- Köszönöm, nem kérek.

- Akkor vigyünk magunkkal ennivalót. Az én tarsolyom már tele van.

- Ön kalandra vágyik, és a hasára gondol? Ha megéhezünk, fölkeresünk egy sátort, ahol kapunk majd datolyát, lisztet és vizet, esetleg csekirt.

- Csekirt? Hát az mi?

- Sáskából sütött fánk... - Piha!Brrr!...

- Igazán pompás eledel. Aki az osztrigát, csigát, fecskefészket, rothadó sajtot meg tudja enni, annak a sáska is ízlik. Meddig állnak rendelkezésünkre a tevék?

- Estig.

- Kísérőt is kapunk? - Nem.

- Helyes. Bár ez esetben biztosítékot kell letennünk, de legalább magunk leszünk. Jöjjön.

A tevekölcsönző török udvarán három teve állott.

- Hol az istállód? - kérdeztem tőle.

- Ott van.

Arra a falra mutatott, amely két részre osztotta az udvart.

- Nyisd ki az ajtaját!

- Miért?

- Mert látni szeretném, mi van benne.

- Kíváncsi vagy rá?

- Mindenesetre.

Nagy nehezen kinyitotta az ajtót. Az istállóban nyolc szép teve feküdt.

- Devedzsi, mennyit fizet neked ez az uraság a három tevéért, amelyet kibéreltél?

- Ót mahbubzechinát a háromért.

- És ennyi pénzért te ilyen rossz lábú állatokat adsz oda nekünk? Nézz rájuk, majd meggebednek a soványságtól, és a púpjuk... devedzsi!... hisz nincs is púpjuk! Dögrováson vannak, agyonhajszoltad a nyomorult párákat, úgyhogy a nyerget sem lehet a hátukra rakni. És micsoda nyergek ezek? Nézz csak ide! Adsz rögtön más nyerget, jobb tevét?!

Bizalmatlanul és dühödten mért végig tekintetével.

- Ki vagy te, hogy így mersz velem beszélni?

- Jól nyisd lei a szemedet, és nézd meg a padisah bzsurulduját. Elmondjam neki, hogy közönséges csaló vagy, és halálra kínzód a tevéidet? Gyorsan nyergeld fel őket, különben megleckéztetlek!

Egy beduin rögtön a pisztolyért, vagy a kése után nyúlt volna, de ez a török alig tudott szóhoz jutni, s pár perc múlva már föl is nyergelte három legjobb tevéjét. Hálef felé fordultam: - Mutasd meg a szidinek, hogy kell felülni.

- Vigyázzon, amint a lába a nyeregben van, a teve fölemelkedik, először is a mellső lábain, úgyhogy hanyatt bukhat, ha nem vigyáz. Aztán a hátsó részével is fölemelkedik. Ezt a két mozgást úgy ellensúlyozhatja, hogy testével mindig az ellenkező hányba hajlik - Meglátjuk!

Megfogta a tevét, amely azonnal föltápászkodott. Társam hátranyaklott, de nem bukott le, mert erősen belekapaszkodott a tevébe, amely most hátulsó részével is fölkelt, és mivel Albani még mindig előrehajolt, átbukott a teve fején, s a homokba pottyant.

- Millió mennykő! Nem is olyan könnyű mesterség. De mégis csak fel kell rá jutnom. Térdepeltesse le ismét az állatot.

- Rrrrreee! - biztatta a török.

A teve ismét letérdepelt. Másodszor már sikerült a triesztinek fölkecmeregnie, bár most is csaknem lebukfencezett.

- Devedzsi, tudsz ülni a teve hátán? - kérdeztem a töröktől.

- Igen, uram.

- És vezetni is tudod?

- Igen.

- Nem hiszem, mert azt sem tudod, hogy metrer is kell a tevéhez.

- Bocsáss meg, uram!

Azután én is felültem. A gazdag hímzéssel díszített takaró befödte a teve egész hátát.

- Hova? - kérdeztem Albanitól.

- Önre bízom.

- Akkor inkább Bal el Medinán át.

Albani feltűnő ruházata magára vonta a járókelők figyelmét, ezért lehetőleg mellékutcákon haladtunk, és szerencsésen kijutottunk a kapun. Máris a sivatagban jártunk, amely egészen a falakig húzódott.

Albani eddig csak ült valahogy a nyeregben, most azonban pompás tevéink trappolni kezdtek, márpedig ez mindenkit, aki először ül tevén, csakhamar megismerkedtet a tengeri betegséggel - tenger nélkül. Az első lépéseknél útitársam nevetett, mert sehogyan sem bírt egyensúlyt tartam a himbáló mozdulatokkal. Ide-oda dűlt a tevén, hosszú arab puskája minduntalan elébe került, óriási szárrasza pedig folyton a teve oldalához ütődött.

Tevém orrára koppintottam, mire nekiiramodott, s a homokot magasra szórta mögöttem. A két másik teve utána. Albani jobb kezében tartotta a fegyvert, baljában a pálcikát, s ezekkel tartotta meg tépte egyensúlyát. Különös látványt nyújtott.

- Kapaszkodjék jól a nyeregbe! - kiáltottam.

- Hopp... Óh, brrr, ah!... Nincs időm... Hoppsza... oh... brrr. Átkozott dog!

- Jöjjön csak utánam!

- Igen, de... az... Én... oh... brrr... Tevém... úgy fut... hoppsza... mintha... brr...

- Ne engedje el magát.

- Hogyan?

- Szorítsa a lábával, és fogja a kantárt!

- Akkor várjon, míg az állat magától megáll!

- De hisz... már a... Lélegzetem is... elfogyott!...

- Nyissa ki a száját, van itt elég levegő!

Ismét előre ügettem, és rá sem hederítettem. Jó kezekre bíztam, Hálef haladt mellette.

Lankás részre értünk, amely mögött ismét sík vidék terült el. Albani lassan beletörődött helyzetébe és a nyeregbe. Már nem is panaszkodott. Talán két mérföldet haladtunk már, amikor a távolban lovas alakja tűnt fel előttünk. Félórányira járt előttünk, és kitűnően érthetett a lovagláshoz, mert pompásan ült a tevéje hátán.

Később meglassította járását, s utolértük. A jobb módú beduinok ruházatát viselte. Tevéje többet ért, mint a mi három tevénk összesen.

- Szalám alaikum! Béke veletek! - szólt hozzánk.

- Alaikum! - válaszoltam üdvözlésére. - Melyik úton haladsz?

Hangja lágyan csengett, mint a női hang, keze barna volt, de kicsi és puha, s amikor kámzsáját hátracsapta, arcából két barna szem villogott felém... asszony állott előttem.

- Az én utam az egész sivatag. És hova vezet a te utad?

- Dzsiddából jövök, s egy kis sétát teszünk, aztán visszatérünk a városba.

Arca elborult, és bizalmatlanul nézett rám.

- A városban laksz? Nem, idegen vagyok.

- Zarándok vagy?

Mit válaszoljak? Szándékom volt, hogy mohamedánnak adom ki magam, de most, hogy ily hirtelen ért a kérdés, nem akartam hazudni.

- Nem, nem vagyok hádzsi.

- Idegen vagy Dzsiddában, és mégsem azért jössz ide, hogy Mekkába menj? Vagy már jártál a szent városban, vagy nem, vagy igazhívő.

- Még nem voltam Mekkában, mert hitem nem a te hited.

- Zsidó vagy?

- Nem, keresztény.

- És ezek itt?

- Ez is keresztény, ez meg mozlim, aki Mekkába igyekszik.

Arca most felvidult, és Hálef felé fordult:

- Hol a hazád?

- Messze, távol innét, a nagy sivatag mögött.

- Van feleséged?

Hálef elbámult a kérdésen, amely a keleti szokásokkal sehogy sem fért össze.

- Nincs.

- Szolgája vagy barátja, vagy az effendinek?

- Szolgája és barátja is. Ismét felém fordult.

- Szidi, jöjj és kövess!

- Hova?

- Félsz talán egy nőtől?

- Csak nem gondolod. Mehetünk.

Megfordította tevéjét, s ugyanazon az úton haladt vissza, amelyen jött. Mellette haladtam, míg Hálef és Albani kissé visszamaradtak.

- Nos, nem volt igazam? - kérdeztem Albanitól. Kísérőm nem volt fiatal, a pusztai nap heve és a sok út, a sok nélkülözés megbarnította s komorrá tette az arcát, amelyen már ráncok is mutatkoztak. Vonásai azonban egykor gyönyörűek lehettek. Vajon mit keresett egyedül a pusztában? Miért igyekezett vissza Dzsiddába? Miért örült meg, amikor megtudta, hogy Hálef Mekkába igyekszik? És miért nem mondotta meg, hogy hova vezet? Puska volt az oldalán, és jatagánt hordott övében.

Afféle magános amazonnak látszott; a Kelet egyes vidékein nem ritkák az ilyen harcias nők, akiit egyedül kóborolnak a sivatagban.

- Milyen nyelven beszéltél?

- Németül?

- Tehát nemszi vagy?

- Igen.

- A nemszik bátor embereit. - Miért?

- El Kebir szultán volt a legbátrabb ember és mégis legyőzték a nemszi simaklerok, a nemszi mem-leketlerok és a moszkovlerok. Miért nézel rám olyan kíváncsian?

Tehát hallott valamit Napóleonról és a szabadságharcról. Nem közönséges múlt lehetett mögötte.

- Bocsáss meg, amiért a szemem fürkészve néztek arcodat, de még nem találtam hozzád hasonló nőt országodban.

- Nő, aki fegyvert hord? Aki embert öl? Aki uralkodik? Nem hallottál még Ghaliéről?

- Ghalie, Ghalie?... Nem a begum törzsből való?

- Látom, hogy ösmered.

- Mint sejk vezette a törzsét, és Tarábánál megverte Mehemed Ali seregét, amelyet Tunszum bej vezetett.

- Úgy van. Látod, hogy némelyik nő is lehet olyan, mint a férfiú.

- És mit mond ehhez a Korán?

- A Korán?... A Korán holmi könyv... itt a jatagánom, a puskám, a dárdám... hát most melyikben bízol, a Koránban vagy a fegyverekben?

- A fegyverekben, de még inkább a keresztény gitabazizban!

- Azt nem ösmerem, de a fegyvereidet látom.

Ez mindenesetre bók volt, mert az arab a fegyvere után ítéli meg az embert.

- Ki ölt meg több ellenséget, te vagy a barátod?

Ami a fegyvereket illeti, Albani énnálam sokkal harciasabban festett, de meg voltam róla győződve, hogy a derék trieszti még a légynek sem ártott. Kitérőleg feleltem: - Még nem beszéltem vele erről.

- Hány vérbosszúd volt már?

- Egy sem, az én vallásom tiltja a gyilkosságot, még az ellenségemet sem szabad megölnöm, ezt a törvény végezi.

- És ha most Abu-Szeif jönne, és meg akarna ölni?

- Akkor védekeznék, és csak szükség esetén ölném meg. Ösmered a „Kard Atyját”?

- Ösmerem. Hallottál róla?

- Beszéltem is vele.

Gyors mozdulattal fordult felém.

- Láttad? Mikor?

- Nemrég. - Hol?

- Legutoljára a hajóján. Foglyul ejtett, és csak a minap szabadultam meg.

- Hol a hajója?

Arrafelé mutattam, ahol a hajó állt, amikor elhagytam.

- Keskeny öbölben van elrejtve.

- És ő a hajón van?

- Nem. Mekkában van, hogy átadja a fősarífnak az ajándékot.

- A fősaríf nem Mekkában, hanem Taifban van. Rendkívül fontos hírt tudtam meg tőled. Jöjj!

Nagyobb gyorsasággal haladtunk, majd jobbra tértünk; a láthatáron furcsa vonalú halmok vonták magukra figyelmemet. Amikor közelebb értünk, észrevettem, hogy ezek a magaslatok szép szürke gránitból állnak, ilyeneket később Mekkában is láttam. A gránitfalakra mutatott, s így szólt: - Ott laknak.

- Kik?

- A beni-küfrok.

- Azt hittem, hogy a beni-küfrok Al Zallaleh Palehben és Vádi el Nobegátban laknak.

- Jól vagy értesülve, de jöjj, saját szemeddel győződj meg mindenről.

Sátrak előtt harmincnál több teve és ló hevert a földön, s amikor közeledtünk, egész sereg sivatagi kutya ugrott fel, s hangos csaholással rohantak felénk. A sátrak lakói is kijöttek a lármára, fegyvereikhez nyúltak, és harcias tartással bámultak ránk.

- Várj itt - szólt kísérőm.

Tevéje letérdepelt, leszállt róla, s a férfiakhoz ment. Beszédüket sem Hálef, sem Albani nem hallotta.

- Szidi - kérdezte Hálef -, melyik törzshöz tartoznak ezek?

- A teibeh törzsbeliek.

- Hallottam felőlük. A sivatag legbátrabb férfiai az ő törzsükből kerülnek ki, s egyetlen zarándokkaraván sincs biztonságban miattuk. A legnagyobb ellenségei Abu-Szeif törzsének. Mit akar ez az asszony tőlünk?

- Még nem tudom.

- Majd megtudjuk. De tartsd készen fegyvered, szidi, nem bízom bennük, mert ezek az elátkozottak és kitaszítottak.

- Honnét tudod?

- Nem tudod, hogy valamennyi beduin, aki Mekka közelében lakik, összegyűjti a viaszgyertyák csepegését, a fa, hamuját, a Kába küszöbének a porát és ezzel keni be homlokát? Ezek azonban nem használják, nekik nem szabad sem Mekkába menniük, sem a Kábához járulniuk... ezek elátkozottak!...

- Vajon miért közösítették ki őket?

- Ezt majd tőlük tudjuk meg.

Eközben az asszony néhány szót váltott a férfiakkal, mire egyikük felénk tartott. Piszkos ruházatú aggastyán állt meg előttem.

- Allah áldja jöttedet. Szállj le, és lépj be sátrunkba. Vendégeink vagytok.

Ez az utolsó kijelentés eloszlatta minden kételyemet. Nincs hát okom veszélytől tartani. Ha egyszer az arab kiejti a száján a miszafir szót, akkor nincs veszély, és teljes bizalommal lehetünk iránta. Leszálltunk tevénkről, és az egyik sátorba vezettek bennünket, ahol meg is vendégeltek.

Evés közben senki sem beszélt. Csak amikor az erős dohányra gyújtottunk, indult meg a beszélgetés. A dohányt bériből szívtuk, s ez azt bizonyította, hogy ezek az emberek nem gazdagok. A szent város környékén háromféle pipából pöfékelnek. Az első a legdrágább, a khedra. Háromlábú állványra helyezik, finoman cizellált ezüstművű a tajtékja, és hosszú csővel van ellátva, amelyet teiehnek neveznek, s ez is igen díszes. A khedrából a legdrágább dohányt szívják. A második fajtájú pipa a sziszeh. Hasonlít a khedrához, de kisebb és nem olyan drága. A harmadik és legegyszerűbb fajtájú a berí. Vízzel töltött kókuszcsészéből áll, amelybe a fej és a cső helyett nád van erősítve.

A sátorban húsznál több ember ült. Az öreg, aki elénk jött, kezdte meg a beszédet.

- Én vagyok e tábor sejkje, és beszédem van veled, szidi. Az erkölcseink tiltják, hogy vendégeinket kérdésekkel ostromoljuk, de kénytelen leszek néhány kérdést intézni hozzád. Megengeded?

- Igen.

- A nasszáráhkhoz tartozol?

- Igen, keresztény vagyok.

- Mit keresel itt, az igazhívők országában?

- Meg akarom ismerni a földet és lakóit. Kétkedve fogadta kijelentésemet.

- És mit fogsz ezután csinálni?

- Visszatérek hazámba.

- Allah akbar, a nasszárah gondolatai kifürkészhetetlenek. Vendégem vagy, és elhiszem, amit mondasz. Ez a szolgád?

Hálefre mutatott.

- Szolgám és barátom.

- A nevem Málék. Pa bint-sejk-Málekkel beszéltél, ő mondta nekem: szolgád Mekkába fog menni, hogy hádzsi legyen. Hol vársz rá, míg visszatér?

- Még nem tudom.

- Idegen vagy, de ösmered az igazhívők nyelvét. Tudod mi a delíl?

- A delíl vezető, aki a zarándokoknak megmutatja a szent helyeket és Mekka nevezetességeit.

- Jól tudod. Ám a delíl még mással is foglalkozik. A hajadonoknak nem szabad a szent várost megtekinteni. Ha egy leány Mekkába igyekezik, akkor előbb Dzsiddába megy, s eljegyzi magát egy delíllel, de csali látszat szerint. A delíllel aztán Mekkába megy, s ha visszatérnek, ismét szabad lesz, s élhet tovább, mint leány. A delíl pedig megkapja a maga jutalmát.

- Ezt is tudom.

Szavai kíváncsivá tettek. Vajon milyen összefüggés lehet Hálef útja és a delíl hivatása között?

- Megengednéd szolgádnak, hogy a hádzsi ideje alatt delíl legyen?

Ez igazán meglepett.

- Miért?

- Ezt is meg fogod tudni... Nos, beleegyezésedet adod?

- Nem tudom, szabad-e adnom. A delílek hivatalnokok, akik a törvények szerint járnak el.

- És vajon ki tilthatja meg neki, hogy nőül vegyen egy leányt, akit a zarándokút után ismét ott hagyhat?

- Ebben igazad van. Ami engem illet, én beleegyezem, ha úgy hiszed, hogy megfelel célodnak. Hálef szabad ember, fordulj őhozzá.

Valósággal élvezettel szemléltem Hálef arcát.

- Beleegyezel? - kérdezte most Málék a szolgámtól.

- Láthatom előbb a leányt?

A sejk mosolygott, s aztán folytatta:

- Miért akarod őt látni? Számodra teljesen érdektelen, öreg-e vagy fiatal, szép vagy csúnya-e a leány. Ha véget ért az út, ismét elváltok.

- Az arabok leányai is elfödik magukat, mint a törökök leányai?

- Az arabok leányainak nincs erre szükségük. Nézd meg a leányt.

A jelenlevők egyike elhagyta a sátort, s kis idő múlva visszatért egy ifjú teremtéssel, akinek arca rögtön elárulta, hogy az amazon leánya volt.

- Ez ő, nézd meg! - szólt a sejk.

A körülbelül tizenöt éves, de teljesen fejlett, gyönyörű szemű leány megnyerte Hálef tetszését.

- Mi a neved? - kérdezte a leánytól.

- Hanneh - válaszolt a leány.

- A szemed fénylik, mint nürel kámar, arcod olyan, mint a zahari, ajkad, mint a römmahm. Az én nevem Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah, és ha tehetem, teljesítem kívánságodat.

Hálef szeme csillogott, mint a nürel szemmsz, s ajka, lám csak, ilyen poétikus szavakra nyílt.

A leány eltávozott, s a sejk megkérdezte Háleftől:

- Mi a szándékod?

- Kérdezd meg az uramat. Ha beleegyezik, teljesítem kérésedet.

- Az urad már beleegyezett.

- Akkor rendben van - szóltam. - Elárulhatod, hogy miért kell a leánynak Mekkába mennie, s miért nem talál Dzsiddában megfelelő delílt?

- Ösmered Ahmed Izzet pasát?

- Mekka kormányzóját?

- Igen, kell őt ösmerned, mert az idegen, aki Dzsiddában jár, jelentkezik nála, hogy megnyerje oltalmát. Ő tehát Dzsiddában lakik? Nem jártam nála, nincs szükségem török védelemre.

- Keresztény vagy, de te is ember vagy. A pasa védelmét csak nagy kegy útján lehet megnyerni. Igen, ő nem Mekkában, hanem Dzsiddában lakik, mert itt a kikötő. Fizetése egymillió piaszter, de a jövedelme ötször ennyi. Neki mindenki fizet, a csempész, a tengeri rabló, s épp ezért lakik Dzsiddában. Igaz-e, hogy láttad Abu-Szeif vezért?

- Igen, láttam őt.

- Ez a rabló jó ismerőse a pasának.

- Lehetetlen.

- Miért? Mi előnyösebb: megölni egy rablót, vagy életben hagyni, s évjáradékot húzni tőle? Abu-Szeif dzseheine, én pedig ateibeh vagyok. Ez a két törzs halálos ellensége egymásnak. A vakmerő haramia a sátrainkig lopózkodott, s elrabolta a leányomat! Rákényszerítette, hogy legyen a felesége, de a leányom később megszökött tőle, s idehozta a leányát is. Láthattad mind a kettőjüket. Leányommal a pusztában találkoztál, s aki az imént állt előtted, az ő leánya. Azóta keresem őt, hogy leszámoljak vele. Egyszer találkoztam vele a helytartó palotájában, de ez megvédte a rablóvezért, és engedte, hogy elmenekülhessen. Később Mekkába küldött a törzsem, hogy áldozatot vigyek. Er Rannah kapujától nem messze ütöttük fel táborunkat, amikor megpillantottam Abu-Szeifet, aki a szentély megtekintésére indult. A harag és düh annyira elöntött, hogy megragadtam, bár a Kába tiltja ezt. Nem akartam megölni őt, csak rá akartam kényszeríteni, hogy jöjjön velem a városon kívül, s ott megküzdjünk. A harc azzal ért véget, hogy jöttek az eunuchok, őt elengedték, s engem elfogtak. Ekkor kitiltottak a szent helyről, és megátkoztak bennünket. Az egész törzsem csatlakozott hozzám. De eljön az idő, hogy bosszút álljunk, s aztán el fogjuk hagyni a vidéket.. Téged Abu-Szeif foglyul ejtett?...

- Úgy, ahogy mondod...

- Mondd el, hogyan történt. Elmondtam fogságunk történetét

- Ösmered a helyet, ahol a hajója el van rejtve?

- Még éjjel is rátalálnék.

- Elvezetnél hozzá?

- Meg akarjátok ölni a dzseheineket? - Igen.

- Akkor a hitem tiltja, hogy teljesítsem kérésteket.

- Nálatok a bosszút nem ismerik?

- Nem, a mi vallásunk azt parancsolja, hogy szeressük még az ellenségeinket is. Csak a hatóságoknak van joga megbüntetni a rosszat, s ti nem vagytok bírák.

- Vallásod különös, de mi nem vagyunk keresztények, és meg fogjuk Ölni őket, mert a bíró úgysem ad nekünk igazat velük szemben. Már leírtad a helyet, s így magunk is megtaláljuk a hajót. Ígérd meg legalább, hogy nem figyelmezteted őket.

- Megígérem.

- Alikor megegyeztünk. Hálef mikor utazik Mekkába?

- Holnap, ha megengeded, szidi - válaszolt Hálef. - Mehetsz, Hálef.

- Akkor engedd meg, hogy mindjárt nálunk is maradhasson - szólt a sejk. - El fogjuk kísérni a városig, s aztán mi is visszatérünk.

Különös gondolatom támadt.

- Veletek mehetek? Inkább nálatok várom meg őt. Kijelentésem nagy örömet okozott közöttük.

- Effendi, látom, hogy a megvetetteket nem gyűlölöd - szólt a sejk. - Üdvözöllek körünkben!... Maradj nálunk, s estére jelen lehetsz a házasságnál.

- Nem lehet. Előbb vissza kell térnem Dzsiddába, hogy elintézzek egyet, s mást. Házigazdám nem fogja tudni, hova tűntem el.

- Akkor elkísérlek a város kapujáig. Dzsiddába sem szabad belépnem, mert ez is szent város. Mikor akarsz indulni?

- Azonnal, ha nincs ellenedre. Rövid idő múlva visszatérek. Hozzak egy kandit vagy mulláht a házassághoz?

- Sem kandira, sem mulláhra nincs szükségünk, Én vagyok a tábor sejkje, és amit én megengedek, az rendben is van. Pergamentet vagy papírt azonban hozhatsz, amelyre a házassági szerződést leírják. Pecsét és viasz van nálam.

Kis idő múlva készen álltak a tevék, s mi felültünk. Kis csapatunk hármunkon kívül a sejkből, a leányából és öt ateibehből állott. Szó nélkül követtem az öreget, bár észrevettem, hogy erősen jobbra tér s a tenger felé igyekszik. Albani ekkor már úgy-ahogy hozzászokott a tevéhez.

Megálltunk, és a sejk kezével oldalt mutatott.

- Tudod, mi fekszik ott? - Mi?

- Az öböl, amelyben a hajó áll. Eltaláltam?

- Lehet, de ne kérdezz!

Valóban eltalálta. Tovább haladtunk. Kis ideig még fekete két pont mutatkozott a láthatáron Dzsidda irányában. Mint láttam, ezek a pontok mindjobban eltávolodtak tőlünk, s mintha az öböl felé haladtak volna. Távcsövemen át észrevettem, hogy gyalogló utasok. Ez a körülmény feltűnt a pusztában, s az a gyanúm támadt, hogy Abu-Szeif emberei. Valószínű, hogy amikor észrevették szökésemet, azonnal embereket küldtek Abu-Szeifhez, s ezek az emberek lehettek a hírvivők.

Málék is hosszasan nézte őket. Azután embereihez fordult, és néhány szót váltott velük. Három közülük visszafordult. Rögtön átláttam szándékukat. Málék el akarta fogni Abu-Szeif embereit, s hogy ezt elérje, el kellett vágni útjukat, amely az öbölhöz vezetett. Úgy intézkedett, hogy három embere ívben kerüljön Abu-Szeif emberei elé. Mi pedig folytattuk utunkat.

- Effendi, nem várnál ránk, vagy addig a városba mész inkább? - kérdezte a sejk.

- Te beszélni akarsz Abu-Szeif embereivel, és én veled akarok lenni.

- Talán dzseheinek!

- Én is azt hiszem. Három embered eléjük kerül, én meg Háleffel folytatom utamat, nehogy Dzsidda felé elillanjanak.

- Okosan beszélsz.

Albani velük ment, míg én és Hálef folytattuk utunkat. Most teljes vágtában száguldottunk előre. Amikor Abu-Szeif embereivel egy irányba értünk, hátuk mögé kerültünk. Csak most vették észre szándékunkat. Mögöttük én és Hálef, oldalt Málék, s csak előttük látszott szabadnak az út.

Meggyorsították lépteiket, de nem sokáig mehettek, mert a három ateibeh máris jött velük szemben. Bár nem ösmerték fel, de sejtették, hogy ellenség üldözi őket, és most menekülni igyekeztek. Erősen fel voltak fegyverkezve. Ha szétválnak, akkor mi is szétválunk - így határoztuk el -, mert két ügyes lövőnek nem nehéz felvenni a harcot teve hátán ülő üldözőkkel. De nem jöttek erre a gondolatra, vagy nem volt bátorságuk keresztülvinni e tervet. Majdnem egy időben fogtuk őket közre. Rögtön megismertem őket, a hajó két embere volt a két gyalogos.

- Honnét jöttök? - kérdezte tőlük a sejk.

- Dzsiddából.

- Hová menteit?

- A pusztába, gombáért.

- Gombáért? Hiszen kosár nincs nálatok, sem teve nincs veletek.

- Előbb meg akarunk győződni, vajon van-e erre gomba, azután kosarakkal térünk vissza.

- Milyen törzsből valók vagytok?

- A városban lakunk.

Ez a szemtelen hazugság bosszantott, mert észrevettem, hogy ők is megösmertek. Hálefet is bosszantotta a hazugság. Megcsóválta ostorát, és így szólt: - Azt hiszitek, hogy az effendi és én megvakultunk? Gazfickók és hazug zsiványok vagytok! Dzseheinek vagytok, s Abu-Szeif törzséhez tartoztok. Ha tagadni meritek, megismeritek korbácsom erejét.

- Mi közöd hozzá, hogy kik-mik vagyunk? Leugrottam tevémről, és kivettem Hálef kezéből a korbácsot.

- Halljátok, mit mondok! Hogy ezek az ateibeh törzsbeli harcosok mit akarnak veletek, ahhoz semmi közöm! Én azonban felszólítlak benneteket, hogy válaszoljatok kérdéseimre. Ha engedelmeskedtek, miattam mehettek tovább, de ha nem, végigverem rajtatok ezt a korbácsot.

Korbáccsal fenyegetni a legnagyobb megalázás, ami beduint érhet. Rögtön fegyverükhöz nyúltak.

- Megölünk, mielőtt megüthetnél bennünket! - szólt fenyegetve az egyik.

- Úgy látszik, még nem tudjátok, hogy milyen ereje van a nílusi víziló bőréből készült ostornak, ha idegen kezéből jön az ütés. Erősebb, mint a jatagán, gyorsabb, mint a golyó, amely pisztolyaitokban van. Nem látjátok, hogy egyetlen szempillantás elég, s ezek az emberek darabokra tépnek? Dugjátok vissza késeteket övetekbe! Most pedig mondjátok meg, hogy Abu-Szeifhez küldtek benneteket?

- Őhozzá - szólt az egyik.

- Hogy tudtára adjátok szökésemet? - Azért.

- Hol találtátok őt?

- Mekkában.

- Hogy lehetséges az, hogy ily gyorsan megtettetek az utakat?

- Tevéket béreltünk Dzsiddában.

- Abu-Szeif meddig marad Mekkában?

- Rövid ideig. Tafíba megy, ahol a sarífemír van.

- Elég, mást nem kívánok tudni.

- Szidi, te menekülni engeded ezeket a rablókat? - kiáltott fel Hálef. - Én lelövöm őket, hogy ne ártsanak többé senkinek!...

- Szavamat adtam nekik, s meg is tartom. Kövess. Felültem tevémre, s elhajtattunk. Hálef követett, de

Albani visszamaradt. Kihúzta kardját, de így is inkább mulatságos, semmint félelmetes alaknak látszott. A többiek leugráltak tevéikről, s körülfogták a két rablót. Néhány sikertelen késszúrás után meg is adták magukat. A bitangokat tevéhez kötözték, s azután visszafordultak velük. A többiek követtek bennünket.

- Sorsukhoz semmi közöm többé. Gondolj inkább a vő-legénységedre!

- Mondd, szidi, lettél volna Hanneh delílje?

- Igen, ha muzulmán lennék.

- Szidi, teveled mindenről lehet beszélni! Mondd, tudod, mi a szerelem?

- Tudom. Akár a beléndek. Aki megeszi, hascsikarást kap tőle.

- Óh, szidi, hogyan hasonlíthatod a szerelmet a beléndekhez? Allah világosítsa meg eszedet és hevítse föl szívedet. A jó asszony olyan, mint a jázminpipa, és egy szűz olyan, mint... Mint... A turbán a csupasz főn, s mint a nap a sivatag egén.

- Igen. És akit a sugarai érnek, napszúrást kap. Azt hiszem, már meg is kaptad, Hálef. Allah óvjon meg!

- Szidi, tudom, hogy nem akarsz vőlegény lenni, de én az vagyok, s a szívem nyitva van, mint az orrom, amely megérzi a virág illatát...

Beszélgetésünk véget ért, mert a többiek utolértek bennünket. A kalandról egyetlen szó sem esett, és amikor a várost megpillantottuk, a sejk megállította a tevéket.

- Itt várok rád - mondta. - Mennyi időbe telik, amíg visszatérsz?

- Visszatérek, mielőtt a nap olyan hosszú utat tesz meg, ^mint amilyen hosszú a lándzsád.

- És a pergamentet nem fogod elfelejteni?

- Nem. Tintát és tollat is hozok magammal.

- Tedd meg! Allah óvjon, amíg viszontlátlak. Lekuporodtak tevéik mellé, s mi hárman folytattuk utunkat.

- Nos, ugye mondtam? - kérdeztem Albanitól.

- Micsoda kaland! Csaknem vér is folyt! Már készültem az összecsapásra.

- Valóban, úgy tett, mint a dühös Roland lovag, akivel nem tanácsos egy tálból cseresznyézni! Hogy ízlett az út?

- Hm. Kezdetben nemigen ment, de aztán beletörődtem. Egy jó pamlag azért mégiscsak kényelmesebb ülőhely! Ön együtt megy ezekkel az arabokkal? Akkor már nem látjuk egymást.

- Valószínűleg, mert ön nemsokára elutazik. Rendkívül érdekes tapasztalatokra tettünk szert... Remélem, még összeakadunk az életben...

- Találkozunk! - jelentette ki dalos torkú honfitársam.

Ez a jóslat később tényleg valóra vált. Most búcsút vettünk egymástól, mint két idegenbe szakadt honfitárshoz illik. Az után Háleffel a szállásomra mentünk, hogy csomagoljunk, és elbúcsúzzam házigazdámtól. Nem reméltem, hogy ily rövid ideig fogom igénybe venni lakását. Két szamarat fogadtunk, s azokon kihajtattunk a városból. Künn már vártak ránk az ateibeh törzsbeliek, akikkel a táborba mentünk.

Az utazás kezdetben nagyon is egyhangú volt. A sejk leánya alig szólt az egész úton, de szemében szenvedélyes tűz égett, és ha balra nézett, ahol a távolban Abu-Szeif hajója rejlett, keze önkéntelenül is megszorította handzsárját vagy puskája agyát, amelyet keresztbe vetett a nyergén.

Amikor a tábor közelébe értünk, Hálef hozzám jött.

- Szidi - kérdezte tőlem -, milyenek a te országidban a szokások? Meg szokta ajándékozni menyasszonyát a vőlegény?

- Ezt nálunk és nálatok is megteszik.

- Igen, Dzsesirát el Arabban és az egész Sarlóban ez a szokás dívik, de mivel Hanneh csak néhány napig lesz látszólag a feleségem, nem tudom, illendő-e ajándékkal kedveskednem?

- Az udvariasság jele mindig kellemesen érinti azt, akit megörvendeztetünk. Én a te helyedben nyájas lennék.

- De mit adjak neki? Szegény vagyok, és nem számítottam a lakodalomra. Talán a gyújtóskatulyámat adjam oda?

Kairóban kis papírmaséból készült tartót vásárolt, s ebben tartogatta a gyújtót. Ezt a kis tárgyat különösen sokra becsülte, mert vagy a húszszorosát fizette az árának, holott alig ért harminc fillért. Íme, a szerelem erre a heroikus elhatározási a késztette Hálefet.

- Add neki! - biztattam komolyan.

- Jól van, neki adom. De vajon vissza fogja adni, ha már nem lesz a feleségem?

- Nem hinném.

- Allah kerihm! Csak nem tartja meg? Mit tegyek, szidi?

- Ha ez a tárgy olyan kedves neked, adj neki mást.

- De mit? Nincs egyebem. Sem a turbánomat, sem a puskámat, vagy az ostoromat nem adhatom neki.

- Akkor ne adj neki semmit! Fejét rázta.

- Azt sem tehetem, szidi. A menyasszonyom, s meg kell ajándékoznom. Mit gondolnának felőled az ateibeh harcosok, ha olyan szolgád volna, aki még ajándékot sem ad a menyasszonyának?

Ohó! A ravasz Hálef tehát hiúságomra akart hatni, hogy én segítsem ki a zavarából!

- Áldjon meg Allah és világosítsa meg elmédet! Én is úgy vagyok, mint te. Én sem adhatom a te menyasszonyodnak a kabátomat vagy a puskámat.

- Allah irgalmas, effendi, ezerszer fizet minden jóért. Nem rejtegetsz a kis zacskóban olyan dolgokat, amelyek elkápráztatnának egy menyasszonyt?

- És ha ebből adnék neked valamit, visszakapnám, ha Hanneh már nem lesz a feleséged?

- Kérd vissza!

- Ez nem fér össze a szokásainkkal, Hálef, de mivel te Allah ezerszeres kamatait helyezed kilátásba, majd kinyitom a kis zacskót, és megnézem, van-e benne valami.

Felállt a nyeregben, és kíváncsian nézett reám.

- Szidi, te vagy a világ legbölcsebb és legjobb effendije, akit Allah teremtett! Jóságod nagyobb a Szaharánál, jótékonyságod pedig hosszabb a Nílusnál. Atyád a leghíresebb és atyádnak az atyja a legjobb ember volt Nemszisztán országban. Anyád a legszebb rózsa és anyádnak az anyja a legkedvesebb virág volt ebben az országban. Fiaid száma sokasodjék, mint égen a csillagok, leányaid, mint pusztában a homok, és gyermekeidnek a gyermekei olyan sokan legyenek, mint tengerben a cseppek.

Szerencsére elértük a tábort, különben felsorolta volna még a tunguzok, szamojédek, eszkimók, pápuák gyermekeit is. Ami a zacskót illeti, megvallom, volt benne sok olyan holmi, ami meglepte volna menyasszonyát. Iszla ben Mailéi sok olyan dolgot ajándékozott, amikor elváltunk, amit később ajándék gyanánt szándékoztam elosztani. Többnyire apróbb csecsebecsék kevés értékkel, de amelyeket a sivataglakók különösen kedvelnek.

Amíg távol jártunk, átalakították számomra az egyik sátort. Amikor elhelyezkedtem a sátorban, kinyitottam a bőrzacskót, és tojásdad érmét vettem ki, amelynek üveglapja alatt aprócska kis ördög mozgott. Ez az érme a ráeső fényben mindenféle színt játszott. Az „ékszer" Párizsban talán két frankba sem kerül. Megmutattam Hálefnek.

Kíváncsi pillantást vetett rá, s ijedten lépett vissza.

- Masalla, Isten csodája! Hisz ez a sátán, akit az Isten is elátkozott. Szidi, hogy jutott a te hatalmadba az ördög? La illa Allah, óh Mohamed raszul Allah! Óvj meg Isten a kénköves Ördögtől!

- Hisz nem árthat, mert be van zárva - jegyeztem meg mosolyogva.

- Nem jöhet ki? - Nem.

- A szakálladra mondod?

- A szakállamra mondom.

- Mutasd csak, szidi. De ha ki talál szabadulni, el vagyok veszve, és lelkem rajtad és atyádon szárad!

Kezébe vette a láncot, amelyen függött, a földre tette az érmét, és mellé térdelt, hogy jobban megnézhesse.

- Vallahi, billahi, tallahi, Allah, nézd a sátánt! Nézd, hogy vicsorítja a fogát és öltögeti a nyelvét. Elfordítja a szemét s lóbálja a farkát, és dobog a lábával! Ojázik. Jaj, ha kiszabadul!

- Nem jöhet ki, hisz ez csak mesterséges ördög!

- Mesterséges ördög, amelyet emberi kéz készített? Effendi, te megtévesztesz, hogy meg ne félemlíts. Ki tud ördögöt csinálni? Ember nem, sem igazhívő, sem keresztény, sem zsidó! Te vagy a legnagyobb táleb és legvitézebb hős a föld kerekségén, mert az ördögöt is fogságba vetetted. Hamdtuillah, minden próféta örvendhet, hogy legyőzted az ördögöt. Miért mutattad meg ezt a láncot, szidi?

- Hogy megajándékozd vele a menyasszonyodat.

- Én? Ezzel a lánccal, amely drágább, mint a nagy mogul trónjának minden gyémántja? Akié az a lánc, az híres lesz az igazhívők között! Valóban nekem adod?

- Neked.

- Akkor engedd meg, hogy magamnak tartsam. Inkább a skatulyát adom Hannehnek.

- Nem, a láncot fogod neki adni. Megparancsolom. - Akkor engedelmeskedem. De hol rejtetted el, mielőtt a zacskóba tetted?

- Kairótól idáig veszélyes a vidék, és azért a szálvaromban rejtettem el.

- Szidi, a te okosságod és óvatosságod nagyobb, mint az ördögé, amelyet a szálvarodban rejtettél el. Mikor adjam Hannehnek a láncot?

- Amikor a te feleséged lesz.

- Az arab leányzók között ő lesz a leghíresebb, mert mindenki arról fog beszélni, hogy Hanneh megfogta a sátánt. A többi kincseket is szabad rnegtekintenem?

Erre már nem került a sor, mert a sejk magához kéretett engem és Hálefet. A sátorban már együtt ültek az ateibeh törzsbeliek.

- Szidi, hoztál pergamentet?

- Van nálam papír, amely olyan jó, mint a pergament.

- Megírnád a szerződést?

- Ha kívánod.

- Akkor hát kezdhetjük?

Hálef, akihez a kérdést intézte, helyeslőleg bólintott fejével, mire a jelenlevő férfiak egyike felállt, és megkérdezte:

- Mi a teljes neved?

- Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah.

- Melyik országból való vagy?

- Garbiból, ahol a nap a nagy sivatag mögött nyugszik le.

- Melyik törzshöz tartozol?

- Atyám atyja, akit Allah áldjon meg, a híres velad szelim és velad bu szeba törzsekkel a nagy Dzsebel Sur-Sumban lakott.

A kérdező - nyilván rokona a menyasszonynak - a sejk felé fordult.

- Mi mindnyájan ismerünk, óh vitéz, óh bátor, óh bölcs és igazságos. Te vagy Hádzsi Málék Iffandi ibn Aelmed Chádid el Eni ben Abul Ali el Beszami Abu Szehab Abdolatif el Hámiti, az ateibeh vitéz törzs sejkje. Ez a férfiú egy velad szelim és velad bu szeba törzsbeli hős, aki a hegyek között lakik, amelyek az égig nyúlnak és Dzsebel Sur-Sum a nevök. A neve Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah és barátja egy nagy effendinek, akit mint vendéget fogadtunk sátrunkban. Neked van egy leányod. A neve Hanneh, haja olyan, mint a selyem, bőre, mint az olaj, erényei tiszták és fehérek, mint a hó pelyhei, amelyek a hegyekre hullanak. Hálef Omar nőül kívánja őt. Mondd, óh sejk, mit szólsz ehhez!

A megszólított méltóságteljes mozdulatot tett, s aztán így szólt:

- Szóltál, fiam. Ülj le, és hallgass szavamra. Ez a Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah olyan nagy hős, akinek hírnevét már rég hallottuk. Karja legyőzhetetlen, lába gyors, mint a gazelláé, tekintete olyan, mint a sas tekintete, a dzserídet több száz lépésre tudja hajtani, golyója biztosan talál, és handzsárja sok ellenség vérét látta már. Tanulta a Koránt, és tanácsadója a legbölcsebbeknek és tapasztaltaknak. És ez az idegen barátságával ajándékozta meg őt! Miért tagadnám meg tőle leányom kezét, ha késznek mutatkozik teljesíteni a feltételeimet?

- Milyen feltételeket szabsz? - kérdezte az előbbi. - A leány egy hatalmas sejk leánya, tehát könnyűszerrel nem kaphatja meg a leány kezét. Egy kancát, öt tevét, tíz teherhordó tevét és ötven juhot kérek tőle.

E szavak hallatára Hálef olyan arcot vágott, mintha az elősorolt állatokat rnind le kellett volna nyelnie. Honnét szedje elő ezt a sok állatot? Szerencsére a sejk kisegítette: - Ugyanakkor ajándékozok neki egy kancát, öt tevét, tíz teherhordó tevét, ötven juhot. Bölcsességed be fogja látni, hogy az ajándékok egyenlősége miatt, szükségtelen kicserélnünk a javakat... Azt azonban megkövetelem tőle, hogy holnap a reggeli imánál induljon zarándokúira Mekkába, ahova elvigye feleségét is. Elvégzik ott a szent szertartásokat, és aztán rögtön visszatérnek hozzánk. Megkövetelem, hogy mint leánnyal bánjon feleségével. Ezért a szolgálatáért kap egy tevét és egy zsák datolyát, de ha nem így bánik feleségével, megöljük őt. Tanúim vagytok.

A szónok Hálef felé fordult. - Hallottad? Mi a válaszod?

Szolgámon meglátszott, hogy valami bántja; úgy rémlik, azt az egy feltételt szívesen elengedte volna, hogy visszaadja feleségét. De alkalmazkodott a körülményekhez, és így felelt: - Elfogadom a feltételeket.

- Akkor hát állítsd ki az írást, effendi - szólt a sejk. - Két példányban készítsd el, egyik az enyém lesz, a másik nála marad.

Elkészítettem, s aztán felolvastam. A sejk nem tett rá megjegyzést, azután megpecsételtük, pecsétnyomóul tőre fogantyúját használta. Azután Hálef is odajegyezte nevét.

Ezzel el is intéztük a formaságokat, és a lakodalmi szertartáshoz is hozzáfoghattunk. Mivel csak látszólagos házasságról volt szó, a szertartás is egyszerű volt. Egy bárányt vágtak le, és megsütötték. Ez alatt egy látszólagos vívást rendeztek, amelynél természetesen senki sem sérült meg.

Amikor az éj beköszöntött, kezdődött a lakoma. Először a férfiak ettek, és csak azután, jöttek a nők. Hannehnek is meg kellett jelennie. Hálef élt az alkalommal, hogy átadja neki az ajándékot. A jelenet, mely ezután következett, szinte leírhatatlan. A tojásdad érmébe zárt Ördög csudálatos hatást keltett. Hiába magyaráztam a szerkezet működését. Nem használt semmit. Nem hitte el senki, és a sátánt mindenki elevennek tartotta. Engem a legnagyobb hősnek és varázslónak hittek, végül Hanneh nem kapta meg az ajándékot. Mindenki úgy vélte, hogy ilyen ajándék elfogadására egyedül a sejk méltó csupán. Neki is meg kellett ígérnem, hogy a sátán soha semmiféle körülmények között nem fog kiszabadulni a zár alól.

Éjfélre járt az idő, amikor visszatértem sátramba, hogy lefeküdjem. Hálef velem jött.

- Szidi meg kell tartanom, amit te írásba foglaltál? - kérdezte tőlem.

- Igen, megígérted. Kis idő múlva folytatta.

- Te is visszaadnád a feleségedet? -Nem.

- És mégis azt mondod, hogy meg kell tartanom ígéretemet.

- Mindenesetre. No persze, ha én feleségül veszek valakit, nem is teszek ilyen ígéretet.

- Óh, szidi, miért nem tanácsoltad ezt előbb?

- Gyermek vagy talán, hogy gyámságra szorulsz? Különben, is hogyan adhat házassági tanácsot egy keresztény egy muzulmánnak? Ugye, a legszívesebben megtartanád Hanneht?

- Eltaláltad.

- Tehát elhagynál?

- Téged, szidi? Óh!

Zavarba jött, de nem mert határozott választ adni. Álmatlanul hánykolódott még jó ideig, és közben hangosan sóhajtozott - efféle zajok hallatszottak a fekhelye felől. Sehogy sem bírt elaludni, egyik oldaláról a másikra dobálta magát. Nem szóltam hozzá, végül mégiscsak elnyomta a buzgóság.

Olyan mélyen aludtam, hogy csak pirkadatkor riadtam fel. Fölkeltem, s a sátor elé léptem. Keleten kezdett világosodni az ég alja, és távolabb, az öböl felett világos vörös derengés visszfénye lobogott a felhőkön. Tűzvész tündökölt, és a táborban észlelhető nyüzsgés elárulta, hogy mi történik ott. A férfiak épp most tértek vissza, zsákmánnyal megrakodva. A sejk leánya is velük jött, és amikor leszállt tevéjéről, láttam, hogy a ruhája véres. Málék üdvözölt, a tűz irányába mutatott, s így szólt: - Látod, hogy megtaláltuk a hajót? Aludtak, amikor megleptük őket, és most megtértek apáikhoz, a kutyákhoz.

- Megöltétek őket, és kiraboltátok hajójukat?

- Kirabolni? Mit értesz ezen? Nem a győzőé-e a zsákmány? Ez a mi tulajdonunk!

- A zehka, amelyet Abu-Szeif rabolt, a saríf emíré.

- A saríf emíré, aki kilökött bennünket? Ha az övé is volt a pénz, nem kapta volna meg. De hát valóban azt hiszed, hogy a zehka volt? Becsaptak téged, csak a sarifnak áll jogában ezt a pénzt beszedni, és ezt nem bízza törökre. A török, akit te adószedőnek véltél, vagy csempész volt, vagy az egyiptomi pasa végrehajtója, hogy Allah pusztítsa el!

- Gyűlölöd őt?

- Mint minden szabad arab. Nem hallottál azokról a borzasztó gyilkosságokról, amelyek a váchabiták idejében történtek? Nem bánom, ha a papé is a pénz, vagy a sarífé, de az enyém marad. De közeledik Fagr ideje. Készülj el, hogy velünk jöhess. Nem sokáig időzhetünk ott.

- Hol fogod felütni a táborodat?

- Olyan helyen, ahonnét szemmel tarthatom a Mekka és Dzsidda közötti utat. Abu-Szeif nem fog ezúttal megmenekülni.

- El vagy készülve a veszedelemre, amely vár reád?

- Azt gondolod, hogy egy ateibeh megijed a veszedelemtől?

- Nem, de a legbátrabb embernek is óvatosnak kell lennie. Ha a kezedbe kerül Abu-Szeif, és megölitek, azonnal el kell hagynotok e vidéket. Ekkor talán elveszíted leányod gyermekét, aki Háleffel éppen Mekkában lesz.

- Megmondom Hálefnek, hogy hol n találhat ránk. Hannehnak el kell mennie Mekkába! Ő közöttünk az egyetlen, aki még nem járt a szent városban, és később talán nem juthatna el oda soha. Már rég kerestem számára megfelelő helyet.

- Elhatároztad már, hova vonulsz?

- A Náhman sivatagba vonulok, Moszkat felé, és innét talán követet küldünk El-Fratba Beni-Számmarhoz, vagy Beni-Obeidhez, hogy vegyenek fel bennünket törzsükbe.

A nap még a láthatár alján járt, és az arabok, akiken még érződött vérszag, letérdepeltek az esti imához. Nemsokára fölszedték a sátrakat, és a karaván, útra készen állt. Most, amikor teljesen kivilágosodott, láttam csak, mi mindent hoztak el az ateibeh harcosok a hajóról. Az egyetlen támadás roppant kincsekhez juttatta őket. Észre is vettem rajtuk, hogy igencsak megváltozott a kedvük. Én kissé visszamaradtam, elgondolkoztam. Vajon nem én vagyok-e mégis a rablás előidézője?

Nem tehettem magamnak szemrehányást, hisz nem cselekedhettem másképpen. Mekka is sok gondot adott. Itt feküdt a „szent”, a „tiltott”. Elkerüljem, vagy elég bátor legyek ahhoz, hogy fölkeressem? Remegtem a vágytól, de aztán rádöbbenteni, milyen fonák helyzet ez. Mi hasznom van, ha a látogatás sikerül? Elmondhatom, hogy jártam Mekkában - ennyi az egész. Ám ha észrevesznek, biztos halál vár reám, mégpedig milyen halál! Elhatároztam, hogy a körülményektől teszek függővé mindent. Rendszerint így szoktam cselekedni, és mindig - eredménnyel.

Hogy lehetőleg kevés utazóval találkozzunk, kerülőt tett a karaván. A sejk estig nem engedett pihenőt.

Szüli hegyszakadékba jutottunk, amelyet oldalt gránitfalak szegélyeztek, majd szélesebb völgykatlanba jutottunk, amelyből szintén hegyszoros vezetett ki. Itt leszálltunk. A sátrakat felütötték, és az asszonyok tüzet raktak. Ezúttal gazdag lakomában volt részünk, amelyet természetesen még a hajóról hoztak. Ezután következett a zsákmányosztás.

Mivel ez csöppet sem érdekelt, otthagytam őket, s elindultam a völgykatlan felé. Az egyik lejtőnél eszembe jutott, hogy ott fel is lehetne mászni, amit csakhamar meg is kíséreltem. A csillagok világítottak, és negyedóra múlva a csúcsra jutottam. Tekintetem messze vidéket bekalandozhatott. Dél felől egész hegysor húzódott, mellette fehéres fény úszott a levegőben, a nagyvárosok éjjeli derengése. Ott feküdt Mekka.

Alattam hallottam az ateibeh harcosok hangját, akik a zsákmányon civódtak. Hosszú ideig maradtam a hegyen. A sejk e szavakkal fogadott: - Effendi, miért nem maradtál velünk? Miért nem veszed ki a részedet a martalékból?

- Én? Engem nem illet meg semmiféle rész.

- Ha te nem vagy, nem találkoztunk volna dzse—heinekkel. Te vezettél bennünket, bár nem is akartad, és ezért a zsákmányrész téged is megillet.

- Nem fogadom el!

- Szidi, kevéssé ismerem a vallásodat, s mivel vendégem vagy, nem is ócsárolhatom, de nem jó vallás az, ha eltiltja a zsákmány elfogadását. Az ellenség elpusztult, és hajójukat felgyújtottuk. Ezeket a tárgyakat, amelyek értékesek, szintén elégessük?

- Ne is vitatkozzunk erről. Tartsd meg a zsákmányt.

- Nem tartom meg. Engedd meg, hogy kísérődnek, Hálefnek adhassam, aki ugyan már megkapta a maga részét.

- Add neki!

Hálef nem győzött eléggé hálálkodni. Fegyvereket és ruhaneműket kapott, és egy csomó ezüstpénzt. Nyolcszáz piasztert kapott, s ez az összeg valóban gazdaggá tette Hálefet.

- Ezzel az összeggel ötvenszer is kifizetheted az élelmedet Mekkában - mondta a sejk.

Mikor induljunk a szent városba? - kérdezte Hálef.

- Holnap délelőtt.

- Hogyan viseljem magam?

- Ezt akarom épp mondani. Minden zarándoknak kötelessége a megérkezés után a nagy mecsetbe mennie. Te tehát a Beith-Allah felé mész, itt megállítod a tevédet, és belépsz. Ott biztosan találsz egy metovefet, aki kalauzolni fog téged, és mindent megmagyaráz. Ám alkudj vele előzőleg, különben becsap! Ha megpillantottad a Kábát, kétszer földre veted magad és az előírt imát rebeged, amiért szerencsésen elérted a szent várost. Azután a mambarba mész, és lehúzod a lábbelidet. Ez künn marad, és ügyelnek rá, mert a Beith-Allahban nincs megengedve, mint a többi mecsetekben, hogy kézben tartsd a cipőt. Ezután kezdődik a Tóvaf, a Kábába való út, amelyet hét ízben meg kell ismételned.

- Milyen módon?

- Jobbra, úgy, hogy a Kába tőled balra maradjon. Az első három utat gyors lépésekkel kell végigsietned.

- Miért?

- A prófétákra való emlékezés jeléül. Amikor az a hír terjedt el, hogy súlyosan megbetegedett, hogy ezt a hírt megcáfolja, három ízben körülfutotta a Kábát. Az utána következő utat már lassabban megteheted. Az imákat ismered, amelyeket ez idő alatt mondanod kell. Minden megkerülésnél meg kell a köveket csókolnod. Végül, ha a Tóvaf készen van, melledet a Kábához érinted, kitárod két karodat, s hangosan kéred Allaht, hogy bocsássa meg bűneidet.

- Ezzel készen is vagyok?

- Nem. Azután oldalt El Madzsemhez kell menned. Végül a szent Zem-Zem-kúthoz járulsz, s aztán annyi vizet iszol belőle, amennyi jólesik. Adok neked néhány palackot, amelyeket megtölthetsz és elhozhatsz nekem, mert e szent víz minden testi s lelki baj gyógyítója.

- Ez a Kába előtti szertartás? Mi következik ezután?

- A Szaí, az út Szátától Merüdig. Szátán megállasz, arcoddal a mecset felé fordulsz, kezedet az ég felé kitárod, és kéred Allaht. Ismét hatszáz lépésnyire mész, útközben négy kőívet kell átugranod. Mernán ismét imádkozol, és hatszor megteszed az utat visszafelé.

- És ekkor már mindennel elkészültem?

- Nem, itt le kell nyíratnod a hajadat, és Omráht kell meglátogatnod, amely oly messze van a várostól, mint ide Mekka. Ekkor teljesítetted a szent cselekedeteket és visszatérhetsz. A nagy zarándoklat idejében többet kell az igazhívőnek véghezvinnie s több időre is van szüksége, mert ekkor sok ezer zarándok van, de te két nap alatt mindezt teljesítheted, és harmadnap visszatérhetsz hozzánk.

Ezt az előadást még különféle magyarázatok követték, amelyek már nem érdekeltek, mert ezek csaknem kizárólag Hanneh ügyeire vonatkoztak. Amikor Hálef megjelent, hallgatódzott, hogy elaludtam-e már. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, így szólt: - Szidi, ki fog kiszolgálni, amíg távol leszek?

- Én magam. Akarsz egy szívességet tenni, Hálef?

- Igen. Jól tudod, hogy mindent megteszek érted, amit tehetek, és amit csak szabad.

- Ne csak a sejknek hozz a Zem-Zem-kút szent vizéből, hozz nekem is egy palackkal!

- Szidi, kérj tőlem bármit, csak ezt ne! Mert ezt a kérésedet nem teljesíthetem! Ebből a kútból csak az igazhívők ihatnak. Ha hoznék neked ebből a vízből, elkárhoznék és örökké a pokolban maradnék.

Hálef oly határozottsággal érvelt, hogy meg sem kíséreltem jobb belátásra bírni.

Másnap már, mint férj távozott el Hannehvel. Megfogadta a sejk minden utasítását; mindenkinek azt fogja mondani, hogy messzi országokból jött, és senkinek sem fogja elárulni, hogy a nő, alti vele van, ateibeh. Egy darabig elkísérte az egyik harcos, aki aztán strázsa gyanánt továbbra is ott maradt. Völgykatlanunk bejáratához is őrszemet állítottak.

Az első nap minden nevezetesebb esemény nélkül múlt el. Másnap bejelentettem a sejknek, hogy rövid portyázásra indulok. Tevét adott, és kért, hogy legyek óvatos, nehogy eláruljam rejtekhelyét.

Abban a reményben készültem az útra, hogy egyedül leszek, de amikor a tevét fölnyergeltem, hozzám lépett a sejk leánya, és így szólt: - Effendi, veled mehetek?

- Nem bánom.

Amikor a völgykatlanból kiértem, önkéntelenül Mekka felé indultam. Azt hittem, hogy kísérőm figyelmeztetni fog, de ő is velem tartott, és nem szólt egy szót sem. Csak amikor már nagyobb utat megtettünk, fordult kissé jobbra és kért: - Kövess, effendi! - Hová?

- Megnézem, vajon őreink helyükön vannak-e?

Öt perc múlva már észre is vettük az egyiket. Magaslaton ült, és dél, felé fordult.

- Nem kell, hogy észrevegyen bennünket. Jöjj, szidi, elvezetlek, ahova parancsolod.

Vajon mit értett ezen? Balra fordult, és mosolyogva nézett rám. Aztán egy kis szűk völgybe ment, ahol leszállva tevéjéről, a földre ült.

- Ülj mellém, és csevegjünk - szólt hozzám. Különösnek találtam viselkedését, de engedelmeskedtem.

- Egyedül a te vallásodat tartod üdvösnek, effendi? - kérdezte tőlem.

- Természetesen.

- Én is - szólt nyugodtan. - Én is a te vallásodat tartom egyedül üdvözítőnek.

- Te is? - kiáltottam fel csodálkozva, életemben ez volt az első eset, hogy muzulmán szájából ilyen kijelentést hallottam.

- Igen, effendi, tudom, hogy egyedül a te vallásod az igazi.

- Honnét tudod ezt?

- Önmagamtól. Az első hely, ahol emberek éltek, a paradicsom volt, ott mindenféle teremtés együtt élt, és nem ártottak egymásnak. így akarta Allah, és azért azok a vallások az igaziak, amelyek ilyen életmódot nyújthatnak. És ez a keresztények vallása.

- Ismered ezt a vallást?

- Nem, de egy öreg török egy ízben sokat beszélt róla. Azt mondta, hogy így imádkoztok Istenhez: „Ile unut bizim günáhler, bögle unutar-iz günáhler.” Igaz ez?

- Igen.

- És hogy a Koránotokban ez van írva: „Allah muhabbet dir, i le muhabbedda kim durar, bi durar Allahda ile Allah durar ováda”. Ez is igaz?

- Ez is igaz.

- Úgy hát ez az igazi vallás. Valóban.

- Szabad egy kereszténynek egy szüzet elrabolni?

- Nem. Ha ezt tenné, szigorú büntetésben volna része.

- Látod, hogy a te vallásod jobb az enyémnél. Nálatok nem rabolhatott volna el Abu-Szeif, s nem kényszeríthetett volna rá, hogy legyek a felesége. Ösmered ennek az országnak a történetét?

- Ösmerem.

- Akkor tudhatod, mint küzdöttek ellenünk a törökök és arabok, bár egy hiten vagyunk, meggyalázták anyáinkat, felkoncolták apáinkat és négyfelé vagdalták, karjukat, lábukat, orrukat és fülüket levagdalták, szemüket kiszúrták, a gyermekeket pedig széttépték. Gyűlölöm a vallásomat, de meg kell tartanom.

- Miért, mi kényszerít rá? Hisz minden időben.

- Hallgass - szakított félbe nyersen. - Én közlöm veled gondolataimat, de nem akarom, hogy tanítóm légy! Tudom, mit kell tennem! Bosszút állok mindenért! Lakoljanak mindazok, akik megbántottak.

- És mégis azt mondod, hogy a szeretet vallása az igazi vallás?

- Igen, de hát egyedül legyek, aki szeret, és megbocsát? Azért, hogy a szent városból kitiltottak bennünket, szintén bosszút állok!

- Hogyan?

- Ugye, titkos kívánságod, hogy Mekkát lássad?

- Honnan tudod?

- Válaszolj!

- Valóban szeretném látni a várost.

- Nagyon veszélyes! Én azonban hozzásegítelek, ezért vezettelek erre a helyre. Végigcsinálnád a szokásokat, ha Mekkában volnál?

- Jobb szeretném, ha elkerülhetném.

- Ezért nem sértenéd meg a vallásod. Menj Mekkába, várni fogok itt rád.

Hát nem különös? Azzal akarta sérelmeit az iszlámon megtorolni, hogy egy hitetlent küld Mekkába, aki szerinte megszentségteleníti a várost!

- Hol fekszik Mekka?

- Ha e hegyen áthaladsz, máris látod a völgyben.

- Miért menjek gyalog és ne tevén?

- Ha tevén érkezel, zarándoknak vélnek, akit jobban szemügyre vesznek, de ha gyalog mégy, azt hiszik, hogy ott laksz, vagy régebben ott tartózkodói, és csak sétát tettél a városon kívül.

- És te valóban vársz rám?

- Várok, de ne maradj túl sokáig. Négy óra alatt megteheted az utat.

- Ez kevés.

- Gondold meg, hogy könnyén észrevesznek, ha sokáig időzöl ott! Csak egyszer kell az utcákon elhaladnod, s a Kábát látnod! Ez teljesen elég.

Igaza volt. Felkeltem. Fegyvereimre mutatott, és fejét rázva mondta: - Egészen olyan vagy, mint egy bennszülött, de ilyen puskát nem hord egy arab. Hagyd itt a puskádat, s vedd az enyémet.

Kicseréltem a fegyvereket, s elindultam. Amikor a hegycsúcsra értem, alig félórányira tőlem feküdt Mekka. Jól kivehettem a Dzsebel Szád citadellát és több mecset minaretjét. Az El Háruram, a főmecset a város déli részében emelkedett.

Arrafelé irányítottam lépteimet. Mivel a mecset helyét jól megjegyeztem, nem kellett kérdezősködnöm. A házak, amelyek között elhaladtam, kőből épültek, és az utcát a sivatag homokja szórta tele. Kis idő múlva a nagy sarok előtt állottam, amely a Beith-Allaht alkotja, aztán lassan körülmentem. A négy oldal oszlopsorokból és boltívekből állott, amelyeken minaret emelkedett. Kétszáznegyvenhat lépést számláltam hosszában és kétszázötöt szélességben. Mivel a külsejét csak azután akartam megtekinteni, az egyik ajtón beléptem. Egy mekkai lakos ült az ajtóban.

- Szalám alaütum - üdvözöltem. - Mibe kerül egy ilyen kuleh?

- Két piaszter.

- Allah áldja meg a fiaidat és a fiaid fiait, ugyancsak olcsón adod. íme, két piaszter és add ide a két kuleht.

Elrejtettem a két palackot, azután két oszlop között beléptem. Levetettem lábbelimet, s beléptem a szent épületbe. Középen állt a Kába. Mivel a kisznával teljesen letakarták, különös látványt nyújtott. A Kába mellett láttam a szent Zem-Zem-kutakat, amelyekből több hivatalnok vizet osztott szét a zarándokok között. Az egész szentély különben nem keltett áhítatos látványt, csomaghordók és málhaszállítók jöttek-mentek, templomszolgák üldögéltek az árkádok alatt, sőt gyümölcs-és süteménykereskedőket is láttam. Az oszlopsorok között tevét is megpillantottam, épp akkor térdelt le, hogy a rajta ülő leszállhasson. A gyönyörű állat gazdája háttal fordult, és szolgájának adott utasítást, hogy ügyeljen a jószágra. Én a kutakhoz mentem, hogy megmerítsem a palackokat, de várnom kellett, míg a sor rám kerül. Amikor ezzel elkészültem, megfordultam, s tíz lépésre - Abu-Szeif állt előttem.

Pillanatnyi döbbenet futott át rajtam, de nem sokáig haboztam. Ilyen pillanatokban rendszerint tízszer olyan gyorsan cselekszünk, mint máskor. Nem eredtem futásnak, de azért a lehető leggyorsabban el akartam hagyni az oszlopsort, amelyen kívül Abu-Szeif tevéje állt. Egyedül ez a teve menthetett meg.

Lábbelimet nem találtam, de nem is maradt idom a keresésre, már hallottam is hátam mögött a Máltást.

- Gyaur! Gyaur! Fogjátok meg, ti szentély védői! Gyaur!

Leírhatatlan zűrzavar támadt. Hallottam magam mögött a vízesés moraját, az orkán bugását és ezernyi bivalycsorda patáinak dübörgését. Átugrottam az oszlopsor közötti falat és a tevéhez értem. Egyetlen ökölcsapássa1. félrelöktem a szolgát, és a következő pillanatban-nyeregben ültem, kezemben pedig revolveremet tartottam. Vajon fog-e az állat engedelmeskedni?

- E-ó-ahL. E-ó-ah! - Az ismert hangokra a teve fölpattant, s szélgyorsan vágtatni kezdett. Lövések dördültek el mögöttem - csak előre, előre!

Ha tevém azok közé a makacs állatok közé tartozik, amilyeneket gyakran találni a tevék között, elvesztem.

Három perc alatt a városon kívül jutottam, és csak akkor mertem visszatekinteni, amikor már a hegy felé haladtam. Lenn a völgyben ordítozva nyüzsögtek üldözőim. A muzulmánok őrjöngve kiabáltak hátasaik után, és máris üldözőbe vettek.

Hova forduljak? A sejk leányhoz, akit ily módon bizonyára elárulnék? Figyelmeztetnem is kell őt. Tevémet folyton biztattam, bár magától is nagyszerűen futott. A hegycsúcsról visszapillantva, láttam, hogy túl vagyok a veszélyen. Egyetlenegy lovas követett csupán, Abu-Szeif. Valahonnét lovat kerített, és gyorsan vágtatott utánam.

A hegy másik oldalán Málék leánya észrevett. Hogy tevén ültem s gyorsan ügettem, sejttették vele a történteket. Gyorsan tevéjére pattant, s a másikat az ő tevéje mellé kötötte.

- Ki árult el? - kiáltott messziről.

- Abu-Szeif.

- Allah akbar! Üldöz a gazember?

- Nyomomban van.

- És a többiek?

- Messze elmaradtak.

- Akkor maradj tőlem távol, és menekülj hegyen-völgyön.

- Miért?

- Majd meglátod.

- Előbb add ide a fegyvereimet!

Gyorsan kicseréltük puskáinkat, aztán jókora szikla mögé húzódott. Most értettem csali meg a szándékát. Azt akarta, hogy Abu-Szeif közém és közé kerüljön.

Abu-Szeif kis idő múlva feltűnt a hegyormon. Szándékosan meglassítottam tevém lépteit, míg Abu-Szeif annál gyorsabban ügetett. Míg én a legközelebbi hegyláncon kapaszkodtam fel, gyorsan haladt le lovával a hegytetőről, ügyet se vetett a nyomokra, amelyek pedig elárulhatták volna, hogy ketten vagyunk. Amikor ismét elértem a következő bércet, több üldözőt is észrevettem, és mélyen lenn megmozdult a sejk leánya is. Abu-Szeif közénk került. Most értettem csak meg, milyen kétszínű cselt eszelt ki a sejk leánya. A másik tevét eleresztette, s az most utána futott, így ha Abu-Szeif vissza is tekintett, azt hihette, hogy mekkaiak járnak az ő nyomában.

Ami engem illetett, már nem kellett mitől tartanom. A többi üldözőm lassan egészen elmaradozott. Egyetlen üldözőm Abu-Szeif volt csupán. Azon igyekeztem, hogy a síkságra jussak, de az ateibeh törzsbeliek táborával ellenkező irányban.

Háromnegyed óráig tartott ez a hajsza, amíg a nyílt síkságra értem. Úgy ügettem most ismét, hogy Abu-Szeif ne jöhessen lőtávolságba. A sejk leánya is elért a hegylánchoz, de akkor még egy üldözőt pillantottam meg, aki úgy látszott, kitűnő tevén ülhetett.

Aggódni kezdtem a sejk leánya miatt, amikor azt láttam, hogy a másik üldözőm eltér irányától, s ívben akar elém kerülni. Megállítottam a tevémet, és visszatekintettem. Lehetséges ez? Az a másik üldöző éppen úgy festett messziről, mint Hálef, de hogy történhetett? Hogyan vett észre, s hogyan tett szert ilyen pompás állatra? Valóban Hálef követett! Látta, hogy nem ismerem meg, hát hadonászni kezdett.

Nyugodtan ülve maradtam, és kezembe vettem a fegyveremet.

- Rrrraee, „Kard Atyja”! Állj meg, különben golyót röpítek beléd! - kiáltottam üldözőmnek.

- Elmaradjak? Te kutya! Élve foglak el, és visszaviszlek Mekkába, te piszkos kutya!

Nem várhattam be, céloztam, s lőttem. Nem akartam megölni, ezért lovát vettem célba. A ló összerogyott, és maga alá temette a lovast. Azt hittem, hogy Abu-Szeif gyorsan elő fog mászni, de nem így történt. Vagy megsebesült, vagy várta, hogy közelebb menjek hozzá, óvatosan feléje nyargaltam, s épp akkor ért oda a sejk leánya is. Abu-Szeif a homokban feküdt, lehunyt szemmel.

- Effendi, golyód megelőzte az enyémet! - szólt a sejk lánya^panaszos hangon.

- Én csak a lovára céloztam, de talán a nyakát törte! Lássuk csak.

Leszálltam, hogy megvizsgáljam.

- Ha belső sérülés nem érte, akkor elkábulhatott. A leány kivonta handzsárját.

- Mit akarsz?

- A fejét veszem!

- Megállj csak, énnekem is van vele egy kis elintéznivalóm.

- Az én jogom régebbi.

- De az enyém nagyobb, én ejtettem el!

- Igazad van, végezz vele.

- Mit csinálnál, ha nem ölném meg, hanem itt hagynám?

- Akkor elvégzem azt, amihez jogom van, ha lemondasz jogodról.

- Nem mondok le.

- Akkor vigyük el magunkkal, és majd meglátjuk, mi vár reája.

Most érkezett oda Hálef is.

- Mas Allah, Isten csodája. Szidi, mit cselekedtél?

- Hogy kerülsz te ide?

- Szidi, tudod, hogy sok pénzem van. Minek hordjam a zsebemben? Tevét akartam rajta venni, s egy kereskedőhöz mentem, aki a város déli oldalán lakik. Hanneh velem jött. Mialatt a tevéket nézegettem, amelyek közül ez volt a legszebb s legdrágább - akár egy pasa is büszke lehet rá -, künn lárma támadt.

- Folytasd!

- Kisiettem a kereskedővel az utcára, s halljuk ám, hogy egy gyaur megszentségtelenítette a szentélyt, és elmenekült. Rögtön rád gondoltam, szidi, s kis idő múlva láttam is, amint menekülsz a hegy felé. Mindenki az udvarra tolongott, hogy tevéket szerezzenek, s azokon üldözzenek. Én is úgy tettem, és rögtön a hedzsin mellé álltam. Meghagytam Hannehnek, hogy siessen rögtön a táborba, s értesítse a sejket az esetről. Majd kértem a kufárt, hogy adja kölcsön üldözésedre a tevét. Kis ideig vonakodott. Nem lévén vesztegetni való időm, jókora ütést adtam a kobaltjára, s aztán felpattantam. A többiek visszamaradtak, s most itt vagyok a tevével együtt.

- A teve nem a tied!

- Erről majd később beszélünk, szidi. Az üldözők még mindig követnek, nem maradhatunk itt. Mit csináljunk a „Kard Atyjával”?

- Megkötözzük, az egyik tevére fektetjük, s magunkkal visszük. Majd magához tér útközben.

- És mi hova meneküljünk?

- Én tudok egy helyet - szólt az ateibeh asszony. - Te is ösmered, Hálef. Atyám, a sejk megmondta, hogy ott várj reánk, ha nem találsz a táborban.

- Az Atatrah-barlangot gondolod?

- Igen, Hanneh odavezetett volna. Ezt a barlangot csak az ateibeh harcosok vezetői ösmerik. Jöjjetek, segítsetek megkötözni a foglyot.

Hat kéz fogott a munkához, s a haramiavezért feltettük arra a tevére, amelyen megmenekültem. Ami csak volt nála, elszedte Málék leánya, aztán megindultunk délkelet felé.

Tehát szerencsésen megmenekültem. Nem is gondoltam arra, hogy Mekkát még látni fogom, s azért most el is kerülöm a város leírását.

Útközben végig kellett hallgatnom Hálef szemrehányásait.

- Miért nem teljesítetted kérésemet, amikor kértem, hogy vizet hozzál?

- Mert nem tehettem.

- Kénytelen voltam magam m enni a vízért.

- Voltál a szent kútnál?

- Nézz ide. A szent Zem-Zem-kútból való víz!

- Allah kerihm, szidi! Ez a tetted igazhívővé avatott! Sőt, mondhatnám, hádzsi lettél! Gyaurnak nem szabad a városba mennie, de aki a Zem-Zem-kút vizéből merít, az hádzsi lesz és muzulmán! Ugye, megjósoltam, hogy meg fogsz még térni az igaz hitre?

Hálef érvelése éppoly bohó, mint merész felfogása volt a dolgoknak. Eszembe sem jutott most, hogy megcáfoljam kijelentéseit.

Mekka vidékén alig van víz; ahol kút van, ott falu, vagy legalább tábor is van. Ezeket a helyeket el kellett kerülnünk, és így, bár tüzesen sütött a nap sugara, egész nap sem tartottunk pihenőt, amíg zegzugos sziklás vidékre nem értünk. Kőtörmelékeken és hegyes szirtsorokon át követtük vezetőnket, majd hatalmas tömbök között vezetett utunk, amíg jókora barlang nyílásához nem értünk, amely olyan nagy volt, hogy rajta egy teve is beférhetett.

- Ez az a rejtekhely - szólt a sejk leánya. - Az állatok is beférnek, ha a nyergüktől megszabadítjuk őket.

- Itt maradunk? - kérdeztem tőle.

- Igen, amíg a sejk meg nem érkezik.

- És eljön?

- Biztosra veheted, mert Hanneh értesítette őt. Ha az ateibeh harcosok közül valaki nem érkezik meg, mindegyikünk tudja, hogy itt keresendő. Szállj le, és kövess.

Abu-Szeif eközben magához tért, de egyetlen szót sem szólt, és csukva tartotta a szemét. A barlangba vittük. Benn az odú annyira kiszélesedett, hogy negyven ember és állat is kényelmesen elférhetett benne. Különös előnyét csak most fedeztem fel: hátul víz csergedezett a hasadékban. A foglyot és a tevéket biztonságba helyeztük, nagylevelű zöld lapuféle növényt szedtünk, amely zölden éppúgy ég, mint a száraz fű. Ezt az éjjelre gyűjtöttük, mert arról szó sem lehetett, hogy nappal tüzet rakjunk, füstje könnyen elárulhatta volna rejtekhelyünket.

Különben nem kellett attól tartanunk, hogy észreveszik a rejtekhelyünket. Utunk nagyrészt sziklás talajon vezetett át, s a tevék lábnyoma nem lehetett árulónkká.

Amikor nyergem zsebeit megvizsgáltam, észrevettem, hogy pénz csörög benne, mégpedig elég szép summa.

Tevéink fáradtan prüszköltek, de mi magunk is vágytunk a pihenés után. A foglyot még szorosabban megkötöztük, azután aludni tértünk. Ám éjjel is vigyáztunk Abu-Szeifre, Háleffel felváltva őrködtünk.

Reggelre-reám került a sor. Közelgő zaj vonta magára figyelmemet, s amikor kikandikáltam, észrevettem, hogy valaki közeledik a barlang felé. Ateibeh törzsbelit ismertem fel benne, s kiléptem.

Allah dicsértessék, hogy látlak, effendi - szólt a jövevény. A sejk előreküldött, hogy itt vagytok-e? Most már nem is kell visszatérnem, mert ez azt jelenti, hogy rátok találtam. Kikre?

- Terád, Hálefre, a Bint el Málekre és talán Abu-Szeifre is.

- Miből következteted ezt?

- Nem nehéz ezt kitalálni, effendi. Hanneh egyedül jött a két tevével a táborba, s elmondta, hogy Mekkában jártál, s menekülnöd kellett. A Bint el Málék veled ment egy darabon, s biztosra veszem, hogy nem hagyott el, bár nagy bűnt követtél el. Hálef utánad jött, és a hegyek mögött megtalálták a dzseheine lovát, de őt nem. Ti tehát foglyul ejtettétek őt. Ezt tehát kitalálhattuk. Amint látod, egyebet nem tudunk.

- Mikor jön a sejk?

- Nemsokára itt lesz ő is.

- Jöjj be.

Egyetlen pillantásra sem méltatta a foglyot, hanem lefeküdt. A jelzett időben csakugyan megérkezett a kis karaván a barlang elé.

A karaván tagjai is bejöttek, úgyszintén tevéik. Fölkészültem rá, hogy a sejk szemrehányásokat tesz.

Első kérdése ez volt:

- Elfogtad a dzseheinet? - El.

- Itt van?

- Egészségesen és sértetlenül.

- Akkor ítélkezünk felette!

Amíg mindennel elkészültünk, dél lett. Megkezdődött az ítélkezés. Előbb azonban érdekes beszélgetést folytattam Háleffel.

- Szidi, szabad valamit kérdeznem?

- Beszélj!

- Nemde még jól emlékszel mindenre, amit rólam és Hannehről leírtál?

- Igen.

- Mikor kell ismét Hanneht visszaadnom?

- Amint bevégezted a búcsút.

- De még nem készültem el vele.

- Mit felejtettél el?

- Semmit. Mekkában gyorsan végeztem mindennel. Én azonban szeretném őt megtartani, és eszembe jutott, hogy egy igazi hádzsihoz az is hozzátartozik, hogy Medinát is felkeresse.

- Igazad van, de mit szól ehhez Hanneh?

- Szidi, ő szeret engem. Hidd el, maga mondotta nekem.

- És te is szereted őt?

- Nagyon. Nincs-e vajon megírva, hogy Allah Ádám bordájából teremtette Évát? A bordák közt van a szív, és a férfi szíve az asszonyé lesz előbb-utóbb.

- És vajon mit szól ehhez a sejk?

- Ez okoz nekem gondot, szidi!

- Más gondod nincs?

- Nincs.

- És mit mondjak én?

- Te? Óh, te bele fogsz egyezni, mert azért nem foglak elhagyni, amíg csak megtartasz.

- No de a feleséged csak nem jöhet velünk mindenüvé!

- Ezt nem is engedném. A törzsénél hagynám, amíg visszatérnék.

- Hálef, ez olyan áldozat, amilyet nem kívánhatok tőled. De ha úgy szeretitek egymást, mindent el kell követned, hogy megtartsd őt. Talán a sejk is beleegyezik, hogy örökre megtarthasd.

- Szidi, akkor sem adom vissza, ha meg kell szöknöm! Oh, ő tudja, hogy Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah a nevem, s eljönne velem a világ végéig is!

Ezzel a büszke kijelentéssel távozott. Ez alatt a jelenlevők nagy kört képeztek, amelynek közepére Abu-Szeifet hozták. Felkértek, hogy vegyek részt a tanácskozásban, s a sejk mellett foglaltam helyet.

- Effendi - kezdte a sejk -, hallottam, hogy jogod van ehhez az emberhez, s tudom, hogy igazad van. Átengeded őt nekünk, vagy együtt ítélkezel velünk sorsa felett?

- Veletek tartok, mert nekem s Hálefnek szintén joga van Abu-Szeifhez.

- Vegyétek le róla a köteleket.

Eloldották, de Abu-Szeif meg se mozdult, s úgy feküdt a földön, mint valami holttest.

- Kelj fel, Abu-Szeif, és védd magad.

Nem szólt, s még tekintetét sem vetette föl.

- Elveszítette beszélőképességét, látjátok! Miért is beszéljünk hát vele? Tudja, hogy mit tett, s mi is tudjuk cselekedeteit! Minek szaporítsuk a szót? Azt mondom, hogy meg kell halnia, s teste a sakáloknak, hiénáknak és keselyűknek fog táplálékul szolgálni. Aki egy véleményen van velem, szóljon.

Valamennyien helyeslőleg intettek. Egyedül én akartam ellenvetést tenni, de egy előre nem várt jelenet fölöslegessé tette. A sejk utolsó szavainál hirtelen talpra ugrott a fogoly, félrelökött két ateibeh harcost, és a kijárat felé menekült. A meglepetés moraja hallatszott, de a következő pillanatban mindenki üldözésére sietett.

Egyedül én maradtam vissza. Nagy vétkeket követett el, s bár a sivatag szabad törvényei szerint meg is érdemelte a halált, mégsem óhajtottam a pusztulását. Talán sikerül is megmenekülnie.

Sokáig magam maradtam. Elsőnek a sejk tért vissza.

- Miért nem üldözted, effendi? - kérdezte tőlem.

- Mert a te vitéz embereid utol fogják őt érni az én segítségem nélkül is. Mit gondolsz, elfogták már?

- Nem tudom. Abu-Szeif híres futó, s amikor a barlangból kiértünk, már eltűnt. Ha nem érik utol, menekülnünk kell, mert Abu-Szeif már ismeri a barlangot!

Egymás után tértek vissza emberei. Nem látta közülük senki, sőt lábnyomát sem vették észre. Később Hálef is visszatért, s utoljára a sejk leánya érkezett meg. Szinte egész testében remegett a dühtől. Rövid eszmecsere után megtudtam, hogy senki sem látta Abu-Szeifet. Kedvezett szökésének az a körülmény is, hogy a sziklás talajon sehol sem hagyott nyomot.

- Halljátok, férfiak! - szólt a sejk. - Abu-Szeif el fogja árulni rejtekhelyünket! Induljunk rögtön. Vagy megkíséreljük még egyszer üldözését? Ha az egész vidéket átkutatjuk, talán nyomára akadunk.

- Nem megyünk addig, míg meg nem találtuk - szólt dacosan a sejk leánya.

A többiek is így nyilatkoztak.

- Akkor hát jertek, és vezessétek elő tevéiteket. Aki élve vagy halva hozza, nagy jutalmat kap tőlem.

Hálef lépett elő.

- A jutalmat már megérdemeltem. Kinn holtan fekszik a „Kard Atyja”.

- Hol ölted meg?

- Uram, tudhatnád, hogy az én Szidim éppoly mester a küzdelemben, mint a lábnyomok fölfedezésében. Ő tanított meg, hogyan kell a nyomot a homokban, fűben, sziklás talajban megkeresni, s tőle tanultam meg azt is, hogy az üldözött keresésében minő elveket kell követni. Én voltam az első, aki Abu-Szeif után elhagytam a sziklaüreget, de én sem láttam őt a barlangon kívül. Először jobbra, majd balra indultam, s amikor sehol sem láttam, rögtön tudtam, hogy a közelben rejtőzhetett el. Átkutattam a sziklákat, és meg is találtam. Rövid küzdelem után szívébe döftem tőrömet. Testét megmutatom nektek.

Valamennyien kimentek Háleffel, s csak én maradtam a barlangban.

Kis idő múlva ujjongva tértek vissza.

- Mit kívánsz tőlem? - kérdezte Háleftől a sejk.

- Uram, én olyan országból jövök, ahova már alig lesz kedvem visszatérni. Ha méltónak tartasz, végy fel a törzsedbe.

- Ateibeh akarsz lenni? Mit szól hozzá a gazdád?

- Ő már beleegyezett. Ugye, szidi?

- Beleegyeztem.

- Ami engem illet - szólt a sejk -, én már beleegyeztem, de előbb meg kell tudnom embereim véleményét, és az idegen felvétele fontos ügy, amely sok időt igényel. Van a közelben rokonod?

- Nincs.

- Van vérbosszúra okod?

- Nincs.

- Szunnita vagy síita vagy?

- Szunna híve vagyok.

- Valóban nincs még feleséged és gyermeked?

- Nincs.

- Akkor mindjárt tanácskozhatunk is ügyed fölött.

- Nem tanácskoznátok mindjárt egy más dolog felett is?

- Miről van szó?

- Szidi, nem beszélnél helyettem?

Fölkeltem helyemről, s igyekeztem méltóságteljes kifejezést ölteni arcomra. Aztán így kezdtem:

- Hallgasd meg szavam, óh, sejk, és Allah nyissa ki a szívedet, hogy akaratodig eljuthasson. Kara ben Nemszi vagyok, emír a tálibok között és hősök között. Eljöttem Afrikába meg ebbe az országba, hogy megismerjem lakóit és nagy dolgokban legyen részem. Ehhez derék szolga is kellett, aki nyugat és kelet minden nyelvét érti, aki okos és bölcs, sem oroszlántól, sem párductól, sem embertől nem fél. Rátaláltam Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszáráhra, és mind ez ideig meg nagyon elégedett vagyok vele. Erős, mint a vadkan, eszes, mint a fennek, gyors, mint az antilop. Együtt küzdöttem vele a Dzseríd-sotton, beszakadt alattunk a sóréteg, és mégis megmenekültünk! Ellenálltunk a számum erejének, elhaladtunk Núbia határáig, és kiszabadítottuk a virágok virágát nehéz rabságából. Azután Belad el Arabba mentünk, és amit ott átéltünk, arról már ti magatok is tudtok. Hálef a te unokáddal, Hannehvel, Mekkába ment, Hanneh látszólag a felesége is lett, és Hálef aláírásával kötelezte magát, hogy a zarándoklat után vissza fogja adni őt. Ám Allah vezette az ő szívük útját, s egymásba szerettek. Nem akarják többé elhagyni egymást. Te Hádzsi Málék Iffandi ibn Ahmed Cháda el Krni ben Abul Ali el Beszami Abu Szehab Abdolatif el Hainfi vagy, ennek a vitéz törzsnek bátor sejkje. Magad is sejtheted, hogy olyan kísérőtől, mint Hálef, nem szívesen válok meg! En azonban azt kívánom, hogy Hálef boldog legyen, és azért azzal a kéréssel fordulok hozzád, vedd fel őt törzsedbe, és tépd el a szerződést, amelyben megköveteled, hogy Hanneht visszaadja neked. Jól tudom, hogy teljesíteni fogod kérésemet, és ha visszatérek hazámba, híredet és dicsőségedet mindenkinek tudtára fogom adni. Szalám!

Figyelemmel hallgattak végig. Málék felállt, és így válaszolt:

- Efíendi, tudom, hogy híres emírje vagy a nemsziknek, bár a neved rövid, mint az asszonyi kés pengéje. Úgy jártál, mint valami szultán, aki ismeretlenül vitt véghez nagy tetteket, és még a gyermekeink gyermekei is beszélni fognak hősiességedről. Hádzsi Hálef Omar olyan melletted, mint az a hű alattvaló, aki életét is feláldozza szultánjáért. Ti eljöttetek hozzánk, hogy megtiszteljétek sátrainkat. Szeretünk téged és Hálefet is, és rajta leszünk, hogy törzsünk fiává fogadjuk. Feleségével is beszélni fogok és ha nála akar maradni, eltépem a szerződést, amint kérted, mert Hálef bátor és hős, aki megölte Abu-Szeifet, a rablóvezért. Most azonban engedd meg, hogy lakomát készítsünk, és hogy megünnepeljük ellenségünk halálát, majd aztán méltóképp tanácskozhassunk a teendőkről. Barátunk és testvérünk vagy, bár más a hited, mint a mienk. Szálam, effendi.

Zephaniah próféta szavaira gondoltam, amikor csónakunk kikötött a Tigris jobb partján. Jobbról és balról az egész vidék, merő sírhalom, mérhetetlen nagynak látszó temetkezési hely. A régi Róma és Athén romjait tündökletes fénnyel megvilágítják a nap sugarai, és a hajdani Egyiptom emlékei, mint gigászi építmények nyúlnak az ég felé. Szinte beszélni látszanak azoknak a népeknek a hatalmáról, gazdaságáról, amelyek akkor éltek. Ám itt az Eufrátesz és Tigris torkolatánál csak romhalmaz hever, s a szánalmas düledékeken gondtalanul lovagolnak a beduinok. Ugyan honnan is sejtenék, hogy lovaik patkói alatt évezredek öröme, sóhaja fekszik eltemetve?

Az ateibeh törzsbeliekkel az El Nahman sivatagba vonultam. Maszkát közelsége csábított. Egyedül, minden kíséret nélkül tettem meg az utat, megnéztem Maszkát, tornyait, utcáit, mecseteit és portugál templomát, megcsodáltam Imám beludzsisztáni testőrségét, és végül leültem egy kávéházban, hogy egy csésze keszreht elfogyasszak. Ezt az italt kávébabból főzik, és szegfűszeggel meg fahéjjal fűszerezik. Egy kávéházi vendég vonta magára figyelmemet.

Magas, szürke köcsögkalapot vett le hosszúkás fejéről, amelyen annyi hajszál se nőtt, mint a sivatag szívében. Széles szája fölé hosszú és éles hajlású sasorr konyult. Cingár nyaka kifogástalan keménygallérból emelkedett lei. Kockás mellényt, ugyanilyen kabátot és nadrágot viselt, lábát kurta csizma fedte. Bal kezében pisztolyt tartott, és mellényzsebéből újságlapok kandikáltak elő.

- Vermín káhve! Kávét kérek! - szólt kurtán, és hangja olyan olyan üdén csengett, akár a csiripelő verébé.

Leült egy szemehre, amely tulajdonképpen asztal volt, ő azonban székké avatta. Megkapta kávéját, lehorgasztotta orrát a csésze széléig, kihörpintette az italt, s aztán a földre tette az üres csészét.

- Vermín tütün. Dohányt kérek! - szólt ezután. Széles, öblös pipát kapott, nagyot szippantott, s a füstöt az orrán át fújta ki, majd maga mellé állította a pipát.

- Vermín. - gondolkodott, de a török szó nem jutott eszébe, s arabul talán nem is értett. Mormogva mondta ki ezután: - Vermín roastbeef!

A kávedzsi nem értette meg.

- Roastbeef - ismételte szavait a tök kopasz vendég, mind a tíz körmével mutatta, hogy enni szeretne.

- Kebab! - szóltam a tulajdonosnak, aki nyomban eltűnt az ajtó mögött. Az angol tüstént felém fordult

- Arab? - kérdezte tőlem. - No!

- Török?

- No!

Szemhéját magasra felhúzva nézett rám.

- Englishman?

- Nem, német.

- Német? Mit itt keresni?

- Kávét iszom.

- Very well! Minek lenni?

- Író vagyok.

- Ah, mit itt keresni Maszkatban?

- Megnézem a várost.

- És azután?

- Nem tudom.

- Van pénze?

- Igen.

- Mi a neve?

Megneveztem magam. Száját olyan szélesre nyitotta, hogy beláthattam csaknem a nyeldeklőjéig. Szemhéját még magasabbra húzta. Kivette zsebéből aprócska jegyzetkönyvét, lapozni kezdett benne, azután fölkelt, és megemelte kalapját.

- Sir, ismerem önt. - Ah!

- Yes, igen,

- Szabad tudnom, honnét?

- Barátja vagyok Sir Emery Bothwellnek, a Travellers Club tagjának, London, Near Street 47.

- Valóban? Ismeri Sir Bothwellt? Hol van ő most?

- Úton, nem tudom hol. Ön ugyebár találkozott vele Algírban?

- Valóban.

- Oroszlánokra vadásztak?

- Csakugyan.

- Aztán összeakadtak a sivatagi haramiákkal is?

- Úgy van.

- Ráér mostanában?

- Miért érdekli önt?

- Olvastam Babilonról, Ninivéről, az ásatásokról az ördögimádókról. Oda akarok menni. Régészkedni. British Museumnak ajándékozni. A Travellers Clubban nagy előadásokat tartani. Nem tudok arabul. Jöjjön velem. Jól fizetek.

- Szabad tudom a nevét?

- Lindsay. Dávid Lindsay ám önnek nem kell azt mondania, hogy Sir Lindsay.

- Valóban el akar menni a Tigris és Eufrátesz közéig?

- Yes. Van gőzcsónakom, oda hajózni, kiszállani, gőzcsónak vár, vagy visszatér Bagdadba, veszek tevét, lovat, utazni, vadászni, ásatni, British Museumnak ajándékozni, Travellers Clubnak elmondani mindent. Ön velem jönni?

- Legszívesebben egyedül urazom.

- Természetesen, ott hagyhat, amikor eszébe jut, finoman fizetni, csak velem jönni.

- Ki tart még önnel?

- Ahányan ön akarja, legjobban ön, én és két szolga.

- Mikor utazik?

- Holnapután, holnap, ma, mindjárt. Nem sokáig gondolkoztam, és elfogadtam ajánlatát. Természetesen kikötöttem, hogy bármikor megválhatok tőle. Nyomban a kikötőbe siettünk, ahol kitűnő gőzbárka várt ránk. Félórai út után meggyőződtem, hogy jobb útitársat keresve sem találhattam volna. Folyvást emlegette, hogy oroszlánokat és egyéb fenevadakat fog lőni, fölkutatja az ördögimádókat, és óriási „szárnyas butát” akar mindenáron kiásatni, amelyet a British Museumnak ajándékoz majd. Természetesen csupa kalandos terv, épp azért helyeslőleg beleegyeztem. Az egyik inasát tüstént elküldtem az ateibeh törzshöz; a legény csónakon elhozta a csomagjaimat, s egyszersmind értesítettem Hálefet is, hogy hova készülök, Amikor a csónakos visszatért, elmondta: Hálef egy ateibeh harcossal Abu Szalmámba megy, hogy az arabokkal az ateibeh törzs beolvadásáról tanácskozzék. Különben azt üzente Hálef, hogy tevémet is magával viszi, és majd csak találkozunk valahol.

Hálefet ilyen a feladattal bízták meg? No, ez jó hír! Azt jelenti, hogy megnyerte apósa kegyét!

Mi folytattuk utunkat, megnéztük Bászrát, Bagdadot, majd a Tigrisen felfelé megérkeztünk célunkhoz.

Odébb, ahol a Zábas folyó ömlik a Tigrisbe, az Öböl szegélyét sűrű bambuszerdő borította. Leszállt az est, de Lindsay mindenáron azt akarta, hogy még az éjszaka partra szálljunk, s felüssük sátrunkat. Rossz ötletnek tartottam, de végül is nem akartam egyedül hagyni. A gőzcsónak legénysége négy emberből állt, akiknek reggel vissza kellett térniük Bagdadba, s az angol azt javasolta, hogy a négy ember és a négy ló is töltse a szárazföldön az éjszakát.

- Jobb volna ettől elállni, Sir - javasoltam.

- Mért?

- Mert erre holnap reggel is ráérünk.

- Este is lehet. Jól fizetek.

- Biztonságban vagyunk a hajón, míg a parton.

- Hát van itt rabló, gyilkos?

- Az arabokban sohasem lehet bízni.

- Nem bízni, de van puskánk, minden fickót lelövetek!

Hiába igyekeztem lebeszélni, konokul kitartott elhatározása mellett. Két óra múlva már tábort vertünk a parton. Két sátort állítottunk fel, és ezek között kipányváztuk a lovakat. Vacsora után aludni tértünk. Felváltva őrködtünk. Csodaszép éjszaka borult ránk. Előttünk a széles folyó árja zúgott, mögöttünk a Dzsebel Khanuke magaslatai emelkedtek. A csillaghímes égbolt megvilágította a környéket, de az a földterület, amelyen táborunk állt, igencsak titokzatosnak rémlett.

Amikor őrszolgálati időm elmúlt, fölkeltettem a szolgát, és elláttam utasításokkal. Bili volt a neve, az ír származású legény izmai harmincszor olyan erősnek bizonyultak, mint az értelme. Helyeslőleg bólintott utasításaimra, s azután fel és alá kezdett járkálni; nyugodtan elszenderültem.

Hirtelen fölriadtam, valaki a karomnál fogva ráncigált. Lindsay úr állt előttem kockás ruhájában, amelyet a sivatagban sem cserélt föl.

- Sir, ébredni! Rögtön talpra ugrottam.

- Mi történt?

- Hm, yes - Nos?

- Kellemetlen. - Micsoda?

- Lovak el.

- Ön oldotta el a kötelet? - Nem.

- Őrködött ön egyáltalán? - Yes.

- Hol?

- Ott.

A közeli halomra mutatott.

- Ott? Hát miért ott?

- Barlangban, régészkedni, szárnyas bikát keresni.

- És amikor visszatért, a lovak szárnyra kaptak és elrepültek?

- Yes.

Kimentem, és vizsgálni kezdtem a nyomokat. A lovak köteleit elvágták.

- Ellopták a lovakat.

Széles mosoly húzódott végig arcán. - Yes! Kik?

- Tolvajok. Szívből fölkacagott.

- Very well tolvajok! Hol vannak? Mi a nevük?

- Nem tudom.

- No, én sem. Szép, szép kaland.

- Nem múlt el egy óra azóta, hogy a lovakat ellopták. Várjunk még néhány percig, akkor megvirrad, és mi nyomon követhetjük a tolvajokat.

- Szép kitűnő! Prairie vadász. nyomon követni, üldözni, agyonlőni, pompás élvezet jól megfizetek!

Besietett a sátrába, hogy fölfegyverkezzék. Én közben kiókumláltam a nyomokból, hogy hat ember lopta el a lovakat.

- Hat? És mi mennyien?

- Ketten. Kettő a sátrakra fog felügyelni, és a hajó sem maradhat őr nélkül.

- Yes. Parancsolni, s azután el!

- Jó futó ön, vagy inkább Bilit vigyem magammal?

- Bili! Hát én miért jöttem ide? Kaland jól futni mint a szarvas!

Mindent elrendeztem, és útra keltünk. A tolvajokat nyakon kellett csípnünk, mielőtt nagyobb törzshöz csatlakozhatnak, és ezért olyan gyorsan lépkedtem, hogy futásnak is beillett volna. Kockás nadrágú bajtársam kitűnő gyaloglónak bizonyult.

Tavasz lévén a folyó ment a sivatag úgy festett, akár a virágos rét, és a tarka szirmok sok helyütt egészen elfödték előlünk az utat. Ruhánkra rengeteg virágpor rakódott. A virágok között könnyen eligazodtunk a nyomokon, amelyek a közeli mellékfolyóig vezettek. Az egyik vízmosásban a földet egészen föltúrták a patkók. Megállapítottam, hogy ebben az irányban csak két tolvaj menekült, akik a lovakat kötőféken vezették. Lindsay bosszús arcot vágott.

- Miserabel csupa bosszúság!

- Miért?

- Elmenekültek.

- Miből következteti?

- Lovaik vannak mi gyalog.

- Sebaj, én úgyis utolérem őket. Nem kell mindent a szemmel meglátni, néha a következtetéssel többre megyünk.

- Hát akkor következtetni.

- Azt hiszem, hogy már a hajónkat is követték a partról. Ha ez az eset áll fenn, akkor nyugat felé vezet nyomuk, de csak azért, mert az idegen lovakkal nem mertek átkelni a folyón ilyen magas vízállásnál.

- Tehát kerülőt kell csinálni tolvajnak?

- Úgy bizony. Addig mennek, amíg kedvező helyre nem bukkannak, s aztán az először megkezdett irányban folytatják útjukat.

- Szép! Igen szép! Levetettem ruhámat.

- Jó úszó ön, sir? - érdeklődtem az angoltól. - Yes.

- Nem minden veszély nélkül való vállalkozás itt az úszás, sir! Csináljon turbánt a ruhájából.

- Jól van, igen.

Én is így cselekedtem, és fejemre kötöttem a ruhámat, majd beugrottam a vízbe. Az angol éppolyan jól úszott, mint gyalogolt. Szerencsére hamar átértünk a túlsó partra, és felvettük a ruhánkat.

Lindsay teljesen rám bízta magát. Körülbelül két angol mérföldnyire haladtunk déli irányban, aztán kelet felé fordultunk, ahol széles kilátás tárult elénk. Fölmentünk az előttünk magasló halomra, s körülpillantottunk. Ameddig a tekintet elkalandozhatott, nem láttunk egyetlen teremtett lelket sem.

- Nothing semmi egyetlen lélek sem! Miserabel!

- Én sem látok semmit.

- Ha tévedett, mi akkor?

- Akkor még mindig lesz rá időnk, hogy a part mentén üldözzük őket. Tőlem még senki sem lopott büntetlenül lovat, és eszem ágában sincs, hogy a gazembereknek ajándékozzam az állatainkat!

- Én is.

- Nem. Önnek vissza kell térnie a hátrahagyott holmikhoz.

- Pah! Ha nincs, új lesz! Kaland többet ér fizetem!

- Pszt! Valami megmozdult! - Hol?

- Ott.

Kezemmel a jelzett irányba mutattam. Eltátotta a száját, vizenyős kék szeme kidülledt, orrlyukai kitágultak, mintha azokkal is látni szeretett volna.

- Valóban! Látok!

- Szembe jönnek velünk.

- Yes. Ha ők, lelövöm mind!

- Sir, azok emberek.

- Tolvajok! Meg kell nekik halni!

- Akkor sajnálom, de kénytelen vagyok faképnél hagyni önt!

- Itt hagyni? Miért?

- Én csak akkor féltem és védem a bőrömet, ha engem támadnak meg, de nem gyilkolok minden ok nélkül. Ön, ugyebár, angol?

- Well Englishman. Nobleman Főnemes! Gentleman Úriember! Rendben, nem gyilkolász, jó, csak lovat elveszek.

- Azt hiszem, ők azok. Négyen gyalog, hatan lovon vannak.

- Hm! Pompás prairie vadász Igaza van. Sir Emery Bothwell sokat beszélt nálam maradni jól fizetek jól!

- Jól céloz ön?

- Hm. Meglehetősen.

- Jöjjön. Vissza kell vonulnunk, hogy észre ne vegyenek. A hegy és a folyó közötti partszakaszt választjuk harctérül. Ha még tíz percig délnek megyünk, a magaslat annyira közel záródik a folyóhoz, hogy a part keskeny Ösvénnyé szűkül! Ott elkapjuk őket!

Majdnem futva haladtunk a kijelölt helyig. A folyó mentén töméntelen sűrűségben sás és bambusz tenyészett, s a hegy lábánál mimózák virítottak. Akadt elég helyünk, hogy elbújhassunk.

- És most? - kérdezte az angol.

- Ön elrejtőzik itt a sás közé, és engedi a tolvajokat elvonulni, én a keskeny szoros kijáratánál a mimózák mögé lapulok, és ha a tolvajok közöttünk lesznek, egyszerre lépünk elő. Én tárgyalok a zsiványokkal, hátha szót értek velük, ön csak akkor használja a fegyverét, ha én hívom, vagy ha az élete veszélyben forog!

- Well. Jól van. Kitűnő kaland!

Eltűnt a sás közt, és én is elbújtam a mimózák mögött. Kis idő múlva lódobogást hallottam. A lókötők nyugodtan jöttek el Lindsay mellett, szemlátomást nem is sejtették a közeli veszélyt. Láttam, amint az angol óvatosan kikandikál a sás közül. Eléjük ugrottam. Lovaik tüstént megtorpantak.

- Szálam alaikum.

A barátságos köszöntés meglepte őket.

- Alaikum - válaszolt egyikült. - Mit keresel itt?

- Várom a testvéremet, aki segítségemre jön.

- Miért kell az ő segítsége?

- Látod, hogy ló nélkül vagyok. Hogyan vágjak neki ló nélkül a sivatagnak? Neked négy fölösleges lovad van. Nem adnál el egyet közülük?

- Ezek pompás paripák, nem eladók!

- Azt hallom, hogy Allah kedvence vagy, s csak azért nem akarod a lovakat eladni, mert a szíved tiltja, hogy megválj tőlük, inkább elajándékozod őket.

- Allah világosítsa meg elmédet! Dehogyis ajándékozok ilyen drága jószágokat!

- Óh, te irgalmasság mintaképe, nem is egyet, hanem egyszerre négyet fogsz mindjárt ideadni, mert ennyire van szükségem.

- Allah kerihm! Ez az ember elveszítette az eszét!

- Gondold meg, testvér, hogy a bolondok azt is el szokták venni, amit nem önként adnak nekik! Nézz körül! Talán odaadnád azt ott, amelytől nem szívesen válsz meg?

Most vették csak észre az angolt, s egyszerre világos lett előttük a helyzet. Lándzsájukat dobásra készen tartották.

- Mit akartok? - kérdezte tőlem az egyik.

- Lovainkat, amelyeket napkelte előtt loptatok el tőlünk.

- Te valóban meghibbantál! Ha elloptuk volna a lovakat, lett volna rá gondunk, hogy gyalog el ne érjetek.

- Azt hiszed? Jól tudjátok, hogy ez a négy ló azé az idegené, aki hajóval érkezett. Hogyan is gondolhatjátok, hogy büntetlenül engedjük ellopni a lovainkat? S azt sem hihetitek, hogy túljártok az eszünkön. Tudtam, hogy kerülőt kell csinálnotok, és idejöttem, hogy megállítsalak benneteket. Csalódtatok, testvér! Én nem akarok vért ontani, kérlek benneteket, adjátok vissza szépszerével a lovakat, s mehettek, amerre jólesik.

Hangosan felkacagott.

- Ti csak ketten vagytok, míg mi hatan.

- Jól van, majd elválik, ki az erősebb.

- Térj ki az útból!

Csokordíszes lándzsájával felém szúrt, és nyomban át akart vágtatni rajtam lovával, hogy letiporjon. Fölemeltem a puskámat, a lövés eldördült, és ló és lovasa földre bukott. Egy perc sem tellett bele, s ötször céloztam. A lovak egymás után zuhantak a földre, és csak a mieink, amelyeket kötőféken vezettek, maradtak sértetlenül. Míg a lótolvajok kábultan fetrengtek hátasaik alatt, nyeregbe pattantunk, és elvágtattunk.

Mögöttünk egetverő óbégatás harsant föl, de oda se hederítettünk többé, rendbe hoztuk a lovak szíjait, és folytattuk utunkat.

Magnificent! Pompás! Szép kaland! Száz fontot ér! Mi ketten ők hatan ők tőlünk négy lovat, mi hatot tőlük pompás! - nevetett Lindsay.

- Szerencsénk, hogy oly hirtelen végeztünk velük, sir.

Ha lovaink megvadultak volna, és nem vágtatunk el kellő időben, kaphattunk volna néhány golyót a hátunkba!

- Kerülőt csináljunk, vagy egyenes irányban folytassuk utunkat?

- Egyenest, csak egyenest előre! Sikerülni fog az átkelés. Jó időben érkeztünk meg sátrunkhoz.

Lindsay mindenáron azt akarta, hogy sok csomagot és élelmet vigyünk magunkkal, de sikerült terve megmásítására bírnom őkelmét.

Aki valamely területet meg akar ismerni, be kell érnie a föld nyújtotta előnyökkel, és csak annyit szabad magával vinnie, amennyit lova könnyen elbír. Különben is bőven el voltunk látva élelmiszerekkel, s a gentlemannek annyi pénze volt, hogy évekig is elutazgathattunk volna belőle.

- Most a Tigrishez - szólt Lindsay. - Mindjárt ásni szárnyas bikát és más régiséget!

A derék férfiú nyilván sokat hallott és olvasott a Khorszabád, Kara Kozsunli, Hámman Ali, Nimrud, Eszki Kuszáf és El Hádr melletti ásatásokról, s ezek a nagyszerű eredmények buzdították, hogy régiségek után kutasson, leleteit a British Museumnak ajándékozza, s ezáltal világraszóló hírnévre tegyen szert.

- Azonnal? - kérdeztem fejcsóválva. - Ez kissé bajos.

- Miért? Van ásó, kapa?

- Ezzel nem sokra menne. Aki itt ásatni akar, annak előbb a kormánnyal kell tárgyalnia.

- Kormány? Milyen?

- A török.

- Pah! Hát Ninivét is a törökök építették?

- Semmi esetre sem! Ámde a romok most török területen vannak, bár itt a szultán hatalma nem sok tiszteletnek örvend. Itt az arab nomádok az urak, s aki ásatni akar, annak velük is barátságot kell kötnie. Különben még az élete sincs biztonságban. Azért javasoltam, hogy hozzon magával sok ajándékot a törzsfők számára.

- A selyemruhák?

- Az effélét nagyon kedvelik itt, és nem sok helyet foglal el a szállításnál.

- Well. Tehát barátság a nomádokkal, de rögtön! Tudtam, hogy nem sikerül csökönyösségéből kizökkentenem, és felhagytam a próbálkozással.

- Nem bánom. Nos, lássuk csak, hogy melyik törzsfő kegyét kell legelőször megnyernünk.

- Megtudni!

- A számmar a leghatalmasabb törzs, de ennek messze fenn vannak a legelői a Vádi Sársár mentén.

- Milyen messze ide?

- Egy egész szélességi fok.

- Széles! Milyen arabok még itt vannak?

- Az obeidek, Abu Szelmám, Abu Ferhán törzsei és mások, de sohasem lehet tudni, hol találja meg őket az ember, mert ezek mindig kóborolnak. Ha nyájuk lelegelte valamelyik mezőt, felszedik a sátorfáikat, és mennek odébb. Az egyes törzsek örökös harcban élnek egymással, elkerülik egymást, de ha nem lehet, meg is küzdenek.

- Szép élet, sok kaland, sok romot találni, sokat kiásni excellent!

- Legokosabb, ha belovagolunk a sivatagba, s a legelső beduintól, akivel összehoz utunk, megkérdezzük a legközelebbi törzs tartózkodási helyét - Jól van, well, igen szép. Mindjárt indulni és kérdezni.

- Nem óhajt ma még pihenni, Lindsay úr?

- Maradni és nem ásni? Nem ez nem járja sátrat felszedni és menni!

Az iménti összetűzés miatt magam is jobbnak véltem, hogy rögtön induljunk. Tábort bontottunk, lóra ültünk, és megindultunk a Szabakah-tó felé.

Gyönyörű utunk volt a virággal borított mezőn. Minden egyes lépésnél új és új virágillatot éreztünk. Észak-Amerika legszebb virágos rétéinél is szebbnek tartottam ezt a dús mezőséget. Szerencsére jó irányt választottunk, mert egyórai lovaglás után három lovassal találkoztunk. Libegő köpenyük s bokrétájuk pompásan festett rajtuk. Hangos kiáltással rohantak felénk.

- Ordítanak? Lőni fognak? - kérdezte az angol.

- Nem. Ez a köszönési módjuk. Ha nyugodtan bevárjuk őket, és nem oldunk kereket, látják, hogy kivel van dolguk, s békésen viselkednek.

- Bevárjuk férfiasan.

Szavának állt, és még a szempillája se rebbent, amikor az egyik lovas előre tartott lándzsával törtetett feléje.

- Szalám alaikum! Hova igyekeztek? - kérdezte az élen haladó harcos.

- Melyik törzsből való vagy?

- A haddedihn törzsből, amely a számmar híres nemzetségéhez tartozik.

- Mi a sejk neve?

- Mohamed Emin.

- Messze van innét?

- Ha hozzá igyekezel, elkísérünk. Megfordultak, s hozzánk csatlakoztak. Hátul maradtak - méltóságteljesen ültünk a nyeregben, ami tetszett nekik, s szétugrottak, hogy bemutassák lovas-bravúrjukat. Legérdekesebb mutatványuk: vad vágtatás közepette hirtelen megállítani a lovat; ez a mutatvány ugyan nagyon igénybe veszi a ló erejét, de ettől ritkán állnak el. Bár az indiánok még sokkal látványosabban hajtják végre az effélét musztángjukon, de az angolt ez is meglepte.

- Pompás! Ezt én nem tudnám, nyakam törném!

- Láttam én ennél különbet. - Ah, hol?

- Élet és halál közt való lovaglást az amerikai őserdőkben, befagyott folyón.

- Hm. Amerikába is megyünk, lovagolni őserdőben, folyóvíz jegén, szép kaland pompás. Mit mondtak ezek az emberek?

- Üdvözöltek bennünket, s megkérdezték, hova megyünk. Majd elvezetnek a sejkhez. Mohamed Emin a sejk neve.

- Bátor emberek?

- Ezek az emberek kivétel nélkül bátraknak tartják magukat, s bizonyos mértékben azok is. Nincs ebben semmi különös. Az asszony végez itt mindent, a férfi lovagol, dohányzik, rabol, lop, harcol és lustálkodik.

- Szép élet pompás, szeretnék sejk lenni, sokat ásatni szárnyas bikát találni és Londonba küldeni.

Egyre élénkebb lett a puszta, és észrevettem, hogy közeledünk a haddedilin törzs szálláshelye felé. Elénk nyüzsgést észleltünk közöttük. Nehéz leírni azt az elevenséget, amelyet egy arab törzs mutat, amikor felszedi sátorfáit, hogy új tábort keressen.

Régebben keresztülutaztam a Szaharán meg Arábia jó részén, és akkor sok arab törzset ismertem meg, de itt merőben új látvány tárult elém.

Szinte beláthatatlan mezőn lovagoltunk, amely csöppet sem hasonlított a nyugati vidékek oázisaihoz. Mintha roppant nagy szőnyegen haladtunk volna itt, amelyet telehintettek virágokkal. Itt talán sohasem dühöng a borzasztó számum, és a vándorló homokbuckákról talán nem is hallottak ezek a törzsek. A kiszáradt és fölrepedezett medrű vádikat sem ismerik ezen a vidéken, s talán a fata morgana sem űzi csalóka képeit a káprázó vándorral. A tágas síkságon bódító illatfelhők gomolyogtak, s az itt lakókon sem észlelhető a „sivataghangulat”, amely a Nílustól nyugatra minden ember arcára rá van írva. A tarka virágpompa szinte feledtette velem a hajdani oázisok sivár egyhangúságát. Több ezer juhból és tevéből álló csorda közé keveredtünk.

Amerre a szem ellátott - jobbra és balra, előre és hátra - mint a tenger árja hullámzott a sok nyáj. Ökrök, szamarak, tevék, színes sátrak tarkállottak szerte a messzeségben. Egyik-másik állat hátához kisgyermeket kötöztek, akinek csak a feje látszott ki a pólyából; a jószág hátának másik oldalára rendszerint bárány volt kötve egyensúlyzónak. Leányokkal találkoztunk, akik a testhez simuló ingben jártak, anyák jöttek, kicsinyükkel a hátukon, aprócska gyerkőcök vagy bongyor fejű süvölvények, akik birkanyájakat hajtottak, tevehajcsárok tevéken gubbasztva, számos lovas bokrétás lándzsával fölfegyverkezve nyüzsgött tarka összevisszaságban.