26

Annak ellenére, hogy Lucián eluralkodott a fáradtság, nem tudott aludni.

A vihar egyre csak erősödött odakint, amint a hajó haladt előre az éjszakában, orra egyre több farönknek ütközött, álmatlanságot hozva ezzel Lucia szemére. Most már értette, miért nem szeretnek ezekben a kabinokban aludni.

Jóval később MacRieve távozása után Lucia az ajtót kémlelte, és azon ábrándozott, mi történt volna, ha másképpen dönt, ha következmények nélkül adja át magát az éjszakának egy erőtől duzzadó férfival. Az egyetlen dolog, ami kettőjük közé állt, az a múltja, a szégyenteljes múltja.

És az átkozott jövője.

Ha a skótot visszataszítaná a szüzességi fogadalma, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy az ördöggel hált?

A hajó kis ablakát bámulva feküdt a sötétben, amikor MacRieve ázottan visszatért. Egyetlen szó nélkül kivette borotváját a táskájából, és a zuhanyzó felé tartott.

Borotválkozni? És magával vitte a nyilam?

Amikor tíz perccel később felajzottan visszatért, csupán egy törülköző takarta testét, és karkötője volt rajta. Arca immár sima volt, és frissen borotvált. Letette tegezét a kabin ajtajában, és megrázta haját – mint egy farkas.

Az istenekre, de jól nézett ki. Nedves bőre napbarnított volt, melle tökéletesen izmos, középen aranyszínű szőrszálakkal. Arcát az övéhez akarta szorítani.

Már ettől a látványtól is elillanni látszott kimerültsége, áruló teste akarata ellenére cselekedett. Tenyerébe mélyesztette körmeit, és óvatosan összeszorította combjait.

– Tudom, mit teszek – mondta kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

– Elmész?

– Nem, szépségem, csak gondolkodom – és leült az ágy szélére. – Nem voltál teljesen szűz a mocsárban azon az első estén. Tehát úgy vélem, bármit megtehetünk, amit akkor megtettünk.

– Bármit, amit akkor megtettünk?

– Még mindig szűz lehetsz, nem fogunk közösülni. Ezért állítottál le a mocsárban – ha nem próbáltam volna meg szerelmeskedni veled, lefogadom, hogy engedted volna, hogy folytassam a magam módján.

Lucia válaszra nyitotta száját: – Nem, nem tudhatod.

– Azt mondtad, nem engeded, hogy akár egyetlen férfi is a magáévá tegyen. Ez nem jelenti azt, hogy nem kényeztethetlek orálisan, és nem simogathatlak. És azt sem jelenti, hogy te nem teheted ugyanezt velem.

– El fogjuk veszíteni az önuralmunkat – MacRieve elcsábíthatná, ő pedig átadná magát az érzésnek, és meggondolatlanul cselekedne. – Megpróbálsz majd rávenni, hogy továbbmenjünk.

– Nem, addig várok rád, amíg azt nem mondod, készen állsz, amíg azt nem mondod, hogy akarsz engem.

Lucia hezitált: – Talán… engedném, hogy elragadjon a hév, és olyat mondanék, amit megbánok.

– Akkor kell mondanod, amikor nem vagyunk az ágyban.

Azzal a bizonyos tekintettel nézett rá. Szíve egyre erősebben vert, leküzdve ezzel fáradtságát. Mielőtt még teljesen átadta volna magát az élvezetnek, ki kellett belőle csikarnia egy vallomást. – Nem számít, mi történt, mit mondtam vagy tettem?

– Sohasem tennék olyat, amit te nem akarsz. Ezért kaptam ezt a karkötőt azoktól az istenverte boszorkányoktól.

– Komolyan gondolom. Megesküdnél a Szövetségre?

– Igen, megesküszöm – mondta. – Megegyeztünk?

– Én nem… – Hátrébb lépett, miközben megbabonázó tekintetét nézte. Melyik nő tudna hátat fordítani egy olyan férfinak, aki így néz rá? Lucia hosszasan, remegve bólintott.

MacRieve nem vesztegette az időt, és le akarta vetkőztetni. – Ezt vegyük le rólad. – Lehúzta felsőjét, miközben úgy tűnt, sötétvörös melltartója láttán elakad a szava. Lucia nem azért választotta a vörös színt, mert tudta, hogy MacRieve ma este látni fogja rajta. Igazság szerint majdnem minden fehérneműje skarlát-vagy bíborvörös volt.

Bizonyára a tudatalattija vezérelte, hogy ezeket vegye meg. Neki…

MacRieve Lucia hátát az ágyhoz nyomta, majd levette törölközőjét. Lucia önkéntelenül elfordította arcát, de MacRieve minden porcikája bizsergette. Nézni akarta vastag, izmos, aranyszínű szőrszálak fedte combjait. Ahogyan levette törölközőjét, és meztelenül elterült mellette, lassan vetkőztetni kezdte Luciát, miközben végigcsókolta testét. Amikor melleihez ért, ajkait csak egy hajszál választotta el mellbimbóitól. Megkeményedtek, a szeme előtt duzzadtak. Elővette a veszélyes farkastekintetét, tudván, hogy ez milyen hatással van Luciára.

– A bimbóid azt akarják, hogy szívjam őket. – Lejjebb hajolt, ajkait az egyik mellbimbójához érintette, miközben nyelvével nyalogatta. Lucia önkéntelenül megemelte testét, örömteljesen levegő után kapkodott, miközben MacRieve a szájával kényeztette mellbimbóját, majd amikor szívni kezdte, erősebben, újra és újra, Lucia felnyögött.

MacRieve a másik mellbimbóját kezdte el kényeztetni, miközben a másik továbbra is nedves volt és duzzadt. Lucia homályosan érzékelte, hogy MacRieve tovább vetkőzteti, de azt nem fogta fel, hogy már teljesen meztelenül feküdt vele egy ágyban, amíg MacRieve térdre nem ereszkedett. Tekintetével végignézte, mély hangja morajlott, majd azt mondta: – Nézzenek oda! A szám benedvesedik tőled. – Megmerevedett hímvesszője lüktetett, egy fényes csepp gyöngyözött a királyi szerszámán.

Könnyedén simogatni kezdte hasát, és amikor elérte vagináját, Lucia megmerevedett. Már nem tudta visszafogni magát azután, hogy mellbimbója nyalogatásától teljesen felajzott a teste.

– Engedd, hogy kényeztesselek, vagy tedd oda a kezem, ahol szeretnéd, hogy megérintselek.

– Csak… csak csináld úgy, ahogyan azon az estén a cellában!

– Olyan régen történt, már nem emlékszem. Mutasd meg! – Megfogta kezét, és miközben találkozott tekintetük, ajkai közé szorította a nő mutatóujját, benedvesítette, majd lüktető csiklójára tette, és azt mondta: – Ezt az ujjadat szereted, ha jól emlékszem.

Lucia túl izgatott volt ahhoz, hogy zavarban érezze magát. Már túlságosan elöntötte őt a vágy, hogy ne simogassa magát.

MacRieve szemhéjai elnehezültek, mély hangom azt morogta: – Ez az, kedves. – Combjai közé térdelt. Miközben MacRieve előtt maszturbált, és mindenhol benedvesítette magát, csípője hullámzott, másik kezét az arcához emelte. MacRieve masszírozni kezdte combja belső oldalát, lábát egyre szélesebbre és szélesebbre tárta, miközben Lucia lehunyva tartotta szemét. Hamarosan érezte, hogy MacRieve megpróbálja széttárni lábait, miközben vagináját simogatta:

– MacRieve!

– Csak élvezd tovább. – Felemelte mellkasát. – Csak az ujjammal hatolok beléd. Semmi több. Csak az…

– Ne! – Összezárta térdeit. MacRieve újra széttárta. – Akkor csak a nyelvemmel. – Miközben kemény tenyereit a felsőcombján tartotta, és próbálta széttárni lábait, lejjebb hajolt, és száját közvetlenül a vaginájához érintette. Lucia visszafojtotta lélegzetét. Villámlás világította be a szobát. MacRieve nyelvét fel és le mozgatva nyalogatta. – Egész életemben erre vártam. – Testét Luciához dörzsölte. – Sohasem tudok majd betelni veled. – Az örömtől remegve nyalogatni, izgatni, szorítani kezdte…

Lucia hangosan felnyögött. Az eső és a szél kicsapta az erkélyajtót. A pára benedvesítette bőrét.

– Még sohasem éltél át ilyet? – kérdezte MacRieve, látszólag csordultig telve a boldogságtól.

– Nem.

– Szeretnéd újra?

Újra végignyalta, amitől Luca háta megemelkedett. – Ó, igen!

– Rendben, kedves! – Izmos karjaival átfogta combjait. – Az ízed megőrjít engem, erről álmodtam, erről fantáziáltam. – Nyelvével körbenyalta csiklóját. – Elképzelted valaha, amint itt csókolgatlak?

– Igen – nyögte. Elképzelte, de arról nem is álmodott, hogy ilyen vad lesz.

MacRieve lassan kényeztette, ízlelgette, teste feszes volt, izomzata minden porcikája megfeszült. Úgy tűnt, fékeznie kellett magát, hogy ne essen neki örömében. Térdeit felhúzta, keskeny csípőit az ágyhoz dörzsölte. Lucia kezeit kőkemény fenekére akarta tenni, érezni akarta, ahogyan érzékien mozog.

Ahogy egyre közelebb ért az orgazmushoz, MacRieve hangosan felnyögött. Szemei kéken csillogtak, Lucia látni vélte benne a vadállatot, mégis, valami oknál fogva, nem rémisztette meg őt az a gondolat, hogy MacRieve esetlegesen elveszíti önuralmát… Annál inkább felizgatta.

Remegni kezdett, olyan örömben volt része, amelyet még csak el sem képzelt ezelőtt…

Mielőtt még ajkaival megérintette volna csiklóját, azt mondta: – Gyere ide hozzám. – Majd szívni kezdte.

– Ó, istenem! – Combjai szélesre nyíltak, miközben testét fékezhetetlenül nyelvéhez nyomta. Bombarobbanásként villámlott odakint. – Ó, igen! – Visszafojtotta lélegzetét, miközben ordítani szeretett volna. MacRieve tenyerét szájához tette, hogy érezze Lucia nyögését.

Kiáltott. Újra és újra…

*

Még akkor sem hagyta abba a nyalogatást, miközben Lucia orgazmusa közben először, majd másodjára is el akarta tolni a fejét. MacRieve továbbra is kóstolgatta, miközben felálló hímvesszőjét az ágyhoz dörzsölte.

Végül egy ordítással eltolta magát tőle, és térdre ült. Már majdnem orgazmusa volt, még az előtt, hogy láthatta volna, ahogyan Lucia előtte élvez el. Combjai még mindig nyitva voltak, felfedve ázott vagináját. Lágyan csillogtak szeméremajkai. Mellei megemelkedtek, miközben hevesen vette a levegőt.

A szeme… ezüstben pompázott, elöntötte a szenvedély, miközben duzzadó hímvesszőjét nézte.

– Érintsd meg! – Felemelkedett, és felé nyúlt, lassan simogatni kezdte.

– Kényeztess! – Amikor hideg tenyerét duzzadó heréjére tette, és emelgetni kezdte, MacRieve elfojtott hangon azt mondta: – Most csináld mindkettőt. – Amint kényeztetni és simogatni kezdte heréit, MacRieve majdnem beleszédült a gyönyörbe. Valahogyan sikerült kiejtenie a száján:

– Érintsd meg ajkaiddal. – Lucia előrehajolt, mintha gondolkozna, majd hezitálni kezdett.

– Csináltad már?

– Nem, soha – suttogta.

– Szeretnéd? – Amikor Lucia bizonytalanul bólintott, MacRieve azt mondta: – Megmutatom. – Orálisan fog kényeztetni. Ez egy álom? Az elmúlt egy év ezernyi fantáziálásának egyike?

Miközben remegő kezével Lucia fejét tartotta, a másikban pedig hímvesszőjét fogta, közelebb húzta magához Luciát. – Kóstolj meg, kedves. – Már előre reszketni kezdett, attól tartva, hogy hirtelen elélvez.

MacRieve kapkodta a levegőt, miközben Lucia kinyújtotta nyelvét. Megnyalta a tetejét, MacRieve szemei hátrafordultak, hímvesszőjét fékezhetetlenül a nyelvéhez nyomta. Amikor Lucia abbahagyta, azt mondta: – Ne, Lousha, még bírom, vedd vissza a szádba. – Miután újra a szájába vette, MacRieve érces hangon mondta: – Vedd az ajkaid közé, és szívd!

Miközben egymást nézték, hímvesszőjét forró, nedves szájába nyomta, Lucia nyelve hozzáért, amire felnyögött: – Istenem, te nő! – Lucia még mindig őt nézte, egyre jobban szívta, miközben behorpadt arca.

Ne, ne… már nem bírom tartani. Kétségbeesett nyögéssel maga alá húzta csípőjét, fékezve ezzel forró vágyát. – Már nem bírom. – Lucia hátát az ágyhoz nyomta, majd kezébe vette hímvesszőjét. – Akarod, hogy föléd menjek? – Ha így nem tudlak a magamévá tenni, akkor megteszem másképp.

E szavak hallatán Lucia hevesen vette a levegőt, buzgón bólintott, és megemelte hátát. Egyetlen rántástól hangosan felnyögött, és Lucia testére élvezett. Orgazmusa közben teste reszketett, minden egyes cseppnél, amit kilövellt, majd újra és újra hímvesszőjével megérintette testét, melleit, mellbimbóit…

Amikor véget ért orgazmusa, pólójával letörölte Lucia testét, és szorosan a karjaiba zárta. Egymás mellett feküdtek, szívük hevesen dobogott. Nyakát, fülét és arcát csókolgatta, és MacRieve azt mondta: – Addig fogom ezt csinálni, amíg fel nem adod az esküd, amíg kettőnk nem válik a hiteddé. Jól jegyezd meg a szavaimat, Lousha! Idővel, mélyen legbelül, könyörögni fogsz, hogy velem lehess.

27

Kint villámlott, bombarobbanásként rázta meg a hajót, de Garreth már ébren volt.

Éppen csak elmúlt hajnal négy óra – régebben ilyenkor már Lucia nyomában volt, azt remélve, hogy fölénybe kerülhet vele szemben. Az alvással egy pillanatig sem törődött.

Addig simogatta a lány haját, amíg elaludt, majd ő maga is kissé elszenderedett, ám duzzadó hímvesszőjével felébresztette.

Miután azon vívódott, hogy nyelvét combjai közzé helyezve felébressze-e, úgy döntött, hogy nem sietteti, így leült a székre, és figyelmen kívül hagyva lüktető hímvesszőjét, Luciát bámulta… a számára legszebb látvány.

Még sohasem látta így ezelőtt… nyugodtan. Miközben aludt, lihegett, szemöldökét felhúzta.

Újabb villámcsapás. Kezdetben azt hitte, hogy a Lucia okozta villámokhoz hozzá fog szokni. Rosszul gondolta. Kívánta látványát, tudta, hogy azt jelenti, közel jár, és figyelmeztette őt Lucia lelkiállapotára.

Minden egyes alkalommal villámlott, mielőtt Lucia megtámadta volna. Szerette azt hinni, hogy sajnálatból történt…

A dolgok kezdtek jóra fordulni. A hihetetlen öröm, amiben osztoztak, még csak a kezdet volt. El akarta csábítani, hogy még inkább megadja magát.

Várjunk csak, felnyögött? Talán ő is ugyanarra gondol.

Összeráncolta a szemöldökét, amikor újra, hangosabban felnyögött. Nem, ez nem örömből, ez félelemből eredt. Egy rémálom, ami egyre rosszabbá válik. Még többet villámlott, majd újra nyöszörögni kezdett.

– Lousha, nyugodj meg! – Visszamászott hozzá az ágyba, a mellkasához szorította, hogy ujjaival megérinthesse haját. Bár nem ébredt fel, megnyugodott.

Mellkasán könnycseppeket érzett. – Ó, szerelmem, mi az? – kérdezte, de Lucia csendesen aludt.

Meg kellett tudnia, mi történt a titokzatos szerelmével. A lykán kedvét leli a rejtélyekben. Addig nyomozna, amíg mindent meg nem tudna róla. De csak óvatosan. Luciával türelmes lenne, elfojtaná önzését és agresszióját.

Ó, kedves, a titkokkal teli napjaid meg vannak számlálva.

*

– Még mindig olyan szemtelenül jóképű vagyok, mint amilyen tegnap este voltam, valkűr – mondta MacRieve anélkül, hogy kinyitotta volna szemét.

Lucia magára rántotta a takarót. Szerencsére MacRieve nem látta, hogy Lucia a kezét éppen a feneke fölött tartotta. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy ujjaival hímvesszőjéhez érjen.

Végül MacRieve kinyitotta szemeit. – Nézz csak nyugodtan, boldogan megmutatom újra mindenem.

– Nagyon vicces, skót. – Amikor egy felhőtlen hajnalra ébredt, az első gondolata az volt, hogy mennie kell… MacRieve átkarolta, majd visszaemlékezett az előző éjszakára.

Már elkapta, a legrosszabb félelmeit azonban még nem ismerte fel, mivel MacRieve megesküdött, hogy nem viszi magával. Csendesen felé fordult, hogy lássa, amint pihen, magában sóhajtott a csodás férfi látványára, akivel megosztotta az ágyát. – Hogy aludtál? – MacRieve Luciát nézte, arcát fürkészte.

Lucia bármit megadott volna azért, hogy tudja, mit gondol. – Meglepően jól. – Valójában mint akit agyonütöttek. Furcsa is volt számára.

– Igen? – Miért bámul rá így?

A füle mögé tette haját. Olyan különös volt. A múlt éjszaka járt a fejében, miközben visszaemlékezett, hogyan festett meztelenül? Vagy arra gondolt, amit tettek?

Az egyetlen olyan alkalomnak, amikor ennyire közel került egy férfihoz MacRieve-en kívül, egy házasság, majd egy szörnyűséges gyötrelem lett a vége. Nem tudta, most hogyan kellene viselkednie.

MacRieve Luciát nézte, mintha egy rejtvény lenne, amit meg akar fejteni.

Amikor a szalonna illata azonban elérte a kabint, ajkai elnehezedtek. – Érzed? Bárcsak ennél. Úgy etetnélek, mint egy királynőt, vagy legalábbis mint egy hercegnőt.

Tudott enni, de az ettől való tartózkodás a védekezés egy öröklött formája volt a valkűr számára.

Ó, istenem, szeretkezni készült vele a nő?

– Úgy sejtem, a te részedet is meg kell ennem, hogy eleget tudjak tenni az alkunknak – mondta. Lucia felvonta a szemöldökét, majd MacRieve hozzátette: – Abban állapodtunk meg, hogy nem leplezlek le, ha kielégíted a vágyaimat. Egy olyan estéért, mint a tegnapi, elég sokáig nem foglak leleplezni. Ha már itt tartunk, úgy gondoltam, meg kellene kérdeznem, készen állsz-e, hogy nekem add magad.

Amikor látta, hogy Lucia szemei elkerekednek, hozzátette: – Adok egy kis időt, hogy átgondold.

– MacRieve!

Miközben előtte állt, egy kicsit sem törődött meztelenségével és félkemény hímvesszőjével. Valójában szétterült előtte, teste minden izma megfeszült, majd elernyedt. Válla fölött mosolygott: – Ó, és most?

Lucia ajka megremegett, de próbálta elrejteni: – Ne, vérfarkas!

– Csak idő kérdése, valkűr.

– Az istenért, Chuck, mit mondtam neked? – rohant ki a felső fedélzetről Travis. A hangja, ha lehetséges, még ittasabbnak tűnt, mint legutóbb. – A hajó úgy van jól, ahogy van.

MacRieve felvonta szemöldökét, és így szólt: – Egy kis bonyodalom. A bennem lakozó lykánnak meg kell tudnia, mi folyik itt, és szalonnára is szüksége van. Kapsz egy kis haladékot.

Amint felvette kopott farmerjét és pólóját, mezítláb ment ki a kabinból, Lucia pedig kikelt az ágyból, és a fürdőbe sietett, hogy gyorsan lezuhanyozzon.

Újra kinyílt az ajtó; Lucia megdermedt, miközben meztelenül állt. MacRieve farkas módjára mosolygott. – Felejtsd el! – Játékosan dobálgatta a tegezt, miközben vágyakozva nézett rá. – Ne mozdulj, amíg vissza nem jövök – mondta, miközben megfogta a tegezt.

Amikor újra becsukódott az ajtó, Lucia hallotta, amint azt mondja: – Ez a nő fogja a vesztemet okozni.

Nagyot sóhajtott, és a fürdőszobába sietett. MacRieve újra és újra meg tudta lepni. Múlt éjjel nem ment tovább, nem akarta elcsábítani. Megtartotta szavát, és mivel Lucia sohasem engedett volna többet, főleg akkor nem, ha nem az ágyban volt, azt gondolta, hogy fenn tudja tartani vele a megállapodást.

Igen, egy rövid utazás a lykánnal, és ha ő maga nem veszíti el az önuralmát, MacRieve, aki ismeri ezt a vidéket, a segítségére lehet.

Miután gyorsan lezuhanyozott, a Luciában lakozó kisördög egy feszes pólót választott, és egy rövidnadrágot. Optimistábbnak érzete magát, mint ahogyan emlékezett, szemét halványan kifestette, és száját kirúzsozta.

Már éppen indulni akart, amikor meglátta a lykán tömött táskáját. Nem MacRieve volt az egyetlen, aki kíváncsi természettel rendelkezett. Letérdelt, és átkutatta a táskát, amelyben ruhákat, egy összekötözött bőrpaksamétát és két óvszert talált.

Más nőknek? Bizonyára. A valkűrök nem tudnak teherbe esni, hacsak meg nem teszik az ehhez szükséges lépéseket. Bár Luciának semmi joga nem volt a féltékenységre – hiszen mindig újra és újra elüldözte MacRieve-et –, a gondolat érthetetlenül féltékennyé tette.

Nem, nem érthetetlenül. Sohasem tagadta, hogy a skót csókjai olyanok voltak számára, mint a drog. Csak hallania kellett érces kiejtését, és máris izgalomba jött. Már a legelső pillanattól kezdve birtoklási vágyat érzett MacRieve iránt.

Azt hitte, valaki jön, és hirtelen visszapakolt mindent a táskába.

Egy másodperccel később MacRieve lépett be az ajtón.

– Már megint nélkülem zuhanyoztál? Nem használod ki eléggé a lehetőségeket. – Mielőtt még Lucia válaszolhatott volna, MacRieve így folytatta: – Láttál már valaha kajmánt? Szeretnél? – kérdezte, amikor Lucia megrázta fejét.

– Ó, persze.

MacRieve kivezette őt a kabinból, tekintetét rászegezte, és elöntötte a kíváncsiság. Rámosolygott, mint egy farkas, aki valamiben settenkedik.

Lucia óhatatlanul is azt érezte, MacRieve az elcsábításán mesterkedik.

28

Amikor Garreth visszatért a kabinba, Lucia egy kis felsőt viselt, amelyen szemtelenül csinos mellének körvonala kirajzolódott, és a legrövidebb nadrágot vette fel, amit valaha látott rajta.

Nem mintha szüksége lett volna bármire, hogy felhívja magára MacRieve figyelmét.

Ehhez társult korábbi meztelen testének látványa, és ettől egész nap heves lesz, a fedélzeten fog járkálni egészen estig, amikor újra leterítheti Luciát.

Feltéve, ha vihar lesz éjszaka. Még sohasem imádkozott annyira esőért, mint ezen a napon.

A harmadik emeleti megfigyelő fedélzetre tartva Garreth Lucia sarkában volt, miközben felmásztak a rozsdás vaslépcsőkön. – Mivel tegnap este a lehető legjobban viselkedtem veled szemben – motyogta fülébe –, lefogadom, hogy egy részed azon töpreng, mi lett volna, ha korábban ajánlod fel, hogy kössünk alkut.

A lány a válla fölött rápillantott, szemöldökét felhúzta, és így felelt: – Mintha az elején belementél volna. Egy évig kellett elviselned a hiányomat ahhoz, hogy egy ilyen este is elég legyen számodra.

Valószínűleg igaza volt.

Amikor elérték a fedélzetet, Damiãno feléjük tartott. – Bom dia! – mondta kedvesen.

– Jó reggelt! – válaszolta Lucia mosolyogva, amitől Garreth legszívesebben kibelezte volna Damiãnót.

Garreth fölemelte állát, ami egyáltalán nem egy kedves köszönés benyomását keltette. Válaszul Damiãno összehúzta szemeit, még mielőtt lement volna a lépcsőn.

– Szét kell majd szednem titeket? – kérdezte Lucia, amikor egyedül maradtak a fedélzeten.

– Nem, ha meghúzza magát – mondta Garreth komolyan.

Amikor a korláthoz értek, szorosan magához szorította a nőt, amire Lucia teste megfeszült. Tudta, hogy lassítania kellene, de nem tudta megállni. – Látod azt ott? – Lucia válla fölött egy négy láb hosszú kajmánra mutatott, ami egy tavirózsán feküdt. – Még fiatal példány. – A kiálló gerincű, vörös szemű és fekete testű állat tátott szájjal feküdt, jól látható volt egyenetlen fogazata. – Elég ravasz állatnak tűnik, mármint ami a külsejét illeti. Mentálisan nem tudom, bár eléggé agyafúrtnak látszik.

– Milyen nagyra nőnek? – kérdezte Lucia, miközben egy könnyed mozdulattal Garrethhez húzódott.

– A hivatalos feljegyzések szerint az eddigi legnagyobb 25 láb hosszú volt, de Schecternek igaza van, feljebb a folyón nagyobbak is vannak. Sokkal nagyobbak.

– Azért hoztál ide, hogy megnézzem a kajmánt, de szinte jobban lenyűgöz az alatta úszó tavirózsa. Hatalmas, akkora, mint egy asztal.

– Victoria amazonica. A folyón felfelé haladva egyre nagyobbak és vastagabbak is vannak.

Lucia körülnézett. – Mekkora utat tettünk meg az éjjel?

– Úgy gondolom, hogy a folyó egyik olyan részén lehetünk, ami hiányzik a térképről, így ki tudja? – Egész reggel nem haladtak el egyetlenegy hajó mellett sem. – De már elég messze járunk ahhoz, hogy egyre több vízi élőlényt lássunk. Rózsaszín delfineket és óriás vidrákat.

– Ez elég hihetetlennek hangzik – mondta Lucia, miközben nekidőlt a korlátnak. Karamellbarna haját befonva hordta, de néhány selymes hajszála válla és arca előtt lebegett. MacRieve elképzelte, amint a tincsek a párnára hullnak, ahogyan hozzáér csinos, piciny testéhez, elképzelte, ahogyan a hajszálak a kezére hullnak, amint hátulról átkarolja.

– Miért volt Travis olyan dühös?

– Hm? – Megrázta magát. – Ó, úgy tűnik, hogy a kapitány azt az utasítást adta, hogy a hajón semmiféle változtatást nem lehet végrehajtani, ami a hajót ítélve aligha lett visszavonva. Charlie megjavíthat egyet s mást, de a kapitány a körmére koppint, ha ennél többet merészel tenni.

– Ez furcsa.

– Ó, igen. – Sok érdekes dolog van Travisszel kapcsolatban. De az ember a pénzre hallgat.

Garreth már korábban lefizette, hogy elvezesse a Rio Labyrinto irányába.

Fura egy szerzet volt ez a Travis, de valami nem stimmelt Charlie-val sem. Míg a testvére, Izabel magabiztos és nyitott volt, ő csendes és különös. Ma sápadtnak, sőt betegesnek tűnt. Garreth nem tudta, mi lehet a baj, de azt gyanította, hogy valami nincs rendjén vele.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Lucia.

– Rossiter a kabinjában járkál. Izabel épp most fejezte be ínyenc reggelijét, Schecter a hajó hátuljában ólálkodik, ahol találhat valami helyet, hogy kipróbálja az ultrahangos csaliját. Megkérdeztem tőle: „Ti már csak így hívjátok?” De nem igazán vette a lapot – számolt be Garreth, miközben Lucia ajkai megremegtek. – De figyelnek minket – mondta Garreth, miközben a tarkóját dörzsölte.

– Tudom. Érzel valamit?

Megrázta fejét: – Itt túl sok szag és illat van. – A legutóbb, amikor itt volt, ugyanez volt a baj; hetekbe került, míg megismerte az összes új illatot. – Gondolom, mindenre fel kell készülnünk. – A habzó vizet kémlelte. – Annyira utálom ezt a helyet.

– Mondd el, mit tudsz a folyóról! – kérte Lucia. – Mesélj, még milyen veszélyek leselkednek ránk.

– Veszélyek? Körülöttünk a dzsungelben őshonos törzsek élnek elrejtőzve, ezen az úton nyomukat sem fogjuk látni. Nagyon nyugodtak, hacsak valaki nem provokálja őket. Például az olyan hülyék, mint Damiãno, aki polaroiddal vadászik rájuk. Akkor nagyon dühösek lesznek, és azt még nem is említettem, hogy az általuk készített mérgek egy pillanat alatt lehervasztják a mosolyt az ember arcáról – mondta. – Nïx utalt arra, hogy mi lehet a dieumort? Talán egy méreg.

– Nem sugallt semmit, de úgy sejtem, egy nyíl lehet. Máskülönben miért küldene engem, egy íjászt dzsungelbe, hogy visszaszerezzek egy olyan fegyvert, amivel nem is tudok bánni.

– Igaz.

– Élnek őslakosok a Rio Labyrintóban? – kérdezte Lucia olyan jámboran, mintha alattomosan nem arra akarna utalni, amit igazán meg akar tudni – a labirintus helyét.

– Nem, csak nagyon régen éltek itt. Láttam erre egy temető maradványait.

– A holtak városa?

– Igen, ahol templomok és kripták vesznek körül egy hatalmas sírt – mondta. – Minden, amit erről a helyről olvasol, arra utal, hogy a medencében nincsenek romok. A folyó vízszintjének ingadozása valószínűleg lehetetlenné tette, hogy itt bármit is építsenek, mert mindent negyvenlábnyi víz takarna az év egyik felében. Ezt a temetőt egy olyan medencében építették, amelyet hatalmas, kőből épített gátak vesznek körbe – igazán modern találmány.

– Hogyha az őslakosok elmentek, akkor miért kering az a pletyka, hogy innen senki sem tér vissza?

*

– Valószínűleg azért, mert tele van óriás kajmánokkal és matorával – mondta MacRieve.

Lucia homlokát ráncolta. – A bikaevő?

– Igen, sucuriu gigante. Az óriás anakonda. A Rio Labyrintóban csak úgy hemzsegnek.

Lucia felvonta szemöldökét. – Tehát azt mondod, hogy nemcsak a J. Lo-filmekben léteznek?

– Nagyon sok olyan példányt láttam, amely több mint nyolcvan láb hosszúra nőtt, és a testük olyan nagy volt, mint egy olajoshordó. Mindenhol ott vannak. Nos, majdnem mindenhol. Szeretnek sütkérezni a gát falain, de sohasem merészkednek a városba.

– Nem hiszem el, hogy léteznek, és hogy Schecternek igaza volt.

– Igen, igazán figyelemre méltó a méretük. Egy nyolctonnás herének a látványát sosem vered ki a fejedből, az teljesen biztos. – MacRieve gúnyosan borzongott. – A kígyók olyan észveszejtően gyorsan tudnak támadni, hogy még egy halhatatlan sem menekülhet, ha a karjára csavarodnak.

– Tehát bárki, akinek nincs olyan szerencséje, hogy a Rio Labyrinto nyomára bukkanjon – amely szerinted valószínűleg az Eldorádó kapuja –, különféle hüllők áldozatává válhat?

Kihúzta magát, és azt mondta: – Bárki, kivéve engem. – Úgy tűnt, mintha épp most hagyta volna abba saját mellkasának veregetését.

– Láttad az elveszett aranyvárost?

– Nem, de a temetőben a hieroglifák nagy része valamilyen módon a csillogó kincsre utal.

– Na és? – intett, hogy folytassa. – Még több részletet akarok.

– Csak utánad, Lousha. Tudom, hogy nem mondtál el mindent az istengyilkosról.

Miután Lucia nem látta veszélyesnek, ha megosztja MacRieve-vel, amit tud, így felelt: – Már elmondtam, hogy úgy sejtem, egy nyílról van szó, de szerintem ez egy aranynyíl. Ezért érdekel annyira Eldorádó.

– Miért éppen arany?

– Skathi istennő aranynyilakat használ. A történelem folyamán ezek kiváló íjászok tulajdonában voltak. Úgy tűnik, mintha… egyedülálló lenne egy ilyen erővel rendelkező nyíl – mondta Lucia. – Most mesélj még Eldorádóról.

– Azt akarod, hogy mindent eláruljak, hogy minél hamarabb megszabadulhass tőlem? – kérdezte gúnyolódva.

– Még te tartasz titkolózónak engem? Azonkívül pedig nálad van az íjam.

– Igen.

– Skót, szükségem van rá. Nem érzem jól magam nélküle. És más módon nem is tudom megvédeni magam. Semmi esélyem egy karddal vagy egy pengével.

– Esküdj meg, hogy most nem lépsz le újra!

Lucia a fogait csikorgatta. – Nem léptem le.

MacRieve kivette az íjat a tegezből. – Visszaadom, ha megesküszöl a Szövetségre, hogy nem mész el anélkül, hogy szólnál nekem. És nem akkor, amikor alszom, vagy nem vagyok magamnál. És megmutatod, hogy hogyan lősz.

– Azt akarod, hogy megtanítsalak rá?

– Nem, kedvesem, én magam is jól bánok az íjammal. – Hogy megmutassa, MacRieve szakszerűen kifeszítette. – Én azt akarom, hogy te mutasd nekem meg.

Lucia körülnézett. – Meglátják a többiek.

– Ne aggódj, már büszkélkedtem Travisnek és Charlie-nak a feleségemmel, aki megnyerte a Nemzeti íjászbajnokságot. Megesküszöl?

– Igen. Amíg meg nem találjuk… bármiért is jöttünk ide. – MacRieve merev tekintetét látva Lucia így folytatta: – Csak egy kis szünetet tartunk, amíg újrakezdődik a játék.

MacRieve vállat vont. – Rendben van. De utána elviszlek oda, ahol nem fogsz arra gondolni, hogy elhagyj engem.

Tegezéből kivett egy hüvelynyilat. – Neked miért nincs egy soha ki nem ürülő tegezed? Mint a tündéreknek?

– Bárcsak lenne. – Sok tündérnek misztikus tegeze van. Ha kilősz egy nyilat, mindig egy pontosan ugyanolyan kerül a helyére. Lőj ki egyet, és egy másik máris ott van.

– Lehetetlen szert tenni rájuk. A tündérek nagy gonddal őrzik őket. – Lucia legnagyobb versenytársának, Terának, a tündérnek volt egy.

– Igen? – MacRieve átadta Luciának az íjat. – Mutasd, mit tudsz! Látod azt a víz felett áthajló fát a folyókanyarban? Van rajta egy zuzmósáv.

Lucia már az előtt felhúzta és ellőtte a nyilat, mielőtt MacRieve befejezhette volna a mondatot. Még mindig úgy lő, mint egy istennő! És az előző este ellenére sem szegte meg szüzességi fogadalmát. Lucia egy „na, ehhez mit szólsz?” pillantást vetett MacRieve-re.

– Élvezed, hogy az íjásznak neveznek.

Luciának szikrákat szórt a szeme: – Igen, én vagyok a legjobb az egész világon. Ki ne élvezné ezt? – És ki lenne elég őrült ahhoz, hogy ezt kétségbe vonja?

– És ráadásul még szerény is.

– Miért legyenek a nők szerények, ha egyszer jók abban, amit csinálnak? Mikor van a megfelelő alkalom arra, hogy büszkék legyenek? Ezt sohasem értettem.

Fújt a szél, szürke felhőket sodort feléjük, amelyek besötétítették az eget. Ha esne, arra számítana, hogy visszamenne vele a kabinba? Ez a gondolat idegességgel töltötte el, még talán vágyakozással is. Benedvesítette ajkait.

MacRieve egyszerre a száját nézte, majd megdörzsölte ajkait. Vajon az előző estére gondolt, ahogyan Lucia megízlelte őt?

– Ó, elsodortuk azt a falevelet, amely a hajó előtt szállt. – Miközben tekintetük újra találkozott, Lucia felidézte az emlékeket.

MacRieve felvonta a szemöldökét. – Térjünk vissza a nemekre – mondta, bár egy ideje már nem beszéltek erről.

– Mondd, mi olyan fontos abban, hogy skathita vagy?

– Tartozom a hatalmas úrnőnek, Skathinak. Szívességet tett nekem, Ő tett azzá, ami vagyok. Nézd, neked ott van a klánod és a királyi vérvonal, amelyhez tartozol, de én nem tudom, kikhez tartoztam, és Nïx azt mondta, hogy sohasem fogom megtudni.

Nem, amíg nem születik gyermekem. Ami sohasem történhet meg, bár mindig szerettem volna.

– Tehát a skathitákhoz tartozol.

– Pontosan.

– Találd el a liliomot a fa mellett! – kérte MacRieve, Lucia pedig könnyedén teljesítette a feladatot. – Milyen érzés elvéteni a célt?

Lucia gondosan megválogatta a szavait: – Elképzelhetetlenül… fájdalmas.

– Mennyire volt rossz az elején?

– Hogy érted?

– Eleinte nem hibáztál minden egyes alkalommal?

Mindenki ezt feltételezte, azt gondolva, hogy a fájdalom tanította meg őt mindenre. Csak Regin tudta, hogy Lucia képességeit úgy szerezte, hogy még egy órát sem kellett gyakorolnia érte.

– Régen volt. Már nem igazán gondolok rá. Annyit tudok, hogy határozottan kiérdemlem, hogy skathitának nevezzem magam, és nem adom csak úgy fel.

– Még a szexért sem? Ha én nem is, de az évek során valaki bizonyára megkísértett.

A válla fölött rápillantott. – Nyilvánvalóan nem eléggé.

– Skathitának nevezni magad fontosabb, mint családot alapítani? Vagy gyerekeket szülni?

– Igen, MacRieve. Fogadd el! – Ha ő el tudja fogadni, hogy nem lesz gyereke, akkor MacRieve is. – Ez nem csak az eskümről szól. Ha engedek neked, lemondok arról, ami vagyok.

MacRieve megvonta vállát. – A nők mindig ezt teszik. Feladják a munkájukat a férfiakért.

– Ezt nem gondolhatod komolyan! – Lucia nem is emlékezett, mikor dühítette fel valakinek a viselkedése őt ennyire…

A telefonja rezegni kezdett, megzavarva ezzel mondandóját. Üzenete érkezett RegRadtől: Cseszd meg, és a lykán is, akit magaddal viszel. Nïx elmondta, hogy vele vagy a hajón. Mi a franc?

Lucia sóhajtott, miközben elképzelte, Regin hogyan reagálna erre a kis szösszenetre Nïxtől. Az orákulum azért mondta volna ezt, hogy feldühítse, vagy tényleg ez volt a véleménye?

– Ki üzenget neked? Nïx? – kérdezte MacRieve.

– Nïx szinte sosem üzen – mert soha senki sem válaszol neki. De hogyan is válaszolhatna bárki egy olyan üzenetre, mint: Nyomi!; vagy Karizmatikus vagyok…; vagy A rossz kutyáknak nem jár csont? – Regin küldte.

– Ó, az a heves kis teremtés. Imádott az agyamra menni, amikor lenyugodtam, bár az is igaz, hogy egymás oldalán harcoltunk, amikor megmentettelek téged és nővéreidet a vámpíroktól.

Zavarában nem tudta, hogy mit tegyen, ezért Lucia szándékosan meglazította az íját, és visszatette a tegezbe.

– Mielőtt tavaly elhagytam volna New Orleanst – folytatta Garreth –, sokat megtudtam a fajtádról. Majdnem mindent megtudtam a te boszorkánygyülekezetedről. Miért vagytok Reginnel ilyen jó barátok? A legtöbb ember azt gondolja, hogy – Lucia figyelmeztető tekintetére így fejezte be – kissé nehéz eset.

– Mit hallottál?

– A semmirekellő démonokat ráveszi, hogy olyan dolgokat egyenek, mint például egy dísztárcsa.

Nagyon sok lorean ezt gondolta róla, valószínűleg azért, mert Regin átélte ezt az egész „ellenségeit ráveszi, hogy dolgokat egyenek” időszakot. Sörösüvegek, focilabdák, kukafedelek. – Először is ez volt az átalakulásának korszaka, és mostanra elmúlt – többnyire. – Másodsorban azok a démonok sohasem kezdtek ki vele újra.

– Bocsánatot kérsz a nevében?

– Őt háborúra teremtették, de nagyon – bunkó módon – humoros, bűnökkel fűszerezve.

Bár Regin csókjai olyanok voltak, mint a drog, függőséget okoztak, mint a heroin, fiatal korában egy indulatos embert csókolt. Aidan, a tüzes. Meghalt, miközben megpróbálta őt megnyerni magának, de évszázadok alatt reinkarnálódott, és újra és újra megkereste őt.

– Emellett – folytatta Lucia – Reginnek és nekem közös múltunk van.

Amikor Lucia elment a Megtört Vérszomjas sziklabarlangjához, Regin, a harcos nővére végig ott volt vele. De Cruachra vadászni nem olyan volt, mint egy téli álmot alvó medvét üldözni. Regin és ő nem mentek be a barlangba. Ehelyett barlangjának csontokkal teli bejáratánál vártak, és amint kijönni készült, megtámadták. Első alkalommal, amikor megpróbált felkelni, üvöltve, bikaként rohant feléjük, azt gondolván, hogy visszataszító külseje elrémiszthet egy fiatal skathita merénylőt, és eltántoríthatja őt céljától. Lucia eltalálta, bár ezután megborzongott, és sírni kezdett, Regin pedig rémületében térdre borult, és életereje kezdett elszállni.

Második alkalommal Cruach figyelmeztette a halálszekta tagjainak százait, a Kromite-eket, hogy őrizzék a barlang száját, és biztosítsanak neki egy biztonságos járatot. De amint Regin visszaverte a kardforgatók támadását, Lucia nyílvesszőjével eltalálta Cruach fekete szívét.

Luciának fogalma sem volt, mire számítson ennél a harmadik alkalomnál, bár attól tartott, be kell mennie a medve barlangjába. Rá tudja venni magát, hogy újra belépjen oda? Egyedül?

Lucia tudta, hogy MacRieve tévesen azt hiszi, hogy vele fog menni. Ha még együttesen visszaszereznék is a dieumort, sohasem engedné közel Cruachhoz. Regint sem.

Cruach megbabonázhatja őket. De a felesége, Lucia fölött nem volt hatalma.

– Min gondolkozol? – kérdezte MacRieve, miközben szavait mennydörgések követték a távolban.

Még nagyobb szürke felhők gyülekeztek fölöttük. – Csak azon gondolkoztam, hogy lehetnél egy kicsit kedvesebb Reginnel. – Miért? – kérdezte.

– Nélküle most neked sem lenne társad. Tizenhat éves voltam, amikor először megmentette az életem, és azóta számos csatában újra és újra.

Miután MacRieve megemésztette ezt a mondatot, így szólt: – Regin egy csepp szeretetet sem pazarolt rám.

– Nem. – Egy esőcseppet érzett. – De a fivéred valószínűleg ugyanezt érzi velem kapcsolatban.

– Talán, de újra elmondom, hogy nem lőttem meg a testvéred.

Lucia egy repedést nézett a korláton, miközben azt morogta:

– Csak megsebesítettem őt, csak a karját lőttem át.

– Lousha, nézd! – mutatta MacRieve, miközben megfogta vállát, és a folyó egy távoli partja felé fordította.

Lucia temérdek vidrát látott, amelyeknek nyakát fehér foltok borították, de ha MacRieve-et nagynak nevezzük, ezek az élőlények óriásiak voltak. Az egyik megölt egy törpeharcsát, míg a többi egy farönkön feküdt, és a nyüszítő kicsinyeinek gügyögött.

– Ez a folyóban élő vidrák egy családja. Úgy is nevezik őket, hogy Lobos del rio.

– A folyó farkasai? – kérdezte Lucia, miközben figyelmen kívül hagyta a szitáló esőt.

– Igen. – Amikor az eső felerősödött, MacRieve megfogta Lucia vállait, és maga felé fordította. – Mivel elfogult vagy a farkasokkal szemben, akár értékelhetnéd is a vidrákat. – Ujjaival meg akarta simogatni állát, aranyló szemei szenvedélyes dolgokról árulkodtak.

– Elfogult lennék a farkasokkal szemben? – mondta, miközben egyre halkabban lélegzett.

Mint azon az első estén, MacRieve halkan azt morogta:

– Igen, Lousha, az leszel.

Csak úgy ömlött az eső, körülöttük mindenhol villámlott.

Nem volt más választása, mint hogy visszamenjen a sötét, fülledt kabinba a lehető legvonzóbb férfival, aki azonnal letépi ruháit, és elvárja tőle, hogy ő is ugyanezt tegye.

29

– A semmiből ugrott elő az a zátony, nem igaz, Travis? – kiáltotta a kormányosfülke irányába, majd Luciának morogta: – Szándékosan próbál nekimenni valaminek?

Travis már megint zátonyra futott – harmadik alkalommal az utóbbi három napban.

Lucia sóhajtott. MacRieve és ő élvezték a ritkaságnak számító, felhőtlen és eseménytelen reggelt. Lucia egy kopott nyugágyban napozott a hátsó fedélzeten, míg MacRieve eredménytelenül horgászott a fedélzetpárkányon, és csak az Izabel által beígért tenger gyümölcseiből álló vacsorára gondolt.

Travis a kormányállásból kiáltott le hozzájuk: – Úgy gondolod, hogy te jobban kormányoznál, skót?

– Még olyan részegen is, mint amilyen most te vagy, texasi!

– MacRieve… – figyelmeztette Lucia.

– Ami igaz, az igaz. Vissza kell vennie a töményből, különben sosem érünk oda.

Azt kívánta, bárcsak Charlie lenne a kormánynál, de ő most éppen aludt. Sokkal jobb kormányos, mint Travis, bár ezt Charlie sosem ismerné el. Izabel ikertestvére valamiért hősként tekintett erre a forrófejű texasira.

Minden egyes hiba csak jobban hátráltatta őket, Lucia ideje pedig rohamosan fogyott. A rémálmok egyre fokozódtak.

– Úgy látszik, meg kell tolni az öreglányt. Már megint – mondta MacRieve. Lerántotta magáról az ingét, így csak elnyűtt, kifakult farmerja és a karperece maradt rajta. A cipő múltbéli dolognak számított a Contessa fedélzetén.

A karperec nagyon elütött napbarnított bőrétől, s állandóan emlékeztette, hogy mit is tett Luciáért. Akárhányszor megölelte, a bőrén érezte a fémet, mely először mindig hideg volt, de aztán átmelegedett.

Ahogyan az előző éjszaka is… – MacRieve, muszáj bemenned? – kérdezte. Noha a folyó gyönyörű látványt nyújtott – tele rózsaszín delfinekkel, vidrákkal, a part mentén pedig legelésző tapírokkal –, riadalommal is eltöltötte a kajmánok ólálkodása és a piranhák vízfelszínt megtörő őrjöngő hadjárata.

A minap láttak egy kócsagfiókát a vízbe esni a fészkéből. Míg anyja rémületében rikácsolni kezdett, egy piranharaj másodpercek alatt végzett a madárkával. Csontig rágták a húsát borotvaéles fogaikkal.

– Kezded már elhinni nekem, hogy veszélyes? – kérdezte MacRieve. – Nyugi, csak a csípőmig megyek be.

– Na és a piranhák?

– Nem hiszem, hogy létfontosságú testrészemen kezdenének csemegézni. – Közelebb hajolt, hogy a fülébe suttogja: – Csak kis csalira harapnak rá.

– Vérfarkas! – kiáltotta, még mindig valamelyest meglepődve, amikor ezzel heccelte. Egyre szelídebben bánt Luciával, a múltbéli tettei miatt érzett neheztelése is eltűnőben volt már. Látta a nyomait annak a férfinak, aki régen volt, akit mindig elképzelt, ahányszor a mosolyráncára nézett. Amikor éppen nem volt mérges rá, úgy találta, hogy szeret játszani. – Komolyan mondtam.

– Én is. Megnyugtat, ha magamon hagyom a farmerom? – Amikor vonakodóan rábólintott, azt mondta, – Ne aggódj, nem fognak ezek ilyen nagy prédára támadni, de nem ám – leszámítva, ha halott.

Amikor látták, hogy Damiãno a hajó hátsó részéhez igyekszik, hogy kiszabadítsa, azt súgta MacRieve-nek:

– Ne tűnj túl erősnek a többiek előtt, és semmiképpen se keménykedj előtte.

– Ő kezdte – vágta rá Garreth. Még csak három nap telt el, de már nem volt elég nagy a hajó a két alfahím számára.

– Szép reggelt, querida – köszöntötte, miközben lehúzta magáról az ingét, láthatóvá téve edzett, izmos testét.

– Bom dia – válaszolt Lucia mosolyogva. Miközben Damiãno a hátsó fedélzetpárkányhoz sétált, viszonozta a mosolyát, majd a vízbe vetette magát. Hófehér fogsor és bronzbarna bőr… két lábon járó szexbomba…

MacRieve elébe állt, átölelte a nyakánál, majd féltékenységtől izzó tekintettel azt mondta: – A cél lebegjen a szemeid előtt, asszony! Vagy vérfarkasod lesz, vagy semmid sem.

– Ó, valóban?

– Leszámítva, ha holtan szereted a férfiakat, mert Damiãno a listám elején van – és magához húzta egy rövid, de forró csók erejéig. – Az enyém vagy, Lousha. Ezt soha ne feledd!

Beugrott ő is a vízbe, Luciának pedig a lélegzete is elállt, s megbizonyosodott róla, hogy vonzódik a féltékeny alfahímekhez, mint amilyen ő is, aki úgy csókolta meg, mintha most csókolná életében utoljára…

Míg ezek a hajóval foglalkoztak, Lucia úgy gondolta, elintéz pár dolgot a fedélzet másik oldalán. Megmászta a lépcsőket, majd elsétált egészen a hátsó részéig, a zsúpfedél egy foltozásáig. Korábban zörgő hangokat hallott a belsejéből kiszűrődni.

Ki is szúrt egy búvóhelyet, amelynek a széléből két meztelen láb kandikált ki. Izabel.

– Mit csinál maga itt?

Izabel kapkodva vette a levegőt. – Nada.

Lucia bekukkantott, majd meglátott egy poggyásznak való hosszgerendát néhány lábnyi mozgástérrel. Izabel ott hasalt. A példáját követve Lucia is bemászott, és látta, hogy a hely tökéletesen alkalmas kémkedésre. Innen látni a fedélzetpárkányt, a hátsó fedetlen fedélzetet és az oldalsó fedélzeti járdákat is – tehát a hajó nagy részét.

– Utánunk kémkedett?

– Miért ne tettem volna? – kérdezte. – Maguk mind loucók.

– Őrültek lennénk? Hogy az a szemtelen…

– Latina? – kérdezte metsző tekintettel – A karakán portugál?

A kis pimasz halandó, gondolta Lucia magában. – Miért vagyunk mind őrültek?

Izabel felszegte az állát, majd azt mondta: – Szerintem maga nem doktor.

Lucia megvonta a vállát. – Szerintem maga meg egy részegesbe szerelmes.

Izabel összevonta gesztenyebarna szemöldökét, majd így válaszolt: – Szerintem nem is illik MacRieve-hez.

– Csak ennyit tud felhozni ellenem? – kérdezte Lucia megkönnyebbülve. Azt hitte, hogy Izabel rájött a valódi mivoltukra.

– Ha maguk házasok, megeszem Schecter nadrágját.

– Hát ez… felesleges volt. És ugyan miért gondolja ezt rólunk?

– Amikor nem figyel, MacRieve maga után nyúl, majd ökölbe szorítva húzza vissza a kezét, mint aki ég a vágytól, hogy megérinthesse. – Tényleg? – A házasok nem ilyenek!

– Őszinte leszek magával, Izabel. Nem vagyunk házasok, de ő, hogy is mondjam… régimódi. Nem akarta, hogy csorbát ejtsen a becsületemen, mikor egy kabinba költöztünk. Valami egyéb?

– MacRieve folyamatosan pénzeli Travist, és nem a terv szerinti irányba haladunk.

Ez igaz volt. A skót már mondta Luciának, hogy fizetett a kapitánynak, hogy közvetlenül Rio Labyrintóba vigye őket.

– MacRieve járt már itt, és kutatásra érdemes helyeket ismer a környéken. – A hajó nagyjából egy hét múlva érkezne a közelébe, valószínűleg telihold után. MacRieve és ő úgy döntöttek, nem akarják elveszteni a halandókat; úgy tervezték, hogy majd a Contessa motorcsónakjával lépnek le. – Csak terelgette egy kicsit Travist. Mit tud még?

– Ennyi tudok magukról. Egyelőre. De a többiek ugyanolyan furcsák.

– Meséljen!

– Miért tenném?

– Travis arra kért, hogy jelentsem neki, ha elszúr valamit. Gondolja, kirúgná, amiért kémkedik az utasai után? Kitenné talán a testvére szűrét is, azok után, amiket Charlie-nak el kellett viselnie? – A kapitány mindennap kiabált vele, leugatta, amiért túl jól javított meg dolgokat a hajón. Charlie jól tűrte ezeket a kirohanásokat. – Mondja el, amit tud, különben elbúcsúzhat a texasitól.

– Rendben. Vegyük Damiãnót például. Ő határozottan egy louco – mondta.

Luciának igazat kellett adnia abban, hogy valami nem stimmel azzal az emberrel, akármilyen jó fizikummal áldották is meg az istenek. Van benne valami forrongó intenzitás, ugyanúgy, mint MacRieve-ben. A különbség köztük, hogy mikor Damiãno mosolyog, csak a szájával teszi, a tekintetével soha, és folyamatosan Lucián tartja a szemét.

– Portugálul beszél, ugye? – kérdezte Izabel. – Charlie-val próbáltunk beszélni vele, de óportugálul szólal meg.

– Ezt Hogy érti?

– Olyan portugált beszél, mint amit annak idején a konkvisztádorok használtak. – Ez tényleg furcsa. – Aztán mikor látja, hogy összeráncolt homlokkal nézünk rá, előveszi azt a magnificente mosolyát – sóhajtotta. – Muito bonito.

– Damiãno tényleg vonzó – motyogta Lucia, majd rájött, hogy hangosan beszélt. – Értem azt ezen, hogy az esze miatt tetszik.

Izabel megérintette az ujjával az állát: – És Schecter? – kérdezte.

– Ő már nem annyira.

– Hát, ő…

– Shh! – pisszegett Lucia. – Éppen erre jön.

Egy alumínium aktatáskával a kezében a professzor eloldalgott a folyosó felé – a fedélzetpárkányon dolgozó emberek látótávolságán kívülre. Halliburton táska volt nála – az a fajta, amit leggyakrabban rakétaindító kódot szállító emberek csuklójához bilincselve lehet látni. Lucia a szemét forgatta.

Miután mindkét irányba vetett egy pillantást, elővett egy „modern” csalit, amely úgy nézett ki, mint egy repülő fekete doboza egy kötélhez rögzítve. Mikor bekapcsolta, egy lámpa elkezdett pirosan villódzni, majd különböző frekvenciájú hangokat hallatott. Megfájdult tőle az ember füle, míg bele nem eresztette a vízbe.

– Na, Iz, itt a lehetőség, hogy megegye a nadrágját – mondta Lucia az orra alatt.

Izabelnek tágra nyíltak a szemei, mintha sokkolta volna, hogy Lucia incselkedik vele, majd annyit mondott: – Fogjon! Ezt a felnyalt hajút? Muito machão.

Lucia önkénytelenül is vigyorgott.

Miután Schecter továbbállt, Izabel azt mondta: – Kígyókat, gyíkokat meg mindenféle kétéltűt tart a szobájában. Még mérgezőeket is. És az a csaliféle? Nem vagyok tudós, de a józan paraszti ész azt diktálja, hogy ha beetetsz valamit, jobb felkészülni az érkezésére. – Okos lány. – Kívül-belül ismerem ezt a hajót – a szentlélek, sok ragasztószalag és Charlie tartják egyben. Nem bírna ki egy találkát semmilyen mega-akármivel. Schecter vagy nagyon ostoba, vagy rendkívül önző.

Egyetértek. – És Rossiter?

– Na, őt szeretem – válaszolta Izabel. – De beteg, vagy valami ilyesmi. Sosem alszik. És azt hiszem, megszállottja a virágoknak. Állandóan azokat rajzolja…

Lucia mobilja elkezdett rezegni; egy újabb SMS-e érkezett. Fordult egyet azon a szűkös helyen, hogy láthassa a képernyőt. 9-es szinten vagyok a jégkorszakban. Te szoktál nekem segíteni. – Pont mikor sóhajtott – nagyon hiányolja Regint –, egy újabb üzenetet kapott. De sikerült nekem is. SZÓVAL BEKAPHATOD!

– Ki ír magának folyton? – kérdezte Izabel. – Egy tizenkét éves, akit egy korcsolyapályán ismert meg?

– Hogy mondják portugálul, hogy „ha-ha”? – kérdezte Lucia ártatlanul, majd hozzátette: – Csak az egyik húgom. Hiányol. – És megvet, amiért ilyen sokáig maradok távol.

– Hány lánytestvére van?

Több száz, szerte a világon. – Kellő számú – válaszolta.

– Bár nekem is lenne egy.

– Egy ikertestvér nem elég?

– Azt hiszem – válaszolta a vállát vonva.

Most, hogy belegondolt, még sosem látta egyiket sem semmiféle érzelmet kimutatni. Talán azért, mert olyan különbözőek. Izabel magabiztos és pimasz, Charlie pedig bizonytalan és ügyetlen.

– Hé, érzi ezt? – kérdezte Izabel. – Kiszabadították a hajót.

Lucia pont akkor nézett le, amikor MacRieve a vízből a fedélzetre vetette magát; a hátán az izmok olyan csábítóan feszültek meg. Amikor felállt, a haját farkas módjára megrázta, a víztől átnedvesedett farmere a szokásosnál lejjebb lógott kidolgozott testén.

Lucia szeretett volna belekarmolni. Pont mikor arra gondolt: Hála az égieknek, rendben van, Izabel odasúgta neki: – A maga helyében addig láncolnám magamhoz, amíg tudnám. Esplêndido.

A skót tényleg nagyszerű volt. Szexi, és még vicces is. Tudta, hogyan kell megfeszíteni egy visszacsapó íjat. Itt áll egy férfi, aki jól bánik vele, és bizonyította, hogy megértő a… korlátaival szemben.

– Chuck! – kiáltott hirtelen a kapitány. – Told fel ide a segged!

Izabel ugrott egyet, és be is verte a fejét a polcba.

– Mennem kell! – mondta, majd tágra nyílt szemekkel visszakúszott.

– Miért kell?

– Hogy felébresszem Charlie-t.

Travis kiabált: – Izabel! Hol a francban van már Chuck?

– Látja?

Lucia nem tudta elhinni, hogy ez a lány beleesett ebbe a folyton panaszkodó kapitányba. Ezen a hajónak csúfolt vödrön ragadni, jövő és távlati kilátások nélkül…

– Izabel, létezik más hajó is, amin dolgozhatna. Olyan hajón, amelyen jobban bánnának magával.

Találkozott a pillantásuk. – Nem akarok más hajót, amíg csak élek – majd eltűnt, magára hagyván Luciát a gondolataival, amelyek középpontjában szinte mindig MacRieve áll.

Az utóbbi három napban Lucia attól a gondolattól félt, hogy túl könnyen szokik hozzá MacRieve-hez. Egyszer már átverték, és még mindig, ennyi év után is rendkívül szégyelli magát, hogy Cruach játékainak áldozatává lett. A testvérei megérezték volna a gonoszságát.

Regin meg is érezte. Egyetlen pillantást elég volt vetnie a szőke férfira a kapunál, és már rohant is jelenteni ezt szüleiknek, akik meg is eskették Luciát, hogy sosem találkozik vele többet. Ő mégis egyenesen a karmai közé rohant; olyannyira megbízott benne, hogy megszegte az ígéretét.

Túlságosan megbíznék a skótban?– Minden este rémálmai voltak, amelyek mintha csak azért kísértették volna, hogy emlékeztessék, ez nem bölcs dolog. Életében először osztotta meg valakivel az ágyát; egy férfival, aki kérdezősködött, aki tudni szerette volna, miről álmodik.

– Lousha? – szólította őt, amire Lucia is beverte a fejét. Miközben kimászott, hallotta, hogyan dobogott a padló MacRieve lába alatt, amint a folyosón keresztül a kabin felé sétált.

Épp mielőtt elérte volna a lépcsőt, összetalálkoztak. – Hol voltál? – kérdezte követelőző hangon. A szemei kéken izzottak.

– Épp itt. Nem éreztél?

Garreth szemmel láthatóan megnyugodott a választól, a széles vállai is elernyedtek. – Nehéz megtalálni egy ilyen hajón. – Az elképedt arckifejezését látván hozzátette: – Érzem a bikinifelsőd száradni a hajókonyha melletti ruhakötélen. Mindenhol érzem a szagodat. Szinte már könnyebb lenne harminc-negyven mérföld távolságból megtalálni.

– Mondtam, hogy nem megyek innen sehová. Nem bízol bennem?

– De, viszont az év java részében vadásztam rád. Régi szokásokkal nehéz felhagyni. Igazából az a furcsa, hogy már nem követlek. Örvendetes változás, de furcsa.

MacRieve-re hajtotta a fejét. – Ennyi idő alatt gondoltál… gondoltál arra, hogy feladd?

– Soha.

– Egyszer sem?

Nagyon mély hangon szólalt meg: – Lousha, te vagy a választottam – felelte úgy, mintha egy megmásíthatatlan igazságot jelentett volna ki.

Ha nem vigyázok, még a végén igaza is lesz…

30

– Ezzel akarsz vacsorát fogni?

Nézzenek oda! MacRieve Damiãnóval kötekedik – gondolta magában Lucia. Az utóbbi tíz napban mást sem csináltak. Olyan szintre jutottak, hogy már el sem tudnak haladni egymás mellett a keskeny hajóhídon úgy, hogy egymásnak ne ütközne a válluk.

– Mert gondolod, hogy te jobban csinálnád? – förmedt rá Damiãno.

– Hogyne.

– Fogadjunk!

Lucia a megviselt nyugágyba süppedt. Lekönyökölt, és a kezébe helyezte az állát – hosszabb időre rendezkedett be, mert egyik hím sem fogott egy árva halat sem az egész út alatt, és azt is tudta, hogy onnan nem moccannak, amíg nem sikerül valamelyiküknek…

Minden egyes nappal, ahogy a Contessa mind mélyebbre hatolt a folyón az őserdő sűrűjébe, Garreth egyre nyugtalanabbá vált. Fel-alá járkált, szemmel láthatóan idegesen. Nem futhatott, és ez megviselte. Lucia tudta, hogy a lykánoknak futniuk kell. Különösen a mai telihold közeledtével.

A tervek szerint a következő napon a Rio Labyrinto környékére érnek – egy újabb aggodalmat keltő tényező.

Azt kérdezte Luciától: – Nincs rá mód, hogy lebeszéljelek arról, hogy a labirintusba menj, ugye? – Látván az arcát, hozzátette: – Gondoltam.

Amennyire Garreth utált itt lenni, ő annyira élvezte. Visszaemlékezett a felfedezőkre, akik úgy beszéltek a dzsungelról, mint egy szeretőről, aki tévútra csalja a férfiakat, és arra veszi rá őket, hogy rázzák le magukról a társadalmi kötöttségeket. Végre megértette, hogy miről is beszéltek.

És tetszett neki.

Lucia is kezdett megszabadulni tőlük. Az irányítás látszatától, a csekély racionalitásától. Minden olyan érzéki ezen a helyen – a színek, a melegség, az illatok. Jobban érezte, hogy él, mint eddig bármikor.

Vagy talán annak a vérfarkasnak köszönhető, akivel megosztotta az ágyát? MacRieve teljesen kimerítette minden nap – és este. Mintha bármire is szüksége lenne, hogy még jobban kicsússzon az irányítás a kezéből. A papírvár összedőlni látszott. Csak egyetlen rossz mozdulat kell hozzá…

Az utóbbi napokban kialakult egy rutin a Contessán. Damiãno folyton a környéken volt, s bár érezte, hogy veszélyes lehet, mégsem tudott félni tőle. Igaz, hogy Damiãno talán a Szövetség tagja, de egyetlen faj sem vehette fel a versenyt Garreth erejével.

Ami Rossitert illeti, amikor éppen nem a kabinjában járkált, a doktor rávette Charlie-t, hogy tanítsa meg a hajó belső munkálataira is, így már együtt csináltak mindent a generátor újratöltésétől kezdve a motorszűrő cseréjéig.

Luciának úgy tűnt, Rossiter egy órát sem aludt azóta, hogy elindultak. Egyre sápadtabb lett, az egyébként is magas férfi mintha megnyúlt volna, és néha úgy tetszett, mintha megvillant volna valami a sötétkék szemében. Mintha… az őrület kerülgetné. Hogy is ne tenné? Ahogyan ő, Rossiter is kezdett kifogyni az időből.

Schecter mást sem csinált, csak settenkedett egész este, azt a szonikus csaliját merítve a vízbe, Izabel pedig Travist bámulta folyton. Amikor Travis úgy gondolta, hogy senki sincs a közelben, párszor végignézett Izabelen, majd olyan volt, mintha mérges lenne saját magára. Úgy tűnt, azt sem vette észre, hogy Charlie is őt nézte hosszasan. Annak ellenére, hogy a texasi az ikrek egyikével sem volt különösen kedves, úgy tűnt, mindkettőnek megtetszett.

Lucia megkedvelte Izabelt, halandó mivolta ellenére. Barátságos volt, értelmes, és kissé Reginre emlékeztette. Noha Lucia nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami nincsen rendjén vele, ez nem zavarta meg a barátság kialakulását. Titkokat osztott meg vele Izabel, elmagyarázott pár dolgot a kapitányról, ami gondolkodóba ejtette Luciát. Például nem értette, hogy miért lett mérges, amikor Charlie fejlesztett valamit a hajón, vagy miért irritálta, ha valaha is szóba került, hogy Izabel fiatal, vonzó nő. Kiderült, Travis már nyolc éve özvegy. A feleségére példaképként tekintett; elkísérte az utazásai során, segített helyreállítani a hajót. Ő akasztotta fel a térképeket és azokat a furcsa listákat is a falra, amelyek a mai napig ott lógnak. A hímzett asztalterítők és függönyök is az ő keze munkáját dicsérik. Iquitosban az volt a szóbeszéd, hogy hű maradt a feleségéhez, a Contessa pedig amolyan kegyhely.

Lucia megkérdezte egyszer Izabeltől, hogy miért nem mondja el Travisnek, hogy vele akar lenni.

– Két okból. A tökéletes feleség szelleme. Gyűlöl mindent, ami elcsábítaná a felesége emlékéhez való hűségétől. A másik pedig Charlie. Nem számít. Capitaónak sosem fogok kelleni. Nem jöhet mindenkinek úgy össze, mint magának és Mr. MacRieve-nek.

Luciát megdöbbentette ez a kijelentése; a dolgok valóban jól álltak kettejük között. Noha alapvetően szabályszegő, durva természet, rendkívül türelmes is tudott lenni. Amikor sétálgattak a fedélzeten, kelta kifejezéseket próbált megtanítani neki. MacRieve néha nevetett, mikor először próbálkozott a kiejtésükkel, de amint feltűnt neki, hogy milyen gyorsan tanul, abbahagyta.

Nagyon figyelmes is volt. Pár nappal ezelőtt egy „korábban nem ismert tudományos felfedezés miatti elismerésről” vitázott Schecterrel. Lucia kíváncsi volt, így hát megbújt a saroknál, és onnan leskelődött.

A skót a nagy mancsaiban gondosan ringatott egy finom kis bábot, amiből éppen akkor kelt ki egy ezüstszárnyú, opálosan csillogó pillangó. Lucia még sosem látott ehhez hasonlót.

– Schecter, mi a fenéért akarnék én ezért elismerést? – morogta. – Csak el akarom nevezni.

– Ha maga nem óhajtja, akkor megengedné, hogy én vegyem birtokba ezt a fajt, és megnevezést adhassak neki? Komolyan mondom, Mr. MacRieve…

– Schecter, bassza meg a tudományát. A nőm után nevezem el. De ha egy rossz szót is ki mer ejteni a száján, meglátja, a nyaki ütőeréből kiáramló vérrel fogom összemocskolni ezt a lepkét.

A professzor elképedt, szóhoz sem jutott hosszú pillanatokig. Végül megköszörülte a torkát, majd annyit mondott: – Nos, hát igen, természetesen. Milyen nevet kíván neki adni?

– Lucia Incantata – mondta halkan. Lucia azóta is behajlítja a lábujjait, amikor felidézi az arckifejezését, ahogy hozzátette: – a szemeit juttatja eszembe.

Aznap este „meglepte” a pillangóval. Felállított egy szúnyoghálót, hogy a kabinban tarthassa.

Aztán egyre több ajándékot kapott. Mikor Lucia megemlítette, hogy milyen elragadónak találja az amazonasi tündérrózsa virágát, a következő reggel egy hibátlan, fehér virágot talált az ágya mellett. A váza? Az pedig egy kiöblített Iquitena üveg volt.

Mindennek a tetejébe pedig egy soha ki nem fogyó tegezt is adott neki. Lucia csak pislogott, amikor büszkén átadta.

– Épp csak találtál egyet valahol itt a fedélzeten heverve? – Olyan elegáns volt azokkal a bőrpántokkal, amelyekkel a hátára vagy a combjára erősíthette.

– Végig velem volt.

Az a tárgy, amit láttam, ami bőrbe volt bugyolálva… – ami azt jelentette, hogy ezt neki hozta, annak ellenére, hogy akkor rendkívül haragudott rá.

– A tündértől loptad el?

Egy farkasszerű vigyorral így válaszolt: – Nem volt eladó, annyi biztos.

– MacRieve! – amikor túljutott az izgatottságon, némi szomorúság lett rajta úrrá. Ez egy ajándék egy jövendőbeli szeretőtől, amely az íjászatát segítené. Kár, hogy egyszerre nem tarthatja meg az íjászatot és a szeretőt. Mindazonáltal bőségesen megjutalmazta a figyelmességéért.

Ő nem ígérgette, hogy megajándékozza, mint ahogyan ez sok férfinál szokás. MacRieve szimplán csak adott, gyönyörködtetve vele a valkűri érzékenységét.

Igen, a fedélzeten állandó volt az élet, alatta viszont a kéjvágyukat elégítették ki. Akárhányszor csak esett, mindig felajánlotta a karját azon szavak kíséretében, hogy „Gyere, Lousha”. Pont úgy, ahogy arra kéri, élvezzen végre el. Lucia minden egyes alkalommal remegett a vágyakozástól, mire a kabin bejáratához értek.

A tenyerét Lucia szájához szorította, hogy tompítsa a valkűr sikolyát. MacRieve vad dolgokat művelt vele; minden egyes alkalommal egyre agresszívabban ért a testéhez, egyre erősebben csókolta, egyre birtoklóbban nyúlt hozzá. Tudta, hogy a saját nőjeként bánik vele – és a gondolat csak jobban felizgatta.

A hajón töltött legelső estén azt mondta, hogy Lucia még imádkozni fog azért, hogy benne legyen. És így is lett. Amikor széttárta a lábait, és a csiklóját kezdte izgatni, az őrületbe tudta kergetni. Különösen akkor, amikor a kezével cirógatta, s közben azt súgta a fülébe, hogy „Egy nap majd jó mélyen benned leszek. Olyan forró és lucskos leszel, és úgy illesz majd rám, mint egy kesztyű.”

Újra és újra próbálta elképzelni, hogy milyen érzés lenne, ahogyan behatolna a farkával a testébe. A legtöbb nő a helyében félne a méretétől. De ettől a sok ingerléstől és pettingtől…

Tegnap már majdnem könyörögve súgta Garrethnek, hogy mennyire kívánja, hogy benne legyen. Csikorgatta a fogait, és átlyukasztotta a lambériázott falat a feje fölött a karmaival.

– Nem! Addig nem, amíg nem kéred. Az ágyon kívül!

Minden este, miután kielégültek – már amennyire ezek a korlátok engedték –, a karjaiban tartotta őt. A pillangó táncát figyelték a lámpafénynél, és órákon át beszélgettek.

Azon töprengtek, hogy vajon miért figyelmeztette őket Nïx a Barãóval kapcsolatban, és hogy miért hajózott távoli vizekre a kapitány, ha az utasok egy része nem tért vissza a kikötőbe.

– Talán Malaquí kapitány démonokat talált arrafelé – mondta Lucia. – Lehet, hogy az utasokat ajánlotta fel valamiféle hatalomért cserébe.

– A Szövetségben hallottunk már ennél elvetemültebb történeteket is.

MacRieve mesélt neki a nekropoliszról. Ha rátalálnak Rio Labyrintóra, megtalálhatnák a holtak városát is. Azon a helyen olyan jelek vannak az aranyról, amelyek valószínűleg a „mitikus” Eldorádóba vezetnék el őket, amely – MacRieve elmondása szerint – talán nem is egy hely.

– Mindenki azt hiszi, hogy az egy helyszín, egy elveszett város – mondta –, de maga a kifejezés egy őslakos törzsfőnök legendáján alapszik. Olyan gazdag volt, hogy mindenkit nevetség tárgyává tett, aki ugyanazt az ékszert kétszer viselte, míg ő ledaráltatta az aranyát, majd magára festette. A nap végén lemosta, így el is tűnt örökre. Az Eldorádó azt jelenti, hogy „az aranyozott ember”.

Ha Eldorádó csupán egy ember, akkor valószínűleg nem egy nekropoliszban temették el. Vajon az aranyával együtt? Ha az aranyból készült kincsei – például nyilak – veszik körül, akkor talán Eldorádó egyszerre egy férfi és egy hely.

Lucia nem várta, hogy majd egy dieumort feliratú neonreklám fogja őket a céljukhoz vezetni, de jelenleg annyi nyomuk van, hogy… elvezesse őket a következőkhöz. Igazság szerint Lucia még sosem vett részt ilyen meghatározatlan feladatban. Bár ha olyan könnyű lenne megtalálni dieumortot, akkor már mások is megtalálták volna.

Érezte, hogy közelednek. Szüntelenül arról a tökéletes aranynyílról álmodozott, elképzelte, hogyan hasítana keresztül a levegőn, amikor kilőné. Elképzelte Cruach rusnya képét, amint világossá válik előtte, hogy Lucia egy halálos csapást mért rá…

Máskor meg felolvasott MacRieve-nek abból az Amazonas-medencéről szóló útikönyvből, melyet Izabel adott neki. Egyre többet tudott meg a rájuk váró veszélyekről – az anakondákról és azokról a hátborzongató kajmánokról –, közben MacRieve nyilakat faragott neki. – Ha úgy nem tudom megtölteni a tegezed, akkor majd csinálom így – mondta, kaján vigyorral az arcán.

Lucia kuncogott: – Jó vicc volt, vérfarkas.

Elhallgatott, és meglepődöttség ült az arcára. – Most hallottalak először nevetni.

– És?

– És most addig nem nyugszom, míg nem hallhatom újra – rávetette magát, és addig csiklandozta, míg el nem kezdett visítva nevetni.

Kísértésbe esett, hogy elmondjon neki mindent. Különösen akkor, amikor izmos karjának gyűrűjében tartotta, a mellkasához szorította, majd azt súgta a fülébe: – Engedj be, Lousha. Avass be a titkaidba.

Tudta, hogy szeretné megtudni a rémálmai okát. Lucia azonban nem hitt az efféle beavatásban, nem is értette sosem, hogy mások miért akarnak könnyíteni a lelkükön – úgy, hogy közben egy másik embert terhelnek vele. Nem, sosem értette, mi értelme áthelyezni másra a nyomorúságot, főleg nem egy olyan titok esetében, mint ez.

Egy titok, amely az élete része, és amely megváltoztathatatlan.

Hogyan reagálna MacRieve, ha tudná, hogy a társa férjnél van? Teljesen elborítaná a düh. És ha elmondaná, hogy ki is a férje, és miért házasodott meg, semmi sem állítaná meg, hogy szembeszálljon Cruachcsal, ami pedig maga lenne az öngyilkosság. Vagy még annál is rosszabb.

Cruach nem mindig ölte meg az áldozatait. Megtartotta őket.

Így hát nem mondta el, noha úgy gondolta, hogy MacRieve úgy érzi, csak halogatja a dolgot, és végül majd megnyílik neki.

Ez viszont soha nem fog megtörténni. Már régen eldöntötte, mindent megtesz azért, hogy titokban tartsa a Cruachcsal való kapcsolatát MacRieve előtt. Más ügyekben már nem volt olyan eltökélt…

Regin mindig feltette a kérdést magának: Érdemes ebbe belefogni? Reginnek mindig az volt. Most Lucia kezdett el azon töprengeni, hogy belefogjon-e egy közös életbe MacRieve-vel. Ha mindezeknek egyszer vége lesz. Ha tényleg meg tudja ölni Cruachot…

Nem! Mi a fenéket gondolok? Még akkor sem adná fel az íjászatot, ha épp nem kellene megakadályoznia egy apokalipszist. Az olyan lenne, mintha feladná a személyiségét.

– Nagyon élvezed, hogy úgy ismernek téged, mint az íjászt – mondta neki MacRieve régebben.

Bizony élvezem! Úgy viszont az íjász helyett csak a lykán társa lenne belőle.

Soha! – döntötte el.

Majd elindult, hogy vacsorát szerezzen.

31

Egy három láb hosszú hal puffant a fedélzetre Garreth és Damiãno elé. A fejéből egy nyílvessző állt ki, a végéhez kötél erősítve. Íjhorgászás.

A hátuk mögül Lucia ennyit mondott nekik: – Uraim, kérem, tegyék el a péniszüket. Egy nő beszerezte a vacsorának valót.

Garreth megfordult, és látta, ahogy Lucia átveti az íját a vállán, és összedörzsöli tiszta tenyereit.

Istenem, megőrjít ez a nő! – Amikor Garreth hátrapillantott, látta, hogy Damiãno is utána révedt. – Már megint így nézel rá? – Elébe lépett. – Rendezzük le!

Damiãno szeme zölden izzott.

Garreth mély hangon szólalt meg: – Te átkozott alakváltó!

– Te pedig egy escoces kutya.

Erre nagyon mérges lett. – Skót kutya? – kérdezte, majd megmutatván a benne élő bestiát, morgó hangon azt mondta neki: – Nagyon ajánlom, hogy ne kerülj az utamba.

Cserébe Damiãno is megmutatta a benne rejlő fenevadat – egy fekete jaguárt olyan hosszú karmokkal, mint Garreth ujjai. – Te pedig ne keresztezd az enyémet, escoces!

Nem fél tőlem. Érdekes. – Ajánlom, hogy az orvos mivoltod miatt legyél itt, és ne más okból. – A jaguár alakváltók nagyon erős lények hírében álltak. Talán méltó ellenfelem lenne.

– Azért vagyok itt, hogy védelmezzem az Amazonas vidékét. Ezt soha ne feledd!

– Én pedig azért, hogy megvédjem a társamat. Akár az életem árán is. Figyelmeztettelek. Addig meg pucold meg a halat, gato! – mondta, majd elfordult, hogy tekintetével Luciát keresse.

Hát ott meg mi történik?

Egy rozoga korlát fölé hajolva figyelte a rózsaszínű delfineket, amelyek a hajót követték. A nadrágja olyannyira felcsúszott, hogy szinte az egész hátsója látszott. MacRieve halkan morogni kezdett a látványtól. Utána a karcsú nyakát bámulta. Összefutott a nyál a szájában, a karmai pedig égtek a vágytól, hogy megjelölhessék a finom húsát.

Már értem, hogy a testvérem miért jelölte meg olyan keményen a társát. Ha Garreth végre megteheti Luciával… Még a csontja velejét is megjelölöm.

Bár folyamatosan kényeztette, nem jutott előrébb, nem jutott közelebb ahhoz, hogy magáévá tegye. Nem kérte meg rá egyszer sem, hogy tegye meg. Ágyon kívül egyszer sem.

Ma lesz telihold. Remélte, hogy ekkorra már meggyőzheti, hogy álljon el a fogadalmától, hogy levehesse a karperecet, és magáévá tegye.

Ezt tetézte valamilyen küszöbönálló veszély bekövetkeztének érzése. A közelgő világvégén és a teliholdon kívül még volt valami. Úgy érezte, mintha minden téren kifutna az időből…

Egy delfin vizet spriccelt Luciára, aki nevetett. Egyre többször nevetett. MacRieve akárhányszor úgy gondolta, hogy ez neki köszönhető, mindig egy kicsit jobban kihúzta magát.

A pillangót Luciáról elnevezni valami zseniális ötlet volt.

– Rólam nevezted el? – kérdezte a lány, lágy arckifejezéssel és ezüstösen csillogó szemekkel.

Erre vágyott a benne élő farkas. Az elismerésére, az örömére. Mind magába szívta. Mint egy bolond, úgy törődött azzal a pillangóval éjjel és nappal, cukros vízzel átitatott szivaccsal etette.

És a tegez, amelyet a tündértől lopott el? Mosolygott magában. Lucia azt is nagyon értékelte.

Majdnem két héten át tanulmányozta Luciát. Folyton a múltjában mélyedt el, és mindig talált valami újat és meglepőt.

Egyre több mindent mesélt el Crom Cruachról, arról az ellenségről, akinek a meggyilkolásával Nïx bízta meg.

– Azok, akiket megmérgezett a befolyása, arra éreztek késztetést, hogy a legiszonyatosabb módokon áldozzák fel a szeretteiket. Minél jobban szeretnek valakit, annál nagyobb a vágy, hogy kiirtsák. Cruach teljhatalommal bír az elméjük felett. Az áldozatai azt látják, amit ő akar, hogy lássanak. Tejfehérré változik a szemük – erről tudni, hogy elvesztek.

– Hogy csinálja ezt?

– Olyan erővel rendelkezik, mint egy isten. Ráadásul minden egyes neki ajánlott áldozattal csak erősödik. Mikor Cruach követői, a Halál Szektája, avagy a kromiták megidézik őt, így imádkoznak: Feláldozzuk neki, kiket a legjobban szeretünk. Azt mondta, el sem tudna képzelni ennél borzalmasabb apokalipszist – ez végigsöpörne az egész világon, megfertőzné a legtisztább szeretetet, a nyomában pedig gonoszságot, halált és pusztulást hagyna.

Lucia meg volt győződve, hogy a dieumortnak egy nyílnak kell lennie. Már Garreth is így gondolta. Ha Cruach bárkit megfertőzhet, logikus, hogy távolból kell lecsapni rá.

Garreth így tervezte. Egyedül. Minél többet mesélt róla, annál eltökéltebb lett, hogy ne engedje Luciát a közelébe. De még nem mondta el neki, hogy hol találhat rá erre az istenségre.

Az egyik este – sok győzködés után – elismerte, hogy még csak egyetlen férfival volt. – Ha ennyi idő alatt csak egy emberrel bújtál ágyba – mondta –, akkor őt nagyon szerethetted.

Sápadtan elfordult. Szóval ez az oka. A férfi bántotta.

– Vagy csak annyira utáltad a szexet, hogy csatlakoztál egy rendhez, ahol önmegtartóztatást kellett gyakorolnod több mint tíz évszázadon át.

Lucia sóhajtott. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt pedig halovány fekete foltok jelentek meg. A folytonos rémálmai és a törődése között nem igazán aludta ki magát. Valójában már hajnalodott, mikor a rémálom alábbhagyott, és mély, kómaszerű alvásba tudott merülni. – MacRieve, ejtsük a témát, jó?

Bár beleegyezett, természetesen nem gondolta komolyan. Meg kellett tudnia, hogy mennyire volt rossz. És hogy ki volt az okozója. Hogy meg tudjam ölni…

Megcsörrent a telefonja. Lachlain hívta, valószínűleg azért, hogy megtudja, haladt-e valamit a teliholdig. Egy szóval: nem. Ennek ellenére örömmel fogadta a hívást.

– Mi van veled és a királynővel? – vette föl a telefont.

– Tegnap elvitt vásárolni – olyan volt a hangja, mintha a borzongását próbálná elnyomni. – Rámutatott egy kisfiúra, majd azt mondta, hogy azt hiszi, ő is szeretne egyet. Én meg elkezdtem gondolkodni. Honnan keríthetnék én egy halandó csöppséget^? De valójában arra… arra gondolt, hogy egy sajátot szeretne.

– Még mindig félsz tőle, hogy gyereket nemzzél neki? Kérdem én megint, testvérem, szerinted mennyire lehet ő gyenge, ha lefejezte Demestriut?

– Ne kezdd te is!

Valójában nem is tudta, hogy mit mondjon. Mielőtt rájött volna, hogy a valkűrök nem eshetnek teherbe, csak ha rendszeresen étkeznek, óvintézkedéseket akart foganatosítani.

– De nem azért hívtalak, hogy rólam beszéljünk. Mi a helyzet a saját valkűröddel?

Garreth megvakarta a tarkóját: – Annyira azzal voltam elfoglalva, hogy levadásszam, hogy időt sem szántam arra, hogy elgondolkodjak, valóban kedvelem-e, sosem volt alkalmam rájönni, hogy tudnám-e – mondta.

– És most, hogy megadatott a lehetőség?

Egy kicsit hezitált, majd mély hangon a telefonba búgta:

– Igen, kedvelem. – Mindent szeretett benne. Minden egyes nap egyre jobban elvarázsolta; a kecses, bájos, gyönyörű küllemével és azokkal a sötéten ragyogó szemeivel egyszerűen megbabonázta. – Olyan okos – folytatta. Egyszerűen lenyűgöző a sebesség, amivel a gaelt tanulja. – És tetszik, hogy büszke. – Sosem hitte volna, hogy így fog vágyakozni egy büszke nő után, de így, hogy belekóstolt, tudta, hogy sosem érné be kevesebbel. – És olyan… szenvedélyes – mondta a lehető legnagyobb becsüléssel.

Lucia volt a legjobb szerető azok közül, akikkel valaha is ágyba bújt, pedig még csak nem is szeretkeztek. Nagyobb örömöt szerzett neki, mint amiről valaha is álmodott, ugyanakkor a képzeletet felülmúlóan fokozta a vágyakozását.

– És a valkűr viszonozza az érzést?

– Jobban akarom, mint eddig bármit – de tudom, hogy nem az enyém. Távol tartja magát tőlem, és titkai is vannak. Attól tartok, mindig is lesznek.

Garreth azt mondta Luciának egyszer: – Beszélnünk kell arról, hogy mi fog velünk történni, ha teljesítjük a küldetést. – Tiltakozó arcot vágott a lány, majd megkérdezte: – Nem tudnánk most inkább csak a küldetésre fókuszálni? – Garreth kérte, hogy avassa be a titkába, hogy mondja el, miről szólnak a rémálmai, de nem volt hajlandó.

– Nagyobb teret kell neki adnod – mondta Lachlain. – Egy évezrede volt, hogy elhatározza magát ezekről. Valószínűleg nem vesz jó néven egy erőszakoskodó férfit.

– Igen, ezt tudom. Ha Lousha és én egymásnak lettünk rendelve, akkor miért ilyen nehéz ez?

– Mindenki azt mondja, hogy ez a társdolog megkönnyíti a kötődést. Szerintem csak nyomorúságot hoz, legalábbis először. Akkor pedig kifejezetten, ha a pár másféle. Bowen és én sem voltunk megelégedve a párunkkal, noha mindketten megjártuk a poklot is, hogy megszerezzük.

Pokol. Most a pokolban vagyok. Nyughatatlanság sújtotta. Nem futhatott éjszakánként, nem gondoskodhatott a választottjáról, és még csak veszélyforrás sem volt, amitől megvédhette volna.

– Még mindig nem feküdtetek le? – kérdezte Lachlain.

– Nem – felelte, majd suttogva hozzátette: – Mindent csinálunk, csak azt nem. – Minden vihar kitörésekor a kabinjukba mentek. Ám amikor nem esett is, kísértette a vágy, alig tudta megállni, hogy ne tegye meg. Már olyan szintre jutott, hogy az sem érdekelte volna, ha Lucia villámokat szórna maguk köré egy felhőtlen napon. És mikor az ágyban voltak, alig-alig tudta megtartani az ígéretét. A karmaival már szitává lyuggatta a kabin falát, amikor azért harcolt, hogy ne tegye magáévá, amikor a farka a vaginájához ért… Ő pedig ahelyett, hogy ellenkezett volna, azt nyögte, „Kérlek.

Minden egyes alkalommal, amikor nagy nehezen erőt vett magán, jobban és jobban megvetette a fogadalmait.

– Próbálok türelmes lenni – ismerte el Lachlainnek –, próbálom tisztelni, amiben hisz, de nem tudom, hogy ezt meddig vagyok képes csinálni.

– Mi fog történni ma este?

– Ha nem tudom rávenni, hogy elfogadjon, imádkozom, hogy a karperec tegye a dolgát… – elhalkult a hangja. Garreth megérezte Lucia vágyakozását és az esőt a levegőben. Lucia felé fordult, aki reménykedve bámult rá. – Mennem kell!

– Miért, mi történik?

Csak annyit mondott: – Á, fivérem, jön a vihar!

*

Késő délután, miután már mindketten elfáradtak, Garreth Lucia haját simogatta, az ujjaival a tincseket fésülve, és lenyűgözve csodálta a lámpa fényének játékát a hajszálain.

– Teljesen elkékült a szemed – mondta álmosan. – A telihold miatt?

Miután bólintott, megkérdezte: – Ki fog tartani a karperec?

– Igen, működik – Ha nem működne, már sokkal erőteljesebben reagált volna.

– Mesélj még a benned rejlő fenevadról, az átalakulásról!

– Olyan ez, mint a megszállottság. Úgy hívjuk az átalakulást, hogy saorachadh ainmhidh bho a cliabhan – az állat kiengedése a ketrecből. Képzeld el, mintha négy különböző szinten játszódna le ez az átalakulás. Tegyük fel, hogy egy heves vitában veszek részt. Érzem, ahogyan feléled bennem a fenevad. Mintha ki akarna törni. Ha elönt a harag, felvillannak a karmaim, a fogaim élesebbek lesznek. És ha vágyakozást érzek, hogy megjelöljem a páromat? – Ekkor Luciára nézett. – Akkor átvenné a testem fölött az irányítást. Ugyanúgy ott lennék belül, ugyanúgy emlékeznék mindenre, és felfognék mindent, de a fenevad irányítana. Ez ellen harcolni olyan akaraterő kell, amellyel csak nagyon kevesek bírnak.

– És mi a negyedik szint?

– Az a legrosszabb – amikor már nem vagy képes visszatérni. Amikor egy magunkfajta nem képes feldolgozni valamit, kezelni a helyzetet, akkor az állat túl erőssé válik, és elveszi a lykán gazdájának az eszét. Sosem alakul vissza az állati formából.

– És olyankor mi történik?

– Tömlöcbe kell vetni – mondta. Tudhatták volna, hogy valami nincs rendben Bowen első „társával” – hiszen tudta folytatni az életét, miután azt hitte, hogy meghalt… – Ezért nem változtatunk át senkit a mi fajtánkká – minden újoncnak meg kellene tanulnia, hogy hogyan tartsa kordában a fenevadat, és ez a folyamat évtizedekig tart, már ha egyáltalán sikerül. Be kellene börtönöznünk őket erre az időre, még mielőtt csak eszünkbe is jutna szabadon engedni őket.

– Átváltoztatni másokat, mint Rossitert.

– Pontosan – felelte. Nem volt érzéketlen a halandó helyzetét illetően. – Még nincs túl rajta. Talán majd megtalálja az orchideáját – vagy egy szép halandót, aki nem követi a Szövetség szabályait.

Miközben kint zuhogott az eső, mindenféléről beszéltek, és találgattak, hogy mi fog történni holnap este, mikor elérik Rio Labyrintót. Ahogyan Garreth játszott a hajával, minden egyes simítás hatására álmosabb és álmosabb lett; a szemhéjai elnehezedtek, az arca elernyedt, majd végül álomba merült.

Garreth úgy feküdt mellé, hogy a fejét a kezével támasztotta meg, ujjaival lágyan a sima hátát érintette. Sóhajtott egyet, és próbálta kiélvezni a pillanatot, hogy itt van vele, az ágyában, és azt, hogy az életének részét képezi.

De Lucia nem bízott benne, és ez fájt neki.

Amikor a valkűr nyöszörgött, Garreth összevonta a szemöldökét. Már megint a rémálmai zaklatták; a halk szipogása a kint tomboló viharral együtt erősödött.

Harcos nemzetből származik, mégis halálra volt rémülve, és valami ősi skandináv nyelven beszélt, amit nem értett meg.

Ki a fene ártott ennek a nőnek? És miért nem árulja el? Belevájta a karmait a tenyerébe, miközben próbálta elfojtani a benne lévő fenevadat, a fenevadat, amely meg akarta büntetni azt a rohadékot, aki fájdalmat okozott a lánynak.

32

Mikor Crom megkérte Luciát, hogy hagyja el Val Hallt, és menjen vele, örömmel csatlakozott, noha tudta, valkűr ide vissza nem térhet, ha egyszer távozik.

Tizenhat éves volt, és szerelmes. Semmi, sem a keresztszülei intelmei, sem Regin kérlelése nem tudta eltántorítani. Mindenféle fenntartás nélkül ment Cromhoz, a különös szokásai ellenére; nem érinthették meg egymást a házasság előtt, és egy bizarr kőtemplomban kellett megesküdniük, talárba öltözött idegenekkel körülvéve.

Az oltárnál, miután örök társukká fogadták egymást, a szeretőjéhez fordult, de ő eltűnt. Helyében az ismeretlenek egyike állt, levegőbe emelt bottal. Lesújtott vele Luciára, aki azonnal elájult.

Túl későn jött rá, hogy Crom Cruach sosem járt a kapunál. Valójában egy föld alatti bűzlő verem csapdájába esett, és onnan vetítette ki a szőke fiatalember képét.

Cruach figyelte őt, amióta először felnézett az égre. Egy olyan feleségre volt szüksége az utódnemzéshez, aki istenektől született, és mint sok más istenség, ő is képes volt illúziókkal nőket elcsábítani.

Mikor magához tért a börtönben, a szőke férfi ott állt fölötte. Csak ekkor fedte fel Cruach a valódi énjét. A gyönyörű arca eltűnt, helyét a Megtört Vérszomjas vette át.

Egy patás szörnyeteg volt, öltözékként összefűzött fémdarabokat viselt, amelyeket áldozatainak pajzsából vagy páncéljából készített. Vaskos fejéről mócsingos, fehér hajszálak lógtak elszórtan a szarvai körül, amelyek úgy szögelltek ki, mintha szétálló ujjak lennének. Arca kísérteties volt, szeme sárgásvörös és gennyes.

Össze volt törve. A teste torz volt; csontjai eltörtek, és természetellenesen forrtak össze. De még ebben az eltorzult formában is két méter magas volt. Vér borította – pikkelyes, kígyószerű bőréből vér csordogált, egyes helyeken rothadásnak is indult, s így láthatóvá váltak az összeforrt csontjai.

A tátott szájának sarkából nyál csorgott le, mikor rámosolygott.

Miután Lucia már képtelen volt sikítani, megtudta minden hazugságát. Azt ígérte neki, hogy egy vár úrnőjévé teszi, és ajándékokkal halmozza el. De ez a „kastély” nem más, mint egy vízparti sziklába vájt, halottakkal borított, férgekkel és bűzzel teli alagút.

Az ajándékok? Tetemek és azok darabjai – oszló végtagok és vak tekintetű fejek. Úgy tervezte, hogy majd Lucia… megeszi őket.

A csodálat, amit fogadott? A kromitái mindennap ördögi rítusokkal készítették elő a testét; vérrel és fekete mágiában használt sötét jelekkel borították be.

Nem tudott menekülni. A barlang bejáratát kromita kardforgatók őrizték, az alagút pedig a víz felett kétszáz lábbal végződött. A rabságának vége felé már olyannyira éhes volt, hogy a gyomra a gerincéhez tapadt. – Éhezel? – kérdezte, az olajos vérpocsolyákra és a borzalmas végtagokra mutatva. – Mikor húst és bort kínálok neked, szerelmem?

Amikor láz gyötörte, úgy hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja a szikla lábánál, de csak képzelgésnek gondolta. Pedig valóságos volt. A fiatal Regin – aki rájött Cruach megtévesztésére, és könyörgött neki, hogy ne menjen – követte a Val Hallból. Ő sem térhetett már vissza, örökre száműzte magát. Lucia sírt testvérének kesergő hangja hallatán.

– Hogyan érlek el, Lucia? Nem tudok… nem tudok feljutni oda!

Sosem engedte volna Regint erre a helyre – még a nászéjszaka előtt sem…

Miközben gyengén kiáltott, Cruach követői az oltárra fektették, és lefogták. Mikor föléje hajolt, csikorgatott fogai között vér csorgott a szájából egyenesen az arcára és a szemébe. Ketté fogja szakítani – tudta, hogy így fog végezni vele.

Olyan régen volt már étel nélkül, s a szíve oly gyorsan vert a félelemtől, hogy elájult.

Mikor magához tért, Cruach tombolt a dühtől, s hiányzott egy szeme. A körmei alatt pikkelyes bőrdarabok voltak. A kromiták előrántották a kardjukat, és Luciára szegezték. A combjából ömlött a vér, de legurult az oltárról a testek közé. Valahogyan talpra tudott állni, majd köhögve, könnyektől homályos látással próbált elvánszorogni a kromiták között. Mivel tudta, hogy csapdába esett, Cruach elengedte, és közben a fájdalomtól vicsorított, de nevetett, mert tudta, hogy Luciának nagyobb szenvedést okozott. „Azt hiszed, ez a fájdalom, asszony? Ez csak egy apró töredéke annak, amit okozni fogok. Majd megtanítom neked, hogy mi az a kín!”

Egészen az alagút végéig ment. A szikla peremén meglátta az óceánt. Napok óta először jutott friss levegőhöz. Az örök nyugalom várt rá… Tudta, hogy ezt a határt nem lépheti át, nem követheti. Amikor utána kiáltott, behunyta a szemét, majd a mélybe vetette magát…

Karok markolták meg a vállát, és húzták őt vissza.

Nem, nem! Nem így történt! Kiszabadult! És most újra elfogta!

Előrántotta a karmait, elszánt volt, hogy ugorjon…, hogy meghaljon.

33

– Lousha! Ébredj fel! – Garreth Lucia válla után nyúlt, hogy megnyugtassa. Az érintésekor elektromosság rázta meg az ujjhegyeit, Lucia pedig az éles karmaival végigszántotta a mellkasát.

– Mi a franc? – Meghátrált. – Lousha?

Mikor a lány kinyitotta a szemét, ezüstös könnyektől ragyogott.

– Sss, ne félj! – Ezúttal maga elé emelt kezekkel közelített hozzá. – Csak én vagyok.

Visszazuhant az ágyra, majd üres tekintettel bámulta a plafont. Amikor újra becsukta a szemét, könnyek folytak le az arcán. Csípték a mellkasát.

Garreth sosem tudta elviselni azt a látványt, mikor sírt.

– Egyre rosszabbodnak a rémálmaid – mondta. Csupán egy órácskát aludt, egy rövid délutáni szunyókálás, és mégis elég volt ahhoz, hogy ezt a hatást váltsa ki.

– Jól… jól vagyok. Minden rendben – próbálta bizonygatni, miközben odakint még mindig villámlott.

Garreth az ágy lábánál ült. – El kell mondanod, hogy miről álmodsz – kérlelte.

– Ezt már megbeszéltük – válaszolta Lucia, közben a karjával az arcát törölte. – Nem akarok beszélni róla.

– Rólam… álmodsz? – Mikor látta, hogy a kérdése hallatán a homlokát ráncolta, hozzátette: – Az előző egy évben nem voltak ilyen rémálmaid, ugye? De most, hogy mindennap együtt vagyunk, csak rosszabbodnak.

Felemelkedett, a térdét a mellkasához húzta: – Bolhából csinálsz elefántot.

– Bolhából? – A mellkasán lévő véres karmolásokra mutatott. – Megtámadtál!

– Úgy sajnálom! – A tenyerébe temette az arcát. – Nem fogtam fel, hogy te vagy az.

– Ez nem érdekel. Csak azt szeretném, hogy megszűnjön.

– Én is – mondta halkan a lány. – Meg fog. Nemsokára meg fog.

Garreth közben felvette a farmerét. – Úgy tűnik, minél több örömben van részünk, az álmaid annál inkább rosszabbak lesznek.

Felnézett rá: – Miről beszélsz?

– Nemcsak magamévá, boldoggá is kell tennem a páromat. De most olyan, mintha átadnád a tested az élvezeteknek, aztán pedig szenvednél miattuk. – Ujjaival a haját fésülte. – Talán azért rosszabbodtak az álmaid, mert ma telihold van? És talán legbelül félsz tőlem?

Istenem, de szenvedélyes ez a férfi. Nemcsak akkor, amikor meg kell védenie, de amikor bármit tapasztal. Olyan intenzíven érzi át a dolgokat. – Nem félek tőled. – MacRieve nagylelkű volt, oltalmazó és figyelmes. Minden, ami a férjem soha.

– Akkor mitől félsz? Adj egy ellenséget, amivel megküzdhetek, Lousha!

Pontosan ez volt, amit nem tehetett. – Sok halandó álmodik rémeket. Az évek alatt összegyűlnek…

– Lófaszt! Ne hazudj nekem!

Lucia talpra állt, hogy felöltözzön. Felvette a bugyiját.

– Ejtsük a témát, MacRieve.

– A fene egyen meg, valkűr! Nem kellene ilyen bonyolultnak lennie. Te akarsz engem, én akarlak téged. Ennyi.

– Azért nem vagyok olyan egyszerű…

– Veled kapcsolatban semmi sem egyszerű.

– Az életem bonyolult, ha akarom, ha nem. – Sietve magára vett egy felsőt és egy nadrágot, majd a fülénél elkezdte befonni a haját.

– Oly sok titok, Lousha. Melegen tartanak majd téged éjszaka?

Egyre lassabban fonta a haját. – Mit jelentsen ez? – Szakítani akar velem?

– Azt jelenti, hogy el kell mondanod, miről álmodtál.

Megvonta a vállát, majd elfordította a fejét. – Nem emlékszem – mondta.

– Elég volt a hazugságokból! – Megragadta a felkarját. – Miért nem bízol bennem?

Odakint hevesen villámlott, míg benne erősödött a düh. – Nem olyan a természetem, hogy bízni tudjak! Egyes titkok a sírba szállnak… Arra nem is gondoltál, hogy minél jobban kedvellek, annál kevésbé akarom megosztani veled a titkaimat? És mégis honnan tudod, hogy tényleg tudni akarsz róluk, MacRieve?

MacRieve hátrahőkölt. Fejét úgy húzta vissza, mint egy farkas, amelyik egy olyan csapdával találkozik, amelynek nem érti a működését. – Nem értelek. Nincs ok, amiért előlem bármit is rejtegetned kellene. Vállalj felelősséget a tetteidért!

Lucia elszakította magát tőle. – Úgy utállak, amikor ezt mondod! – Könnyű annak, aki a hosszú élete alatt még egyszer sem hozott egy tragikus döntést sem!

– Pár nappal ezelőtt, asszony! Azt kérdezted tőlem, gondoltam-e rá valaha is, hogy lemondjak rólad. Eddig még soha, de most…

– Most?

– Megegyezésre kell jutnunk, vagy nem rohanok utánad többé. És ha nem fogok, azt megbánod.

Igen, tudom!

– Elmondod hát?

Úgy érezte, hogy Garreth halálosan komolyan gondolja. Válaszút elé állított… és nem akarom elveszíteni.

A fenébe is! Mikor vált az ellenségből a nélkülözhetetlen rosszá, azzá, aki nélkül el sem tudná képzelni az életét? – MacRieve, én… – Nyelt egy nagyot, és próbálta elképzelni, hogyan is mondhatná el neki. Férjnél vagyok. Az ördöghöz mentem hozzá, és én vagyok a felesége. Lucia av Cruach. A ránehezedő szégyen szinte lehetetlenné tette, hogy lélegzethez jusson, beszélni pedig végképp nem volt ereje. Már fontos volt számára, hogy Garreth mit gondolt róla, és valószínűleg az igazság sem változtatna a véleményén! Ez volt a végzete…

– Társaságunk akadt! – kiáltotta Schecter fentről. – Egy másik hajó.

A hajtóművet rögtön alapgázra állították. Hallották a fedélzeten rohanó emberek lépteit maguk fölött.

– Ördög és pokol! – morogta MacRieve.

– Mi ez a harci készültség? Nem lehetséges, hogy csak egy másik erre járó hajó?

– Ilyen távoli vizeken? Kizárt. – Magára rántott egy pólót. – Kalózok, zsoldosok vagy még rosszabb.

– Rosszabb?

Megragadta a kezét, majd kirángatta a kabinból az esőbe.

– Ezzel még nem végeztünk, Lousha!

Amikor elérték a megfigyelőtornyot, négy férfi már ott állt, s a folyót pásztázta. Schecter egy esernyő alatt szorította a távcsövet a szemüvegéhez. Travis fáradt tekintete ellenére éberen figyelte az eseményeket, kezében egy dupla csövű puskát szorongatott. Rossiter a hajókorlátnál, borotválatlanul, a világosbarna haja összeborzolva.

Charlie a kapitány mellett állt, mogyoróbarna szemei hevesen izzottak, csuklójáról egy kötélre erősített machete lógott.

De semmi sem volt a láthatáron. Nem láttak mást, csak az esőfüggönyt és az őket körülölelő dzsungelt.

MacRieve Schecterhez fordult. – Mi a franc történt?

– Várj egy percet! Nagyjából egy mérföldre van a hajó, északra, a kanyarulatnál. Követnek minket.

Mindenki csendben várt. Charlie halkan megjegyezte:

– Malaquí kapitány hajója.

És valóban… a Barão da Borracha követte őket az esőben. A hajó, amely valószínűleg egy vámpírt szállított a fedélzetén, és amely állítólag az ellenkező irányba tartott.

Amelyikre Nïx figyelmeztetett.

Amikor Malaquí csökkentette a sebességüket a kanyarulat után, Lucia azt kérdezte: – Miért lassítanak?

– Rátaláltak volna valamire? – kérdezte Rossiter túl nyugodt hangon.

MacRieve ismét Travishez fordult: – Malaquí szokott ezen az útvonalon hajózni?

A texasi úgy nézett ki, mint aki ölni tudna. Ennek a kettőnek biztosan van valami közös a múltjukban. – Nem, soha nem megyünk ugyanarra.

Ahogyan a Contessa, úgy a Barão is egy felújított hajó volt a kaucsukláz idejéből. Ennyi köztük a hasonlóság. Malaquí hajója kifogástalan állapotban volt, gondosan karbantartották. Ragyogó, frissen feketére festett kéménye büszkén pöfékelte a füstöt. Még a hajókötelek is egyenlő hosszúságban voltak feltekerve mindkét oldalon.

De utasoknak nyomuk sem volt a szitáló esőben. Egyedül a kapitány volt látható, amint a kormányállásból figyelt lefelé.

Az első találkozásom Malaquíval. Az átlagosnál magasabb volt, haja feketén csillogott, alkarját egy feltűnő vörös tetoválás borította. Arcának jobb oldala meg volt csonkítva – négy mély seb szelte át, mintha egy állat támadott volna rá.

Luciát kirázta tőle a hideg. Itt volt az ember, aki újra és újra utasokat vitt a vízre, akik sosem tértek haza. Mit csinálhatott velük?

Éppen egy telhetetlen dzsungelbéli démonnak is szállíthatta eleségként a turistákat.

Mikor Travis és Charlie a kormányosfülkéhez rohantak, hogy újra sebességbe hozzák a Contessát, MacRieve odasúgta Luciának: – Malaquí a megtestesült gonosz. Akármit is gyanítunk róla – egészen biztosan képes megtenni.

– Honnan tudod?

– Ezt súgja az Ösztönöm.

A MacRieve-ben lévő fenevad érezte a potenciális ellenséget. – Vámpírnak érzed szagát? – kérdezte Lucia mély hangon. Valamiért nem tudta magát túltenni a gondolaton, hogy Lothaire is a hajón van.

– Feléjük fúj a szél. De azt hiszem, igen. Bármiért küldött téged Nïx, van a Barão fedélzetén valaki, aki vagy előtted akarja azt megszerezni, vagy meg akarja akadályozni, hogy te megszerezd.

– Már értem. Nïx figyelmeztetett, hogy két dologtól maradjak távol: az őrzőtől és a kaucsukbárótól. A második megerősítve. Mielőtt megkérdezed, nem tudom, hogy mi az az őrző.

– A jós figyelmeztetett a Barãóra? Akkor óvatos leszek.

– És hogyan?

– Ha a nap további részében is követnek minket, megbénítom a hajójukat, amint alkalom kínálkozik.

– Megbénítod?

– Igen. Majd mikor lehorgonyoznak éjszakára, meglékelem. – A lány kérdő tekintetét látván hozzátette: – Átúszom, alámerülök, letépem a propellert. Egyszerű.

– A vízbe mész – éjszaka?

34

Közvetlenül holdkelte előtt Lucia és MacRieve a szitáló esőben áztak a fedélzetpárkányon. Lucia felajzotta az íját, hogy a felkészüljön a küldetésre – MacRieve pedig lerántotta az ingét.

Napnyugtakor a Barão ugyanabban a kanyarulatban horgonyzott le, nem messze a Contessától, ami – legalábbis MacRieve értelmezése szerint – hadüzenetnek minősült.

Lucia semmit sem mondhatott, ami eltántoríthatta volna a tervétől.

A lány rendkívül ideges volt, több ok miatt is. Telihold volt, és bár bízott Garreth boszorkányok által elvarázsolt karperecének erejében, de az olyan varázsigéknek, amelyek a természet rendjével mennek szembe, szokásuk balul elsülni. Ha a Sors akarja.

– Túl veszélyes! – erősködött a lány.

– Én sem szívesen hagylak itt Damiãnóval, elhiheted.

Ma elmondta Luciának, hogy Damiãno egy jaguár alakváltó; az erejéről, fürgeségéről és a piszkos harcmodoráról elhíresült faj tagja.

– Ha az a gato a közeledbe megy, azt akarom, hogy lőj a két szeme közé.

Az új tegeze a combjára volt erősítve, és az íja készen állt a lövésre, de közelharcban – mint ezen a hajón – van az íjász a legelőnytelenebb helyzetben. – Megteszem, amit tudok.

Garreth a lány arcát fürkészte: – Tényleg aggódsz értem?

– Az, hogy nem osztom meg veled az összes titkomat, még nem jelenti azt, hogy nem törődöm veled.

– Azokról a titkokról majd később beszélünk.

A Barão észlelése után mintha kifejezetten élvezték volna ezt a pár órán át tartó fegyverszünetet.

– A lykáni kíváncsiságom válaszokat követel. És most eszembe jutott, rá tudlak venni, hogy bármit elmondj nekem. – Kinyújtotta a karját, majd megfogta a mellét.

– Farkas! – Ráütött a kezére. – Csak el akarod terelni a figyelmemet az aggodalmaimról.

– Igen, én meg csak meg akartam fogni a feszes kis melled.

– Nem tudnád komolyan venni? Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

– Lousha, már láttál szinte teljesen átalakulva – nem gondolod, hogy a vízben lévő dolgoknak kellene félniük tőlem?

– Jogos. Várj… szinte teljesen átalakulva?

Megfogta az álla hegyét. – Nyugi, ez gyerekjáték. Mi a legrosszabb, ami történhet?

Mintha így lett volna tervezve: megnyílt az ég, és szakadni kezdett az eső.

– Csak légy óvatos! – súgta neki oda, miközben a vízbe ereszkedett, és zajtalanul elkezdett úszni a Barão felé.

Miközben türelmetlenül várt, megpróbálta analizálni az aggodalmát. Majdnem két héttel ezelőtt alig bírt volna magával örömében, hogy Garreth hátrahagyja. Most? Attól félt, hogy beleszeret ebbe a vad skótba. Ez pedig tragédia lenne.

MacRieve sosem elégülne ki szex nélkül. Ő maga sem. Az utóbbi tíz nap másból sem állt, csak érzéki kínzás egymást követő meneteiből…

Mozgolódást hallott a fedélzeten; lemerevedett, a fülei rángatóztak. Pár másodperccel később kifújta a levegőt. Csak Schecter, a csaliját aktiválja. Minden alkalommal, amikor kiemelte a vízből, a fülei ismét felismerték a frekvenciát. Zajszennyező.

Bár azt nem tudta, hol van Charlie és Damiãno, azt hallotta, ahogyan Rossiter járkál, mint mindig. Izabel pedig a kapitány kabinjában volt, halkan beszélgettek valamiről.

Lucia sóhajtott. Nekik olyan könnyű a dolguk. Csak két apró akadály hárult eléjük: Izabel ikertestvére ugyanabba a férfiba volt szerelmes, Travis pedig a megboldogult feleségét szerette.

Ha csak ennyi állna Lucia és MacRieve között, az ujja köré tekerné, és sosem engedné el.

Ám próbáljuk ezt meg egy ördöggel való házasság, egy szemérmetlenségre alapuló képesség és egy igen valószínű világvége esetén…

*

Garreth elérte a hajófart, majd vett egy mély levegőt, és a hajó alá merült. Alig látott az iszapos vízben, így a többi érzékére hagyatkozva találta meg a kardántengelyt. Miután elhajlította a fémet, a felszínre úszott, hogy levegőt vegyen. Épp mielőtt újra alámerült volna, hogy elferdítse a kormánylapátot, hezitálni kezdett.

Vér. Érezte, hogy a Barão belsejéből jön a szag.

Ne vedd figyelembe! Tudd le a munkát, és menj vissza! De miért volt ekkora a csend odabenn? Egyetlen utast sem hallott. Egy lélek sem mozdult.

És még mindig érezte a vámpír szagát.

A lykáni kíváncsisága eluralkodott rajta. Hang nélkül érkezett a fedélzetre.

Újból hallgatózni kezdett, de csak a hajó hangjait hallotta, azokat a kísérteties zajokat, amelyeket csak az éjszaka csendjében hallani – ahogyan a horgonylánc a csörlőt súrolja, a hajópadló nyikorgása, ahogyan a kötelek megfeszülnek a széltől –, s víztől csöpögve belopakodott a díszterembe. Nyugtalanította a helyiség. Egy viktoriánus kori túlzottan aranyozott, de mégis komor ravatalozóra emlékeztette.

Tudta, hogy ez egy felújított, a kaucsukláz idejéből származó halászhajó…, maga a neve is azt jelentette, hogy a kaucsukbáró – de azt nem gondolta, hogy a Barão egy, azokat a napokat idéző időkapszula is lesz.

És az bizony egy sötét időszak volt.

Ahogyan egyre beljebb került, észrevette egy összetört olvasó szemüveg darabjait a gyönyörű szőnyegen. Egy találóasztal tetején a délutáni tea pihent már egy ideje – a torta rég kiszáradt, a krém megromlott. Mikor meglátta, hogy a teáscsésze karimáján rúzsnyom, s a tányéron egy félig megevett tortaszelet van, felállt a hátán a szőr.

Valami hirtelen kapta el őket.

Egy vörös nyom a szobából kifelé vezetett, abba az irányba, amelyből a vámpír szagát érezte. Követte a vért a haloványan megvilágított lejárón, üres kabinokat a háta mögött hagyva. Nyikorgást hallott maga mögött, így megfordult. Csak a hajó ringatózik.

A nyom a legutolsó kabin ajtajánál ért véget. Zárva. Harcra készen letörte a fényezett réz ajtófogantyút. Egy koporsó feküdt odabenn. Egy ijesztően egyszerű koporsó – fa, semmi lakk vagy halottvivőknek szánt fogantyúk. Bár nem valószínű, hogy ebben szállítgatnák a vámpírt.

Garreth a koporsó mellé guggolt. Vicsorító fogakkal és kiengedett, csapásra kész karmokkal feltépte a koporsófedelet.

Üres.

De akkor Garreth orrát egy másik szag ütötte meg. Felállt, elhagyta a vámpír szobáját, és tovább követte a nyomait a hajó belsejébe, egészen a hűtőkamráig, amelynek az ajtajánál megállt. Mély levegőt vett annak tudatában, hogy mit fog bent találni, és kinyitotta az ajtót.

Az összes utas ott volt. Holtan. Testük szétszaggatva és begyömöszölve.

A végtagok közt kiszúrta Malaquí kapitány tetovált karját. Amikor Garreth délután látta, vajon tudta a kapitány, hogy a többiek már mind halottak? És hogy az ő ideje is közeleg…?

A vámpír eltűnt, vérnyomot húzva maga után a kabinjába – vagy a kabinjából –, a fedélzeten mindenki szörnyethalt. Könnyű volt kitalálni, hogy mi történhetett. De ezeket az embereket felaprították.

Milyen fegyver okozhatta? Egy balta, vagy talán kard?

Hunyorított. Charlie-nál egy machete volt reggel. Tudtam, hogy valami nincs rendben…

– Lousha! – Garreth megpördült, és rohant a víz felé.

– Mi az ördögöt csinál MacRieve? – A szakadó esőben Lucia kiszúrta, hogy felmászik a Barãóra. – Miért menne… – elhallgatott.

A Contessa teljesen megingott a lábai alatt, mielőtt újra mozdulatlanná vált volna. – Ez furcsa volt. – Amint elhagyta a mondat a száját, az egész hajó megremegett, és elmozdult oldalra, nekifeszülve a horgonyoknak. A fa megreccsent a nyomástól. Leguggolt, szemét zavartan kapkodta.

Travis kikiáltott a kabinjából: – Mi a franc volt…

Teljesen hirtelen megemelkedett a Contessa orra, majd az oldalára billent, amitől Lucia átzuhant a fedélzet másik végébe. Miközben kapaszkodóért kapott, azon járt az esze, hogy mi tehette ezt velük – mi elég nagy ahhoz, hogy ezt okozza?

És vajon mennyit bír még a Contessa?

Amikor újabb találat érte, megemelkedett a hajótest, és visszahullott. Schecter kiáltott fel a hajó bal oldalán.

Lucia egyre jobban összeszűkítette szemeit, miközben a gyanakvása erősödött; próbált Schecter irányába mászni. Amint odaért, teljesen elképedt a látványtól.

Schecter. Az életéért küzdve csimpaszkodott a megrepedt korlátba. Közvetlenül alatta egy borzalmasan nagy kajmán készülődött lecsapni rá.

Lucia megdermedt. A szörny kolosszális volt, kosárlabda méretű vörös szemekkel. És nem is volt egyedül. A víz a hajó körül kavargott és örvénylett.

MacRieve mondta neki, hogy csakugyan léteznek óriás kajmánok – de csak a Rio Labyrintóban. Sehol máshol!

Várjunk csak… pár órára vagyunk csak onnan. Az istenekre, valóban működött Schecter csalija, és idevonzotta őket a rejtekhelyükről?

Lucia megfeszítette az íját, két nyílvesszőt készített elő. A szörny bőre túl vastag lehet, így inkább a vörös szemeket vette célba – elég nagy célpontok.

Mikor telibe talált, a kajmán kétszer megugrott, felkavarta a vizet és az iszapot, amivel belepte a hajó oldalát. Aztán eltűnt.

Lucia magához rögzítette az íját, és átmászott a fedélzeten Schecterért; megragadta a csuklóját. – Mit tett? – kérte számon. – Mi volt ez, Schecter?

Hisztérikusan beszélt összevissza – ezért eljátszotta, hogy elengedi. – Mi volt ez?

– Csali. Működött!

– Hol van most? – Lucia nem hallotta a készüléket, ami annyit jelentett, hogy még mindig a víz alatt.

– Fogalmam sincs! Azt hiszem, a horgonyláncba akadt – olyan dermedt arccal válaszolt, hogy Lucia hitt neki.

Épp csak felhúzta Schectert a fedélzetre, amikor Travis és Izabel megérkeztek.

– Mi a fene folyik itt, Doki? – csattant fel Travis. A nagy texasi közben a puskáját markolta.

Izabelnél machete volt. – M… mi okozhatta ezt? – zokogta az esőben.

– Kérdezzék Schectert! – De mire Lucia odafordult, már eltűnt.

Rossiter tántorgott ki a kabinok irányából: – Valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt?

– Schecter csalija bevált. A hajó körül van véve hatalmas kajmánokkal – kiáltotta Lucia, de senki nem hitt neki; nem láttak a sötétben.

Amikor egy villám lecsapott, egy pillanatra megvilágította a hajó körül rajzó szörnyeket, és Rossiter álla leesett:

– Schecter tette… ezt?

Travis szeme is kikerekedett: – Megyek, és szétrúgom a hitvány seggét!

– Az nem ér rá? – kérdezte nyugtalanul Rossiter. – El kell indulnunk, azonnal!

– Sokat segítene, ha végre megtalálnám a kibaszott matrózomat! – morogta Travis. – Folyik be a víz – szóval szivattyúzni kell, mielőtt a motort be lehetne indítani.

– A szivattyúkat bízza ide! – kiáltotta Rossiter, és már rohant is a gépházba.

Lucia az íjára nézett, és mondta: – A csali még mindig működik. Megpróbálom megtalálni és megszabadulni tőle.

– Lucia, várjon! – szólt Izabel. – Hol van Mr. MacRieve?

Egy újabb lökés rázta meg a hajót. Lucia ismét a fedélzeten csúszott át, körmeit, akár egy kampót, a fába mélyesztette. A távolból látta Travist és Izabelt, ahogy nekivágódnak a hajófalnak; Travis a fején landolt, és azonnal elájult. Izabel bódult volt, de látszólag nem sérült meg, így eldobta a kezében lévő machetét, hogy Travist lássa el.

Újabb rázkódás következett, és két nehéz gerenda indult meg felettük. Egyenesen a kapitány magatehetetlen teste felé zuhantak, amikor is az apró Izabel elkapta, és a feje fölött megtartotta őket.

Lucia igyekezett volna segíteni, de mielőtt elérte volna Izabelt, a nő… átváltozott.

Önkéntelenül hátralépett egyet, eltátotta a száját. Sok mindent megélt már életében, de ilyet még sosem látott. Az óriás kajmánokat meg lehet magyarázni, de ezt…

Világos volt, hogy Izabelnek nincs szüksége segítségre. Lucia szeme láttára alakult át…

Charlie-vá, és a férfi képes volt egymaga megtartani a gerendát. De ezen most nem volt idő gondolkodni…

– Lousha! – hallotta elmosódottan MacRieve hívását; gyorsan megpördült, és felsietett a fedélzeti korláthoz, hogy figyelmeztesse. MacRieve éppen a Barão farához futott ki.

– MacRieve, valami van a vízben! – üvöltötte neki, miközben a hajó ismét megemelkedett. – Maradj, ahol vagy!

– A fenébe azzal! – kiáltott vissza.

Aztán alámerült.

– Az istenit! – Meg kellett tisztítani az útját. Az új tegez segítségével sorozatosan lőtte ki az nyilakat, egyenesen a kajmánok szemét célozva. Úgy hullott a nyílzápor, mintha száz íjász lőtt volna.

Jó néhány lényt megölt, de valami még mindig úszott MacRieve mögött. Épp csak a felszín alatt, de tekintélyes hullámokat gerjesztve.

– Ússz gyorsabban! – Kajmánnak kellett lennie – de olyan nagy volt, mint egy átkozott tengeralattjáró. A sáros víztől és a szakadó esőtől nem látta tisztán. Hiába lőtte folyamatosan, a vastag bőre és a vízréteg miatt nem tudott ártani a szörnynek. Keveset tehetett azért, hogy az előrenyomulását lassítsa.

És MacRieve folyamatosan őrá mutogatott, értékes pillanatokat pazarolva el arra, hogy kiáltson.

– Csak ússz, skót! Valami a nyomodban van! – Miért nem úszik gyorsabban? Az a valami már ott járt a…

– Mögötted! – üvöltötte MacRieve. Tekintetük egy pillanatra találkozott, az övé tele volt rémülettel.

Éppen akkor fordult meg, amikor villámlott. Damiãno magasba emelt kezében egy machete volt.

35

Garreth végignézte, amint Lucia természetfölötti gyorsasággal hajolt el Damiãno csapása elől, majd térden rúgta. Csak egy szívdobbanásnyi időt nyert; rohanni kezdett, Damiãno pedig sántikálva követte.

Tudván, hogy Lucia pillanatnyilag biztonságban van, Garreth keményebben folytatta az úszást. Ötlete sem volt, hogy mi üldözi. Kajmánnak kellett lennie, de valami nem hagyta nyugodni a mérete miatt.

Érezte a vízmozgást maga mögött, ahogy egyre jobban közeledett. Lucia fedező nyílzápora nélkül a kajmánok ismét megszaporodtak körülötte.

Már majdnem a hajón! Olyan közel… Ekkor egy kajmán kiemelkedett a vízből, ezzel hatalmas hullámot verve, amely megemelte Garrethet. Mekkora lehet ez a kibaszott dög? Amikor a szörny a felszínre ért, érezte, hogy a bűzös leheletével úgy spricceli a vizet a nyakára és tarkójára, mint egy tömlő.

Ne nézz hátra…, csak ne nézz hátra\ Hallotta, ahogyan ropognak az ősrégi csontjai, mikor hatalmasra tátotta a száját.

Garreth merülni kezdett, úgy süllyedt, akár egy kő. Mikor elérte a folyó medrét, minden erejével elrugaszkodott, és a hajó irányába ugrott. A fedélzeten landolt, ugrott is a főfedélzet felé, mert máris utánakapott a hatalmas álkapocs, és kitépett egy darabot a hajóból.

Dühös, szinte érző szemekkel merült el a kajmán a sötétségben.

Garreth azonnal talpra szökkent. – Lousha! – A vihar tombolt, villámok cikáztak az égen, és ezt olyan mennydörgések kísérték, hogy a füle belefájdult.

– MacRieve? – Lucia a hátsó fedélzet irányából szaladt felé.

– Hol van Damiãno?

– Nem tudom, szem elől tévesztettem egy pillanatra. – Vigyázó szemekkel tekintett körbe, az íját a testén keresztben rögzítette. – Mi történik? Minek ugrottál bele a vízbe?

– Lousha, a Barão. Az egy kísértethajó.

– Micsoda?

– Mindenkit megöltek a fedélzeten. Felkoncolták őket. Eddig azt hittem, Charlie tette, aztán megláttam Damiãnót – Garreth megragadta az alkarját. – Azt akarom, hogy tűnj el innen! – A hajó újból megremegett. – Hogy az istenek verjék meg! Miért támadnak a kajmánok?

– Schecter csalija. Működik. De nem tudok előrejutni…

– A szörnyek a Labyrintót őrzik – csendült fel Damiãno hangja egyenesen a fejük fölül. – Ahogy én is.

*

Az alakváltó leugrott, megragadta Luciát, és a nyakához nyomta a pengéjét. – Nem léphettek be a Labirintusba.

Lucia vetett egy pillantást a férfira. Zöld szeme fenyegetően izzott.

– Engedd el! – kiáltotta MacRieve. – Velem küzdj meg!

– Sosem lett volna szabad ilyen közel jutnotok. A sírhely idegenek számára tiltott terület.

– Te vagy a guardiao? – kérdezte Lucia követelően. Az őrző, akiről Nïx beszélt.

Mintha meg sem hallotta volna. – Nem tudjátok, hogy milyen gonosz szunnyad a Labirintusban. Feléled a Bearanyozott.

Lucia gondolatai cikáztak. – A Bearanyozott? Tehát Eldorádó egy ember volt! Egy gonosz ember?

– Nem azért vagyunk itt, hogy bármiféle gonoszt is felébresszünk! – csattant fel MacRieve.

Damiãno csak rázta a fejét: – Senki nem léphet be.

Lucia amilyen nyugodtan csak tudott, így szólt: – Figyelj ide, Damiãno! Mi épp ezért vagyunk itt, hogy megállítsuk a gonosz felemelkedését. Csak beszéljük meg. Mi egy oldalon állunk.

MacRieve óvatosan közeledett, közben hozzátette: – Ha nem megyünk Rio Labyrintóba, egy isten el fogja foglalni a földet.

– A Bearanyozottnál nincs gonoszabb!

– Lófaszt nincs!

Lucia ingerülten közbevágott. – Most tényleg ezen fogtok veszekedni? Az én gonoszom gonoszabb, mint a te gonoszod?

– Damiãno, a francos világvégéről beszélünk!

– Ahogy én is! – szorosabban markolta Lucia nyakát, a pengét egészen a bőrébe nyomta.

MacRieve nyelt egy nagyot, és megint közelített. – Hát ezért öltél meg mindenkit a másik hajón?

Damiãno tekintette összevissza cikázott. – Miket beszélsz?

– Mind halottak. Lemészárolták őket. Valószínűleg egy machetével.

Az alakváltó a pengéjére tekintett, és azt motyogta: – Hát elkezdődött…

Megragadva az alkalmat, Lucia megugrott, és belevágta könyökét a gyomrába, majd arrébb gurult, hogy MacRieve lecsaphasson.

A skót meg is tette. A falnak csapódtak, a fatámaszték megreccsent, a machete pedig végigpattogott a fedélzeten, majd belehullott a vízbe.

Az alakváltó üvöltött, majd MacRieve-re rontott.

Lucia megfeszített az íját, de hezitált, nem látta tisztán a célt. Birkóztak, le akarták fogni egymást, de olyan gyorsan forogtak, hogy az egész csak egy homályos massza volt. Mi lesz, ha MacRieve-et találom el…

– Lousha, a csali! Szabadulj meg tőle!

MacRieve azt akarja, hogy hagyjam itt?

– Menj, valkűr!

A kajmánok még mindig köröztek. Ha Damiãno nem intézi el MacRieve-et, a kajmánok elintéznek mindenkit. Lucia hitt benne, hogy a skót le tudja – és le akarja – győzni ezt az ellenséget.

Erőt vett magán, és az első horgonyhoz sietett. A hajóorrnál letekintett a horgonyláncra, és végre megtalálta Schecter csalijának a zsinórját – ami rá volt gabalyodva a láncra, megfeszülve és ötlábnyi távolságra tőle. Körülötte a kajmánok egymást taposták, hogy elérjék az őrült tudós üres dobozát.

Lefeküdt a hajó elejébe, lábait beakasztva a korlátba, úgy nyújtózkodott. Ahogy lenézett, állkapcsok tömkelege csattogott alatta, ő pedig kinyújtotta ujjait. Egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy elérje. Nagyot nyelt, és lábaival engedett egy kicsit a szorításán… Majdnem… megvan!

Felhúzta, majd visszakúszott, amíg nem volt teljes egészében a biztonságos fedélzeten. Arra sem volt ideje, hogy kifújja magát, máris körbe-körbe lengette a csalit, hogy megszabaduljon végre tőle. Miután a vízbe zuhant, és az áramlat arrébb vitte a hajótól, pár kisebb kajmán követte, a nagyobbak elkötelezettek voltak, és tovább ólálkodtak, mint akik eledelre számítanak.

Ahogy szaladt vissza MacRieve-hez, elhaladt a sarokban kuporgó Schecter mellett, aki egy konyhakéssel a kezében gagyogott. A nadrágja bűzlött a vizelettől. Charlie biztos elvitte a sérült Travist a kabinjába. Nem gondolhat most arra…

Amikor visszatért a harchoz, már Damiãno és MacRieve is kezdett átváltozni, a vadállat a felszínre tört belőlük. A testük nőtt, egyre izmosodtak.

Damiãno íriszei méregzölddé sötétültek. Fogai és körmei megnyúltak, és iszonyatosan élessé váltak. Foltokban fekete bunda nőtt ki rajta.

MacRieve saját fenevada is felülkerekedett, szemei jégkékké változtak, s izzottak a méregtől, karmai ragyogtak, de nem változott át teljesen. Miért nem? Itt most nincs helye kegyelemnek!

Hirtelen rádöbbent. Ó, Freya – MacRieve-et a karperec akadályozta az átalakulásban!

Egy hátborzongató üvöltéssel Damiãno belemélyesztette fogait MacRieve karjába. A vér kifröccsent. MacRieve üvöltött fájdalmában, majd Damiãno arcába mart karmaival, csontig felhasítva bőrét.

Sebeiből ömlő vérrel, Damiãno MacRieve mellkasának rohant. A korlátnak estek; a fa darabokra tört szét, ők pedig a zavaros folyóba zuhantak.

Nem jöttek felszínre. Eltelt harminc másodperc, egy perc. Lucia életének leghosszabb perce…

Végül felbukkant a pár, még mindig egymás életére törtek. Célba vette Damiãnót, de gyorsan mozogtak, fröcskölték a vizet. Eltalálhatom MacRieve-et.

Feladta a célzást, és inkább annyi kajmánt lőtt le, amennyit csak tudott, de az óriás folyton visszatért. Látta, hogy a hátából és a farkából állnak ki a korábban beletalált nyilak, de nem emelkedett ki eléggé ahhoz, hogy a szemébe lőhessen.

Annak ellenére, hogy folyamatosan lőtt, nem lassította le. – MacRieve! – sikoltotta. – Visszajön! – Majd ismét Damiãnót vette célba…

A hajó tatja ismét megemelkedett, Lucia pedig belezuhant a mentőcsónakba. Mire kikászálódott, már csak azt a borzalmas pillanatot láthatta, amint az óriás kajmán a farkával odacsap, és mindkét férfit a mélybe rántja.

36

Lucia szíve a torkában dobogott. Nem veszíthetem el.

Nem… A vizet szemlélte, de semmit sem látott.

MacRieve nem távozhat el, nem halhat meg.

Amikor épp felcsatolta az íját a hátára, és nekiveselkedett, hogy utána merüljön a vízbe, hirtelen egy hangot hallott a háta mögül: – Mi az ördögöt csinálsz?

Lucia megpördült. – MacRieve! – A csónak másik oldalánál a fedélzet megmaradt része felé úszott. – Hogyan kerültél oda?

– Egy kajmán farka, szerintem – mondta, miközben felmászott. – Kissé ködösek a részletek.

Lucia a megkönnyebbüléstől könnyes szemmel megragadta. – Nézd! Elmegy. – Az óriási kajmán a csapda irányába tartott a fajtársaival együtt.

– Miattam merültél volna le? Téged semmi sem rémít meg? – MacRieve átkarolta Luciát, és fejét domború mellkasára szorította.

A felhőszakadás még mindig olyan nagy hanggal járt, hogy Luciának túl kellett kiabálnia: – Mi történt?

– Amikor a lény elkapta Damiãnót, megpróbált engem is magával húzni. Ameddig az a valami le nem nyelte teljesen.

– Az alakváltó… halott?

– Igen. De ha mégsem, akkor biztosan szeretne az lenni. De ne beszéljünk erről! Ki kell biztosítanunk ezt a hajót… – hagyta félbe a mondatát, mert Lucia megmerevedett.

– MacRieve, h… hol a karpereced?

Összenéztek, MacRieve szemei tágra nyíltak. – Ó, a rohadt életbe. – Mielőtt Lucia megállíthatta volna, MacRieve visszaugrott a vízbe.

– Neee!

Lucia tudta, hogy semmi esély sincs, hogy megtalálja a karkötőt, azonban MacRieve újra és újra lebukott. Végül teljes vereséggel az arcán tért vissza.

A fedélzet maradványain álltak egymás mellett, elázva, és a vizet bámulták. Most, hogy a karperec eltűnt, egy átváltozófélben lévő vérfarkassal egy hajón rekedt.

– Mit fogunk most tenni?

– Jól vagyok, Lucia, csak ne vesd rám magad!

– De hát eltűnt!

– Ó, igen, és nem szeghetjük meg az ígéretedet. Annál semmi sem fontosabb. Még az sem, hogy majdnem megöltek.

– Nem tudtál volna hozni egy pótkarperecet? – követelte Lucia ordítva. – Legyen egy tartalék a táskádban!

– Soha nem fordult meg a fejemben, hogy valaha egy alakváltóval fogok harcolni az Amazonasban – üvöltött vissza, majd rábökött mérgesen arra a mély harapásnyomra a karján, amit Damiãnónak köszönhetett –, és a víz alatt birkózom vele. Mint ahogy az sem, hogy egy óriási kajmán lehúzza a víz alá, és Damiãno meg utánam kap, hogy magával rántson. Alig tudtam visszajönni hozzád! Vagy talán azt szeretted volna, ha vissza sem térek?

– Ne gyerekeskedj! – mondta Lucia. Lényegtelen, hogy mennyire volt mérges a férfira azért, mert ilyen helyzetbe hozta, soha nem akarná, hogy bántódása essen. És a veszekedés ezen semmit sem változtatott – a helyzetük ugyanaz maradt.

Gondolkozz… gondolkozz! Nem fog ma este megtörténni.

Viszont a sorsnak megvannak a módszerei, hogy elérje azt, amit akar, bármennyire próbáljuk is megakadályozni.

Ó, istenek, hacsak nem sikerül valahogyan elmenekülnie erről a hajóról, meg fog történni.

*

– A fenébe is, asszony, megpróbálok majd gyengéd lenni – Garreth Lucia válláért nyúlt. – Talán ha újrakezdhetnénk, hozzá tudnálak szoktatni. Biztosíthatlak róla, hogy megőrülnél érte…

Azonban Lucia láthatóan dühösen hátrált tőle. Jogosan volt mérges rá. Megígértem neki, hogy semmitől sem kell félnie. És Lucia is megígérte, hogy örökké gyűlölni fogja őt, ha miatta kell megszegnie fogadalmát.

– Nem olyan lesz, mint az utolsó alkalom, Lousha.

– Mert mit tudsz te arról, hogy milyen volt nekem a múltkor?

– Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjek, rossz élmény volt.

– F… fogalmad sincs – Lucia reszketett, aprócska fülei kikandikáltak ázott sörénye alól.

– Bántott téged? – kérdezte, miközben arra gondolt, hogyan ölné meg az ismeretlen, arc nélküli férfit. Kitartás, Garreth.

Lucia bólintott. Emiatt nem volt szexuális kapcsolata az elmúlt ezer évben.

– Nem állok még készen, MacRieve. Egyszerűen nem. Nem akarom. – A szemei szigorúak voltak.

Az elmúlt tíz napban Garreth nem puhította vagy változtatta meg a lány véleményét a szexszel kapcsolatban. Vagy a fogadalma miatt, vagy mert még mindig nem gyógyultak be az utolsó alkalom hegei, Lucia még nem állt készen erre az éjszakára – nem bírná ki, hogy egy, a holdtól megbolydult lykán az ő törékeny testét használná.

Könyörtelenül.

– Ide hallgass, meg tudjuk oldani.

– H… hogyan? Semmi sem tud megfékezni téged. Nincs az a ketrec, amibe be lehetne zárni.

– De el tudsz tenni láb alól, hogy ne tudjalak üldözni – mondta.

– És mégis, hogyan tehetném ezt meg?

– Lőj a szemem közé! – válaszolt Garreth.

– N… nem tudom megtenni! – fakadt sírva Lucia.

– Akkor tégy úgy, mint ahogy a testvéreim tették.

– Hogy?

– Félholtra vertek, majd lekötöztek egy föld alatti börtönben – mondta MacRieve. – Törd el a lábaimat. Anno az jó szolgálatot tett. Bár nincs föld alatti börtönünk, de ha gondolod…

– Nem, nem, vannak más nőid is. Megtaláltam a kondomokat a táskádban!

MacRieve összehúzta a szemöldökét: – Azokat miattad vettem, hogy ne tudjalak túl korán teherbe ejteni. Bár nem is lenne rá szükség, mivel semmit nem eszel.

Lucia még mindig hitetlenkedve rázta a fejét.

– Lousha, senki mással nem voltam azóta, hogy megismertelek.

Abban a pillanatban Lucia minden dühe elszállt. – Elveretted magad? – suttogta. Összeszorult a szíve. Hiszek neki.

Lucia azt gondolta, hogy évszázadokkal ezelőtt szerelmes volt az álmaiban megjelenő szőke hajú udvarlójába. Még mindig élénken emlékszik, mit érzett akkor. Olyan meseszerű volt. Olyan királylányosan meseszerű.

Amit MacRieve iránt érzett, az inkább volt nyers és fájó, és tudta, hogy semmi sem lesz már a régi.

– Nem akartalak halálra rémíteni – mondta MacRieve, majd mogorván hozzátette –, de akkor is így történt.

Hiszek neked, MacRieve. – Én nem… nem tudnálak bántani – rebegte Lucia. – Nincs választásunk.

Lucia a fejét csóválta, amikor a felhők kissé oszlani kezdtek, és körülölelték a teliholdat. Mint egy reflektorfény felettük, úgy sütött le rájuk az ezüstös fény – hogy felfedje, mi rejtőzik belül.

MacRieve szemei teljesen elkékültek, és a fenevad felülkerekedni látszott.

– Ó, az istenekre, kezdesz átváltozni!

– Akkor igazán sietned kell.

– Nem, az istenit! Elmegyek, megpróbálok lejjebb jutni a folyón. Segíts vízre rakni a mentőcsónakot!

– Esélytelen. A kajmánok…

– Ők egy irányba haladnak. És őket különben is csak a csali érdekelte.

– És mi van a vámpírral? A Barão fedélzetén volt egy koporsó. Nem engedhetem, hogy megtedd!

– Na, ide figyelj, skót! Mindketten tudjuk, hogy addig, amíg a hold le nem nyugszik, veszélyesebb vagy rám, mint egy vámpír.

– Nem, Lousha. Sosem bántanálak.

– Erről nem nyitok vitát. Nem lennénk most ebben a helyzetben, ha hagytál volna elmenekülni még az elején. Belerángattál mindkettőnket ebbe a kalamajkába – most engedd, hogy kikeveredjem belőle! – MacRieve bármit is látott a lány arcán, nyugtalanná tette. – Csak pár óra van napkeltéig. Majd megkeressük akkor egymást.

– Asszony, ha bármi történik veled…

– El kell, hogy engedj, MacRieve!

Hosszú percek után MacRieve mélyet sóhajtott. – Akkor szabad utat adok neked. – MacRieve a motorcsónakhoz sietett, hogy elvágja a köteleket, amik azt a Contessához rögzítették. Úgy emelte fel a csónakot, mint egy tollpihét, majd a vízre dobta. – Megpróbálok a lehető legmesszebbre jutni az ellenkező irányba.

37

Amíg MacRieve beindította a kis motort, Lucia fogta az íját, tegezét, hátizsákját, és belehuppant a csónakba.

– Tudod, hogy kell ezt vezetni? – kérdezte aggódva MacRieve.

– Folyó melletti vidéken lakom, vérfarkas.

– Maradj a csónakban, partra ne szállj! – A szemei még inkább elkékültek. – Lousha, indulj! Most!

– Vigyázz magadra! – suttogta Lucia, majd felugrott egy búcsúcsók reményében, mielőtt sebességbe kapcsolná a csónakot. A hajtómű berregett, majd belemerült a vízbe.

A válla fölött visszapillantva Lucia MacRieve-et bámulta – a korlátot szorította, és olyan szemekkel nézett vissza rá, mintha minden erőfeszítésére szüksége lenne, hogy ne menjen utána. Mielőtt Lucia fordulatot vett volna a csónakkal, hogy kikerüljön a férfi látószögéből, látta, hogy MacRieve összezúzza a szorításával a korlátot.

Vajon milyen messzire juthat, míg MacRieve megadja magát a hold vonzásának?

Minden egyes megtett mérfölddel egyre messzebb került a hajótól, de eközben mind több esővíz is került a csónakba. Sűrűn pislogott a szúró esőcseppektől, és kormányzás közben próbálta kimerni a vizet, amennyire csak tudta, a törmelékeket kerülgetve.

Egykettőre eltelt egy óra, aztán kettő… Mindeközben több és több növényt kezdett felfedezni. Mindenhol óriási vízililiomok voltak, melyeknek levelei elhajoltak a csónak orrától, hosszú száraikat maguk után húzva. Ezek általában a partot szegélyezik. De hát akkor mit keresnek itt, ilyen messze a parttól, a folyó közepén?

Megpróbálta kikerülni őket, de túl sok volt belőlük. Minden egyes alkalommal, amikor belefutott a csónak egyikükbe, visszatartotta még a lélegzetét is, ahogy a hajtómű sercegett. Ha sok liliomszár tekeredik rá a propellerre, akkor a motor túlmelegedhet…

És ekkor, némi füst kíséretében, a hajtómű megadta magát.

Lucia felhúzta, őrjöngve kezdte letépkedni a gubancokat a propellerről, majd visszaengedte a vízbe. Újra és újra belekapaszkodott a motor berántó kötelébe.

Semmi.

Néhány eredménytelen próbálkozás után visszahuppant az ülésre, és kábultan kifújta a levegőt. Mivel mást úgy sem tehetett az ügy érdekében, tekintetét az ég felé emelte. El vagyok átkozva.

Tudta, MacRieve meg fogja őt találni. Ezt teszi az ő fajtája. Bár át kell szelnie a folyót, és behoznia azt a távolságot, amit már megtett a csónakkal, kétsége sem volt afelől, hogy rá fog találni.

Agyának egy része úgy gondolta, hogy ha megtalálja, akkor legalább túl lesz rajta. A felelősség, a nyomás, egy elvétett találat okozta fájdalomtól való félelem… mind el fognak tűnni.

Az utolsó kötelék, amely Skathihoz láncolja.

Az az aprócska munka, hogy megöljék Cruachot, áthárul majd másra, egy erősebb halhatatlanra. Egy olyanra, aki kevésbé megtört, mint Lucia. Egy része nagyon is akarta…

Valami beleütközött a csónakba. Aztán megint. Rettegve lepillantott, és meglátta a többi kajmánt. Ezek nem voltak annyira óriásiak, mint az előzőek, azonban a dzsungelból jöttek, a folyópartnál lekaszált vízililiomok nyomvonalában. Biztos a szirének hívása csalta ide őket a nekik állított csapdájuktól.

Ez mind Schecter hibája. Igazán láthatta volna, hogy mely rejtett mellékfolyókból törnek elő a nagyobb lények, hogy újabb utat vágjanak a növényzetben, és elszakítsák azoknak a vízililiomoknak a szárát, amelyek végül Lucia motorjának a vesztét okozták.

Gratulálok, Schecter, rohadt nagy zseni vagy. Megérte volna, ha vissza tudod tartani, de…

Lucia összevonta a szemöldökét. Igazából nem nagyon tudtak volna a kajmánok bármerre is elmenni.

Tágra nyitotta a szemeit. A kitaposott növényzet… sehova sem vezetett. Nem látott másik mellékfolyót.

– Ó, Freya! – kiáltott fel. Ez a Rio Labyrinto volt!

De egyre távolodott tőle! Nagyot nyelt, majd megint a vízre nézett. Bele kell raknia a karját, hogy evezzen.

De tudta, mi fog történni, ha a kajmán elkapja. Ugyanúgy, mint Marcos Damiãnót, őt is meg fogja enni. Olvasott már erről a fajról: a kajmánoknak van az egyik legerősebb gyomorsavuk az egész földön. Ez elegendő lenne ahhoz, hogy megöljenek egy olyan halhatatlant, mint Damiãno?

Vajon imádkozna a haláláért az alakváltó, ha egy ősi szörny gyomrában ébredne? A halhatatlanság igencsak nagy átok lehet, ha valaki meg akar halni – vagy meg kell halnia.

Igen, Lucia tisztában volt vele, hogy mit kockáztat. De olyan közel vagyok! Bárcsak el tudnám érni a folyót! Mielőtt kétségbeesne, készen arra, hogy feladja. De most még harcolni akar. A pokolba is, győzhetne. Megölhetné Cruachot. Egyszer és mindörökre.

Itt vagyok, nem? Megtalálta Rio Labyrintót, ami azt jelentette, hogy Eldorádónak is a közelben kell lennie. Meg tudom csinálni.

Skathi régen azt mondta: – Te leszel a fegyverem.

Lucia készen állt rá. Az én felelősségem, az én mészárlásom. És most szükségem van a fegyveremre. Ezzel a gondolattal a fejében összeszorította a fogát, és belemerítette a karját a vízbe, hogy a part felé evezzen a bejárat irányába, lefelé a folyón.

Amint körülbelül másfél méternyire volt a szárazföldtől, beleugrott a combig érő vízbe, és megragadta a csónak elülső kötelét. A part felé vánszorgott, maga után húzva a karjához kötözött csónakot.

Miután magára csatolta a hátizsákját és az íját, elindult a dzsungelbe, a Rio Labyrinto útvonalát követve. Hamar rájött, hogy a hely jogosan kapta ezt a nevet – még ha egy kanyargó folyó lett volna ott… Ehelyett vízfolyások útvesztője várta, melyek mind keresztezték egymást, majd szerteágaztak.

Nagy nehezen érte el a partot, át a kiálló, kidőlt fákon, majd vissza a vízbe…

A fülét hegyezte. Valamik mozogtak körülötte a vízben kúszva. Vajon a matorák, az óriás anakondák lehetnek? „Még egy halhatatlan sem tud legyőzni egy ilyen kígyót, ha a karjára tekeredik” – mondta egyszer MacRieve.

Azt is olvasta valahol róluk, hogy ha rátekerednek a zsákmányukra, az áldozat minden kilégzésével szorítanak rajta egy keveset, míg össze nem esik a préda tüdeje.

Ne is törődj velük. Cruachnál semmi nem lehet rosszabb, és a pokolba is, a fegyver, amivel elpusztíthatja, csak karnyújtásnyira van. Annyira közel…

Jéggé dermedt, mikor meghallott egy még félelmetesebb hangot a közelből – egy velőtrázó üvöltést. Itt van MacRieve. Már a nyomába eredt. Lucia elkezdett rohanni. Az eső lecsendesedett, szitált. Tökéletes, hogy megérezze az illatomat.

Le kell lőnöm. Igen, ki kell vennie egy nyílvesszőt abból a tegezből, amit tőle kapott ajándékba, és a szemei közé kell lőnie. Korábban még csak meg sem fordult ilyesmi a fejében – azonban az az előtt volt, hogy ilyen közel jutott volna saját megmentéséhez… a világ megmentéséhez!

Ha lelőné MacRieve-et, az elég időt adna napkeltéig. Feltehetőleg elegendő időt, hogy megtalálja a dieumortot.

De akkor itt kell hagynia a férfit védtelenül. Ahogy ennek a helynek a lényei elmentek, úgy vissza is térhetnek. Bármi megtámadhatja.

Bármennyire gyors volt Lucia, úgy tűnt, MacRieve utoléri. Hallotta, ahogy átvág a dzsungelen, végigpásztáz a karmaival a fákon, Lucia pedig úgy futott, mintha az élete lenne a tét.

Tényleg az életéért, a jövőjéért futott! Bármikor lecsillapíthatod Cruachot. Képes lesz rá.

Gyorsabban, gyorsabban… Ahogy irányt váltott, a növényzet vékonyodott valamicskét, ami lehetővé tette, hogy gyorsítson a már amúgy is őrült tempóján.

Amikor újra meghallotta MacRieve üvöltését, hátrapillantott. Ekkor váratlanul megnyílt alatta a föld. Zuhanni kezdett, egyre sebesebben.

38

– Ide nem! – morgott Garreth futás közben. – Nem jöhetett ide. – Erre az álnok helyre biztosan nem.

A társa valahogyan megtalálta… a labirintust.

Átvágott a dzsungelen, hogy a lány után lopakodhasson. A végtagjai véresre horzsolódtak, de nem érzett fájdalmat.

Ha a lány el tud jutni a temetőig, akkor biztonságban lesz. A matora nem tud átjönni a toronymagas gát falán. Máskülönben…

Nem akarok még bele sem gondolni, mit csinálhatnak az áldozataikkal. Valahogy nagyobb sebességre kapcsolt, patakokat és kidőlt fákat átugorva. Eközben pedig egyre jobban átváltozott, ahogy a fenevad átvette felette az uralmat.

Még ha nem lett is volna Lucia veszélyben, akkor sem tudta volna nem üldözni, bármennyire küzdött is ellene. Ellenállhatatlanná vált számára a lány illata, be kellett lélegeznie, akár a levegőt. Pont annyira akarta elérni, mint amennyire lélegezni.

Gyengédnek kell lennem vele. Sosem bocsátaná meg magának, ha fájdalmat okozna neki. Fogadj el, Lousha, add meg magad nekem…

A terep egyre meredekebb lett. MacRieve tudta, hogy ez a gát kezdetét jelenti – azé a helyét, amit remélt, hogy sosem fog viszontlátni. Az egészet törmelék és burjánzó bokrok borítják, és hemzseg az anakondáktól.

Ahogy magasabbra mászott, körülnézett. A dzsungel csöndbe burkolózott. Az éjszakai rovarok, az éjjeli madarak, de még az amúgy mindig lármázó bőgőmajmok is csöndben voltak. Talán egy ragadozó miatt?

Vagy miattam?

Megint Lucia illatát kutatta a levegőben, és rájött, hogy már a sarkában jár. Talán mert… megállt?

Nem!

Ne! Csak juss el a városig; Lousha! Csak tarts ki…

*

Lucia esés közben megpróbálta elkapni a kúszónövények ágait. Csak hadonászott, mindhiába…

Végül sikerrel járt, és nem sokkal a föld felett elkapott egyet.

Szédülten, levegő után kapkodva a földre ereszkedett, majd hátrált néhány lépést. Hová kerültem? Körülötte mindenhol kőfalak álltak, egy óriási kutat formázva. A gátak! Legalább huszonnégy méter magasak, kilenc méter szélesek, és végig kúszónövények borítják őket.

MacRieve említette, hogy minden képzeletet felülmúlt az építmény, és igaza volt. A falak minden köve formára volt vágva és a következőhöz igazítva, hibátlanul elrendezve. Nem volt szükség malterra – egy penge sem fért volna be közéjük.

Lucia jobb oldalán egy kupacnyi kimaradt kő formázott tekintélyes méretű halmot. Ez fog kijuttatni innen.

A nekropolisznak a közelben kell lennie. Lucia sietve indult a belseje felé. Amikor egy tisztáshoz ért, mély lélegzetet vett, és félénken lassan körbefordult.

Egy nagy területet látott, itt-ott szikladarabokkal, amiket különböző növényekkel teli monolit szőtt át. Macskaköves út vezetett egy hat méter magas, istenekről és nemesekről mintázott szoborlétesítményhez, akik figyelő szemekkel néztek le az arra járókra. Kőből készült építmények tarkították a helyet. Nyitott fedelűek voltak, mint a kisebb templomok. Na, akkor hol is van az a sírbolt?

A hatalmas ceibafák lombkoronája kupolát képzett a magasban. Olyan sűrűn nőttek, hogy az eső jó részét kint tartották – ameddig a szél el nem kezdett fújni, hogy így a mozgó levelek nagy cseppekben tudják a vizet szétfröcskölni.

Ekkor hirtelen leesett Lucia álla. A távolban egy kör alakú, kupolás építményt fedezett fel – egy panteont.

Egy sírbolt. Bár majdnem eltakarta a növényzet, de meg tudta állapítani, hogy elképesztő méretű.

Odasietett, de nem látott egyetlen bejáratot sem. Azonban egy kis darab kövön, amit még nem takart el a lomb, észrevett egy faragást, ami egy aranyban csillámló háromszöget tartó felemelt női tenyeret ábrázolt. Lucia megpróbált még több növényt eltávolítani róla. Egy másik rovátkolt díszítés egy félig ember-félig jaguár lényt ábrázolt, aki egy ragyogó serlegből ivott.

Azok alapján, amit Lucia eddig hallott, ez volt Eldorádó sírboltja. Nagyon közel vagyok, hogy végre megszerezzem az eszközt, amivel végezhetek Cruachcsal…

Lucia hallotta, amint valami összezúzza a sziklakupacot, és hirtelen felkapta a fejét. MacRieve a közelben volt. A hang irányába nézett, és felemelte az íját.

Másodpercekkel később MacRieve berontott a tisztásra, összegörnyedve, mintha abban a reménykedne, hogy biztonságban találja Luciát. Amikor végignézett a lányon, alig egy pillantásnyi időt jósolt magának.

MacRieve mezítláb és félmeztelen volt. Az alakváltó harapása a karján vörös és dagadt, és zúzódások borították a mellkasát mindenhol. Erős vállai fel-le jártak ziháló légzésével.

A fenevad teljesen a hatalmába kerítette, csakúgy, mint azon az estén a Val Hallban.

– Tedd meg…, lőj le, Lousha! – hangja máris változni kezdett.

Meg kell tennem. Ha nem teszem meg, nem lesz második esélyem. Soha többé nem lesz ez az íj a kezében. Az élete, ahogy sejti, véget ér. Lődd le, Lucia!

Ehelyett Lucia hátrált egy lépést, majd még egyet, addig, amíg neki nem ütközött egy növényzettel borított sziklának. Innen nincs menekvés. Támadj, vagy hajts fejet! Nagyot nyelt, majd feszesebbre húzta az ideget az íjon.

És akkor belenézett a férfi szemébe – mintha azt kiáltaná, hogy lője fejbe. Csak erre várt.

Luciának mindig is nehezére esett, hogy bántsa MacRieve-et. Még az előtt is, hogy beleszeretett volna. Á, Freya, nem tudom megtenni. Lazított az íj idegén. – Nem, nem tudom megtenni. Szerelmes vagyok belé. Az első pillanattól fogva, hogy meglátta… elkerülhetetlen volt.

– Tedd meg! – tört ki MacRieve, hogy provokálja a lányt. – Lousha, lődd el a nyilad… Ez az egyetlen módja annak, hogy ne tegyelek magamévá.

A szél viharos volt, és a holdfény áttűzött a kupolán. Az ezüstös fénysugár megvilágította MacRieve-et, és megborzongott. – A hold… vonz engem. Te nem ismered… az erejét. Ma este nem választhatnál engem a fogadalmaid helyett? Tedd meg végre!

Lucia lassan megrázta a fejét. – Nem történhet meg.

– Akkor lőj már le, a rohadt életbe! – kínjában a haját tépte. – Az istenekre, nem tudom, mit tegyek!

Ez volt az első alkalom, hogy Lucia kételkedni látta akár egy pillanatra is. Még most, amikor a hold hívta őt, most is ellenállt, csak miatta. Több mint kilencszáz éven át erre az éjszakára várt – és inkább hagyná, hogy egy nyílvessző belefúródjon az agyába, mint hogy így szerezze meg őt.

A sorsnak megvannak a módszerei… MacRieve hosszas pillanatokon keresztül csak lógatta a fejét. Amikor felemelte az arcát, a szemei halványkékek voltak, az agyara és a karmai hosszúra nyúltak. Meztelen mellkasa nyirkos volt a verítéktől és az esőtől, ragyogott a holdfényben. Erekciója volt, hímvesszője nekifeszült a farmerjának.

Lucia látta benne a fenevadat: MacRieve hamarosan elveszti minden önuralmát. És még így is érzett valamit, amit sosem gondolt volna, hogy ilyen helyzetben érezni fog – vágyat.

Mély, nedves és tagadhatatlan vágyat. Ökölbe szorult a keze, és egy villám csapott le a közelben, amit bár tompítottak a fenti faágak, mégis több fényt engedett be a tisztásra.

Lucia azonnal szem elől tévesztette a célpontját. MacRieve mérhetetlen nagy sebességgel tört rá, és dobta el az íját. Mielőtt még bárhogy reagálni tudott volna, MacRieve a karjaiba vette, hozzápréselődött a testéhez, és kezével és szájával csillapítani próbálta a lány vágyát. Amikor elhajította az íját és a tegezét, Lucia sírva könyörgött neki: – MacRieve, ne! Harcolnod kell ellene!

– Te jelentesz számomra mindent, te nő! – recsegte érdes, szörnyszerű hangjával MacRieve. Az ökle köré tekerte a lány haját, hogy ezzel is rákényszerítse, hogy találkozzon a tekintetük: – Én miért nem lehetek az számodra? Hadd tegyelek a magamévá! Válassz engem ma éjszaka…

Az illata, a vágya. Lucia vadsága – az a sötétség, amit próbált rejtegetni, kioltani – dühödten kutatta a férfiét. Mintha erre várt volna egész életében, ahogyan a férfi is.

Minden porcikám azt sugallja, hogy tegyem meg…

– Mennyire kívántalak már – szuszogta Lucia nyakába MacRieve.

Lucia nem tudott szóhoz jutni. Levegő után kapkodva próbálta felidézni az esetleges következményeket, küzdött, hogy vissza tudjon emlékezni, miért is rossz ez, de az agya kikapcsolt.

Semmi mást nem tudott tenni, mint arra gondolni, mennyire kívánta ő is.

MacRieve tenyerébe vette Lucia mellét, és megérintette lüktető mellbimbóját. Ez az egyetlenegy parázsló érintés az egekig repítette a lányt. Mikor felsírt a gyönyörtől, egy villám csapott le. Aztán még egy. És még egy.

Egy nyögés kíséretében Lucia megragadta a férfi tarkóját, és magához rántotta, hogy megcsókolja.

39

Garreth felmordult, ahogy egy mély csókban összefonódott a nyelvük. Megadja magát. Neki is szüksége van rám… Üvölteni akart az elégedettségtől.

Mielőtt még Lucia meggondolhatta volna magát, MacRieve lecsatolta és arrébb tolta a hátizsákját, majd keresztülszántott a ruháján a karmaival. Amint felfedte bársonyos melleit, szája rátapadt a lány egyik mellbimbójára. Lucia felkiáltott a kéjtől, ahogy erősen szívogatta a mellét, és időnként bele-bele is nyögött.

Mire letépte a nadrágját, Lucia libabőrős lett – de nem a hidegtől. Felkészítette a lány testét, hogyan reagáljon rá, megtanulta, hogyan kényeztesse.

Amikor áttért a másik mellbimbójára, és a keze végigsiklott a hasán, Lucia megemelte a csípőjét a férfi érintéséért epekedve. Mielőtt eleget tett volna a kérésnek, eszébe jutott, hogy leharapja a karmait az egyik kezéről. Mélyen a lábai közé nyúlva érezte, hogy a lány már síkos, és készen áll. Egy morgással szétkente a váladékát az aprócska, duzzadt csiklóján, majd lassan dörzsölni kezdte.

– Beléd fogom nyomni… az ujjam – szólt rekedt hangon, miközben le sem vette a tekintetét róla. Elkezdte kitágítani. Először Lucia még feszült volt, de ahogy mélyebbre és mélyebbre hatolt a férfi benne az ujjával, egyre jobban kikerekedtek a szemei.

MacRieve élesen felmorgott. – Ez az első alkalom, hogy belülről érezlek. – Olyan szűk. Olyan forró.

Megforgatta az ujját, hogy még nedvesebbé tegye a lányt. Aztán kihúzta belőle, de csak azért, hogy immáron két ujjal térhessen belé vissza. Lucia fejét hátravetette, és reménytelenül nyöszörgött, miközben a férfi a hüvelyét tágította.

– Élvezed, ugye? – majd elkezdte az ujjaival erősen lökdösni.

– Igen!

MacRieve magához szorította a lány testét, és ahányszor belényomta az ujjait, annyiszor feszült neki a csípőjének a vesszőjével.

– Ne hagyd abba, MacRieve…

Attól félt, ha így folytatja, ő maga is el fog menni. És bár mindene úgy érezte, hogy örömet kell szereznie a lánynak, azt sem akarta, hogy Lucia élvezzen el, mert tudta, hogy ha nincs ennyire magánkívüli állapotban, akkor még meggondolja magát. Amikor felkiáltott, hogy már nagyon közel van, akkor elengedte őt, és kihúzta az ujjait a vaginájából.

– M… mit csinálsz? – kérdezte a lány kábultan. – Miért hagytad abba?

– Fordulj meg! – utasította, miközben a testét egy növényekkel borított sziklára helyezte. A tenyere végigsimított a hátán, lenyomta őt a kőre, és nekinyomta az arcát a leveleknek.

*

Mozgást hallott maga mögött. MacRieve foszladozó ruháinak a hangja.

Amikor Lucia érezte, hogy a férfi meztelen, a teste minden porcikája azért az orgazmusért remegett, amiről tudta, hogy a férfi meg fogja tőle tagadni. – Kérlek… – szólt Lucia vágyakozva, követelve, szenvedve.

A férfi azzal válaszolt, hogy pénisze hegyével kezdte fel-le simogatni.

– Ó, igen!

MacRieve szélesre tárta Lucia lábát, és egyik térdét a sziklára rakta. Annyira volt kitárulkozva neki, amennyire csak lehetett. Sebezhető volt, és a férfi arra készült, hogy belényomja vesszőjét…

Egy pillanatra észhez tért. Vágytól átitatott tudata próbálta felidézni…

MacRieve hatalmas tenyerével rácsapott a fenekére, és erősen belemarkolt, miközben elismeréssel morrant fel. Válaszul Lucia felnyögött, homorította a hátát, hogy ezzel is még inkább kitárulkozhasson neki.

Aztán… a száját érezte. A férfi térdelt, és őrülten nyaldosni kezdte.

– MacRieve! – zihálta, ahogy a vágytól lassan behunyta a szemeit, miközben a férfi kényeztette. Amikor közben visszahelyezte az ujjait is, Lucia felnyögött – az érzés még mindig szokatlan volt számára. Túl régóta sóvárgott, könyörgött neki ezért.

A férfi az egyik kezével a lányt kényeztette, a másikkal pedig segítette mohó száját, hogy még jobban hozzáférhessen.

– MacRieve, az istenekre! – Nem volt visszaút – Lucia egyre közelebb és közelebb jutott a csúcshoz, a feszültség nőtt.

Éppen amikor már szinte a kapujában volt annak, hogy felsikítson gyönyörében, MacRieve… megállt, és elemelte tőle a száját.

– Neeem! Nem bírom már tovább – nézett hátra Lucia a férfira. Garreth is kezdte elveszíteni az önuralmát, jobban átváltozott, mint azt előtte bármikor látta volna a lány, és vérrel teli farkával magáévá akarta tenni. Akkor miért érezte mégis szükségét Lucia, hogy megemelje a csípőjét, jelezve ezzel is vágyát?

Mégis úgy tűnt, hogy meggondolta magát, és visszahelyezte a lányt ugyanoda. Felemelte, és maga felé fordította, majd visszanyomta a sziklára. Lucia rájött, miért, és a szíve fájdalmasan összeszorult – nem akarta hátulról magáévá tenni az első alkalmukkor. Részéről minden érintése maga volt a csoda. Megőrjítette.

Miután felemelte a lány testét, MacRieve felmászott hozzá. Felém emelkedik. Lucia nyelt egyet, hogy leplezze felülkerekedő nyugtalanságát. Mielőtt még leeresztette volna a csípőjét a lányéhoz, hatalmas merev péniszére pillantott. Fájdalmat is okozhat vele – akár ketté is szakíthatja. Vér folyik le a combjaimon…

Lucia félt, de MacRieve bámulattal teli szemekkel elkezdte gael nyelven dicsőíteni. Szerelmesen szívogatta a mellbimbóját, és tenyereivel úgy söpört végig a testén, mintha istenítené. Mindennek ellenére kordában tartotta vágyát.

Rögtön ezután, érezte, hogy vesszőjével megint neki nyomódott, és makkjával a bejáratot kereste. Villámlás nyeste ketté az éjszakai égboltot a kupola felett. Ez fájni fog… fájni fog…

Lassan becsúsztatta a farkát, és hüvelykujjával a lány csiklója körül kezdett el körözni.

– MacRieve! – nyögött fel Lucia. Beleharapott felső ajkába. Eddig nem fáj. Jó… érzés. Merev pénisze forró volt és kemény. Jólesett.

MacRieve lassan előrébb tolta a csípőjét, hogy mélyebbre nyomja a péniszét. Feszült, nyomott, de még mindig elviselhető volt. Ameddig dörzsölte a csiklóját. Lucia boldogan hunyta be a szemét. Hát ez az, amiért a nők istenítik a szexet. – Sosem sejtettem ezelőtt – suttogta.

Mikor még jobban beékelte magát, Garreth hátravetette a fejét, és olyan hangosan üvöltött, hogy Lucia érezte a mellkasából jövő vibrálást.

Lucia alig tudott egy ziháló lélegzetet venni, amikor valahogyan MacRieve még mélyebbre hatolt belé. Ez már fájdalmas volt. – Ne!

– Ne? – MacRieve megdermedt.

– Csak… kicsit finomabban.

MacRieve hagyta Luciát lenyugodni, azonban láthatóan borzongott az erőfeszítéstől. Az erőlködéstől kirajzolódtak az izmai a nyakán és a mellén, és csillogtak az izzadságtól. Bár a szeme vad volt, valahogy mégis sikerült a vesszőjét egy helyben tartania benne, még akkor is, ha a karmai felszántották a sziklát és növényzetet a lány teste mellett.

Amikor a levelek lehullottak, Lucia szimbólumokat pillantott meg a szikla felszínén. Szimbólumokat? A szikla hosszú volt, lapos, és derékig ért…

Ez nem egy egyszerű szikla. Ez egy oltár. Villám csapott le.

– Ne, ne! – Lucia szeme megtelt könnyekkel, majd legördültek az arcán. – Nem lehet… – Küzdött, a kezeivel hadonászott. Egy oltáron vagyunk.

Úgy, hogy még mindig benne volt, MacRieve rátette a tenyerét a lány szájára. Azon a szörnyszerű hangján azt mormolta: – Bármitől is félsz…, bármit is tudtál…, ez más.

Lucia bele sem tudott gondolni, hogy micsoda erőfeszítésébe telt ez MacRieve-nek – ellenszegül a benne üvöltő Ösztönnek, hogy nyugodtan tudjon beszélni, míg a fenevad tombol a testében.

– Lousha, mi együtt mások vagyunk…, gyere… vissza hozzám.

– Nem, hát nem érted?

MacRieve felhúzta őt a mellkasához, ezzel magához láncolva. – Hónapok óta akarlak…, a megszállottad vagyok…, de most…

– M… most mi?

Lucia fülében a szörny hangja morajlott. – Most kitépted… a szívemet a helyéről.

Ekkor Lucia felzokogott. – MacRieve – suttogta.

Visszarántotta a valóságba, de a lány még mindig remegett a karjaiban – a szíve szakadt meg, még ha össze kellett is szorítania a fogait, hogy megvívjon a benne lévő ösztönökkel. Figyelmen kívül kellett hagynia, hogy a lány puha melle hogyan dörzsölődik a mellkasához, és merev és nedves, sötétrózsaszín mellbimbói hogyan nyomódnak hozzá. A hüvelye úgy szorított, akár egy ököl, hogy ezzel mozgásra sarkallja lüktető farkát. Az istenekre, keményen belé kellett hatolnia!

De érezte… a félelmét.

– Lovagolj rajtam!

– M… micsoda? – MacRieve domború fenekénél fogva átfordította őt, míg ő hanyatt feküdt.

Amint Lucia terpeszülésben elhelyezkedett rajta, a kezei levándoroltak a férfi vállára, aprócska körmeit beléjük vájta, szemei kikerekedtek. Ám amikor MacRieve az ujja hegyével megint a csiklóját kezdte izgatni, átölelte őt, és azt suttogta: – Ez olyan jólesik.

– Azt akarom…, hogy lovagolj rajtam!

Némi hezitálás után tétován bólintott: – Mutasd meg… hogyan.

MacRieve megragadta a csípőjét, hogy irányítani tudja. Addig engedte előre a testét, míg a mellei elérték mohó száját. Aztán hátra. Előre, hátra…

Amikor Lucia átvette az irányítást, MacRieve érezte, most már az övé. Meg fog történni. Végre megkapom a társamat. Az én Loushámat.

Minden egyes alkalommal, mikor megmozdult rajta, elhúzta a férfi vágyakozó nyelve előtt az egyik mellbimbóját. A benne rejlő félelem eltűnt – a szemei ezüstössé és bűnössé változtak, ahogy vágya csillapításának érdekében lovagolt a férfin.

Lecsapott egy villám, amikor hosszú haja a mellének és arcának súrlódott.

Olyan gyönyörű. Az enyém. És még több kellett. – Erősebben – nyögte MacRieve. Meg kell, hogy jelöljem a nyakát…, hogy magamhoz láncoljam örökre. – Lovagolj rajtam erősebben!

Lucia hátranyúlt, a kezeit MacRieve combjaira helyezte, a haja a férfi lábát söpörte. A mellei az égnek szegeződtek, miközben őrülten lovagolta a farkát.

– Lousha! Nem bírom már sokáig. – Miközben Lucia mozgatta a csípőjét a férfi ölében, MacRieve felült, hogy a szemébe nézzen.

– Meg fogsz jelölni? – kérdezte Lucia félig behunyt szemekkel és fülledt, doromboló hangon.

– Az atyaúristenre mondom – morgott MacRieve –, abban a pillanatban, ahogy elélvezel rajtam.

Mindkét kezével a lány hátsóját szorította, fel-le rángatta a farkán.

– Ó, istenem! MacRieve! – Lucia melle nekilökődött a férfinak. – El fogok…

Máris itt járt? Összeszorította a fogát, hogy még bent tartsa a magját, majd erősen lökött még egyet. A mögötte lévő kő elkezdett repedni.

– Én… én…

MacRieve szemei a lány nyakára szegeződtek, feltámaszkodott, végignyalta a nyakát, megnyugtatta… Ahogy lökött rajta még egyet, vadul beléharapott.

Megszerezni… megjelölni… MacRieve szemei felakadtak, amikor Lucia felkiáltott:

– Igen!

Minden porcikájával érezni, így belemordult a harapásba, közben fel-le lökdösve őt. Erősebben… erősebben. Amikor a kő eltört, Lucia kéjesen sikoltott fel, hüvelye ritmikusan összehúzódott, ezzel követelőzőn megfejve a férfit.

Aztán MacRieve követte, egy elhaló üvöltés kíséretében beléélvezett, újra és újra belépumpálva a magját.

– Olyan forró… – zihálta Lucia, miközben ráhajolt a férfira.

Utórengések. Összeölelkezve. Majd’ kiugrott a szívük.

MacRieve vonakodva elengedte a harapását, de még mindig benne volt hasogató és merev péniszével a lányban, még mindig vágyakozva. Így aztán lerántotta magával a földre.

Mielőtt még négykézlábra állította volna Luciát, a lány vad tekintettel visszapillantott arra a sziklára, amit összetörtek.

Elkapta a derekát, belemarkolt hosszú hajába, és beléhatolt, miközben üvöltött a kéjtől, mert Lucia a nevét nyöszörögte.

Aztán mindketten átadták magukat a férfiban lakozó fenevadnak.