - kérdeztem tőle.

- Igen, mert hatalmam csak addig ér.

- Milyen országba érek azután?

- A bervari kurdokéba.

- Mi a fővárosuk neve?

- Gumri az az erősség, ahol a bégük is lakik. Adok hozzá ajánlólevelet, de hogy milyen hatása lesz, azt előre nem tudom. Hány kísérőd van?

- Egy szolgám.

- Csak egy? Van jó lovad? - Van.

- Ez hasznodra van, mert a jó lótól gyakran az életünk függ. És igencsak sajnálnám, ha baj érne, mert nagy titkot árultál el nekem. De én hálás leszek. Tudod, hogy mit teszek érted?

- Mit?

Fölhajtotta a palack tartalmát, s azután így válaszolt:

- Tudod mi a disparasszi?

- Tudom. - Nos?

- Adó, amelyet csak te szedhetsz.

Nagyon enyhén fejeztem ki magam, mert a disparasszi olyan pénzbeli adó, melyet mindenütt kivetnek, ahol a pasa úton van, azért a fáradságért, amelyet a pasa az ételek elfogyasztásáért véghezvisz, s ezt az adót mindenütt behajtja a kényúr.

- Eltaláltad - szólt hozzám. - írást adok veled, amelyben parancsolom, hogy ahova eljutsz, a disparasszít róják le neked, mintha nekem magamnak fizetnék. Mikor szándékozol útra kelni?

- Holnap reggel.

- Várj, hozom a pecsétemet, és kiállítom az írást. Fölkelt, és elhagyta a szobát. Egyedül maradtam, mert a fekete szolga is vele ment. A pasa mellett iratok hevertek, érkezésem előtt nézegette őket. Gyorsan átfutottam a sorokat. A Sejk Adi-völgy terve volt. Ah! Tehát a terv összefügg a pasa titkával? A következő percben őméltósága visszatért. Parancsára megjelent az írnoka, akinek három levelet diktált. Egyet a kurd bégnek, egyet Amadije várparancsnokának s a harmadik a helységek elöljáróinak meg hatóságok fejeinek szólt, s ebben megíratta, hogy jogom van disparasszit szednem, s a lakosság mindenben éppúgy engedelmeskedjék énnekem, mint őneki.

Mi mást kérhettem volna még tőle? Moszuli utazásom célja várakozásomon felül sikerült, és ezt erélyes fellépésemnek, de leginkább a szénsavas cukrozott víznek köszönhettem.

- Elégedett vagy? - kérdezte tőlem.

- Végtelenül, óh, pasa. Nem is tudom, hogyan háláljam meg jóságodat.

- Ráérsz, majd ha visszajössz.

- Szeretném, ha mielőbb viszonozhatnám.

- Megteheted.

- Hogyan?

- Azt most nem árulhatom el. Te nem csupán hekim, hanem katonatiszt is vagy.

- Miből következteted ezt?

- Holmi hekim, vagy olyan ember, aki könyvet ír, nem merne színem elé járulni konzul kísérete nélkül. Neked birtokodban van a szultán bzsurulduja, s tudom, a padisah időnként megengedi, hogy idegen tisztek jöjjenek ide, akik beutazzák országait. Valld meg, hogy te is ilyen tiszt vagy.

Ez a feltevése csak hasznomra válhatott, s oktalanság lett volna tőlem, ha cáfolom állítását. Hazudni sem akartam, s ezért diplomatikusan így vágtam ki magam: - Nem vallhatom meg, óh, pasa. Ha tudod, hogy a padisah idegen tiszteket hív az országába, úgy azt is tudod, ez a legnagyobb titokban történik. Szabad-e hát elárulnom?

- Isten ments! Nem is beszéllek rá, de tudom, hogy így van.

- Nos, hát, mivel bizonyíthatom be hálámat?

- Ha a kurdisztáni hegyekből visszatértél, követségbe küldelek a számmar arabokhoz, különösen pedig a haddedihnekhez. Megbízlak, hogy tanulmányozd az országukat, s adj tanácsot, miként győzhetném le őket.

- Ah!

- Igen. Ez neked nem kerül sok faradságodba, s könnyebben is megteheted, mint az én embereim. Tudom, hogy a frankok tisztjei okosabbak, mint a mieink, bár én is ezredesi rangban tevékenykedtem a padísah hadseregében, s nagy szolgálatokat tettem neki. Megkérnélek, hogy a jeszídik vidékét is vedd szemügyre, de ehhez már nincs időd. Majd megszerzem tőlük másként, amire szükségem van.

Ezek a szavak arról győztek meg, hogy helyesen okoskodtam. A Kujundzsikben összegyűlt csapatok készen állnak, hogy megtámadják az ördögimádókat.

- Gyorsan átszelhetnéd országukat, és nem kellene addig várnod, amíg megülik nagy ünnepüket.

- Milyen ünnep ez?

- A szentjüket, Adi sejket ünneplik a sírjánál. Itt a menleveled. Allah legyen veled. Mikor hagyod el holnap a várost?

- Az első ima idején.

- A tíz kavasz a lakásod előtt vár rád.

- Uram, kettő is elég lesz.

- Ezt te nem érted. Tíz jobb kettőnél, jegyezd meg magadnak! Öt arnauta és öt basibozuk megy veled. Térj vissza mielőbb, és ne feledd el, hogy szeretetemmel ajándékoztalak meg.

Azzal elbocsátott, és fölemelt fővel hagytam el azt a házat, amelybe, mint fogoly tértem be. Amikor hazaértem, Hálef állig fegyverben várt.

- Áldassék Allah, hogy itt vagy, szidi! Ha napnyugatkor nem tértél volna vissza, szavamat álltam volna és megöltem volna a pasát.

- Erre nincs szükséged. A pasa a barátom lett.

- A barátod? Hogy lehet a tigris az embernek a barátja?

- Megszelídítettem.

- Masallah! Csodát tettél. Hogyan történt ez?

- Sokkal könnyebben, mint hittem. Védelme alatt állok, és tíz kavasz jön velünk.

- Hisz ez nagyszerű!

- Talán nem is olyan nagyszerű. Azon kívül ajánlólevelet adott s jogot a disparasszi beszedésére.

- Allah akbar, hisz pasa lettél! De mondd, szidi, ki tartozik engedelmességgel? Én engedelmeskedem a kavaszoknak vagy ők énnekem?

- Ők teneked, mert te nem a szolgám vagy, hanem Hádzsi Hálef Omar aga, védőm és kísérőm.

- Helyes, és ígérem neked, hogy ráncba szedem őket, ha nem fogadnak szót!

A kormányzó megtartotta ígéretét. Amikor Hálef korán reggel kidugta fejét, már tíz kavasz várt a ház előtt, valamennyien lovon ültek. Hálef rögtön értesített, s én kimentem, hogy szemügyre vegyem kísérőinket.

Öt arnauta és öt basibozuk volt, az utóbbiak a török katonák egyenruhájában jelentek meg. Az arnauták bíborselymes köpenyben, veres nadrágban és veres turbánban: pompáztak. Annyi fegyver lógott rajtuk, hogy háromszor ennyi embernek is elegendő lett volna. A basibozukokat - buluk emíni nevezetű - írnokféle, míg az arnautákat szilaj tekintetű altiszt, vagyis onbasi vezette.

Az unok nem ült lovon, hanem szamáron jött, és magával hozta méltósága jelvényét is - hatalmas tintáshordót - amely szíjra akasztva a nyakában függött. Turbánjából egész csomó toll fityegett. Az aprócska, tömzsi fickónak hiányzott az orra, de annál nagyobb kajla bajusza egészen a melléig lelógott. Húsos malacpofájában csak két kicsiny fekete pontként csillogott a szeme.

Egy palack rakít küldtem Háleffel, hogy adja át a vitézeknek. Kilépett hozzájuk, s én úgy helyezkedtem el az ablak mögött, hogy láthassam őket.

- Sábahinisz chajír, olszán. Jó reggelt, vitéz harcosok. Üdvözöllek benneteket.

- Sábahinisz chajír. Jó reggelt - hangzott rá a válasz. - Azért jöttetek, hogy a híres Kara ben Nemszit elkísérjétek útján?

- A pasa küldött bennünket. - Az én nevem Hádzsi Hálef Omar aga, Hálef Omar Abu Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah, úti marsallja és agája vagyok a híres emírnek, akit el fogtok kísérni, s engedelmeskedni fogtok nekem mindenben. Hogyan hangzik a parancs, amelyet a pasa adott nektek?

A vezetőjük előlépett, s olyan vékony hangon, mint a női nyafogás, így szólt Hálefhez:

- Buluk eminije vagyok a pasának, akit Allah áldjon meg, s urának hívnak, jegyezd meg ezt a nevet! A pasa, akinek leghűbb embere vagyok, ezt a tintáshordót és tollakat adta nekem, hogy mindent följegyezzek, ami útközben történni fog. Én e vitéz harcosok vezetője vagyok, s megmutatom nektek, hogy.

- Hallgass, szamárlovag! - kiáltott rá dühösen a kis Hálef.

- Mi vagy te, a vezetőnk? Te hájas törpe! Ludak és hordók királya, nem egyéb! Te pókhasú, cincogó vénasszony!

- Micsoda? Én buluk emini vagyok, s Ifra a nevem. Vitézségem.

- Hallgass, ha mondom! Bátorságod a szamarad lábában van, amelyet Allah pusztítson el, mert ennek az állatnak az a szokása, hogy nappal csöndben van, de éjjel ordít. Ösmerünk téged, a füleseddel együtt, de nem tudom, melyikőtök a szamár és melyik a buluk emini?

- Fékezd a nyelved, onbasi! Én a háborúban olyan merészen harcoltam, hogy az orrom is levágták! Nézz ide az orrom helyére! Bámulnál, ha tudnád, minő vitézséggel küzdöttem a csatában! Vagy nem tudod-e az orrom elvesztésének a történetét? Hallgass ide! Akkor történt, amikor Szebasztopol előtt a moszkoviták ellen háborúztunk, a legborzasztóbb harci veszedelemben állottam, s épp fölemeltem a karomat.

- Hallgass! Ezt a történetet ezerszer hallottuk már! - torkollta le „vezértársát” az onbasi, majd Hálef felé fordulva így folytatta:

- Én Ular Ah onbasi vagyok. Hallottuk, hogy Emír Kara ben Nemszi vitéz harcos, s ez tetszik nekünk! Azt is tudjuk, hogy vele megyünk, s ez is tetszik nekünk! Megvédelmezzük őt, s meg lesz velünk elégedve.

- Még egyszer kérdezlek, milyen parancsot kaptál a pasától?

- Megparancsolta, hogy az emírrel, mint legjobb barátjával, mint a pasa bátyjával bánjanak mindenütt.

- Tehát mindenütt lesz enni-innivalónk és hajlékunk?

- Minden, amire szükségtek lesz.

- A dis-parassziról is tett említést?

- Igen.

- Ezt készpénzben fizetik?

- Igen.

- Mennyire rúg ez?

- Amennyire az emír akarja.

- Allah áldja meg a pasát! Esze világos, mint a nap, és bölcsessége világít, mint a világ. Jó dolgotok lesz nálunk. Készen vagytok az útra?

- Készen.

- Van ennivalótok?

- Egy napra való.

- És sátratok?

- Nincs, mert lesz helyette jó lakásunk.

- Tudjátok, hogy a jeszídik országán átmegyünk?

- Tudjuk.

- Nem féltek az ördögimádóktól?

- Félni? Aga Hálef Omar, hallottad valaha is, hogy az arnauták féltek? Nem ijedünk mi meg a Merd-i Sejtántól, az Ördögfattyától vagy magától a Sátántól sem. Mondd az emírnek, hogy tisztelettel köszöntjük.

Kis idő múlva kiléptem a kapu elé, s lovamat is elővezettettem.

A tíz kísérő nagy reverenciával üdvözölt. Nyeregbe pattantam, s intettem nekik, hogy kövessenek. A kis csapat megindult.

Átlovagoltunk a hajóhídon, s a Tigris bal partján máris Moszulon kívül jutottunk. Csak itt szólítottam magamhoz az onbasit.

- Kinél szolgálsz most? Nálam vagy a pasánál?

- Nálad, emír.

- Rendben van. Küldd ide a buluk eminit.

Visszalovagolt, s aztán a kis kövér emberi-eljelent meg az oldalamnál:

- Ifra a neved? Hallottam, hogy vitéz harcos vagy.

- Bátor bajnok vagyok! - jelentette ki lányos hangján a pókhasú írnok.

- Hát aztán írni tudsz-e? - tudakoltam nyájasan.

- Szerfölött szépen, óh, emír.

- Hol küzdöttél?

- A föld minden országában.

- Ah! És melyek ezek az országok?

- Ezernél is több nevet kellene elsorolnom.

- Híres buluk emini vagy hát eszerint!

- Fölöttébb híres. Még nem hallottál rólam? - Nem, sajnos.

- Úgy látszik, most vagy itt először, különben hallottál volna rólam. Nos, ezért el is kell neked mondanom, hogyan váltam meg az orromtól. Amikor Szebasztopolnál a moszkoviták ellen harcoltunk, sűrű golyózáporban álltam, s épp fölemeltem a karomat.

Félbeszakították. Lovam nem tűrte a szamár szagát; nyugtalanul ugrálni kezdett, s a buluk emini felé nyújtotta a fejét. A szamár felágaskodott, hogy kitérjen a ló harapása elől, megfordult, és szaporán eliramodott. Árkon-bokron túl, rohant, s a kis buluk emini alig bírt a hátába kapaszkodni; csakhamar eltűntek szemünk elől.

- Gyakran megtörténik ez vele - szólt az onbasi Hálefhez.

- Utána kell mennünk, különben elveszítjük.

- Ezt? - nevetett az onbasi. - Nem volna kár érte. Ezerszer is elfutott vele a szamár, s mindig visszakerült.

- De hát miért ül rajta?

- Kell. - Miért?

- A jüszbasi így parancsolta. Nagyon jól mulat az Ifra sutaságán.

Amikor Kujundzsikon és a Szent György-kolostoron túljutottunk, megpillantottuk a bululí eminit. Már messziről kiabált.

- Azt hitted, hogy elszökött velem a szamár?

- Valóban azt hittem.

- Tévedsz, emír! Csali előrevágtattam, hogy kikémleljem az utat! A szokott útvonalon haladunk?

- Igen.

- Akkor majd később adom elő a történetemet. Most inkább kalauzollak benneteket.

Előreügetett a Khausszer felé, amely a Dzsebel Mámubból ered, s útjában több községet ellát vízzel. Átkeltünk rajta, egy keskeny bürü hídon. Khorszabad romjai félórányira fekszenek Moszultól, a vidék itt mocsaras, és mérges párákat, lázkeltő miazmákat lehel ki az ingoványos talaj.

Egy óráig lovagolhattunk még, amikor körülbelül ötven arnautából álló csapat közeledett felénk. Élükön több tiszt lovagolt, és középütt egy arab fehér ruhája tűnt fel. Amikor közelebb értünk, fölismertem Mohamed Emin sejket!

Óh, jaj! Tehát a pasa ellensége ezeknek a fogságába esett!

Talán álmában lepték meg, vagy más módon került a kezükbe? Eltökéltem, hogy mindent elkövetek kiszabadítása érdekében. Megálltam az út közepén, hogy a kis csapat előttem haladjon el.

Kíséretem tagjai leszálltak lovaikról, hogy leheveredjenek az út mellett. Hálef és én azonban lovainkon maradtunk. A csapatvezetője előrelovagolt, és felénk jött. Közvetlen előttem megállította lovát, s így szólt: - Szalám! Ki vagy?

- Alaikum! Emír vagyok.

- Melyik törzsben?

- A nemszik törzsében.

- Hová utazol?

- Kihez?

- Mindenhova

- Tudod-e hogy ki vagyok, felelj a kérdéseimre rendesen. Aztán rám szólt, hogy „igazold magad”

- Átadtam neki a hatalmas padisah bzsurulduját

- Elolvasta homlokához érintette, azután gondosan összehajtotta, visszaadta, és barátságos hangon megjegyezte: Te vagy a hibás, hogy nem szólítottalak udvariasabban, láttad, hogy ki vagyok, miért nem beszéltél velem, több tisztelettel?

- Magad vagy a hibás, hogy nem így történt - válaszoltam neki. - láthattad kíséretemet, elárulhatta, hogy ki vagyok, s tudhattad volna, hogy a mutesszaríf barátságát élvezem. Miért nem kérdeztél udvariasabban? Üdvözöld nevemben az uradat. Jó reggelt - Parancsodra, uram.

Megfordultam. Elhatároztam, hogy Mohamed Emin érdekében bármilyen vakmerőséget elkövetek, de a tiszttel folytatott beszélgetés után úgy éreztem, szükségtelen volt. Kísérete távolabb maradt; tekintetüket rám függesztették, míg a fogollyal szemlátomást nemigen törődtek. Ezt a körülményt akartam hasznomra fordítani. Mohamed Emínt gyengén kötözték meg, s igencsak keshedt török gebén ült. Saját lova leghátul állt; még a sejk fegyverei is rajta voltak. Észrevettem, hogy óvatosan kiszabadítja kezét; éppen abban a pillanatban, amikor a beszélgetést abbahagytam, fölugrott a lovára.

- Hálef, most rajtunk a sor! - kiáltottam szolgámnak, aki szintén szemmel tartotta a foglyot.

- Nyomába eredünk! - súgta halkan Hálef. Tehát rögtön megértett. A haddedihn olyan gyorsan követte el szökési kísérletét, hogy mielőtt kísérete föleszmélt volna, már nyeregben ült, kirántotta a lovat az egyik ember keze alól, s gyorsan elvágtatott a folyó felé.

Zűrzavaros kiabálás támadt.

- Elszökött a foglyod! - kiáltottam a tisztnek. - Majd mi elfogjuk!

És már utána is vágtattam. Hálef mellettem nyargalt.

- Ne olyan közel hozzám, Hálef! Távolabb! Úgy lovagolj, hogy ha lődöznek, ne találjon el a golyójuk.

Vad hajsza kezdődött. Az üldözők mindenáron el akarták fogni a szökevényt, s amikor észrevették, hogy lova jobb, mint az övéké, fegyvereik után nyúltak, de akkorára Mohamed Emin már egérutat nyert. Ócska flintáikból szaporán lődöztek, de eredménytelenül.

Jómagam zegzugos irányban lovagoltam. Gyakran megrántottam lovam kantárát és Rih megtorpant, majd felágaskodott, egy helyben forgott, jobbra-balra dűlt; és mindezt elég ügyesen csináltam, mert az üldözök nem vették észre, hogy a lovat én irányítom. Hálef is követte példámat, s az arnauták nem mertek lőni, nehogy minket terítsenek le.

A haddedihn a Khausszer vizébe hajtotta a lovát, és szerencsésen át is úsztatott rajta, én és Hálef is átkeltünk; a többiek nem merték ezt megkockáztatni, és csakhamar jelentős előnyre tettünk szert. Gyorsan vágtattunk jó lovainkon nyugat felé. Két óráig száguldottunk így, míg végül arra az útra értünk, amely Moszulból egyenest Rabban Hormúszdba vezet Teli Kefén át. Csak itt állt meg a haddedihn. Csupán én és Hálef követtük, a többiek rég eltűntek.

- Allah áldassék! Köszönöm, effendi, hogy ily ügyesen csináltad! De mit tegyünk most, hogy szem elől tévesszenek?

- Hogy jutottál a kezükbe? - kérdezte Hálef.

- Majd később elmondom, most nincs rá időnk.

- Mohamed Emin, ösmered-e a mocsaras vidéket, amely a Tigris és a Dzsebel Máhub között terül el?

- Már lovagoltam keresztül rajta.

- Milyen irányban?

- Báseikától és Bázanitól Rasz tü Ainon át Dehúk felé.

- Veszedelmes ez az ingovány?

- Nem.

- Látod ott azt a magaslatot, amely körülbelül háromórányira van innét?

- Látom.

- Ott ismét találkozni fogunk, mert itt el kell válnunk. Az útról le kell, térünk, különben könnyen észrevehetnek bennünket, és megtudhatják utunk irányát. A mocsaras lápvidéken kell meghúzódnunk, mégpedig külön-külön, azért, hogy ha üldözőink ide találnának jönni, ne tudjanak eligazodni a nyomokon.

- No és az arnauta meg a basibozuk kísérőink, szidí?

- Ezekkel most nem törődünk. Csak akadályozhatják utunkat, és különben sem nyújtanak nagyobb oltalmat, mint az útlevelem és egyéb irataim. Hálef, te itt elválsz tőlünk, és déli irányba mégy; én középütt maradok, a sejk pedig észak felé igyekszik. Így sietünk egy-egy félórányi távolságban egymástól.

Elváltak tőlem, s én is letértem az útról, és behatoltam a zsombékok közé, ahol a süppedékeny talaj kissé veszélyessé tette a járást. Ámde most nem törődtem ezzel a nehézséggel, s egyedül célom elérésére törekedtem.

Napok óta olyan feszült idegállapotban éltem, hogy magam is csodálkoztam. Ezt már rég nem tapasztaltam. Kevés olyan országban jártam, amelynek sajátságos földje annyi rejtélyt tartogatott, mint ezek a vidékek. Nemcsak assziríai és babilóniai romokkal találkoztam lépten-nyomon, hanem hegyláncokat is megpillantottam, amelyek lejtőin és völgyeiben kiismerhetetlen nemzetiségű és vallású népcsoportok tanyáztak. Pedig hány vallás és nemzetiség lakott itt együtt! Fényoltók, tűzimádók, ördögimádók, kaldeusok; szunniták, síiták, vachábiták, arabok, zsidók, törökök, örmények, szíriaiak, drúzok, kurdok, perzsák, türkmének stb. Ezek a komor hegyvidékek még napjainkban is vértől és hulláktól bűzlenek! Dögre leső saskeselyűk csapnak le zsákmányaikra a meredek bércfalakról.

Egyre közelebb értem ezekhez a hegyekhez. A vendégmarasztaló lápon lovam olyan ügyesen lépdelt, hogy minden baj nélkül kijutottam a szárazabb talajra. A Tigris lázkeltő, miazmás partvidéke mögöttem maradt. Jobbról cingár lovast pillantottam meg, akiben csakhamar Hálefet ismertem föl.

- Találkoztál valakivel? - kérdeztem tőle.

- Nem, szidi!

- Nem látott senki?

- Senki. Csak messze délen láttam valakit futni, aki egy öszvért húzott maga után, de nem ösmertem meg.

- Őt megösmered? - kérdeztem, és észak felé mutattam.

- Óh, hisz ez a sejk!

- Úgy bizony. Tíz perc múlva itt lesz.

Megösmert ő is, és felénk tartott. Csakhamar odarúgtatott.

- Nos, effendi? - kérdezte tőlem.

- Minden attól függ, milyen volt az utad. Észrevettek?

- Nem, csak odébb láttam egy pásztort, aki a nyáját hajtotta.

- Hogyan estél fogságba?

-Te Khorszábad romjaihoz rendeltél. Ma reggelig a déli düledékek közt rejtőzködtem el, de az után előbújtam, hogy kikémleljem az utat. A katonák észrevettek, és körülfogtak. Nem védhettem magam, és foglyul ejtettek.

- Kérdezték, hogy milyen törzshöz tartozol?

- Igen, de én más nevet mondottam.

- Ezek a törökök ügyetlen fajankók. Egy arab a tetoválásodról is fölismert volna! Azért fogtak el csupán, mert a Kujundzsik melletti romok közt a pasa csapatai vannak elrejtve, amelyek a számmar törzs ellen készülődnek.

Ijedten tartotta vissza lovát.

- A számmarok ellen? Allah óvjon meg! Hisz akkor vissza kell fordulnunk!

- Nem szükséges. Ösmerem a pasa tervét

- Miféle terv ez?