Ibrahim tehát elcsapott hivatalnok, majd fogoly volt, sőt botbüntetést is végigszenvedett, most pedig mint mamur lép föl, vagyona van - ezek igencsak gondolkozóba ejtettek.

Elhatároztam, hogy a borbély közlését egyelőre titokban tartom.

A legközelebbi kikötőnél partra kellett szállnunk. Hajónk a part felé vette úját.

- Horgonyt vetünk? - kérdeztem a reisztől.

- Nem, rögtön visszafordulok, ha az emberek elhagyják a hajót.

- Miért?

- Hogy elkerüljem a rendőrséget.

- És Ibrahim?

- Partra fog szállani.

- Én nem tartok a rendőrségtől.

- Te idegen vagy, és a német konzul oltalma alatt állasz. Veled nem történhetik semmi baj. Én azonban!

Utolsó felkiáltása annak a csónaknak szólt, amely állig felfegyverzett fogdmegekkel közeledett felénk.

- Ezek kavaszok, rendőrök! - dünnyögte öreg barátom.

- Nem fogsz rögtön visszafordulni? - kérdeztem Hasszántól.

- Ahogy parancsolod, szót kell fogadnom.

- Nem parancsolom, ellenkezőleg, szeretnék a pandúrok szemébe nézni.

A csónak megállt a hajónk mellett, és a rendőrök máris a fedélzetünkön termettek. A szándal utasai jó előre értesítették a hatóságot a leányrablásról s az útközben történt eseményről. Mint később megtudtam, Chalid ben Musztafa lóhalálban futott a bíróhoz, bejelentette neki, hogy rablók, gyilkosok és tolvajok vannak a hajónkon s szeretné, ha felakasztatna mindnyájunkat.

Ez a boldog ország még nem bíbelődik holmi aktatologatással, itt igen gyorsan szokták a jogügyeket elintézni.

- Ki e hajó parancsnoka? - kérdezte a rendőrök vezetője.

- Én - felelte Hasszán.

- Mi a neved?

- Hasszán Abu el Reiszáhn.

- Van a hajódon egy effendi, egy hekim, egy hitetlen?

- Itt áll, és Kara ben Nemszi a neve.

- Egy Güzela nevű nő is van a hajódon?

- A fülkében van.

- Valamennyien foglyok vagytok! Kövessetek a bíróhoz, a hajót pedig addig megszállva tartják az embereim.

A hajó utasai átszállottak a csónakra, s amikor kis csapatunk megindult az úton, nőttön-nőtt mögöttünk a kíváncsiak sokasága. Hamszad al-Dzserbája, a borbély mögöttem lépkedett, és víg német dalt dúdolt.

A rendőrfőnök már várt ránk.

Olyan arcot vágott, mint holmi bimbasi, de vajmi kevés értelem csillogott bamba pillantású szemében. Most tudtam csak meg, hogy mindenki elveszett embernek tartotta Ibrahimot.

Két csapatba osztottak, egyikbe Ibrahim s a szándal utasai kerültek, míg mi a másik csapatot képeztünk.

- Kívánsz egy pipát, uram? - kérdezte a rendőrfőnök Ibrahimtól.

- Hozass egyet!

Pipát s szőnyeget hoztak számára; kényelmesen leült. Mi állva maradtunk. Aztán megkezdődött a tárgyalás.

- Mondd meg mindenekelőtt Allah által megáldott nevedet! - szólt Ibrahimhoz a rendőrfőnök.

- Ibrahim Mamurnak hívnak.

- Mamur vagy tehát? Melyik kerületben?

- En Nászarban.

- Te vagy a sértett fél, szólj, s én ítélkezni fogok.

- Panaszt emelek ezen hitetlen ellen, aki hekim, panaszt emelek a mellette álló ellen, aki elősegítette a leányrablást. Hogy a két szolga s a matrózok mennyire részesek benne, ítéld meg te, óh bimbasi!

- Mondd el, hogy történt a rablás.

Ibrahim elmondta. Amikor elhallgatott, a tanúkra került a sor, s ekkor Chalid ben Musztafa még gyilkossággal is vádolt.

- Gyaur, mi a neved? - fordult felém villogó tekintettel a bíró.

- Kara ben Nemszi.

- Mi a hazád neve?

- Dzsermanisztán.

- Hol fekszik ez a maroknyi föld?

- Maroknyi? Bimbasi, nem is hittem volna, hogy ilyen műveletlen vagy!

- Kutya! - ugrott föl. - Hogy merészelsz így beszélni énvelem?

- Dzsermanisztán nagy ország, és tízszer annyi lakója van, mint egész Egyiptomnak. És te erről sem tudsz? Hiszen a saját hazád földrajzához sem sokat értesz, s ezért könnyűszerrel becsaphat Ibrahim Mamur.

- Ha továbbra is így beszélsz velem, fülednél fogva szegeztetlek a falhoz!

- Majd meglátjuk! Ez az Ibrahim azt mondja, hogy En Nászar kerület mamurja. Mamur csak Egyiptomban van.

- Hitetlen, hát En Nászar nem Egyiptomban fekszik? Voltam ott többször, s úgy ismerem a mamurt, mint saját testvéremet.

- Hazudsz!

- Kötözzétek meg! - kiáltott a bíró.

Kirántottam revolveremet, és Hálef is előszedte pisztolyait.

- Bimbasi, figyelmeztetlek, hogy először azt lövöm le, aki hozzám ér, aztán pedig téged puffantlak le! Most pedig ismét azt mondom, hogy hazudsz. En Nászar egy kis oázis Homrh és Tighert között, Tripoliszban, ott nincs mamur, csak sejk, Mámra ibn Alef Abtiszisza a neve, és jól ösmerem őt. Megtréfálhatnálak, de röviden akarok végezni. Hogyan lehetséges az, hogy a panaszost állni hagyod, míg a vádlott, a bűnös leülhet, és pipát is kap tőled?

Bámész arcot vágott.

- Hogy érted ezt, gyaur?

- Figyelmeztetlek, ne nevezz így többé! Van útlevelem és egy izingitis, amelyet az egyiptomi alkirálytól kaptam; társam Isztambulból való, a hatalmas úrtól van bzsurulduja, s mint ilyen, giölgeda padisanün.

- Mutasd az írásokat!

Átadtam az enyémet, s Iszla az övét mutatta meg. A bimbasi megnézte, aztán megnyúlt arccal adta vissza.

- Van még mondanivalód?

Ez a kijelentése meggyőzött, hogy nem tudja, mitévő legyen.

- Száhbet bej vagy és bimbasi, s mégsem tudod, mi a kötelességed! Ha a hatalmas úr keze írását látod, előbb homlokoddal, szemeddel és száddal kellene érintened, s fel kellene szólítanod a jelenlevőket, hogy hajoljanak meg az írás előtt, mintha csak a hatalmas úr előtt állanának! Isztambulban majd el fogom mondani a kedivének és a nagyvezírnek, hogy milyen tiszteletet tanúsítottál irántuk.

Ezt nem várta. Annyira megrémült, hogy tátva felejtette a száját.

- Most pedig tudd meg, hogy mire céloztam az imént elhangzott szavaimmal. Én, mint panaszos állni vagyok kénytelen, és ez itt, a vádlott leülhet.

- Ki vádolja őt?

- Én, ez itt, ez itt és valamennyien.

Ibrahim meglepetten nézett ránk, de hallgatott.

- Miért emelsz ellene vádat?

- Ugyanazért, amiért ő bennünket vádol.

Ibrahim nyugtalankodni kezdett. A bíró kért, hogy beszéljek tovább.

- El kell ítélned azt az embert, akire azt mondtad, hogy úgy ismered, mint saját testvéredet. Azt állítottad, jártai is nála En Nászarban, s biztosan tudod, hogy mamur. Mindez hazugság! Ám én valóban ismerem őt. Dávúd Aráfim a neve, hivatalnokként szolgált a hatalmas úrnál Perzsiában, de elcsapták, sőt botbüntetést is kellett szenvednie.

Ibrahim döbbenten felemelkedett a helyéről.

- Kutya! Száhbet bej, ez az ember észét vesztette!

- Hallgass tovább, és meggyőződhetsz, melyikünk feje áll biztosabban a nyakán!

- Beszélj!

- Ez a nő itt keresztény, Karadaghból való. Barátom a vőlegénye, s azért jött Egyiptomba, hogy elvigye, s meg is találta őt. Ösmersz bennünket, miután láttad igazolványainkat, de őt nem ismered. Nos, Ibrahim nőrabló és csaló! Kérd el az igazolványát, vagy el fogok menni a kedivéhez, s tudtára adom, hogy milyen kezekben van az igazságszolgáltatás. A szándal kapitánya gyilkossági kísérlettel vádol. Kérdezd meg ezeket az embereket, megmondják, hogy lelőttem a tarbusáról a tollakat, amint azt előre is jeleztem. Ez azonban, aki mamutnak nevezi magát, gyilkossági szándékkal volt irántam, s rám is lőtt. Panaszt emelek ellene. Határozz!

A derék férfiú zavarba jött. Szemlátomást sikerült meggyőznöm őkelmét, s cselekvésre szánta el magát.

- A nép vonuljon ki, és ki-ki, térjen vissza otthonába. Meghányom-vetem a hallottakat, s ebéd után igazságot hozok. Ti ketten foglyaim vagytok.

A rendőrök botokkal zavarták ki a nézőket; Ibrahim és a szándal utasai a zárkába kerültek. Mi pedig az udvarra mentünk, ahol szabadon járhattunk-kelhettünk, de azért két kavasz állandóan szemmel tartott bennünket. Negyedóra múlva azonban ezek is elvonultak.

Sejtettem, hogy a bég mit fog határozni. Iszla ben Maileihez léptem, aki Szenitza mellett ült.

- Gondolod, hogy megnyerem porunkét?

- Nem tudom, rád bízok mindent.

- És ha megnyerjük, mi történik Ibrahimmal?

- Semmi. Ösmerem jól ezeket az embereket. Ibrahim pénzt vagy egy értékes ékszert ajándékoz a bimbasinak, s a megvesztegethető hivatalnok futni hagyja.

- Kívánod a halálát?

- Nem. Megtaláltam Szenitzát, s ez nekem elég.

- És mi az ő véleménye? Szenitza maga válaszolt:

- Effendi, az a gonosz férfi nagyon boldogtalanná tett, de most szabad vagyok. Nem fogok rágondolni többé.

Ez megnyugtatott. Most még Abu el Reiszáhn szándékát is megérdeklődtem. Kijelentette, szerfölött örül, hogy ép bőrrel menekült meg, egyebet nem kíván.

A kijáraton át az utcára mentem. Forró nap perzselt, és senki sem mutatkozott az utcán. Sejtettem, a bimbasi szándékosan nem ügyeltetett ránk, hogy mielőbb odébbálljunk. Visszatértem az udvarra, és közöltem szándékomat a többiekkel.

Csakhamar követtek is, és senki sem állt utunkban. Amikor a Dahabiét elértük, a kavaszok már elhagyták a hajót.

A szándal nem horgonyzott már a part mellett, eltűnt nyomtalanul. A derék Chalid ben Musztafa jónak látta, hogy mielőbb kereket oldjon.

- Vajon hol lehet Ibrahim Mamur?

Ezt nem szántam amolyan szónoki kérdésnek; tudtam, hogy a gazember szemmel tart bennünket. Sejtettem, hogy nem utoljára láttuk egymást.

A Dahábie felvonta horgonyát, s folytattuk utunkat, abban a tudatban, hogy igencsak veszedelmes helyzetből sikerült kilábolnunk.

Mózes második könyvének (14. fejezet, 19-31.) részére gondoltam, amikor Hiroth völgyében megállítottam tevémet, e tekintetem végigsuhant a Vörös-tenger csillogó hullámain.

Olyasféle áhítat fogott el, mint aminőt Izrael népe érezhetett, amikor megpillantotta a tengert. Nem éreztem borzadályt, inkább ájtatos szent érzést, amelyet minden igazhívő érez, ha olyan helyre jut, amelyről a Biblia regél. Mintha hallani véltem volna a szavakat, amelyek így hangzottak vala: - Mózes, Mózes, ne közeledj! Vesd le saruidat, mert az a hely, ahova lépni fogsz, szent hely.

Mögöttem Ízisz és Ozirisz országa feküdt, és a piramisok meg a szfinx hazája, amelyben Isten népe rabságban görnyedt, és ahol a foglyok hatalmas köveket cipeltek ahhoz a csodaműhöz, amely még ma is ámulatba ejti a nílusi utazót. Ott a sás közt találta meg a fáraó leánya a fiút, aki arra hivatott, hogy népét megváltsa a rabságból, s tíz törvényt adjon neki, amely még ma is alapja minden törvénykönyvnek.

Előttem, a lábaim előtt ragyogott az arab tenger, amint a nap sugarai rátűztek.

Ezek a hullámok egykor engedelmeskedtek Jehova szavának, két fallá váltak, amely között a rabságból kiszabadult nép elmenekülhetett, míg üldözőik borzasztó pusztulásban lelték halálukat.

Kicsiny híja, hogy itt egykor Bonaparte Napóleon is át nem kelt.

A Birket Fáráuirnal szemben, vagy, ahogy az arabok nevezik, a Fáraó tengerével szemben, ahol a vízfalak összecsapódtak az egyiptomiak fölött, emelkedik a Sínai sziklahegy, a föld leghitesebb hegye, hatalmasan és dacolva az idők viszontagságaival ma is úgy áll fennen, mint hajdanán, amikor bércein elhangzott az isteni szó égdörgés és villámlás között: - Én vagyok a te urad, istened, ne imádj idegen isteneket!

Nehezen tudtam szabadulni ezektől a bibliai emlékektől. Lélegzet-visszafojtva hányszor hallgattam nagyanyám ölében ezeket a bibliai mondákat, a világ keletkezéséről, az özönvízről, testvérgyilkosságról, Szodomáról és Gomoráról, a Sínai-hegyről. A jó asszony hamvai rég porrá lettek, s én most itt állok azok előtt a helyek előtt, amelyek akkor annyira megragadták a figyelmemet.

Merengéseimben Hálef szava zavart meg.

- Hamdulillah, áldassék az Isten neve, hogy elhagytuk a sivatagot! Szidi, víz, víz! Szállj le a tevéről, és lépj a vízbe, amint én teszem!

A két beduin egyike hozzám lépett, s fölemelte kezét, mintha veszedelemtől óvna.

- Ne tedd, effendi!

- Miért?

- Mert itt Mélek el Neúth, a halál angyala lakik. Aki itt a vízbe lép, vagy rögtön megfullad, vagy a halál csíráját szedi magába. Ennek a víznek minden cseppje százezer léleknek a könnye, akik itt elkárhoztak, mert meg akarták ölni Mózest és népét. Sietve halad el itt minden csónak és hajó, horgonyt se vet, mert Allah, akit a héberek Jehovának neveztek, megátkozta ezt a helyet!

- Valóban igaz, hogy itt nem áll meg a hajó? - Szent igaz!

- Pedig hajóra várok, hogy elvigyen.

- Szuezbe készülsz? Mi oda fogunk vezetni, és tevén hamarabb odaérsz, mint hajón.

- Nem Szuezbe, hanem Torba igyekszem.

- Akkor valóban hajón kell menned, de itt nem találsz. Engedd meg, hogy egy darabig elkísérjünk dél, felé, ahol már vesztegel olyan, amely felvesz.

- Meddig kell még tevén mennünk?

- Háromszor annyi ideig, mint amekkora az az idő, amelyet a franciák egy órának neveznek.

- Akkor előre!

Hogy a Vörös-tengerhez jussak, nem választottam Kairótól Szuezig vezető rendes utat. A két város között fekvő lapály már rég nem érdemli meg a sivatag nevet. Valaha vízhiány fenyegetett itt, s a beduinok is veszélyeztették az átkelést. Most mindez már a múlté, és én ezért lejjebb, délfelé igyekeztem. Jobban vonzott a pusztaság, mint a gondozott út.

Ezért kerültem el Szuezt, amely amúgy sem nyújtott volna semmi újat, érdekeset.

Felmerült lassan előttünk a Dzsekehm és Dáad két kopár csúcsa, és amikor jobbra látható lett a Dzsebel Ghárib csúcsa is, mögöttünk maradt a Fáraó sírja. A Vörös-tengerben ekkor bal kéz felől bárkát pillantottam meg.

Az efféle vízi alkalmatosságot a Vörös-tengeren szambuknak nevezik. Körülbelül hatvan láb hosszú, tizenöt láb széles, hátul kis tatfedélzettel, ahol a kapitány és az előkelőbb utasok szoktak tartózkodni. Két háromszögletű vitorlát lehetett kifeszíteni az árbocán. Az egyik vitorla olyan messze van a másiktól, hogy egészen a hajó elejére fekszik, és ha a szél felduzzasztja, félkör alakú léggömböt alkot. Ezek a bárkák, ácsolatukat, vezetésüket s felszerelésüket tekintve, épp olyanok, mint az ókor hajói, s ezek a hajósnépek ma is azokat az öblöket keresik föl, ahol a régiek meghúzódtak vitorlásaikkal.

A parti hajókat rendesen indiai fából építik; ez a fa, amelyet az arabok sadzsnak neveznek, idővel annyira megkeményedik a vízben, hogy szeget is alig lehet beleverni. Ez a fa sohasem korhad, ezért aztán előfordul, hogy kétszáz éves szambukot is lát az ember a parton.

Az arab hajójárat igen veszélyes, éjjel sohasem közlekedik vitorlás, amint az est leszáll, sietnek biztos révbe ezek a vízi járművek.

Az előttünk fekvő szambák is ezt tette. Fedélzetén nem láttunk senkit. A hajósok a parton kicsiny tűz mellett ültek vagy feküdtek. Egyetlen embert vettem észre később a taton, vagy a kapitány vagy a kormányos lehetett. Rögtön láttam, hogy ez az ember nem arab, hanem török. A szambuk a török felségjeleket viselte, s a legénység is török egyenruhát hordott.

Meg se mozdultak, amikor megpillantottak. A vezetőjükhöz mentem, jobb kezemet a mellig emelve, szándékosan arabul üdvözöltem.

- Isten óvjon! Te vagy-e a hajó kapitánya?

Büszke tekintetet vetett rám, előbb fürkészve vizsgált tetőtől talpig, aztán nagy sokára így szólt:

- Én vagyok!

- Hova készül a szambuk?

- Mindenhova.

- Mi van a hajón?

- Mindenféle.

- Másokat is felveszel?

- Nem tudom!

Ez már bosszantott. Fejem rázva, szánakozva mondtam.

- Ej, micsoda kelleh, szerencsétlen flótás vagy, igazán sajnállak.

Bosszús pillantást vetett rám.

- Sajnálsz? Szerencsétlennek tartasz? Miért?

- Allah megajándékozta a szádat szavakkal, de a lelked néma maradt. Fordulj Eablah felé, és kérd az Istent, hogy adja vissza a szavakat, amelyeket elvesztettél, különben nem tudsz bejutni a paradicsomba.

- Hallgatni jobb, mint fecsegni! Te afféle fecsegő vagy, vergi-basi Murád Ibrahim azonban okosabbnak tartja, ha hallgat.

- Vergi-basi? Fővámhivatalnok? Akkor hát mindenesetre nagy és híres ember vagy. No de azért, ugye, válaszolsz nekem, ha kérdezlek?

- Fenyegetőzöl? Sejtettem, hogy te afféle kötekedő dzseheine vagy.

A dzseheine arab törzs, amely a Vörös-tenger mellett lakik, rablásból és csempészésből él. A vámhivatalnok tehát ilyennek tartott, ezért tanúsított ilyen különösképp megvető magatartást.

- Tán csak nem félsz a dzseheine törzsbeliektől? - érdeklődtem nyájasan.

- Félni? Murád Ibrahim sohasem fél.

Bár bátorságot erőltetett, arca elárulta, hogy nem tartozik a legvitézebb emberek közé.

- És ha dzseheine volnék?

- Akkor sem félnék tőled.

- Természetesen. Tizenkét gemi-tajfasíler van veled és nyolc szolga, míg mi csak hárman vagyunk. Én azonban nem vagyok dzseheine, nem is vagyok arab, hanem Keletről jövök.

- Keletről? Hisz beduin ruha van rajtad, s arabul beszélsz?

- Miért? Ez tilos?

- Nem. Francia vagy angol vagy?

- A nemszikhez tartozom.

- Nemszi - szólt megvetőleg. - Tehát bosztandzsi vagy bászirgan vagy?

- Sem egyik, sem másik. Jazmakdzsi vagyok.

- Író? Óh, jazik, óh, jaj, és én bátor beduinnak tartottalak! Mi az, hogy író? Az író nem ember! Az író tollat eszik és tintát iszik! Az írónak nincs vére, szíve, bátorsága, nincs.

- Elég - szakította félbe Hálef. - Murád Ibrahim, látod-e mi van a kezemben?

Leszállt a tevéről, és megsuhogtatta a korbácsot. A fővámhivatalnok ráncba vonta homlokát, s nyugodtan így szólt:

- Ostor!

- Valóban. És tudd meg, hogy én, Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al-Gosszárah vagyok. Ez a szidi pedig Kara ben Nemszi, aki nem ijed meg senki ember fiától. Beutaztuk az egész Szaharát és Egyiptomot, és világraszóló hősi cselekedeteket követtünk el! Minden kávéházban, templomban rólunk beszélnek, és ha még egyetlen szót mersz mondani, ami az effendinek nem tetszik, akkor megízleltetem veled az ostoromat, ha mégolyan nagy vergi-basi vagy is!

Fenyegetései gyorsan hatottak. A két beduin, akiket meglepett Hálef bátor fellépése, visszahökkent, a matrózok és a basi fegyverük után nyúltak, s felugráltak. Mire azonban a basi megfogta pisztolya markolatát, Hálef már mellének szegezve tartotta revolvere csövét.

- Fogjátok meg! - kiáltott a basi, és lecsúsztatta fegyverét.

Senki, se mert Hálefre kezet emelni. - Tudod-e, mit jelent az, ha egy vergi-basi ostorral fenyegetnek? - kérdezte a török.

- Tudom! - szólt Hálef. - Azt jelenti, hogy ez az ostor a vergi-basin fog elcsattanni, ha továbbra is olyanokat mond, ami nekünk nem tetszik. Te, holmi török, rabszolgája vagy a hatalmas úrnak; de én szabad arab vagyok!

Leszálltam tevémről, és megmutattam neki az útlevelemet.

- Murád Ibrahim, látod, hogy nem ijedünk meg tőled. Nagy hibát követtél el! Megsértettél egy effendit, aki a padisah oltalmát élvezi.

- A hatalmas úr árnyában? És ki volna ez?

- Én.

- Te? Te, egy nemszi, egy gyaur?

- Gyalázni mersz?

- Te hitetlen vagy, és a gyaurról azt tartja a Korán: „óh, ti igazhívők, ne barátkozzatok olyannal, aki nem a ti vallástokhoz tartozik. Ők el akarnak titeket veszejteni, és romlástokat kívánják." Hogyan élvezhetné tehát egy hitetlen a padisah oltalmát, ami az igazhívők kiváltsága.

- Ösmerem a szavakat, melyeket mondottál: a Korán harmadik részében a Szúra Amrámban vannak; de most hajolj le a padisah bzsurulduja előtt! Íme.

Elvette a pergamentet, homlokához, szeméhez és melléhez szorította, aztán földig hajolt. Majd visszaadta.

- Miért nem mondottad mindjárt, hogy a szultán arkádarja vagy? Nem szólítottalak volna gyaurnak, bár hitetlen vagy. Üdvözöllek, effendi!

- Üdvözölsz, amikor hitemet gyalázod? Mi, keresztények, jobban ösmerjük az udvariasság és vendéglátás szabályait, mint ti, mi nem mondjuk nektek, hogy hitetlenek vagytok, mert a mi istenünk és Allah ugyanaz.

- Ez nem igaz. Minekünk csak egy Allahunk van, de ti három istenben hisztek: Atya, Fiú és a Szentlélek.

- Nem úgy van egészen, mert e három fogalom egy istent jelent. Ti azt mondjátok: Allah il Allah, Isten az Isten. A mi istenünk azt mondja: „Én vagyok az örökkévaló és egyedüli Isten.” A Korán azt mondja: „Ő az örökkévaló, élő, őt nem éri álom, alvás; az övé, ami földön és égen van”. A mi szent Bibliánk szerint: „Az Isten örökkévaló, az ő szeme előtt minden nyitva van; Ő teremtette a földet, és az ég is az ő keze alkotása.” Hát ez nem egy és ugyanaz?

- Igen, a Bibliátok jó, de a hitetek hamis.

- Tévedsz. A ti Korántok ezt mondja: „Az igazságosság nem abban áll, hogy arccal keletre vagy nyugatra fordultok az imánál, hanem az az igazságosság, amely az Istenben hisz, az angyalokban, az írásban, a prófétákban, és szeretettel ad vagyonából másoknak, az árváknak, szegényeknek, zarándokoknak, s mindazoknak, akik hiányt szenvednek. Aki a rabságban sínylődőt megszabadítja, önmagában bízik, szükséget és bajt türelemmel elvisel: ez az igazságosság”. A mi szent könyvünk azt mondja: „Szeresd az Istent mindenek felett s felebarátodat, mint önön magadat”. Hát ez a kettő nem ugyanazt mondja?

- Ti ezt a Koránból vettétek át Bibliátokba.

- Hogyan lehetséges? Hisz a Kitab kétezer évvel idősebb, mint a Korán.

- Te egy effendi vagy, s egy effendinek mindig vannak bizonyítékai, még ha nem is mond igazat. Honnét jössz?

- Giptból.

- És hova igyekszel?

- Manasztírba, a Dzsebel Sinain át.

- Akkor át kell kelned a vizén.

- Igen. Hova utazol?

- Torba.

- Elviszel?

- Ha jól megfizetsz!

- Mennyit kérsz?

- Négyötökért, és a teve is velünk jön?

- Nem, csak én és Hadzsi Hálef. Ez a két férfiú visszatér.

- Mivel fizetsz? Pénzzel, vagy mással?

- Pénzzel.

- Ételről is én gondoskodjam?

- Nem, csak vizet adjatok.

- Akkor fizess magadért tíz és Hálefért nyolc miszrát.

Az arcába nevettem. Valóban törökös ár lett volna kettőnkért erre a rövid útra, tizennyolc miszrát (körülbelül 43 tallér) fizetni.

- Ugyebár egy napig tart, amíg a Nágarat-öbölbe érsz, ahol a hajód éjjelre horgonyt vet?

- Igen.

- Akkor délre Torban vagyunk?

- Igen. Miért kérdezed?

- Mert erre a rövid útra nem vagyok hajlandó tizennyolc miszrát fizetni.

- Akkor itt maradsz, és mással kelsz útra, aki még többet kér.

- Sem itt nem maradok, sem mással nem utazom, hanem veled megyek.

- Tehát megadod a kért összeget?

- Hallgass ide! Ez a két ember kölcsönadta a tevét, és gyalog kísértek el Kahirától négy Mária Terézia-tallérért; én tehát magamért és szolgámért három tallért fizetek neked! Ez teljességgel elegendő.

- Akkor itt maradsz. A szambuk nem teherhajó! A hatalmas úré. A zehkát kell összeszednem, és nem szabad utast fölvennem.

- De ha tizennyolc miszrát fizetnek, akkor szabad? Épp, mert a szultáné a hajód, fel fogsz venni! Nézz csak még egyszer a bzsurulduba! Itt ezt olvashatod: „Heb fmdad vermek, szahihlik itszin veszgühl, ejertse akdzseszisz”. Mindenben segélyt nyújtani, a biztonságról gondoskodni, fizetés nélkül! Megértetted? Mást meg kellene fizetnem, de hivatalnoknak nem szabad tőlem pénzt elfogadnia. Én magamtól ajánlom fel ezt az összeget! Ha nem fogadod el, ingyen kell a kérésemet teljesítened.

Sarokba szorítottam, és alkudozásra fogta a dolgot. Hosszas huzavona után felém nyújtotta a kezét.

- Nem bánom. A giölgeda padisanün oltalmában vagy, elfogadom a három tallért. Add ide!

- Ha majd elhagyom a hajót.

- Effendi, a keresztények mind olyan akaratosak, mint te?

- Nem, csali óvatosak. Engedd meg, hogy a fedélzeten tölthessük az éjszakát.

Kifizettem a két beduint, és még baksist is adtam nekik; aztán tevéjükre pattantak, és elnyargaltak. Háleffel a fedélzetre mentem, mivel sátrat nem hoztunk. A sivatagban az éjszakák éppoly hűvösek, mint amilyen forróak a napok. Aki nem visz magával sátort, a teve vagy ló mellé húzódik; mivel a víz mellett amúgy is hűvösebbek az éjszakák, örültem, hogy a hajón találtam oltalmat az éj hidege ellen.

- Szidi - kérdezte Hálef -, helyesen cselekedtem, hogy megmutattam a vergi-basinak az ostoromat?

- Nem dorgállak meg érte.

- De hát miért vallod be mindenkinek, hogy hitetlen vagy?

- Az igazat mindig meg szabad mondani.

- De hisz azon az úton vagy, hogy igazhívővé válsz. Bar-el-IIamra vizénél, a Vörös-tengernél vagyunk, ott van Medina, odébb Mekka, a próféták városa. Én mindkét városba elzarándoklok, de te mitévő leszel?

Nyíltan kimondta ezt a kérdést, amellyel napok óta foglalkoztam. A keresztényt, aki Medinába vagy Mekkába megy, halál fenyegeti, legalábbis így olvasható a könyvekben. Hát valóban ilyen rossz ott a helyzet?

És ha oda kerülök, meg kell vallanom, hogy keresztény vagyok? Gyakran olvastam, hogy hitetlennek nem szabad a mecset küszöbét átlépnie, s később hány mecsetben megfordultam! Vajon nem így lesz-e a szent városokkal is? Keleten sok olyasmit tapasztaltam, amit könyvekből és hallomásból sokkal veszélyesebbnek festettek le előttem. Néhány órai tartózkodás Mekkában talán mégsem lehet olyan veszedelmes? A török az imént kóbor beduinnak tartott! Hátha mások is tévedésbe esnek? És mégsem tudtam dönteni.

- Majd meglátjuk - válaszoltam Hálefnek.

- Velem jössz Mekkába, szidi, és előbb áttérsz az igaz hitre?

- Ezt nem fogom tenni.

Kiáltás szakította félbe beszélgetésünket. A török esti imára hívta össze embereit.

- Effendi - szólt Hálef -, a nap aláhanyatlik, engedd meg, hogy imádkozzam.

Térdre ereszkedett, s imádkozni kezdett. Hangja belevegyült a törökök imájába, míg végeztek az ájtatossággal, új hang zavarta meg a csöndet. A sziklahasadék felől, amely észak felé elzárta a kilátást, éles kiáltás harsant föl: - Allahban minden reményünk, mert hatalmas, és Ő a mi védelmezőnk. Kívüle nincs más hatalom. Óh, urunk, la Allah, a mindenható la Allah, Allah hu!

Ezeket a hangokat mély basszus bömbölte, de az Allah szót egy magasabb zöngével, fojtott gégehangon énekelte. Ösmertem ezt a furcsa gajdolást, az éneklő dervisek szoktak így imádkozni. A törökök fölemelkedtek, s mindnyájan a hang irányába tekintettek. Kicsi, alig hat láb hosszú és négy láb széles tutaj tűnt fel, amelyen egy ember térdepelt s imádkozott, miközben taktusra evezett.

Vörös tarbusán jókora turbán fehérlett, és hófehér ruházatot viselt.. Ebből tudtam meg, hogy a kaderíjeh fakírtörzshöz tartozik, akik leginkább halászattal foglalkoznak. Amikor a szambukot megpillantotta, félbehagyta az evezést, aztán felkiáltott: - Laillah, illan la!

- Illa la! - válaszoltak a törökök.

A dervis tutajával hajónkig jött, aztán felmászott a fedélzetre, majd a kürekdzsi felé fordult:

- Isten óvjon!

- Engem és téged! - hangzott rá a válasz.

- Hogy vagy?

- Olyan jól, mint te.

- Kié a szambuk?

- Őfelségéé a szultáné, aki Allah kedveltje.

- És ki vezeti a hajót?

- Effendink, Murád Ibrahim, vergi-basi.

- És mit visztek?

- Nincs teherárunk, egyik helyről a másikra megyünk, és adót szedünk, amelyet a mekkai nagysarífnak fogunk átadni.

- Sokat adtak az igazhívők?

- Senki sem maradt el, mert aki alamizsnát ad, annak kétszer adja vissza Allah.

- Hova utaztok?

- Torba.

- Holnap nem értek oda.

- Rasz Najaratban kikötünk. Hát te hova igyekezel?

- Dzsiddába.

- A tutajon?

- Igen, fogadalmat tettem, hogy térden állva megyek Mekkába.

- De gondolj a sziklákra, a veszedelmekre, a nagy halakra, amelyek tutajodat körülveszik.

- Allah hatalmas, meg fog védelmezni. Ki ez a két ember?

- Egy gya... egy nemszi a szolgájával.

- Egy hitetlen, hova megy?

- Torba.

- Engedd meg, hogy datolyáimat elfogyasszam, azután tovább megyek.

- Nem tölthetnéd az éjszakát nálunk?

- Tovább kell mennem.

- Veszedelmes utad lesz.

- Az igazhívőnek nincs mitől tartania; élete és vége meg van írva a könyvben.

Leült, és egy maroknyi datolyát vett elő. Odébb voltak tőlem, s úgy tettem, mintha a karfára támaszkodva a vízbe tekintettem volna. A dervis kezdte: - Nemszi hát ez az idegen? Gazdag? - Nem.

- Honnét tudod?

- A hatodrészét adja, amit kértünk tőle, de a szultán bzsurulduja van nála.

- Előkelő ember. Sok poggyásza van?

- Semmi, de annál több a fegyvere.

- Még nem láttam nemszit, de hallottam, hogy békés emberek. Ez itt csak azért visz magával sok fegyvert, hogy hencegjen vele. No, de már készen is vagyok, megyek tovább. Köszönet a gazdádnak, amiért megengedte, hogy egy szegény fakír elkölthesse estebédjét hajóján.

Néhány perc múlva már a tutajon térdepelt ismét. Kezébe vette az evezőt, és ütemesen hajlongott hozzá: - La Allah, Allah hu! Különös hatással volt rám ez az ember. Miért jött a hajóra, és miért nem maradt a parton? Miért kérdezte, hogy gazdag vagyok-e, s a beszélgetés alatt miért tekintett lopva a fedélzet hátuljára? Nem volt okom félni, de a fakír gyanúsnak tűnt fel. Meg mertem volna rá esküdni, hogy nem tartozott a dervisek közé. Távcsövemen követtem útját. Észrevettem, hogy már nem térdepel, mint a fogadása tartja, megváltoztatta a tutaj irányát is - az ellenkező irányban haladt.

Hálef mellettem állt, és élénken figyelte mozdulataimat.

- Látod még, szidi?

- Látom.

- Ugye, azt hiszi, hogy már nem figyeljük, s a part felé evez?

- Úgy van. Miből következteted ezt?

- Csak Allah mindentudó, de Hálefnek is jó szeme van.

- És mit látott ez a szempár?

- Hogy ez az ember se nem fakír, se nem dervis.

- Valóban?

- Igen, szidi. Hallottad-e már valaha is, hogy a kaderijeh törzsbeli dervisek a havlajüpöt éneklik?

- Igazad van. Hát akkor miért mondta, hogy fakír? A kormányos jött hozzánk.

- Hol fogsz aludni, effendi? - kérdezte tőlem.

- Az orradzón.

- Nem lehet.

- Miért?

- Mert ott őrizzük a pénzt.

- Akkor hozz szőnyegeket, s majd itt heveredünk le.

- Meglesz, szidi. És mit csinálsz, ha ellenség támadná meg a hajót?

- Miféle ellenség?

- Rablók.

- Hogy kerülnek ide útonállók?

- A dzseheine törzsbeliek a közelben laknak, rosszabbak, mint a kirzizberek, semmiféle fegyver nem riasztja vissza őket.

- Azt hiszem, hogy Murád Ibrahim bátor férfi, hős, aki nem ijed meg az árnyékától, s a rablóktól sem fél.

- Igazad van, de mitévők leszünk például, ha Abu-Szeif, a „Kard Atyja” ront ránk, aki veszedelmesebb az oroszlánnál?

- Abu-Szeif? Nem ismerem őt, nem is hallottam róla.

- Mert idegen vagy. A dzseheinek rablásból és lopásból élnek. Megtámadják a bárkákat, s vagy mindent magukkal visznek, vagy nagy sarcot csikarnak ki, s Abu-Szeif a vezérük.

- És a kormány?

- Melyik?

- Hát ti nem a giölgeda padisanün oltalmát élvezitek?

- Ez nem ér el dzseheine harcosokig. Ezek szabad arabok, akiket a mekkai fősaríf véd!

- Akkor segítsetek magatokon, és fogjátok el a haramiákat.

- Effendi, úgy beszélsz, mint afféle frenki, aki az ilyenhez nem ért. Ki foghatja el Abu-Szeifet, és ki ölheti meg?

- Ő is csak ember.

- Igen, de az ördög van vele. Ha akar, láthatatlanná is tud válni, át tud röpülni a tengeren, a levegőn! Kard, golyó vagy kés nem éri, de az ő kardja meg van babonázva; ajtón, falon áthatol, s egy csapásra száz embert is lemészárol...

- Szeretném látni ezt a nagy vitézt...

- Óh, jaj, ne kívánj ilyent, effendi! Az ördög még megsúgja neki, hogy látni szeretnéd őt, és Abu-Szeif reánk tör. Elmegyek szőnyegekért, s aztán imádkozz istenedhez, hogy óvjon meg tőle.

- Köszönöm a tanácsodat, de én csak lefekvés előtt szoktam imádkozni.

Szőnyegeket hozott, és csakhamar el is aludtunk, mivel a nyargalás kifárasztott.

Éjjel a matrózok ügyeltek a pénzre, és hajnalban valamennyien összegyűltek a fedélzeten. Felvonták a horgonyt, és a vitorlákat kifeszítették, a szambuk pedig elindult dél, felé.

Háromnegyed órán át suhantunk a kedvező fuvallat szárnyán, amikor aprócska csónakot pillantottunk meg, amely előttünk haladt, velünk egy irányban. Két férfit és két lefátyolozott hölgyet vettem észre a csónakban.

A csónak megállt, és a bennülök jeleket váltottak velünk.

A kormányos leeresztette a vitorlákat; evezősök egyike átkiáltott:

- Hova megy a szambuk?

- Torba.

- Mi is veletek mehetünk?

- Fizettek?

- Szívesen.

- Akkor jöjjetek.

Az utazók fölkapaszkodtak a fedélzetre, a csónakot pedig a hajóhoz kötöttük.

A vergi-basi a fülkékben helyet csinált a hölgyek számára, akik előttem haladtak el. Mint európainak nem kellett elfordulnom, s ezért észrevettem, hogy a hölgyekből nem árad a rózsapárlat oly jellegzetes aromája, ami az első pillanatban meglepett, mert a keleti nők annyira használják az illatszert, hogy már messziről elárulja őket. Ezzel szemben egészen más szag ütötte meg az orromat - valami keverék a teve és a rasz dohány illatából, amelyet a beduinok szoktak szívni. Mintha két tevehajcsár haladt volna el előttem! Figyelmesen megnéztem őket, és tekintetemet le nem vettem róluk, amíg az ajtó mögött el nem tűntek. Talán hosszú utat tettek meg tevén, hogy a sivatagi hajó e sajátos kipárolgása megmaradt ruházatukban?

Két kísérőjük hosszasan beszélt a vergi-basival és a kormányossal, majd hozzám lépett az egyik.

- Igaz, hogy idegen vagy, effendi? - kérdezte tőlem. - Igaz.

- Ismeretlen vagy ezen a vidéken?

- Még soha nem jártam ezen a földön...

- Nemszi vagy? - Az.

- A nemsziknek is van padisahjuk? Bólintottam.

- És pasájuk? Bólintottam.

- Te nem vagy pasa? Nemet intettem.

- De ugye híres ember vagy?

- Pek billah... ha úgy akarod!

- Tudsz írni?

- Teh negüvel... és milyen szépen!

- Lőni is?

- Dáha el... Még jobban!

- Torba mész te is? Bólintottam.

- Onnét tovább mégy délnek? Bólintottam.

- Ismerős vagy az inglikkel? Bólintottam.

- Vannak közöttük barátaid? Bólintottam.

- Helyes. Erős ember vagy?

- Korkulu... rettenetesen, mint valami arszlandzsa... oroszlán. Megmutassam?

- Nem, effendi!

- Pedig a kíváncsiságod nagyobb, mint a türelmem. Hordd el magad, és lódulj!

Megragadtam, megfordítottam, s akkorát taszítottam rajta, hogy messze elröpült, s hasra vágódva terült el a fedélzeten, de mint a villám pattant fel.

- Nai szána! Jaj, neked! Megsértettél egy igazhívőt, ezért meglakolsz!

Kihúzta handzsárját, és rám rohant, társa is felém rontott. Gyorsan kirántottam Hálef övéből a nílusi ostort, hogy illően fogadhassam őket, de a következő pillanatban az egyik nő kilépett a fülkéből. Felemelte kezét, s aztán némán távozott. A két arab dühtől reszketve kotródott félre.

A törökök közönyösen nézték a színjátékot. Megvallom, elragadtattam magam, de módfelett bosszantott az arab kíváncsi tolakodása. De ezeknek a kérdéseknek nem volt-e más, rejtett célzata? A keleti ember nem sokat fecseg, különösen pedig holmi idegenre nem vesztegeti szavait, akiről csak azt tudja, hogy gyaur.

Jó kedvemben híres és erős embernek adtam ki magam. Ugyan vajon miért akarta megtudni, hogy pasa vagyok-e vagy nem? Értek-e a lövéshez? Hogy délre utazom-e azután, s vannak-e barátaim az angolok között? És miért bólintott rá helyeslőleg? Kérdéseit oly módon intézte hozzám, mint valami feljebbvaló az alantasához, mint a vizsgálóbíró az elítélthez vagy a bűnöshöz. Különösnek tűnt fel az is, hogy támadóim a nő megjelenésére hirtelen félreálltak. Itt, ahol a nő a férfihoz képest igencsak csökkentett jogokat élvez, és a nyilvánosság előtt alig mutatkozik, szinte érthetetlennek rémlett az iménti jelenet.

- Szidi - kérdezte tőlem Hálef -, láttad? - Mit?

- A szakállát.

- A szakállát? Kinek a szakállát?

- A nőét.

- A nő szakállát?

- Az imént nem viselt kettős fátyolt, mint amikor jöttek, s a vékonyka leplen át észrevettem, hogy szakálla van.

- Félszakáll?

- Nem, egész. Szidi, ez nem nő, hanem férfi. Szóljak a basinak?

- Igen, de úgy, hogy senki se értse. Hálef nem tévedett.

Tudtam jól, hogy éles szemében megbízhatom: észrevételét önkéntelenül is összefüggésbe hoztam a dervissel. Láttam, amint Hálef szavaira a basi kétkedőleg csóválta a fejét, nem akarta szavait elhinni. Hálef méltatlankodva fordult el tőle, és visszatért hozzám.

- Szidi, ez a basi olyan buta, hogy még engem is ostobának tart.

- Hogyan?

- És téged még nálamnál is ostobábbnak. - Valóban?

- Azt mondja, hogy még nem látott soha szakállas nőt, és hogy férfi nem ölt magára női ruhát. Szidi, mi a véleményed erről a nőről, aki körszakállat hord? Én azt hiszem, hogy dzseheine...

- Nem tartom lehetetlennek.

- Nyitva kell, hogy tartsuk a szemünket, szidi.

- Résen leszünk, Hálef, csak arra ügyeljünk, hogy bizalmatlanságot ne keltsünk, s észre ne vegyék, hogy sejtünk valamit. Ne légy mellettem, de tarts szemmel, hogy minden pillanatban ott teremhess.

Eltávozott mellőlem, s én leheveredtem a szőnyegre. Miközben a naplómba jegyezgettem, szemmel tartottam a két arabot is. Fölkészültem, hogy minden pillanatban valami váratlan fog történni; a nap azonban minden nagyobb esemény nélkül múlt el, s már az est is leszállt, amikor egy kis öbölben horgonyt vetettünk.

A part nagyon keskeny volt; a fövenysávtól pár lépésnyire már magas szildák emelkedtek. A kis öböl ily módon teljesen védve volt a széltől.

Meg akartam tekinteni a sziklákat, de aztán letettem róla, mert túl gyorsan besötétedett.

Kis idő múlva a törökök esti imája visszhangzott a sziklafalakon. Ha valaki a közelünkben tartózkodott, okvetlen észrevehetett berniünket, jelenlétünket nem csupán a tűz lángja árulta el, hanem az ima moraja is. Akárcsak tegnap, ma is a fedélzeten akartam eltölteni az éjszakát, s megegyeztünk Háleffel, hogy felváltva őrködünk. Később néhány matróz visszatért a fedélzetre, hogy a pénzre vigyázzanak, majd a két nő is kijött a fülkéből, hogy friss levegőt szívjanak. Most is kettős fátyol fedte el arcukat; a csillagok fényénél mindent világosan kivehettem. Nemsokára ismét visszatértek a fülkébe, de ettől kezdve le nem vettem szememet az ajtóról.

Hálef ötlépésnyire feküdt tőlem.

Éjfél felé fölébresztettem, és halkan a fülébe súgtam:

- Kipihented magad?

- Igen, szidi, most aludj te.

- Rád bízhatom magam?

- Mint saját magadra!

- A legcsekélyebb gyanús neszre azonnal kelts föl!

- Úgy lesz, szidi!

Beburkolóztam a szőnyegekbe, és lehunytam szemem. Aludni akartam, de nem jött álom a szememre. Többször elmondtam az egyszeregyet, de ez sem használt. Lassan mégis elnyomott az álom, és már-már elszenderültem - de mi volt ez?

Fölemeltem fejemet, s Hálef felé pillantottam, ő is felütötte fejét, s figyelt. Amikor fülemet a fedélzethez szorítottam, ismét hallottam a különös zörejt, amely felriasztott álmomból.

- Hallasz valamit? - kérdeztem suttogva Haleftől.

- Igen, szidi. Mi ez?

- Nem tudom.

- Én sem, hallgass csak!

Alig hallható csobogást hallottam a hajó tatja felől. Künn a parton elaludt a tűz.

- Hálef, én a tatfedélzetre kúszom, vigyázz a fegyvereimre.

A két török a fedélzeten feküdt, és mélyen aludt, úgy látszott, a harmadikat is elnyomta a buzgóság.

Sejtettem, hogy a fülkéből figyelnek rám, azért nagyon kellett vigyáznom. Letettem fegyveremet, a turbánt és köpenyegemet - fehér színe könnyen árulómmá szegődhetett volna -, majd kúszva a hátsó rész felé indultam. Már a kormánynál másztam, amikor megtudtam a különös zaj okát. A csónakot, amelyben a két nő ült, egészen az egyik ablak alá húzták. Az ablakból kötélen valamit leeresztettek roppant óvatosan, s ez a munka keltette az alig hallható zajt. Lenn a csónakban hárman várták, míg a súlyos tárgy leért. Aztán újból kezdődött a művelet.

Tüstént tisztában voltam a helyzettel. Az összegyűjtött pénzt eresztették le.

- Alargha, iz chijánisz. Nézzetek föl, el vagyunk árulva! - kiáltott fel alulról egy hang, s a következő pillanatban lövés dördült, és a golyó mellettem sivított el.

A második, harmadik durranás is fölhallatszott, a golyók szerencsére nem találtak, de tudtam: nem tanácsos magamat továbbra is kitennem ennek a veszélynek. Még láttam, amint a csónakot gyorsan ellökik a hajótól, s azután nagy erővel az evezők után nyúlnak.

Gyorsan fölugrottam. A következő pillanatban megnyílt a fülke ajtaja, s észrevettem, hogy a tatfedélzet palánkozatán kiszedték a deszkákat, s ezen a nyíláson több ember kapaszkodott föl a vízből. A nőket nem láttam, de kilenc férfi rohant rám.

- Ide, Hálef, gyorsan! - kiáltottam a szolgám után. Nem maradt annyi időm sem, hogy fegyverhez kapjak. Hárman megragadtak, és az övemet is megfogták. Hárman Hálefet fogták közre, míg a többiek belecsimpaszkodtak a jobb karomba, amely még szabadon csapkodott. Künn a parton lövések dördültek el, és segélykiáltásokat hallottam, majd hallottam, amint valamilyen ösmerős férfihang - a dervis öblös hangja - parancsokat osztogat.

- Ne öljétek meg a nemszit! Csak kötözzétek meg! - kiáltott az egyik támadóm.

Igyekeztem magamat kiszabadítani, de nem sikerült. Közvetlen közelemben pisztolylövés dördült el.

- Segítség, szidi, megsebesítettek! - kiáltotta Hálef. Iszonyú erővel lódítottam egyet magamon, és sikerült is egyetlen pillanatra leráznom a martalócokat.

- Kábítsátok el! - szólt ekkor egy rekedt hang. Ismét megragadtak, és bár hevesen védekeztem, de több ütést is mértek a fejemre. És ez végül leterített. Fülem zúgni kezdett, de a fél ájulásban is hallottam a fegyverropogást, majd a kiáltozást a part felől. Azután éreztem, amint a kezem-lábam összekötözték, majd elvonszoltak magukkal. Végül már semmiről sem tudtam, elvesztettem az eszméletemet.

Amikor fölébredtem, kínzó fájdalmat éreztem a tarkómban, és jó ideig tartott, míg a történtekre vissza tudtam emlékezni. Körülöttem sötétség volt, és csak a hajó palánkozatának csapódó hullámok zaja zavarta meg a csöndet, s ebből tudtam meg, hogy a vitorlás belsejében vagyok, amely gyorsan igyekszik előre. Kezemet és lábamat annyira összekötözték, hogy moccanni sem tudtam. Kendőkkel kötöztek meg, hogy ne vágja testemet a szíj, de ezeket a kötelékeket sem respektálták a patkányok, amelyek szabadon hancúroztak rajtam.

Hosszú ideig senki sem háborgatott, végre lépések zaját hallottam. Kötelékeimet megoldották, s egy hang szólalt meg:

- Kelj fel, és jöjj velem! Engedelmeskedtem.

Sötét lépcsőkön a fedélzetre vezettek. Útközben megvizsgáltam a zsebeimet, és legnagyobb meglepetésemre tapasztaltam, hogy fegyvereimet elszedték ugyan; de egyéb tárgyaktól nem fosztottak meg.

Amikor a fedélzetre följutottam, vettem csak észre, hogy igen gyors járású bárkán vagyok. A hajón háromszor annyian nyüzsögtek, mint amennyire szükség lett volna; a fedélzet elején ügyes ágyúutánzatot pillantottam meg: a hosszú fahengert, ládákat és kerekeket olyan ügyesen rakták össze, hogy már kis távolságból is bárki fedélzeti lövegnek hihette. Csupa napbarnított fickókból állt a legénység; széles övükből körös-körül fegyverek markolata meredt föl. A fedélzet végében veres nadrágos, zöld turbános és kék kaftános férfi ült, hosszú mellényét dús aranyhímzés díszítette, öv gyanánt kendőt viselt a dere kán, és abban drága fegyverek csillogtak. Megismertem: ő volt a dervis! Mellette az az arab állott, akit leterítettem a szambukon. Az arab kíváncsi, a dervis megvető tekintettel nézegetett.

- Tudod-e, ki vagyok? - kérdezte a dervis.

- Nem, de sejtem.

- Nos, hát ki vagyok?

- Abu-Szeif.

- Eltaláltad. Térdelj le, gyaur.

- Komolyan gondolod? Nem olvastad a Koránban, hogy térdre borulni csak Allah előtt szabad?

- Badarság! Te hitetlen vagy. Parancsolom, hogy térdelj le!

- Mivel érdemeltél ki ilyen kitüntetést? Ha méltónak tartanálak bármire is, más módon mutatnám meg.

- Gyaur, térdepelj le rögtön, vagy leütöm a fejedet!

- A fejemet? Abu-Szeif vagy te, vagy hóhér?

- Abu-Szeif vagyok, aki állja szavát. Térdre, ha mondom, különben lecsapom a fejed.

- Vigyázz a te fejedre inkább!

- Gyaur!

- Koradzsi.

- Mit mondtál?! - sziszegte. - Gyávának mersz nevezni?!

- Hát miért éjjel támadtad meg a szambukot? Miért bújtattad női ruhába kémeidet? Itt hetvenkedsz bátorságoddal az embereid között? Ha egyedül állanál ki velem, majd megtanítanálak!

- Abu-Szeif vagyok, a Kard Atyja! S tíz magadfajta fickótól sem ijedek meg!

- Ritka nagy szájhős vagy! Tettek helyett szavak.

- Ha itt volna tíz olyan ember, mint te, bebizonyítanám neked, amit mondtam.

- Elég egy is, itt vagyok én.

- Talán biz te volnál az?

- Én igen, de vajon te merészelsz-e párbajt vívni velem?

- Miért ne mernék?

- Mert félsz! Te csak a száddal tudsz ölni, de nem a karddal!

Azt hittem, hogy vérig sértettem. Csodálkozva tapasztaltam azonban, hogy szavaimra egészen nyugodt maradt. Dühét hideg nyugalom mögé rejtette; kihúzta szomszédja Övéből a kardot, s átnyújtotta.

- Vedd, és védd magad! De ha olyan vitéz vagy is, mint Afreim és erős, mint Kelad, a harmadik összecsapásnál halálnak halálával halsz.

Elvettem a kardot. Különös helyzetbe kerültem. A „Kard Atyja” itteni fogalmak szerint kitűnő vívó lehetett, de azt is tudtam, hogy a keletiek többnyire igen rosszul forgatják a kardot, és különösen gyengék a védelemben. Keleti férfiúval még nem mértem össze a pengémet, s bár az idegen kardot szokatlannak találtam, mindamellett nagy kedvet éreztem, hogy megmérkőzzem a „Kard Atyjával”.

Az egész legénység fölsorakozott körülöttünk, és arcukról semmi mást nem olvashattam le, csak szánakozó, lekicsinylő mosolyt, amellyel a vívás kezdetét kísérték. Valamennyien biztosra vettek, hogy a harmadik összecsapásnál végem lesz.

Abu-Szeif oly gyorsan és vad erővel támadott, hogy ne hagyjon felállásra időt. Kivédtem első csapását, és abban a pillanatban már vissza is vágtam; ellenfelem azonban ügyesen hárította. Most cselvágáshoz folyamodott, de ezt is elkerültem. Nyomban én is nekilendültem, és váratlan döfésemmel majdnem megsebesítettem. Visszaugrott, s aztán teljes erővel rontott rám; fél lépést szöktem előre, s a következő pillanatban kirepült a kezéből a kard, s a vízbe esett.

A meglepetés moraja kísérte a váratlan eseményt. Visszaléptem, és leeresztettem a pengémet.

Abu-Szeif mereven állt előttem, és rám bámult.

- Abu-Szeif, ügyes vívó vagy!

Szavaim felriasztották némaságából; de nagy meglepetésemre a harag egészen eltűnt az arcáról, s a meglepetés kifejezésével mért végig.

- Hitetlen vagy, s mégis le tudtad győzni Abu-Szeifet - kiáltott fel döbbenten.

- Jól vívsz, de vágásaid nem szabályosak és helyesek. Amikor pedig szúrtam, hajszál híján megsebesültél, és lám csak a harmadik összecsapásnál kiütöttem a kardot kezedből. Itt a kardom! Kezedben vagyok.

Ez a merész kijelentés, amellyel nagylelkűségének akartam hízelegni, váratlan sikert aratott.

- Igen, hatalmamban vagy. Foglyom vagy, de a sorsod kezedben van.

- Hogy értsem ezt?

- Ha azt teszed, amit kívánok, csakhamar szabadon engedlek...

- Mit tegyek?

- Vívni fogsz velem.

- Miért?

- Megtanítanál azokra a fortélyokra, ahogyan a nemszik forgatják a kardot?

- Meg.

- Továbbá, megígéred-e, hogy amíg hajómon maradsz, elrejtőzöl a kíváncsi szemek elől?

- Megígérem.

- S a hajómat azonnal elhagyod, ha parancsolom? - El.

- Nem szabad a szolgáddal beszélni.

- Hol van Hálef?

- Sértetlen fekszik.

- Megsebesült?

- A kezén, és egyik lábát törte el, úgyhogy fel sem tud kelni.

- Akkor nem adhatom a szavam. Szolgám a barátom is, és kötelességem, hogy ápoljam.

- Majd én gondozom a szolgádat.

- Ha eltörte a lábát, helyre kell tennem a csontot, mivel ehhez nincs, aki itt értsen.

- Már bekötöttem a sebét, és a lábát is bepólyáztam. Elmúltak a fájdalmai.

- Szeretném ezt őtőle hallani.

- Nem engedem meg. Ha nem engedelmeskedsz, gondom lesz rá, hogy ne láthassad többé. Továbbá határozott kívánságom, hogy ne beszélj embereimmel vallási kérdésekről! Keresztény vagy, és nem akarom, hogy ravasz gondolataiddal megbotránkoztasd az igaz-hívőket!

- Parancsold meg embereidnek, hogy kihívó szavakkal ne gyalázzák az én vallásomat!

- Megparancsolom. Vannak barátaid az angolok között?

- Vannak.

- Neves emberek?

- Pasák is vannak közöttük.

- Akkor hát majd kiváltanak téged...

Ez magyarázatát adta, hogy miért kímélte meg az életemet. Tehát azért nem öletett meg, hogy váltságdíjat fizettessen értem.

- Mennyit kérsz?

- Kevés pénz van nálad, nem elegendő...

Tehát mégis átkutatta zsebeimet. A kabátom ujjába varrt pénzt azonban nem vette észre; különben ezzel sem érte volna be.

- Nincs semmim, szegény vagyok!

- Elhiszem, bár a fegyvereid kitűnőek és drágák, nyilván előkelő ember vagy.

- Ah!

- És híres! - Ah!

- Magad mondtad a szambákon.

- Tréfát űztem.

- Nem hiszem. Komolyan mondtad. Alti olyan erős, és a kardot is olyan ügyesen forgatja, mint te, az csak zábit lehet, akiért a padisahja szívesen fizet nagy összeget.

- Királyom nem pénzzel fog kiváltani, ingyen kéri majd kiadatásomat.

- Nem ismerem a nemszik királyát! Úgy gondolod tehát, hogy kiadatásodra kényszeríthet?! - kérdezte gúnyosan.

- Követe útján fog intézkedni.

- A nemsziknek nincs is követük ezen a vidéken.

- A követ Isztambulban van, a nagyúr oltalmában. Van különben bucserüldim, amelyet itt bdzsuruldunak neveznek, és mint ilyen, a padísah oltalmát élvezem.

Fölkacagott.

- Papírrongy! Itt nem ér semmit a padisah oltalma, itt a mekkai fősaríf az úr. Tudd meg, hogy sem a királyoddal, sem követével nem állok szóba.

- Hát kivel tárgyalsz?

- Az angolokkal.

- Miért épp ővelük?

- Mert úgy tervezem, hogy ők kiváltanak téged.

- Fogolycserére gondolsz?

- Bátyám a bárkájával megtámadta egyik hajójukat, és elfogták, majd Adenbe vitték. Meg akarják ölni, de teérted szabadon bocsátják.

- Tévedsz. Nem vagyok angol. Nem is törődnek velem, és bátyádat a saját törvényeik szerint kivégeztetik.

- Akkor neked is véged! Levelet fogsz írni nekik, amelyet majd eljuttatok hozzájuk. Ha meggyőzöd őket, kiváltanak, de ha nem, megásod a magad sírját. Fontold meg a dolgot, van időd elég.

- Mennyi?

- Nehéz folyószakaszon vitorlázunk, de éjszakánként sem szakítjuk félbe utunkat. Ha a szelek kedveznek, négy nap múlva Dzsiddában leszünk. Innét Száhnáig, ahol a hajómat elrejtem, szintén négy nap az út. Egész heted van tehát, gondolkozz, mert csak Száhnából küldhetem el a leveledet.

- Megírom a levelet.

- Helyes! És szavadat adod, hogy nem fogsz elmenekülni a hajóról?

- Ezt nem ígérhetem. Fürkészve nézte arcomat.

- Allah akbar, sosem hittem, hogy a keresztények között is vannak becsületes emberek! Tehát szökni szándékozol?

- Minden alkalmat felhasználok.

- Akkor a vívás is elmarad, tudsz úszni?

- Tudok.

- Gondold meg! A tengerben sok a veszedelmes ragadozó.

- Azoktól sem félek.

- Szigorúan vigyázok rád. Ez az ember őriz majd téged. Megsértetted őt, és lesz rá gondja, hogy el ne illanj!

- És ha megszököm, mi történik a szolgámmal?

- Nem lesz bántódása. Bár nagy bűnt követett el, hogy hitetlennél szolgált, de azért ő visszakapja szabadságát, ha te meg is halsz. Most pedig a fedélzeten maradhatsz, de ha az őr figyelmeztet, le kell menned a hajóhombárba.

Elfordult tőlem, és magamra maradtam.

Fel és alá sétáltam a fedélzeten, s amikor elfáradtam, leheveredtem. Az arab mindenütt nyomon követett. Ez, megvallom, bosszantott, és kellemetlenül érintett.

A többiek rám sem hederítettek. Később vizet, datolyát és húst kaptam.

Amint egy-egy vitorlás bukkant föl a láthatáron, azonnal le kellett mennem a hajó rakterébe, és őröm kinn silbakolt az ajtó előtt. Éjjelre rám csukták az ajtót, és mindenféle súlyos tárggyal egészen eltorlaszolták.

Három nap múlt el így. Hálef betegsége komolyan aggasztott, de minden kísérletem, hogy közelébe férkőzzem, meghiúsult. Őt a hajóhombár túlsó rekeszébe zárták, s ezért még jelekkel sem érintkezhettem vele.

Hajónk gyorsan haladt, és körülbelül Dzsebel Ciub és Dzsebel Kelája között járhattunk; innét a part mindinkább alacsonyan húzódott.

Esteledett. Észak felől kis, fátyolszerű felhő ereszkedett alá, amely Abu-Szeifet különösen aggasztotta.

Az éj beálltával helyemre kellett mennem. Fülledt levegő vett körül, s szinte ijesztő lassúsággal múlt az idő.

Éjfélre járt, de még nem hunytam le a szemem. A távolból tompa morajt és dörgést hallottam, majd a vihar szele támadta meg hajónkat. A könnyű vitorlást ide-oda vetette a hullámverés. Az árbocok hangosan megreccsentek a léglökésektől, s fenn a fedélzeten megfeszített erővel igyekeztek helytállni az égiháborúban. Hallottam a parancsokat osztó érdes torokhangokat, s közben-közben a hajósok halk imáját is.

Számításom szerint Rátbegh magaslatánál lehettünk, ahol az éles szegélyű szikláit veszélyessé teszik a hajók útját. Innét nem messze van Ghámat szigete, és közötte és Rá Hátiba között két korallszirt emelkedik. Ezek között még nappal is veszélyes az átjárás.

Iszonyú erővel bömbölt az orkán. Fölemelkedtem helyemről. A vihar süvöltése között mintha halk neszt hallottam volna ajtóm közelében. Közelebb léptem, és hallgatóztam. Nem csalódtam. Valaki lassan kinyitotta az ajtót.

- Szidi. - Ki az?

- Hamdullillari! Nem ösmered hű szolgád hangját?

- Hálef? Lehetetlen! Hisz Hálef nem tud járni!

- Miért?

- Mert eltörte a lábát...

- Csak a karom sebesült meg, de a lábomnak kutya baja...

- Akkor Abu-Szeif hazudott...

- Nem, hanem becsaptam őt! Úgy tettem, mintha valóban Összetörték volna a lábomat, hogy segíthessek rajtad. Három napon át volt bepólyázva az egészséges lábom, és most leszedtem a kötelékeket.

- Derék Hálef, ezt nem fogom elfelejteni!

- Érdekes dolgokra jöttem rá, uram... - Ugyan?...

- Abu-Szeif kiköt Dzsidda előtt, hogy Mekkába zarándokolhasson, ahol imádkozni akar a bátyjáért. Több embere is vele tart.

- Talán sikerül megszöknünk?

- Meglátjuk, szidi. Ez holnap lesz. A fegyvereid a kapitány fülkéjében vannak.

- Holnap éjjel is fölkeresel, ha most el nem pusztulunk?

- Eljövök, szidi!

- Vigyázz, Hálef, veszélyes játék ez! Durva fickók ezek a haramiák!

- Olyan sötétség van odakünn, hogy észrevétlenül osonhattam hozzád. Különben is most mással vannak elfoglalva.

- Fáj a sebed? - Nem.

- Mi történt a szambukkal?

- Az egész pénzt elrabolták, a szambuk legénységét otthagyták, csak minket vittek a hajóra, hogy Abu-Szeif kiváltasson téged az angolokkal.

- Ezt is tudod?

- Kihallgattam őket.

- És a bárka, amely várt ránk?

- A szambuk mögé rejtették. Jó éjt, szidi!

- Jó éjt! Légy óvatos! Nehogy bajod essék.

Eltávozott, és rám zárta az ajtót. Az orkánról meg is feledkeztem Hálef jóvoltából. Kis idő múlva hallottam, hogy a vihar szűnőfélben van. Nyugodtan aludhattam.

Amikor fölébredtem, a hajó nyugodtan úszott; ajtóm tárva-nyitva volt, de künn strázsált az őr.

- Feljössz a fedélzetre? - kérdezte közönyösen. - Fel.

- Csak a déli imáig maradhatsz fenn. Fölkapaszkodtam a fedélzetre; a viharnak már nyoma sem látszott. A hajó egészen keskeny öbölben vetett horgonyt; vitorláit leeresztették, úgyhogy alig lehetett észrevenni a partról.

Délig a fedélzeten maradtam, és semmi különöset nem tapasztaltam. Akkor magához hívatott Abu-Szeif. Fülkéjében fogadott, ahol láttam a fegyvereimet is. Amikor beléptem hozzá, épp azt a kis szekrénykét zárta be, amelyben az elrablott pénzt rejtegette.

- Nemszi, rövid leszek. Még mindig kitartasz szökési terved mellett?

- Nem hazudok, s megvallom, hogy amint lehet, eltűnök a hajódról.

- Nem lesz rá alkalmad. És mivel ilyen kijelentéseket teszel, arra kényszerítesz, hogy megszigorítsam őrizetedet. Két napig nem leszek a hajón, ez idő alatt nem szabad fülkédet elhagynod, és megkötözött kézzel kell feküdnöd.

- Ez túl szigorú eljárás!

- Tudd meg, hogy lelőnek, amint menekülni akarsz. Ha igazhívő lettél volna, talán most barátommá is avattalak volna, de mivel gyaur vágj, gyűlöllek. Most pedig eredj!

Levezettek, s ismét rám zárták az ajtót. Iszonyúan gyötrődtem, amint az izzó hőségben megkötözve feküdtem, kínjaimhoz hozzájárult még az is, hogy őröm bosszúból sem vizet, sem kenyeret nem hozott. Minden reményemet Hálefben összpontosítottam. Körülöttem sötétség uralkodott, ez még csak fokozta szenvedéseimet.

Hallottam, amint fenn a fedélzeten a hajósok elrebegték az Asz, El Mogreb, El Aszia imákat.

Éjfél felé járt az idő, amikor ajtóm előtt halk neszt hallottam.

Hallgatóztam, de a zaj nem ismétlődött meg. Talán csak egy patkány futott át a fedélzeten?

Kis idő múlva léptek koppantak, majd olyan tompa hang ütötte meg a fülemet, mintha szőnyeget dobtak volna a fedélzetre. Mi történt? Őrom letelepedett az ajtóm elé?

Valaki nagyon óvatosan félrehúzta ajtómon a reteszt. Néhány pillanat múlva vergődés zöreje ütötte meg fülemet. Mintha valaki fel akart volna kelni, de nem tudott. Majd elfojtott sóhajt hallottam, és utána halkan megszólalt az ismert hang.

- Szidi, jöjj, végeztem vele! - suttogta Hálef.

- Kivel?

- Hát az őröddel.

- Nem mehetek! Kezem-lábam összekötözték.

- Az ajtót ki tudod nyitni?

- Megpróbálom.

Amikor fölkúsztam a fedélzetre, láttam, hogy őröm görcsösen rángatódzik. Hálef mellette térdepelt, és a torkát markolta keményen.

- Nézd meg az övét, szidi! Nincs-e nála kés? - Van.

Roppant keservesen ugyan, de sikerült övéből kivennem a kést, s aztán fogaim közt tartva, elmetszettem vele kötelékeimet.

- Sikerül, szidi?

- Igen, a kezem már szabad. Nem ölted meg őt?

- Hát megérdemelte volna.

- Hagyjuk életben. Megkötözzük, betömjük a száját, és levisszük a hajóhombárba.

- Akkor az orrán át fog, hangokat adni, és könnyen elárulhat bennünket.

- Leveszem a turbánját, és átkötöm az egész arcát. Engedd, hogy lélegzethez jusson. Úgy. Most. Itt a gombóc! Itt az öve, ezzel kösd gúzsba két lábát, meg a két karját. Most pedig cipeljük le.

Fellélegeztem, amikor az arab mögött bezártam az ajtót, és Háleffel ismét szabadon mozoghattam.

- Hogy történt mindez? - kérdeztem derék szolgámtól.

- Igen egyszerűen. Felmásztam a hajóra, és figyeltem.

- Ha észrevettek volna!

- Rám sem hederítettek, azt hitték, hogy moccanni sem birok. Hallottam, hogy Abu-Szeif tizenkét emberrel Dzsiddába ment, Sok pénzt vitt magával, hogy átadja a mekkai fősarífnak. Észrevettem, hogy az arab ajtód előtt alszik. Gyűlöl téged, és rég megölt volna, ha nem félne Abu-Szeiftől. Óvatosan végigkúsztam a fedélzeten, ezt is tőled tanultam a sivatagban. Ám alig értem ide, felébredt.

- Tehát te voltál az?

- Megragadtam a nyakánál, a többit tudod.

- Köszönöm, Hálef... És mit csinálnak a többiek?

- Amikor a fedélzeten végigosontam, épp az ópiumot készültek elfogyasztani. Abu-Szeif nincs itt, és most élnek az alkalommal.

- Vedd el az őr fegyvereit, ezek jobbak, mint azok, amelyek nálad voltak. Most pedig jöjj!

Amikor felmásztunk, nem palástolhattam el mosolyomat. Abu-Szeif, a ravasz fickó, a rablott kincseknek csak egy részét vitte el a fősarífnak. Fenn már erősen terjengett az ópium illata. Az emberek mozdulatlanul feküdtek a fedélzeten. Szerencsénkre szabadon hagyták utunkat. Óvatosan a kajüt felé kúsztunk, és amikor beértünk, bezártuk magunk után az ajtót. Olyan biztosnak éreztem itt magam, mintha csak otthon a szobámban lettem volna. Itt lógtak a fegyvereim, s ötlépésnyire a fedélzet szélétől a part húzódott, amelyet egyénen ugrással elérhettem. Órám, iránytűm és pénzem nálam maradt.

- Mit vigyek magammal? - kérdezte Hálef.

- Egy takarót, erre szükségünk lehet, én is viszek egyet.

- Mást nem?

- Nem.

- Pedig hallottam, hogy sok pénzük van.

- Ez nem a mienk.

- Mit mondasz, szidi? Itt akarod hagyni a pénzt ezeknek a rablóknak?! Pedig nagy szükségünk lesz rá!

- Te mi vagy? Rabló vagy becsületes ember?

- Én, Hadzsi Hálef Omar ben Hadzsi Abul Abbász ibn Hadzsi Dávúd al-Gosszárah, én tolvaj?! Merné ezt más a szemembe mondani! Nem magad parancsoltad-e az imént, hogy vegyem el az őr fegyverét? Nem mondtad, hogy vegyem el az egyik takarót?

- Ez még nem lopás. A rablók elvették tőlünk fegyverünket és takarónkat, mi tehát visszavesszük tőlük, de a pénzünket nem bántották.

- Az enyémet elszedték, szidi.

- Sok pénzed volt?

- Nem adtál két ízben is három Mária Terézia-tallért? Most egy sincs! Elvették tőlem a bitangok, de én ezennel visszaszerzem.

A szekrényhez lépett. Megakadályozzam? Alapjában véve mégiscsak igaza van. Olyan körülmények közé jutottunk, hogy lelkifurdalás nélkül visszavehetjük azt, amihez utóvégre jogunk van? Hol panaszolhattuk volna be Abu-Szeifet? Nem akartam vitába elegyedni Háleffel, ez csak szökésünket késleltette volna.

- A ládát bezárta a haramiavezér - magyaráztam Hálefnek.

Szemügyre vette minden oldalról.

- Igazad van, a kulcsok nincsenek itt, de én azért is kinyitom!

- Ha feltöröd a zárat, zajjal jár, és árulónkká lehet!

- Igazad van, szidi. Tehát mégis itt kell hagynom a talléraimat? Gyere, szidi!

Megsajnáltam. Tudtam, hogy más arab nem egykönnyen hagyta volna lebeszélni magát.

- Hálef, megígérem, hogy majd megkapod a tallérokat.

- Igaz ez, szidi? - Igaz.

- Akkor mehetünk.

Elhagytuk a fülkét, s átpillantottunk a hajókorláton. A part sajnos sokkal távolabb terült el, mint kezdetben hittem.

- Át mersz ugrani, Hálef?

Tudtam, hogy rendkívül fürge és rugalmas, ez a vállakózás azonban veszéllyel járhatott.

- Vigyázz jól, szidi!

Felemelkedett, maga alá kapta lábait, s a következő pillanatban a parton volt. Én is követtem őt.

- Hamdullillah! Végre szabadok vagyunk!... És mit kezdünk most?

- Dzsiddába megyünk.

- Ismered az utat? - Nem.

- Vagy van térképed, amelyen eligazodunk?

- Nincs, de nem téveszthetjük el az utat, ha mindig délre haladunk. Abu-Szeif gyalog ment oda: ez is arra vall, hogy a város nincs messze. Előbb azonban vizsgáljuk meg a fegyvereket.

Meghúzódtunk az első bokor mögött. Fegyvereimet töltve hagyták, revolveremhez, úgy látszik, hozzá sem nyúltak. Az arabok még a hosszú csövű, könnyű fegyvereket használták az idő tájt.

Meggyőződtünk róla, hogy szökésünket nem fedezték fel, majd útra keltünk. Elhatároztam, hogy a part mentén haladunk, ez azonban jócskán meghosszabbította utunkat a töméntelen sok kanyarulat miatt, azon kívül az ösvényt sok helyütt szúrós tüskesövény szegélyezte. Végre virradni kezdett, és gyorsabban lépkedhettünk, most már nem kellett követnünk a beszögellő öblök zegzugos vonalát sem. Körülbelül nyolc óra lehetett, amikor a távolban festői városkép minaretjeit pillantottuk meg a környező magas falak mögött.

- Megtudakoljuk, hogy Dzsidda—e ez a város? - kérdezte Hálef.

Arabokkal találkoztunk, de ez ideig egyet sem szólítottunk meg.

- Nem, biztosan tudom, hogy ez Dzsidda.

- És mit fogunk itt csinálni?

- Mindenekelőtt megnézem a várost.

- Tudod-e, hogy Éva, minden ember ősanyja is itt van eltemetve?

- Tudom.

- Arnikor Ádám eltemette őt, negyven nap, negyven éjjel siratta, azután Szelán-Dibbe ment, ahol ő maga is meghalt. Ez az a sziget, amelyről csak az igazhívők tudnak.

- Tévedsz, Hálef. A sziget neve Szinhála Dvída, amelyből ti Szelán-Dibet csináltatok. Ez a sziget most a keresztényeké, az angoloké! Kétszer jártam ott.

Csodálkozva nézett rám.

- Hát az hogyan lehetséges? A mi tudósaink azt tartják, hogy a hitetlen, ha e szigetre lép, azonnal szörnyethal.

- Meghaltam?

- Nem, mert te Allah kegyeltje vagy, bár még nem tartozol az igazhívők közé.

- Mondok még valamit, Hálef. Nemde azt tartjátok, hogy Mekkában és Medinában meghal a hitetlen?

- Úgy bizony.

- Pedig vannak keresztények, akik már jártak ott!

- Igaz ez?

- Igen, csak úgy tettek, mintha muzulmánok lettek volna.

- Akkor jól beszéltek a mi nyelvünkön, és ösmerték szókásainkat.

- Ebben igazad van.

Különös kíváncsisággal fürkészte arcomat.

- Szidi, te is értenél ehhez! Akarsz-e Mekkába jönni?

- Magaddal vinnél?

- Nem, szidi, mert akkor a legmélyebb gyehennában sütnének meg.

- És elárulnál, ha ott látnál?

- Effendi, ne búsíts el! Azt kellene tennem, de nem tudnálak elárulni. Ne kínozz, szidi. Nem tudnám túlélni!

Arcára tekintettem, és láttam, hogy a meggyőződés kifejezése ül vonásain.

- Hálef, szeretsz te engem?

- Jobban, mint magamat, szidi! Hidd el!

- Elhiszem. Meddig akarsz még velem utazni?

- Ameddig te akarod. Akár a világ végéig is veled megyek, bár keresztény vagy. Jól tudom, hogy elébb-utóbb úgyis áttérsz az igaz hitre.

- Ilyent csak egy hádzsi mondhat.

- Pedig igazat fogsz adni, szidi! Itt van Dzsidda, ahol fölkeresem Éva sírját, aztán Mekkába megyek, majd Arafáhba, leborotváltatom magam a Mináhban, és minden szent szertartáson részt veszek. Megvársz addig Dzsiddában?

- Meddig maradsz Mekkában?

- Hét napig.

- Akkor megtalálsz Dzsiddában.

- Nézd, szidi, milyen gyönyörű kapu. Melyik kapu lehet ez?

- Az északi, a Bab el Medina. Teljesíted a kérésemet?

- Igen, mert tudom, hogy csak olyant kérsz tőlem, amit teljesíthetek.

- Nem fogod elárulni Dzsiddában, hogy keresztény vagyok?

- Nem árullak el.

- Úgy kell tenned, mintha muzulmán lennék.

- Igen, de téged is kérlek valamire. - Mire?

- Mekkában meg kell vennem az aszizliumasz-ajándékokat, és alamizsnát kell adnom.

- Még ma megkapod a Mária Terézia-tallérokat.

- Ezeket itt nem használhatom, mert a hitetlenek országában verték őket...

- Akkor piasztereket kapsz.

- Van piasztered?

- Még nincs, de majd beváltom az aranytallérokat.

- Köszönöm, szidi! Mit gondolsz, elég lesz az a pénz Medinába is?

- Valószínűleg, ha takarékoskodsz. Az út oda nem kerül pénzedbe.

- Miért?

- Veled tartok.

- Medinába, szidi? - kérdezte aggódva.

- Igen. Vagy megtiltotta valaki?

- Az út odáig szabad előtted, de Medinába nem szabad bemenned!

- És ha megvárlak?

- Így már lehet, szidi!

- Akkor meg is egyeztünk.

- És hová mész azután?

- Legelőször Medaihn Szaliliába.

- Szidi, akkor a halál fia vagy. Nem tudod-e, hogy ez a szellemek városa, akik nem tűrnek élőlényt maguk körül?

- Énvelem majd összeférnek! Titokzatos hely, csodás dolgokat beszélnek róla, s ezért okvetlenül fel kell, hogy keressem.

- A szellemek elállják majd az utunkat, de én, nem hagylak cserben, ha életembe kerül is! Ezután méltán nevezhetem magam hádzsinak, alá előtt az ég is nyitva áll. És hová mégy azután?

- Vagy Sinaiba, Jeruzsálembe és Isztambulba, vagy pedig Basszrába és Bagdadba.

- És én is veled mehetek?

- Természetesen.

A kapuhoz értünk. Zsúpfödelű és pálmalevelekből font kunyhók dülöngéltek szerteszét, ezekben szegény munkások, vagy még szegényebb gyümölcs-és zöldségkereskedők laktak. Az egyik rongyos ruhájú alak rám kiáltott.

- Köszönöm! Egészséges vagyok, jól érzem magam! No és hogy vagy te, bátor atya fia, és virulnak-e üzleteid, óh, moszlimok legjámborabb törzsének ivadéka?

Dzsidda, bár a keresztények az utóbbi időkben gyakran felkeresik, szent város hitében áll a muzulmánok előtt.

- Szavaid olyanok, mint a záhari, és illatosak, mint a benáht-el-dzsehennet - válaszolta az ismeretlen. - Jól mennek dolgaim, és meg vagyok elégedve a mesterségemmel. Talán neked is szolgálatodra lehetnék?

- Mivel foglalkozol, óh, vállalkozók gyöngye?

- Három állatom van. Fiaim szamárhajcsárok, és én segítek nekik.

- Otthon vannak a jószágaid?

- Igen, szidi. Hozzak két szamarat?

- Mennyit fizetek értük?

- Hova igyekezel?

- Idegen vagyok itt, és lakást keresek.

Különös tekintettel mért végig. Idegen, aki gyalog jár!

- Szidi - kérdezte -, oda tartasz, ahova testvéreidet vezettem?

- Milyen testvéreimet?

- Tegnap mentek erre, tizenhármán voltak, és gyalog jöttek.

Abu-Szeif lehetett, az embereivel!...

- Ezek nem az én testvéreim. Én nem szeretnék vendégfogadóban vagy fészerben lakni, hanem ha tudsz egy magános lakást?

- Ámá di bácht! Minő szerencse! Olyan szállást ajánlok föl neked, amely kielégítené akár egy herceg kényes ízlését is!

- Mennyit kérsz, ha szamaraidon odajutunk?

- Két piasztert.

Ez fejenként húsz pfenniget jelentett.

- Vezesd hát ide a szamarakat.

Elsietett, és kis idő múlva megjelent a két szamárral. Soha életemben nem láttam apróbb csacsikat! Ha terpeszbe állok, átjuthattak, volna a két lábam közt!

- Elbír engem ez a parányi jószág?

- Akár mind a hármunkat is, szidi!

- Ez azért igencsak költői túlzás! - jegyezte meg Hálef. Mindazonáltal az én csöpp kis hátasomnak csakugyan meg se kottyant, hogy fölültem rá. Megindultunk, és egyenletes ügetésben értünk a város közepéig.

- Tut! - kiáltott reám egy dercés hang. - Tut vernía-iz áktesze. Megállj, pénzt ide!

Romhalmazként düledező, bagoly rágta vityilló ablakából furcsa fej bukkant elő: ezen a fejen óriási szemüveg csillogott, de csalt egy üveggel. A szemüveg hatalmas tülökorron függött.

- Ki ez? - kérdeztem vezetőmtől.

- A kapuőr. Adót szed a padisahnak.

Szamaramat a különös alak mellé tereltem, s hogy kissé megtréfáljam, kivettem útlevelemet, majd megérdeklődtem:

- Itt van.

Elébe tartottam a pecsétet. A szabadon maradt szemével bámult rá:

- Szutsz, dzsenabin! Bocsáss meg, kegyelmes uram!

Szempillantás alatt visszahúzódott üregébe, s a következő pillanatban sovány alak futott ki a törmelékfalak közül. Elnyűtt janicsár-egyenruhát viselt, bő kék nadrágot, vörös harisnyát és zöld kabátot, fején fehér sapkát.

- Miért futott el? - kérdeztem vezetőmtől.

- Bzsuruldud van, és nem kell fizetned. A kapuőr megsértett, és most fél a bosszúdtól.

Továbbhaladtunk, és megálltunk egy ház előtt, amelynek négy rácsos kapuja nyílt az utcára.

- Ez az a ház.

- Kié ez a ház?

- Tamara ékszerészé.

- Itthon találjuk a házigazdát? - Itthon.

- Akkor mehetsz vissza. Itt a pénzed és borravalód. Nagy hálálkodás mellett fölpattant az egyik szamárra, és elvágtatott. Beléptünk a házba, ahol egy fekete szolga a kertbe vezetett. Az ékszerész ott meghallgatta szavainkat, aztán megmutatta a kiadó helyiségeket - két szobát béreltem egy hétre - majd magunkra hagyott.

Délután fölkerekedtem, hogy megtekintsem a várost. Dzsídda elég csinos város, és a nevét – „gazdag” - nem ok nélkül kapta. Három felől is magas fal veszi körül, s a fal mellett árok húzódik.

A tenger felől erődítmény védi. A falakon át három kapu vezet a városba: Bab el Medina, Bab el Jemen és Bab el Mekka, amely a legszebb a három közül, s oldalt két torony ékesíti. A város két részből áll, szélesek és eléggé tiszták az utcái; sok szabad tér teszi levegőssé.

Feltűnően sok olyan házat láttam, amelynek az ablakai az utcára nyílnak. Sok az emeletes épület is, és Dzsiddának hatalmas bazárjai vannak. Beduinok, fellahok, núbiaiak, zsidók, abesszíniaiak, törökök, szíriaiak, görögök, malájok, arabok nyüzsögnek itt tarka összevisszaságban, itt-ott egy kereszténnyel is találkoztam.

Közvetlenül a falak mellett kezdődik a sivatag; vagyis előbb a falak tövében kunyhó negyed terül el, itt laknak mindazok az, akiknek a városban már nem jutott hely.

A kaszárnyától, mely a Bab el Medina közelében magasodik, nem messze van a temető, amelyben Eva anyánk sírját mutogatják. Hatvanméternyi hosszú terület közepén egy mecset áll - ez a sírbolt.

Dzsiddában szinte hemzsegnek a koldusok. Legnagyobb részük indiai, amíg ugyanis az egyéb országbeli zarándokok munka után látnak, hogy a hazautazáshoz szükséges pénzt előteremtsék, az indiaiak a leglustábbak.

A temetőből elsétáltam a partig, s lassú léptekkel haladtam a víz mellett. Azon törtem a fejemet, miként juthatnék el Mekkába, és észre sem vettem, hogy csaknem magamra maradtam. Hirtelen ismerős német dal ütötte meg fülemet a víz felől.

A hang irányában egy csónakot pillantottam meg; az egyik utasa, egy bennszülött, a padon ült; a másik állt. Kék turbán födte fejét, és veres nadrágot viselt, felső testén európai szabású kabát feszült. Nyaka köré sárga selyemkendőt csavart, s mögötte fehér keménygallér két csúcsa nyúlt előre.

Ez utóbbi énekelt. Észrevette, hogy énekére megtorpantam, nyilván azt hitte, hogy valamilyen zenekedvelő beduin figyeli, és most új dalra gyújtott.

Ez a nótaszó még jobban hatott rám, mint a jüterbogi borbély műsora, amelyet a Níluson hallottam.

Kezemet számhoz tartva odakiáltottam feléje:

Nem tudom, megértette, de tovább fújta, és elbűvölő tiroli dalba kezdett; én nyomban rádupláztam, és immár párosan jódliztunk.

Utána hangos örömkiáltásban tört ki, lerántotta fejéről a turbánt, kardja hegyére tűzte, és magasra tartotta a levegőben, majd újból föltette turbánját, hüvelyébe csúsztatta pengéjét, és a part felé eveztetett.

Elébe sétáltam. Amint a parthoz ért, kiugrott a csónakból, de amikor megpillantott, bámulva állt meg.

- Egy török, aki németül beszél?

- Nem, egy német, aki törökül beszél.

- Tehát honfitárs. Nem akartam hinni a fülemnek. Ön valóban úgy fest, mint valami arab. Szabad tudnom, mi a foglalkozása?

- Író vagyok. És ön?

- Hm... Izé... hogy is mondjam... Hm, zenész, komikus, hajószakács, magántitkár, könyvelő, kereskedő, özvegy, tőkepénzes, idegenbe szakadt hazánkfia, aki, lám, most megtér ősei hónába...

Olyan kifogástalan előkelőséggel mutatkozott be, hogy elmosolyodtam.

- Akkor bizonyára sokat tapasztalt már... És most hazautazik?...

- Igen, Triesztbe, ha útközben más ötletem nem támad. És ön?

- Én csak hónapok múlva térek vissza. Mit keres ön Dzsiddában?

- Semmit. És ön?

- Semmit. Segíthetünk egymásnak?

- Ha kedvére van!

- Természetesen. Van lakása?

- Igen, négy nap óta.

- Nekem pedig négy óra óta.

- Eszerint még ki sem pihente magát. Meghívhatom szerény otthonomba?

- Szívesen megyek. Mikor?

- Azonnal. Jöjjön.

Kifizette az evezőst, és nyomban megindultunk. Útközben közönyös dolgokról beszélgettünk. Végül szép, emeletes ház előtt álltunk meg. Kicsiny lakosztályba léptünk be, amelyben csalt alig néhány bútor állott.

- Ez a lakásom. Hozta isten. Foglaljon helyet...

Újból kezet fogtunk, és én leültem, míg ő a szomszédos szobába ment át, és jókora bőröndöt nyitott ki.

- Ilyen kedves vendég előtt nem rejthetem el a dolgaimat. Figyeljen, mivel fogom most meglepni.

Csupa pompás dolgokat szedegetett elő.

- Itt a finom almásszelet! Két fánk, angol kenyér, kissé kemény, de még jó ízű. Jó fogai vannak, mint látom. Nézze, van virslim is. Ebben a palackban pedig valódi konyak van. Borom most nincs, de a konyak sem megvetendő. Van tubákom is. Vegyen belőle.

- Köszönöm, nem élek burnóttal...

- Kár, kitűnő illata van. Dohányzik?

- Dohányzom.

- Van tizenegy szivarom, tíz az öné, egy az enyém. - Fordítva.

- Téved.

- És mi van abban a pléhdobozban?

- Parancsol belőle?

- Mutassa.

Kinyitottam.

- Hisz ez sajt!

- Igen, de vágóm nincs hozzá. Kése csak van? Tüstént hozzáfogtunk az evéshez.

- Én szász vagyok - s megmondtam a nevemet. - Ön Triesztben született?

- Igen. Martin Albani a nevem. Édesapám, a város legszebb hangú cipészmestere, énbelőlem mindenáron kereskedőt akart faragni, de énnekem nem fült hozzá a fogam, hegedülni jobb szerettem. Később mostohaanyát kaptam, és ezzel mindent megmondtam. Apámat ugyan nagyon szerettem, de amikor megismerkedtem egy hárfással, otthagytam a szülei házat. Velencébe, Milánóba, majd később Konstantinápolyba mentünk. Ösmeri ezeket a vidékeket?

- Óh, hogyne...

- Eleinte hegedűn játszottam, utóbb komikus lettem. Aztán rosszra fordult a sorom, amikor egy brémai kereskedővel Londonba utaztam, ahonnét egy angollal együtt Indiába vitorláztunk. Bombayben megtelepedtem, és kórházba kerültem. A gondnok annyira megszeretett, hogy amikor meggyógyultam, alkalmazott, majd mint könyvelő kaptam állást. A főnököm halála után nőül vettem az özvegyét. Boldogan éltünk, amíg én is özvegységre nem jutottam. Most pedig vágyódom vissza...

- Az édesapjához?

- Ő is elhunyt. Igaz ugyan, hogy nem szenvedett. Amikor elkerültem hazulról, sokat írogattam szegénynek.

Tetszett nekem ez az ember. Se kutyája, se macskája, úgy él, mint a szabad madár, nem sok a pénze, jövedelme, beéri azzal, amije van.

- Miért nem utazik közvetlenül Triesztbe?

- Moszkatban és Ádenben akad még egy kis dolgom. Különben sem sietős az utam, és ha már itt vagyok, megnézem a Vörös-tengert.

- Meddig marad itt?

- Amíg megfelelő hajót nem találok. No de mondja csak, nem bajort vagy tirolit sejtett bennem?

- Csakugyan, igaz, mindazonáltal mégsem okozott csalódást...

- És ön meddig szándékozik itt időzni?

- A szolgám Mekkába zarándokol; egy hétig kell rá várnom.

- Örülök, akkor legalább tovább együtt lehetünk.

- Két napon át azonban nélkülöznöm kell társaságát.

- Miért?

- Kedvem kerekedett, hogy Mekkába zarándokoljak magam is.

- Ön, Mekkába? Úgy tudom, hogy keresztényeknek nem szabad oda menniük.

- Mindenesetre, de ki ösmer engem?

- Beszél arabul?

- Igen, meglehetősen.

- És azt is tudja, hogyan illik viselkednie az afféle búcsújárónak?

- Tudom, bár megvallom, magatartásom nem lenne mindenben zarándokszem. Ha valamennyi szertartáson részt vennék, a prófétához és Allahhoz imádkoznék, vétenék vallásom ellen.

- De a bensejében, meggyőződésében azért nem változna meg?

- Ebben igaza van, ám ez mégsem mentség.

- Vajon a tudományért nem hozhatunk-e áldozatot?

- Igen, de nem ilyen formában. Különben is nem vagyok én néprajztudós... Csali azért szeretnék eljutni Mekkáig, hogy jól megismerjem e híres helyet, beszélhessek róla ismerőseimnek, és írhassak róla olvasóimnak. Merem állítani, hogy lesznek mások is, akik hasonló szándékkal keresik föl a próféta városát.

- Kötve hiszem.

- Úgy véli, hogy Mekkába csupán vallási céllal látogatnak el?

- Kereskedők is mennek oda, de ezek is imádkoznak a szent helyeken...

- Senki sem ellenőrzi őket... Tizenhat óra alatt eljuthatok Mekkába, tevén négy óra alatt is odaérnék. Ha megérkezem, megszállok egy fészerben, aztán megtekintem a várost és a szent helyeket. Innét Mekkáig az országút mentén nyolc kávéház van, de én nem térek be egyikbe sem, és sehol sem kürtölöm világgá, hogy keresztény vagyok. Az idők nagyon megváltoztak... Igaz ugyan, hogy a keresztényeknek nem szabad a város határát átlépniük, de én azért mégis megkísérlem. Most vettem csak észre, mennyire belelovaltam magam a mekkai útba, és amikor lakásomra tértem, azzal a gondolattal feküdtem le, hogy mindenáron Mekkába utazom. Másnap reggel, amikor Hálef behozta a kávémat, megkérdezte: - Szidi, mikor indulhatok?

- Hogyan utazol? Delível?

- Nem, ez túl költséges. Megvárom, míg a zarándokok indulnák, és akkor tevét bérelek.

- Bármikor mehetsz, amikor akarsz.

Delíleknek nevezik azokat a hivatalnokokat, akik az idegen zarándokokat vezetik, s alak arra ügyelnek, hogy a jövevények szigorúan betartsák az előírásokat. A zarándokok között sok asszony és leány van. Mivel a hajadonoknak tilos belépniük a szentélyekbe, a megvesztegethető delílek jó üzleteket csinálnak abból, hogy busás borravalóért zarándoknőket is elkísérnek Dzsiddából.

Hálef alig hagyta el szobámat, amikor hallottam, amint künn egy hang megszólal:

- Itthon van a gazdád?

- Delim arabbí... beszélj arabul - szólt Hálef a német kérdésre.

- Arabbí? Ehhez nem értek, ifjú barátom, legfeljebb törökül trafikálhatok veled. Különben majd magam megyek be gazdádhoz, mert valószínű, hogy itthon van.

Albani dalra fakadt, úgy köszöntött be. Hálef bámulva hallgatta a német szöveget. Azonnal a vendégem elé siettem. Albani mosolyogva köszöntött: - Tehát mégis segített a nóta, s megnyílt az ajtó! Már azt hittem, hogy Mekka felé jár.

- Pszt, a szolgámnak nem szabad tudnia, hogy Mekkába igyekszem.

- Bocsánatot kérek. Nem találja el, miért jövök?

- Hogy a tegnapi vendéglátást viszonozzam? Bocsánat, az én menükártyám nem olyan dús, mint az öné.

- Baj is az! Egyéb kérésem volna.

- Beszéljen!

- Tegnap nemigen beszéltünk az ön élményeiről. Jó lovas ön?

- Meglehetősen.

- Tevén vagy lovon?

- Akár szamáron is.

- Teve hátán még nem ültem. Ma reggel hallottam, hogy a közelben lakik egy ember, aki tevét kölcsönöz ki...

- Tehát egy kis séta... teveháton, ugyebár?...

- Olyasféle.

- De ez tengeribetegséggel jár.

- Sebaj... Fölkészültem... Furcsa lenne, hogy a Vörös tengert láttam, de tevén nem is ültem. Eljönne velem?

- Szívesen, hova?

- Ahova akarja. Talán Dzsidda környékére.

- Ki gondoskodik tevéről? Ön vagy én? - Természetesen én. Szolgája is velünk jön?

- Ahogy óhajtja. Nem tudhatjuk előre, mi adódik elő, és Keleten soha sem árt, ha szolgával megy az ember.

- Akkor velünk jöhet.

- Mikor induljunk?

- Egy óra múlva. Fegyvert is vigyünk?

- Természetesen. Errefelé nem tanácsos védtelenül sétafikálni, mert bármikor fölbukkanhatnak ellenségeink... Jómagam például nemrég szabadultam lei a tengeri rablók fogságából, akik most útban vannak Mekka felé, de lehet, hogy még itt tartózkodnak...

- Különös. Arabok voltak?

- Igen. És ha találkozom velük, nem kerülhetem el az összekoccanást.

- És miért nem mondta ezt tegnap?

- Miért említettem volna? Az ember gyakran olvas ilyen kalandokat. Néhány héttel ezelőtt beszélgettem tudósokkal, alóli azt állították, hogy Hammerfesttől Fokvárosig, Angliától Japánig lehet utazni, úgy, hogy útközben egyetlen kalandot sem élünk át. Nem vontam kétségbe állításukat, de ez a kijelentés nem általánosítható, sok függ az utazás módjától meg az utas személyiségétől is. Körutazási jeggyel való utazásnál bizony nagyon simán ér véget az út, ha Athénbe vagy Tüzföldre váltjuk is meg a jegyet. En például szívesebben utazom lovon, tevén, mint vonaton, a kocsit is többre becsülöm a gőzhajónál; a jó fegyvert a jól kiállított útlevélnél. Szívesebben utazom Timbuktuba, vagy Tobolszkba, mint Nizzába vagy Helgolandba, és ha úton vagyok, nem bízom magam sem tolmácsra, sem Baedeckerre. Ahhoz, hogy Mürzukba utazzam, kevesebb pénz áll rendelkezésemre, mint azoknak, akik Prágából átruccannak Bécsbe egy hétre. Igen érdekes élményekre tettem már szert nem is egyszer. Aki nagy felszereléssel és kényelemmel utazik Észak-Amerika nyugati államaiba, bizony nemigen részesül kalandokban, de ha például üres zsebbel kerülök a beduinok közé, nagyobb vendégszeretettel fogadnak, mint azt, aki szórja a pénzt... Fogadni mernék, hogy a mi kirándulásunk sem múlik el kaland nélkül. A régi idők utasai keresték a kalandokat, a mai világjárók már csak afféle turisták, üdülők, fürdőző vendégek, akik napernyő vagy esernyő alatt élik át az utazás legizgalmasabb pillanatait, vagy a vacsoraasztalnál, a játékasztalnál, esetleg a teniszpályán.

- Kíváncsivá tesz uram.

- Értsen meg jól! Ön talán kalandnak véli, ha a dzsungelben két tigrissel találkozik, én meg kalandnak tartom azt is, ha két érdekes hangyatörzsre bukkanok, amelyeknek a küzdelmében fontos hadászati elveket is megfigyelhetek, a fortélyok és cselek ügyes felhasználását is tanulmányozhatom. Az Isten csodálatos hatalma ezeknek az apró lényeknek a harcában éppoly érdekesen nyilvánul, mint akár a tigrisek acsarkodásában, itt csak a méretek, a látszat nagyobbak. Most pedig menjen és rendelje meg a tevéket, hogy idejekorán elindulhassunk.

- Megyek, és máris furdalja oldalamat a kíváncsiság. Elsietett. Nem tartottam lehetetlennek, hogy nagyobb kalandban lesz részünk, de már az a körülmény, hogy társam első ízben ül teve hátán, önmagában is eléggé megrendítőnek ígérkezett.

Amikor háromnegyed óra múlva Háleffel együtt megjelentem lakásán, talpig fölfegyverkezve várt ránk.

- Gyerünk a tevekölcsönzőhöz. Vagy együnk előbb valamit?