Különösen festettek azok a tevék, amelyeket előkelő asszonyok hordására díszítettek föl. A Szaharában láttam tevéket, amelyeknek a hátán bölcsőszerű kosár ringott az úrnő számára, de ilyen cicomás dromedárokat Tunézia vagy Algéria pusztáin sem láttam.

Megjelenésünk jókora álmélkodást keltett, csoportról csoportra nőttön-nőtt a bennszülöttek csodálkozása. Énrám nem is igen hederítettek, de annál több szem akadt meg Lindsay úron és szolgáin, akikről az első pillanatra lerítt a nemzetség. A ködös Albion cilinderes fia nagyobb feltűnést keltett kockás ruhájában, mint bármilyen rikító öltözékbe bújtatott arab München vagy Lipcse utcáin. Vezetőink elöl lovagoltak, míg egy óriási sátorhoz nem értünk, amely előtt földbe szúrt lándzsák meredeztek. A két arab leugrott, és belépett a főnök hajlékába. Kis idő múlva megjelentek egy harmadik kíséretében. Igazi patriarchális jelenség állott előttünk. Talán ilyen lehetett Ábrahám törzsatya is, amikor vendégei üdvözlésére kilépett. Hófehér szakálla egészen övéig lenyúlt, de ruganyosan lépkedett, s igencsak izmos férfiúnak látszott. Sötét szeméből nem éppen barátságos fény sugárzott felénk. Szívéhez emelte kezét, s így szólt: - Száláma!

Így köszön az igazi mohamedán, ha hitetlen járul elébe, míg az igazhívőnek „szálam alaikum-ot mond.

- Alaikum! - viszonoztam üdvözlését, és leugrottam lovamról.

Fürkészve nézett rám, s aztán megkérdezte:

- Muzulmán vagy gyaur vagy?

- Mióta fogadja a számmar nemes törzs fia ilyen kérdéssel vendégeit? Nem azt mondja a Korán is: „Lásd el itallal és étellel vendégedet, engedd pihenni őt, és csak azután tudakozódjál kiléte felől”? Allah bocsássa meg neked, hogy úgy fogadod a vendégeidet, mint a török rendőröket.

Tiltakozólag emelte fel kezét.

- A számmar és haddedihn törzs fia mindenkit szívesen lát, csak hazugok és csalók ne legyenek.

Szemével az angol felé intett.

- Kikre gondolsz?

- Azokra a férfiakra, akik napkeletről jönnek, hogy a pasát a sivatag lakói ellen ingereljék. Mi szüksége van a sziget királynőjének Moszalban konzulra?

- Ez a három ember nem tagja a konzulátusnak. Fáradt vándorok vagyunk, és csak egy korty vizet meg néhány szem datolyát kérünk tőled.

- Ha nem a konzulátustól jöttök, kívánságtok teljesül. Lépjetek be, üdvözöllek benneteket.

A lándzsákhoz kötöttük lovainkat, és beléptünk. Odabenn tevetejet kaptunk, enni pedig félig pörkölt árpából készült kalácsot - annak jeléül, hogy a sejk nem tekint berniünket vendégeinek. A lakoma alatt folyton ránk nézett, és egyetlen szót sem szólt hozzánk. Bizonyára jó okkal fogadta bizalmatlanul az idegeneket. Észrevettem, hogy nem leplezheti el kíváncsiságát, szeretne egyet-mást megtudni tőlünk.

Lindsay úgy tett, mintha szemügyre venné a főnöki sátrat.

- Gonosz fickó, nemde? - tudakolta közönyös ábrázattal.

- Azt hiszem.

- Mintha csak fel akarna bennünket falni. Mit mondott?

- Üdvözölt berniünket, de mint hitetleneket. Még nem vagyunk a vendégei, ajánlatos résen állnunk.

- Nem vendégei? Hisz már eszünk is.

- A kenyeret nem a saját kezével adta át, és sóval sem kínált meg. Észrevette, hogy ön angol, s úgy látszik, gyűlöli az angolokat.

- Mért?

- Nem tudom.

- Kérdezze tőle.

- Udvariatlanság volna tőlem. Önként előhozakodik azzal, ami a szívét nyomja.

Hamar befejeztük a sovány lakomát, és rögtön fölkeltem.

- Te enni-és innivalót adtál nekünk, Mohamed Emin, köszönjük vendéglátásodat, és ahova csali eljutunk, elvisszük a te jó híredet. Isten veled! Allah áldjon meg téged és a tieidet!

Ezt a gyors búcsúzást nem várta; meghökkent.

- Miért távoznátok máris? Maradjatok itt, és pihenjétek ki magatokat!

- Menni fogunk, mert kegyed napja nem ragyog felénk.

- Biztonságban vagytok sátramban.

- Úgy véled? En nem hiszem, hogy e főnöki sátorban teljes biztonságot élvezek.

Tőre után nyúlt.

- Sértegetni akarsz?

- Nem. Csak köszönetemet fejeztem ki. Egy számmar sátra sohasem nyújt védelmet az idegennek.

- Leszúrjalak? Mikor szegte meg egy számmar a vendégszeretetet?

- Nemcsak az idegenekkel szemben, hanem a saját törzséhez tartozókkal szemben is megszegte már.

Nagy sértést követtem el, mindenesetre; de nem véltem szükségesnek, hogy, olyasvalakivel udvariaskodjak, aki úgy bánt velünk, mint a koldusokkal.

Ezért egyáltalán nem nyájas hangon folytattam.

- Ne fenyegetőzz, sejk, mert először is igazat mondtam, másodszor pedig előbb érne téged az én tőröm.

- Bizonyítsd be, hogy igazat szóltál.

- Különös történetet fogok elmondani neked. Volt egy nagy, hatalmas törzs, amely ismét több kisebb törzsre oszlott. A törzs felett nagy és vitéz főnök uralkodott, akinek szívében ravaszság és csel lakozott. Hozzátartozói csalódtak benne, és egymás után fordultak el tőle. Egy kisebb törzs főnökéhez csatlakoztak. Ekkor a főnökhöz küldött a sejk, és kérte, hogy látogassa meg őt, beszélnivalója volna vele.

Ám ez a főnök nem ment el. Ekkor a saját fiát küldte hozzá a sejk. Ez bátor ifjú volt, és szerette az igazságot, így szólt a főnökhöz: - Jöjj, és kövess! Allahra esküszöm, nem lesz bántódásod apám sátrában. Életemmel kezeskedem életedért.

Ekkor így szólt a főnök:

- Nem megyek apádhoz, ha ezer esküvel ígéri is, hogy a hajam szála sem görbül meg, de a te szavadban megbízom, és hogy tanújelét adjam ennek, minden kíséret nélkül elmegyek.

Lóra ültek, és elvágtattak. Amikor a sejk sátorába értek, ott harcosok ültek együtt. A főnököt felkérték, hogy üljön a sejk mellé. Megvendégelték, s aztán meggyilkolták. A sejk fia meg akarta menteni, de feltartóztattak.

A sejk nagybátyja leütötte a főnököt, lábával a nyakára térdepelt, s aztán levágták a fejét, mint a birkának szokás. A sejk fia szemrehányást tett apjának, de menekülnie kellett, különben őt is megölték volna. Ösmered ezt a történetet, Mohamed Emin sejk?

- Nem ösmerem. Ilyesmi meg se történhetett.

- Pedig megtörtént, mégpedig a saját törzsedben. Az elárult neve Vedzsir, a fiúé Ferhán, a nagybácsié Hádzsár és a sejk Szofúk volt a számmar törzséből.

Zavarba jött.

- Honnét ismered ezt a történetet? Te nem vagy sem számmar, sem obeid, sem abu száhnam. Beszélsz a nyugati arabok nyelvén, de fegyvereid nem olyanok, mint az el-dzsesivehi arabok fegyvere. Kitől hallottad ezt a történetet?

- Egy néptörzs szégyene éppoly messze ismeretes, mint dicsősége. Tudod, hogy az igazságot mondtam. Hát most megbízhatom benned? Te haddedihn törzsbeli vagy, ezek pedig a számmarhoz tartoznak, és megtagadtad a vendéglátás barátságát. Megyünk.

Kezével intett, hogy maradjak.

- Te hádzsi vagy, és egy gyaur társaságában vagy?

- Honnét tudod, hogy hádzsi vagyok?

- A hámailról, amely nyakadban lóg. Nos, te szabad vagy, de ezek a hitetlenek megfizetik a dzsisijetet, mielőtt eltávoznának.

- Nem fogják megfizetni, mert védelmemet élvezik.

- Nem szorulnak védelmedre, mert ők konzuljaik oltalmát élvezik, akiket Allah pusztítson el.

- Ellenségeid ők neked?

- Igen. Ennek az idegennek a konzulja beszélte rá Moszul kormányzóját, hogy fogassa el fiamat, ő lázította fel ellenem az obeideket, az abu hámmad és dzsovari törzseket, ezek elrabolták nyájaimat és most kiirtják törzsemet.

- Úgy hát hívd össze számmar többi törzseit is.

- Nem jöhetnek, mert a kormányzó hadsereget gyűjtött, hogy ellenük vonuljon. Magamra vagyok utalva. Allah oltalmazzon meg.

- Mohamed Emin, hallottam, hogy az obeidek, az abu hámmadok és dzsovarik rablók. Nem szeretem őket, én barátja vagyok a számmar törzsnek. A számmar törzs a legbátrabb és legnemesebb arab törzs, azt kívánom, hogy az ellenségeidet mind legyőznéd.

Nem állt szándékomban bókot mondani neki, szavaim inkább őszinte meggyőződésemet fejezték ki, amit különben a szavak hangsúlyából is észrevehetett, mert láttam, hogy arca felvidult.

- Valóban barátja vagy a számmar törzsnek?

- Valóban, és szeretném, ha ellenségeid között a viszály magva hullana el, hogy erejük meggyöngüljön.

- Meggyöngüljön? Allah nagy és hatalmas, és a számmar törzs elég erős, hogy meggyöngítse erejüket. Ki beszélt rólunk előtted?

- Régóta hallottam s olvastam rólatok, de a legutolsó hírt Belad Arabon hallottam felőletek ateibeh fiainál.

- Hogyan? Te jártál az ateibeh törzsbelieknél? - Jártam.

- Számos vitézből áll ez a törzs, de átok fekszik rajtuk.

- Málék sejket gondolod, aki ki van tiltva? Felugrott.

- Mas Allah, te Ösmered Málekot, barátomat és testvéremet?

- Ösmerem őt és embereit.

- Hol találkoztál velük?

- Dzsidda közelében, s együtt mentem velük Belad Arabon át El Nahman felé.

- Eszerint mindnyájukat ösmered?

- Úgy van.

- Nos, megbocsáss, hogy nőről is beszélek, de hisz ő nem is nő, hanem úgyszólván férfiú. Amsát, Málék leányát is ösmered?

- Igen. Abu-Szeifnek volt a felesége, és bosszú állt rajta.

- Megtorolta sérelmeit?

- Meg. Abu-Szeif halott. Hádzsi Hálef Omar, a szolgám ölte meg, s ezért nőül kapta Hanneht, Amsa leányát.

- Szolgád? Hisz te nem is vagy közönséges harcos?

- A velád germán törzs fia vagyok, s azért utazom, hogy kalandokban legyen részem.

- Óh, most már értelek! Úgy cselekszel, mint Harun ar-Rasid tett! Te nagy sejk, nagy emír vagy, s kalandokra és harcokra indulsz! Szolgád megölte a „Kard Atyját”, és így te még vitézebb lehetsz, mint kísérőd! Hol van most ez a bátor Hádzsi Hálef Omar?

- Talán nemsokára láthatod őt. Málék sejk rövidesen követségbe küldi, hogy kérdezze meg a számmar törzset, vajon ezen túl velük együtt járhatja-e a törzsével együtt a sivatagot?

- Szívesen fogom üdvözölni őt. Beszélj róla, emír! Ismét mellém ült. Részletesen elmondtam az ateibeh—törzzsel való találkozásom történetét. Amikor befejeztem elbeszélésemet, kezét nyújtotta felém: - Bocsáss meg, emír. Mindezt nem tudtam. Ezek az angolok a te barátaid, s ezen túl az én vendégeim is. Engedd meg, hogy kimenjek, s elkészíttessem a lakomát.

Kezét nyújtotta, s most már tudtam, hogy biztonságban vagyok nála. Kabátom alá nyúltam, ahol a „szent” víz palackja lapult a zsebemben.

- A lakomát a bint ammnál fogod megrendelni?

- Természetesen.

- Add át üdvözletemet, és adj neki néhány cseppet ebből a szent vízből. A Zem-Zem-kútból való. Allah legyen veletek.

- Szidi, te valódi hős és igazi szent férfiú vagy! Jöjj, és nyújtsd át magad a vizet. A számmar törzs asszonyai nem rejtik el arcukat a férfiak előtt.

Már előzőleg hallottam, hogy e törzs leányai és asszonyai nem barátai a fátyolnak, és kóborlásom alatt gyakran találkoztam velük, de arcukat sohasem fedte fátyol. A főnök fölkelt, és intett, hogy kövessem. Nem kellett messzire mennünk. Sátra közelében állt a másik, szintén ékes sátor. Amikor beléptünk, három arab nő és két fekete leány ült benn.

A feketék rabszolganők voltak, a másik két nő a sejk családjához tartozott. Kettő közülök kövek között árpát zúzott össze, a harmadik pedig a munkára felügyelt. Ez lehetett első számú kedvence a sejknek.

A sátorban rizzsel, datolyával, kávéval, árpával töltött zsákok sorakoztak; a raktárra gyönyörű drága szőnyeget terítettek. Az egyik még fiatal, karcsú, világos arcbőrű, finom vonású asszony, ragyogó szeme fölcsillant, amikor meglátott bennünket. Ajkát sötét veresre, szemöldökét barnára festette; homlokára és állára szépségtapaszt ragasztott, és karján meg lábán a tetoválás jelei látszottak. Füléből tenyérnyi nagy aranykarikák lógtak alá. Nyaka körül sűrű gyöngysorok szikráztak; a másik két asszony nem viselt, ennyi ékességet.

- Szalám - szólt a sejk - íme, a germán törzs egyik vitéz harcosa - mutatott rám -, aki szent férfiú is, és meg akar benneteket áldani a Zem-Zem-kút szent vizével.

A nők földre vetették magukat. Néhány csöppet a kezemre öntöttem, s aztán ünnepélyesen meghintettem őket.

- Vegyétek e szent vizet, puszták virágai! Minden népek istene tartson meg benneteket vidámságban, egészségben, és szívetek illata árassza el törzseteket!

Amikor befejeztem a szertartást, és visszatettem a palackot, gyorsan fölkeltek, hogy köszönetet mondjanak.

Egyszerű kézszorítással viszonoztam hálálkodásukat.

Amikor a sejk megjelent, egymás után jöttek a meghívottak. A sátor csaknem egészen megtelt velük. Méltóságuk szerint foglaltak helyet, a sejk köztem és az angol között. A lakomát csakhamar feltálalták a rabszolganők meg a beduinok.

Először szufráht tettek elénk, ez cserzett bőrből készült abroszféleség, amelynek szegélyét cifra rojtok díszítik. Ezen a szufráhn több zsebszerű lyuk van, amelyben az evőeszközöket tartják, ha összehajtják a szufráht. Majd kávét hoztak, aztán saláta került elénk; ez uborkaszeletekből és aludttejből készült sózott és fokhagymával fűszerezett frissítő hatású eledel. A sejk elé jókora edényt helyeztek. Ebbe friss vizet Öntöttek. Az edényből három nyak nyúlt ki; kettőből araki folyt, a harmadikból pedig jó illatú folyadék, amelyből minden fogás után ránk locsolt néhány cseppet a sejk.

Azután következett a számn; ez olvasztott vajból készül, és az arabok örömest sorolják be étrendjükbe; óriási kelyhekben tálalják. Végül kis kosarakban datolyát hordtak körül. Rögtön megismertem az illatos el szelebit, amelyet oly módon tartósítanak cukros vízben, mint nálunk a fügét, körülbelül két hüvelyk hosszú, mosolygó gyümölcsök. Részünk volt az ádzsrában is, amely nem kerül kereskedelmi forgalomba. Az egyszerűbb vendégek részére balaht, fán szárított datolyát, dzsebelit és hílajeht hoztak be. Keliádat el számot is kaptunk, vagy mint ők mondják, „szíriai nyakláncot” - ez datolya, amelyet éretlen állapotban forró vízben főznek meg, hogy szép aranysárga színe megmaradjon, aztán zsinórra fűzik, s a napon szárítják meg.

Datolya után kunatahval telt hordócskát hoztak be; a házigazda ekkor fölemelte a kezét:

- Biszmillah! - kiáltott fel, hogy megadja a jelet a lakoma megkezdésére.

Tüstént a felhordott ételek között babrált, kiválasztotta közülük, amit legjobbnak vélt, s előbb engem, majd az angolt kínálta meg, majd tulajdon kezével tömte szánkba az ételt. Szívesen használtam volna a saját ujjaimat, de nem akartam megsérteni a sejket. Lindsay azonban az első falatnál fanyarul elhúzta száját, és csak akkor vágott barátságos arcot, amikor figyelmeztettem.

- Egyék, sir, ha nem akarja halálosan megbántani ezeket az embereket.

Lindsay betapasztotta tenyerével száját, nagyokat nyelt, s angolul így szólt hozzám:

- Brr! Van a zsebemben kés és villa.

- Hagyja ott, ahol van, kénytelenek vagyunk a helyi szokások szerint elkölteni lakománkat.

- Borzasztó!

- Mit mond ez az ember? - kérdezte a sejk.

- El van ragadtatva előzékenységedtől.

- Óh, én szeretem e golyóbis koponyájú idegent.

Emígyen szólván a savanyú tejbe nyúlt, és Lindsay mester orra alá kente tenyere tartalmát. Az angol még savanyúbb képet vágott, mint az eledel, de azután kénytelen kelletlen vidámságot erőltetett arcára, és lenyalta az oda kent eledelt.

- Borzasztó! - sopánkodott később. - Valóban végig kell ezt szenvednem?

- Csak költse el jó étvággyal.

- És ez ellen semmit sem tehetek?

- Bosszút állhat!

- Hogyan?

- Figyeljen rám, és tegyen úgy, mint én cselekszem. Kezemmel a tésztába nyúltam, és jókora marékkal a sejk szájába gyömöszöltem. Még alig nyelte le, Lindsay már maga kimarkolt egy hatalmas adagot, s teletömte vele a sejk száját.

Olyasvalami történt, amire nem számítottam. A sejk nem tiltakozott, amiért holmi hitetlen kínálja neki az eledelt, és nyugodtan tűrte Lindsay adagjait. Utóbb azonban megmosdott, és rövid szünetet tartott.

Amikor elteltünk a sok jóféle étellel, a sejk hangosan tenyerébe ütött. Színit hoztak. Ez malomkerék nagyságú, rajzokkal és írással dúsított tál, amely brigánival volt tele. Ez rizs és bárányhús keveréke, amely olvasztott vajban úszik. Azután várah-maszira került a sor: ez erősen fűszerezett ragu bárányhúsból, majd kebáb, fapálcikákra tűzdelt sült került elénk, aztán kíma - főtt hús -, majd alma és porcukros szultáncsemege fejezte be a lakomát.

Végül? Óh, még nem! Amikor azt hittem, hogy már vége a lakomának, akkor került még csak sor a főfogásra - a nyárson sült bárányra! Nem bírtam többé lenyelni egyetlen falatot sem.

- El Hamd ul illah! - szóltam. Megnedvesítettem, és kabátomba törültem ujjaimat.

Ezzel adtam tudtukra, hogy nem tudok többet enni. A keleti népek nem ismerik az unszolást és kínálgatást. Aki elmondja a maga „El Hamd”-ját, arra ügyet sem vetnek többé. Észrevette ezt az angol is.

- El hamdillah! - kiáltott fel, megnedvesítette az ujját, és zavartan nézett körül.

A sejk észrevette zavarát, és a saját haikját nyújtotta felé.

- Mondd meg a barátodnak, hogy megszáríthatja az ujját a kabátomban - szólt hozzám. - Az angolok nem lehetnek tiszta emberek, mert nincs rajtuk olyan ruha, amelyben megtörülhetik a kezűket.

Lindsaynek tolmácsoltam a sejk szavait, mire megtörülte kezét a sejk kabátjában.

Az aralát is megízleltük, s aztán a kávéra és a pipára került a sor. Csak azután mutatott be a sejk a meghívottaknak.

- Halljátok, ti haddedi hu el számmar törzs fiai, ez a férfiú itt híres, nagy emír és hádzsi a velad germánok országából, a neve: - Hádzsi Kara ben Nemszi.

- Igen, Hádzsi Kara ben Nemszi emír! Országa legvitézebb harcosa, népe legnagyobb tálebje ő! Hozott a Zem-Zem-kút vizéből, s országokról országokra jár kalandok után. Tudjátok, mi ő? Egy dzsihád1. Lássuk, hajlandó volna-e hadra kelni ellenségünk ellen...

Ez a kijelentése, megvallom, váratlanul érintett. De vajon mit felelhettem volna? Rám szegzett tekintetük elárulta, hogy várják válaszomat. Röviden határoztam.

- Én minden jóért meg igazért küzdök, és harcolok a rossz és hamis dolgok ellen! Karom a tiétek! Előbb azonban el kell kísérnem a barátomat, mert ígéretet tettem neki.

- Hova?

- Épp ezt akarom mondani. Több ezer évvel ezelőtt élt ebben az országban egy nép, amely nagy városokat és palotákat épített. A nép elpusztult, és a palotákat meg városokat eltemette a föld. Aki a földbe ás, láthatja ennek az elpusztult népnek a műveltségét, és sok mindent megismerhet, amit más módon nem tudhat meg. Erre kíváncsi az én barátom. Régi írások és jelek után akar kutatni, hogy megfejtsék a talányokat, és olvasson ezekből az írásokból...

- És hogy aranyat keressen.

- Nem, erre nincs szüksége, mert ő gazdag ember, s annyi a pénze, amennyit csak kíván. Ő csak városokat és emlékeket keres a földben, minden egyebet a ti országotoknak ajándékoz!

- És mit csinálsz te ott?

- Elvezetem oda, ahol rátalálhat ezekre a tárgyakra.

- Ez okból nincs rád szüksége, és te velünk jöhetsz. Mi majd mutatunk neki ilyen helyeket. Az egész ország tele van hasonló romokkal.

- De senki sem tud vele beszélni, ha én nem vagyok vele. Ti nem értetek az ő nyelvén, és ő sem beszél a ti nyelveteken.

- Akkor előbb jöjjön velünk ő is a harcba, s aztán megmutatjuk azokat a helyeket, ahol írásokat és egyéb dolgokat találhat.

Lindsay sejtette, hogy róla beszélünk.

- Mit mondanak? - kérdezte.

- Megkérdezték, hogy mit keres ön itt?

- Megmondta nekik, hogy szárnyas bikát szeretnék kiásni?

- Meg...

- Nos és?

- Azt akarják, hogy tartsak velük.

- Mit csinálni?

- Harcba menjek velük. Nagy hősnek tartanak.

- Hm, és hol találok én „szárnyas bikát”?...

- Majd ők mutatnak olyan helyet, ahol ásatást végezhet...

- Ohó, de én nem értem őket.

- Megmondtam nekik.

- Mit feleltek?

- Hogy jöjjön ön is velük, s azután elvezetik olyan helyre, ahol talál romokat.

- Well, velük menni!

- Nem lehet.

- Miért?

- Veszélynek tesszük ki magunkat. Mi közünk nekünk az ő ellenségeikhez?

- Semmi, de azért mehetni velük.

- Ezt azért meg kell fontolnunk.

- Fél ön, sir? - Nem.

- Helyes. Tehát akkor menni. Mondani nekik.

- Nem gondolja meg a dolgot?

- Nem!

Elfordult, s ebből megértettem, hogy nem szándékozik e kérdésről tovább vitatkozni. Megkérdeztem a sejktől:

- Jó ügyért harcoltok?

- Igen.

- Hallottál a dzsjeszídi törzsről?

- Igen. Álnok martalócok, a szomszéd törzseket újra meg újra megrabolják.

- Jól tudod. Minket is megtámadtak már, és több nyájunkat elhajtották, de mi utánuk siettünk, és visszavettük tőlük. Erre az ő sejkjük panaszt emelt ellenünk a kormányzónál, akit megvesztegetett. Ez elküldte hozzám követét, s kért, hogy megbeszélés végett menjek el legjobb harcosaimmal Moszulba. Megsebesültem, és sem járni, sem lóra ülni nem tudtam. Ezért küldtem hozzá a fiamat tizenöt harcossal, a kormányzó azonban elfogatta őket, és nem tudom, hol vannak.

- Nem jártál utána, hogy megtudd fiad hollétét?

- Nem sikerült kibékülnünk, mert törzsemből senki sem mer Moszulba menni. Számmar fiai felbőszültek ezen az áruláson, s a kormányzó több katonáját megölték. A kormányzó ellenünk uszította az obeideket, az abu hámmad és dzsovari törzset, bár ezek nem az ő fennhatósága alá tartoznak.

- Hol táboroznak ellenségeid?

- Most készülnek ellenünk.

- Nem egyesülsz a többi számmar törzzsel?

- Hol találnának legelőt nyájaink?

- Igazad van. Meg akartok oszlani, hogy a kormányzót a pusztába csaljátok, s aztán hatalmatokba kerítsétek.

- Úgy van. O semmit sem tehet hadseregével a számmar törzs ellen. Az ellenséges törzsek azonban sok kárt okozhatnak... Ezek arabok, és nem szabad őket a legelőnkig engednünk.

- Hány harcosból áll a törzsed?

- Tizenegyszázból.

- És ellenségeid száma?

- Háromszor ennyinél is több.

- Meddig tart, amíg összegyűjtőd vitézeidet?

- Egy napig.

- Hol az obeidek tábora?

- A Záb-aszfál alatt.

- És az abu hámmad törzsé?

- El Fátiha közelében, ahol a Tigris futása a Hámrin-hegynél megtörik!

- És a dzsovarik?

- A Dzsebel Mernina és a Tigris jobb partján.

- Küldtél már kémeket?

- Nem lehet. A számmar törzsbelit hamar felismerik, viszont...

Elhallgatott, és rám nézett. Aztán így folytatta:

- Emír, te valóban barátja vagy Máleknek?

- Az vagyok.

- És a mi barátunk is vagy?

- Az vagyok.

- Jöjj velem, mutatok valamit.

Elhagyta a sátort. Követtem őt, s az angol és a többiek is velünk jöttek. A nagy sátor mellett a lakoma alatt egy kisebb sátort ütöttek föl a két szolga számára, akiket szintén megvendégeltek. A sátortáboron kívül állottak a sejk lovai, a főnök odavezetett hozzájuk. A pompás paripák közül kettőt valóságos elragadtatással szemléltem. Az egyiknek, annak a gyönyörű kancának, amelynél szebbet még soha nem láttam, szinte átlátszott a két hosszú füle, magasan fekvő orrlyuka pedig gyöngéd rózsaszín árnyalatban remegett. Sörénye és farka olyan fényesen suhogott, mint a selyem.

- Csodálatos! - kiáltottam föl bámulattal.

- Mondd: „Mas Allah”! - kért a sejk.

Az arab babonás, s attól tart, hogy a lovát megigézik, ezért ha valami tetszik neki, el nem mulasztja hozzátenni a Mas Allah-t.

- Mas Allah!

- Elhiszed-e, hogy ezen a kancán addig űztem a vadszamarat, amíg össze nem esett?

- Lehetetlen!

- Allahra mondom, hogy igaz. Be is bizonyíthatom.

- Bizonyíthatjuk mi is - kiáltották az arabok.

- Ettől csak az életem árán válnék meg. Melyik tetszik neked?

- Ez a mén. Nézd ezeket a nemes formákat, ezt az arányos testalkatot, ezt a ritka színárnyalatot... A legszebb fekete, amely kékbe játszik.

- Ez még mind semmi! A mén a ló három legkiválóbb erényével dicsekedhet.

- Melyek azok?

- Gyors lábú, bátor és igen kitartó a futásban.

- Miről ismered föl ezt?

- A szőre lebeg, ez azt mutálja, hogy gyors lábú! Már a sörénye is hullámzik, ez hosszú lélegzetre vall, és a homlokán is remeg, ez azt árulja el, hogy tüzes és bátor. Sohasem hagyja cserben a lovasát, s átviszi ezer ellenségen is. Ültél-e már ilyen lovon?

- Ültem már...

- Csakugyan? Hisz akkor gazdag ember vagy!

- Nem fizettem érte egyetlen garast sem. Musztáng volt.

- Mi az a musztáng?

- Vadló, amelyet pányvával fognak, és azután szelídítenek meg.

- Megvásárolnád-e ezt a lovat, ha tehetned?

- Rögtön megvenném.

- Megszerezheted.

- Lehetetlen!

- Ajándékul kaphatod!

- Milyen feltételekkel?

- Ha biztos híreket hozol, hogy az obeidek, abu hám-mad és a dzsovari törzs hol egyesíti erőit.

Csaknem felkiáltottam örömömben. A sejk magas árat szabott, de a ló még sokkal többet ért. Nem sokáig haboztam.

- És mikor kapom meg a lovat?

- Ha visszatértél.

- Igazad van, előbb nem is kérhetem, viszont a nélkül nem vállalkozhatom erre a feladatra.

- Miért?

- Mert talán minden attól függ, milyen lesz a lovam, amelyen a küldetésnek eleget teszek.

Mohamed Emin a földre szegezte tekintetét.

- Tudod-e, hogy ennél a vállalkozásnál könnyen odaveszhet a mén?

- Tudom! De a lovasra nem gondolsz? Ám, ha ilyen lovat érzek magam alatt, eszembe sem jut, hogy akár magamat, akár a lovamat féltsem a veszélytől.

- Olyan jól lovagolsz?

- Nem úgy lovagolok, mint ti a számmar lovat előbb magamhoz kell szoktatnom.

- Akkor már határoztam is.

- Jó lövők vagytok?

- Ügetés közben lelőjük a galambot a sátor csúcsáról...

- Jól van. Add hát kölcsön a mént, és küldj utánam tíz harcost. Ezer lándzsahossznyira sem távozom el a sátradtól, s akkor parancsold meg a harcosaidnak, hogy lőjenek rám, ahányszor csak akarnak. Nem tudnak elfogni, és nem talál el a golyójuk sem.

- Tréfálsz, effendi.

- Komolyan beszélek.

- És ha szavadon foglak?

- Állok elébe!

Az arabok szeme felcsillant. Bizonyára valamennyien kitűnően lovagoltak, s égtek a vágytól, hogy a sejk teljesítse a kérésemet.

A sejk tétovázva meredt maga elé.

- Jól tudom, milyen gondolatokat forgatsz fejedben, óh, vitéz sejk. Nézz rám! Megválik-e valaki olyan fegyverektől, mint az enyémek?

- Soha!

- Nézz ide, zálog gyanánt a lábad elé rakom, és ez bizonyságul szolgál arra, hogy nem nyargalok el a ménnel! És ha ez sem elég, a szavamat adom rá, s itt hagyom addig a barátomat.

Ekkor már nyugodtan mosolygott.

- Legyen. Tehát tíz embert küldjek utánad?

- Tizenkettő vagy tizenöt is lehet.

- Valamennyien rád lőhetnek?

- Igen. Ha agyonlőnek, ne tégy magadnak szemrehányást, és őket se furdalja a lelkiismeret. Válaszd ki a legjobb lovas harcosaidat.

- Őrült vakmerőség ez, effendi!

- Csak azt hiszed.

- A harcosok szabadon üldözhetnek?

- Mehetnek, ahova akarnak, elfoghatnak, ha tudnak, és rámlőhetnek bárhonnét.

- Allah kerihm, hisz akkor már most halott vagy!

- De ha ide vissza tudok kerülni, vége a játéknak!

- Helyes. Fölnyergeltetem én is a kancát, hogy szemtanúja legyek az érdekes játéknak.

- Engedd meg, hogy előbb kiismerjem a paripát. - Csak tessék!

Felültem a ménre, s mialatt a sejk kijelölte azokat a harcosokat, akiknek a harci játék során el kell majd fogniuk, próbára tettem a gyönyörű jószágot; csakhamar meggyőződtem, hogy bátran rábízhatom magam. Aztán leugrottam, és eltávolítottam a nyerget. A büszke állat észrevette, hogy valami szokatlan fog történni vele, szeme szikrát szórt, sörénye felborzolódott, és szinte táncléptekkel dobrakolt. Szíjat kanyarítottam a nyaka köré, s a hasán áthúzott övhöz kötelet erősítettem.

- Eltávolítod a nyerget? - kérdezte a sejk. - Minek a szíj?

- Majd meglátod rövidesen. Kiválasztottad már a harcosaidat?

- Igen, ez a tíz fog üldözni téged.

Felültek lovaikra, s a többi arab is nyeregbe pattant, hogy lássák az érdekesnek ígérkező harci játékot.

- Kezdhetjük. Látjátok ott azt az egyedül álló sátort, hatszáz lépésnyire innét?

- Látjuk.

- Ha odaértem, rám lőhettek, s kezdődhetik a hajsza. Előre!

A ló nyílsebesen iramodott tova. Pompás vágtázónak bizonyult. Alig jutottam a kijelölt távolság feléig, üldözőim máris ötvenlépésnyire visszamaradtak.

Ekkor lehajoltam, hogy karomat a szíjba s lábamat a kötélhurokba dugjam. Amikor a célhoz értem, láttam, hogy üldözőim lövésre készen tartják hosszú puskáikat. Most jobb felé tereltem lovamat. Az első lövés eldördült.

- Allah, il Allah! Vallah! Tallah! - kiáltott utána nyomban a haddedihn.

Azt hitte, hogy eltalált, mert a következő pillanatban már nem látott a ló hátán. Ahogyan az amerikai indiánoktól tanultam, levetettem magamat a ló hátáról, s a szíj és a hurok segítségével a ló oldalához tapadtam. Amikor paripám nyaka alatt áttekintettem, s láttam, hogy senki sem céloz már, szempillantás alatt fönntermettem újra a ló hátán, s tovább nyargaltam, mint a szélvész.

- Allah akbar, Masallah, Allah il Allah! - hangzott mögöttem. A derék emberek még nem jöttek a titok nyitjára.

Gyorsabb nyargalásra sarkallták hátasaikat, és újfent felém szegezték puskáikat. Ekkor ismét irányt változtattam, majd eltűntem megint a ló másik oldalán, s így vágtattam el előttük. Nem tüzelhettek, mert lövésük biztosan a lovat érte volna. Bár a hajsza eléggé veszélyesnek látszott, alapjába véve mégiscsak bújósdit játszottam, és sikeremet elsősorban kitűnő lovamnak köszönhettem. Indiánokkal szemben bezzeg nem mertem volna megkockáztatni ezt a tréfát! Néhányszor körülnyargaltam a tábort, majd a ló oldalán függeszkedve keresztülvágtattam üldözőim között abban az irányban, ahonnét kiindultam.

Amikor visszaérkeztem a ménen, üldözőim még csak föl sem bukkantak. Valóban megfizethetetlennek látszott ez a gyönyörű állat. Még csak nem is izzadt! Aztán egymás után berobogtak a haddedihn harcosok is. Összesen öt golyót röpítettek felém; de egyik sem talált. Az Öreg sejk megfogta a kezemet.

- Hamdullillah! Allah áldassék, hogy nem sebesültél meg! Aggódtam érted! Az egész számmar törzsben nincs több olyan lovas, mint te.

- Tévedsz. Sok, sok harcosod felvehetne velem a versenyt, csak épp egyikőtök sem vette észre, hova tűntem el a ló hátáról vágtatás közben. Hogy egyik üldözőm sem ért utol, s egyetlen golyó sem talált, elsősorban lovadnak köszönhetem. Megengeded, hogy változtassunk a játékon?

- Miként?

- Éppúgy, mint az imént, azzal a különbséggel, hogy ezúttal én is viszek magammal fegyvert, és rálőhetek üldözőimre.

- Allah kerihm, Allah óvja őket, hisz mind a tízet agyonlőnéd!

- Tehát elhiszed, hogy sem az obeidektől, sem a többi törzs harcosaitól nem félek, ha alattam érzem ezt a lovat.

- Elhiszem, effendi. Te Hádzsi Kara ben Nemszi vagy, Málék barátom barátja, és hiszek neked. Vedd a lovat, és haladj észak felé. Ha nem sikerül kikémlelned ellenségeimet, enyém marad a ló, de ha fontos hírekkel térsz vissza, neked ajándékozom. Akkor elárulom neked a ló titkát is.

Minden valamirevaló arab lónak megvan a titka, ami a következőképp értelmezendő: gazdája betanítja egy bizonyos jelre, amelyet ha tudomására juttatnak, meg nem áll gyors futásában mindaddig, amíg össze nem rogy, vagy lovasa meg nem állítja. Ezt a titkot el nem árulja a ló tulajdonosa sem apjának, sem barátjának, sem fiának, sem feleségének, és csak akkor folyamodik a jeladáshoz, ha halálos veszedelem fenyegeti.

- Csak akkor? - kérdeztem. - Vajon nem történhetik-e meg, hogy éppen ez a titok menthetné meg az én életemet, s aló életét is?

- Igazad van, de még nem vagy a ló tulajdonosa.

- De az leszek! És ha nem is leszek az, magammal viszem a halálba a titkot, és nem árulom el senkinek sem az égvilágon...

- Jöjj!

Karon fogott, távolabb vezetett a sokadalomtól, s akkor a fülembe súgta:

- Ha azt akarod, hogy röpüljön, mint a sólyom a levegőben, tedd a kezedet gyengén a két füle közé, és kiáltsd hangosan: „Rih!”

- Rih? Azt jelenti, hogy szél.

- Igen. Rih a ló neve, és gyorsabb a szélnél, olyan sebesen száguld, akár a förgeteg!

- Köszönöm, sejk. Úgy végzem a megbízást, mintha a haddedihn törzs fia volnék, vagy saját magad teljesítenéd ezt a feladatot. Mikor induljak?

- Holnap virradatkor.

- Milyen eleséget vigyek a lónak?

- Bálahat datolyát eszik csupán. Azt nem is kell mondanom, hogyan szokás bánni egy ilyen jószággal...

- Bízd rám, uram.

- Aludj ma éjjel mellette, és mondd el a Korán századik szúráját, amely a gyorsan járó lóról szól, akkor szeretni fog, és halálod napjáig engedelmeskedik. Ösmered ezt a verset?

- Ösmerem.

- Mondd el.

A sejk, úgy látszik, nagyon szerethette a lovát. Teljesítettem óhaját, s amikor elmondtam, így szólt:

- Látom, hogy ismered. Ezerszer is elmondtam éjszakánként a lovamnak... Tedd ezt te is, és akkor látni fogja, hogy te lettél a gazdája. De most jöjj vissza a sátorba!

Az angol, aki csendes szemlélője volt az eseményeknek, hozzám lépett:

- Miért rálőttek?

- Megmutattam nekik valamit, amihez nem értenek.

- Ah, szép, csodáló!

- Tudja-e ön, hogy kié a paripa?

- A sejké. - Nem.

- Hát kié?

- Az enyém.

- Bah!

- Valóban, ha mondom!

- Sir, az én nevem Lindsay Dávid, és nem engedem meg, hogy lóvá tenni engemet, jegyezni meg!

- Helyes! Most azonban mondanom kell valami fontosat... - Mit?

- Holnap reggel útra kelek...

- Miért?

- Hogy híreket szerezzek. Ön már hallott a törzsek ellenségeskedéséről. Ki kell kémlelnem, hogy az ellenséges törzsek hol és mikor egyesülnek, és ha ez sikerül, jutalmul megkapom ezt a lovat.

- Szerencsegyermek! Én vele menni, híreket szerezni.

- Nem lehet. - Miért?

- Ön csak árthatna. Az ön ruházata...

- Baj is az, felveszek arab ruha!

- Egyetlen szót sem tud ezen a nyelven!

- Igaz. Meddig maradni?

- Nem tudom. Néhány napig. Hosszú utat kell megtennem.

- Veszélyes út. Gonosz arab népség...

- Vigyázok magamra.

- Itt maradok, egy feltétel...

- Éspedig?

- Nemcsak beduinokat keresni.

- Hanem?

- Szép romok. Ásni, szárnyas bikát keresni, és Londonba küldeni.

- Meglesz. - Well. Jól van!

A nap hátralevő részét sátrunkban töltöttük el, és régi kalandjaimról beszéltem az araboknak. Este énekeltek és zenéltek. Az arabok két hangszert használnak: a rubábát, citeraféle egyhúrú hangszert és a táblt, az éktelenül dübörgő üstdobot, amelynek egyforma hangjai ugyancsak nagy lármát csapnak. Végül elmondták az esti imát, és pihenni tértünk.

Az angol a sejk sátorában aludt, míg én a lovam mellé heveredtem. És sokszor, valóban sokszor elmondtam a Korán századik szúráját, ámde nem a babona vezetett! Isten ments! A ló - tudtam - hozzászokott ehhez a meghitt mormoláshoz, s így csakhamar meg is barátkoztunk. Úgy feküdtem a lába mellett, mint valami csecsemő az újfundlandi mellett, amelyre rábízták a gyermek őrizetét. Amikor virradni kezdett, kijött az angol.

- Jól aludt, sir? - érdeklődött elgyötörten. - Jól.

- Én rosszul... - Miért?

- Igen élénk benn.

- Az arabok? - Nem.

- Kik?

- Fleas, lice és gnats!

Aki ért angolul, tudja, mit értett e szavakon Dávid Lindsay. Bolhák, tetvek és szúnyogok. Jóízűen nevettem.

- Ehhez hozzá kell szokni, Sir Lindsay.

- Soha. Különben sem tudtam aludni, önre gondolni. - Miért?

- Elmehetne a nélkül, hogy velem beszélne.

- Mindenesetre elbúcsúztam volna öntől.

- Talán késő lett volna.

- Miért?

- Sokat akarok kérdezni.

- És mi volna az?

Előző este már sok minden iránt érdeklődött, töméntelen mennyiségű kérdésére kellett felvilágosítást adnom. Kivette zsebkönyvét.

- Elvezettetem magam romokhoz. Arabul kell beszélni. Mi az barát?

- Kabil.

- Ellenség?

- Hászm.

- Fizetni kell. Mi az dollár?

- Rijahl frans.

- Mit jelent erszény? - Himjan.

- Köveket ások. Mi az kő?

- Hádzsár.

Több száz szót följegyzett, és eközben megélénkült a tábor. A sejk sátrában költöttem el a reggelit.

Azután elbúcsúztam, nyeregbe ültem, s elhagytam új barátaimat, akiket talán soha többé nem láthatok viszont.

Úgy döntöttem, hogy először a déli törzsek közül leg-harcosabbat, a dzsovarikat kutatom fel. Legjobb úton a Vádi Sársár mentén juthattam volna ide, sajnos azonban, ezt az utat nem választhattam, mert az obeidek itt legeltették nyájaikat, s ezért kénytelen-kelletlen nyugat felé haladtam. Úgy terveztem útvonalamat, hogy Tekrittől egy mérföldnyire érjem el a Tigrist, onnan közelíthetem meg legbiztosabban a dzsovarikat.

Élelmiszerekkel bőven elláttam magam. A lovam számára nem kellett vizet magammal vinnem, mert a növényi nedv eléggé kárpótolja a vízhiányért. Csak arra kellett ügyelnem, hogy a kijelölt irányban haladjak. No meg, persze, igyekeztem, hogy minden ellenséges összeütközést elkerüljek. Könnyen eligazodhattam, a nap, az iránytűm és a távcsövem segítségével, amelynek különösen nagy hasznát vettem.

A nap minden említésre méltó kaland nélkül múlt el, amikor bealkonyult, magányosan álló szikla tövében húztam meg magam. Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, vajon nem lett volna okosabb, ha egészen Tekritig lovagolok, mert ott feltűnés nélkül sok mindent megfigyelhetnék. Másnap aztán meggyőződtem arról, hogy fölösleges volt ez a töprengés. Mélyen aludhattam, és csak lovam meleg lehelete ébresztett föl.

Amikor körülpillantottam, észrevettem, hogy észak felől öt lovas közeledik felém. Menekülésre nem is gondoltam, bár paripiám villámgyorsan elröpített volna előlük. Fölkeltem, s a szikla mellé ülve, készen vártam őket.

Száguldva közeledtek, és csak néhány lépésnyire torpantak meg előttem. Arcukon nyomát sem láttam ellenséges kifejezésnek.

- Szalám alaikum! - üdvözölt egyikük.

- Alaikum! - válaszoltam.

- Itt töltötted az éjszakát? - Itt.

- Nincsen sátrad, ahol nyugalomra hajthatnád fejed?

- Nincsen. Allah nem egyformán mért híveinek. Az egyiknek tetőt adott, a másik a szabad ég alatt húzza meg magát.

- Pedig akinek olyan lova van, mint neked, annak száz sátra is lehet.

- Ez egyetlen kincsem.

- Eladod? - Nem.

- Te olyan törzshöz tartozol, amely innét nem messze táborozik.

- Honnan gondolod?

- A lovad még friss.

- Pedig sok, soknapi járóföldre él innét a törzsem! Messze a szent város mögött!

- Mi a törzsed neve?

- Velád germán.

- Igen, odaát veládot mondanak beni vagy abu helyett. Miért távoztál oly messze törzsedtől?

- Láttam Mekkát, és most azokat a városokat is szeretném látni, amelyek Perzsia felé fekszenek, hogyha hazamegyek, sokat mesélhessek a testvéreimnek.

- Hova vezet az utad?

- Napkelet irányába, s ahova Allah irányít.

- Akkor velünk jöhetsz.

- Hova igyekeztek?

- A Kernínához, ahol nyájaink a part mentén és a Tigris szigetein legelésznek.

Hm! Talán éppen dzsovarik ezek az emberek? Megkérdeztek, tehát magam sem követek el udvariatlanságot, ha kilétük után tudakozódom.

- És melyik törzshöz tartoznak ezek a nyájak?

- Abu Mohamed törzséhez.

- Más törzsek is tartózkodnak közeletekben?

- Igen. Az alabeidek, akik a Kernína sejkjének fizetnek adót, és amarra felfelé a dzsovarik.

- A dzsovarik kinek adóznak?

- Látom, hogy messze országból jössz. A dzsovarik nem fizetnek, hanem nekik fizetnek. Ezek rablók és tolvajok, akik előtt egyetlen percig sincs biztonságban a nyájunk. Jöjj velünk, ha küzdeni akarsz ellenük.

- Ti harcoltok velük?

- Igen. Igen. Egyesültünk az alabeidekkel. Ha hőstetteket akarsz látni, mitőlünk tanulhatsz. De miért aludtál itt az oroszlán barlangjában?

- Nem ismerem ezt a helyet. Elfáradtam, és pihenőre tértem.

- Allah kerihm! Te Allah kedvence vagy, különben széttépett volna az oroszlán! Idevalósi arab ugyan nem merne itt lenyugodni egyetlen órára sem, mert az oroszlánok ezen a helyen tartják összejövetelüket.

- Él tehát a Tigris mentén oroszlán?

- Él bizony, a folyó alsó árjánál, feljebb csak leopárdokat találsz. Nos, velünk tartasz?

- Ha a vendégetek lehetek.

- Az vagy. Fogadd el kezünket, és cseréljük ki a datolyánkat.

Kezet fogtunk, s aztán mindegyikünk adott a datolyájából, amelyet megettem, míg én is öt datolyát osztottam ki közöttük, amelyet szabad kézből elfogyasztottak. Azután délkelet felé megindultunk. Kis idő múlva a Vádi Sársárhoz értünk, ahol a hegyvidék kezdődött.

Öt jóravaló nomád lett az útitársam, szívükben nem lakozott álnokság. Valamelyik szomszéd törzset látogatták meg, onnan tértek haza, ahol óriási lakodalmon pompásan megvendégelték őket.

A vidék fokozatosan emelkedett, majd ismét lejtősebbé vált. Jobb kéz felől felől Ó-Tekrit romjai szürkéllettek a messzeségben, balra, igen nagy távolságban Dzsebel—Kernína látszott, s előttünk a Tigris völgye terült el. Fél óra alatt a folyóhoz értünk, oda, ahol egy angol mérföldnyi széles medrét hosszan elnyúló, zöld sziget osztotta két részre, amelyen több sátort pillantottam meg.

- Átjössz velünk? Sejkünk szívesen fog látni.

- Hogyan kelünk át?

- Azonnal látni fogod, mert észrevettek bennünket. Jöjj följebb, ahol a kellek, van kikötve.

A kellek olyan tutaj, amely rendszerint kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles. Fölfujt kecskedudákból áll, amelyeket egymáshoz ácsolt fatörzsekre erősítenek, s erre gerendafát és deszkát raknak. A kelleket két evezős irányítja. Ezen a kompféleségen kényelmesen elfértünk.

Jókora gyermeksereg, sok kutya s egy tisztes arcú, öregebb arab fogadta kicsiny társaságunkat. Az öregről kiderült, hogy egyik társam édesapja.

- Engedd meg, hogy a sejkhez vezesselek - szólt egyik vezetőm.

Útközben több ember csatlakozott hozzánk, de szerényen mögöttünk maradtak, és nem alkalmatlankodtak kérdezősködéseikkel. Tekintetüket csodálkozva járatták lovamon. Utunk nem sokáig tartott. Csakhamar meglehetősen tágas kalyiba elé értünk; falai agyaggal tapasztott nádból készültek, és bambusz-szárakkal födték. Amikor beléptünk, javakorabeli, erőteljes férfiú kelt föl a szőnyegről, amelyen ült. Afganisztáni kését élesítette egy kövön.

- Szalám alaikum! - köszöntöttem.

- Alaikum szalám - válaszolta, s végigmért a tekintetével.

- Ha te vezeted ide, szívesen látom őt - felelte a sejk. A többiek most eltávoztak, és a sejk felém nyújtotta kezét.

- Ülj le, idegen. Éhes és fáradt vagy, pihend ki magad, és csillapítsd éhséged, de engedd meg előbb, hogy megtekinthessem a lovadat.

Ez egészen az arab jellemére vallott: először a ló, azután az ember. Amikor visszatért, tekintete elárulta, hogy paripám szemrevételezése után tisztelete igencsak fokozódott irántam.

- Micsoda nemes állat! Mas Allah! Bár örökre maradna meg nálad! Ösmerem a lovat...

- Honnét ösmered?

- A haddedihn törzs legjobb lova.

- A haddedihneket is ösmered?

- Igen, valamennyi törzset ismerem. Azt azonban nem tudom, hogy te ki vagy...

- Ösmered a haddedihnek főnökét?

- Mohamed Emínt?

- Igen.

- Tőle jövök.

- Ő küldött hozzám?

- Az ő követeként érkeztem hozzád.

- Pihend ki magad, mielőtt beszélsz.

- Nem vagyok fáradt, és amit mondani akarok, annyira fontos, hogy nem halogathatom!

- Beszélj hát.

- Hallom, hogy a dzsovarik ellenségeid.

- Igen - válaszolt komor tekintettel.

- Ők az én ellenségeim is és a haddedihneké is. Tudod-e, hogy a dzsovarik szövetkeztek az obeidekkel meg az abu hámmad törzsbeliekkel? Egyesült erővel akarják elűzni legelőikről a haddedihn harcosokat.

- Tudom.

- Én úgy hallottam, te azért egyesültél az alabeidekkel, hogy megbüntesd a békebontókat.

- Jól hallottad.

- Tudd meg, azért jöttem hozzád, hogy megbeszéljem veled a közelebbi teendőket.

Alig negyedóra múlva már nyolc ember ült a sátorban, és vígan ettük a frissen sült bárányhúst.

Ennek a nyolc férfiúnak, a törzs legöregebb harcosainak nyíltan elmondtam, mi módon kerültem a haddedihnekhez, és hogyan lettem a követük.

- Mit tanácsolnál? - kérdezte a sejk.

- A te fejed fölött, óh, sejk, több év vonult el, mint az enyém fölött. Nem lenne illendő, ha a fiatalabb elébe vágna az öregebbnek.

- Úgy beszélsz, mint a bölcsek bölcse. A fejed még fiatal, de az értelmed öreg, különben nem küldött volna hozzám a sejk. Beszélj. Meghallgatunk, s azután hozunk döntést.

- Hány harcosból áll a törzsed?

- Kilencszázból.

- És az alabeideké?

- Nyolcszázból.

- Ez tizenhétszáz, éppen ennyi az ellenség létszáma is.

- Hány harcosuk van a haddedihneknek?

- Tizenegyszáz. Ám nem minden a létszámon múlik. Nem tudjátok, mikor egyesülnek a dzsovarik az abu hámmad törzsbeliekkel?

- A legközelebbi ünnep után következő napon.

- Határozottan tudod?

- Egyik hű emberünktől tudom, aki közöttük van.

- És hol fognak egyesülni?

- Irián-Kernína romjánál.

- És azután?

- Azután a szövetkezett törzsek az obeidekkel fognak egyesülni.

- Hol?

- Kelab és a Dzsebel Khánuke déli nyúlványa között.

- Mikor?

- A gyülekezés utáni harmadik napon.

- Kitűnően vagy értesülve. Azután hova indulnak?

- A haddedihnek legelőit keresik föl.

- És tinektek mi a szándéktok?

- Úgy döntöttünk, hogy megrohanjuk a sátraikat, amelyekben gyermekeiket és asszonyaikat hagyják vissza, s eltereljük nyájaikat.

- Úgy véled, okos haditerv ez?

- Visszavesszük mindazt, amit elraboltak tőlünk.

- Helyes. A haddedihnek azonban csupán tizenegyszázan vannak, míg az ellenség háromezer harcosból áll, s ők győznének! Majd pedig ha visszatérnének, titeket is üldöznének, hogy újból elvegyék tőletek mindazt, amit ti visszaszereztetek. Ha tévedek, mondd a szemembe.

- Igazad van. Mi úgy gondoltuk, hogy a haddedihnek a számmar más törzseivel erősbödhetnének.

- Ezeket a törzseket azonban a moszuli pasa támadná meg. Hogyan nyújthatnának segítséget?

- Mit tanácsolsz hát? Nem volna célszerűbb, ha az ellenséget külön-külön támadnánk meg?

- Ha az egyik törzset sikerülne legyőznötök, azzal a többit azonnal óvatosságra intenétek... Nem! Célravezetőbb, ha az ellenséget rögtön az El Kelabnál való egyesülésük után támadjuk meg. Ha megfelel nektek ez a terv, Mohamed Emin holnapután a Khánuke-hegységről alá fog ereszkedni harcosaival, és ráront az ellenségre, mert így délről is csapás éri őket, s a Kaleb árjának Örvényeibe szoríthatjátok őket.

Hosszas tanácskozás után elfogadták terveimet, majd a legapróbb részletekig megvitattak. Ezzel eltelt a délután nagy része, majd beesteledett, és ezért éjszakára is ott maradtam. Másnap kora reggel ugyanazon az úton, amelyen jöttem, visszafelé indultam.

Küldetésemet, amelyhez egész törzsek sorsa fűződött, ezzel befejezettnek is tekinthettem, s olyan egyszerűnek látszott ez a megbízásom, mintha az elképzelhető legjelentéktelenebb dologról lett volna szó.

Talán nagyon is olcsón jutottam lovamhoz - töprengtem útközben. - Talán helyesebben tenném - így vélekedtem -, ha előbb kikémlelném a harcteret is. Ettől a gondolattól aztán nem tudtam szabadulni. Elhatároztam tehát, hogy fölkeresem a Khánuke-hegység vidékét. Csak amikor a délután már erősen alkonyba hajlott, jutott eszembe, hogy az a vidék, ahol a lótolvajokkal összeakadtam, vajon nem azonos-e Khánuke-hegység vidékével.

Később jobbra fordultam, hogy a Dzsebel Mukehilhez jussak.

A nap csaknem a látóhatárra szállt alá, amikor két lovast pillantottam meg, akik nagy gyorsasággal közeledtek felém. Amikor észrevettek, egy pillanatra megálltak, de azután még gyorsabban vágtattak. Hm, meneküljek? Két ember elől? Nem! Vártam, amíg hozzám érnek. Két állig fölfegyverkezett harcos állt előttem.

- Ki vagy? - kérdezte az egyik, és mohó pillantással vizslatta paripámat.

- Idegen! - válaszoltam kurtán.

- Honnét jössz?

- Nyugat felől, mint látjátok,

- Hova igyekezel?

- Ahova a kiszmet vezet.

- Jöjj velünk. Légy a vendégünk.

- Köszönöm. Már van, alá vendégül lát. - Ki az?

- Allah... Isten veletek!

Alig fordultam meg, a következő pillanatban egyikük máris tarkón csapott a buzogányával, úgyhogy tüstént lefordultam a nyeregből. Kábultságom nem sokáig tartott, de ennyi is elégnek bizonyult arra, hogy a rablók megkötözzenek.

- Szálam alaikum! - szólt most az egyik gúnyosan. - Ki vagy te?

Hallgattam.

- Ki vagy te? - ismételte meg ingerülten, és hogy kérdésének nagyobb nyomatékot adjon, erősen dobbantott a lábával.

- Ugyan, hagyd békében! - szólt a másik. - Allah majd csodát művel vele, és megnyitja a száját. Gyalog jöjjön vagy lóra tegyük?

- Gyalog.

Szorosabbra fűzték a szíjakat, s aztán hosszabb kötéllel az egyik lóhoz kötöttek, úgy, hogy azért egészen szabadon járhattam.

Lovamat kantáránál fogva vezette az egyik, s aztán megindultunk kelet felé. Óvatlan magatartásom miatt tehát foglyul ejtettek.

Fokozatosan emelkedő terepen haladtunk. Egyre magasabb hegyek közé jutottunk, és az végül egyik völgyben tüzeket pillantottam meg. Lassan alászállt az éj is, és mire a völgybe értünk, későre járt az idő. Több sátor előtt haladtunk el, s végül az egyik előtt megálltunk. Fiatalember lépett ki belőle. Rám nézett, én is őrá - megismertük egymást.

- Allah il Allah, ki ez a fogoly? - kérdezte.

- A síkságon fogtuk el ezt az idegent, aki nem áll vérbosszút rajtunk. Nézd csak meg, micsoda pompás paripán lovagol!...

A fiatalember a lóhoz lépett, és a csodálkozás hangján kiáltott fel.

Allah akbar, hisz ez Mohamed Emin lova! Vezessétek ezt az embert apámhoz, a sejkhez, hogy kihallgassa őt. Én majd összehívom a többieket.

- Mit csináljunk a lovával?

- A sejk sátora elé vezessétek.

- És fegyvereivel?

- A sátorba vigyétek.

Félóra múlva már együtt ült a gyülekezet. Itt nem mehettem semmire sem a hallgatással, ezért elhatároztam, hogy beszélni fogok.

- Ismersz engem? - kérdezte a jelenlevők legöregebbje.

- Nem ismerlek.

- Tudod, hogy hol vagy?

- Nem tudom.

- Ismered ezt a fiatal és bátor arabot?

- Ismerem.

- Hol láttad őt?

- A Dzsebel Dzseheinnél. Négy lovat lopott tőlem, amelyeket én visszavettem.

- Ne hazudj!

- Ki vagy te, hogy így beszélsz velem?

- Zedár ben Hűli, az abu hámmad törzs sejkje.

- Zedár ben Hűli, a lótolvajok sejkje.

- Ember, hallgass! Ez a fiatal harcos a fiam.

- Büszke lehetsz rá, óh, sejk!

- Hallgass, még egyszer mondom, különben megbánod! Ki a lótolvaj? Te vagy az! Kié ez a ló, amelyen lovagoltál?

- Az enyém.

- Ne hazudj!

- Zedár ben Hűli, köszönd Allahnak, hogy a két kezem össze van kötve. Ha szabadon hagytátok volna kezemet, nem neveztél volna többé hazugnak!

- Kössétek szorosabbra! - parancsolta.

- Ki mer hozzám nyúlni, a hádzsihoz, akinek zsebében a Zem-Zem szent vize van?

- Látom, hogy hádzsi vagy, mert rajtad van a hámail. És valóban van nálad Zem-Zem vizéből?

- Igen.

- Adj belőle.

- Nem. - Miért?

- Csak a barátomnak adok.

- Mi az ellenségeid vagyunk? - Azok.

- Nem. Még nem bántottunk. Csalt vissza akarjuk adni tulajdonosának a lovat, amelyet elraboltál tőle.

- Én vagyok a ló tulajdonosa.

- Te hádzsi vagy, a szent Zem-Zem vizével jársz-kelsz, és mégsem mondasz igazat? Ösmerem ezt a mént. Mohamed Emíné, a haddedihnek sejkjéé. Hogyan jutottál a lóhoz?

- Nekem ajándékozta a sejk.

- Hazudsz! Arab nem ajándékoz ilyen lovat.

- Ismétlem, mondj hálát Allahnak, hogy meg vagyok kötözve.

- Miért ajándékozta a lovat?

- Ez az ő dolga, s nem az enyém. Nektek semmi közötök hozzá.

- Igen udvarias hádzsi vagy. Nagy szolgálatokat tehettél a sejknek, hogy ilyen ajándékkal kedveskedett. Nem kérdezősködünk e felől. Mikor hagytad el a haddedihneket?

- Tegnapelőtt reggel.

- Hol legelnek a nyájaik?

- Nem tudom. Az arabok nyájai hol itt, hol amott legelnek.

- El tudnál bennünket oda vezetni? - Nem.

- Hol jártál tegnap?

- Mindenütt.

- Jól van, ha nem akarsz felelni, lásd, mi történik veled. Vezessétek el!

Alacsony sátorba vezettek, ahol újból megkötöztek. Jobbról meg balról egy-egy beduin telepedett le mellém, és felváltva aludtak.

Azt hittem, még az éjszaka eldől sorsom. Csalódtam, mert mint később megtudtam, a gyülekezés szétoszlott, de nem ítélkezett fölöttem. Elaludtam. Nyugtalan álom ereszkedett szememre. Azt álmodtam, hogy a Szahara egyik oázisán fekszem. Az őrtűz égett, a lagmi1 kézről kézre járt, és mesékre nyíltak az ajkak. Hirtelen dörgő üvöltést hallottam. Aki valaha is hallott ilyet életében, nem tudja elfelejteni sohasem. Az oroszlán mennydörgésre emlékeztető hangja harsant föl. Asszad bej, a szilaj nyájpusztító közeledett, hogy elvigye vacsoráját. Ismét hallottam a hatalmas hangot - fölébredtem.

Álmodtam? Láttam, amint a beduinok a szent imát mormolják mellettem. Ismét fölhallatszott az oroszlán-bömbölés. Valóban oroszlán járt a tábor közelében.

- Alusztok? - kérdeztem. -Nem.

- Halljátok az oroszlánt?

- Igen. Ma már harmadszor jár itt.

- Öljétek meg.

- Ki ölje meg őt, a hatalmast, a halál urát?

- Gyávák! A táborba is bejön? - Nem.

- Hol van a sejk?

- Ébren van a többiekkel.

- Menjetek hozzá, és mondjátok meg neki, hogy megölöm az oroszlánt, ha visszaadja fegyveremet.

- Megőrültél?

- Eszemnél vagyok. Menj!

- Való, amit mondasz?

- Igen, eredj.

Eltávozott, majd kis idő múlva visszatért, és eloldotta a köteleket.

- Kövess! - szólt hozzám.

Odakünn sokan álltak már, fegyverrel a kezükben, de egyik sem merte elhagyni a tábort.

- Beszélni akarsz velem? Mit kívánsz? - kérdezte a sejk.

- Engedd, hogy megölhessem az oroszlánt.

-Te, egyedül? Húszan sem tudnánk megölni az oroszlánt!

- Én magam is elejtem.

- Igazat beszélsz?

- Igen.

- Nincs ellenvetésem. Allah adja az életet, s Allah is veszi el ismét. Mindenkinek a sorsa meg van írva a végzet könyvében.

- Adjátok ide a fegyvereimet.

- Melyiket?

- A nagyobbat és a késemet.

- Hozzátok ki.

A derék férfiú azt hitte, hogy a halál fia vagyok, és néhány perc múlva ő meg a lovam tulajdonosa lesz. Kihozták fegyveremet.

- Nem engednétek szabadon a kezemet is?

- Valóban csak az oroszlánt akarod megölni?

- Igen.

- Esküdj meg, Hádzsi vagy, esküdj meg a Zem-Zem-kút vizére, amely a zsebedben van.

- Esküszöm.

- Engedjétek szabadon!

Szabad lettem hát. Többi fegyverem a sejk sátorában feküdt, és lovam a sátor előtt állt.

Az oroszlán ezen az éjjeli órán indul vadászatra, hogy elragadja martalékát. Megvizsgáltam, rendben vannak-e töltényeim, s útra keltem. A legutolsó sátornál megállottam, hogy szemem megszokja a sötétséget. Jobbról-balról összefutottak a tevék és juhok. A kutyák, amelyek éjjelenként a nyájakat őrzik, elbújtak a sátrak mögé.

Lefeküdtem a földre, s óvatosan csúsztam előre. Tudtam, hogy a közelébe érek, semmint ebben a sötétségben észrevehetnem. Egyszer csak - mintha a föld is megremegett volna alattam! - oldalról hallottam a félelmetes hangot, s a következő pillanatban tompa zuhanás neszezett a közelemben, mint amikor nehéz test csapódik egy másikra, halk nyögés, vérfagyasztó reccsenés, csontok ropogása hallatszott, s húsz lépésre tőlem megvillant az a szilaj szempár. Ismertem ezt a zöldes fényvillanást! Fölemeltem a fegyveremet, céloztam, s a lövés eldördült.

Iszonyú hang rázkódtatta meg a levegőt. A torkolattűz megmutatta az oroszlánnak, hol rejtőzik az ellensége. Én is észrevettem, amint az egyik teve hátán guggol. Eltaláltam? Súlyos test vetődött felém, s a következő pillanatban már le is huppant a talajra, háromlépésnyire tőlem. Szeme vadul villogott. Az ugrást elhibázta. Talán megsebesült? Hirtelen térdre vetettem magam, s rálőttem. A golyóm az egyik szemét érte. Aztán eldobtam a puskát, és villámgyorsan előrántottam késemet. Már nem kellett használnom, a lövés halálosnak bizonyult. Mindamellett visszaszökkentem, s újból töltöttem. Körülöttem néma csönd honolt, s a táborból sem hallottam semmi zajt. Halottnak tartottak.

Amint virradni kezdett, az oroszlánhoz léptem, s hozzáfogtam bőre lenyúzásához. Különös okom volt rá, hogy ne sokáig várjak vele. Eszem ágában sincsen, gondoltam, hogy ezt a trófeát nekik ajándékozzam. Mivel még rosszul láttam, csak úgy tapogatózva végeztem a munkát, mert még borongósan szürkéllett az ég. Végül lenyúztam a bőrt, s vállamra vetve visszatértem a táborba. Most vettem csak észre, hogy ez a csoportnyi sátor csak egy melléktábora lehetett az abu hámmadoknak. A férfiak, asszonyok és gyermekek kinn ültek a sátrak előtt. Amikor megpillantottak, vad lárma támadt közöttük. Ezerféle hangon ordították Allah nevét, és felém tárták karjukat.

- Megölted? - kiáltott fel a sejk. - Valóban? Egyedül?

- Egyedül.

- Akkor a sátán segített!

- Szüksége van egy hádzsinak a sátánra?

- Nincs! Akkor varázsszered, amuleted, talizmánod van, s ennek segítségével ölted meg?

- Igazad van.

- Hol van ez a varázslat? - Itt.

A puskámat tartottam az orra elé.

- Ez nem lehet! Nem hiteted el velünk! Hol az oroszlán teste?

- Künn, jobbra az utolsó sátortól. Hozzátok el. A jelenlevők nagy része elfutott. Ezt akartam.

- Kié lesz az oroszlánbőr? - kérdezte a sejk, és szúrós szemmel nézegette zsákmányomat.

- Erről majd a sátorban tanácskozunk. Jöjjetek. Valamennyien követtek; tíz vagy tizenkét ember tódult be utánam.

Amikor beléptem, többi fegyvereimet is észrevettem. Odaugrottam, fölkaptam őket, aztán villámgyorsan kezembe vettem puskámat, és célzásra emeltem. Az oroszlánbőr ugyan akadályozott, de nem szívesen váltam volna meg tőle, s ezért gyorsan a kijárathoz szökkentem.

- Zedár ben Huh, megígértem, hogy ezzel a puskával csak az oroszlánra lövök. De hogy ezzel a másik fegyverrel kire fogok tüzelni, azt nem mondtam meg.

- Add vissza! A miénk!

- A kezemben van, és az enyém.

- Megszökik! Tartsátok vissza! Lövésre készen tartottam a puskát.

- Vissza! Aki utamba áll, az halál fia! Zedár ben Huh, köszönöm neked a szíves vendéglátást, amelyet sátorodban élveztem. Még látjuk egymást!

Kiléptem. Senki, sem mert követni. Tüstént a lovamra pattantam, s a nyeregkápára ráterítettem az oroszlánbőrt.

Amikor a sátorból kimerészkedtek, már az utolsó sátraknál vágtattam.

Mögöttem és oldalvást iszonyú ordítás hangzott fel. Láttam, hogy fegyverük után kapkodnak, s igyekeznek lóra kapni. Amikor a tábort magam mögött hagytam, csaknem lépésben kellett haladnom, lovam félt a bőrtől, nem tudta elviselni az állati irha szagát, és erősen fujtatott orrlyukain. Visszapillantottam, s láttam, hogy üldözőim ugyancsak nyomomban járnak. Meggyorsítottam lovam lépteit, és csak akkor akartam kiengedni a kantárt, amikor az első üldözőm lőtávolba ért, de hirtelen mást határoztam. Megálltam, és céloztam. A lövés eldördült, s első üldözőm lova holtan rogyott össze a harcos alatt. Ez a lecke nem árthatott a lótolvajoknak! Gyorsan töltöttem, és tovavágtattam.

Amikor visszafordultam, láttam, hogy két üldöző is száguld utánam; golyójuk természetesen nem érhetett el. Megálltam, és céloztam - kétszer lőttem. Ezúttal két ló esett össze. Ez már észre térítette őket; a többiek megtorpantak, s tűnődni kezdtek. Amikor később visszatekintettem, csaknem eltűntek szemem elől, s úgy látszik, lovam lábnyomát vizsgálták.

Most, hogy megtévesszem őket, egy ideig egyenesen nyugat felé lovagoltam, majd amikor szilárd talajra értem, amelyen a patkó már nem hagyott nyomot, észak felé fordultam. Dél, felé szerencsésen eljutottam a Tigrisig, s a Kelab örvénynél megállottam, ahol a Záb-aszfál beletorkollik. Innét nem messze a Khármke-hegység áthajlik a Mukehil-hegységláncba. Ez az átmenet egymástól elszigetelt emelkedéseken vezet keresztül. A legszélesebb völgyet az ellenséges törzsek átvonulásuk alkalmával szokták választani, ezért amennyire csak időm engedte, a lehető legalaposabban szemügyre vettem a vidéket. Azután a Sársár felé siettem, amelyet délután el is értem. Szerettem volna mielőbb visszatérni barátaimhoz, de a lovamat kímélnem kellett, ezért úgy elhatároztam, hogy még egy éjszakai pihenőt tartok.

Másnap reggel tovább folytattam utamat, és csak dél, felé tűntek fel a haddedihnek első nyájai. Galoppban vágtattam a sátrak felé, s ügyet sem vetettem a felhangzó kiáltásokra. A sejk, aki sejtette, hogy valami szokatlan dolog történt, éppen akkor lépett ki a sátorból, amikor odaértem.

- Hamdudillah, csakhogy ismét itt vagy! - üdvözölt. - Hogyan utaztál?

- Jól.

- Láttál valamit?

- Mindent. Hívd össze a legöregebb embereidet, fontos híreket közlök veletek.

Csak most vette észre az oroszlánbőrt, amely lovam másik oldalán fityegett.

- Mas Allah! Isten csodája, oroszlán? Hogy jutottál hozzá?

- Lehúztam a testéről. - Az állatról?

- Igen.

- Láttad őt?

- Nemrég.

- Hányan vadásztatok?

- Senki kívülem.

- Allah legyen veled, és ne vegye el az emlékezőképességedet!

- Egyedül ejtettem el. - Hol?

- Abu hámmad törzsbeliek táborában.

- Ezek agyonütöttek volna.

- Amint láthatod, nem ütöttek agyon. Zedár ben Hűli is megkímélte az életemet.

- Őt is láttad?

- Igen. Három lovát agyonlőttem.

- Beszélj!

- Várj. Különben mindannyiótoknak külön kellene elbeszélnem. Hívd össze embereidet, s azután elmondok egyszerre mindent.

Sátrába akartam éppen belépni, amikor az angol teljes vágtatásban jött felém.

- Éppen hallottam, hogy ön itt, Sir - kiáltott messziről. - Megtalálta?

- Igen, az ellenséget, a csatateret, mindent.

- Romokat és szárnyas bikát nem?

- Azt is!

- Szép, szép! Ásni fogok. Londonba küldök. Előbb harcolni?

- Igen.

- Igen, harcolni, mint Bavard. Én is találtam. - Mit?

- Ritkaság írás. - Hol?

- Itt, közelben. Téglák.

- Írás téglákon?

- Yes! Ékírás. Tud olvasni?

- Kissé.

- Én nem. Látni akar?

- Igen. Hol az az égetett cseréptábla?

- A sátorban. Rögtön hozom.

Bement, és kihozta az értékes régészeti leletet.

- Itt, megnézni, olvasni!

Az égetett agyaglap csaknem teljesen elmállott már, s az ékszerű jeleket alig lehetett rajta észrevenni.

- Nos? - kérdezte kíváncsian Lindsay.

- Várjon csak. Ez nem megy olyan hamar, mint ön hiszi. Három szót látok itt, amelyeket talán sikerül kibetűznöm. Ha nem tévedek: Tetuda Bábrut ésis.

- Mit jelent ez?

- Babilon dicsőségére emeltetett.

A derék Lindsay tágra nyitotta száját, és leesett állal tudakolta:

- Jól olvasni, sir?

- Azt hiszem, jól.

- Mit következtetni?

- Mindent és semmit.

- Hm. Itt csak nem Babilon?

- Hát mi?

- Ninive.

- Miattam Rio de Janeiro is! Most nincs erre időm, tegye félre, amíg ráérek.

- Well, mi dolga van?

- Mindjárt összeülnek a vének, s el fogom nekik mondani a kalandomat.

- Én is ott leszek.

- Különben előbb enni fogok. Éhes vagyok, mint egy medve.

- Én is ott leszek evésnél. Belépett velem a sátorba.

- Mennyire ment az arab tudományával? - kérdeztem tőle.

- Miserabel! Kérni kenyér, arab csizmát hoz! Kérni kalap, arab sót hoz! Kérni puskát, arab kendőt hoz fejre! Borzasztó, iszonyú! Nem engedem önt innét tovább.

Nem sokáig kellett a lakomára várnom. Eközben gyülekeztek az öregek. A pipákat meggyújtották, a kávét körülhordták, s azután így szólt Lindsay.

- Kezdeni sir, kíváncsi vagyok.

Az arabok szótlanul, türelmesen vártak, amíg éhségemet csillapítottam, s azután így kezdtem:

- Nehéz feladattal biztatok meg, de várakozásom ellenére is sikerült ez a feladat. Olyan részletes híreket hozok, amilyeneket bizonyára nem vártatok.

- Beszélj! - szólt a sejk.

- Az ellenség befejezte készülődéseit. Már eldöntötték, melyik az a hely, ahol a három törzs egyesülni fog, és az időpontját is kitűzték.

- De hisz ezt nem tapasztalhattad.

- De igen. A dzsovarik az abu hámmád-törzzsel a legközelebbi ünnep után következő napon a Khán-rienina romoknál fognak egyesülni. Ez a két törzs azután harmadnapra egyesülni fog az obeidekkel az El Kelab örvény és a Khánuke-hegység között.

- Határozottan tudod?

- Igen. - Kitől?

- Az abu mohamed törzs sejkjétől.

- Beszéltél vele?

- A táborában is voltam.

- Az abu mohamedek nem élnek békében a dzsovarikkal és abu hámmad törzsbeliekkel.

- Ő is mondta ezt. Ismeri a lovadat, és jó barátod. Segítségedre fog sietni az alabeide törzzsel.

- Igazat mondasz?

- Igazat mondok.

Valamennyien felugráltak, és ujjongva nyújtották felém kezüket; csaknem agyonszorítottak. Aztán részletesen el kellett mondanom egész utamat. Mindent elhittek, csak az nem, hogy éjnek idején egyedül lőttem az oroszlánt. Az arabok csak nappal merik megtámadni a fenevadat, s akkor is, ha seregestül vannak. Elébük tettem a bőrt.

- Van ezen a bőrön lyuk? Figyelmesen nézegették.

- Nincs - hangzott véleményük.

- Ha az arabok ölik meg az oroszlánt, sok lyuk marad a bőrén. Két lövéssel végeztem. Nézzetek ide. Az első lövés magasan érte, mert távol állottam tőle, s az éjszakában nem vehettem jól célba. A fülét érte a golyó. Látjátok? A második lövést akkor kapta, mikor két-háromlépésnyire volt tőlem, s ez a bal szemébe hatolt be. Látjátok a helyét?

- Allah akbar, igaz! Olyan közel engedted magadhoz jönni ezt a borzasztó dúvadat, hogy a bőrét égette a puskapor. Ha felfalt volna?

- Elhoztam néked ezt a bőrt, sejk. Fogadd el tőlem, és díszítsd fel vele sátradat.

- Valóban nekem ajándékozod? - kérdezte hitetlenül.

- Úgy van.

- Köszönöm neked, Hádzsi Kara ben Nemszi emír! Ezen a bőrön fogok aludni, és szívem olyan erős lesz, mint az oroszláné.

- Bár vitézségre és bátorságra szükséged lesz nemsokára, de hogy azt megszerezd, nincs szükséged e bőrre.

- Velünk fogsz harcolni?

- Igen. Az ellenségeid tolvajok és rablók, akik az én életem ellen is törtek! Parancsaid alá rendelem magam, és ugyanezt fogja tenni a barátom is.

- Nem. Te nem engedelmeskedni, hanem parancsolni fogsz. Egy egész csapatnak leszel a parancsnoka.

- Erről még beszélünk. Most azonban engedd meg, hogy tanácskozzunk.

- Igazad van, tanácskoznunk kell, mert csak öt napunk van hátra.

- Nem azt mondtad nekem, hogy egy nap kell, amíg a haddedihnek harcosait magad köré tudod gyűjteni?

- Úgy van.

- Akkor a te helyedben már ma szétküldeném a hírnököket.

- Miért még ma?

- Mert nem elég a harcosokat összegyűjteni, hozzá is kell őket szoktatni a harchoz.

Büszkén fölnevetett.

- A haddedihnek gyermekkoruk óta ismerik a harcot. Le fogjuk győzni ellenségeinket.

- Hány harcosból áll az abu mohamed törzs?

- Kilencszázból.

- És az alabeideké?

- Nyolcszázán vannak.

- Mi huszonnyolcszáz embert számíthatunk össze, tekintetbe kell még venni azt a körülményt is, hogy ellenségeink nem számítanak a meglepetésre, tehát győznünk kell!

- Vagy ők győznek!

- Masallah, te legyőzöd az oroszlánt, és félsz az araboktól?

- Tévedsz! Te bátor és vakmerő vagy, de a bátorság kétszeresen számít, ha elővigyázatos és óvatos. Nem tartod lehetségesnek, hogy az alabeidek és az abu mohamedek későn érkeznek?

- Lehetséges.

- Akkor a mi tizenegyszáz emberünk áll az Ő háromezer harcosukkal szemben! Az ellenség előbb minket, aztán barátainkat semmisíti meg! Ha ellenünk vonulnak, akkor elmarad a meglepetés. És mit használ, ha küzdesz, és csak visszavered az ellenséget? Ha a haddedihnek sejkje volnék, úgy csapnék rájuk, hogy sok évig nyögnék, és nekem fizetnének adót.

- De hogyan csinálnád?

- Nem úgy harcolnék, mint az arabok, hanem mint a franciák.

- És hogyan harcolnak ezek?

Fölemelkedtem, hogy előadást tartsak az európai harcmodorról, én, aki annyit értek a hadászathoz, mint hajdú a harangöntéshez. Mindhiába, segíteni akartam e derék törzset. Az a cél vezetett, hogy amennyire tőlem telik, enyhítsem azokat a vérengzéseket, amelyek ezeknél a félvad törzseknél, a küzdelmeknél oly gyakoriak. Leírtam először az ő harcmodorukat, s elmondtam ennek a hátrányait; majd az európai harcmodort fejtegettem. Figyelemmel hallgattak végig, s amikor befejeztem szavaimat, mély hallgatásba merültek.

A sejk törte meg végül a csendet.

- Beszéded helyes és igaz! Talán győzelmet is arathatunk a te haditerveddel, s megmentjük a mieink életét, ha marad a gyakorlásra időnk!

- Van időnk...

- Nem mondtad az imént, hogy évek kellenek, amíg egy ilyen hadsereget kiképeznek?

- Igen, de hisz most nem is arról van szó, hogy ilyen hadsereget szervezzünk, csupán az obeideket akarjuk futásra kényszeríteni, és ehhez remélhetőleg kétnapi készület is elégséges. Ha még ma elküldöd hírnökeidet, a harcosok holnap már együtt vannak, megtanítom őket a zárt lovasrohamra, amely futásra kényszeríti az ellenséget, és begyakorlom a gyalog való tűzharcot is...

Pálcát vettem le a falról, és hevenyészett térképet rajzoltam vele a porba.

- Nézzetek ide! Itt folyik a Tigris, itt az El Kelab örvény, ez itt a Mukehil-hegylánc, ez itt a Khánuke-hegység. Az ellenség itt fog egyesülni. A két első törzs a folyó jobb oldalán vonul föl, mögöttük észrevétlenül és csöndben a szövetségeseink jönnek, míg az obeidek a bal partról kelnek át. Hogy hozzánk érjenek, e között a hegyek között kell átkelniük; ez az út azonban a Deradzs-völgybe vezet, amelyet a lépcsők völgyének neveznek, mert lépcsőzetesen emelkedik. Ennek csak egyetlen kijárata és egyetlen bejárata van. Itt kell rájuk várnunk. A magaslatokon a kitűnően célzó harcosokat helyezzük el, akik az ellenséget lelövik, őbennük azonban senki sem tehet kárt. A kijáratot is elfoglaljuk a mesterlövészekkel, és itt, a halmok tövében a lovasok rejtőznek el, akik egyszerre rohannak elő, ha az ellenség a völgybe ért. Hátul a bejáratnál szövetségeseink fognak állani, és hátulról támadják az ellenséget. Ha a szövetségeseink későn találnak érkezni, az ellenségnek akkor is meg kell futamodnia...

- Masallah, olyan a beszéded, mint a próféta szavai, aki meghódította a világot. Követni fogom tanácsodat, ha a többiek is beleegyeznek. Aki más véleményen van, beszéljen.

Senki sem szólt, és a sejk így folytatta:

- Akkor azonnal szétküldöm a hírnököket.

- Légy óvatos, óh, sejk, és ne mondd meg előre a harcosoknak, miről van szó, mert megeshet, hogy az ellenség híreket szerez ily módon a készülődésekről.

Helyeslőleg bólintott, s aztán eltávozott. Sir Dávid Lindsay látható nyugtalansággal hallgatta beszédünket, és most szinte megostromolt szavaival: - Sir, én is itt vagyok! - Látom, látom...

- Én is hallani.

- Tájékoztassam tapasztalataimról? - Yes!

- Gondolhatta, hogy angolul nem tanácskozhattunk, de most ön is tudomást szerez arról, amire kíváncsi.

Beszámoltam kalandjaimról, és röviden közöltem vele a tanácskozás eredményét. A hallottak valósággal felvillanyozták.

- Ah! Nem vad támadás, hanem katonai fejlődés! Evolúció! Taktika! Stratégia! Ellenséget körülzárni! Barikádok! Pompás! Isteni! Én is ott! Ön generális, én adjutáns!

- Pompásan is festenénk mindketten ebben az új állásban! Egy tábornok, aki annyit ért a hadviseléshez, mint a víziló, és egy hadsegéd, aki beszélni sem tud a harcosok nyelvén! Különben azt tanácsolom önnek, ne keverje magát ebbe az ügybe! - Miért?

- A moszuli alkonzul miatt. - Ah! Miért?

- Itt azt hiszik, hogy az ő keze irányítja titkon a játékot.

- Vigye el a kezét! Mi közöm nekem a konzulhoz? Bah! A sejk visszajött. Elküldte a hírvivőket, s újabb gondolatokkal állt elő.

- Nem mondta az abu mohamedek sejkje, hogy a zsákmányból mekkora részt követel?

- Nem.

- Mit követelnek az alabeidek?

- Nem tudom.

- Meg kellett volna tudnod.

- Nem kérdeztem, mert akkor sem érdeklődnék a zsákmány iránt, ha a haddedihnek sejkje volnék.

- Masallah! Hát mi után? Ki téríti meg az én káromat?

- A legyőzött ellenség.

- Tehát be kell hatolnom a legelőre, hogy nyájait, gyermekeit és asszonyait elraboljam?

- Erre nincs szükséged. Asszonyok és gyermekek ellen viselsz háborút? Ha sikerül foglyokat szerezned, nem adod ki őket mindaddig, amíg nem teljesítik a kívánságodat. Ha teljes a győzelmünk, állandó és évi díjat követelsz, és magadnál tartod a sejkjüket, vagy egyik rokonát.

Ajánlatom szemlátomást igencsak gondolkodóba ejtette.

- És még valamit - jegyeztem meg. - Szükségünk van arra is, hogy ellenségeink és szövetségeseink minden mozdulatáról tudomást szerezzünk. Innét egészen El Deradzsig kémláncolatokat kell felállítanunk.

- Hogy érted ezt?

- El Deradzsban elbujtatunk két harcost, akikről tudod, hogy megbízhatók. Ezek jól elrejtőznek, de szemmel tartanak mindent. El Deradzstól idáig több ilyen őrséget állítasz föl bizonyos távolságokban. A távolabb levők sorban értesítik az eseményekről a hozzánk közelebb fekvő őrszemeket.

- Pompás a terved! Végrehajtom.

- Igen, de hosszabb vonalat állítasz fel, egészen az abu mohamed törzs legelőjéig. Ezt már megbeszéltem a sejkkel. Fele úton az ő embereit helyezi el. Ösmered El Fárr romjait?

- Igen.

- Ott fog állani az utolsó őrszeme.

- Hány emberre van szükségem?

- Csak hatra. Az abu mohamedek ugyanennyit állítanak fel. Mennyi harcosod van itt a táborban?

- Talán négyszáz.

- Kérlek, gyűjtsd össze őket. Seregszemlét kell tartanod, s még ma megkezdhetjük a gyakorlatokat.

Ez a kijelentésem érthető izgalmat keltett közöttük. Fél óra alatt együtt volt a négyszáz ember. A sejk hosszú és szóvirágokkal cicomás beszédet intézett hozzájuk, s végül megesküdtek, hogy a készülődést utóidban tartják. Aztán meghagyta a harcosoknak, hogy sorakozzanak fel szakaszokban. Végiglovagoltunk a hosszú alakzat előtt. Valamennyien lovon ültek; késekkel, karddal és hosszú lándzsával fölfegyverkezve, amely jobb iskola mellett veszedelmes fegyver a kézben. Soltnál buzogány is lógott a nyeregkápán, vagy rövid hajítódárda. A lőfegyverek azonban sok kívánnivalót hagytak maguk után. Némelyik harcos csupán ósdi, ütött-kopott bőrpajzsot, íjat és nyilat hozott magával. Mások rozsdamarta gyutacspuskát viseltek. Ismétlőfegyver bizony nem sok harcosnál akadt.

Ezeket kivezényeltem a sorból, a többieket szétküldtem, hogy másnap korán reggel jelenjenek meg. A hátramaradottakkal lövő gyakorlatokat végeztettem. Általában meg voltam velük elégedve. Ezek körülbelül kétszázan lehettek. Két csoportba osztottam őket s aztán megkezdtem a tanítást, ami nem bizonyult valami könnyű feladatnak. Ütemesen lépkedtettem őket, és begyakoroltattam velük a gyorstüzelést is. Ahhoz hozzászoktak, hogy lóhátról támadják meg vagy csalogassák maguk után az ellenséget, most azt sajátíttattam el velük, hogy gyalogrohamot is sikerrel végezzenek.

Másnap reggel a többieket vettem elő. Ezeknél arra törekedtem, hogy zárt alakzatban rontsanak az ellenségre, ha lőfegyverüket már használták.

Mondhatom, hamar megértették oktatásomat, és fogékonynak mutatkoztak minden szokatlan és új dolog iránt.

Estére hallottam, hogy az abu mohamed törzs embereivel sikerült kialakítani az őrszemlánc révén az összeköttetést. Ettől fogva közvetlenül érintkezhettünk szövetségeseinkkel.

Már sötétedett, amikor újból felültem lovamra, hogy gyors ügetést próbáljak vele. Nem nagy utat tettem meg, amikor két lovas jött velem szemben, az egyik középtermetű, a másik alacsony, s úgy vettem észre, hogy nagyon elmerültek a beszélgetésbe, különösen az egyik, aki kézzel-lábbal hadonászott.

Önkéntelenül a kis Hálefre gondoltam.

Gyorsan feléjük vágtattam, és megállítottam előttük lovamat.

- Masallah, szidi! Valóban te vagy? Hádzsi Hálef Omar állt előttem.

- Én vagyok. Már messziről megismertelek. Leugrott lováról, és megragadta ruhám csücskét, hogy megcsókolja örömében.

- Humdulillah, hogy ismét látlak, szidi! Úgy vágytam utánad, mint a nappal a Nap után.

- Hogy van a derék Málék sejk?

- Jól érzi magát. - Ámsa?

- Szintén.

- Hanneh?

- Oh, szidi, ő olyan, mint a paradicsomkert hurija.

- És a többiek?

- Meghagyták, hogy köszöntselek a nevűkben, ha találkozom veled!

- Hol vannak?

- Az Eufrátesznél maradtak, s engem előreküldték a számmar törzs sejkjéhez, hogy felvétessem magam.

- Melyik sejknél?

- Mindegy, amelyiket legelőbb útban találom.

- Már gondoskodtam rólad. Az ott a haddedihnek tábora.

- Ezek számmarok? Mi a sejkjük neve?

- Mohamed Emin.

- Vajon fölfogad? Ismered?

- Ismerem, és már beszéltem rólad. Nézd ezt a paripát. Hogy tetszik?

- Épp az imént csodáltam meg! Ez bizonyára a Koheli leszármazottja!

- Az enyém a ló, a sejk ajándékozta nekem. Láthatod, hogy jó barátom.

- Allah adjon neki hosszú életet. Most már elhiszem, hogy befogad.

- Szívesen lát benneteket, jöjjetek és kövessetek! Megindultunk.

- Szidi - szólt Hálef -, Allah útjai kifürkészhetetlenek. Azt hittem, hogy sok embertől kell tudakozódnom utánad, s íme, az első, akivel találkoztam, magad vagy. Hogyan jutottál el a haddedihnekhez?

Röviden elmondtam neki.

- Tudod, hogy most mi vagyok? - Mi?

- Tábornok.

- Tábornok? - Igen.

- Vannak csapataid?

- Nincsenek, de azért háborút viselek. - Ki ellen?

- Az obeidek, az abu hámmad törzs és a dzsovarik ellen.

- Ezek rablók, akik a Záb és Tigris mentén laknak! Sok rosszat hallottam felőlük.

- A sejk ellen fenekednek. Meg akarják őt támadni, de mi már értesültünk tervükről, és most én, a tábornok, oktatom a sejk csapatait.

- Igen, szidi, tudom, hogy te mindenhez értesz és mindent tudsz, és ezer szerencse, hogy már nem vagy gyaur!

- Nem?

- Nem. Hisz megtértél az igaz hitre.

- Ki mondta ezt neked?

- Jártál Mekkában, és hoztál a szent Zem-Zem-kút vizéből, tehát muzulmán lett belőled. Nem mondtam, hogy meg foglak téríteni akaratod ellenére is?

A táborba értünk, és beléptünk a sejk sátorába.

- Szalám alaikum! - köszönt Hálef.

- Szalám alaikum! - mondta kísérője is.

- Engedd meg, sejk, hogy színed elé vezessem ezt a két embert, akik beszélni óhajtanak veled. Ez itt Násszer ibn Mothálleh és ez itt Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abu Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah, akiről már tettem említést előtted.

- Ő az?

- Igen.

- Szolgád és kísérőd?

- És barátom!

- Aki Abu-Szeifet, a Kard Atyját megölte?

- Igen. Most az ateibeh törzshöz tartozik, akiknek sejkje Málék, a te barátod.

- Üdvözöllek titeket, ateibeh férfiai! Üdvözöllek, Hádzsi Hálef Omar! Termeted kicsiny, de a bátorságod nagy. Bár minden férfi olyan lenne, mint te! Híreket hoztál Málék barátomtól?

- Igen. Üdvözletét küldi, és kérdezteti, hogy felvennéd-e őt és hozzátartozóit a haddedihnek közé?

- Ismerem sorsát, szívesen látom őt. Hol van most Málék barátom?

- Az Eufrátesz partján, Hit közelében, másfél napi járásra innét. Hallom, hogy harcosokra volna szükséged?

- Úgy van. Ellenségeskedés tört ki közöttem és azok között, akik a környéken laknak.

- Hatvan vitéz harcost hozunk.

- Hatvanat? Hádzsi Kara ben Nemszi barátom kevesebbet mondott.

- Útközben az al háriel törzs maradványai is csatlakoztak hozzánk.

- Milyen fegyvereitek vannak?

- Kard, tőr, kés és jó puskák. Többünknél pisztoly is van. Hogy én mennyire értek a fegyverhez, majd megmondja a gazdám, a szidi...

- Tudom már. Ám ez a férfiú nem szidi, hanem emír, jegyezd meg.

- Tudom, de ő kegyesen megengedte, hogy szidinek szólíthassam. Elmenjen valamelyikünk Málék sejkhez, hogy jöjjön ide harcosaival?

- Ti fáradtak vagytok.

- Nem fáradtunk el, én azonnal vissza is fordulok. Kísérője szavába vágott:

- Te megtaláltad a szidit, maradj itt, majd visszatérek én.

- Egyél és igyál előbb - szólt most a sejk.

- Uram, van tömlőm és datolyám a ló hátán. A sejk feléje fordult:

-A lovad fáradt, Násszer ibn Mothalleh. Ülj az enyémre. Napok óta pihen, s gyorsan elröpít Málék sejkhez, akit szívélyesen köszöntsd a nevemben.

Násszer elfogadta a sejk ajánlatát, s pár perc múlva lóra pattant, majd elvágtatott.

- Emír - szólt a sejk -, tudod-e, mit mondanak rólad a harcosaim?

- Mit?

- Hogy szeretnek.

- Köszönöm.

- És hogy győzni fognak, ha te velük leszel.

- Meg vagyok velük elégedve. Holnap nagy gyakorlatot tartunk.

- Mit? Hogyan?