40

– Mit tettem?

Amikor Lucia felébredt, tágra nyíltak a szemei a felismeréstől. MacRieve karjaiban feküdt, a hátát a férfi mellkasának támasztva, mindketten meztelenül.

Az égiekre, még mindig… benne volt.

MacRieve ekkor felébredt, és önelégülten felsóhajtott. A hang totálisan férfias volt, és villámcsapásként érte a lányt.

A feladat teljesítve, a hódítás sikeres, jöttem, láttam, legyőztem.

Lucia nyakán égett a férfi jelölése…

Amikor MacRieve újból merevedni kezdett, Lucia elfojtotta a sírását, kimászott az öleléséből, hogy távol tartsa testét a férfiétól. Ezt már nem bírom. Fájdalom borítja a testem.

Lucia szó nélkül felkelt, és türelmetlenül vizsgálta azokat a ruhákat, amiket előző éjszaka viselt. Mindegyik tönkrement, mikor MacRieve letépte őket róla.

Mihelyst megtalálta a hátizsákját, elkezdett fehérnemű, nadrág és póló után kutakodni. Mivel gyorsan felöltözött, még mindig nem ment ki a fejéből MacRieve önelégült hangja, amit az előbb hallatott. A hódítás. Mindent megkapott, amit vele akart. És amit tőle akart.

Én semmit nem kaptam, amit akartam. Nem lett volna szabad itt lennie, el kellett volna menekülnie előle, el az íjtól is, ami évszázadokon át a része volt.

Többé már nem volt íjász. Máshogy érzem magam? Kábultan? Őrülten?

Rosszul… érzem magam.

– Lousha? – MacRieve felugrott, kirázta a farmerjét, és gyorsan belebújt.

Miután a vállára vette a hátizsákját, Lucia a gát felé tántorgott. A macskaköves útnál lévő szobrok lebámultak rá.

MacRieve utánasietett, megrázva az íjat a szeme előtt. – Ezt itt felejtetted, és a tegezed is, kedvesem.

Lucia rá sem tudott nézni. Se az íjára, se a férfira. Nem tudott. Ezt tette vele. Tönkretette a képességét. Most, hogy már nincs mivel elpusztítania Cruachot, Luciától valószínűleg elvárják majd, hogy áldozza fel magát annak érdekében, hogy kiengesztelje azt a szörnyet.

Visszamenni abba az ocsmány barlangba? Egy, a szörny szívébe szánt nyíl nélkül? Lucia még a gondolattól is rosszul lett. Nem tehetem meg! Még most sem, hogy már semmim sincs, amit felajánlhatnék…

Lucia nyaka égett a fájdalomtól, egyfajta örök emlékeztetőként, hogy mit követett el. Nem térek magamhoz…

– Ööö, akkor most egy ideig megtartom az íjat – MacRieve felvette a vállára. – Szerelmem, beszélj hozzám. Bántottalak? Hát persze, hogy bántottalak – tette hozzá bűnbánóan. – Na de mennyire?

Lucia nem válaszolt.

– Hová mész?

– H… haza.

MacRieve előtte kocogott. – És mi van a dieumorttal? – kérdezte, miközben hátrafelé sétált. – Megmenteni a világot, meg ilyesmi? Olyan közel járunk.

Még sosem voltak ilyen messze tőle! – Nïx egy íjért küldött le engem ide. Mert egy… egy – elcsuklott a hangja – íjász vagyok. – De ez most megváltozott. Még Skathi nyilával sem képes megállítani Cruachot. – Van még egy feladatom. És utálni foglak érte. – Ez itt a pont, ahol elválnak útjaink, MacRieve. Menj, hozd el te a dieumortot. – A pokolba is, talán pont ezért küldte ide a férfit Nïx. Talán neki volt küldetése.

– Lousha, még nincs vége.

– Fogalmad sincs, hogy milyen következményei lesznek a tegnap éjszakának. Fogalmad sincs, milyen feladatok elé fognak állítani!

– Nem, mert rohadtul nem fogod elmondani! – MacRieve megragadta Lucia felkarját. – Mondd el végre!

Lucia megadta magát a megbecstelenítésnek, a hibáztatásnak, hiszen mindkettő kitűnően illett ehhez a nyomorult félelemhez. – Lousha, persze, hogy működni fog a karperec. Ezért kaptam őket a rohadt boszorkányoktól. Sosem bántanálak! – utánozta Lucia MacRieve akcentusát és mély hangját. Kiszakította magát a férfi fogásából, és ezt kiabálta: – Nem lett volna szabad eljönnöd hozzám! Hagynod kellett volna, hogy azt tegyem, amit tennem kellett.

*

Rám se tudott nézni.

Talán az a fajta nő volt, akinek nem szabadott volna feladnia a karrierjét az emberéért. Semmi egyéb nem látszott a szemeiben, csak… keserűség? Olyan volt, mintha egy darabka meghalt volna belőle.

És ő segítette azt megölni.

Többé már nem volt skathita. Ezeréves fogadalmakat szegtek meg múlt éjszaka, holott a lány egyértelműen megmondta, hogy még nem áll készen rá. Arra is figyelmezette, hogy egy életen át gyűlölni fogja, ha arra kényszeríti, hogy szembeszálljon a hitével.

Amikor utánanyúlt, a lány hátrálni kezdett.

– Kezdetben csak egy évet kértem, de figyelmen kívül hagytad az óhajomat, egyszerűen elengedted a füled mellett.

– Tudom, hogy elbasztam – tenyerével az arcát dörzsölte. – Az istenek tudják, hogy minden az én hibám. De olyan rossz lenne velem lenni? Láthattad, hogy mi mindenben lehet együtt részünk…

– Megesküdtél nekem, hogy nem fogsz bántani, de mégis megtetted! Egy életre szólóan. Remélem, a tegnap este legalább megérte!

MacRieve szemei elkerekedtek. Egy életre szólóan? – Mit tettem?

– Az íjászat, a képességem, az volt az alapja, amit megfogadtam, te állat. Most már semmi sem vagyok!

– Te miről beszélsz?

– Nem tudok lőni! – sírt a lány. – A tehetségem elszállt… örökre. Csak addig birtokolhatom az erőmet, amíg a lábaimat szét nem tárom valakinek. És most, hála neked, soha többé nem leszek képes lőni. Vége.

MacRieve-et szétvetette a düh az igazság hallatán. – Tudtam, hogy többről szól, mint a „hited”! – Végre sikerült összeraknia a képet. Amikor az a férfi – az a hamarosan halott férfi – bántotta, a Skathinál keresett menedéket. Lucia fogadalmának fejében az istennő olyan íjászképességgel ruházta fel, ami senki másnak nincsen.

Nem a gyakorlat tette Luciát ennyire jóvá, hanem az ördöggel kötött alkuja…

MacRieve-nek összeszűkült a szeme. – Le se szartad az elveidet. Ez az egész az egodról szólt, arról, hogy te lehess az íjász, a legjobb a világon.

– Le se szartam? Majdnem egész életemben szolgáltam a rendet, míg te be nem jöttél a képbe. Most ahelyett, hogy az apokalipszissel törődnék, a legalapvetőbb szükségleteimmel foglalkozom! Amire eddig vágyakoztam, az az önzetlenség volt. De most elkövettem az évezred legönzőbb tettét.

– Nem is mondtad el, hogy mi forog kockán! – MacRieve nem nagyon emlékezett még egy ilyen alkalomra, amikor ennyire dühös volt, mint most.

– Mégis mikor mondhattam volna el? Mégis mikor jutottak eszedbe azok a nők, akik feláldozzák a karrierjüket a párjukért? Tudtam, hogy úgy reagáltál volna, mint ahogy most is reagálsz. Képtelen lettél volna felfogni, miért választottam az íjászatot, ahelyett hogy veled szexelnék.

– Miért nem mondtad el? Miért hazudtál róla?

– Ó, mintha az igazság bármit is megváltoztatott volna! Mintha nem történt volna meg a tegnap este, ha én ezeket mind előre leszögezem. Rögtön amikor arra a hajóra léptél, úgy volt minden jó, ahogy volt, az események maguktól történtek. Te okoztad! Én időt kértem tőled, és te nem adtad meg nekem.

Nem adta meg. Luciának igaza volt. De ha elmondta volna neki, hogy miért nem szexelhet, akkor… Garreth mélyet sóhajtott. Akkor is megtette volna, akkor is hitt volna a karkötőben.

– Rám kényszerítetted a múlt éjszakát!

– Várj csak egy percet. Te rántottál magadra, hogy megcsókolj.

– Mert ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak egy olyan lehetetlen helyzetben.

– Azt azért ne felejtsd el, valkűr, hogy egész éjszaka a nevemet sikoltoztad. Nem tudod bemagyarázni, hogy nem akartál engem.

– Akartalak… akkor! De ez nem azt jelenti, hogy most nem bánhatom meg, amit tettem. Ez nem azt jelenti, hogy most nem érezhetek megbánást – vágott vissza Lucia nehezteléssel a hangjában.

Életem legjobb éjszakája, és most megfoszt tőle. Amikor felébredt, nagyon megkönnyebbült, mert úgy érezte, végre övé a lány. Mekkora egy barom vagy…

Az elmúlt egy év minden percében rá gondolt, egész álló nap. De még akkor sem volt szabad. Minden éjszaka róla álmodott, és a jövőjükről, amikor együtt lehetnek… bejárhatják a világot, együtt vadászhatnak, majd végül felnevelhetnek egy sereg utódot. – Tehát megbántad?

Amit ő a csúcspontnak – és megváltásnak – érzett, azt a lány hibának.

Belévágott a felismerés. Ha a tegnap estével – ami eddigi élete leghihetetlenebbje volt – nem nyerte meg a lányt, akkor sosem fogja. Az elmúlt kilencszáz évét azzal töltötte, hogy őt üldözte.

– Nem tudhatod, mit vesztettem, MacRieve. Most először nincs mivel megvédenem magamat, nincs mivel…

– Én meg foglak védeni.

Lucia keze ökölbe szorult. Lecsapott egy újabb villám. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani! – sikította. – Tudtam, hogy nem fogod megérteni, miért is végzetes döfés ez.

MacRieve dühe lángra lobbant. – Tudtad, hogy azt fogom mondani, hogy meg foglak védeni? És ez bosszant? Mondtam volna azt, hogy mocskos nagy szarban és egyedül vagy, de köszi a dugásért?

Lucia összehúzta a szemeit, és megvetéssel nézett a férfira. Még sosem nézett így rám.

MacRieve beletúrt a hajába. – Amúgy meg te vagy a legőrjítőbb nőszemély, akivel valaha is találkoztam! Ha elvesztetted az íjászkészségedet, hát majd kitalálunk valamit. Átfésüljük az egész földet, hogy visszaszerezzük. De együtt fogjuk csinálni.

– Nem lesz arra időnk, hogy kigondoljuk. Esélyem sincs, hogy megakadályozhassam az apokalipszist. – Lucia megfordult, és elindul az ellenkező irányba.

– Ne, Lousha, ne fordíts nekem hátat – MacRieve a lány elé ugrott. – Nem foglak követni!

Amikor Lucia el akart mellette menni, MacRieve elállta az útját. – Engedj el! – sziszegte a lány összeszorított fogakkal.

MacRieve keresztbe tette a karját maga előtt. – Nem, valkűr, azt hiszem, te most itt fogsz…

Egy pofon csattant az arcán.

– Az istenit már, te nő! Ahogy akarod. Inkább megsiratod, amit elvesztettél, mint hogy megragadnád az alkalmat, hogy közös jövőnk legyen. Akkor a pokolba veled! Az egész világon át téged üldöztelek, megvédtelek, felajánlottam mindent, mi számodra lehetnék. De ezentúl nem fogom. Elegem van! – MacRieve ledobta a lány lábai elé a földre az íjat és a tegezt. – Most az egyszer te fogod végignézni, ahogy hátat fordítok neked, és itt hagylak.

Méltóságteljesen elindult a gát felé. És Lucia nem szólt egy szót sem. MacRieve nem várta el, hogy azért könyörögjön, hogy visszajöjjön. De azért remélte…

Eltelt öt perc, majd tíz, de a lány még mindig nem szaladt utána. Tényleg elengedte. Csak így simán.

Megtébolyodva, magát átkozva Garreth belemélyesztette karmait a fatörzsekbe.

Itt hagyom ebben a rohadt dzsungelben! Végeztem!

Vissza fog térni Kinevane-be, és végre tényleg el fog tölteni egy kis időt a testvérével és a sógornőjével. Segíteni fog Lachlainnek felnevelni az Emmával közös, halandó gyereküket.

Garreth visszamehetne a klánjához, és először pillanthatná meg a társait ebben az évben. Rögbizhetne, és megállás nélkül hághatná meg a nimfákat.

Elérte az egyik sziklakupacot a gát egyik falánál, és elkezdett felmászni rá. Ahogy haladt felfelé, az agyában csak úgy cikáztak az egymásnak ellentmondó gondolatok.

Mennyire könnyű is lenne, ha az érzelmei át tudnának változni gyűlöletté – mint ahogy a lányé is. Ha gyűlölné, az kevésbé fájna, mint az, hogy a megszállottja. Úgy nem érezné a nap minden percében a gyötrő hiányát…

Ekkor összevonta a szemöldökét. Lucia úgy tesz, mintha most lenézné őt. De előtte újra és újra bebizonyította neki, hogy törődik vele. Visszaemlékezett, hogy mennyire aggódott, amikor arra készült, hogy a Barão után ússzon, vagy amikor a lány azon volt, hogy utána ugorjon a vízbe. Még a szavaira is emlékszik: „…minél jobban kedvellek, annál kevésbé szeretném, hogy tudd a titkaimat. „

A gátoldal tetején már nem volt képes uralkodni magán, és visszatekintett. A távolban megpillantotta Luciát, amint térdre rogyva sír. Sóhajtott egyet, és megdörzsölte fájó mellkasát. Sosem bírta nézni, ahogy sír.

A pokolba is ezzel a nőszeméllyel! Úgy tűnt, hogy amikor azt mondta neki, hogy végzett vele, csak mellébeszélt. Mert igazság szerint…

– Ő az én kedvesem – morogta.

Akármi is történik, nem volna képes elhagyni őt.

Megbánással teli szívvel elindult vissza a lány felé – észre sem véve a bozótból jövő mozgolódást mindaddig, amíg már késő volt.

41

Lucia sokkos állapotban, remegve bámult az íjára, mintha a saját levágott karját nézné, amely soha nem fog visszanőni.

Szomorúság és kétségbeesés kerítette a hatalmába. Semmi vagyok. Semmim sincs, amit felajánlhatnék a világnak. Semmim, ami különlegessé tenne. Nemrég még attól félt, hogy az íjászból egy lykán társává válik. Most még az sem volt!

Amikor MacRieve otthagyta őt, leroskadt a földre, és a tenyerébe temetve az arcát sírni kezdett. Tizenkét hónappal ezelőtt azt gondolta, hogy a férfi lesz a kulcsa a pusztulásának. Igaza lett.

Tényleg elhagyott? Igen, komolyan gondolta. Szinte még érezte az észbontó aktus lüktetését, de rögtön utána elkezdte támadni a férfit.

Viszont soha nem volt még ennyire dühös, soha nem érezte még magát ennyire kihasználtnak. Miatta megváltozott örökre, mégsem tudta ugyanezt állítani a férfiról. Magáévá tette – legalább kielégítette az elsődleges lykán ösztöneit –, szóval most már másokat is ki tud elégíteni. És mivel a testvére visszafoglalta a trónt, Garreth vissza tud térni, hogy újból a Sötét Herceg legyen, a nőfaló.

Luciának azonban nem volt hová visszatérnie a MacRieve előtti időkbe.

És most elveszítettem őt. Pedig MacRieve figyelmezette, hogy egyszer elfogy a türelme. Ma elfogyott. A megfontolt és racionális Lucia még jobban elkezdett sírni.

Mi lehetett ennél rosszabb, mint tudni, hogy elveszítette őt? Vagy az, hogy talán jobban fog neki hiányozni, mint az íjászat…

Hirtelen megrándult a füle. Egy rövid kiáltást hallott, amire felkapta a fejét. Úgy tűnt, MacRieve hangja az.

De úgy hangzott, mintha elnémították volna.

Lába megmerevedett, a kezét a szeme fölé emelte, hogy úgy nézhessen körül. A nap rátűzött a kupolára, ezzel furcsa árnyakat vetítve a sírboltra és a magas szobrokra.

Hunyorított, és messze a távolban mozgást vélt észlelni. Igen, fent a gátnál, körülbelül egy mérföldre innen.

Várjunk csak… Először Lucia nem hitt a szemének. A könnyek elhomályosították a látását, és amit nézett, amúgy is nagyon messze volt. De bizonytalanul arra jutott, hogy egy, az általa eddig látott kígyók közül a legnagyobb épp MacRieve köré tekeredik, és a feje csak centikre van a férfiétől.

A húsos testén úgy néztek ki a fekete foltok, mint berepedezett, olvadt viasz egy sárga vakolaton. Csontos gerince kiszélesedett az orrától, keskeny szemén túl, vissza a koponyája hátuljáig.

Anakonda.

Lucián végigfutott a pánik. MacRieve a szorításában volt. Kezeit az oldalához szögezte a kígyó, hogy kiszoríthassa belőle az életet. Minden kilégzésnél…

Esélytelen volt, hogy Lucia idejében megmászhassa a sziklás emelkedőt. Nem ért volna oda, mielőtt az anakonda elkezdett volna… lakmározni.

Gondolkodás nélkül az íjáért és a tegezéért nyúlt. Kivett két nyílvesszőt, és célzott – egy mérföldes távolságból, szélben, ki kellett, hogy lője a kígyó szemét, máskülönben nem esik bántódása egy ekkora szörnynek.

Ha elvéti, akkor megsértheti MacRieve-et, elvéve a maradék esélyét is, hogy harcolni tudjon.

Lucia nyelt egyet, kifeszítette az ideget, és megpróbált lehiggadni. Koncentrált… De MacRieveről van szó! Pislogott egyet a könnyein keresztül.

Annyira szeretem.

MacRieve feje előrebukott. Ó, istenem, elvesztette az eszméletét. Engedd el az ideget, engedd el!

A kígyó elkezdte kifeszíteni az alsó állkapcsát – hogy lenyelhesse a zsákmányát egészben. Lucia ujjai elernyedtek, az íj idege megpendült. Lucia zihált, majd’ megőrült a félelemtől…

A kígyó felágaskodott, a két nyílvessző beleállt a szemüregébe. Aztán leroskadt a földre.

Lucia… eltalálta.

Hihetetlen. De nem volt idő ujjongani. Sírva rohant fel a csapáson MacRieve-ért. Miközben futott, megállás nélkül azt mondogatta. Hogyan, hogyan, hogyan? Hogyan csináltam ezt?

Amikor odaért, látta, hogy a halott lény még mindig a szorításában tartja Garrethet! A szíve majd’ kiugrott, annyira féltette MacRieve-et, eldobta az íját, próbálta leemelni róla a kígyót, de nem tudta. Az, hogy Reginnel traktorokat húztak el, az egy dolog volt, az viszont egészen más, hogy egy döglött kígyót felemeljen.

– MacRieve, ébredj fel! – zokogott Lucia. Semmi. Lehámozta magáról a hátizsákját, egy fiatal fához rohant, majd a tövénél megrúgta, hogy lenyomhassa a földre. Visszament vele a kígyóhoz, benyomta a fadarabot a kígyó feltekeredett teste közé, hogy emelőkarként használhassa.

Fogát csikorgatva próbálta felemelni a fát. Újra és újra belenyomta, és emelni próbálta. Végül az utolsó rátekeredett részét is leemelte a férfiról.

Miután elcipelte MacRieve-et messzire a lénytől, lehajolt hozzá, és fejét az ölében kezdte ringatni. MacRieve eszméletlen volt, hörögve vett levegőt, és enyhén véres párát fújt ki a száján minden lélegzetvétellel.

– Kérlek, ébredj fel!

A testét véraláfutások tarkították. Belső sérülések. Lucia felemelte az egyik szemhéját. A szemében elpattantak az erek, és olyan vörös volt, mint egy vámpíré.

De az ő skótja halhatatlan. Túl fogja élni – csak regenerálódnia kell. Óvatosan kimászott alóla, hogy levelekből párnát készíthessen neki.

Amikor már MacRieve kicsit kényelmesebben feküdt, Lucia tüzet gyújtott, hogy távol tartsa a különböző lényeket, miközben aggódva pislogott körbe. Készenlétben állt. Igen, itt volt vele az íja, hogy megvédje magukat – bár alig bízott a képességeiben. Talán fokozatosan tűnnek el?

– Tudnom kell – motyogta. Összeszedte a hátizsákját, hogy előkaparja a mobilját. Meglepődve tapasztalta, hogy még mindig működik, így Nïxet tárcsázta.

Az igazmondó azonnal felvette.

– Lucia! Na, hogy telik a nyaralásod?

– Eseménydús. Nïx, emlékszel, hányszor figyelmeztettél, hogy vissza kell fognom magam? Nos… nem tudtam. MacRieve és én…

– Megjelölted? Megjelölted a fogát a nyakaddal?

– Ööö… igen. Na de itt a bökkenő. Még mindig tudok lőni.

– Persze, hogy tudsz. Talán baj? Rendben – szólt Nïx. Mintha idézné, úgy mondta a következőket: „Lucia az íjász, te vagy a legjobb. Világszerte páratlan a tudásod.

– Nïx! Szeretkeztem. Skathi megesketett, hogy vissza fogja vonni az erőmet, ha megszegem az ígéretem.

Az igazmondó elutasítóan hümmögött.

– Ja, az? Már hetekkel ezelőtt visszavonta.

– Te miről beszélsz?

– Nem mondtam még? Hát igen, Skathi nem volt igazán oda az ötlettől, hogy kiásod az istenölőt.

– Úgy érted, hogy… egész végig nem volt képességem?

– Nem volt varázslatos képességed.

– Ez nem lehet igaz. Az elmúlt két hétben hihetetlen pontossággal lőttem. És még most is úgy tudok lőni, mint ahogy eddig tudtam.

– Nos, természetesen – Nïx zavarodottnak tűnt. – Egy évezreden keresztül gyakoroltál.

– De a gyakorlás nem teszi páratlanná a tudásomat! Tera, a tündér keményen gyakorol, és még őt is túlszárnyalom.

– Talán mert genetikailag örökölted a tehetséget? Tudtommal az anyád lehetett akár Robina Hood is, te pajkos kis korcs.

– Robina Hood?

– Vagy – hé, támadt egy ötletem – talán azért van, mert a másik két szülőd isten? Helló! Valkűr vagy, Freya és Woden lánya. Mikor legutoljára ellenőriztem, mindent úgy találtam, ahogy gondoltuk.

– A képességem tényleg az enyém?

– Az elején még nem volt. De most már igen. A fájdalom, amivel Skathi „megajándékozott”, igazából kitanított téged. Megtanította neked az összes trükkjét.

Mint ahogy azt mindenki sejtette.

– Nem hiszem el. Biztos vagy benne?

– Skathi nem tanította meg, vagy adta át neked az illanás képességet, mégis mesterévé váltál annak is.

Azzá váltam. Megtanultam, hogy hogyan lehetek az.

– És Skathi nem tudta volna elmondani, hogy ez fog történni? – Lucia úgy érezte, mintha arcon ütötték volna.

– Ó, nem tudta ő, hogy ennyire tanulékony tanítvány leszel. Fogalma sem volt, hogy olyan kitűnővé fogsz válni, mint ő maga.

– Fogalma sem volt? – hitetlenkedett Lucia.

Igen, a vadászat istennője arcon csapta, mégpedig derekasan.

– Aztán azt hitte, hogy védtelenül fogok a küldetésre indulni?

– Micsoda egy ribanc! – helyeselt Nïx. – Ő egyike volt azon isteneknek, akik úgy gondolták, Cruachnak kellene adnod, hogy megbékítsd, ahelyett, hogy felfeded a dieumort kilétét.

Megbékíteni Cruachot. Annak ellenére, hogy Skathi végignézte, Lucia hogyan szenved a karmai között.

– Ki fogom nyírni – dühöngött Lucia.

– Lucia, most nem indulhatsz el, hogy kényed-kedved szerint isteneket kezdj el öldökölni. Hacsak nem találsz több dieumortot! – kiabált Nïx. – Sajnálatosan mindegyiknek csak egy lövése van, mielőtt a hatalma elszáll.

– Skathi tudhatta, hogy nem élnék vissza a fegyverrel, sosem bántanék vele senkit, kivéve Cruachot.

– Igen, de ahhoz, hogy megtaláld a dieumortot, fel kell törnöd egy sírt, aminek mélyén a gonosz lakozik.

Pontosan amit Damiãno mondott.

– Azt hiszem, már megtaláltam a sírt – vágta rá Lucia. – A mélyén egy olyan erős teremtmény lakozik, ami ha kiszabadul, örökre megváltoztatja a világot. Még az istenek is félnek tőle, hogy feltámad.

– Milyen gonosz teremtmény?

– A bearanyozott – sóhajtotta Nïx.

Eldorádó.

– Megszerezhetem a dieumortot anélkül, hogy feltámasztanám a gonoszt?

– Van egy házirend a sírbolt ajtaján. Ha megszeged a szabályokat, azonnal le kell lépned.

– A pokolba is, mire gondolsz? Nincs idő, hogy ködösíts… Várj csak! Nem mondhattad volna el ezt nekem már korábban, Nïx? – kérdezte Lucia fokozódó ingerültséggel a hangjában. – Te azt tanácsoltad, hogy fogjam vissza magam – a semmiért!

– Teljesen megfeledkeztem róla mindaddig, míg meg nem találtam az öntapadós emlékeztetőt Annika ágyának alján.

– Mit csináltál az ő ágya… Hagyjuk is, nem akarom tudni – terelte el a témát Lucia. Azonban kezdett elpárologni a mérge, ahogy kezdte felfogni, mi is történt.

Lucia többé már nem volt skathita, egy istennő szeszélyének szolgája. Többé már nem volt egy cölibátust fogadó civil ruhás.

Többé már nem volt áldozat. Kettétörtem egy oltárt a vérfarkas szeretőmmel. Mennyire ideillő, mennyire totálisan felvillanyozó.

Megtörtem azt a ribancot!

Lucia nyelt egyet, ahogy a hirtelen felismerés rátört. Még… gyerekei is lehetnek.

Rámosolygott MacRieve-re, de ekkor villámként csapott belé: MacRieve elhagyta őt! Meggondolta magát.

Ilyen ez, Lucia…

*

Garreth köhögött, kinyitotta a szemét, Lucia ott volt mellette, őt nézte, a szemei be voltak dagadva a sírástól.

– Jót aludtál? – kérdezte.

– Mi… mi történt?

Az egész teste sajgott, a feje és a sebei lüktettek.

– A nagy kígyó megéhezett.

– Megölted?

Amikor Lucia bólintott, MacRieve összevonta a szemöldökét, percről percre egyre több mindenre emlékezett, a haragjától a nő visszatéréséig.

– Azt mondtad, többé már nem tudsz lőni.

– Azt hittem. De nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem.

– Igen, nagyon. Biztosan onnan lentről lőtted le.

MacRieve megpróbált felülni, köhögött egyet, amitől testének minden négyzetcentiméterén végigfutott a fájdalom. Az összes bordája eltört.

– Nagyon fáj? – kérdezte Lucia.

– Na, mit gondolsz?

Lucia összehúzta a szemét.

– Azt hiszem, erről mindig eszedbe fog jutni, hogy mikor hagytál el!

– Épp hozzád igyekeztem vissza.

Lucia arckifejezéséből semmit sem lehetett kivenni.

– Hozzám? – kérdezte Lucia. Mielőtt még MacRieve bármit is válaszolhatott volna, Lucia hozzátette: – Feltehetőleg azért, hogy meggyőzz, hogy folytassam a küldetésem.

– Hozzád jöttem volna vissza! Bár nem érdemelsz meg, te makacs valkűr.

Lucia ezt egy percig sem tagadta.

– Miért? Azt hittem, végeztél.

– Soha nem fogok végezni! – vágott vissza MacRieve, aki megint megrezzent, mivel a bordái erősen tiltakoztak. – Te vagy az asszonyom, Lousha. Az istenit, sosem akarnék mást!

Abban a pillanatban Lucia lehajolt, és gyengéd csókot lehelt MacRieve homlokára.

– Helyes.

– Micsoda? – Ez a béke olajága volt számára? Amikor MacRieve úgy gondolta, hogy ennél jobban már nem tudja a lány összezavarni, akkor megint ismeretlen terepre tévedt. – Azt hittem, gyűlölsz engem.

– Annak a következményeit gyűlöltem, amit tettünk – vagyis amit gondoltam, hogy tettünk. Minden dühömet és félelmemet rajtad töltöttem ki. Sajnálom.

– Ó, a rohadt életbe, kedvesem. – Sosem gondolta volna, hogy bármiféle bocsánatkérés ilyen jól fog tőle esni, mint a lány kacagása.

– Mindenesetre sajnálom, hogy elvesztettem a karperecet. Azt igazán elszúrtam.

Lucia kisimította MacRieve haját a homlokából.

– Most már más lesz minden, MacRieve. Velem kapcsolatban. Ha akarod. Ha megmentjük a világot, akkor biztosan.

Máris fel tudott volna sorolni egy csomó dolgot, ami megváltozott. Garreth magáévá tette a lányt, aki viszont még mindig tud lőni – és békésebbnek tűnt, mint eddig bármikor.

– Mi történt veled, míg eszméletlen voltam?

– Többé semmi sem köt Skathihoz. Semmi. Minden tehetségem, amim van, az enyém.

– Akkor végre a bizalmadba fogsz avatni?

– Nem… nem tehetem. Még nem. Még időt kérek tőled.

Lucia MacRieve haragos tekintetére így felelt: – Nézd, két dologra nem álltam még készen: a szexre és hogy megosszam másokkal a titkaimat. Azt már mindketten tudjuk, hogy az első hogyan sült el. Nem elég, ha egyelőre csak az egyik a tiéd?

MacRieve még haragosabban nézett.

– A szex vagy a titkok?

Luciának leesett az álla: – Hát, ha így állsz hozzá.

Lucia már kijátszotta a szexkártyát – ennek fejében többre is szüksége volt. Többre, mint amennyit az előző este megosztottak egymással. És természetesen a férfi mindent meg is fog tenni ezért. – Egy ideig még megtarthatod a titkaidat. Ami a másikat illeti, mindent megkaptam, amit akartam. Az már egyszer biztos. És vissza is térünk rá, amint képes leszek.

42

– Szóval nem szabad felébresztenünk a nagy gonoszt? – kérdezte MacRieve, miközben elindultak vissza, a temető felé. Bár Lucia biztos volt benne, hogy MacRieve-nek még mindig hatalmasak a fájdalmai, mégis ragaszkodott hozzá, hogy még dél előtt összeszedjék magukat, és útnak induljanak.

Útközben Lucia mindent elmesélt, amit Nïxtől megtudott, és azon töprengtek, hogy vajon mit nem mondhatott még el. Például az igazmondó sosem erősítette meg, hogy a kérdéses sírbolt valóban a panteon-e, mégis meggyőződésük volt, hogy ott fogják a dieumortot megtalálni. Abban a dómban kell lennie, amit Damiãno említett – az, amelyet arany hieroglifák díszítenek.

– Szerinted kinek dolgozhatott Damiãno? – kérdezte Lucia. – Ha ő volt a terület őrzője, vajon ki bérelhette fel?

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy azoknak az embereknek a leszármazottja volt, akik régen itt éltek.

– Szerinted tényleg kinyírta azokat az utasokat?

Lucia még mindig visszaemlékezett Damiãno arcára amikor MacRieve megvádolta őt. Volt ott némi meglepettség.

– Ha nem ő, akkor ki? Mindenkit meg akart akadályozni, hogy annak a helynek a közelébe juthasson, és a Barão a nyomunkban volt.

– Valóban – szólt Lucia, belátva, hogy MacRieve-nek igaza lehet. De akkor mégis miért kételkedett?

Amikor elérték a központi nagy területet, és elindultak a macskaköves úton, egy szöveges üzenete érkezett.

RegRad: Amúgy az a „sötétség”, amit Skathi veled hajtatott végre, azt jelenti, hogy valkűr vagy, nyomi!

– Regin írt SMS-t? – MacRieve a fejét rázta. – Pont most?

– Nem tudhatja, hogy ez egy… fontos pillanat.

– Ja, de miért írsz neki vissza? – hadarta MacRieve.

– Mert muszáj. Régóta nem kaptam tőle üzenetet. Épp Tomb Raidert fogok játszani… de élőben. Fogadjunk, h itt szeretnél lenni! RIBANC! – válaszolta Lucia Reginnek.

Önelégült vigyorral az arcán fejezte be – ami addig tartott, míg Regin visszaírt.

RegRad: Ne légy már ennyire önző! Én is akarok TR-t játszani.

Lucia sóhajtott egyet, és úgy döntött, hogy mindent elmagyaráz a testvérének. Amikor visszatér New Orleansba, vesz valami szépet Reginnek. Talán egy játék fotelt a konzolhoz vagy egy új kardot.

– A fivérem azt mondta, hogy ahhoz, hogy megnyerjelek, meg kell… vívnom Reginnel – mondta MacRieve.

Megnyerni? Lucia azt hitte, hogy már semmi nem lepheti meg. MacRieve már megnyerte őt. De Lachlainnek igaza volt – Regin az élete része, és mindig is az lesz.

– Nos, úgy terveztük, hogy halhatatlanságunkat két szomszédos tengerparti villában fogjuk eltölteni. Gyerekkorunk óta. De szerintem mindenki jó szomszédnak tekintené.

– Akkor szomszéd? – MacRieve majdnem el tudta nyomni a grimaszát.

Igen, rossz a kapcsolat közte és Regin között. De Lucia most már tudta, hogy MacRieve tud egészen megbocsátó is lenni…

Amint elérték a sírboltot, MacRieve addig szaggatta az azt borító növényzetet, míg láthatóvá nem vált az általuk bejáratnak hitt vájat – egy hatalmas szikla.

Egy sima felületű kőkilincs állt ki belőle. – Azt nézd! – kiáltotta Lucia. – Úgy néz ki, mint egy napóra. – Még több hieroglifa volt köré vájva.

– És merre fordítsuk el? – kérdezte MacRieve. – Nekem úgy tűnik, hogy ez nagyon rosszul is elsülhet. Ha rossz irányba fordítjuk…

– Egyszer láttam egy filmet, amiben az egyik szereplő keze beszorult a fogantyú mögé, és az levágta az egész karját. Mennyire ragaszkodsz a mancsaidhoz?

MacRieve megpaskolta Lucia fenekét.

– Nem annyira, mint amennyire te ragaszkodtál hozzájuk tegnap éjszaka.

– Vérfarkas! Várj, van egy ötletem – elővette a telefonját, és végiggörgette a címlistát.

– Kit hívsz?

– Egy nyelvspecialistát.

– Nem hinném, hogy ez maja vagy inka lenne – mondta MacRieve, miközben hátralépett egyet, hogy jobban láthassa a terepet.

– Ismerek valakit, aki sok nyelvet beszél.

– Sokat?

– Ismer minden egyes nyelvet a világon és a szomszédos planétákon.

MacRieve felvonta a szemöldökét, mintha le lenne nyűgözve, amíg a lány hozzá nem tette: – Egy nő, akit Terának, a tündérnek hívnak. – Mikor MacRieve fenyegetően kezdett nézni, Lucia így szólt: – Mi az?

– Semmi. Honnan ismered őt?

– Mindketten részt vettünk az ősi halhatatlan tornán.

Lucia féltestvére, Atalanta futásban versenyzett, Hideg-szívű Kaderin vívásban, Lucia pedig íjászatban. Fölényesen verték a mezőnyt.

És Lucia könyörtelenül lealázta Terát.

Mégis felhívta – nem volt veszítenivalója.

– Valkűr – üdvözölte Tera hidegen.

– Tera, szükségem lenne egy szívességre. Le kellene fordítanod valamit.

– Rendben. És miért is segítenék én neked?

– Hogy megállítsuk az apokalipszist – válaszolta Lucia. Aztán elmagyarázta, hogy ő és MacRieve hol vannak, nagy hangsúlyt fektetve a veszélyre.

Amikor befejezte mondandóját, Tera felsóhajtott.

– Le tudnád fényképezni a szimbólumokat, és elküldeni nekem e-mailben?

– Mi az e-mail-címed? – kérdezte Lucia.

– Hmm, mindenidoklegnagyobbijasza@gmail.com.

– Ezt nem a valóban legnagyobb íjász használja?

– tundertera@nemestunder.com – mondta Tera szárazon.

– Hamarosan érkeznek a képek.

Amikor lerakta, Lucia a telefonját használta, hogy képeket készítsen a hieroglifákról, aztán elküldte őket.

Tera rögtön visszaírt. Hamarosan telefonálok. U.i.: Mondd meg a vérfarkasnak, hogy vissza akarom kapni a tegezem.

– Azt üzeni Tera, hogy vissza akarja kapni a tegezét – adta át Lucia az üzenetet MacRieve-nek felhúzott szemöldökkel.

– Hmm? Micsoda? Hülye kis tündér – válaszolt MacRieve ártatlan ábrázattal.

A telefon öt percen belül csengett. Lucia kihangosította.

– Gratulálok. Felfedeztél egy eddig beazonosítatlan nyelvet – kezdte Tera. – Logografikus nyelv, és kb. háromszáz szillabogramot kombinál, amelyek szótagokat jelölnek, és még nyolcszáz logogramot, tehát teljes szót.

– Szuper, nem érdekel. Mit jelentenek?

– Három figyelmeztetés. Az első, hogy nem szabad bármiféle testnedvet rácseppenteni az őrzők… porhüvelyére. A második, hogy ne zavard meg a Bearanyozott nyugalmát. És a harmadik szerint egyetlenegy aranyat sem szabad elmozdítani. Gyakorlatilag: légy száraz, ne vigyél el egy aranyat sem, és el a kezekkel a bent nyugvó fontos halottól.

A Bearanyozott bent van!

– Máskülönben? – kérdezte MacRieve. – Ki tartatja be ezeket a szabályokat?

– Tragédia vár rád – felelte Tera. – Feltehetőleg ősi vagyonvédelmi technológiáról van szó – robbanó csapdákról. Szóval összességében a világ sorsa egy enyveskezű lykán és egy kapzsi valkűr kezében van, akik éppen egy arannyal zsúfolt sírboltba készülnek belépni. Azt hiszem, ma még utoljára kirúgok a hámból…

– Csak mondd meg, hogyan juthatunk be! – vágott közbe MacRieve.

– Fordítsd el a napórát jobbra, aztán egyből balra, aztán vissza jobbra.

– Mennyire vagy benne biztos? – kérdezte MacRieve.

– Annyira, amennyire abban, hogy ebben a pillanatban is Lucia lábára van szíjazva a tegezem.

MacRieve felhúzott szemöldökkel követte az instrukciókat. A kőfödém egyszerre felmorajlott, és oldalra csúszva megnyitotta az utat a lefelé vezető vájatba. Egy fuvallat szállt fel, ahogy a romok fellélegeztek.

MacRieve összehúzta a szemét: – Eddig nem volt lent levegő.

– Komolyan gondolták, amit a nedvességről mondtak – jegyezte meg Lucia. Aztán azt mondta Terának: – Hé, bent vagyunk. Köszi a segítséget…

– És mi lesz a tegezemmel?

Lucia rápillantott MacRieve-re, aki makacsul felemelte az állát, mintha csak azt mondaná, hogy az tisztességesen lett ellopva. Lucia így felelt Terának: – Semmit sem garantálhatok.

Miután megszakította a vonalat, Lucia és MacRieve felkészült, hogy bemenjenek. Lucia megszabadult a hátizsákjától, és kézbe vette az íját, míg MacRieve sötét karmai tettre készen villantak meg.

– Hadd menjek be én először. – MacRieve megfogta Lucia szabad kezét. – Megérzem a csapdákat – és az ellenségeket.

Ahogy kezdtek lefelé haladni a sötét alagútban, Lucia megérezte a férfi eltitkolt izgatottságát. Az mégis megállt, hogy ezt mondhassa: – Valószínűleg megjegyezhettem volna ezt már hamarabb is, de a valkűrök történetesen… kapzsi teremtmények, és én most beviszek egyet – vélhetően – egyenesen Eldorádóba. Képes leszel ezt kezelni?

– Az én esetem nem annyira súlyos, mint néhány testvéremé. – És valami sokkal becsesebbet akarok, mint a kincs. – Bírni fogom.

MacRieve bizonytalanul rásandított, de végül rábólintott, és folytatták az útjukat a mélység felé. A plafonról pókhálók lógtak le. Meleg szellő fújdogált, felkavarva a port a padlón, és meglibegtetve a hálókat.

Bár az alagútnak már rég a föld alatt kellett lennie, mégis minden fal száraz volt, és a levegő fojtogató.

– Nem nagyon tudom elképzelni, hogy hogyan is nézhet ki ez a nyílvessző – suttogta Lucia. Skathi látta már egyszer, de ez a dieumort… – Lefogadom, hogy gyönyörű – folytatta – és színarany, és a legtökéletesebb súlyozású és aerodinamikájú, amit valaha láttam.

– Bármilyen is legyen, vigyázzunk azért vele.

Amikor egyre vastagabb pókhálókhoz értek, MacRieve a karmaival hasított rajtuk keresztül.

– Nem nagyon lenne ínyemre a vagyonvédelmi technológiával találkozni.

– Nekem sem.

Öt perccel később: – MacRieve – motyogta Lucia sürgetően –, látsz már valamit előttünk?

– Igen, egy kamrához érkezünk.

Amikor beléptek, Lucia felsóhajtott: – Ó, istenem, ez Eldorádó.

A „kamra” raktárépület nagyságú volt, és a padlót, a plafont és a falakat is arany borította. Teljes területén kincseket halmoztak fel, majdnem a plafonig – aranyrudakat, serlegeket, ékszereket.

– Hogy bírod, kedvesem?

– Le vagyok nyűgözve. – Elengedte a kezét, hogy körbefordulhasson. – Egyelőre még nem csábultam el. – Egyelőre.

Ahogy a kamra közepe felé haladtak, Lucia észrevett egy mamut nagyságú aranyszarkofágot egy kőtimpanon felett. Lelkesen így szólt: – MacRieve, nézd! A Bearanyozott nyugvóhelye. Annak kell lennie.

Összeaszalódott testek feküdtek körülötte, emberszerű lények porhüvelyei. Ezek lehettek az őrzők. Volt valami ismerős a hosszú, aszott arcukban. Amint eszébe jutott, MacRieve motyogni kezdett: – Wendigók?

A wendigók húsevők, akárcsak a zombik, csak ők gyorsabbak. Hosszú arcuk van, és kiálló agyaruk. – De azt hittem, hogy ilyeneket csak az északi erdőkben lehet találni.

– Én is azt hittem. De ezek szerint többé már nem.

A wendigók körülvették a timpanont, mint ahogy az állatok szokták a gazdájuk lábát. Mintha csak elaludtak volna, és sosem ébrednének fel.

– Hogyan száradhattak így ki? – kérdezte Lucia.

– Nem tudom… – MacRieve hirtelen kinyújtotta a karját, tenyérrel felfelé a testek fölött. – Óvatosan, te nő! – MacRieve elkapott egy izzadságcseppet, ami éppen legördülni készült Lucia álláról.

– Bocsánat – suttogta, és kissé elfordult, hogy megtörölje az arcát a ruhája ujjával.

Óvatosan lépkedve a lények között odamentek a szarkofághoz. A teteje nyitva volt, mintha a koporsót csak halottszemlére bocsátották volna. Miután ismét letörölte az arcát, Lucia előrehajolt, a szíve a torkában dobogott.

A legszebb aranytüll alatt ott feküdt a múmia… A testet változatos ékszerekkel dekorálták, arany mellvérttel és koronával, és gyűrűkkel minden ujján. Lenyűgöző.

*

Lucia megvizsgálta a szarkofágot, szeme kikerekedett az ámulattól.

Bár Garreth nagyon meg akarta találni a dieumortot, a kíváncsisága még ennél is erősebb volt, és gyorsan ő is végigpásztázta az arannyal beborított múmiát. – Nem csábultál még el, hogy elcsenj egy-két ékkövet?

– Nem azokat bámulom. Nézd meg a múmiát!

– Nem szabadna ennyire épnek lennie – szólt elgondolkozva Garreth, és ismét csak a fegyver keresésére koncentrált.

– Ne viccelődj! – mondta Lucia.

– Mit gondol a benned rejlő paleopatológus? – kérdezte Garreth, miközben a termet vizslatta.

– Hogy valami más nincs rendjén.

MacRieve megint lepillantott.

– Ja, Eldorádónak mellei vannak. Méghozzá nagyok.

– Próbálj már meg komoly lenni! – nézett rá rosszallóan Lucia.

– Tehát Eldorádó nem egy férfi.

– Ő La Dorada, a Bearanyozott nő. A történelem rosszul tudta. Nagyon rosszul – mondta Lucia halkan.

– Hihető.

– Mit értesz ezen?

– Tételezzük fel, hogy egy hódító vagy, aki a Bearanyozott kincsére vadászik, a helyiek azonban voltak annyira okosak, hogy teljes titokban tartsák a sírboltot. Egy helybéli – nő – valahogyan túljár az eszeden? – MacRieve a fejét csóválta. – Anno találkoztam néhány aranyéhes hódítóval, és – nevezzük úgy – a hódító egóját nem lehet felülmúlni.

– Eszes volt, és megtartotta az aranyát – Lucia majdhogynem szeretettel tekintett rá. – Mennyire lehetett gonosz?

– Az nem számít. Szerezzük meg, amiért jöttünk!

Ezzel elkezdték átfésülni a kamra minden szegletét, több kincs mellett haladva el, mint amennyit valaha is el tudtak képzelni. De nem találtak semmilyen fegyvert.

Végül egy árnyékos sarokban MacRieve észrevett egy porlepte íjásztegezt. Egyetlenegy nyílvessző volt benne. Nem arany. Nem gyönyörű. De valami volt benne, ami vonzotta. Érezte az… erőt.

– Gyere, Lucia! Azt hiszem, megtaláltam a dieumortot. – MacRieve felvette az ütött-kopott tegezt, és leseperte róla a rátapadt port.

Lucia még levegőt sem vett, annyira izgatott volt, miközben odasietett a férfi mellé. Aztán leesett az álla.

– Nem, ez nem lehet igaz. Fa? Esélytelen!

– Úgy néz ki, hogy egy ősi nyíllal kell megvívnod az ősi gonosszal.

Amikor MacRieve kihúzta a tegezből, Lucia így szólt: – MacRieve, a hegye csontból van! Nézd meg azokat a régimódi tollakat – vajon azokat egy dodó madárból húzták ki?

– Gyere, érintsd meg!

Vonakodva elvette tőle a nyílvesszőt. Sötét szemei kikerekedtek.

– Érzel valamit a jelenlétében, igaz? Valami erőt.

– Igen – ismerte el. – De fa és csont?

– Az enyém talán mindkettőnél keményebb, de nyilat mégis inkább ezekből készítenék.

– MacRieve! Ez olyan volna, mintha Serena Williams egy légycsapóval menne Wimbledonba.

– Igen, igen, de ha ő olyan jól célozna, mint te, akkor még így is győzne.

Ekkor Lucia hízelgőn rámosolygott MacRieve-re. – Igazad van, vérfarkas. Ócskának tűnő nyílvessző vagy sem, elviszem – azzal belecsúsztatta a tegezébe.

MacRieve ünnepélyes hangon így szólt: – Bölcsen választottál – majd hozzátette –, megkönnyebbültem, hogy ez nem arany. Nem akartam korábban mondani, de az Ösztöneim már rosszat súgtak. Most így el tudjuk vinni anélkül, hogy felébresztenénk az ősi gonoszt. Szóval eddig egész jó a délutánunk.

Lucia kuncogott, felugrott a karjaiba, és alaposan szájon csókolta a férfit.

– Sikerült!

– Finoman, kedvesem, finoman azokkal a bordákkal – morgott MacRieve.

– Ó, bocsánat!

Lucia lejjebb csúszott, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a férfi megviselt testét felkavarja. Egy mély sóhajjal MacRieve leengedte őt. – Tűnjünk el innen!

A bejárat felé közeledve a férfinak úgy tűnt, hallott valamit, és visszafordult a szarkofág felé.

– Hallottad?

De Lucia már előtte kocogott felhőtlenül boldogan.

– Várj, Lucia! – közvetlenül a lány mögött volt…, de megesküdött volna rá, hogy valami mozgást hallott.

43

Lucia nem bírta visszafogni magát, hogy ne vigyorogjon, mikor kilépett a sírboltból. Lehet, hogy jelentéktelenül nézett ki a nyíl – nem igazán az a fajta aranyváltozat, amiről álmodott –, de érezte a lappangó erejét.

Valójában még sosem érzett ilyet.

Tegnap éjszaka a mentőcsónakban azt hitte, hogy neki befellegzett. Ma reggel elvesztette minden reményét. Most visszakerült a régi kerékvágásba, és jobban érzi magát, mint eddig bármikor. El fogom pusztítani a rémálmomat. Hány élőlénynek adódott már meg a lehetőség, hogy megszabadítsa magát – és az egész világot – egy förtelmes lénytől?

A gondolattól még Lucia agresszív és sötét énje is a felszínre tört, hogy kitöltse őt a nyers kegyetlenség szükségével. Meg akarta ölni Cruachot, bántani akarta.

Az útvonal egyértelmű volt: fel Északföldére, ahol Cruach barlangja van, találkozni Reginnel, aztán kivégezni az istent. Már csak MacRieve-et kellett leráznia Iquitosban…

Egy vámpír jelent meg előtte a ritka levegőben, alig húszlábnyira tőle.

Lothaire. Ott előtte, a kupola árnyékában állva. Luciának igaza volt – ott volt a Barão fedélzetén. Bár kifejezéstelen volt az arca, érezte a fenyegetését. Még egy szempillantásig sem tartott, olyan gyorsan kapta fel az íját, és lőtt, a vámpír azonban hihetetlen sebességgel mégis kitért az útjából.

A nyíl süvítve elrepült a messzeségbe.

Elvétettem… Felkészülve a bénító fájdalomra, becsukta a szemét, és várt… Még mindig várt. Kinyitotta a szemét. Semmi.

Mert már nem tartoztam Skathihoz…

Lothaire viszont megragadta. Lucia mögött termett, és elkapta a nyakánál fogva, szorosan, szinte fullasztóan.

Elegem van, hogy férfiak a nyakamat szorongatják!

Erős orosz akcentusával Lothaire így szólt: – Dobd el az íjat, valkűr, vagy elteleportállak erről a helyről.

Egy szempillantás alatt a Horda várbörtönében találná magát. Tehetetlenségében odalökte az íját a hátizsákja mellé.

– Tudtam, hogy te vagy az a Barão fedélzetén.

MacRieve még csak ekkor lépett ki a sírboltból.

– Engedd el!

A benne lakozó szörny felvillant, agyarai megnyúltak. Világoskék szemei fürkészve keresték, kémlelték Lothaire gyenge pontját.

– Csak gyere közelebb, és ő fog bűnhődni! – mondta a vámpír hűvösen. Majd Luciát kérdezte: – A dieumortra vadásztok?

– Igen, vedd csak el! – mondta MacRieve. – Csak ne bántsd őt!

– Nem azért vagyok itt, hanem valami sokkal érdekesebb miatt. Gyerünk vissza, íjász!

– Lothaire, azért vagyunk itt, hogy megakadályozzunk egy apokalipszist, egy valódi világvége-jelenetet – mentegetőzött Lucia.

– Vezess oda a Bearanyozotthoz! Most azonnal! – utasította Lothaire, mintha meg sem hallotta volna, amit előtte a lány mondott.

Lucia hezitált, míg MacRieve nem bólintott.

– Menj!

Lucia belátta, hogy nincs más választása, mint hogy engedelmeskedjen. A nyakát szorító vámpírral visszaindult a kamrába.

MacRieve folyamatosan halkan morogva követte őket.

– Nem érdekel, hogy épp egy apokalipszist hárítunk el? – kérdezte Lucia Lothaire-t. – Nincs senkid ezen a világon, nem is tudom, akit nem szeretnél, hogy meghaljon?

A szorítás a nyakán nőtt. A füléhez hajolva így szólt a vámpír: – Te nem ismersz engem, valkűr.

A hangja mély volt és baljós.

– Te nem tudod, hogy én mivel törődöm.

Annyira rémisztő.

– Nem szabad semmilyen kincset elvinni vagy megzavarni a Bearanyozottat – folytatta Lucia elővigyázatlanul –, különben felébresztünk egy ősi gonoszt. – Közben ráeszmélt, hogy a vámpír is valószínűleg mindenből a lehető legtöbbet akarja megszerezni.

Amikor visszatértek a kincsekkel teli kamrába, Lothaire tekintete egy egyszerű aranygyűrűre szegeződött – ami La Dorada hüvelykujján volt. Az ő személyes kincse.

– Azt nem veheted el, vámpír! – mondta Lucia. – Ha bármit eltávolítasz a testéről, mindannyian átkozottak leszünk.

– Tényleg? – Bámulatos. Le sem vette a kezét Lucia nyakáról, úgy nyúlt le a szarkofágba, hogy letörje La Dorada hüvelykujját.

Lucia zihált.

– Miért pont azt a gyűrűt, Lothaire – követelte MacRieve, – az összes többi közül?

– Nem ízlés dolga.

Azzal az ujjat az arannyal együtt elsüllyesztette a nadrágja zsebében.

– Rohadék! Nem viheted el innen – kiabálta Lucia még mindig a vámpír szorításában. – Nem érted? Csapdába fog csalni minket. Mind meghalunk!

Lucia érezte, amint a vámpír megvonja a vállát.

– Akkor még kész szerencse, hogy el tudok illanni.

– Nem, ha rajtam múlik. – Lucia megragadta a vámpír karját, és belemélyesztette a karmait. – Nem viszed el azt a gyűrűt, vámpír!

– Lucia, ne! Ne harcolj vele! – Ahogy MacRieve közéjük ugrott, Lothaire kezei felrepültek. Lucia nyomást érzett, majd egy nagyon nyugtalanító roppanást hallott.

Aztán sötétség lett.

Ahogy Garreth utána kapott, az egészet lassított felvételként észlelte.

A vámpír kifejezéstelen arccal megragadta Lucia állát és tarkóját, és eltörte a nyakát. A csont roppanása fülsiketítő volt.

Lucia petyhüdt teste a földre zuhant. MacRieve egy ordítással legyűrte a ritka levegőt, és Lothaire üldözésére indult, aki már húsz lábbal lejjebb járt a folyosón.

– Figyelmeztettelek, hogy ne gyere közelebb – mondta a vámpír. – Megbűnhődött érte.

Garreth fújtatott dühében, de a vámpír már eltűnt. És akkor suhogó fogaskerekeket hallott. A csapdák…

– Lousha, kedvesem, ébredj fel! – Őt nem lehet így megölni. Őt nem… – bár a Szövetségben bármi megtörténhet. Azt sem gondolta, hogy az unokatestvére egy boszorkányt fog feleségül venni, vagy hogy egy vámpír lesz a lykánok királynője.

Kintről sziklaomlás zaja szűrődött be. A sírbolt rázkódni kezdett, és aranycserepek kezdtek hullni a plafonról. Garreth magához szorította Lucia petyhüdt testét, és felkarolva lógó fejét kirontott a folyosóra.

Mire elérte a sírbolt bejáratát, alig látott – kőpor töltötte meg a levegőt. A gátak önpusztítóak voltak! A falak összeomlottak, és víz tódult be rajtuk. Mivel nem tartotta össze őket vakolat, így homokvár módjára morzsolódtak szét.

Az egész város el fog pusztulni. Víz, szikladarabok és négytonnás anakondák fogják elárasztani.

Garrethnek két választási lehetősége volt: beveszik magukat az egyik templomba, hogy megvédje a lány testét az ütközések okozta sérülésektől, vagy rohan vele, de akkor teljesen védtelenül hagyja…

44

Sikoltoznak a bőgőmajmok. Szikladarabok csapódnak egymásnak. Még a föld is remeg.

Félig-meddig eszméleténél, Lucia homályosan észlelte, hogy MacRieve, mint ahogy a tűzoltók szokták kimenteni az embereket, úgy tartja, a vállán átvetve, fejjel lefelé.

– Ó, hogy baszná meg! – üvöltötte, miközben felkapta a lány felszerelését, és rohanni kezdett.

Minden egyes lépésénél fájdalom nyilallt Lucia nyakának egy pontjába. A testének többi része zsibbadt volt.

Ahogy MacRieve lefelé rohant a macskaköves úton, az utat szegélyező totemek inogni kezdtek, és óriási dominó módjára omlottak össze. MacRieve félrekapta a fejét, kikerülte őket, miközben azok körülötte a földre csapódtak.

Aztán a ceibafák aknamezője jött, melyek a berepedő talaj hatására robbantak fel, és gyökereik úgy csaptak le, mint a hadonászó karok.

Lucia képtelen volt bármiben is a segíteni neki.

Amikor MacRieve ugrott egyet, majd rögtön utána még egyet, Lucia lepillantott a lábuk alá. Szakadékok keletkeztek mellettük, amelyek ki-be nyíltak és záródtak, mint a kopoltyúk…

Végül, a sok nehézség ellenére, MacRieve elérte a gátat. Összeszedte magát, és a lemorzsolódó sziklafalat célozta meg. A növényzet csapódott, és úgy sújtott le rá, mint egy eleven lény. Minden alkalommal, amikor Lucia úgy érezte, hogy a férfi elkapta az indát, kövek tűntek el, és zuhantak le a lába alól. Mindkét oldalukon ágyúgolyó módjára hihetetlen víznyomás sújtott le a sziklákra. Közvetlenül fölöttük víz szökellt ki puskagolyó sebességével.

– Csak bírd ki, kedvesem – mondta Garreth a lánynak. – Kijuttatom magunkat innen. – Majd morogva hozzátette: – Valahogy.

És ezzel Lucia újra elájult.

Amikor legközelebb felébredt, már a mentőcsónak fenekén feküdt. Halványan hallotta MacRieve-et, amint újra és újra próbálja beindítani a motort. – Gyerünk, indulj már, te vacak!

És beindult – megmenekültek!

– Hallasz engem, Lousha? – mintha már elindultak volna.

Lucia pislogva kinyitotta a szemét, és a délutáni napra bandzsított, amelynek sugarai az ágak között sütöttek rá. Kínok között emelte fel a fejét… Fájdalom hasított végig a nyakán, aztán le a hátán.

– Au!

– A pokolba is, maradj nyugton!

Lucia nem tudta fájdalom nélkül mozgatni a nyakát, és csak egyenesen előre tudott nézni. Megtapogatta a nyakát, és felkiáltott: – Ez fáj!

– Akkor hagyd abba! Csak maradj nyugton egy picit!

– Biztonságban vagyunk már?

– Ööö… nem, nem igazán.

Lucia hallotta a propeller köpülését, érezte a motor füstjét, és látta, hogy a fejük fölött lévő ágak nem mozdulnak. A csónak egy helyben áll? Ó, istenem, a folyó épp betódul az összeomlott gátakon, és ők az áramlatban vannak.

– Vissza fog bennünket szívni a temetőbe, igaz?

– Ó, igen.

*

Gyerünk, gyerünk! – mondta magában Garreth. De mennyit bír még el ez a motor?

Lucia már hosszú percek óta hallgatott.

– Most már biztonságban vagyunk?

– Még nem – morogta oda MacRieve. Az áramlat végül kiengedte őket. A csónak kilőtte magát hátrafelé, és így felszabadultak. A férfi megkönnyebbülésében lehunyta a szemét egy pillanatra.

– MacRieve, el kell mondanod mindent, amit látsz! Csak felfelé tudok nézni.

– Kint vagyunk a veszélyből egyelőre – és úton vagyunk vissza a Contessához.

Ha egyáltalán ott van még a hajó.

– Hogyan tudtál kijuttatni bennünket? – kérdezte.

Puszta szerencse.

– Tehetséges vagyok. Hogy van a nyakad?

Bár komoly sérülés volt, maga a törés kicsi lehetett, és így könnyen regenerálódott.

– Ha fáj, akkor gyógyul.

– Akkor biztosan a gyógyulás útjára léptem. Szerintem hamarosan fel fogok tudni ülni – mondta. – Meglep, hogy Lothaire épp csak kiroppantotta a nyakam. Azt pedig fel sem tudom fogni, hogy ott volt a sírboltnál. Kíváncsi lennék, hogy vajon mióta figyel bennünket.

Kétségtelen, hogy a pióca végignézte, ahogy magamévá teszem. Rohadt vámpírok!

– Mikor vált Lothaire ilyen borzasztóan erőssé?

– Ő nagyon idős már, az Ősi Ellenség. – A halhatatlanok pedig minden évvel egyre erősebbé válnak.

– Szerinted mit akar azzal a gyűrűvel?

– Fogalmam sincs. Az volt a legegyszerűbb darab arany az egész kamrában. Kell, hogy legyen valami olyan ereje, amiről mi nem tudunk.

– Szerinted visszajön?

– Azt hiszem, már régen elment innen. Mint ahogy nekünk is el kellene.

– Mit fogunk kezdeni azzal az ősi gonosszal, aminek letörte az ujját? Sőt, meg merem kockáztatni, hogy némi vizet is eresztettünk az őrzök a nyakába. Háromból három szabályt szegünk meg végül is.

És még így is hallottam bent valamit mozogni. – Nem tudom, hogy túlélhette-e bármi is a víz becsapódását. A várost eltörölte a föld színéről az áradat, majd teljesen elmerült.

De ha túlélték… A wendigók szívós gyilkosok. És aztán ott van La Dorada – ki tudja, mire képes, ha még egy olyan erős harcos, mint Damiãno is félt tőle?

Lucia elhallgatott egy percre, és aztán megkérdezte: – És mit fogunk akkor csinálni, ha a Contessa itt hagyott bennünket? Vagy ööö… elsüllyedt?

Körülbelül kétszer annyi időbe telne ezzel a csónakkal elérni a Contessát, mint amennyi idő alatt a Contessa elérne idáig. Vagy megpróbáljuk megszerelni a Barãót.

A kísértethajót, ami dugig van felaprított hullákkal.

– Reméljük, hogy nem hagytak itt bennünket.

Lucia kinyújtotta MacRieve felé a karját.

– Segíts felkelnem!

– Lousha, ez még túl korai.

– Nem fogom a fejemet mozgatni.

Amikor MacRieve kelletlenül felültette a lányt, bár merevnek és fájdalommal telinek tűnt, azért nem volt olyan rosszul.

– Látod?

– Jól van. Szóval meséld el, hogy mit láttál utoljára az utasokból és a legénységből?

– Travis megsérült. Lefejelte a kormányállást, és kiütötte magát vele. Schecter félelmében maga alá húgyozott, Rossiter próbálta megjavítani a szivattyút.

– És mi van Izabellel meg Charlie-val?

– Chizabelre gondolsz?

Mikor MacRieve felvonta a szemöldökét, Lucia elmagyarázta neki, hogy mit látott, hogy hogyan alakult át Izabel – akár egy alakváltó – nőből férfivá.

– Láttad Izabelt, amint Charlie-vá változik? – kérdezte Garreth.

– Közvetlenül a szemem előtt.

– Komolyan? – aztán felvonta mindkét szemöldökét. – Ugye nem vetted át a fürdőruhádat Izabel előtt?

– Csak néhányszor.

– A francba! Charlie látta a nőmet meztelenül – szólt MacRieve gorombán. – Majdnem jobban bírtam őt, amikor még azt hittem, hogy egy késelős gyilkos. – MacRieve egy fatönköt bámult. – Meg kell fejtened, hogy mi az ő története. Elégítsd ki a lykáni kíváncsiságom.

– Na és mit fogunk mondani a többieknek, ha visszamegyünk?

– Majdnem az igazat. Elmondjuk, hogy Damiãno megtámadott bennünket egy késsel tegnap. Így aztán beszálltunk egy mentőcsónakba, hogy utolérjük a Barãót, de addigra már mindenkit megöltek ott. Aztán azt mondjuk, hogy a motor elromlott, és addig sodródtunk, míg meg tudtam javítani.

– Jól hangzik – mondta Lucia, majd megvonta a vállát, és megrezzent a nyakába hasító fájdalomtól.

– Finomabban, kedvesem. Várnod kell vele. Sajnálatos módon lesz rá elég időd…

Órákon keresztül felfelé mentek a folyón a csónakkal azért imádkozva, hogy a Contessa még mindig ott legyen. Késő délután lehetett, amikor MacRieve így szólt: – A kanyar után kellene lennie – és felkészült, hogy visszatartsa a lélegzetét…

– Vártak ránk! – Lucia megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta a még mindig lehorgonyzott hajót. – És még mindig vízen vannak! Nem tudom, kinek a döntése volt, hogy várjanak, de a legjobb barátom, az biztos. Szükségem van egy száraz ágyra és egy zuhanyra.

– Ja, nekem meg kávéra és ennivalóra. Úgy tűnik, mégsem hagyott el bennünket a szerencsénk.

Úgy látszott, a Contessa, bár beeresztett némi vizet, mégsem feneklett meg – ez jó jel. Több van a vén csotrogányban, mint Garreth azt valaha is kinézte volna belőle. A generátora még mindig működött, és zümmögtek a szivattyúi.

Természetesen úgy nézett ki, mint egy rakás trágya. A korlátok nagy része hiányzott, és betörtek az ablakai. Az egyetlen légkondicionáló egység bizonytalanul lógott egy megvetemedett ablakkeretről.

A fedélzeten a folyóból bekerült növényzet száradt, és húsz láb sugarú körívben sár tapadt a hajó oldalára, feltehetőleg kajmánfarkakról, még akkorról, amikor a lények támadásba lendültek.

– Lefogadom, hogy feleannyi idő alatt visszaér a hajó a kikötőbe – mondta MacRieve kormányzás közben. – Sodródunk majd az áramlattal, és a sok eső miatt erős a folyó sodrása.

És ha biztos helyen tudhatlak, akkor végre elrendezhetem ezt a Cruach-ügyet. Egyedül – tette hozzá magában.

– Ó, az istenekre, odasüss! – mondta Lucia, rámutatva egy döglött, felakasztott kajmánra egy közeli fán. A szeméből még mindig a lány nyilai álltak ki. Felülről legyek dongták körül a rothadó dögöt – míg alulról piranhák harapdálták. A halak harcoltak érte, és olyan vadul tépkedték, hogy a kajmán végtagjai és farka úgy csapkodott, mintha még élne.

– Esőerdei hulladék-újrahasznosítás – mondta Garreth. – Perceken belül csupaszra zabálják.

Széles terepet engedve a piranháknak, Garreth a Contessa megmaradt fedélzete felé irányította a csónakot. Amint kikötötte a hajóhoz, felsegítette Luciát a fedélzetre, és óvatosan a lábára állította.

– Ne kezelj már úgy, mint egy tollpihét, MacRieve. Már meggyógyultam.

MacRieve átkarolta Luciát a derekánál.

– Mint ahogy én is. És teljesen meg fogunk gyógyulni, ha közösen a zuhany alá megyünk.

– Itt az ideje, de először kezdjük a legfontosabbal. Találjuk meg a többieket.

– Travis? – kiabálta Garreth.

Nem jött válasz.

– Szerintem Travis ki van vonva a forgalomból – mondta Lucia. – Egy akkora ütés, mint amekkorába beleszaladt, még egy halhatatlant is megrázna.

– Van itt valaki? – kiabálta Garreth a levegőbe szimatolva.

Se vámpírok, se Damiãno, se szövetségbeliek… De akkor mégis miért olyan nyugtalan? Amikor hangokat hallottak a szalon felöl, felkapták a fejüket.

Izabel és Schecter állt sápadt arccal a teremben.

– Mi folyik itt? – kérdezte Lucia.

Csak akkor pillantották meg a három köpenyes alakot mögöttük, amikor már beléptek a szalonba. Rászáradt vér borította a bőrüket, és fegyvert szegeztek rájuk.

45

– Kromiták – jegyezte meg gúnyosan Lucia. Hát ezért nem hagyta ott őket a Contessa. Ezek a rohadékok itt várakoztak a túszokkal.

Mind a három megszállottságtól fátyolos tekintettel meredt rá, a köpenyeik vérfoltosak voltak.

A szokásos fegyverzetük, a nyélen szarvakkal mintázott kardjaik ugyan a tokjukban pihentek, viszont a pisztolyaik a kezükben villogtak.

– Ti öltétek meg Barão utasait – mondta Lucia. – Nem Damiãno.

– Mindannyian az Ő nevében haltak meg – válaszolt a legidősebb kromita, aki a trió vezetője lehetett.

Az alakváltó felkapta a machetét, amit Izabel épp akkor dobott el, és rögvest eldobta Lucia irányába.

– És még fegyvert is hoztatok? – gúnyolódott MacRieve. – Szórakoztatni jöttetek?

– Add ide a dieumortot– mondta a vezető –, vagy megöljük ezt a kettőt.

– Hát legyen – vonta meg a vállát MacRieve.

Schecter felkiáltott. Úgy tűnt, mintha remegni kezdenének a térdei, megragadta Izabel karját, de ő ellökte magától.

– Megőrültél? – mondta Schecter – Csak add nekik oda, amiért jöttek.

– Fel sem foghatod, hogy milyen rossz napom volt. Nem adok senkinek semmit! – MacRieve szeme szikrákat szórt.

– Lelőlek! – mondta a vezető.

– Ahogy csak kívánod! – MacRieve-ben már éledezett a fenevad. – Gyerünk!

– Nem elvenni akarjuk a dieumortot. Meg akarjuk semmisíteni. – A vezető jelt adott a legfiatalabbnak, aki erre széttárta a köpenyét. Az övére bomba volt erősítve. Fölemelte reszkető kezét, a hüvelykujját a detonátor piros gombja fölé helyezte.

– Na, fölkeltettétek az érdeklődésemet – motyogta MacRieve.

– Ne add nekik oda! – szólalt meg Lucia – Úgyis megpróbálnak megölni minket. Imádják feláldozni magukat.

MacRieve megrázta a fejét: – Ez tényleg képes megölni téged – suttogta. A szemei kéken vibráltak, ahogy Lucia arcát nézte. – Nem kockáztathatok.

Hirtelen egy fülsüketítő durranás hallatszott. A legfiatalabb kromita feje szétrobbant, a vér ráfröccsent a háta mögött lévő térképre.

Lucia hátrafordult. Travis a terem falának esett, a puskája füstölt, a feje be volt kötve.

– Fuss, Izabel! – ordította. – Menj! – Izabel és Schecter kirohantak az ajtón.

A két kromita a halott társuk felé fordult, és rászegezték a pisztolyukat.

– MacRieve! – ordította Lucia. – Fel fogják robbantani a bombát!

MacRieve ekkorra már a halott kromita elé vetette magát, hogy a testével felfogja a golyókat, kéken vibráló szemeit pedig a lövöldözőkre szegezte.

Tudva, hogy mészárlás következik, Lucia Travis hamuszürke arcába csapta az ajtót, úgy, hogy a keresztfa rögtön a helyére csapódott.

Miközben a golyók záporoztak, MacRieve próbálta a testével védelmezni a bombát, majd nekiesett a kromiták torkának. Mindketten a földre zuhantak: az egyiküket sikerült majdnem lefejeznie, a másik pedig vérző torkát szorongatta.

MacRieve-hez érve Lucia felsikított: – Te jó ég, a mellkasod! – Rengeteg golyó érte őt.

– Akárcsak az… az első randink.

– Te őrült lykán – mondta Lucia, miközben megcsókolta MacRieve homlokát.

– Téged akar, Lucia – hörögte a még életben lévő kromita. Lucia teste megfeszült. Felugrott, megragadta a halandó véres fejét. Nyaktörések napja, add tovább. – Azt akarja, ho…

Megcsavarta a fejet. A plafonra bámult, ahogy az elégtétel érzése végigjárta a testét. Akárhányszor megölte Cruach egy követőjét, azt gondolta, hogy a Megtört Vérszomjas is érzi az ő fájdalmukat.

És ez csak a kezdet, férjem. Megmutatom neked, mi az a szenvedés…

MacRieve nagy nehezen Lucia felé fordult: – Információt adhatott volna.

– Ne haragudj, magával ragadott a hév – mondta a lány, miközben visszament MacRieve-hez.

Gyűlölt hazudni neki, de olyan közel volt ahhoz, hogy örökre eltemesse a titkait. És már a titkolózás oka is megváltozott: többé nem a szégyenét akarta elrejteni, hanem az ő skótját megvédeni.

– Lousha… azt hiszem, az egyik golyó a szívem felé tart…, meglehet, hogy egy pár percre ki leszek ütve…, ne kerülj ba… – MacRieve eszméletét vesztette.

Travis dörömbölni kezdett az ajtón: – Fel fogom robbantani ezt a szart!

– Akkor minket fogsz eltalálni – kiáltott Lucia. – Adj egypár másodpercet! Jól vagyunk.

Igen, jól. Csak éppen hullákkal körbevéve, amiktől sürgősen meg kellene szabadulni. Nem lepleződhetünk le éppen most! Már pont elég nagy bajban volt. Hogyan szabaduljak meg tőlük… Hogyan?

Észrevette az egyik kitört ablakot. Hulladékfeldolgozó az esőerdőben. A kromita vezér testéhez rohant, elkezdte az ablak felé húzni, aztán átfordította a holttestet.

Lebegj, lebegj.

Travis megrohamozta az ajtót. Úgy hangzott, megpróbálja a puskája végével áttörni. Hamarosan átjut.

Gyerünk, halacskák!

Megnyugodva sóhajtott fel, amikor a piranhák őrjöngve felfalták a férfit. Na, még kettő. Gyorsan végzett velük. A bombát óvatosan leszerelte az utolsóról, mielőtt testét a piranhák közé dobta volna.

– Okos kislány – mondta érdes hangján MacRieve, miközben kinyitotta az egyik szemét.

– Mi legyen a bombával? – suttogta Lucia.

– Dobd a vízbe…, súlyozd le!

Körbenézett, szemei valami nehéz dolog után fürkésztek, de semmit használhatót nem találtak. Aztán megpillantotta a második betört ablakból lelógó légkondicionálót.

Lucia visszahúzta a gépet terembe, majd kirántotta a közepét, kiszedte a belsejét, és óvatosan belehelyezte a bombát. Aztán beledobta az egész szerkezetet a folyóba. Elégedetten bámulta, ahogy az süllyedni kezd.

Mire Travis átjutott az ajtón, Lucia már bekötözte a hímzett asztalterítővel a félájult MacRieve mellkasát, hogy elrejtse a sebek nagy részét.

Ahogy a kapitány fáradt tekintete körbepásztázta a szobát, Lucia is gyorsan körbepillantott, és megpróbált a kapitány szemével nézni. Feleségének hímzése kötszerként szolgál. A légkondicionáló részei szerteszét hevernek a földön. Rengeteg vér spriccelt ki a kromiták torkából, amikor MacRieve megtámadta őket. De legalább a köpönyegesektől megszabadult.

– Azt hiszem, innom kell egy italt – mondta vontatottan a kapitány, ahogy leült a székére. – Minden egyes rohadt út hátborzongatóbb az előzőnél.

Ó, ha csak a felét tudná annak a sok furcsaságnak, ami a fedélzetén történik!

– Hová tűntek azok az emberek?

– Elmenekültek – hazudta bátran Lucia –, a fene egye meg őket.

Travis lassan bólintott.

– A fej nélküli… ő is elmenekült?

– Magukkal vitték. Féktelen fanatikusok.

– Mit akartak?

– Egy tárgyat, ami most nálunk van. Valami vallásos jelentése lehet a számukra. Világvége, utolsó ítélet vagy valami ilyesmi.

– Láttam, ahogy MacRieve minimum két golyót kapott, mielőtt kizártatok engem – mondta Travis –, de úgy néz ki, mintha csak szunyókálna. A skótok… szívósak, mi?

A kapitány összedörzsölte a két tenyerét az arca előtt, majd így szólt:

– Nos, úgy gondolom, hogy az történt…

– Travis – vágott közbe Lucia fagyos hangon –, megsérült a fejed, iszákos vagy, és ha senki sem hall arról a dologról, amit te hinni vélsz, hogy megtörtént, akkor kifizetem a hajó javíttatását. Egy szép kerek összeget fizetek.

Rövid gondolkozás után a kapitány rákacsintott: – Négyszerezd meg, és a memóriám nagyon gyorsan elromlik.

– Rendben.

– Még egy kérdés. Damiãno nem volt veletek?

Lucia megrázta a fejét, majd elmondta azt a sztorit, amiben megegyeztek MacRieve-vel: a barãói gyilkosok a köpönyegesek voltak.

Amikor Travis megtudta, mi történt azokkal az utasokkal, sápadt arca több színben kezdett játszani.

– Biztos vagy benne, hogy az a három tette? Akár Malaquí is lehetett.

– Malaquít is megölték. – Lucia csalódottságot vélt felfedezni a kapitány arcán, ami nem jelentett túl jót.

Izabel berohant a terembe. Ahogy meglátta MacRieve-et, kikerekedett a szeme.

– Deus do ceu! Rendbe fog jönni?

– Csak horzsolás – mondta Lucia.

Izabel bután bólintott.

– És hová tűntek azok a rémisztő emberek?

– Elmenekültek – válaszolta Travis –, már messze járnak.

Amikor MacRieve ismét magához tért, Lucia így szólt:

– Segítsetek visszavinni a kabinba!

Travis és Lucia segítségével MacRieve lábra tudott állni, de amikor megingott, Travis átkarolta MacRieve vállát. – Hatalmas állat – morogta.

Bevezették MacRieve-et a hetes kabinba, és lefektették az ágyra.

– Azonnal kórházba kell vinnünk.

Lucia a kapitány fejéből szivárgó vérre nézett. Nem MacRieve az egyetlen, akit kórházba kellene vinni. A kapitány fölemelte a fejét, és Chuckot hívta, de nem kapott választ.

– Láttad tegnap este óta, ugye? – kérdezte Izabelt. Travis őszintén aggódott.

– Ő jól van – válaszolta Izabel.

Travis aggodalma dühre váltott: – Akkor hol a pokolban van?

– Charlie… ő most… – Izabel elhallgatott, segélykérő pillantást vetett Luciára.

El sem hiszem, hogy ezt teszem. – Charlie egy lyukat foltozott, amikor bejöttünk. Elég komolynak tűnt.

Izabel gyorsan hozzátette: – Capitao, megint vérzik a feje. Visszavezetem az ágyához, majd utána segítek Charlie-nak. Pillanatok alatt úton lesz megint a Contessa.

Lucia már várta, hogy Travis azt mondja, senki sem tud semmit megjavítani, ehelyett Izabelre bámulva csak ennyit szólt: – Mi lenne velem nélkületek?

Izabel csüggedtnek tűnt. És most értette meg Lucia, miért. Na, jó, lehet, hogy nekik is nagy akadályokat kell leküzdeniük.

Schecter csak ekkor rohant be a kabinba. Szemüvegének egyik lencséje összetörve, szétálló haja végre lesimítva.

– Hm, egy gerenda beékelődött a gépház tolóajtajába.

– És? – csattant fel Travis, mintha meg akarná ölni a professzort.

– És azt hiszem, hogy Rossiter még a gépházban van.

A kapitány és Izabel azonnal kirohantak.

MacRieve kinyitotta az egyik szemét.

– Menj! Kedvelem azt a halandót.

Lucia a többiek után rohant a gépház felé.

Amikor odaért, a kapitány a gerendát akarta megmozdítani. A fején lévő kötés máris átitatódott vérrel. Schecter használhatatlan volt. Izabel eltűnt, kétségkívül „Charlie-t kereste”.

– Hadd segítsek – szólt Lucia. Úgy tett, mintha nagy erőfeszítésbe kerülne a gerenda elmozdítása, aztán a nyitott tolóajtó felé sietett. Amikor a gőz kiáramlott, próbálta eloszlatni az arca elől.

A gyilkos pára eloszlott, s meglátta Rossitert, ahogy a lépcsőn próbál felmászni. Nem volt rajta póló, a teste csupa kenőanyag és verejték, deréktól felfelé csurom víz. Kábának tűnt a párától, a szemei véresek voltak.

Ahogy Lucia lerohant segíteni, észrevette a falon magasan lévő olajmaradék sávját. – Ilyen magasan volt a víz? Ha igen, akkor bizony süllyed a hajó.

– Csak az hajtott…, hogy működésben tartsam a szivattyúkat – mondta Rossiter.

Lucia bele sem mert gondolni, hogy milyen rémisztő lehetett Rossiternek – egy halandó, aki fogságba esett, minimális fény, körülötte egyre növekedett a vízmagasság, és tudta, hogy nagy valószínűséggel meg fog fulladni.

– Nélküled elsüllyedtünk volna – mondta Travis, majd a válla felett folytatta –, minden azok miatt a rohadt kajmánok miatt!

A fedélzeten mindenki utálta Schectert, de Rossiternek volt a legtöbb oka rá. A rémes este mellett a doktor küldetése is befejeződött – minden reménye szertefoszlott, hogy megtalálja az orchideáját. Schecter akár meg is ölhette volna őt.

Ahogy visszavitték Rossitert a fedélzetre, vad tekintete megállt Schecteren, majd bősz ordítással rátámadt a doktorra.

46

– Évek óta nem láttam ilyen ütést – mondta Lucia, ahogy belépett a kormányosfülkébe. Chizabel a narancssárga naplemente felé kormányozta a hajót.

A már amúgy is megrepedt szélvédő nem jelentett nagy akadályt a kajmánoknak, és most, hogy a szél befújt a nyíláson, Izabel hosszú fekete haja csak úgy lebegett. Annyira nőies volt. Meg sem fordulna senkinek a fejében, hogy Izabel valójában félig férfi.

– És amikor Rossiter doki tovább ütötte Schectert – mondta Izabel –, szó szerint kiverte a szart is belőle. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges.

– Hamarabb közbe akartam lépni és leállítani őket. Tényleg – mondta Lucia. – És hol van Travis?

– Capitao a kabinjában alszik. Rossiter adott neki egy kis morfiumot.

A doktor meg akarta vizsgálni MacRieve-et is, de Lucia nem engedte, mondván, a sebei csak horzsolások, és nemsokára teljesen felépül.

– MacRieve él még?

– Ő is pihen. – A skót megint eszméletét vesztette, de ettől eltekintve szépen gyógyult. – Javul az állapota.

Izabel erre felhúzta a szemöldökét. Az emberek azt gondolhatták, hogy MacRieve biztosan a halál kapujában lehet.

Lucia gyanította, hogy Izabelnek van valami titka. Ő is mindig próbálta kerülni a témát. Lucia a lemenő napba bámult. Reggel ugyan egy kicsit zavartnak érezte magát, de most tele volt reményekkel.

Nála volt a dieumort, ami egy lépéssel közelebb hozta őt ahhoz, hogy megszabaduljon Cruachtól, és egy lépéssel közelebb a MacRieve-vel közös jövőhöz. Azzal a lykánnal, aki az ellenségből a szeretőjévé, majd élete szerelmévé vált. Viszont nem érezte magát felkészültnek erre. Még nem. Korábban, miközben a Contessa felé haladtak, Lucia arra gondolt, mi lenne, ha MacRieve megkérné a kezét. Ugyan ez nem igazán szokása a lykánoknak, de már megemlítette neki, hogy egyszer majd a felesége lesz. Mit mondott volna, ha tényleg megkéri a kezét? Majd legközelebb? Visszatérhetnénk erre, miután megözvegyültem?

De pár nap múlva visszatérhet a skóthoz – végre szabadon. Úgy, hogy már sem Skathihoz, sem Cruachhoz nem köti semmi. – Mennyi idő még, mire visszaérünk?

– Négy nap. Maximum.

– Tudod az utat?

– Jobban, mint bárki más ezen a folyón – válaszolta magabiztosan Izabel.

– A Capitao beszélt arról az éjszakáról. Tényleg megtámadott Damiãno? Tudtam, hogy őrült!

– Nem is kicsit.

– Travis azt mondta, hogy a köpönyeges férfiak vallási fanatikusok voltak, és valami ereklyét kerestek, amit MacRieve és te találtatok.

– Örülhetünk, hogy élve megúsztuk – Lucia kihúzott egy másik széket. – Szóval tegnap este elég sok dolog kiderült. Rossiter egy hős, Schecter egy beszámíthatatlan tudós, Izabel részben… férfi. – Nem akarod elmondani, mi folyik itt? Ember vagy?

Izabel körülnézett, mint aki azt sejti, hogy tréfát űznek belőle.

– Ó, igen. Vagy van más lehetőség?

Lucia egy kérdéssel válaszolt: – Tudod, miért vagy olyan…, amilyen?

– Valószínűleg egy gonosz nő átkozott meg. Vudu, santeria, ki tudja? – Izabel összeráncolta a szemöldökét. – Te miért nem akadsz ki?

– Egy kicsit ki voltam, de mindig is hittem a természet-feletti dolgokban, szóval elég hamar túltettem magam rajta – válaszolta Lucia. – Tehát mikor vált Izabel Carlottából Izabel és Charlie?

– Két évvel ezelőtt – sóhajtott fel Izabel. – Az első szerelmem éppen akkor dobott. Ittam, és teljes szívemből arra vágytam, hogy tudjam, miért viselkednek úgy a férfiak, ahogy. Volt ott egy furcsa nő, aki azt mondta, hogy válaszolni tud a kérdéseimre. A következő reggel nagyon másnaposan ébredtem. Ja, és férfiként.

Gonosz boszorkány lehetett.

– Azért jöttem az Amazonas vidékére, hogy gyógymódot találjak. Vagy legalábbis valamilyen magyarázatot.

A gyógymód eléggé valószínűtlen. A boszorkányok varázsigéi nem igazán oldhatóak fel, hacsak nem egy hasonló vagy nagyobb erejű boszorkány próbálja levenni az átkot. Lucia ismert egy boszorkányt – a Mariketát, a Régóta Vártat, aki a pénzt és a tivornyákat mindennél jobban szerette –, aki valószínűleg meg tudná semmisíteni a bűbájt, viszont ötven évig korlátozták az erejét, amíg nem tudja jobban használni. Izabel pedig addig kétségtelenül nem veszi hasznát a boszorkánynak.

– Képes vagy az akaratoddal befolyásolni az átváltozást? – Amikor Izabel bólintott, Lucia folytatta a kérdezősködést. – Elmondod Travisnek? Csak idő kérdése, hogy rájöjjön.

Izabel szeme könnybe lábadt: – Soha nem értené meg. Miután kórházba viszem, eltűnök az életéből.

Szegény lány. Korábban örült volna annak, ha Izabel elhagyja Travist, most viszont sajnálta, hogy a kötelességének tartja.

Mi ez a sok együttérzés, amit az emberek iránt érzek? Talán jobban tenné, gondolta, ha nyitna egy menhelyet az embereknek. Gondoskodhatna róluk, etethetné őket. – Iz, adj neki egy esélyt. Még meglepetést is szerezhet.

– Ez nem olyan egyszerű. Tudod, Charlie-nak is szüksége van szeretetre. És Travis… Semmi esélye sincs ennek.

– De ha képes vagy megváltoztatni a nemed, akkor maradj mindig nő.

– Megbetegszem, ha nem változok elégszer Charlie-vá és vissza.

– Hát ezért volt Charlie gyakran sápadt. – Lucia most jött rá, hogy az ikrek miért öltöztek egyforma ruhákba. Iz mindig bő cuccokat hordott azért, hogy feltűnés nélkül változhasson Charlie-vá.

– Át tudsz most változni?

– Igen, de nem veszek fel rendeléseket – mondta gúnyosan, ahogy beletörölte az orrát pólója szélébe. – Nem fogod elmondani a Capitaónak, ugye? – Teljesen kétségbeesettnek tűnt már csak a gondolattól is, hogy Travis rájöhet a titkára.

Lucia felhúzta a szemöldökét. – Tényleg azt hiszed, hogy hinne nekem?

– Nem. Biztos, hogy nem hinné el – válaszolt. – Szóval… akkor még mindig… barátok vagyunk?

– Igen, Chiz, barátok vagyunk. Viszont soha többé nem fogok átöltözni előtted.

Izabel felsóhajtott: – Mintha bejönne a csontos feneked Charlie-nak, kisanyám.

– Hát persze, hogy nem, mivel Chucknak a részeges fazonok kellenek, mint a könnyen kapható kishúga.

Izabel fölnevetett, viszont az arckifejezése hirtelen ijedtté vált.

– Ez az első alkalom, hogy ezen tudjak nevetni.

Akkor jól végeztem a dolgomat. – Figyelj csak, ha esetleg New Orleansban jársz, keress fel. Van néhány furcsa fazon abban a városban. Talán találunk valakit, aki tudja, mi történt veled.

Izabel szemei kikerekedtek.

– Tényleg? Ezt most komolyan mondod?

– Persze! Majd megadom a számom, mielőtt kikötünk.

A kabinlépcsőkön lefelé menet Lucia találkozott Rossiterrel. A doktor már lezuhanyozott, átöltözött, de még mindig nem aludt.

– Éppen magát kerestem – mondta. – Biztos benne, hogy ne gondoskodjam a férjéről?

– Tessék?

– Megvizsgálom nagyon szívesen.

– Ja. MacRieve. Tényleg jól van, csak egy kis horzsolás az egész. De köszönöm, hogy felajánlotta. És köszönet még egyszer azért, hogy megmentette a hajót.

Rossiter bánatosan mosolyra húzta a száját. – Közrejátszott az is, hogy magamat mentsem.

Ha valamikor szüksége lenne egy kiadós pihenésre a doktornak, az most lenne, az után a pokoli éjszaka után. De neki nem jelentene segítséget vagy feledést az alvás. Újra elöntötte az együttérzés Luciát.

– Nézze, nagyon sajnálom, hogy nem járt szerencsével ezen a felfedező úton.

– Túlélem… – mondta a férfi vállat vonva, majd megpróbált elfojtani egy fintort.

Nem, nem éli túl. Nem kedvelem az embereket. Nem kedvelem az embereket. Ahogy ezt kántálta magában, rájött, hogy ezen az emberen mégis segíteni akar.

Mielőtt bármi olyat tett volna, amit később megbán – mondjuk, odasúgni neki azt, hogy Hé, nem akarsz mítosszá válni, mint mi? –, inkább igyekezett minél előbb magára hagyni.

– El kell intéznem egy telefonhívást – aztán elsietett mellette.

Ahogy a hátsó fedélzet felé haladt, Nïxet tárcsázta, és végre sikerült is utolérnie az orákulumot.

– Nïx, van néhány nagyon jó és néhány elég rossz hírem – kezdte Lucia. Aztán mindent elmagyarázott, azzal bezárólag, hogy talán bekerült egy kis víz a kriptába.

– Most kit élesztettél fel? – kérdezte Nïx megdöbbenve.

– A főgonoszt. A Bearanyozottat. Rémlik?

– Emiatt majd később aggódunk – mondta Nïx. – Egyelőre csak egy apokalipszist állítsunk meg. Te, figyelj csak! Nem vagy véletlenül benne egy közelgő merényletben? Hol van az a jegyzeted?

– Nïx, négy nap múlva kikötünk. Szükségem van járműre, melegebb ruhákra, farmerra, bakancsra.

– Iquitos mellett várni fog egy helikopter, aztán egy teletankolt repülő, ami elvisz Északföldére, meg majd várni fog pár ruha és egyéb felszerelés is. Feltéve, ha emlékezni fogok ezekből bármire is.

– Nïx!

– Ó, várj csak, valami eszembe jutott! Meg kell szerezned a dieumortot, és le kell ráznod MacRieve-et.

– Már tervezem, hogyan szabaduljak meg tőle. De miért mondod ezt így?

– Mert ő is ugyanezt akarja veled tenni. Szembenézni Cruachcsal – nélküled.

– Nem tenne ilyesmit! – MacRieve nem tudott arról, hogy Lucia is benne van. Azt gondolta, hogy ha eltitkolja, úgy elkerüli a vészt.

– Ó, dehogynem tenne.

Talán valami olyan nemes cél miatt, mint biztonságban tartani Luciát. Szemétláda! Mindamellett, hogy ez egyedül csak Lucia csatája – és bizony hosszú ideje várt már arra, hogy elpusztítsa a Megtört Vérszomjast –, Cruach megfertőzheti MacRieve-et.

Már megfogalmazódott benne a terv, hogy miként is tudná lerázni a skótot. Valójában MacRieve adta az ötletet. Csak be kell törnöm Schecter kabinjába a következő négy napban…

– Nïx, mondd meg Reginnek, hogy álljon készen! – kérte Lucia. Általában Regin az, aki segít, amíg Lucia elvégzi a dolgok oroszlánrészét.

És nem pedig valami vérfarkas magasztos eszményképekkel. Amikor ennek az egésznek vége, Lucia majd visszamegy MacRieve-hez, és elmagyaráz… néhány dolgot.

– Sajnos Reginnek most ki kell hagynia az istenölést és az utópartit. Úgy tűnik, elrabolták.

– Hogy micsoda? – Lucia hangja megremegett. – Ki rabolta el? Ki volt képes elrabolni őt?

– A részletek még nem világosak, viszont már leszűkítettem a gyanúsítottak számát tizenötre. Csak hogy egypárat megemlítsek: földönkívüliek, egy fiúbanda, a CIA és egy barbár.

*

Ahogy eső áztatta a Contessát, Garreth a mellkasára húzta Luciát, akinek teste teljesen ellazult az órákon át tartó szextől.

– Alig tudom elhinni, hogy nemsokára Iquitosban leszünk – mormolta. MacRieve már visszanyerte az erejét – pont idejében. Éppen csak hajnalodni kezd majd, amikor kikötnek.

– Már majdnem szomorú vagyok amiatt, hogy el kell hagynom ezt a hajót. Még azok után is, amiken keresztülmentünk – lassan végigsimította a hegeket Garreth mellkasán. – És máris hiányzik a pillangóm.

Annak ellenére, hogy biztosította Luciát, talál majd módot arra, hogy megtartsa, ő erre csak furcsán nézett. – Azt hiszem, Lucia Incantatának szüksége van a szabadságára.

– Nekem is hiányozni fog ez a hajó, kedvesem – mondta Garreth. – Életem legszebb éjszakáit töltöttem rajta itt, ebben az ágyban.

Lucia bólintott: – Többnyire ebben az ágyban.

A skót Lucia hajával játszott; annyira elmerült benne, hogy majdnem megfeledkezett a tervéről: annyira lefárasztani Luciát, hogy hajnalra teljes kábultságba essen, aztán ő kioson, és elintézi a feladatát. – De az elmúlt négy napban annyira furcsa voltál. – És a rémálmok még soha nem voltak ennyire borzalmasak. Segíteni akart Luciának, de nem tudott.

– Talán csak az idegeskedés a közelgő csata miatt – mondta Lucia. – Majd sokkal könnyebben pihenek, miután használjuk a dieumortot. Attól tartok, hogy a neheze még hátravan.

A kezükben tartották azt az ősi titkot, amelyet több ezer évig rejtegettek az eddig átjárhatatlan oldalon, amit legendák lényei őriztek. És most ők ezt erre a világra hozták.

A Szövetség minden szektájának megvannak a saját látnokai, akik képesek elvezetni a tagokat egy ilyen fegyverhez, nem is beszélve az istenek által küldött merénylőkről.

Garreth is kész volt használni a fegyvert. Délután felhívta Lachlaint, hogy segítsen rábeszélni Bowen boszorkányát arra, hogy segítsen neki. Lachlain nagyon örült annak, hogy Garreth ilyen hosszú idő után végre társra talált, meg persze annak is, hogy megtalálta a dieumortot. Annak viszont már kevésbé, hogy az öccsét majdnem felfalta egy kígyó.

– A rohadt életbe, Garreth! – ordította. – Veled megyek erre az útra. Bowen is jön.

– Dehogy jöttök!

Azok után, ami az elmúlt évben történt velük, nem akart még több gondot rájuk zúdítani.

– Meg tudja találni a boszorkány a célpontot, vagy sem?

– Igen, a könnyebb hókuszpókuszokat még meg tudja csinálni. De ugye nem akarsz megfosztani minket a harctól?

– Azért, hogy nehogy felhergeljük a vámpírkirálynőt és a legerősebb boszorkányt, aki valaha élt. Ó, hát persze.

– Mi a terved?

– Ellopni a nyilat Loushától, kilopakodni, lelőni az istent. Aztán visszajövök egy ajándékkal és egy bocsánatkéréssel, majd megígérem, hogy a következő istent ő ölheti meg. – Garreth hangja jóval magabiztosabbnak tűnt, mint amilyennek valójában érezte magát. Nem tudta megmondani, hogy vajon Lousha meg fog-e neki bocsátani, vagy újra eltűnik.

De úgy gondolta, nincs választási lehetősége. Nem tehette ki őt veszélynek. Csupán az, hogy náluk van a fegyver, komoly fenyegetést jelentett. Nem adhatta fel, muszáj volt bizakodnia. Talán ha valamilyen ígéretet ki tudna csikarni belőle…

– A dolgok meg fognak változni, amikor visszatérünk, Lousha – szólt most hozzá Garreth –, de remélem, nem túlságosan.

Megfogta Lousha arcát, és csókokat nyomott a homlokára, a szemhéjára és a fülcimpájára.

– Tudom, hogy ti valkűrök szeretitek a házasságot és a hasonló dolgokat. Szóval, ha a feleségem akarsz lenni…

Amikor Lousha teste hirtelen megmerevedett, Garreth gyorsan hozzátette: – …vagy nem. Csak azért kérdezem, mert a fivérem is összeházasodott a társával.

– Nem hagyhatnánk ezt most? Majd megbeszéljük, amikor vége lesz ennek az egésznek…

Egy férfi ordítása hasított végig a levegőben.

– Ismerem ezt a hangot! – mondta Lucia.

Schecter.

– Biztos megint egy gyíkot talált a kabinjában – mondta Garreth. – Most már minden hidegvérű lénytől majdnem annyira félt, mint Rossitertől.

A halandó Rossiter nyugodt beletörődéssel fogadta sorsát mindaddig, amíg Garreth meg nem említette, hogy valószínűleg egy másik csapat is útra kel, hogy megmentse a gazdag Barãót, és visszaszerezze az elesetteket. Ha a doktor stoppolna, az egy újabb hónapot jelentene. Csupán egy hónap. Egy halandónak egy egész hónap hosszú időt jelent. Egy haldokló halandónak pedig magát az örökkévalóságot.

– Na, jó – sóhajtott fel Lucia –, lehet, hogy pár dolog nem fog annyira hiányozni. – Előrehajolt, és megcsókolta Garreth arcát. – De komolyan gondoltam, amit mondtam, skót. Akarok a jövőnkről beszélni, de még nem most.

A mindenségit, ez több volt, mint amire számított! Ellazította magát még egyszer, majd maga felé húzta Luciát.

– Tudok várni. Még – mondta, tudva, hogy bármennyit képes várni Luciára.

Lucia érezte, ahogy MacRieve vágya ismét feléled, és a fülébe lihegte: – Még egyszer?

– Még egyszer. – Dolgok, amiket megteszek a világ kedvéért. – Amikor csak szeretnéd. Nem tudok betelni veled, kedvesem.

– MacRieve? – motyogta Lucia.

– Igen?

Lucia ökle MacRieve felé közeledett, markában egy hatalmas fecskendővel.

Mielőtt reagálni tudott volna, már érezte is a nyakában a szúrást, ahogy a nő beadta neki a szert. – Lousha! Miért?

Míg harcolt, hogy nyitva tudja tartani a szemeit, Lucia csak annyit súgott neki: – Téged választalak.

47

– A rohadt életbe – morogta Garreth –, már megint?

Ahogy felébredt, rájött, hogy Lucia elment. Az előző este emlékképei csak úgy özönlöttek a fejébe. Elkábította – valószínűleg Schecter titkos készletéből vette kölcsön a szert. Szeretkezés közben nyilván mindvégig a tervét szövögette – ahogy ő is ellene.

Garreth beleszippantott a levegőbe. A hajó már kikötött, de Lucia vagy két órája nem volt rajta. Felkapta a telefonját, és Bowent tárcsázta.

– Szükségem van a boszorkányodra.

– Én is örülök, hogy hallom a hangod, Sötét Herceg. Várj egy kicsit!

Míg várta, hogy Mariketa átvegye a telefont, öltözni és csomagolni kezdett. Azonnal távozni akart.

– Igen?

– Meg kell keresnem Loushát – mondta –, egyszer megemlítetted, hogy a gömböddel meg tudod találni.

– Igen, a közelébe tudunk férkőzni.

Ez már elégnek látszott, hiszen jól megjegyezte Lucia illatát, akár mérföldekről is meg tudja érezni, ha kell. – Remek –mondta –, a boszorkányok néha mégiscsak jól jönnek.

– De nem ingyen teszem.

Garreth gyűlölte a boszorkányokat. – Annyit fizetek, amennyit kérsz, csak mondd meg, hogy hol a pokolban van!

A háttérben Bowen hangja hallatszott:

– Mari, azt azért említsd meg, hogy nem támogatom a zsarolgatásaidat.

– A vállalkozásaimat – javította ki a boszorkány.

– De a családi kedvezmény, drágám, azt nem szabad elfelejteni.

– Az egész családnak? Hát legyen – mondta. – Megteszem.

Ahogy Garreth várt, Mari valami olyasmiről panaszkodott, hogy váratlanul nagy lett a MacRieve család.

Mariketa hirtelen felsóhajtott: – Garreth, nem tudom, hogy Lucia miért megy arra a helyre. Ez a hely velejéig romlott. Rettentő gonoszság lakozik ott.

– Igen, tudom – csattant fel Garreth, majd türelmetlenül folytatta –, az annak a pokoli istenségnek a helye, akit éppen megölni készülök. Úgyhogy a részleteket, boszorkány, gyerünk!

*

Egy nő eltorzított lába.

Cruach búvóhelyének bejáratánál volt hagyva – talán üdvözlésképpen.

Amikor Lucia két órával ezelőtt, hajnalban megérkezett, semmi jele nem volt kromitáknak, és minden azt sugallta, hogy csapda az egész.

Ahogy fel-alá járkált az íját a vállára téve, és arra várt a barlang előtt, hogy Cruach végre felbukkanjon, az elmúlt pár nap emlékei csak úgy kavarogtak a fejében: MacRieve arca, ahogy a nyugtató hatni kezdett a szervezetében, az őrült hajsza Iquitosig, majd az a soha véget nem érő repülőút ide, a hideg Északföldére.

Egyszerre rohanták meg ezek a képek, ahogy Cruach búvóhelyére igyekezett a terméketlen erdőn keresztül.

Az erdő kietlensége az arra járót teljesen felkészítette a barlang látványára. Tele van árnyakkal, megkövesedett fákkal, és Cruach ocsmány hegye örökre elszigetelte a területet az óceán tisztító szelétől.

Még ilyen hosszú idő után sem okozott gondot megtalálni ezt a helyet. Semmi sem nőtt a tátongó lyuk köré, és fehér csontok voltak szétszórva a bejárat előtt.

Cikáztak a gondolatai… Nagyon aggódott Regin miatt. Már öt napja semmi hír felőle. Miután nem tudta utolérni Nïxet, Annikát kezdte el hívogatni.

Annika már belevetette magát a dolgokba: társakat keresett a kutatáshoz, boszorkányokat fogadott fel jövendőmondásra, gömbből olvasásra. Reginnek még sincs semmi nyoma.

Ki rabolhatta el? Biztos, hogy a barbár volt, Aidan, az ádáz, aki újabb testet öltött. Ő viszont még soha nem vitte el Regint.

Legalábbis nem tanúk nélkül.

Lucia csak hamar túl akart esni ezen az egészen, aztán megtalálni a nővérét. Már alig várta, hogy véget vessen mindennek. Viszont tudta, hogy veszélyes lenne bármit is tenni, mielőtt Cruach lépne…

Régen két nap volt a leghosszabb idő, amit várniuk kellett Cruachra – Lucia lidérces álmai rémisztően pontosnak bizonyultak. Ha az előző pár éjszakán annyira borzalmasak voltak, miért nem jelent még meg?

Csapda. A combjára rögzített tegezből még egyszer kihúzta a dieumortot, a fanyelet és a régi tollakat nézegette. Egyáltalán nem hasonlított Skathi arany nyílvesszőire, de Lucia mégis sokkal jobban bízott a fegyverében, mint valaha. Amikor ideutazott, egy finoman kidolgozott feliratot fedezett fel a nyílvessző fejénél. Ismét átjárta a szunnyadó erő.

Kezdte gyanítani, hogy a nyílvesszőt egy elvarázsolt fából készítették, az életfájából. Kevesebb mint egy tucat létezik az egész világon abból a fából, és az a hír járja, hogy az egyik az Amazonas vidékén található.

Hogyan is lehetne megfelelőbben kiirtani egy olyan lényt, aki a mészárlásban és magában a halálban lelte a legnagyobb örömét?

És hogy lehetne ennél biztosabban kinyírnom magam? – gondolta, miközben a többi nyílvessző közé helyezte vissza a dieumortot. Nem szívesen őrzött egy ilyen fegyvert – ami a valaha létező legnagyobb hatalommal rendelkezik. Csak idő kérdése, hogy valamelyik ellensége utána jöjjön, na meg ez után a szépség után. Minél hamarabb használni akarta, hogy elpusztítsa – és persze vele együtt Cruachot is.

Hideg szél fújt, összébb húzta magán a kabátját. Sokkal jobban szeretett volna az Amazonas rekkenő hőségében lenni MacRieve-vel, mintsem itt várni a pokol kapujában. És ez nem volt túlzás.

Keresve sem találna ennél rémisztőbb helyet. A férgekkel teli rothadó testek halomban álltak. A barlang illett a benne lakozó szörnyhöz. Tisztán emlékezett arra, hogyan itta ki Cruach a serlegéből a vért, és az hogyan folyt le az állán, és hogyan szivárgott ki a rothadó arcából. Tisztán emlékezett, hogyan táplálkozott.

De a szag volt a legelviselhetetlenebb. A barlangból kiszivárgó bűz olyan sűrű volt, hogy szinte láthatóvá vált, ahogy a kinti, tisztább levegőben szétárad.

A rohadt életbe, meddig kell hát még várnia? MacRieve hamarosan rá fog találni, ez az ő fajtájának a feladata. Aztán Regint kell valahogy megtalálnia, és megszabadítania az őrült barbártól. Minden egyes óra elteltével nőtt annak a kockázata, hogy a kromiták visszatérnek, vagy az ellenség rátalál a dieumortra.

A csatában Cruach megtört teste nem versenyezhet az ő gyorsaságával. És ott pihent Lucia combján az a fegyver, amely biztos pusztulást jelentett Cruach számára. Minél hamarabb végez ezzel a feladattal, annál hamarabb térhet vissza MacRieve-hez.

Új életet akarok kezdeni vele. Megkérhette volna a skótot, hogy segítsen megkeresni Regint…

– Gyere közelebb, szép Lucia! Vagy én megyek el érted – zengett Cruach hangja.

Lucia összeszorította az öklét. Szép Lucia. Még több emlék rohanta meg. A csontokkal fedett oltár, az élvhajhász köpönyegesek és a… fájdalom. Cruach iránti megvetése mindig is mélyen eltemetve kavargott benne. Most viszont átjárta a testét a harag. Könyörtelen erőszakot akart, ki akarta végre magából adni a dühét.

Ezer év elteltével sem vágyott jobban másra, mint hogy elpusztítsa.

A vadász a barlangba merészkedik, hogy legyilkolja a benne lakó vadat.

Mély levegőt vett. Előkészítette a nyílvesszőket: a dieumortot Crauchnak, a többi nyilat pedig az őreinek, aztán elindult az átjáró felé. Ahogy egyre mélyebbre ért, a föld ragacsosabbá vált. Minden egyes lépése hallatszott a nyers földön. Rothadó hús és vér nedvesítette át a talajt. A falat az áldozatok csontjaiból és ruháiból készített fáklyák díszítették.

Nem járt itt benn az első alkalom óta. Sokkal szörnyűbb, mint amire emlékezett. Hogyan is lehettem akkora bolond, hogy higgyek ennek a szörnynek? Hála az égnek, hogy MacRieve soha nem fogja megtudni, hogy valaha is köze volt hozzá.

– Sosem gondoltam volna, hogy itt futunk össze! – szólt egy hang mögötte.

*

Lucia zihálva fordult meg.

– Te mit csinálsz itt? Hogyan találtad meg ezt a helyet?

– Megvannak a módszereim – válaszolta MacRieve, miközben próbálta visszafojtani a köhögését. – Istenekre, mi ez a szag?

– Mariketa segített, ugye?

– Ó, igen. – A boszorkány segített Garrethnek Lucia közelébe jutni, viszont Garreth alig hitte, hogy megleli ezt a barlangot. A kiáramló bűz pedig elég nehézkessé és fájdalmassá tette megtalálnia Lucia illatát. – Némi ellenszolgáltatással könnyebb a boszorkányokat segítségre bírni.

Viszont tartott attól, hogy a boszorkány majd megmondja Bowennek és Lachlainnek, hogy hol van, és ők utána erednek.

– Hogy bírod még elviselni ezt a bűzt? – kérdezte. – Már messziről is kibírhatatlan volt… Legközelebb kérd meg Nïxet, hogy valami kevésbé undorító istent kelljen eltenni láb alól! – Az arca elé emelte az ingét. – Éreztél már ennél undorítóbbat?

Lucia arca egyre sápadtabb lett. – El kell tűnnöd innen! – mondta, miközben újra és újra hátranézett.

– Én nem foglak itt hagyni, ahogy te tetted… Miért tűntél el megint?

– Ez túlságosan veszélyes. Ezt te nem… nem értheted. – Úgy tűnt, hogy Lucia pánikrohamot kap. MacRieve soha nem látta még ennyire kétségbeesettnek.

– Ha annyira veszélyes, akkor nehogy azt hidd, hogy beengedlek egyedül!

Lucia megrázta a fejét. – Megfertőződhetsz!

– Akárcsak te.

– MacRieve, soha többé nem kérek tőled semmit, de most, könyörgök, menj el innen!

– Honnan veszed, hogy nélküled megyek el innen?

– Már mondtam: Cruach képes arra kényszeríteni másokat, hogy olyat lássanak, ami nem létezik, vagy olyat érezzenek, ami nem igaz. Hatalmába kerít téged. Minél hosszabb ideig vagy itt, annál nagyobb az esélye, hogy megfertőződj.

Garreth megsimogatta Lucia állát. – Lousha, azt gondolod, hogy bármilyen hatalom ellened fordíthatna?

– Nem vagy elég erős – mondta a lány, miközben hátrább lépett. – Senki sem elég erős.

– Valóban? Akkor inkább a saját reakciód miatt kellene aggódnod.

– MacRieve… én… rajtam nem fog az átka.

– Hogyan? Miért?

Lucia elkapta a tekintetét, könnyek szöktek a szemébe.

– Kér… kérlek, el kell menned innen!

Hát végre megtudja a titkát? – Miért nem tud megfertőzni téged, Lousha?

A zokogását visszafojtva válaszolt: – Mert… mert a felesége vagyok.

48

Hogyan fog reagálni? MacRieve arca kifürkészhetetlen volt. Hát mégis megtette. Elmondta a legféltettebb és leggyalázatosabb titkát, annak ellenére, hogy rettegett attól, MacRieve egyszer rájöhet.

– Tehát ez az oka annak, hogy ilyen voltál – szólt higgadtan. – A félelem, a menekülés. A rémálmok. – Amikor Lucia bólintott, így folytatta. – Ördögnek nevezted.

– Hiszen az. – Mire gondolsz, skót?

– De… hozzámentél?

MacRieve undorodik tőlem.

– Nos… igen.

– Ünnepség meg minden?

Lucia nagyot nyelt. – Belekényszerített. Csak… csak tizenhat éves voltam.

Megrándult egy izom Garreth arcában, és teljesen elsápadt.

– Akkor tudd meg…

Lucia nem mert levegőt venni.

– …kedvesem, most özveggyé foglak tenni.

Kardok csörrentek meg a távolban. Körbefordultak. Egy csapat köpönyeges kromita közeledett feléjük. A szemük átszellemülten villódzott.

Még több rohadék?

Voltak talán százan is.

– Kérlek, MacRieve, tűnjünk el innen, mielőtt támadnak! Vigyél el innen!

Garreth nem tudta, melyik erőnek engedelmeskedjen. Végül megszólalt: – Kiviszlek innen – de érte visszajövök!

Viszont a másik oldalról is ugyanannyi kromita közeledett feléjük, elállva az útjukat.

– Úgy tűnik, mégis harcolunk, drága! – Garreth rögtön támadásba lendült, a karmával csak úgy szabdalta őket.

Lucia lőni kezdte a támadókat, gyorsan értek célt a nyilak.

De annyira közel voltak…, és úgy tűnt, ő mindenhol ott van.

* * *

Garreth még mindig nem tudta felfogni az igazságot. Nem is figyelte, kit öl, csupán gyilkolta az egyik kromitát a másik után. Viszont akárhányszor megölt egyet, egy másik termett a helyén, még úgy is, hogy Lucia nyílvesszői süvítve találták szemen a támadókat.

– Miért nem mondtad, hogy férjnél vagy? – És a férjed egy gusztustalan isten?

– Nem akartam, hogy megtudd. Nem akartam, hogy bárki is megtudja.

Ez a söpredék ebbe a pokolba kényszerítette az én Loushámat? Nagyon érthette a dolgát!

– Mire gondolsz, MacRieve? – kiabálta, miközben három nyílvesszőt kilőtt.

Harc közben jött rá, inkább azon kellene gondolkodnia, hogy a társa férjezett, és a dolgok sokkal problémásabbak, mint ahogy azt gondolta. Ehelyett csak az állati ösztön dolgozott benne.

Lerázni ezeket a rohadékokat, lelőni az istent, és Lousha az enyém. Örökre. A dühe tisztánlátással keveredett – legalábbis most, hogy volt egy ellenség, akivel meg kell harcolnia.

– MacRieve?

– El kellett volna mondanod! – szólt, miközben kikerülte a vércsóvát, és belerúgott egy fejetlen testbe.

– Pontosan ezt akartam elkerülni.

– És amikor kérdeztelek a rémálmaidról?

– Az álmaim előjelek. Elmondják, mikor fog újra felbukkanni – további három nyílvessző talált célba. – Nem mondhattam el neked, mert tudtam, hogy akkor idejönnél… Ez az én saram. Már egy évezrede.

Testek halomban, a vér fröcsköl, kromiták üvöltenek. Szép kezdés.

– Mit akarsz bizonyítani? – vonta felelősségre Garrethet.

Csapások közepette csak ennyit ordított: – Nem kellett volna otthagynod!

– Te is ugyanezt akartad tenni – ne is tagadd!

Amikor nem felelt, Lucia csak ennyit mondott: – Akkor te sem vagy különb? – Közben még egy adag nyílvesszőt lőtt ki. – Miért lenne több jogod önmagadat veszélybe sodorni?

– Mert te továbbléphetsz, ha történik velem valami – csattant fel Garreth, és az utolsó kromitára támadt.

*

Ebben tévedsz – gondolta, ahogy nézte, amint MacRieve azzal is végez.

Ahogy Lucia levegőért kapkodott a nyirkos barlangban, Garreth az utolsó áldozata felett állt, ő is zihált. Őrült módjára harcolt, rengeteget megölt. És most, hogy van esélyük a menekvésre, muszáj sietniük.

– Skót! Hallgass rám! Nem harcolhatsz Cruachcsal. Megfertőződsz!

– Lousha – dörmögte. – Tudnod kell valamit.

– Nem mondanád el inkább odakint?

Megrázta a fejét: – Tudnod kell. Szerelmes vagyok beléd.

– És ezt pont most kellett megmondanod? – Megmerevedett, amikor megint Garreth szemébe nézett. A szemei tejfehérré változtak.

– Ó, nem. Ez nem lehet! – Majdnem megállt a szíve. Nem kapott levegőt. Máris megfertőződött, ami azt jelentette, hogy bárkit képes bántani, akit szeret.

Ó, az istenekre, szeret engem! – MacRieve, muszáj harcolnod ellene! Eltette az íját, majd mindkét karját széttárta Garreth felé. – Gyere velem! Tűnjünk el innen együtt!

– Annyira szeretlek, hogy szinte már fáj. – Garreth szavai tökéletesen ridegek voltak. – Csak azt akartam, hogy tudd előtte.

Elveszett.

Cruach nevetését visszhangozták a nyirkos falak.

– Vezesd elém a feleségem, lykán!

MacRieve felugrott, és megragadta Lucia karját.

– Ne tedd ezt velem – kiabálta a lány. Próbált ellenkezni, vagy kiszabadulni a karjai közül, de túlságosan erős volt hozzá képest. – MacRieve, állj ellent! Ne engedj neki!

Meg sem hallotta, csak húzta Luciát magával, a kromiták holtteste fölött, Cruach terméig.

Pont mint legutóbb. Amikor még csak egy kétségbeesett kislány volt. Most már felnőtt nő, aki ismét átéli a borzalmat, azt a felismerést, hogy neki vége.

MacRieve keresztülvonszolta őt Cruach börtönének szörnyű nagytermén. Ez hatalmas helyiség, nagyobb belmagassággal és testekkel a falakon. Ide-oda mozgó kukacok járták át a falra felszúrt testeket. Nők, gyerekek, senkit sem kímélt. A bűz miatt öklendezni kezdett, a szemei könnybe lábadtak.

Meglátta, hogy még négy oltárvédő kromita az istenükkel maradt, aztán a tekintete magára az oltárra vetődött, melyen még ott voltak az utolsó áldozat nyomai. A szíve zakatolni kezdett. – Vigyél el innen, MacRieve – esedezett.

Aztán megpillantotta őt. Semmi nem változott – Cruach még mindig ugyanaz a rémálom volt, amely üldözte őt. A szarvak, a torz test, az undorító sárga szemek. A pikkelyes bőre rohadóban, néhol teljesen elrohadt, egészen a vérfoltos törött csontokig.

– Á, kedves nejem, már vártam, mikor térsz végre vissza hozzám – közelebb intette magához.

– Nem! Nem! – ahogy rázta a fejét, megtagadva a parancsot, MacRieve közelebb lökte őt. – Engedj el!

– Hát, ha te így akarod, ám legyen – szólt Cruach. – Láncold le! – utasította MacRieve-et.

Az a karjaiba kapta, rettenetesen megszorította őt. Máris sikerült rávenni, hogy azt bántsa, akit szeret.

Próbált ellenkezni, de MacRieve olyan erővel vágta őt az oltárra, hogy beverte a fejét a kőbe. A látomása lebegett előtte, és nem kapott levegőt. Az íj belevésődött a bőrébe. Még akkor is próbált ellenkezni, amikor az egyik köpönyeges leszíjazta a csuklóját.

– Kérlek, Garreth! Ne tedd ezt!

Semmi válasz.

Harcolt, ellenkezett, de mindhiába. Ahhoz az oltárhoz láncolták, amelyért imádkozott, hogy soha többé ne kelljen megérintenie.

Hason feküdt, védtelenül. Cruach odabicegett felé. – Lám-lám, mi van itt? – Buja tekintettel végighúzta bütykös kezét Lucia combján.

Remegni kezdett az undortól, epe jött föl a torkán.

De megállt a keze a combjára szerelt tegeznél. – A vadász ismét azt tervezte, hogy áldozatul ejt engem?

Húsos ujjai megragadták a nyílvesszőt, amivel meg akarta ölni őt. Nyugodtan kihúzta, majd így szólt:

– Á, egy dieumort. Az én kedvesem azért jött, hogy megölje a férjét.

Lucia fölé emelte a nyílvesszőt. Ó, bármilyen kitartóan próbálkozott, nem tudta széttörni a bilincset.

Ahelyett, hogy Luciába mártotta volna a nyilat, inkább kettétörte és a földre dobta. Rálépett, és porrá zúzta.

– Mit fogsz most csinálni, íjász? Megpróbálsz lelőni ezzel?

Ne, ne! – A nyíl. Egy darabka sem maradt belőle, hogy azt a szívébe mártsa. Minden dugába dőlt. Minden munka, minden áldozat az Amazonas vidékén.

Most már két veszedelem szabadult el a földön.

– Szép Lucia, nem veszett el minden. Kedvemre tettél az ajándékoddal – mondta, és rámutatott MacRieve-re, aki előrebámulva mozdulatlanul állt. – Egy ilyen szolgát, mint ez itt, a börtönömbe csalogattál. Az eddigi szolgák semmit sem értek, annyira halandók voltak. Örülök, hogy megszabadítottatok tőlük.

Rávigyorgott Luciára, láthatóvá váltak a rothadó fogai és a hólyagos ínye. – Le merem fogadni, hogy lágy a húsuk.

Cruach könnyedén rávehette MacRieve-et, hogy ezentúl örökre őt szolgálja, hogy ebben a pokolban maradjanak. Pánik járta át Lucia testét, de megpróbálta elfojtani.

– Itt vagyok neked én. Engedd el őt! Nem jelent neked semmit.

– Semmit? – Undorító magatartása hirtelen dühöngésbe váltott. Véres nyál fröcskölt ki a szájából, ahogy üvöltött. – Felszarvazott, elrabolta az én feleségemet – a hangja fülsüketítően visszhangzott a falakról. – Annyi ideig tisztán tartottad magad, de most csak az ő szagát érzem rajtad. Nem akarok ilyen feleséget!

– Akkor mit akarsz? – üvöltötte vissza Lucia.

Úgy tűnt, sikerült magát lenyugtatnia: – Egy vadászáldozatot akarok, egy olyan áldozatot, akit az ajánl fel, aki szereti őt. Egy ilyen áldozattal elég erős leszek majd, hogy kiszabaduljak, test nélkülivé és legyőzhetetlenné váljak.

MacRieve felé intett, aki habozás nélkül mellé állt. – Azt akarom, hogy az büntessen meg, aki beszennyezett téged – mondta a szörny Luciának. – És örökre felszabadítson.

MacRieve teljesen elvakultan állt. Amikor Cruach egy kromita kardot adott át neki, szó nélkül elfogadta.

A köpönyegesek kántálni kezdtek: Áldozatot hozunk neki, áldozatot, amit imádunk… áldozatot hozunk neki…

– A fejét, lykán! – zengte Cruach. – Áldozz nekem; add nekem azt, amit imádsz!

– Ne! – A lány nekifeszült a kötelékeknek, hidegen hagyta, hogy a rozsdás vasak a bőrébe vágtak. – Harcolj ellene! Lucia vagyok – nem akarhatsz engem bántani.

– Fogadni mernék, hogy lágy a húsod – mondta dermesztő mosollyal.

Vér kezdett folyni Lucia csuklójából. Már majdnem… sikerült az egyik karját kiszabadítania a bilincsből.

MacRieve az oltárhoz ment, Lucia vállához állt. Le akarta fejezni őt.

– Ne tedd ezt, MacRieve! Nem teheted ezt velem!

*

– Tedd meg, MacRieve – meg kell tenned értem. – Lucia ránézett Garrethre, könyörögve kérte, hogy ölje meg.

Hogy megnyugtassa Luciát, újra elmondta: – Szeretlek, Lousha!

A szemei félelmet sugároztak, a könnyei potyogtak.

– Ha szeretsz, hát akkor miért nem vetsz véget a szenvedéseimnek? – Attól tartott, hogy nem teszi meg. – Végezz velem!

– Igen, megteszem. – Cruach ráruházta az összes erejét, hogy képes legyen megtenni azt, amit meg kellett tennie.

– Tedd meg, Garreth! – kérte a lány egyre kétségbeesettebben, majdnem kiabálva.

A férfi a feje fölé emelte a kardot. Pontosan a nyaka felé irányította a pengét. A szenvedés véget ér.

– Érted teszem.

Lucia vonaglott a kard alatt, a szemét tágra nyitotta.

– Most, MacRieve. Kérlek!

– Szeretlek.

A kard suhogott, majd pontosan célba talált.

49

– MacRieve! – sikoltott Lucia. Tehetetlenül nézte, ahogy Garreth magába szúrja a kardot. Azt a kardot, amit az előbb még az ő nyakának szegezett. A suhintás közben megváltoztatta az irányt, és helyette magába vágta a pengét.

Megtántorodott, térdre rogyott, a kard hegye még mindig benne volt. Remegni kezdett. Kihúzta magából a kardot, eldobta magától, aztán a fejéhez kapott, és olyan erővel nyomta a kezeivel, hogy Lucia azt hitte, összetöri a koponyáját. Gyötrelmesen felkiáltott.

– Garreth! Ne!

– Hát ez… lenyűgöző volt – szólt Cruach, ahogy MacRieve-re bámult. – Irányítani tudtam őt, de nem azt a szörnyet, ami benne lakozik… Azt, amelyik inkább magának árt, mintsem a társának. Mindegy is, hiszen elértem, amit akartam. Az emlékeibe véstem azt, ahogyan megöl téged, és majd ez az emlék őt öli meg – nevetett. – Most éppen azt látja, ahogy a fejetlen testedet ringatja, érzi, ahogy a bőröd kihűl, miközben te elvérzel.

– Ne hagyj el, Lousha! – motyogta MacRieve zokogva. Zihálva átváltott gael nyelvre, elharapta a szavakat. – Annyira sajnálom…, szeretlek…, jövök hozzád.

A hangja megtört, könyörgött, hogy Lucia térjen vissza hozzá.

– Könyörgök, kedvesem!

A könnyei patakokban folytak végig Lucia arcán, miközben az így szólt hozzá: – Garreth, térj magadhoz! Ez nem a valóság! Ez nem a valóság!

Nem hallotta meg Lucia szavait. A karmait a földbe vájta.

– Ó, most változik át a lykán – mondta Cruach –, a benne lévő fenevad feléledt, a rémület és a kétségbeesés kavarog benne, ahogy a… darabjaidat összeszedi. Milyen megható!

– Megöllek ezért, Cruach! – mondta Lucia, ahogy felemelkedett a láncok között. – Soha nem hagyod el ezt a helyet. Te ebbe a barlangba tartozol – ordította, ahogy Cruach közeledett felé. – Te nem egy isten vagy, te csak egy féreg vagy a földben, egy parazita. – Lucia az arcába köpött.

Hosszú nyelvével lenyalta a nő nyálát az álláról. Lucia szavait figyelembe se vette. – Mit csináljak most veled? Visszakövetelhetnélek, vagy a testedből fogyaszthatnék. – Azokkal az undorító sárga, vágott szemeivel bámult le Luciára. – Tudom már. Mindkettő. Elveszem azt, amit adtam. – Hátralépett, jelzett a négy köpönyeges kromitának, hogy menjenek az oltárhoz. – És mivel ilyen szutykos lettél, nem bánod, gondolom, ha osztozom rajtad.

A kromiták közeledtek, a szemük mohón villódzott. Olyan züllöttek, mint az istenük…

Egyszer csak fekete karmok álltak ki Cruach torkából, aztán átvágták. Cruach ordított, hörgött, próbálta a nyakán tartani a fejét. Ahogy Lucia szája tátva maradt, Cruach vére az arcába csapódott, bele a szemébe.

MacRieve támadta volna meg őt hátulról? Cruach szemei hirtelen kitágultak, ahogy az oltárnak esett.

Az életben maradt kromiták üvöltve rántottak kardot MacRieve-re. Cruach megingott. A sérülése súlyos volt, de ahhoz nem eléggé, hogy megölje őt.

Ha valahogyan ki tudná szabadítani a kezét, futott át Lucia agyán, ki tudná innen vinni MacRieve-et. Valami tárgyat kell találnia…

Hogy… ez meg mi? Hitetlenkedve nézte a tegezét. Egy pontosan ugyanolyan nyílvessző volt benne, mint az ősi dieumort. Nagyot nyelt. Még egy dieumort? Hogyan? Miért?

Ó, Freya, a soha ki nem fogyó tegez! Még egy esélyt adott volna neki, hogy megölje Cruachot? A nyílvesszőt megkettőzték. De vajon megvan-e benne Banemen ereje is?

Hogyan érje el? Egy ötlet… a csuklója már tiszta vér volt. Szóval vett egy mély levegőt, és teljes erejével kirántotta. Gyötrelmesen felkiáltott. Teljesen lenyúzta a bőrt a kezéről, mint egy kesztyűt. De legalább szabad volt az a keze.

Amíg MacRieve ismét a kromitákra támadt, Lucia fogait összeszorítva próbálta meg összeroncsolt ujjait a dieumort köré fonni. Ugyanaz az erő járta át, mint amikor az elsőt érintette meg.

Amikor Cruach térdre rogyott előtte az oltárnál, Lucia felemelte a kezét, és pontosan a fekete szívébe célzott.

Cruach hitetlenkedve bámult a mellkasára. Ahogy a nyílvessző célt ért, pikkelyes teste hamvadni kezdett, és a hamu úgy terjedt a hatalmas testben, mint a méreg. Crom Cruach… tényleg… haldoklott.

Ahogy Lucia felfogta, hogy ez itt a rémálmai vége, elmosolyodott.

– Érzed, férj?

Cruach Luciára nézett. Az utolsó lélegzetével még így szólt:

– A fenevad… megmentette őt tőlem – vér buggyant ki az ajkára –, de örökre távol fogja őt tartani… tőled.

MacRieve az utolsó kromitát is megölte. Cruach összerogyott, a szemei olyan élettelenné váltak, akár a holttestek körülötte. A nagy behemót teste csak egy halom hamut a maradék vértócsa felett. A Megtört Vérszomjas nincs többé.

Cruach halálával MacRieve fertőzöttsége elmúlt. Ettől megmenekült. De Cruach jóslata a szörnyről valóra válik-e?

– Garreth, itt vagyok! – kiáltotta Lucia, a másik kezét rángatva. – Gyerünk, skót, térj vissza hozzám!

MacRieve beszélt már erről neki. Ha a szörny életre kél, megőrjíti a lykánt, aki befogadta. A szemei hol fehérek, hol kékek voltak.

Túl késő lenne?

– MacRieve! Életben vagyok! Vissza kell jönnöd hozzám! – Lucia hangja zokogásba fulladt. – Garreth! Szükségem van rád!

A férfi azt a pontot bámulta, ahol Lucia lefejezett testét vélte látni. Ahogy véres arcán folytak le a könnyei, a karmait a mellkasába fúrta, áthasítva a bőrt. Lucia ordított. Garreth őrjöngve rohant ki a barlangból. A szenvedés ordítása volt ez.

*

Amikor Lachlain és Bowen végre rátaláltak Garrethre abban a zord erdőben, őrjöngve marcangolta magát. Ahogy közeledtek hozzá, Lachlain rémülten bámult fivérére.

Vér fedte a testét és rongyos ruháit. A mellkasán a hús összeroncsolódva. A szeme opálosan fehér és nedves volt. Könnyek?

– Fogd le a karját! – mondta Lachlain Bowennak. – Garreth, hagyd abba! Mi történt?

Érces állati hangon csak annyit válaszolt: – Könyörgött nekem…, menjünk el…, azt mondta, hogy nem vagyok elég erős…, a feje.

Ordított a fájdalomtól, ahogy lefogták őt.

– Hol van a társad?

– Halott – üvöltötte.

– Ó, az istenekre, tudtam. El kell innen vinnünk – szisszent fel Bowen.

– Nem, valami nem stimmel – mondta Lachlain – Megátkozhatták. Nézd meg a szemét! Garreth, miért gondolod, hogy halott?

Garreth a sírástól fuldokolt: – A torkát… a penge átvágta a torkát. Ó, istenek, a feje!

– Ki tette ezt vele? – Lachlainben forrongott a fenevad, meg akarta bosszulni a fivére társát.

Bowen szeme is változni kezdett.

– Mondd meg, ki tette!

– Én! Én fejeztem le!

– Ó, Garreth, az nem lehet! – Lachlain félelme, hogy elveszíti testvérét, vasmarokként szorította a torkát. – Nem bánthatod őt.

– Megöltem… az én Loushámat. – Egy ordítással kiszabadult testvérei szorításából, és megint a mellkasába fúrta a karmait.

– A rohadt életbe, Garreth, hagyd abba! – De az csak egyre mélyebbre vájta őket magába.

A fenevad ki akarta tépni sajgó szívét.

Ahogy küzdöttek, Lachlain látta, hogy Garreth szeme tejfehérből a legsápadtabb kék színre változik.

Egyre jobban elhatalmasodik rajta.

– Harcolj ellene, Garreth! Muszáj küzdened ellene!

Lachlainre bámult. Mielőtt egyszer és mindenkorra szörnnyé változott volna, csak ennyit mondott: – Elvesztem, testvér!

50

Lucia fejvesztve rohant a kietlen erdőben az íjával a kezében. Lenyúzott kézfejéből még mindig csöpögött a vér.

Örökre maga mögött hagyta azt a barlangot. Menekült a múltjából a jövőjébe – MacRieve-hez. Ha megtalálom… és vissza tudom hozni.

Két napon keresztül járta az erdőt Garreth után kutatva. Összezavarodottan, őrültként rohant. A fákon hagyott karomnyomok nélkül elvesztette volna a nyomát.

Lucia nem tudta felfogni azt a fájdalmat, zavarodottságot, amit Garreth érzett. Időnként elkezdett könnyezni, de aztán mindig lehordta magát a gyengesége miatt. Garrethnek szüksége volt rá. Erősnek kell lennie.

Végre valami nyom – a lábnyoma a sárban! És mellette két férfi lábnyoma. Két nagy férfié. Nagyjából olyan hatalmasak, mint Garreth.

Aztán az eszébe jutott, amikor Lachlaint látta Garreth mellett abban a zárkában.

A nyomok megváltoztak. A másik kettő elhurcolta őt.

Egyszer Garreth megemlítette neki, hogy a bátyja mindig segít neki kimászni a slamasztikából. Ha Mariketa megmondta Bowennak és Lachlainnek a koordinátákat, akkor lehet, hogy ők találták meg…

Összeszűkült a szeme. A lykánok elvitték Garrethet. Hazavitték őt.

*

Kinevane vára, Skócia

Lachlain és Emma Kinevane kapujának biztonsági kameráit bámulták. Csak most döbbentek rá, hogy az a bőrig ázott nő, aki a kapun dörömbölt…

– Ez Luce néni! – ordította Emma. – Én megmondtam, hogy életben van. Megéreztük volna, ha halott lenne.

– Ő lenne köztetek a megfontolt? – Ő volt Garreth társa. Lachlain felismerte az íjat a nő vállán.

– A pokolba is! Engedjenek be – két gyors dörömbölés –, tudom, hogy itt van! – Egy ökölcsapással a lykán klán címerének közepébe ütött.

Lachlain döbbenten sóhajtott. – Hát mégis él.

Emma megnyomta a kaputelefon gombját. – Két másodperc, Luce néni.

– Igen, hideg van odakint, engedjük hát be – Emma már el is tűnt; Lachlain gyűlölte, amikor nélküle teleportált.

Pontosan két másodperccel később Emma visszatért a bőrig ázott nénikéjével.

Lucia nem fecsérelte az időt.

– Hol van? – vadul megvillant a szeme.

Lachlain nagyon kevés esélyt látott arra, hogy a fivére visszaváltozik.

Jobban tudom. Nem volt olyan bejegyzés az ezeréves lykán klán krónikáiban, hogy valakinek sikerült volna abból az állapotból visszatérnie. Lachlain Mariketát, a legnagyobb hatalommal bíró boszorkányt Kinevane-be hozatta Bowennal. Ő megpróbált segíteni, de korlátozott ereje miatt semmi haszna nem volt. Az elmúlt két napban Lachlain mást sem látott, csak hogy Garreth lassan átalakul.

– Itt van – mondta Lachlain. – Biztonságban van. De… elvesztettük.

– Luce néni. Nagyon csúnya – tette hozzá Emma. Egy szolgáló jött be gyors léptekkel, Lucia kezébe nyomott egy törölközőt, majd kisietett. Valószínűleg félt a vad tekintetű valkűrtől.

– Magyarázzátok el, mi történt –kérte Lucia, miközben eldobta a törülközőt.

Lachlain elmesélte, hogyan találták meg az erdőben Garrethet.

– Meg volt babonázva. Valami oknál fogva teljesen biztos volt abban, hogy te halott vagy. És hogy ő ölt meg téged.

– Az elméjében meg is ölt – mondta Lucia. – Egy gonosz isten beleférkőzött a tudatába, és azt láttatta vele, hogy megöl.

Lachlain szörnye ismét forrongani kezdett. – Miféle isten tette ezt a fivéremmel? – kérdezte lassan.

– Egy halott isten. Most vigyetek Garrethhez.

Ahogy Emma és Lachlain lekísérte Luciát a kazamatába,

Lachlain így szólt:

– Nem valószínű, hogy felfogja, miként kerültél ide. Pusztán az, hogy lát téged, nem fogja visszahozni őt. A mi fajtánk… Mi nem térünk vissza, ha ilyen mélyre süllyedünk.

Hogyan fog Lucia reagálni Garreth látványára? Mikor a karmok nyomait látja a testén? Begyógyszerezték, de valamiért könnyedén ellenállt a hatásuknak.

Még el sem érték a kazamata külső ajtaját, amikor Garreth már megérezte a társa illatát, és üvölteni kezdett.

*

A fájdalmas üvöltés megremegtette Luciát, és csak nagyon nehezen tudta magát erősnek mutatni. Könnyek szöktek a szemébe. Lachlain halkan visszamorgott. Látszott rajta, hogy szeretne segíteni a testvérén. Lucia mély levegőt vet. A cella elé lépett. Odabent egy szétzúzott ágy és egy szalmazsák a sarokba dobva. Sötétség uralkodott a tágas térben.

A sötétben Garreth szemei világítottak. Pont úgy, mint amikor legelőször találkoztak. De most a legsápadtabb kéken izzottak. Lucia látta, hogy izmai kidudorodnak, tépőfogai villognak, hátsó karmai hosszan kiállnak. Az, a félelmetes kisugárzás, ami általában körüllengte, most olyan erős volt, hogy szinte teljesen elfedte a bent rejtőző férfit. Csak farmer volt rajta, de az is cafatokban lógott. Magába és a körülötte lévő téglafalba is belevájta a karmait.

Halvány tekintete egy pillanatra megakadt Lucia arcán, de rögtön elfordította. Nem akart ránézni. A cella hátsó falára szegezte inkább tekintetét… a legmesszebbre Luciától.

– Azt hiszi, hogy nem vagy igazi – suttogta Emma.

Lucia el sem tudta képzelni, mekkora fájdalmat kell elviselnie Garrethnek, és arra vágyott, hogy átvegye tőle.

– Akkor meg kell győznöm őt.

– Most nem csak az átváltozása rettenetes, a szörny beleásta magát… borzalmas kín – magyarázta Lachlain.

Lucia csak félig hallotta.

– Megint elmúlt a gyógyszerek hatása. Újabb adagot kell adnom neki.

– Nem. Magánál kell lennie. Engedjetek be! – mondta Lucia.

– Hát legyen – sóhajtott fel Lachlain –, maradj mindig mögöttem.

– Egyedül kell lennem vele. – Lucia bármit képes lett volna megtenni azért, hogy visszakapja Garrethet. Ha eldurvulna a helyzet, csak nézz félre, Lachlain. Ez nem a te dolgod.

– A rohadt életbe, valkűr, nem tudom garantálni a biztonságodat. Garreth elvárja tőlem, hogy biztonságban tudjalak, ha ő nem tud megvédeni.

Lucia mondhatta volna, ne is remélje, hogy ő megmentheti a testvérét. Lachlain nem bánta volna, ha Garreth darabokra tépi őt, miközben próbálkozik.

Megkönnyítem a dolgát. Miközben letette az íját, így szólt.

– Most hová szeretnéd, lykán?

– Luce néni!

– Te nem tudod, hogy milyen erős ebben az állapotában! – csattant fel Lachlain. – Mintha egy oroszlán barlangjába engednélek be. Annyira összezavarodhat, hogy komolyan megsebezhet. Azt gondolhatja, hogy egy szellem vagy, aki azért jött, hogy őt kínozza. És figyelembe véve azt, hogy férfi, akár…

– Értsd meg, Lachlain. A társamért jöttem, és nem vagyok hajlandó nélküle elmenni. Ha bent kell élnem Garrethtel, hát megteszem.

– Hát akkor készülj fel, mert lehet, hogy bent maradsz. Nincs feljegyzés sehol arról, hogy bárki a lykánok közül visszatért volna ebből az állapotból.

– És arról sincs feljegyzés, hogy valaki le tudja küzdeni azt a gonoszt, akit ő legyőzött. Nem fog bántani.

– Luce néni, megesküdnél akár az életedre is? – kérdezte halkan Emma.

– Ő a mindenem.

Emma és Lachlain egymásra néztek, végül Lachlain bólintott. Ahogy kinyitotta az ajtót, megköszörülte a torkát, és így szólt: – Leginkább a… öö… testi jeleidre fog reagálni.

– Testi jelekre?

Lucia meghökkent arckifejezésére Lachlain így válaszolt:

– Most már tényleg olyan, mint egy farkas. Csak próbálj meg mindent bevetni, amit a farkasokról tudsz.

– Értem – mondta, miközben a földre helyezte az íját.

Lucia hajlandó volt akár morogni, karmolni és harapni is, ha szükséges. – Zárd be az ajtót mögöttem, és hagyjatok magunkra!

Amikor Lachlain habozott, Emma így szólt:

– Menjünk. Tudja, mit csinál.

– Menjünk… Hozd vissza nekünk a fivéremet – mondta Lucia vállára téve a kezét.

– Ezt terveztem. Ja, és még egy dolog.

Lucia lecsatolta a tegezét, és Emmának adta.

– Ezt teleportáld egyenesen Annikához. És vidd magaddal a nagy férjedet is.

Emma felhúzta a szemöldökét, ahogy átvette tőle a tegezt.

– Mi ez?

– Feltehetőleg a legnagyobb hatalommal rendelkező fegyver a világon. Valami, amiért nagyon sok ember és akár isten is képes lenne ölni.

De nekem ez csak a második Garreth után.

Emma nagyot nyelt.

– Rendben. Sok szerencsét, Luce néni.

Amikor Lachlain és Emma kimentek a kazamatából, Lucia közelebb merészkedett Garrethhez a cella hátsó részébe.

– Shhhh, Garreth.

Nagyon lassan felé nyúlt. Még mindig nem volt hajlandó Luciára nézni. Mintha fájt volna ránéznie. Amikor óvatosan megérintette a mellkasát, Garreth hátrálni kezdett, mintha fájt volna neki, de nem a sebei, hanem maga Lucia.

Lucia közelebb ment hozzá, és a fülébe suttogott:

– Itt vagyok, Garreth.

A szörnnyé vált Garreth megmerevedett, ahogy Lucia végigsimította a megfeszült hátát.

– Vigyázok rád!

Megszaglászta Luciát, talán nem jobban, mint máskor, de jóval érzékelhetőbben. Nem mintha el akarta volna rejteni, amikor a hajába hajolt, és mélyen beszívta magába a nő illatát.

– Én vagyok az, Lucia – mondta a lány gyengéden. – Szükségem van rád.

Végre egymás felé fordultak, de Garreth még mindig kerülte Lucia tekintetét. A lány azt akarta, hogy egyenesen rá nézzen, hogy felismerje őt. Ha találkozna a tekintetük, talán felfogná azt, hogy ez nem egy álom.

Ehelyett úgy nézett rá, mint egy farkas, aki csapdába esett: óvatosan, dühösen.

Nem tudja elhinni, hogy tényleg én vagyok. Talán azt gondolta, hogy Lucia azért van most vele, mert ez az ő büntetése.

Óvatos mozdulatokkal Garreth köré fonta a karjait, két kézfeje a tarkójánál találkozott. Elégedetten sóhajtott, csupán attól, hogy érezte testének melegét.

– Hiányoztál, rettentően hiányoztál. Soha többé nem akarok külön lenni tőled.

A szerelem, amit a férfi iránt érzett, átjárta a testét. Egyszer, nagyon régen, Lucia egy otthonról, férjről és gyerekekről ábrándozott. Most ismerte fel, hogy mindvégig erre a lykánra várt, hogy valóra váltsa azt az álmát.

– Úgy – suttogta –, nem is olyan rossz ez, ugye? – Garreth teste feszes volt, remegett. – Csak nyugodtan…

Hirtelen hatalmas kezeivel megragadta Lucia csípőjét, majd egy mozdulattal a szalmazsákra dobta. Ahogy felé hajolt, az állati vágy égett a kék szemében.

Amikor Lucia felé nyúlt, hogy leszaggassa testéről a farmert, Lucia felkiáltott. – Skót, várj! – de tudta, hogy nem fog várni. A szörny vezette, a képe annyira átható volt, hogy szinte teljesen elnyomta Garreth arcát. A látvány megijesztette, de tudta, hogy ha szereti Garrethet, akkor el kell fogadnia ezt az arcát is.

Nem állt ellen, ahogy a pólóját, melltartóját szedte le róla, sem akkor, amikor őrjöngve tépte le róla a bugyiját. Ösztönszerűen összezárta a lábát, de mivel Garreth sokkal erősebb volt nála, szétfeszítette a combjait. Hosszú másodpercekig Lucia nemi szervére bámult, aki vonaglani kezdett. Meglepődött, hogy mennyire felizgult.

Lassan megnyalta az ajkát, Lucia nyöszörögni kezdett. Aztán a forró szája Lucia testére tapadt. Nyalta, csókolta… éhesen. A szörny kiéhezett a társára.

Lucia szétvetette a lábait, beletúrt Garreth hajába, még közelebb húzta magához. Amikor az élvezet átjárta a testét, felsikoltott: – Á, Garreth, igen! – Ahogy morgott és nyalta őt, Lucia csak ringatózott, újra és újra a nyelvének ütközve, amíg az orgazmusa végre beteljesült.

Aztán elhúzta a nyelvét, s letépte magáról a farmert. Meztelenül és felajzva térdepelt Lucia előtt. Megdagadt hímvesszője feléje meredt, lüktetett, a vége nedvessé vált, felkészülve arra, hogy belehatoljon.

Megint megragadta Lucia csípőjét, s négykézlábra térdepeltette. Lucia visszafordult a hátára, de Garreth újra abba a pozícióba fordította, ahogy kívánta őt.

Az ujjaival széthúzta Lucia nemi szervét, hátulról gyengéden belehatolt, és felnyögött az élvezettől. Lucia az orgazmusa után már készen várta. Garreth a tenyerét a válla alá tette, és minden erejével Luciába hatolt, jó mélyen.

– Garreth! – Végül átadta magát neki. Egy időre.

51

Hosszú órák teltek el az őrült szeretkezéssel. Ahogyan MacRieve többször is beléhatolt hátulról, az állati kéj átjárta testüket. Lucia végre MacRieve fölé tudta magát hízelegni – és harapdálni. A férfi csípője a combjai közé ékelődött.

Végre szembekerültek egymással, de Garreth Lucia fölött, lassan ringatózva a nőben még mindig kerülte a tekintetét. – Nézz rám, Garreth!

Garreth anélkül, hogy gyorsított volna, beljebb hatolt, és morgott, miközben a melleit masszírozta.

Lucia megharapta az ajkát, próbálta nyitva tartani a szemét. – Kérlek, térj vissza hozzám. – Az aktus nem volt annyira őrült tempójú – lassú simogatások a vonagló testek helyett –, de ugyanolyan heves volt. Lucia máris közeledett a csúcs felé. – Itt vagyok, szükségem van rád! – Meg akarta csókolni Garrethet, viszont a férfi Lucia nyakába temette az arcát, és vadul nyalni kezdte a nő forró bőrét.

A férfi izzadt mellkasán megcsúsztak a mellbimbói, ahogy a merev hímvessző újra meg újra beléhatolt. A körmeit Garreth fenekének megfeszült izmaiba mélyesztette, miközben ő azon volt, hogy Luciát kényeztesse. A kéj borzongatta a testét, minden porcikáját átjárta. Fejét hátravetve hullámzott a férfi teste alatt…

– Garreth! – sikoltott fel, majd átkarolta a férfit. A teste még mindig vadul vonaglott. Garreth hirtelen felordított, hangját visszaverték a falak. Szétáradt benne a kilövellő ondó, és érezte, hogy a hímvessző lüktet benne. A férfi fölemelkedett, és a karjaira támaszkodva hátrafeszítette a felsőtestét, csípőjét erősen Luciához nyomta, és hörgött, ahogy átadta magát az élvezetnek… Luciára zuhant, a szíve zakatolt.

– Garreth, itt vagyok! – mondta zihálva Lucia, ahogy megfogta Garreth arcát, és megpróbált a szemébe nézni. Vissza kell térnie, hiszen szeretkezett vele. – Gyere vissza hozzám…

Garreth ehelyett inkább elfordította a szemét, és kihúzta a hímvesszőjét Luciából. Letelepedett a szalmazsákra, maga elé húzta Luciát. A nő a sok sikertelen próbálkozás és könyörtelen aktus miatt teljesen kimerült, mégis nyugtalanul feküdt a nehéz kar alatt.

A könnyeivel küszködve szendergett. Elbuktam. Nem sikerült visszahoznia őt. Minden sokkal jobb lenne, ha soha nem találkoztak volna.

Lucia óvatosan kiszabadította magát Garreth karjaiból, amire az morgó hangot hallatott, de nem ébredt fel. A hideg kőfalnak dőlve a plafont bámulta. Könnyek szöktek a szemébe. Továbbra is tartotta magát, nem sírt, és nem adta fel, de érezte, hogy ezt a csatát elveszítette.

Biztos volt benne, hogy Garreth felismeri őt. Hitt abban, hogy csak azért nem volt képes még egyetlen lykán sem visszatérni ebből az állapotból, mert nem volt miért. Az elveszített társak még soha nem tértek vissza a szakadék széléről – de Lucia igen. Garreth viszont még most sem volt hajlandó felfogni ezt. Nem tudtam megmenteni őt.

Közelebb ment Garrethhez, ölébe vonta a fejét, és miközben ringatta, a férfi ismét halkan morgott. Lucia lenézett az arcára. Homlokát összeráncolta, a szemhéja mögött a szemei nyugtalanul mozogtak, az izmai rángatóztak.

Éppen azt látja, ahogy megöli őt? Újra és újra átéli ezt a szörnyű emléket?

Rettentően szerette Garrethet, de ez nem volt elég, hogy visszahozza őt. Valami fény villant meg odakint, ahogy egy könnycsepp gördült végig az arcán, amit aztán újabbak követtek. Nem tudta megállítani őket, igazából már nem is próbálkozott. – Gyere vissza hozzám, skót – mondta zokogva –, rettentően kellesz nekem. Képtelen voltam megmenteni téged. – A sírástól már nem tudott beszélni. Nyitott szájjal zokogott, zihálva vette a levegőt. Garreth fejével az ölében ült remegve, s egy könnycsepp lehullott…

– Lousha – morogta.

Lucia teste megmerevedett, minden egyes izma megfeszült.

– Ga… Garreth?

Ránézett a férfi arcára. Teljesen nedves volt, az összes könnye rá hullott.

– Ne sírj! – motyogta rosszallóan.

– Csak maradj velem! – könyörgött, ahogy megtörölte a könnyes arcát.

– Akarlak, Lousha. Nagyon.

– Itt vagyok!

– Én egyetlen Loushám. Álmodnék? – mondta Garreth, ahogy felnézve találkozott a tekintetük. A férfi szeme kék, arany és fekete színekben váltakozva villódzott.

– Nem. Ez nem álom!

Megmerevedett a teste.

– Mi ez?

Felült, eltávolodott Lucia testétől, akit hirtelen a hideg és az elhagyatottság érzései járták át.

– Te… halott vagy… – mondta ki nagy nehezen a férfi, s szemei tükrözték a kínt.

– Nem! Itt vagyok veled biztonságban – bizonygatta, közelebb húzódva hozzá.

– Ez nem lehet valóság – a férfi megint a mellkasához kapott. – Te meghaltál.

Lucia megragadta Garreth kezét.

– Ne bántsd magad, kérlek! Élek, Garreth! Itt vagyok melletted.

A kezei elindultak, hogy megérintsék Lucia arcát, de aztán hirtelen ökölbe szorultak.

– Nem. Én megsebeztelek azzal a karddal. Én… én megöltelek téged.

– Nem tettél semmi ilyesmit – mondta Lucia, miközben megtörölte Garreth arcát. – Te soha nem lennél képes bántani engem. Cruach beférkőzött a gondolataidba, és elhitette veled, hogy bántottál engem. De te nem tettél ilyesmit. Az Ösztönöd nem engedte.

– És akkor hogyan lehetnék biztos abban, hogy ez most nem látomás? – rázta meg a fejét Garreth. – Honnan tudjam azt, hogy már nem vagyok ott, abban a barlangban?

Lucia látta rajta, rettenetesen szeretné elhinni, hogy a rettenet csak egy látomás volt, ugyanakkor ezzel a saját emlékeit hazudtolná meg.

– Már nem ott vagy. Csak egy ördögi trükk volt, amit láttál – mondta, miközben megérintette a férfi arcát. – Itt vagy velem Kinevane-ben. Kérlek, hidd el. Bízz bennünk!

*

Garreth csak távolról érzékelte Lucia szavait. Mintha csak álmodta volna azokat a gyönyörrel teli órákat. A zaklatott, agresszív aktusokat. Addig a legutolsó alkalomig. Azután jöttek a könnyek, s minden cseppjük egy pofon, ami felébresztette őt a sötét homályból.

Most már végképp nem tudta elkülöníteni a képzelgéseket a valóságtól. Napokon keresztül csak egyre lejjebb és lejjebb zuhant a szakadékban, azzal a tudattal, hogy megölte az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, míg ő könyörgött az életéért.

És most el kell hinnie azt, hogy Lucia él, és biztonságban van az ő karjaiban. Lucia azt akarta, hogy Garreth tényleg elhiggye, hogy eljött érte, és itt vannak együtt ebben a sötét cellában.

Ő pedig tényleg el akarta hinni, viszont a kételkedést nem tudta eloszlatni magában.

– Láttam a… holttestedet. Hogyan ne higgyem el?

– Válassz engem, Garreth. Most csak válassz engem, és higgy nekem! – mondta Lucia miközben körülfonta karjait a férfi testén, és az arcát a nyakához nyomta. Garreth a hajába temette az arcát.

Válasszam őt? El sem tudta hinni, hogy milyen forró is volt Lucia teste, hogy milyen csodálatos illatú a haja, és hogy valóban átöleli őt.

Ha ez egy álom, soha nem akarok felébredni…

Garreth átkarolta Lucia vállát, maga előtt tartotta őt.

– Lousha! Én mindig téged foglak választani!

– Garreth! A szemeid. Aranyszínűvé változnak – mondta Lucia erőtlenül mosolyogva. – Tényleg visszatértél?

– Ó, az istenit, azt hittem, hogy megöltelek – mondta a férfi, miközben erősen magához szorította Luciát. – Azt hittem, hogy örökre elveszítettelek.

Hosszú pillanatokig szorította magához, reszketett, ringatta Luciát.

– Végre visszakaptalak, skót – Lucia is elkezdett remegni. – És Cruach halott. Megszabadultunk tőle örökre.

Garreth alig emlékezett az istenre, csupán halvány képek maradtak meg róla. Pontosan elég is volt annyi.

– Hogyan? A dieumort… elpusztította, nem?

Lucia szembefordult Garrethtel.

– A tegez, amit adtál, meglehetősen hasznosnak bizonyult. Persze ez egy kis problémát fog nekünk okozni – a férfi összehúzta a szemöldökét, Lucia folytatta. – Utángyártja az istengyilkost. Most már értem, miért nem támogatták annyira az istenek ezt az ötletet. Annikának kell majd eldöntenie, hogyan legyen tovább.

– El kellett volna mondanod az igazságot Cruachról.

A térdeit a mellkasához húzva dőlt vissza a hideg falnak.

– Nagyon… Nagyon szégyelltem magam. Magad láttad… ő egy szörnyeteg. Csak Regin és Nïx tudta.

Garreth odabújt hozzá, elkezdte a karját simogatni.

– Hogyan történt?

– Álruhába bújt, és annak adta ki magát, akire mindig is vágytam. Nagyon fiatal voltam, és azt hittem, hogy szerelmes vagyok.

A féltékenység lángja jelent meg Garreth szemeiben. Én akarom a szerelmét. Engem kellene szeretnie!

– Nem akartam tisztán látni. Elhagytam Val Hallt azzal, akit egy fiatal férfinak, Cromnak hittem.

– Miért nem segítettek a szüleid? Ők istenek, nem?

– Ők megtiltották, hogy hozzámenjek, és meg kellett esküdnöm, hogy nem találkozom vele soha többé. Mikor megszegtem az eskümet, ők már nem tudtak nekem segíteni. Még akkor sem, amikor Cruach barlangjába kerültem. – Szemei mereven bámultak előre.

Garreth nem is tudott annál ördögibb helyet elképzelni. És olyan fiatalon egy szörnyeteg foglyává válni? Rettenetesen félhetett.

– Hogyan szöktél meg tőle?

– A barlang hátsó részében van egy szikla, ami az óceánra néz. Ugrottam. A vízbe érkeztem, de közben nekicsapódtam néhány sziklának.

Ugrott. Öngyilkosságba üldözték.

Lucia Garreth reakcióját nézte. Vajon látta, hogy megint felgyülemlik benne a düh? Vagy hogy mennyire szerette volna megbüntetni azt a rohadékot, amiért kezet emelt rá? Garreth karmai ismét megjelentek – hogy újra átvágja a nyakát. Lassan…

– Garreth, a szemeid megint kékre változnak.

– Folytasd, Lousha.

– De…

– Folytasd!

Lucia habozott, ám végül folytatta.

– Regin követett engem Val Hallból – tizenkét éves volt. Mindent feladott, csak azért, hogy velem lehessen, és mert megérezte Cruach gonoszságát. Kimentett az óceánból, nem engedett meghalni.

– Ő mentett meg?

Lucia bólintott.

– Napokon át, dimenziókon keresztül hurcolt engem, aztán végül Skathi oltárán kötöttem ki, és követelte az istennőtől, hogy gyógyítson meg. Skathi akkor már tudta, hogy nekem adományozza az íjászat mesterségét az élet erejével együtt, így rögtön beleegyezett és meggyógyított. Cserébe Cruach börtönőrének kellett lennem.

– Mit tett veled, hogy inkább az életedet kockáztattad? Azt kellett gondolnod, hogy meghalsz. Lousha, mit tett veled?

*

Újra elvesztem őt. Csak most kaptam vissza. Minden egyes porcikája ellenezte azt, hogy ezzel a történettel terhelje Garrethet. Tudta azt is, hogy a fájdalom, amit most átad, az ismét egyenesen a szörnyhöz kergeti vissza.

– Tudnom kell, Lousha. Nem titkolózhatsz előttem!

– Nézd, megígérem, hogy el fogom mondani, de most, azok után, ami történt…

– Tudnom kell mindent!

Egy pillanatnyi tétovázás után bólintott.

– Akkor elmondok mindent. Nagyon rossz volt. Soha nem féltem még ennyire. Leugrottam a szikláról, aztán Regin megmentett, Skathi meggyógyított.

Aztán nagyon hosszú időt kellett várnom, míg találkoztam ezzel a lykánnal, aki a félelmeim megtestesítője kellett volna, hogy legyen, mégis jobban akartam, mint bármi mást az életemben. Ugyan menekülnöm kellett előle, mégis minden egyes hajszát titokban izgalommal éltem át. – Lucia Garreth elé térdelt. – És együtt tettük ezt, szabaddá tett, és megmentette az életemet. Most viszont, mikor minden próbát kiálltam, és végre előrenézhetek a jövőbe, ő mégis inkább hátra akar tekinteni.

MacRieve letérdelt Lucia elé, és a tenyerébe vette az arcát.

– Mert úgy érzi, hogy ha te elég erős voltál a feladatokat kiállni, neki is erősnek kell lennie, hogy megtudjon mindent azokról a feladatokról.

– De ő nem tudja, hogy vele akarom tölteni az örökkévalóságot. – Fölemelkedett, hogy megcsókolja az állát.

– Rengeteg idő áll majd a rendelkezésére, hogy mindent megtudjon rólam. És el is fogok neki mindent mondani. Jelenleg viszont csak elkezdeni akarom vele az életem.

– Velem? – dörmögte a férfi, a hangja elhalkult – Örökre?

– Igen, Garreth, örökre – bólogatott Lucia, és megsimogatta Garreth borostás arcát. – Szeretlek. Soha többé nem akarlak elveszíteni.

Garreth szemei megint aranyszínűvé váltak.

– Ez olyan, mint amit az őserdőben mondtál? A „szex vagy titok” alku? Annyi eltéréssel, hogy ez most „örökké vagy titok” alku?

– Nos, alapjában véve igen. A boldogságot keresem. Téged kérlek meg rá, hogy segíts megtalálni.

– Minden egyes titkodat fölfeded előttem?

– Igen. Idővel mindet.

Garreth elengedte Lucia kezét, a hideg falnak dőlt.

– El sem tudod képzelni, mennyire vártam már, hogy azt mondd, hogy szeretsz. – Elveszett tekintettel a földre bámult. – És boldoggá akarlak tenni. Másra sem vágyom. De amin most átmegyek… Meglehet, hogy nem ez az első eset. Ha veszélybe sodorlak… Meg kell tanulnom átváltozni.

– Nem fogom engedni! – mondta Lucia, ahogy megölelte a vállát.

Garreth csak a fejét rázta.

– Garreth MacRieve, újra és újra kereszteződnek útjaink. Most ez én sorom következik. Téged akarlak páromnak – téged és senki mást. Visszautasítasz?

Hosszú másodpercek teltek el, mire Garreth felsóhajtott, majd szembenézett Luciával.

– Nem, nem tudlak visszautasítani. Túlságosan szeretlek. Rohadtul szeretlek.

– Teljes szívemből szeretlek, Garreth!

Olyan vágyódással a szemében bámult Luciára, hogy az szinte megszédítette őt – mintha most már nem tudná elrejteni a szeretetét.

– Mondd még egyszer, hogy szeretsz! – kérte, ahogy az ölébe húzta Luciát. – Akkor elfogadom az alkut. Holnap reggel házasságot kötünk.

Lucia félrehúzta a száját.

– Azt hittem, hogy te nem parancsolgatsz – aztán eltűnt a mosoly az arcáról.

Házasságot kötni Regin nélkül?

– Várj. Nem lehet. Még nem.

– Már hogy a pokolba ne lehetne?!

– Garreth, Regin eltűnt – megharapta az alsó ajkát. – Már napok óta semmi hír felőle – ez nem jellemző rá. Nem mehetek férjhez meg nélküle.

– Ha eltűnt, akkor megtaláljuk őt – emelte föl Lucia fejét. – Főleg, ha addig nem vagy hajlandó feleségül jönni hozzám. Megtaláljuk őt, esküszöm! – Gyengéden Lucia ajkához érintette az ajkait. – De legelőször is. Van kulcsod a cellához?

52

– Mi történt itt, kislány? – kérdezte Garreth a következő reggelen, amikor félóra után visszatért a szobájukba. Korábban Lucia még nagyon bizakodó volt Regin megtalálásával kapcsolatban. Tervezte, hogy Emmával látogatást tesz a királynő hatalmas szekrényében, így Garreth elment Lachlainnel meginni egy búcsúitalt.

– Megint elmész?

– Igen, testvér.

– Garreth, csak még egy kérdés… Keményen megjelölted, igaz?

Most viszont nagyon gondterhelt volt Lucia. – Mi a baj, drágám? Az zavar, hogy Lachlain ennyire elkényezteti Emmát? Remélem, tudod, hogy ezt terveztem én is veled tenni – mondta, miközben az arcát vizslatta.

A szeme alatti táskák eltűntek az álmok nélküli éjszaka után. Ahogy kiszabadultak a cellájukból, elkezdték felújítani Garreth régi szobáit, a jövőt tervezgették. Aztán vettek egy fürdőt, és folytatták a beszélgetést. Végül Lucia álomba szenderült Garreth karjaiban.

Rémálmok nélkül…

– Vannak új hírek – mondta Lucia, s járkálni kezdett – Most beszéltem Annikával. Annika sem tartozott Garreth kedvenc valkűrjei közé. – Nemcsak Regin tűnt el az utóbbi időben – folytatta Lucia.

– Ezt hogy érted? Azt hittem, valami barbár rabolta el. – Garreth és Lucia azt tervezték, hogy New Orleansba mennek, körülszimatolnak, majd megtalálják azt a férfit. Aztán Garreth megmutatja neki, hogy mennyire nem ajánlatos ujjat húzni velük.

– A ma reggeli híreket a Szövetség minden részében megerősítették – mondta Lucia. – Majdnem mindegyik csoportból tűntek el tagok. Amiből az következik, hogy valószínűleg nem Aidan, az Ádáz rabolta el Regint.

– Kik tűntek még el?

– Kik nem? Akikről eddig tudnak: egy szirén, egy tündér, egy főfúria.

– Fő? Azt akarod mondani, hogy…

– Igen, a szárnyasok. Nagyon ritkán jönnek elő a fészkükből, de amikor előjönnek… – Lucia megborzongott. – Egy boszorkány, Carrow Graie, vagyis Carrow, a Börtöntöltelék is eltűnt, nagyjából Reginnel egy időpontban. Carrow legjobb barátja, szóval Mari nem igazán elégedett. Az egész Boszorkányok Háza méltatlankodik. De nem tudják megmondani, hol lehet se Carrow, se Regin.

– Szóval valami véletlen folytán a valkűrök és szövetségeseik kezdtek eltűnni? – A veszély így a lykánokat is fenyegette. Az elmúlt évben Lachlain azon dolgozott, hogy megértesse az egész Szövetséggel, hogy a lykánok a valkűrök mellett állnak – meg sem kérdezve a valkűröket, hogy szükségük van-e a szövetségükre vagy sem. Az összes farkas támogatta Lachlaint ebben, főleg, hogy a királynő és a hercegnő is abból a csoportból származott.

Lucia megrázta a fejét. – Ez baromság! És még minket gyanúsítottak azzal, hogy a másik oldal játékosait próbáljuk meg ártalmatlanná tenni. Néhány varázsló, pár tűzdémon, egy kentaur helytartó és még az Invidia egyik tagja is eltűnt.

Az Invidia egy nőkből álló csoport volt, a viszály és a gonoszág megtestesítői. A kentaurok és démonok a korábbi Felemelkedésekben voltak a valkűrök ellenfelei. A varázslók ismeretlen lények voltak, akik a gonoszság skálájának bármelyik pontján állhattak.

– Még olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy Lothaire is eltűnt – tette hozzá Lucia.

– Azt a vámpírt La Dorada is kinézhette magának, akinek a visszavágó mellett egy hüvelykujjal is tartozik – jegyezte meg Garreth. – Nïxnek nincs valami ötlete?

– Nem igazán volt beszámítható az elmúlt pár napban. Annika azt mondta, hogy miután beszéltünk, sikoltozni kezdett, azóta pedig teljesen értelmetlenül beszél.

– Ne aggódj, megoldjuk – mondta Garreth. – És megtaláljuk a húgodat!

Lucia beharapta az alsó ajkát.

– Csak most fejeztük be az előzőt, és máris másik útra kell indulnunk. – Lucia kiment az erkélyre, amely a kertre nézett.

Garreth utánament – mindenhová követi most már őt, akárcsak a farkas a társát. Lucia mellé állt, nekidőltek a márványkorlátnak, és a kilátást csodálták. A Felföld irányából köd szállt alá, magával hozva az óceán illatát.

– Mindvégig igazad volt, skót. Elég sok bajjal járok. – Bűnbánónak tűnt, ami nem volt helyén.

– Igaz, viszont annál több örömmel – mosolygott a férfi, miközben rácsapott Lucia fenekére.

– Farkas! – Lucia ajkai is mosolyra húzódtak.

Garreth átkarolta.

– Az igazság az, hogy szívesebben megyek veled a pokolba, mintsem nélküled a mennyországba – jelentette ki, miközben megsimogatta Lucia állát. – Azt meg elhiheted, kislány, hogy Regint megmenteni maga lesz a pokol nekem.

– Ne mondj ilyet! – szólt rá Lucia, miközben ráütött Garreth kezére.

– Csak viccelek! Történetesen jövök Reginnek eggyel – tette hozzá komolyan. – Azt mondtad, hogy úgy akarsz élni, hogy ő ott legyen veled mindig. Még ha fáj is kimondani ezt, de nem fogunk addig nyugtot lelni, amíg nem tudjuk magunk mellett valamelyik tengerparton. És nem nyugszom, amíg a feleségem nem leszel.

– Megígéred? – kérdezte nagy szemekkel.

– Igen. Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem cukkolhatom!

A nő a tájat kémlelte. – De ezzel elrángatlak téged innen. Ez a vidék… – a szemei a távolba meredtek. – Legbelül csalódott lehetsz, hogy ilyen bajos az életem. Le merem fogadni, szeretnéd, hogy sokkal gördülékenyebben menjenek a dolgok.

Garreth magához vonta, erősen a mellkasához szorította. Bárcsak tudná, mennyire szereti őt. De mivel előttük állt az örökkévalóság, így azt tervezte, hogy megmutatja neki.

– Lousha, hozzám tartozol. És nagyon szeretlek.

Amikor felnézett ezüstösen csillogó szemével Garrethre, az körbefonta az arcát, és közelebb emelte egy gyengéd csókra. – Különben is, a jó dolgokért mindig meg kellett harcolni.

EPILÓGUS

Egy héttel korábban…

Felső-Volga, Oroszország

Célpont: a vámpír

Egy szeles síkságon a nagy szélnek kitéve állt egy magányos faviskó. Odabent Lothaire, az Ősi Ellenség, egy törött tükör előtt állt, és megtört tükörképét bámulta. A maszatos, betört ablakokon hideg szél süvített be. Az őserdő hősége után üdítő érzés volt.

Kihúzta a zsebéből az ujjat és a gyűrűt, kikötözte az aranyszalagot, és a földre dobta a mumifikálódott hüvelykujjat. Tökéletes undorral bámult a szalagra, hiszen tudta, milyen hatalmas erőt szabadított fel.

Kimondhatatlanul hatalmas erőt.

– Ezzel – mondta – legyőzhetetlenné válók. – A szél süvített, a kalyiba falai remegni kezdtek. – Megállíthatatlan leszek.

Fölemelte remegő kezét, és a saját ujjához emelte a gyűrűt. A várakozás gyönyöre járta át.

A viskó ajtaja kicsapódott; egy elektromos csóva csapott be, ami hátba találta és előrelökte őt, a feje pedig áttörte az egyik ablakot. A gyűrű a földre esett. Egy kiálló cserépdarab szelte át a homlokát, mélyen a szeméig hatolt.

Arra a szemére megvakult, a vér a másikba átfolyva viszont megakadályozta a látásban. Illanni kell! Elhagyni ezt a helyet!

De nem a gyűrűje nélkül…

A foga hegyesedett, düh járta át. Milyen ellenség ez? Egy másik elektromos kisülés is elérte a testét, aztán még egy, mindegyik egyre jobban gyengítette őt. Vakon próbált meg tapogatózni a viskóban, hogy elkerülje a támadásokat. A vörös világban hallgatta az áldozatát, megpróbálta érzékelni a mozdulatait. Lecsapott. Eltűnve és újra megjelenve az egyik férfi szívét kitépte a mellkasából, a másiknak átharapta a torkát. A vértől átnedvesedett a padló.

A gyűrűhöz kell jutni… közelebb hozzá. Egy másik fénycsóva közeledett felé, de eltűnt előle, majd újra megjelent.

Egy rövid kard mélyedt az oldalába. Egy magas alak vezette belé a pengét, s mélyebbre nyomta Lothaire testébe. Egy halandónak halálos lenne. Bénító egy halhatatlannak. Akármi is van itt… nem akarja, hogy meghaljak.

Lothaire megpróbált visszavonulni, de ekkorra már teljesen elgyengült. Ahogy a támadói akarták.

A testét elkapva a férfi megint megcsavarta a kardot.

– Zsákba vele.

Mikor a férfi kihúzta belőle a kardot, Lothaire térdre rogyott, a saját vérének tócsájába.

Mások is körbevették, kihasználva a gyengeségét, megkötözték a csuklóit. Amikor ordítani próbált, leragasztották a száját.

Végre sikerült az egyik szemére visszaszereznie a látását, amikor még több ember közeledett feléjük, fekete zsákkal.

A fejére akarták húzni.

A ragasztó mögött ordított, csöpögött belőle a vér. A fejére húzták a rongyot, szorosan megkötötték.

Lothaire hallotta, ahogy az aranygyűrű megcsörrent, amikor valaki felvette. A forrongó harag dührohammá vált. Amikor kiszabadulok, elszabadítom a poklot.

*

New Orleans eldugott utcái

Célpont: a valkűr

– Ez minden, rohadékok? – ordította Regin, a Ragyogó, amikor már a harmadik adag elektromosság találta el. – Imádom az elektromosságot, ti seggfejek! Gyerünk! Még egyet!

Kétségtelenül nem értették, miről beszél, szóval még egy adagot adtak neki. Felszívta azt is, a bőre fényesen csillogott az éjszakában. Az utcalámpák fényei fölerősödtek Regin energiájától. Elégedett mosoly jelent meg az arcán.

– Bizony ám, egy rohadt vezeték vagyok! – Egy adagnyit az egyik kezével felfogott, aztán a másikba vezette, és a támadói közé lökte. A levegőbe repítette őket. – Kérsz egy kicsit? És te? – ordította, ahogy a csóvákat lövellte ki magából.

Tápláltak őt – és csodálatos érzés volt. Egyre fényesebb és fényesebb lett, megvilágítva egy, aztán két tömböt.

Viszont a háta mögé lopakodott egy árnyék, egy hatalmas férfi emberfeletti gyorsasággal. Mielőtt bármit is tehetett volna, egy karddal oldalba szúrták, egyre mélyebbre, és végül megcsavarták benne. A fény egyre közelebb kúszott, és Regin fájdalmasan zihált, fulladozott, ahogy a vér kibuggyant az ajkán.

Kihunyt a fénye. Amikor a férfi kihúzta a kardot, Regin összeesett. Az utcán összegörnyedve, vérezve csak ennyit nyögött: – Megfizetsz ezért!

– Zsákot rá – mondta a férfi.

Túl késő. Levegőt vett, hogy sikítson, de leragasztották a száját. A szemeit tágra nyitva, vadul rázta a fejét, és nézte, ahogy közeledtek a fekete zsákkal.

*

Orleans Parish fogda, adminisztrációs iroda

Célpont: a boszorkány

– Miss Carrow, mit csinál már megint itt? – kérdezte Martin, Carrow kedvenc őre. Ő volt a legfiatalabb közöttük, jóképű, és bele volt esve Carrow-ba. – Hát soha nem javul meg?

– Ó, én már megjavultam – válaszolta, ahogy a cellarácshoz libegett. Martin nagyot nyelt, mikor meglátta, hogy milyen rövid az a fekete bőrszoknya, amit visel. – Viszont jobban szeretek a saját fejem után menni.

– Hogy? – Martin megvakarta a fejét. – Mit csinált már megint?

– Felvertem egy zsarut, elloptam a lovát, és egyenesen Pat Oig lovagoltam. – Mielőtt bármit kérdezhetett volna, Carrow folytatta: – Kellett egy cinkostárs.

Ezen a szobatársai, a Quarter kurvái felnevettek. Hopp, hopp, hopp.

Meghajolt nekik, aztán Martinhoz fordult. A cellarácsok között átnyúlva megsimogatta Martin állát a nyomdafestékes ujjaival, teljesen elbűvölve ezzel a férfit.

– Szóval hoztál nekünk egy kis kaját? – Martin gyakran hozott neki és a szobatársaknak Popeye-től kaját. – Talán egy kis rizst?

Martin nagyot nyelt: – Nem, kisasszony. Azért jöttem, hogy tudassam, letették az óvadékot.

– Igazán? Az ki van zárva! – Hátratette a kezét, és valaki dobott bele egy pacsit. A nap éppen azelőtt ment le – Carrow előtt ott állt az egész éjjel a csonkításra. – Ki adta a pénzt?

– Nem tudom, hölgyem – mondta, amikor kinyitotta a cellaajtót.

Erre összeráncolta a homlokát. A Boszorkányok Háza nem volt hajlandó többé kifizetni az óvadékot, és Mariketát sem hívta fel, mert nem akarta ezzel zavarni. Kétszer egy héten kifizetni az óvadékot még a legelhivatottabb barátnak is sok lenne.

Carrow most valóban azon gondolkozott, hogy az erejével szabadítja ki magát. Ami persze a legkevésbé sem volt jó ötlet.

Hátrafordult, hogy elbúcsúzzon a cellatársaitól.

– Na, sziasztok, csajok, Molly, Candy, Lexxxie, Chastity. Fel a fejjel, Exstacey, megígérem, hogy az exed soha többé nem fog zaklatni!

Carrow fel is vette a megátkozandók listájára azt a seggfejt. Macskaalomban fog hemperegni. Természetesen használtban.

Összeszedte a cuccait, felvette az ékszereit és a tavaszi kabátját, aztán a nyakába tette a műanyag rózsafüzéreit. Csak nagyon kevesen tudták felfogni, milyen nehezen megszerezhető és értékes valuták voltak azok.

– Szeretné tudni, ki adta fel? – kérdezte Martin vágyódással a szemeiben, ahogy Carrow-t nézte.

– Ezt inkább kihagyom, nem akarok hálátlannak tűnni. Jó éjt, Martin! – Carrow Martinra kacsintott, majd dobott neki egy csókot. – Nemsokára találkozunk!

Ahogy kiment az ajtón, Carrow újragondolta azt az egész hálátlan dolgot, amit az előbb mondott. Hazudott – ő pontosan az az ember, aki hálátlan.

Gyanakodni kezdett, és energiát gyűjtött a tenyerébe, ha esetleg veszély fenyegetné. Mariketa, ötven év tapasztalattal a háta mögött, rengeteg bűbájt és egyéb trükköt tanított Carrow-nak, aki elég jó volt, ha koncentrált.

Az épületből kilépve óvatosan körülnézett, de senki sem járt az utcán.

Ám a városi éjszaka csak most kezdődik. Mint egy szörny, aki most ébredt fel álmából, az éjszaka is feltámadt a szirénákkal, ételillattal, a lüktető zenével. Akárcsak egy vámpír, úgy akarta magába szívni ezt az egészet. A káosz közepében akart lenni, ő akart lenni a káosz.

Egy elektromos csóva hirtelen arcon ütötte, magasan a levegőbe dobva őt. Sikoltva repült, amíg egy tömbbel odébb földhöz nem csapódott. A rózsafüzérei sisteregve és füstölve olvadtak el a nyaka körül, beleégve a bőrébe.

Az ütéstől szédülten, félig vakon újabb adag energiát gyűjtött a tenyerébe. Mi a pokol folyik itt? Férfiak közelednek? Semmit sem látok… Nem tudom őket eltalálni. Olyanok voltak, mint az árnyékok. Tüzelt, talán egyet eltalált. Semmit sem látok.

Megpróbált felállni és elrohanni, de csak annyi ereje volt, hogy feltérdeljen. Nincs más választása, mint a gyilkos varázsigét használni. Nagyon reménykedett abban, hogy nem volt a környéken senki.

– Ooth sbell nooth latoret…

– Némítsátok el! – mondta egy mély hang.

– Ooth sbell…

Az árnyak kezei megragadták, leragasztottak a száját. Minden erejével küzdött, de nem bírt velük. A háta mögé kötözték a kezeit. Legyőzték őt, védtelenné vált, és még soha nem félt ennyire.

Éppen kezdett a látása visszatérni, amikor ugyanaz a mély hang megszólalt:

– Zsákot rá!

– Ne! Ne! – sikította a száján lévő ragasztó mögött. Közelebb jöttek a fekete zsákkal a kezükben, megpróbálták ráerőltetni Carrow fejére.

Megint minden elsötétült.

Tartalomjegyzék

PROLÓGUS

1. fejezet.

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

18. fejezet

19. fejezet

20. fejezet

21. fejezet

22. fejezet

23. fejezet

24. fejezet

25. fejezet

26. fejezet

27. fejezet

28. fejezet

29. fejezet

30. fejezet

31. fejezet

32. fejezet

33. fejezet

34. fejezet

35. fejezet

36. fejezet

37. fejezet

38. fejezet

39. fejezet

40. fejezet

41. fejezet

42. fejezet

43. fejezet

44. fejezet

45. fejezet

46. fejezet

47. fejezet

48. fejezet

49. fejezet

50. fejezet

51. fejezet

52. fejezet

EPILÓGUS