Prev Next

Kresley Cole

Halhatatlanok alkonyat után sorozat

A gyönyör Sötét Hercege

Ulpius-ház Könyvkiadó

Budapest, 2013

Fordította

Győri Dávid

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Kresley Cole: Pleasure of a Dark Prince

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Vámpíréhség

Vámpírszerető

Vámpírharc

Vámpírvér

Vámpírzóna

A Démonkirály csókja

Szeress, ha mersz!

Szeress, ha akarsz!

Szeress, ha tudsz!

Hungarian translation © Győri Dávid, 2013

ISBN 978 963 254 776 3

A Halhatatlanok alkonyat után olvasóinak,
amiért velem együtt rajonganak a Szövetségért,
és terjesztik a sorozat hírét.

Mindnyájatoknak hálásan köszönöm!

Szócikkek a Szövetség Élő Könyvéből

a szövetség

„…s minden érző teremtés, ki nem rokon az emberrel, egyazon térben éljen velük, mégis rejtve a szemük elől.”

– Legtöbbjük halhatatlan, és képes felgyógyulni sérüléseiből. Az erősebb fajok tagjaival csak mágikus tűz vagy lefejezés végezhet.

– Erős érzelmek hatására szemük a fajtájukra jellemző színt veszi fel.

– Loreanokként is ismertek.

A VALKŰRÖK

„Ha egy hajadon harcos a csatatéren bátorságért könyörög a halál kapujában, Woden és Freya a segítségére sietnek. A két istenség villámot bocsát reá, hogy csarnokukba menekítsék, bátorságát pedig a hajadon halhatatlan Valkűr leányában őrizzék az idők végezetéig.”

– A föld elektromos energiája élteti őket, amin nővéreikkel közösen osztoznak, érzelmeiket pedig villámcsapás formájában hozzák mások tudomására.

– Természetfölötti erő, gyorsaság és érzékek birtokosai.

– Kiképzés hiányában legtöbbjüket megbabonázzák a csillogó tárgyak és ékszerek.

– Pajzsszüzekként is említik őket.

A LYKÁN KLÁN

„A keltoi nép (az Árnyék törzs, vagy későbbi nevükön: a kelták) büszke, daliás harcosát élete derekán elragadta egy tomboló farkas. A harcos felkelt sírjából, immáron halhatatlanként, magában hordozva a fenevad lappangó szellemét. Az ifjú magán hordozta a farkas vonásait: az érintés utáni vágyat, elsöprő hűséget a fajtája iránt és a testi örömök állatias imádatát. A bestia időnként feltámad benne…”

– Vérfarkasokként és harci vadakként is ismertek.

– Mindegyikük rendelkezik az Ösztönnel, ami a fejükben suttogva mutat nekik irányt.

– A Vámpírhorda született ellenségei.

VÁMPÍROK

– Két ellenséges párt egyikéhez, a Hordához vagy az Ősök seregéhez tartoznak.

– Minden vámpír az Aráját, örök párját keresi, és élőholtként járja a világot, amíg a nyomára nem bukkan.

– Csak az Ara teheti teljesen élővé a testüket; a véreztetés nevű folyamatot követően a vámpírok újra lélegeznek, és a szívük is verni kezd.

– Az ugrás egyfajta teleportálás, a vámpírok ezzel a módszerrel utaznak. Egy vámpír csak azokra a helyekre tud ugrani, amiken korábban már járt, vagy éppen lát.

– A bukottak olyan vámpírok, akik addig itták egy áldozatuk vérét, amíg az meg nem halt. Vörös szemük különbözteti meg őket társaiktól.

A HORDA

„A Szövetségben uralkodó első káosz alatt egy vámpírtestvériség uralkodott, akik kegyetlenségre, racionalitásra és a könyörület teljes hiányára hagyatkozva irányították alattvalóikat. Otthonuk Dákia zord sztyeppéi voltak, ahonnan később Oroszországba vándoroltak, bár egyesek szerint egy titkos csoportjuk, a Dákok továbbra is Dákiában él.”

– A csoportot a bukottak alkotják.

AZ ŐSÖK

„…miután koronájától meglopták, Kristoff, a Horda jogos királya a csatatereket kutatta, hogy haláluk előtt felkutassa a legerősebb, legdicsőbb harcosokat, ezzel kiérdemelve a Sírrabló nevet. Katonáinak halhatatlanságot ajánlott, amiért cserébe örök hűséget kért cserébe.”

– Vámpírsereg, ami átalakult emberekből áll, akik nem isznak vért áldozataikból közvetlenül.

– Kristoff emberként nőtt fel, és később is közöttük élt. Ő és hadserege keveset tudnak a Szövetségről.

A BOSZORKÁNYOK HÁZA

„…a bűbáj halhatatlan birtokosai, a fehér és fekete mágia gyakorlói.”

– Misztikus kalmárnép, akik áruba bocsátják varázserejüket.

– Öt kasztba sorolhatók: a harcosok, a gyógyítók, az igézők, a szellemidézők és a látók kasztjába.

A KÍSÉRTETEK

„…származásuk ismeretlen, jelenlétük vérfagyasztó.”

– Test nélküli, tomboló lények. Legyőzhetetlenek, és legtöbbször irányíthatatlanok.

– Istencsapásként is említik őket

AZ ÁTALAKULÁS

„Csak a halál által válhat valaki mássá.”

– Néhány lény, mint a lykánok, a vámpírok vagy démonok, képesek embereket vagy a Szövetség más teremtményeit átalakítani. A folyamat legfontosabb eleme mindig a halál, eredményessége pedig sohasem garantált.”

A FELEMELKEDÉS

„És eljön a nap, amikor a Szövetségben minden halhatatlan, a valkűröktől, vámpíroktól, lykánoktól és démonoktól kezdve egészen a fantomokig, alakváltókig, tündérekig és szirénekig…, harcra kél a másik ellen.”

– A halhatatlanok számát kordában tartó, misztikus kiegyenlítő rendszer.

– Ötszáz évente esedékes. Más szóval, akár a következő percben is elkezdődhet…

Néhány titok sosem kerül napvilágra.
Velünk szállnak a sírba, mint a meg nem született gyermek

– Lucia, a Vadász,
titokzatos eredetű valkűr, a világ legjobb íjásza

„Az enyém lesz, még ha az egész földet
fel kell is forgatnom utána. Nem fogom feladni.
Egy nap hazahozom a nőstényemet – az ágyamba…
Azért született erre a világra, hogy én megtaláljam.

– Garreth MacRieve
minden lykánok ura

PROLÓGUS

Thymheim erőd, Északfölde.

Skathi, a vadászat istennőjének otthona.

Sok-sok évvel ezelőtt…

Lucia, a hajadon szeme felpattant, és észrevette, hogy egy oltáron fekszik, miközben egy dühödt istennő tornyosult fölé. Valahogyan a húga, Regin, a ragyogó, megtalálta Skathi templomát, és elhozta őt ide.

Egyik oltárról a másikra, gondolta magában Lucia, miközben a láza tovább tombolt benne. A teste minden porcikáját fájdalom járta át. A szétzúzott kezei és lábai… még csak elképzelni sem tudott ekkora kínt.

– Ide mered ezt hozni szent otthonomba – mondta Skathi, a hatalmas Észak íjásza Reginnek –, és beszennyezed vele az oltárom? A haragommal játszol, ifjú valkűr.

Regin – mindössze tizenkét évesen, ragyogó bőrén Lucia vérével, így válaszolt: – Mégis mit tehetnél? Megkínzod a nővéremet? Vagy megölöd? Egy kínzást már túlélt, és a segítséged nélkül hamarosan a halál is utoléri.

– Megölhetnélek mindkettőtöket.

Válaszként Regin lebiggyesztette az ajkát, és mintha Skathi lábszárát méregette volna, hová is rúgjon először.

Lucia minden erejét összeszedve próbált ébren maradni, és megszólalt: – Ne bántsd őt, kérlek… az én hibám… az enyém… – De a szavait égrengető moraj nyelte el. Az erődöt a Mennydörgő-hegy oldalába vájták, ahol vég nélküli viharok dúltak.

– Miért hoztad őt ide? – kérdezte Skathi Regintől.

– Mert te egyszerre vagy szomszédja és esküdt ellensége annak, aki ezt tette vele.

Vajon az érdeklődés fénye csillant meg az istennő tekintetében? – A Megtört Vérszomjas művelte ezt?

– Ő volt.

Miközben érdeklődve végigmérte Regint, Skathi így szólt: – Még ahhoz sem vagy elég idős, hogy valódi halhatatlan légy. Jelentéktelen és erőtlen valkűr létedre különösen vakmerő vagy.

– Luciáért többre is hajlandó lennék – vágott vissza Regin gőgösen. – Ezt akár fenyegetésnek is veheted.

– Regin! – hüledezett Lucia. A lány kétségkívül elvesztette az eszét.

– Tessék? – Regin a lábával toppantott. – Mégis mi rosszat mondtam?

Ahelyett, hogy eltiporta volna Regint, az istennő türelmetlenül az őre felé intett. A skathiták legendás íjászok és kivétel nélkül nők voltak, akiknek elképesztő kiképzést kellett túlélniük, hogy Skathit szolgálhassák.

– Kísérjétek a világító bőrűt le a hegyről! Elvárom, hogy ne emlékezzen a visszaútra.

Amikor Regin tiszta erejéből megiramodott felé, Lucia felkiáltott: – Ne, Regin… hagyj magamra!

A skathiták megragadták a fiatalabbik testvér derekát, és kicipelték a teremből, miközben az ordítozva csapkodta és harapdálta őket.

Lucia még hallotta, ahogy az egyikük azt mondja: „Au! Te kis patkány!”, majd minden elcsendesedett.

Skathi szenvtelenül figyelte Lucia összetört arcát. – Te miatta aggódsz? Hiszen nem esett bántódása. Neked viszont már egy órád sincs az életedből.

– Tudom – suttogta Lucia. – Hacsak te nem segítesz nekem. – A könyörgés közben egy pillanatra összeakadt a tekintetük; óriási hiba volt a hatalmas és kegyetlen istennő szemébe nézni. A szeme tükrében meglátta a mérhetetlen fájdalmat és elkeseredést, amit számtalan prédája is átélt az évezredek során. Az érzelmek úgy telepedtek Lucia lelkére, mint a kíméletlen fagy. – Kérlek… – Amikor Lucia megadóan felemelte véráztatta kezét, a törzsén ejtett seb megtelt vérrel, ami végigcsordult az oldalán. A meleg, ragacsos massza beterítette az oltárt, körülvéve megtört testét, de azonnal ki is hűlt a hideg kövön.

Minden egyes elvesztett csepptől vadabbul reszketett, és ugyanígy hagyta el őt a remény is. A sebekből áradó fájdalom megőrjítette.

– Te hoztad meg a döntést, valkűr – mondta válaszul az istennő. – Megszegted a rended szabályait, hát viseld a következményeket! Miért kellene segítenem rajtad?

Mert csak tizenhat évet élhettem, gondolta Lucia, de tudta, hogy ezzel nem nyeri meg magának Skathit, aki istennőként aligha foghatta fel a halált – vagy a fiatalságot.

– Mert megteszek… bármit, amit kérsz tőlem – nyögte végül Lucia. A remegése egyre rosszabbra fordult; az oltár jéghideg volt. – B… bármilyen árat kész vagyok megfizetni.

– Ha megmentelek, az esszenciámat kell beléd költöztetnem. Az ilyen lények a pártfogoltjaim, és mindörökké az íjhoz kötődnek – mondta Skathi, miközben egy ablakhoz lépett, amin keresztül több mérföldnyi halálos erdőre pillanthatott, ami a gyanútlan utazók utolsó állomása volt. Lucia alig emlékezett az elvarázsolt erdőre; Regin napokon át vonszolta kapukon és völgyeken át meggyötört testét.

„Lucia, Skathihoz viszlek téged.”

„Ő biztosan… nem segít.”

„De igen! A skathiták minden ötszáz évben megküzdenek vele…”

Ismét felerősödött a vihar robaja, a hang pedig mintha megnyugtatta volna Skathit. – A követőim mindent feláldoztak, hogy az íj mesterei lehessenek, neked viszont egyszerűen megadatnának az én képességeim. Utolérhetetlen íjász lenne belőled, akit nem lehet felülmúlni. Miért gondolod, hogy méltó lennél rá? Ők keményen megdolgoztak érte. Az ő szívük tiszta – ahogy a testük is.

A skathiták szigorú szabályok szerint élték életüket – és megvetették a férfiakat. Most már én is tudom, miért.

– Ők nincsenek megrontva, mint te – folytatta Skathi. – Ráadásul önként dobtad el magadtól tisztaságodat.

Halvány emlékképek jelentek meg a szeme előtt a kilenc napról, amit Crom Cruach, a Megtört Vérszomjas foglyaként töltött. Az angyalarcú szörnyeteg vajon megharapta? Lucia nem akart lenézni a testére, de azt gyanította, hogy a lény rágni kezdte a bőrét, miután elájult. Minden arra utalt, hogy meg is küzdött vele, mielőtt az ájulás határán elmenekült a barlangjából, mivel a karmai alatt pikkelyes húscafatok lapultak.

Lucia minden akaraterejét összeszedve elhessegette a rabsága emlékeit. Sosem fog többé visszagondolni rájuk, kiváltképp az utolsó éjszakára. Ami a sötétben történt. A combomat beborító vérre.

– Nem tudtam… nem tudhattam. – Hirtelen elöntötte a megbánás. – Én m… mindent feláldozok, Skathi.

– Az istenek ajándékainak mindig megvan az ára. Kész vagy rá, hogy megfizesd az enyémet?

Lucia erőtlenül bólintott. – Kész vagyok… megtisztítani a szívem. És lemondani a férfiakról. – Tudnia kell, hogy többet nem csaphatnak be.

– Szűz a mai naptól kezdve? – Hosszú csend után Skathi ismét megszólalt: – Ezúttal megmenekültél a Megtört elől – akár bátorság, akár a félelem vezérelt a szökésben. Cruach viszont eljön érted a következő Felemelkedés idején, ha kiszabadul börtönéből.

Igen, de addigra igazi halhatatlanná érek. Elfutok előle, akár a világ végére is.

– Ugyanúgy el fog veled bánni. Hacsak… nem küzdesz meg vele.

– Harcolni fogok. – Nem akarta többet a rémséges ábrázatát látni.

– Ötszáz évenként megkeseríti az életedet, neked pedig a foglyoddá kell tenned őt.

– Tarts életben, hogy szembenézhessek vele! – Hazudni egy istennőnek? Lucia tényleg teljesen elkeseredett volt.

Skathi arcára merengő kifejezés ült ki. – Igen, úgy döntöttem, meggyógyítalak, és íjászt csinálok belőled – mindaddig, amíg megőrzöd szűziességedet. Minden alkalommal, amikor elhibázod a célpontodat, átéled a szenvedést, ami most rád vár. Sosem feledheted, miért kerültél ilyen alantas helyzetbe, különben újra elbuksz. Így már lehet belőled skathita.

Lucia hirtelen szédülni kezdett. Teljesen összezavarodott. – Szenvedés vár rám? – Ennél a kínnál semmi sem lehet rosszabb.

– Igen. A fájdalom megedzi az elmédet. A szenvedés úgy élesíti az akaratodat, mint kő a pengét. – Miközben hófehér kezeit a lány törzse fölé emelte, Skathi a következőt mormolta: – Ó, ifjú Lucia, végül azért fogsz könyörögni, bárcsak hagytalak volna meghalni. – Az istennő tenyereiből kék fény áradt a testére.

Fényes, vakító…

Lucia összerándult és felsikoltott, ahogy az elfertőződött sebei bezárultak, a vér és genny köddé vált, összetört csontjai pedig ropogva váltak ismét eggyé. Keze ökölbe szorult, háta ívesen megfeszült – akárcsak egy íj.

– A fegyverem leszel – kiáltotta Skathi a haragtól átszellemült arccal. – Egy eszköz a kezemben!

A fény egyre csak ragyogott, míg végül hirtelen minden elsötétült. Lucia meggyógyult – de meg is változott. A testén kígyó módjára egy íj húrja tekergett. Remegő kezeiben egy fekete kőrisfa íj és egyetlen arany nyílvessző jelent meg.

– Üdvözöllek újra az élők között – az új életedben. Mostantól íjász vagy. – Skathi egyenesen a szemébe nézett, és ő érezte a mindent elsöprő rettegés súlyát, ahogyan ezrek előtte. – És Lucia, többé nem is lehetsz más.

1.

Dél-Louisiana

Napjainkban

– Munro, te ostoba barom, passzolj! – üvöltötte Garreth MacRieve rokonának, túlharsogva az égzengést és a tomboló szeleket.

Ma volt a napja az éves „falka kontra démonok” rögbimeccsnek, amit azért indított Garreth és a klánja, hogy eltereljék a férfi gondolatait a másik évfordulóról, ami erre az időpontra esett. Garreth mezítláb volt, és mindössze egyetlen farmert viselt. Az eső fokozatosan egyre erősebben esett, amitől a lápvidék elhagyatott reptere áthatolhatatlan, cuppogó mocsárrá változott. Az izzadság sárral – és némi vérrel – keveredett.

Szinte nem is érezte magát… tompának. És ez már magában is nagy szó volt.

Munro először egyszerűen beintett neki, de végül a labdát is odavágta hozzá. A felszínét sár fedte. Garreth saját mocskos mellkasához szorította. A férfi balra cselezett, majd jobbra sprintelt, kikerülve két hatalmas Ferine démont, akiket az arcukba nyomott bal kezével tartott magától távol.

Miközben futott, és a szíve kalapálását a fülében is hallotta, minden mást elfelejtett. Annyira élvezte a mozgást és az agressziót, hogy legszívesebben két kézzel verte volna csupasz mellét.

Amikor a villámgyors démonok körülvették, Garreth Uilleamhoz, Munro ikertestvéréhez passzolt, aki pontot szerzett. Harcostársai hozzá hasonlóan erős és kíméletlen játékosok voltak. A bennük lapuló fenevad imádott küzdeni – és játszani. Keményen.

A démonok szitkozódással és lökdöséssel reagáltak a gólra. Garreth egy pillanat alatt a kupac közepén találta magát.

– Egész életetekben egy örökös nélküli királyért akartok küzdeni – acsarkodott Caliban, a démonok vezére. – De nem nagyon lep meg. Ti, lykánok úgy váltogatjátok a királyaitokat, mint ahogy rajtam átmegy a démonser.

A rengeteg érzékeny téma közül Garreth királyi címe volt a legfájóbb. És éppen ma?

A férfi Calibanra vetette magát, Munro és Uilleam viszont visszarántotta a földre. Ahogy a többi démon Calibant is elrángatta tőlük, Munro annyit mondott: – Tartogasd a meccsre, cimbora!

Garreth még egy véres köpetet küldött Caliban felé, de aztán hagyta, hogy a barátai elvezessék. Amíg Uilleam és Munro vele maradtak, a vérfarkascsapat többi tagja elindult az oldalvonal felé, hogy a „szurkolókkal” vegyüljenek.

A démonok is kihasználták a szünetet, hogy egy kis démonsert vegyenek magukhoz. Az egyetlen probléma a démonokkal – a kevés fajok egyike a Szövetségben, amelyik fel tudta venni a lépést a lykánokkal egy fizikai megmérettetésben – az állandó „serszünet” volt. Logikusnak tűnt, hogy Garreth és társai töménytelen mennyiségű whiskyvel csökkentsék az előnyüket. A farkasok közvetlenül az üvegből ittak, mintha egyfajta lykán energiaital lett volna.

A rövid szünet alatt egy hordónyi szesz veszett oda.

– Nem szabad felhúznod magad, Garreth – mondta Munro, és nagyot húzott az üvegéből.

Garreth végighúzta a kezét a tarkóján; úgy érezte, valaki figyeli. Nem is tévedett, hiszen őt is, ahogyan a többi játékost, árgus szemek kísérték. A pálya mellett nimfák sorakoztak, akik tudomást sem véve az esőről, folyamatosan simogatták magukat, és az ujjaikat nyalogatták, türelmetlenül várva, hogy a mérkőzés orgiába csapjon át.

Garreth ingerülten méregette a nőket. – Minek hívtátok ide őket? – kérdezte a többieket. – A francba veletek, rohadtul unom már. Sose fogjátok fel, hogy ki nem állhatom a nimfákat?

– Dehogy – vetette oda Uilleam egy korty után. – Mindenki, akinek farok van a lábai között, szereti a nimfákat.

Munro kiürítette az üvegét, és hozzátette: – A biológiával még te sem vitatkozhatsz.

Garreth tudta, hogy Munro és Uilleam csak jót akartak, de kezdett belefáradni. – Nem bírom őket. Túlságosan… túl…

– Szépek?

– Kívánatosak?

– Könnyűek – válaszolta Garreth. – Túl könnyűek. Szeretném, ha egy nőstény végre kihívás lenne a számomra. Ha nem azért ugrana az ágyamba, mert állítólag király vagyok. – Amikor Munro kinyitotta a száját, Garreth belé fojtotta a szót. – Igen, állítólag.

Munro letörten csóválta a fejét. – És még mindig hiszel benne, hogy Lachlain visszatér.

A három vérfarkas már ezerszer átbeszélte a témát, mióta Garreth bátyja másfél évszázaddal ezelőtt útra kelt, hogy vámpírokra vadásszon.

Uilleam és Munro véleménye szerint Garreth ok nélkül várta vissza Lachlaint. A legjobb lenne beletörődnie a bátyja halálába, különösen ennyi idő elteltével. Egyszáz és ötven év – a mai nappal, pontosan. A többiek szerint Garreth nem lépett tovább, és nem akarta elfogadni a felelősséget, ami királyként rászállt.

És igazuk is volt.

– Mikor fogod felfogni, hogy nem jön vissza? – kérdezte Uilleam. – Kétszáz év múlva? Vagy ötszáz?

– Soha. Amíg érzem, hogy életben van, addig nem. – Bár a vámpírok minden közeli rokonával végeztek, a férfi még mindig érezte Lachlaint. – Biztosan tudom.

– Ugyanannyira reménytelen vagy, mint Bowen – jegyezte meg Uilleam, majd kivégezte a saját üvegét, és egy másikat is felbontott.

Bowen Garreth első unokatestvére volt, de mióta elveszítette a társát, úgy élt, mint egy szellem. Élete minden pillanata gyötrelmet jelentett a számára, mégsem akart beletörődni a helyzetébe – a legtöbb lykán hím véget vetett volna az életének a helyében. – Bowennak semmi köze ehhez – vetette oda Garreth. – Ő látta felkoncolva a társát. Látta a testet. Nekem nincs ilyen bizonyítékom Lachlainről. – Nem, én egyre csak kerestem, és kerestem, de… nem találtam semmit.

– Vége a szünetnek! – kiáltotta az egyik démon.

Garreth kiverte a fejéből az emlékeket, benyakalt egy kis whiskyt, és visszaügetett a pályára a társaival.

Caliban megvillantotta az agyarait az ellenfeleire, amit Garreth a kezdés előtt viszonzott is.

Gyors indítás. A labda játékban. Passz Calibanhoz. Garreth szeme felcsillant, megindult a démon felé, kezével vadul kalimpált, ahogy egyre gyorsabban rohant felé. Még… még… A vérfarkas elrugaszkodott a fölről, és tiszta erőből szerelte ellenfelét.

Ahogy a két test földet ért, Caliban szarvának egy darabja letört, és a démon őrjöngve felkiáltott: – Ezért még megfizetsz, lykán!

Lucia, a vadász, mérföldeken át követte aznapi prédáját, és egyre zavartabbá vált, ahogy a nyomok egy zajos, káromkodásoktól hangos csata felé vezették.

Mészárlás? Anélkül, hogy egy valkűrt hívtak volna? Ráadásul a mi területünkön? Ha egy idegen területen kezd háborúba, legalább arra időt kellett volna szánnia, hogy meghívja a házigazdát a konfliktus rendezésére.

Amikor meglátta a csatateret, Lucia oldalra döntötte a fejét. Harc a Szövetségen belül, gondolta magában, ahogy a modern gladiátorokat figyelte, nem csata, hanem játék közben. Rögbi halhatatlanoknak.

A több kilométeres játékteret szél korbácsolta, a fölötte cikázó villámok pedig éppen olyan hevesek voltak, mint a játék maga. Mintha csak egy ünnepség lett volna… a férfiasság dicsőítésére.

Lucia azonnal felismerte az egyik oldalon álló démonokat, a félmeztelen ellenfelek pedig minden bizonnyal vérfarkasok lehettek. Ha igen, akkor a hírek igazak voltak. A lykánok valóban átlépték a valkűrök területének határát. Lucia értetlenül állt a helyzet előtt. A farkasok maguknak való lények voltak, mostanáig kizárólag a város melletti hatalmas telepükön tartózkodtak.

Az oldalvonal mellett nimfák sokasága tobzódott, izgatottan figyelve az eseményeket. Számukra a mérkőzés bizonyára nem volt több, mint álompasik iszapbirkózása.

Egy kíméletlen szerelés láttán még Lucia is felvonta a szemöldökét. Nem az erőszakosság lepte meg – végtére is pajzsszűz volt –, hanem az esztelenség. Annak ellenére, hogy ezek a lények tiltott területen jártak, egyikük sem vette észre az íjászt, aki komoly sérüléseket okozhatott volna nekik – egy pillanat alatt, ráadásul nagy távolságból.

Lucia, a higgadt – ahogy mostanában ismerték –, képtelen volt felfogni az esztelenséget. Ahogy a férfiakat sem. Soha életében.

A játékosok szerencséjére ma este csak a célpontjaira koncentrál: két koboldra – hitvány, törpeszerű lények –, akik embergyermekekre vadásztak.

A nővére, Nïx, a félőrült, békítő valkűr küldte el őt a lápvidékre, hogy megszabaduljon tőlük. Lucia megkérte Regint, hogy kísérje el, de ő inkább a rendházukban maradt a videojátékaival, mint hogy megint „férgekre vadásszon a mocsárban”.

Lucia lecsapott a lehetőségre. Miután magára kapott egy pólót és egy rövidnadrágot, felvette íjászkesztyűjét, alkarvédőjét, és felcsatolta combjára bőrtegezét. Jó öreg íjával a kezében azonnal útnak is eredt…

Újabb brutális találat. Az ütközés láttán majdnem összerezzent – egy szarvdarab úgy pattogott a pályán, mint egy leejtett sisak –, de nem lepték meg a történtek. A lykánok és a démonok a föld legkegyetlenebb fajai közé tartoztak.

Ami még rosszabb, az egyik félmeztelen hím magára vonta Lucia tekintetét. Teljesen. Bármennyire küzdött is ellene, Lucia még mindig felfigyelt a jóképű férfiakra, és ahogy a játék folyt a pályán, akarata ellenére is lenyűgözte a vérfarkas hatalmas termete és elképesztő fürgesége. Bár a férfi testét sár borította, hosszúkás arcát pedig erős borosta fedte, Lucia a maga nyers módján vonzónak találta.

A szemei aranysárgán ragyogtak, a sarkaiból pedig határozott nevetőráncok ágaztak szét. Régen boldog lehetett; most viszont egyértelműen nem volt az. A testéből szinte áradt a feszültség, és a puszta lénye is haragot sugárzott.

Amikor az arany szemekben hideg kék fény csillant, Lucia megérzése beigazolódott. Lykán volt. Egy vérfarkas.

Egy állat. A vonzó arc egy fenevadat takart, szó szerint.

– Te ezt ütésnek hívod, te nyeszlett nyomorék? – kiáltotta a férfi az egyik démonra. Nyakán és mellkasán kidülledtek az izmok, ahogy feltápászkodott, és kivillantotta az agyarait. Erős skót akcentussal beszélt, de hát a legtöbb vérfarkas valóban a Felföldről származott – onnan települtek át Dél-Louisianába. – Ahogy mondom, Caliban. Ezt dugd fel magadnak!

A társai rángatták el egy különösen nagy démon elől. Mindannyian ingerültnek tűntek, mintha a barátjuk egész nap csak a verekedéssel lett volna elfoglalva. Valószínűleg így is volt. A lykánokat a Szövetség bajkeverőinek tartották, akik nem tudták fékezni saját vadságukat. Úgy tűnt, ez élteti őket.

Száz százalékig tiszta, nyers férfi, tipikus alfahím. És mégis felkeltette benne… a vágyat. Ahogy a mérkőzés folytatódott, Lucia arra várt, hogy az undora elnyomja majd ezt a vonzalmat. De hiába.

Minden egyes elsöprő szereléssel, amit a hím kiosztott – vagy elszenvedett és minden elmormogott káromkodással és fenyegetéssel csak erősebben izzott benne. Lucia egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, rövid karmai pedig fokozatosan behajlottak – mindent megadott volna érte, ha egy izzó testet szoríthat a sajátjához.

Ám amikor eszébe jutott a legutolsó alkalom, amikor így érzett, kirázta a hideg. Tekintetét a gúnyolódó hímről a pálya mellett sorakozó buja nimfákra vetette. Valaha ő is ilyen volt – hedonista, akinek nem volt különösebb célja az életben.

Vajon még mindig ilyen lennék? Nem, most már a fegyelem vezérelte; szabályok szerint élt. Skathi szolgája vagyok – a fájdalom és vér jogán, amit érte ontottam.

Határozottan megrázta a fejét, és újra a küldetésére koncentrált – végezni a koboldokkal. Egy laikus számára angyali lényeknek tűnhettek, de valójában a föld alatt éltek, és a vonásaik jobban hasonlítottak egy hüllőéhez. És amikor elszaporodtak, az emberek gyermekeire vadásztak, amivel a Szövetség összes lakóját bajba sodorták.

A két üldözött kobold különvált. Az egyik a mocsárba menekült, a másik viszont a nimfák sorai közt keresett menedéket, azt feltételezve, hogy a tömeg elrejti őt.

Lucia merengve simogatta a tüskés fejű nyilak tollait, és örömmel nyugtázta íjának súlyát a vállán.

A kobold tévedett. Az íjász sosem vétette el a célt.

2

Garreth szempillantás alatt lerázta az őt követő démonokat, és minden lépéssel közelebb került a gólvonalhoz. Ahogy átszáguldott a pályán, érezte, hogy a vihar újra felerősödik.

A pontszerzés gyerekjátéknak tűnt, pedig segítség nélkül jutott át az egész pályán. Végül az üldözői egymás után adták fel a versenyfutást, és szitkozódva álltak meg a kifutópálya közepén.

És akkor, élete legkülönösebb pillanatában, Garreth szemhéja elnehezült, sötét karmai pedig belemélyedtek a kezében tartott labdába, átszakítva bőr felszínét. A férfi mély levegőt vett, és észrevett egy új, pompás illatot a több ezer ismerős szag között – a frissen nyírt fű, a mocsaras lápvidék, a villámlás fémes szaga mellett. Az érzés átvette a teste fölötti irányítást, izmai megbénultak, és lassulni kezdett.

Ő. A társam. A közelben van… A nő nem szélirányban állt, de elég közel volt ahhoz, hogy észrevegye őt. Garreth nem tudta, hogyan néz ki, hogy hívják, még azt se, melyik fajhoz tartozik. Mégis egy évezred óta – egész életében – csak rá várt. Feje az illat irányába rándult.

Egy aprócska nő ácsorgott nem messze a pálya szélétől.

Ahogy megpillantotta őt, elakadt a lélegzete, és a vérfarkasok ösztöne azonnal feltámadt benne.

– A tied. Vedd el!

A nő nagyjából fél mérföldre lehetett tőle, de Garreth az eső függönyén keresztül is tisztán látott minden részletet. A rózsaszínű ajkát és ragyogó, borostyán szemét. Egy fekete íj lógott törékeny testén, az egyik combjához pedig egy nyilakkal teli tegezt szíjazott. Hosszú, elázott haja alól apró, hegyes fülek kandikáltak ki. Igen, az enyém.

Az istenekre, olyan csodálatos, mint az illata…

Puff! A démonok úgy zuhantak rá, mint egy tehervonat, és Garreth a földön találta magát a kupac legalján. Bal válla kétségkívül kiugrott. Egy térd állkapcson találta, amitől három hátsó foga is kiesett a helyéről. A férfi felmordult – idegességében, nem a fájdalom miatt –, és ép karjával ütni kezdte a rajta fetrengő démonokat. Miközben igyekezett kiszabadulni, kihullott fogai a torkán akadtak.

Az ikrek azonnal a segítségére siettek, és kiszabadították a halom aljáról. Garreth térdre tápászkodott, és köhögve, hadonászva figyelte a különös nőt.

Hirtelen, egy villanásszerű mozdulattal előkapta az íját, három nyílvesszőt illesztett a húrra, és megfeszítette a fegyvert. Mi az ördög? Minden olyan gyorsan történik… A nimfákra céloz? Nem, nem rájuk. A köztük bujkáló koboldra. Ilyen messziről esélye sincs eltalálni.

A nő mozdulatlanná dermedve várt a megfelelő pillanatra. A szél és az eső az arcára tapasztotta a haját, ő mégsem pislogott, és egy pillanatra sem vette le a szemét a célpontjáról, még a lövés után sem.

A nyilak két nimfa között elsuhanva jutottak el a kobold nyakáig, leválasztva a lény fejét miniatűr testétől. Fantasztikus lövés. A nőt mégis mintha untatta volna a teljesítménye.

Garreth fuldokolva figyelte, ahogy közönyösen végigsétál a döbbent nimfák között. Amikor odaért a kettészelt koboldhoz, az íjász felkapta a tetemet, és a mocsárba hajította.

A nő ezután a vállára kapta az íjat, és visszaindult arra, amerről érkezett. Amikor észrevette, hogy mindenki csak őt figyeli, megtorpant. – Ó – mondta, és elegánsan legyintett, mintha csak az angol királynő lett volna. – Csak folytassátok!

Miközben Garreth továbbra is levegőért kapkodott, és az unokatestvérei pörölycsapás erősségű ütéseket mértek a hátára, a nő egyenesen a szemébe nézett. A férfi kinyújtotta felé sáros kezét, ő viszont megvetően elfintorodott, és eltűnt a bokrok között. Végül Uilleam hátba rúgta Garrethet, mire a fogai úgy repültek ki a torkából, mintha csak cukorkák lettek volna.

– Mégis mi a franc ütött beléd? – faggatta Munro.

Garreth zihálva feltápászkodott. Hallott már róla, milyen megtalálni az ember társát, de sosem sejtette, hogy ennyire erőteljes érzelmeket fog átélni. – Megtörtént… az.

A barátai azonnal értették, miről beszél. Munro hitetlenkedve bámult rá, Uilleam irigyen. Ők is rémesen régen vártak már erre.

– Az íjász? – kérdezte Uilleam. – Még sosem láttam ilyen lövést. De nekem úgy tűnt, mintha… valkűr lett volna.

Munro halkan szitkozódott. – Mocskosul nagy balszerencse.

– Csak tegyétek vissza a vállamat! De gyorsan, öreg! – Természetesen amikor Garreth először találkozott a társával – akit már annyira régóta várt –, éppen hisztis picsáknak csúfolta az ellenfeleit, miközben szabályok nélkül játszottak. Félmeztelen volt, félúton járt a részegség felé, és minden porcikáját sár és vér takarta. Még csak cipő sem volt a lábán.

És valószínűleg úgy tűnt, a meccs után egy orgia várja.

– Senkinek sem szóltok róla – morogta Garreth.

– Mi a fenéért ne? –kérdezte Munro, és keményen megrántotta unokatestvére karját.

– Bármi is legyen, nem közülünk való – válaszolta. – És ő lesz a lykánok királynője? Senki sem tudhatja meg, amíg meg nincs jelölve, és a magamévá nem tettem. Esküdjetek!

– Jól van, na, esküszünk – mondta Uilleam.

Amint helyrerakták a vállát, Garreth elrohant a pályáról. – Kövesd! Tedd magadévá! – Az ösztöne hangosabban szólt hozzá, mint bármikor, és a férfi gondolkodás nélkül rohant előre.

Épp most telt el még egy keserves év a fivére nélkül, egy újabb év a királyi cím terhével, amiről sosem gondolta, hogy az ő vállára nehezedik. A sors továbbra sem adta vissza neki Lachlaint, helyette viszont rátalált a társára, aki egy angyalként jelent meg előtte.

Miközben rohant, egyre izgatottabbá vált, majd hirtelen egész lényét átjárta a megkönnyebbülés. A zuhogó esőben könnyedén elveszíthette volna az illatát, most viszont nyomon volt.

A mohával borított ciprusliget előtt – a láp legtávolabbi szegletének határán – mégis lelassított. A nő illatát valahogyan négy különböző irányból is érezte. Kiszemelte magának az egyiket, és belevetette magát a bozótba, nem törődve sem a patakokkal, sem a sárral.

Amikor elérte az illat forrását, és nyomát sem látta a nőnek, körbefordult. És akkor a feje fölött megpillantott egy nyílvesszőt, ami olyan mélyen a fa törzsébe fúródott, hogy csak a tollak kandikáltak ki a kéreg mögül. Azokon pedig a pólója egy darabkája lógott. Okos kislány. A nyilaival próbálta elfedni a nyomait.

Garreth viszont mindegyiket végig akarta járni, bármenynyi időbe kerüljön is. A nő a párjának született. Én pedig azért jöttem a világra, hogy megtaláljam őt…

Félórán át futott fel-alá a lápvidéken, mire megtalálta a valódi nyomot. A fajtája adottságait kihasználva észrevétlenül lopakodott a közelébe, hogy levadássza a vadászt a szitáló esőben.

A mocsár megkönnyítette a dolgát. Ezernyi árnyék segítette a lopakodást, és mindenféle zajos állat mászkált az erdőben, ami folyamatosan elterelte a nő figyelmét.

Ahogy ismét megpillantotta őt, Garreth majdnem hangosan felsóhajtott. Közelről még annál is elragadóbb volt, mint ahogy a férfi sejtette. Minden bizonnyal valkűr volt, egyike azoknak a nőknek, akik híresen gyönyörűek… és híresen harciasak.

A vonásai láttán elakadt a lélegzete – markáns, magas arccsont, telt ajkak és egy vékony, pisze orr –, de a bőrszíne tette a nőt mindennél kívánatosabbá. A bőre hibátlan volt és aranyszínű, a szemei pedig úgy ragyogtak, mint a skót whisky.

Közepesen magas és teltkarcsú volt, nedves, fehér pólója dús kebleihez tapadt. A bézs túranadrág épp csak elfedte feszes fenekét, viszont mindent megmutatott formás combjaiból. A haja egy merő sörény volt, és sötéten csillogott a nedvességtől.

Jobb kezén bőr íjászkesztyűt viselt, bal karján pedig egy alkarvédő húzódott a csuklójától egészen a könyökéig. Ki hitte volna, hogy az íjászfelszerelés ennyire szexi lehet?

A nősténye biztosan nem veheti le ezeket, amikor ma este ágyba viszi apró, formás testét. Garreth férfiassága már a gondolattól is lüktetni kezdett, és a férfi kis híján felmordult.

Ehelyett némán figyelte, ahogy a nő becserkészi második áldozatát, akit Garreth már rég kiszagolt az alattuk húzódó odúból.

Ha a párja valóban valkűr, hozzá hasonlóan emberfeletti érzékekkel kellett bírnia – hallása éles volt, látása pedig a sötétben és nagy távolságból sem hagyta cserben. A nő szaglása viszont közelébe sem érhetett egy vérfarkasénak. A kobold követésénél csak a látására és a hallására hagyatkozhatott, de úgy tűnt, ezekkel is tökéletesen jól boldogult.

Ám egyszer csak a nő mozdulatlanná dermedt, Garreth irányába kapta a tekintetét, miközben a fülei finoman rángatóztak.

Aztán hirtelen felszökkent egy víz áztatta tölgyre, és amint megvetette lábait, újabb nyílvesszőt helyezett íja húrjára. A távolból a fegyver közönségesnek tűnt; egyszerű, rövid visszacsapó íj, aminek végei kifelé hajlottak, közepe pedig némileg vastagabb volt a többi részénél. Tipikus, még ha egy kicsit divatjamúlt is. De ahogy a férfi közeledett felé, meglátta a ragyogó, fekete fába vésett arany szimbólumokat.

A fegyver éppolyan pompás és büszke volt, mint gyanútlan hordozója…

A nő teste egyszer csak megmerevedett, célba véve a pontot, ahol zsákmányát érezte. Vajon a talajon keresztül lőve akart végezni vele?

Pontosan, mivel a következő pillanatban komor hangon suttogni kezdett: „A föld alatt sem menekülsz.”

3

Hallom, ahogy lélegzik, csak tompábban. Lucia tudta, hogy a kobold a föld alá menekült, hogy mentse az irháját. Idáig követte őt, könnyedén olvasva áldozata nyomait.

Ebből a szögből a fáról is a föld alá tudna lőni, egyenesen az alatta elterülő alagútba. Az ő különleges nyilával – könnyedén suhan egészen, amíg célt nem talál, aztán pedig három borotvaéles tüskét lő ki a hegyéből.

Hamarosan újabb áldozatokról tehet jelentést annak az ostoba Nïxnek. De ebben sincs semmi újdonság. És aztán mi lesz? Elismételjük ezt még párszor egészen a Felemelkedésig.

Amikor a rémálmok életre kelnek.

Most csak a kobolddal törődj, aztán takarodj haza!

Valamilyen furcsa okból Lucia a célzás helyett mégis széles vállakra, egy hosszúkás arcra és a lykán arcára kiülő tekintetre gondolt, mielőtt a többiek földre vitték. A férfi zihálva bámulta őt, miközben hatalmas, izmos testéről patakokban folyt az izzadság. Egészen, amíg rá nem zuhant néhány a világ legnagyobb démonai közül.

A farkas érdeklődése egyértelműen zavarta. Sőt, valójában minden szem rá szegeződött, ami a pimasz, feltűnő Regin mellett teljesen elképzelhetetlen volt.

De ha valaki, beleértve azt a férfit is – aki biztosan nem felé nyújtotta a saras mancsát –, valóban követni merte volta, a nyomait megfelelően álcázta.

Lucia vadul megrázta a fejét, összeszedte a gondolatait, és mély levegőt vett. Amint kiürítette a tüdejét, mozdulatlanná dermedt, és csak a nyílvesszőre összpontosított. Az ősi írásjelek a fegyverén mintha halványan ragyogtak volna…

Eleresztette a húrt. Egy tompa puffanással a nyíl átütötte a talajt, egészen a mélységben lapuló kobold testéig hatolva. A láp csendjét halk sikoltás törte meg.

Célpont semlegesítve. Még az alagútban sem volt esélye. Nem mintha meglepte volna az eredmény – évszázadok óta nem vétett el lövést. Skathi esszenciája szó szerint a kisujjában volt.

Lucia a vállára vette az íját, majd leugrott, hogy egy gyors lefejezéssel végezze ki halhatatlan prédáját. Nehéz ennyire jónak lenni, gondolta magában, miközben az áldozata felé sétált. Még nehezebb szerénységet színlelni. Felsóhajtott. Ez az én keresztem.

Három törvény irányította a skathiták életét: őszinteség, szűziesség és alázat. Az őszinteséggel nem volt gond – legtöbbször –, ahogy a szűziességgel sem. Az alázatosságra viszont nem értette, miért volt szükség.

Ahogy Lucia közeledett, a föld alatt rejtőző lény megmozdult, amitől a talajból kiálló nyílvessző is vad táncba kezdett, a nő legnagyobb örömére.

Ez volt a kedvenc szórakozása – a vadászat. Amikor idekint járt, kevésbé érezte magát álszentnek, akinek a múltját szégyenteljes titkok tarkítják. Ilyenkor nem gondolta, hogy a bűnei a homlokára vannak írva, mint egy egész sor skarlát betű, amit bárki jól láthat.

És egy pár pillanatra megfeledkezhetett róla, mit tartogat számára a közelgő Felemelkedés.

Elhessegette a fejéből a gondolatot, majd leguggolt, hogy előássa a trófeáját. A bokájánál ragadta meg a koboldot, ami sárral és gyökerekkel borítva került elő a föld alól. Annak ellenére, hogy a nyíl a lény torkából lógott ki, a kobold továbbra is angyali alakjában maradt, és vadul rángatózott a vadász kezében.

A nő a földre dobta a szörnyeteget, majd kitépte testéből a nyílvesszőt, aminek hegyes tüskéi a fél nyakát is magukkal rántották. A kobold erre felvette hüllőszerű vonásait; szeme leginkább egy kígyóéra hasonlított, bőrén pikkelyek jelentek meg. Amikor a lény megpróbálta hosszú agyarait a húsába mártani, a nő oldalra fordította a nyílvesszőt, és elkezdte a hegyével átvágni azt, ami a célpont nyakából megmaradt.

Ahogy a karjára vér fröccsent, Lucia elmosolyodott; imádott ítéleteket végrehajtani.

Épp csak végzett a lefejezéssel, amikor ismét megrezdültek a fülei. Valami figyel engem. Talpra szökkent, és körbepillantott. Valami itt, a közelben.

A hím. Érezte, hogy ő az – de hogy tudott idelopakodni?

Lucia az árnyékokat fürkészte, és majdnem felsikoltott, amikor egy arany szempár nézett vissza rá. – Miért követsz engem? – faggatta a férfit. Bizonyos esetekben fajok közötti tárgyalásokon is segédkezett, mivel türelmes és higgadt volt – vagy legalábbis azért, mert mindenki ezt hitte róla. Talán ő is valamilyen panasz miatt kereste fel.

A hím elindult felé, nem törődve az ösvénnyel, nyílegyenesen átvágott a bozóton. Sikerült felkeltenie egy lykán érdeklődését. Ez sosem jó ómen.

– Mégis hogy az ördögbe ne követnék egy ilyen takaros kis hölgyet? – kérdezte a férfi reszelős hangon. Az eső lemosta róla a mocskot, így teljes pompájában láthatta erőtől duzzadó mellkasát és hasát és markáns arcvonásait. A vérfarkas arca makacsságot tükrözött, az állán aprócska mélyedéssel, a bőre pedig bronzszínűre barnult, leszámítva a halvány nevetőráncokat aranyszínű szemei sarkában. Szempillái között esőcseppek üldögéltek.

Dús, sötét haja is elázott, és pár tincs az arcába lógott. Lucia mérget mert volna rá venni, hogy szárazon sötétbarna lenne.

A férfi pár pillanatig mélyen a szemébe nézett, aztán komótosan méregetni kezdte Lucia arcvonásait. A puszta tekintetével ízlelgette – mintha ő lett volna a föld leggyönyörűbb nője, akiért egész életében sóvárgott.

Lucia elfintorodott, ahogy egy pillanatra kívülről látta saját magát.

Amikor a farkas szemei a testére kalandoztak, a férfi remegő kézzel dörgölte meg az ajkait, kétségkívül élvezve a látványt.

Miért is ne tetszenél neki – Nem! Szedd össze magad, és viselkedj komolyan! És mindenekfelett légy észnél! – Kihez van szerencsém?

– Garreth MacRieve vagyok a lykánok klánjából. – A férfi egy lépést tett felé, mire Lucia távolodni kezdett tőle. Mintha körbe-körbejártak volna. – Sosem láttam még ilyen lövést.

Milyen eredeti szöveg. – Mert senki sem képes rá – válaszolta közönyösen.

A férfi szája egy pillanatra tényleg mosolyra húzódott?

– Cserébe eladtad a lelked az ördögnek?

Lucia kis híján felsóhajtott. Hogy az ördögnek? Azzal teljesen mást csináltam. Elnyomta magában az emlékeket, melyek mostanában egyre gyakrabban akartak a felszínre törni.

– Vagy tán az íjad van elvarázsolva?

– Az íjamban nincs semmi varázslatos, egyszerűen páratlan. – A fegyver több mint ezer éve szolgálta már, és minden nap ugyanolyan tökéletesen tette a dolgát, mint az átalakulása napján. A fekete kőrisfa felszíne szinte ragyogott, a díszes faragások pedig tovább emelték az íj pompáját. Egy rég elfeledett nyelv szavaival hirdették, hogy Lucia Skathi istennő szolgája. Az idők végezetéig. – Eszedbe sem jut, hogy egyszerűen – istennő adta – tehetségem van hozzá?

– Elképzelhető. De hogy valaki egyszerre ilyen tehetséges és szép is legyen? Aligha igazságos a többi nővel szemben.

Ezzel ő is egyetértett. A többi nő szerencséjére Lucia nem szállt ringbe a férfiak figyelméért.

– És ennél tetszetősebb sem lehetnél.

Ami azt illeti, ez már erős túlzás volt. A haja teljesen átázott. A ruhái dögunalmasak voltak – egy éppen elfogadható nadrág és egy egyszínű póló. Nem viselt se sminket, se ékszereket, de végül is ez mindig is így volt. Mióta megkapta az íját.

– Tündér vagy, vagy valkűr?

Íjász vagyok. Egy hétköznapi ruhákba bújtatott apáca. Árnyék a sarokban. – Tippelj! – Legalább nem nézte nimfának. Sajnos a két faj között sok volt a hasonlóság az elfszerű vonások miatt. Ezen felül viszont mindenben eltértek.

– Az íj és a hegyes fülek okán a tündér felé hajlanék. De látom a kis agyaraidat és karmaidat is, úgyhogy sajna nem lesz ennyire könnyű.

– Könnyű? Most mégis miről beszélsz?

A férfi nagyra tátotta a száját, majd egy szó nélkül be is csukta, és elismerően oldalra döntötte a fejét. Lucia érezte, hogy bármit is akart a férfi először mondani, most meggondolta magát. – A csábításról. A valkűrök híresek arról, hogy nehéz elcsavarni a fejüket.

El akarja csábítani? Szó sincs randevúról, udvarlásról, csak a szex. Férfiak! – Hogy nehéz? Ha így próbálsz a valkűrökkel kikezdeni – borostásan, véresen, félmeztelenül és sártól lucskosan –, nem is értem, eddig miért buktál el. Arról nem is beszélve, hogy krumpli- és cefreszagod van. Csak ki ne ugorjon a szívem!

A férfi megdörzsölte az arcát a tenyerével, és szemmel láthatóan meglepődött a borostáján. – Ez a nap nem a kedvencem.

– Akkor jobban teszed, ha visszakullogsz a gruppijaidhoz. Azt hallottam, egy nimfákkal töltött éjszakánál semmi sem szépíti meg jobban az embert. – Miért csattant így fel? Mintha irigy lett volna rájuk. Kezdte nyugtalannak érezni magát.

– Nem érdekelnek. – A férfi még közelebb húzódott. – Már azelőtt sem, hogy megláttalak. – Mélyen a szemébe nézett, mintha átlátott volna szigorú, fegyelmezett külsején, egyenesen Lucia zabolátlan lelkéig. Mintha tudná, hogy az álcája egy hitvány kártyavár, amit egyetlen érintéssel porba dönthet.

Sötétség uralkodik a lelkedben, Lucia, figyelmeztette Skathi évszázadokkal ezelőtt. Mindig készen kell állnod rá, hogy megfékezd!

Igen, készen. Haza kellett mennie, távol ettől a búgó hangú vérfarkastól. Egyszer már a vesztét jelentette egy jóképű férfi. Egy vonzó arc, ami egy szörnyet takart.

Akárcsak ez itt az orra előtt.

– A vonzalom nem kölcsönös – mondta a nő higgadtan. – Hagyj magamra! – Azzal megfordult, hogy megszabaduljon célpontja tetemétől. A vízbe akarta dobni, hogy az ott élő állatok semmisítsék meg a maradványokat. Amikor lehajolt a kobold fejéért, a lykán megragadta a testet, mintha csak egy úriember vett volna fel egy elejtett zsebkendőt. Hihetetlen. A testrészeket a zavaros vízbe hajították.

Dolga végeztével Lucia megtörölte a kezét, és elindult hazafelé.

Ő viszont követte.

Lucia megállt, és miután egy pillanatig az eget bámulta, megszólította a férfit. – Ne vesztegesd az idődet és az energiádat, farkas! Ha létezik a biztos fogásnak ellentéte, az én vagyok.

– Miért, mert lykán vagyok?

Mert férfi vagy. – Igazad volt – valkűr vagyok. Az én fajtám csak egy fokkal tartja jobbnak a tiédet az állatoknál. – Lucia nem hazudott. Bár a lykánok nem tartoztak a hivatalos ellenségeik közé, mint a vámpírok, az idősebb valkűrök küzdöttek velük a korábbi Felemelkedések során – a Szövetség minden rendjére kiterjedő háborúkban. Azt mondták, szinte kizárólag akkor változtak át teljesen, ha a párjuk vagy az ivadékaik veszélyben voltak, de a bennük lakó fenevad puszta gondolata is okot adott az aggodalomra…

De hová tűnt a meggyőződés Lucia hangjából?

– Az meglehet, de minek tartasz te engem? – A férfi hunyorogva figyelte őt. – Te biztosan nem így érzel, különben nem akarnál lefeküdni velem.

Lucia szája tátva maradt. – Lefeküdni veled? Találkoztam már pár önelégült hímmel, de egyértelműen te vagy a nagyképűség királya.

A férfi arca elkomorult. – Hogy a királya? Nagyon frappáns megfogalmazás. – Aztán gyorsan összeszedte magát. – Akkor legalább egy szívességet tegyél meg! Áruld el a neved!

Hangosan kifújta a levegőt. – Lucia vagyok, a vadász – válaszolta vonakodva.

– Lousha – ismételte a farkas.

Mostanáig mindenki Lúsziának ejtette a nevét, de az erős skót akcentusa miatt a férfi szájából inkább Lússának hangzott. Már ettől is majdnem kirázta a hideg.

– Nos hát, Lousha, a vadász – mondta csintalan mosollyal az arcán –, engem sikeresen elejtettél.

A nő egész testét bizsergés járta át, de egy pillanattal később már a félelemtől reszketett. Nem lett volna szabad így reagálnia. A fickó épp most hagyott ott egy csapat nimfát és egy orgiát. Biztosan ágyba akart vinni valakit még ma este.

És ezt ő nem adhatja meg neki – még akkor sem, ha akarná – egy elkerülhetetlen katasztrófa nélkül.

De akkor miért siklott végig a tekintete azon az eső áztatta mellkason? A szemei követték a köldökétől húzódó szőrszálakat a lecsúszott farmernadrág derekán át, egészen… majdnem felsikoltott a kitüremkedés láttán.

Lucia észrevette, hogy a farkas szinte ugyanígy vizslatta az ő testét – mivel a dudor egyre nőtt. Hirtelen felkapta a fejét, és látta, hogy a lykán szemei a melleire tapadtak. A mellbimbói a vizes pólónak feszültek, ő pedig úgy bámulta a ruhadarabot, mintha a puszta tekintetével akarta volna letépni róla.

Amikor ismét egymás szemébe néztek, a férfi szemei megint kéken ragyogtak, ami újból emlékeztette Luciát, miért nem szabad szóba állnia vele. – Fuss csak tovább, farkas! Különben megbánod, hogy követtél.

– Szó sem lehet róla, valkűr.

– Miért? – Az eltökéltségét látva egy gondolat fészkelte be magát a nő fejébe, de annyira nevetségesnek tűnt, hogy azonnal megpróbálta elhessegetni onnan. De az nem tágított. – Nem én vagyok… a társad, vagy ilyesmi, igaz? – Az nem lehetett.

– Nem. De talán azt sem bánnám.

Hála az isteneknek. – Akkor kotródj!

Amikor a farkas mégis egy lépést tett felé, ő gondolkodás nélkül megragadta az íját, és egy vesszőt illesztett a húrra. Egyenesen a férfi szívére célzott, ami ugyan nem ölne meg egy hozzá hasonló halhatatlant, de jó időre befogná a száját.

– Még egy mozdulat, és lövök.

A férfi viszont ennek ellenére sem állt meg. – Biztosan nem tennéd. Hiszen nem akarlak bántani.

– Ez nemcsak üres fenyegetés – mondta szigorú hangon. A férfi tekintetében türelmetlenség tükröződött, mintha nem értené, miért nem bízik benne. – Le foglak lőni, ha még közelebb jössz.

Közelebb jött. Ő pedig szíven lőtte. Vagyis tíz centivel mellé, mivel az utolsó pillanatban egy hajszálnyival változtatott az irányzékon.

A nyílvessző befúrta magát izmos testébe, míg csak a tollak látszottak belőle. – Az isten szerelmére, asszony! – kiáltotta Garreth, és meredten bámulta a mellkasát.

– Mondtam, hogy ne gyere közelebb – válaszolta Lucia szenvtelenül.

A férfi megragadta a tollakat, és megpróbálta kitépni a vesszőt, de a tüskék miatt a nyíl egy centit sem engedett. Ahogy ügyetlenül a hátához kapott, felmordult: – Segíts kiszedni ezt a vacakot!

Lucia értetlenül bámult vissza rá. – Az én dolgom betenni a nyilakat. A többi nem rám tartozik.

– Most igen – mondta a férfi kidülledő szemekkel.

Lucia szája meglepetésében egy pillanatra megremegett.

Micsoda őrült, vad lykán. Aztán erőt vett magán. – Miért is kellene?

– Azért, valkűr – kezdte a farkas, és ismét elindult felé, mintha tudomást sem vett volna a nyílról a testében –, mert még ma este egy ágyban fogunk hálni, és azon fogsz tépelődni, miért is lőtted meg a partnered.

A nő hangosan felsóhajtott, és egy újabb nyilat engedett útjára. – Te jó ég! Milyen kis buta vagyok! Mit is mondtál?

A férfi nem tágított. – Amikor azokat a telt ajkakat fogom csókolni…

Újabb nyílvessző csapódott a testébe.

Most már három sebhely éktelenkedett a férfi csodálatos testén, és három vércsík csordult végig a kőkemény izmok domborulatain. Végül összeszorított fogakkal szólalt meg.

– Mocskosul fáj, kislány, de mégiscsak biztató a helyzet.

– Ezt meg miből gondolod?

– Nemrég százszor ekkora távolságból végeztél a kobolddal, egyszerre három nyílvesszővel. Én csak a mellkasomba kaptam hármat. Az övé talán pofon volt, de engem legfeljebb csiklandozol. Nem akarsz megölni, ami jó jel. Talán felétek így szokás flörtölni?

Lucia gondolatai ismét kitisztultak, és eszébe jutott a fogadalma. – Nem flörtölök veled – hidd el, azt észrevennéd. – Mert az rögtön katasztrófát jelentene. A pokolba, még mindig nem állt meg.

– Ha valóban vadász vagy, nem fogod hagyni, hogy egy farkas szenvedjen. Lefogadom, hogy általában csak akkor nyúlsz az íjadért, ha ölni akarsz – nem pedig azért, hogy kínozz valakit.

Ebben igaza volt. Sosem kínzott meg egyetlen élőlényt sem. Hacsak nem kényszerítették ki belőle. – Jól van hát. Ha segítek kivenni őket, végre békén hagysz?

– Hogy elmenjek? Akkor inkább megtartom őket akasztónak, valkűr.

Ahogy befejezte a mondatot, a férfi az öklével rácsapott az első vessző végére, mire a nyíl hegye megjelent a hátában. A vérfarkas hátranyúlt, és sikerült megfognia a hegy legvégét. Összeszorított fogakkal húzni kezdte a nyílvesszőt, és a tollak egymás után tűntek el a mellkasában.

Miközben Lucia tátott szájjal bámulta elszántságát, a férfi egyszerűen a földre dobta a véres fadarabot, majd ugyanígy nekilátott a következő nyílvesszőnek is. Ismét egész testében megfeszült, és amikor megszabadult a vesszőtől, szemlátomást ellazult – egy kicsit. Mintha szexuális kielégülést keresne, de az éhsége végtelen volna.

A nőt egy kicsit lenyűgözte, hogy inkább ezt csinálja végig, mint hogy elfogadja a segítségét. Könnyedén letörhette volna a nyilak hegyét, hogy aztán elölről húzzák ki a csonkokat, ehelyett a fájdalmat választotta – csak mert nem akart tágítani mellőle?

Az ereje lenyűgözte, akárcsak az állhatatossága. De ismét a józan eszére kellett hallgatnia, amitől égnek álltak a szőrszálak a hátán.

Amikor nekiállt kivenni az utolsó nyílvesszőt, a farkas újból elindult felé, és szinte szemrebbenés nélkül tépte ki magából a fadarabot. Elszánt tekintetét egy pillanatra sem vette le Luciáról.

A nő egy lépést hátrált, és elgondolkodott rajta, hogy leterítse-e a lykánt utolsó megmaradt nyílvesszőjével. Bár nem lett volna halálos a lövés, egy lyuk a homlokán határozottan lelassította volna üldözőjét.

– Azt hiszem, ezek után igazán megérdemelném, hogy itt maradhassak. És egy csókot is, tőled.

Lucia idegesen csettintett a nyelvével. – Mintha megelégednél egy csókkal! Elvárnád, hogy lefeküdjek veled, de erről szó sem lehet…

– De te is akarod, nem igaz?

Hogy a magáévá tegye ott, azonnal, a sárban és izzadságban hemperegve? Nagyot nyelt. A férfi lykán volt – azt akarná, hogy négykézláb térdeljen előtte… A gondolattól hangosan zakatolni kezdett a szíve, de makacsul megrázta a fejét. – Ugyan már! Fogd fel, MacRieve, én valkűr vagyok! Engem nem a te állatias… vágyaid vezérelnek.

A férfi hangja nem volt több mély morgásnál. – Ha velem töltesz egy éjszakát, Lousha, máshogy fogod gondolni.

4

Garreth egész testét az adrenalin és az akarat vezérelte, eltompítva a sebeiből sugárzó fájdalmat. Kizárólag a férfiasságában tomboló feszültséget és az előtte álló teremtmény iránti vágyat érezte.

Egy valkűr. Ismét elcsodálkozott rajta, hogy a sors egy pajzsszüzet rendelt mellé, hogy a társa legyen. Most már azt sem tudta, hogy nevessen, vagy dühében üvöltsön. Valószínűleg átkozottul boldognak érezte volna magát, ha a nőstény végre enged a köztük vibráló vonzalomnak.

Alig pár órája kívánta, bárcsak egy nő kihívást jelentene a számára. Most pedig azon tűnődött, miért nem adta még be a derekát. Egyértelműen kívánta őt; a párja illata annyira mámorító volt, hogy legszívesebben térdre rogyott volna előtte – hogy megízlelje őt. A mellbimbói olyan keménynek tűntek, hogy biztosan sajogtak a fájdalomtól.

De akkor miért ellenkezett? Igen, most már megbánta a kívánságát. Egy pillanatra eszébe jutott, vajon azzal el tudja-e csavarni a fejét, ha elmondja neki, hogy egy királlyal áll szemben.

Aztán a férfi elfintorodott, amikor egy másik gondolat fészkelte be magát a fejébe. – Talán egy másik hím… is a magáévá akar tenni? – Talán még aznap este ölnie kell érte.

– Hogy egy hím? Engem? Senki!

Tehát a szíve nem foglalt. Akkor nekem kell megnyernem magamnak. Ajkai önkéntelenül is mosolyra húzódtak.

– És nem is fog, soha – fogadkozott a nő.

– Hm. Csakugyan?

A vigyorgása biztosan feldühítette. – M… már mondtam, nem érdekelsz. Nálam közömbösebb nő nem is létezik.

– Elfelejted, hogy lykán vagyok. Csiklandozza az orrom az érdeklődésed. – Az istenekre! Az illata olyan hatással volt rá, mint valami drog, annyira édes volt.

A nő arcán halvány rózsaszín foltok jelentek meg. – Talán egy másik hím érdekelt a pályán.

Garreth érezte, ahogy a féltékenység égetni kezdi belülről. Sosem tapasztalt még csak hasonlót sem. Előtte termett, mielőtt a nő felhúzhatta volna a szemöldökét, és durva, kemény tenyerét a valkűr nyakának finom bőrére tapasztotta. – Vond vissza! – A meccsen felgyülemlett agresszióval megbirkózott. A keresés közben az adrenalin szintje az egekbe szökött, de ez sem jelentett problémát. A féltékenység viszont minden gátat átszakított odabent.

– Különben?

– Különben addig csókollak, amíg elfelejted azt a valakit. – Mindent be fog vetni, amit a csábításról mostanáig tanult, hogy megszerezze ezt a nőt. – Megállás nélkül. Amíg könyörögni fogsz, hogy folytassam.

A közelben egy villám csapott a földbe, a valkűr viszont látszólag észre sem vette. Garreth érezte, hogy kívánja őt, hogy öntudatlanul a testéhez szorítja a csípőjét, ezzel is tovább hergelve őt. Miért nem tudta elengedni magát?

A nő úgy bámulta az ajkait, mintha közben már róla fantáziálna. Aztán viszont szinte lenézően szólt hozzá: – Időzítésből jelest érdemelsz, farkas. Az egyszer biztos.

– Nem értelek, valkűr – mondta MacRieve reszelős hangon. – Hogy lehet egy csók rosszul időzített?

Vajon milyen lenne? Nem mintha lenne összehasonlítási alapja. Veszélyes játékot játszol, Lucia.

A férfi közelebb hajolt, orrát a hajához szorította – hegyes fülein még a forró lélegzetét is érezte.

Csak a füleimet ne! Testének az egyik legérzékenyebb pontja volt, a farkas pedig éppen a hegyéhez dörgölte az ajkait. Annyira jó érzés…

– Ó, szóval ezt szereti a kislány? – kérdezte, és megismételte a mozdulatot. Amikor Lucia a karjaiba rogyott, kihasználta az alkalmat, és a testét egy fának szorította.

A férfi mindkét karjával a fának támaszkodott, éppen a feje mellett, ezzel is emlékeztetve őt elképesztő erejére. A lykánok voltak a Szövetség legerősebb tagjai, képesek puszta kézzel vonatokat emelgetni. Kettétörhette volna őt, akár egy rongybabát, mégis gyengéden bánt vele pár perccel a durva rögbimeccs után is.

Még azután is, hogy meglőttem.

A férfi még közelebb húzódott hozzá, míg a testük összeért. Amikor MacRieve arra a pontra nézett, ahol a mellei az ő sebzett mellkasához értek, érezte, ahogy a pénisze hirtelen lüktetni kezd, és Lucia utolsó csepp józan eszét használva magához tért.

El kellett szöknie a vérfarkastól, de biztos volt benne, hogy nem tudja lerázni a Val Hallig vezető úton. Ráadásul a menekülés nem igazán egyezett a valkűrök természetével.

Fejbe kell lőnöm, ha nincs más ötletem. Közelről. Egyébként amilyen gyors, még kikerülné a nyilat. És tovább kínozná. – MacRieve, most utoljára…

A férfi ajkai azonnal a nyakára tapadtak, és őt elnémította a gyönyör, ahogy MacRieve a hideg bőrét nyalogatta. Ahogy az élvezettől és a meglepetéstől is kirázta hideg, a fejét felfelé fordította, és a fákat bámulva harapdálta az ajkait.

Viszont amikor a farkas óriásira duzzadt hímtagja hozzáért, felkiáltott: – Eressz el, azonnal!

Amikor fogva tartója meg sem moccant, Lucia az egyik sebébe mélyesztette hüvelykujját. A farkas sötét karmai a fatörzsbe mélyedtek, de nem eresztette. – Asszony, ez mocskosul fáj.

– Akkor ne csókolgass tovább!

– Nincs az a fájdalom. – A férfi ismét a nyakához hajolt. Mintha nemcsak csókolgatta, hanem ízelgette is…, nyugtatgatta is volna.

– Hidd el, tudom, hogy kell fájdalmat okozni – fenyegetőzött Lucia erőtlenül, de csak arra koncentrált, hogy a szemei nyitva maradjanak.

– Csak egyetlen fájdalmat érzek a testemben – válaszolta, és alig észrevehető mosollyal a szája sarkában elhúzódott tőle. – És azt te hamarosan megszünteted.

Annyira faragatlan és szexi. Lucia nem emlékezett, mikor érzett ennyi izgalmat egy hím társaságában… Aztán a gondolatai elkalandoztak.

De, emlékszem a legutóbbira. Tisztán. Lucia még mindig annak a kalandnak az árát nyögte. Megpróbált elszaladni, de a farkas magához szorította. És Freya szerelmére, ő is ezt akarta. Nem! Nem tettetheti tovább, hogy egy átlagos nő, aki a föld legkívánatosabb férfijával igyekszik egy kis futó románcba kezdeni. – Soha, MacRieve!

Tudott olyan ádáz lenni, mint a nővérei bármelyike. Csak mert egy valkűr vele született vadsága nem a legmeghatározóbb tulajdonsága egy konfliktus kezelésében, még nem jelentette, hogy nem tudta előhívni magából. – Ha még egyszer megcsókolsz, lykán, megbánod!

És ismét megcsókolta. Ő pedig ágyékon rúgta, és elhajolt előle. Ahogy a férfi térdre rogyott, Lucia elrohant előle, de tisztán hallotta, ahogy felmordult: – Azért se bántam meg.

5

Garreth ismét a nő nyomába eredt, követve mámorító illatát a lápvidéken át. Az ágyéka még mindig sajgott a lefegyverző rúgástól, a sebek a mellkasán pedig szinte lángoltak.

– Érezlek, tudom, hogy a közelben vagy. – A valkűr valóban nincs messze. A férfi egy helyben toporgott, és hunyorogva nézett körbe. – Ne próbálj menekülni! Úgysem szöksz el. – De mindent megadnánk egy kis vadászatért. Te jó ég, mennyire! – Már csak egy nyilad maradt!

– Az az egy is több mint elég – suttogta a nő a feje felett.

Mielőtt Garreth felemelhette volna a fejét, a valkűr már földre is vitte; térdét a vállának szorította, és a nyílvessző hegye a homlokának feszült.

– Nagyon… tetszel… nekem, kislány! – nyögte a férfi mély, csodálkozó hangon. Annyira gyönyörű, annyira vad. Egy bosszúálló angyal, akinek a bizarr íja mintha ragyogott volna.

A homlokán ejtett sebből a vér végigcsordult a halántékán. – Nem lőheted ki a nyilat, valkűr. Te is érzel valamit irántam. – A nő tanácstalannak tűnt, mintha a puszta habozása ejtette volna zavarba. – Lefogadom, hogy ha elszánod magad egy lépésre, soha sem hátrálsz meg.

Erre csikorgatni kezdte a fogait, szemlátomást összeszedve minden akaraterejét.

– De nem tudod megtenni. – Abban a pillanatban, ahogy a nő egy kicsit lazábban tartotta a húrt, Garreth lelökte őt a mellkasáról, és a saját testével szorította a földhöz. A férfi hangosan felnyögött, amikor érezte maga alatt a telt idomokat. Mindketten ziháltak, amitől a nő mellei még kívánatosabban feszültek a testéhez.

Egy valódi apró szépség volt tökéletes, aranyló bőrével és telt ajkaival. Ahogy a haja száradt, kezdett sötét karamell-színűvé válni. A tapintása mint a selyemé, az illata pedig egyenesen mennyei volt. Az otthon illata. – Te is tudod, hogy így kell lennie.

Az istenekre, igaza van! Mintha nem először csinálták volna. Mintha ismerte volna az érintését, és tudta volna, mennyire odavan érte.

Mégis mi történik vele? A férfi jól gondolta – ha valamit elhatározott, még sosem kellett meghátrálnia. És mégse tudta lelőni!

A férfi szája az övére ereszkedett. Épp amikor le akarta lökni magáról, a farkas felnyögött; mintha a puszta érintése akkora örömöt jelentett volna, amit képtelen volt magában tartani. Egyre hevesebben csókolta, feszes ajkaival és a nyelvével is ingerelve őt.

Mennyire döbbenetes egy csók ennyi idő után! És a teste melege a hideg esőben!

Villám cikázott fölöttük az égen, és tudta, hogy ő a felelős érte. Bal kezéből szinte kihullott az íj, a másikkal pedig a férfi tarkóját szorította. Amikor kinyitotta a száját, hogy levegőért kapjon, a férfi behatolt a nyelvével, ő pedig mozdulatlanul hagyta, hogy kényeztesse.

A farkas egyszer csak elhúzódott tőle, és mélyen a szemébe nézett – a tekintetében a férfiasság tettre kész lángjával –, ami azt súgta, hamarosan bűnös élvezetekben lesz része. Ó, az a tekintet! Teljesen elvette az eszét…

– A szemed kezd ezüstre váltani – mondta egyre erősebb akcentussal. – Te is kívánsz engem. Most csókolj vissza! – parancsolta a férfi, mielőtt ismét lehajolt volna.

Hosszú élete során sokan próbálták már elcsábítani Luciát, de mostanáig mindenkit könnyedén félrelökött az útjából. Mi lehetett annyira más ebben a lykánban? Mintha a farkas pontosan tudta volna, hogyan ébressze fel benne a vágyat – a szunnyadó vadságot. A sötét oldalát, ami mindig azzal fenyegetett, hogy átveszi fölötte az irányítást. Nem lesz több, csak egy csók. Nem engedem, hogy annál több legyen…

Egy csapásra ellepte testét a vágy, és érezte, hogy a mellei elnehezülnek. Az odabent rejtőző vadság. Nem tudom visszatartani…

Olyan rég szomjazott már erre. És a préda itt volt előtte. Ahogy az élvezet egyre csak nőtt, úgy vesztette el az irányítást… egyik pillanatról…

A másikra. Annyira… helyesnek tűnt. Egy hangos nyögéssel feladta a küzdelmet.

Az ösztön már szinte üvöltött a fejében. – Szüksége van rád. Beleörül, ha nem lehet a párjával…

Végre nem rántotta félre az ajkait, készségesen hagyta, hogy bármit csináljon. Garreth a nyelvével ízlelgette őt, kiélvezve minden pillanatot. Amikor a nő óvatosan megnyalta a nyelvét, majd felrobbant a vágytól, és még erősebben szorította magához.

Megadta magát. Nekem. A férfi legszívesebben felmordult volna örömében. Ma éjszaka a nőmmel térek haza. Nemcsak az ágyamba, az életembe is be fog kerülni. Végre. Már olyan régóta várt rá.

Luciára.

A nő nyelvének minden apró mozdulata tovább fűtötte benne a vágyakozást. Amikor igazán egymásnak estek a nyelvükkel, és levegőért is egyszerre kapkodtak, Lucia váratlanul felnyögött.

Attól a pillanattól kezdve mintha egy gát szakadt volna fel, mintha Garrethhez hasonlóan ő is századok óta várt volna erre az estére. Úgy tűnt, ugyanúgy vágyott rá, sőt, mintha még nála is jobban szenvedett volna a hiányától.

Mélyen megcsókolta a nőt, egyik kezével a csípőjét szorítva, a másikat pedig a melléhez emelte. Az utolsó pillanatban viszont elszállt a bátorsága. De mintha csak egy álomban lett volna, Lucia egy halk sóhajtással a tenyeréhez emelte a mellét. – Az istenekre, az őrületbe kergetsz, Lousha! – mondta Garreth két csók között. Egymás után megragadta dús, puha kebleit, és finoman masszírozni kezdte őket.

A nő egész testében megremegett, majd hangosan felsikított, amikor a hüvelykujjával az egyik megkeményedett mellbimbót kezdte simogatni. Ahogy Garreth lehajolt, hogy az ajkai közé vegye a bimbót, Lucia felkapta a fejét.

– Mit akarsz…

A férfi a pólóján keresztül kezdte szívni a mellbimbót, és a kérdés egy mély nyögésbe fordult át. Amikor az íjász kezéből kiesett a fegyvere, és két kézzel szorította a fejét a melléhez, Garreth számára nem maradt más a világból, csak a társa – az illata, a látványa, érzéki testének tapintása. Miközben a mellével játszadozott, lenyúlt a nő lábához, és lecsatolta a bőr tegezt a combjáról.

Ahogy Garreth elkezdte felfedezni a testét, a nő továbbra is két kézzel szorította a nyakát, és közben egyre hangosabban nyögdécselt.

De akkor megszólalt: – Ennél nem szabad többet, MacRieve, csak ennyit…

– Rendben, csak ennyit. – Egyelőre.

Készséges volta mintha felbátorította volna, elűzve az utolsó csepp kétségét is. A nő megfordult, fölötte termett, és a nemi szervét az övéhez kezdte dörgölni. Mindennél jobban vágyott rá, hogy a magáévá tegye, hogy zsenge húsát a sajátjaként jelölhesse meg, de még soha sem látott nőstényt, akiben ennyire sok feszültség gyülemlett volna fel. Amikor a péniszéhez ért, és majdnem megfosztotta őt a magjától, sietve újra maga alá gyűrte Luciát.

Mindkettejüket az agresszió vezérelte – mindketten irányítani akartak, ezért újra és újra átfordultak.

Garrethnek semmi kifogása nem volt ellene, hogy Lucia megülje, mint egy lovat – de nem most. Most azt akarta, hogy a kezei a feje fölött, a lábai pedig a dereka körül legyenek, és a szemei csak őt nézzék. Ezért fölülkerekedett rajta, és a csípőjét beékelte a nő combjai közé.

Végre Lucia is megadta magát az akaratának, de csak miután aprócska karmaival végigmart a hátán. Garreth hátravetett fejjel üvöltött fel az élvezettől. A nő teljesen megőrjítette, és ha lehet, még jobban felajzotta. Minden egyes sikollyal jobban kívánta őt. Hogyan élhetnék ezután nélküle?

Akkor viszont egy apró kétely fészkelte be magát a fejébe. Még sosem érzett így nőstény iránt. Felfogta, hogy az élete örökre megváltozik, ha most nem fogja vissza magát. Rémisztő gondolat, bármilyen férfiról van is szó. Mégis, amikor lenézett rá, Garreth tudta, hogy ő mindent megér a számára.

Ezzel a gondolattal lenyúlt a nő combjához, és a karmával felhasította a nadrágja ülepét. Miközben felhúzta a tönkretett ruhadarabot Lucia derekára, ügyetlenül lerángatta a saját farmerjét a térdéig.

A nő bugyija aprócska volt és fekete – őrülten szexi. Garreth becsúsztatta az ujjait, de mielőtt letéphette volna róla, a nő megragadta a csuklóját. – Ne!

– Nem várhatok tovább, már túl sokáig… – A farkam nemsokára felrobban. Azt akarta – hogy benne legyen. Olyan mélyre akarta juttatni a magját, amennyire csak lehet, hogy egy életre megjelölje őt a sajátjaként.

Ő viszont megrázta a fejét, és a szemeiben a rettegés fénye tűnt fel. – Nem tehetem. Muszáj… fent maradnia.

Teljes a káosz. – Csábítsd el!

Garreth ezért lehajolt a nő combjaihoz, és megcsókolta a nedves textilen keresztül. Lucia először felsóhajtott, de ezt hamarosan hangos nyögések követték, ahogy a férfi a nyelvével és az orrával kényeztette. Ahogy öntudatlanul ringatni kezdte a csípőjét, Garreth ismét megpróbált megszabadulni a fehérneműtől.

– Várj! – kiáltotta Lucia.

A férfi felmordult, rávetette magát a nőre, és vadul belemarkolt a hajába. – Lousha, muszáj a magamévá tennem téged. Élvezni fogod, és a végén sikítani fogsz a gyönyörtől. – Garreth minden egyes szavát egy csípőmozdulattal kísérte.

Amikor a férfiassága a fekete bugyihoz ért, a nő szemei elkerekedtek. – Ó… ó!

– Mindjárt elélvezel, igaz?

A nő bólogatott. – Azt hiszem… Nem tudom…

Tudni fogod. A csúcsra juttatja. Elkezdett újra hozzádörgölőzni.

– Ó! Ezt abba ne hagyd! Kérlek…!

– Hogy ezt?

– Igen, pont ott! Ó, igen! – A nő a porban vonaglott. – Csak ne hagyd abba!

– Nem fogom. Lehet, hogy mindjárt rád mászok, de nem fogom abbahagyni. – Garreth folytatta a dörgölőzést, és szenvedett, de visszatartotta az orgazmusát. Már közel járt hozzá; a pénisze szinte görcsben volt, és ő is érezte a nedvességet.

Egy villám a közvetlenül mellettük álló fába csapódott – Lucia észre sem vette, ő pedig azonnal meg is feledkezett róla, amikor meglátta a nő mámoros tekintetét, az ezüstösen csillogó szemeket… Az istenekre, most fog elélvezni!– Igen, Lousha! – Ahogy tovább vonaglott rajta, lehúzott nadrággal a lába szárán, Garreth mindennél jobban szeretett volna belé hatolni, hogy érezhesse minden apró mozdulatát. – Ne fogd vissza magad, a kedvemért…

A nő felsikoltott, lábait széttárta, és méretes melleit elképesztő erővel szorította Garreth mellkasához. Miközben a férfi tovább mozgatta a csípőjét, a valkűr a hátába vájta karmait, és úgy szorította magához.

Az enyém! Most már az enyém vagy… Garreth lehajolt a füléhez. – Magadba bolondítottál. Ezzel minden megváltozott. – A férfi kettejük közé nyúlva ismét megragadta a bugyit. – Ezért most a magamévá teszlek, hosszan és keményen, szépségem, mert ha már a rabszolgád lettem – szeretném, ha néha parancsolhatnék is neked.

Azzal letépte róla a fehérneműt, és a pénisze feje hozzáért a nő orgazmustól nedves szeméremajkaihoz. Garreth szemei csaknem kifordultak a gyönyörtől, de a következő pillanatban a nő felkiáltott: – Ne!

Lucia megpróbálta lelökni magáról. – Ne, ne csináld! – Egy pillanat alatt elszállt belőle a vágy, mintha csak egy vödör jeges vizet öntött volna a nőre. – Nem tehetem!

– Mégis hogy a pokolba gondolod?

A valkűr továbbra is menekülni próbált. – Eressz el! – A félelem vezeti. – Bár a farka majdnem eldurrant, és úgy lüktetett, mintha rácsapott volna egy ajtót, végül hagyta, hogy a nő feltápászkodjon. A heréi elnehezültek, és úgy érezte, bármelyik percben leszakadhatnak.

– Nem akarom ezt… nem is akartam.

Egy átkozott csípőmozdulatra volt tőle, hogy megjelölje a párját… – Hogy nem akartad? – Garreth azonnal talpra ugrott, és felrángatta a nadrágját. Ahogy megpróbálta felhúzni a zipzárját duzzadt férfiassága a fölött, a kéjvágya éktelen haraggá változott. – Nekem úgy tűnt, önszántadból vonaglottál alattam, és nyalogattad a nyelvemet!

A nő hüledezve próbálta rendbe szedni a ruháit, és sietve felkapta az íját és a tegezét. Amikor a fegyvere a helyére került, mindkettőjüknek a fekete bugyira tapadt a szeme, amit Garreth egy pillanattal korábban tépett darabokra. Lucia lehajolt érte, de ő megelőzte, és begyömöszölte a fehérneműt a nadrágzsebébe.

A nő értetlenül pislogott rá, és hátrálni kezdett.

– Ne hagyj itt! – morogta a férfi. – Azt hiszed, nem foglak követni?

– Te ezt nem érted.

A szemei… egy emlék kísérti őt? – Akkor magyarázd el! A fajtám miatt van?

– Ha megpróbálsz követni, é… én egy életre meggyűlöllek.

Bassza meg! Mégis mi történt? Úgy nézett ki, mintha a nő az életét féltette volna.

Hirtelen Bowen kuzinjának tragikus története elevenedett meg a szemei előtt. Az életunt Bowen intő példa volt minden lykán hímnek; ez történhet, ha valakinek a társa – aki nem a falkához tartozik – elszökik.

Bowen nőstényét menekülés közben érte utol a vég, és borzasztó halált halt.

Amikor Garreth arra gondolt, hogy Luciának baja eshet, a félelem hideg fogai téptek a húsába. Zihálva szedte a levegőt, és megpróbálta összeszedni magát, miközben a világ legfontosabb embere egyre csak távolodott tőle.

6

Mi is történt az előbb? És hogyan?

Lucia kis híján… paráználkodott, amivel eldobta volna tisztaságát, és vele a képességeit, közvetlenül a Felemelkedés előtt!

Egy ballépés miatt elveszhetett volna minden hatalma. Hiszen Skathi ajándéka nem akármi volt. Lucia íjásztudását csak kölcsönbe kapta – amit szigorú feltételekhez kötöttek.

Milyen kevésen múlott! Milyen kevésen…

A teste viszont még most is az érintésére áhítozott – még többre.

Lucia tisztázta a kérdést a fejében. A Felemelkedés egyet jelentett Cruachcsal. Ha beadja a derekát a lykánnak, elfelejtheti az íját. Védtelen maradna, ha a Megtört Vérszomjas kiszabadulna a börtönéből, és eljönne érte. Hogy megfizessen mindenért…

Bármit is látott MacRieve a tekintetében, felemelt kezekkel hátrált el tőle. – Nyugalom, kislány! Ne félj! Nincs mitől tartanod.

Azt tudta, hogy a szíve majd kiugrott, és biztosan rémült szemekkel bámulta a férfit. – É… én nem félek tőled!

Csak tőle félek – hogy megint a hullákkal teli odújába hurcol. A kezét a szájához kapta, és hangosan öklendezni kezdett.

Lucia, húst és bort kaptál tőlem…

– Nyugodj meg, valkűr! Nem akartalak felzaklatni. – MacRieve öntudatlanul is merev péniszéhez kapott, mintha fájt volna – és Lucia teste még most is a látvány rabja volt.

– Ha mindenáron menni akarsz, csak annyit kérek, gyere vissza ide a hétvégén – mondta határozottan, mintha óriási engedményt tett volna. – Szombaton délben, ugyanitt. Addigra mindketten lenyugszunk, és lesz időnk átgondolni a helyzetet.

Az ajánlat valóban meglepte. – Én… nem is tudom. – Igaz, hogy a férfi azt mondta, nem a párja, a reakcióiból ítélve viszont minden bizonnyal hazudott. Különben most is csak a vállára kapta volna, és elráncigálja a barlangjába, miközben azt acsarogja: „Enyém!” – Rendben, megegyeztünk – hazudta Lucia. Régóta nem érezte magát így férfival. Pontosan ötszáz éve.

Szombat este egy csepp eső sem esett a mocsárban. Mindenhol csend volt.

Garreth délelőtt negyed tizenegy óta ácsorgott itt. Hajnalban felpattant a szeme, és mivel túlságosan izgult ahhoz, hogy ágyban maradjon, elkezdett készülődni. Szeretett volna igényesen felöltözni, hogy a ruhái is egy vezérhez illőek legyenek. Lucia minden bizonnyal mocskos szájú, piás bajkeverőnek gondolta.

Aztán rájött, hogy a szekrényében kizárólag szakadt farmerek, kopott bakancsok és pulóverek hevernek.

Aligha illett ez a stílus a nő kifinomult szépségéhez. Az ördögbe, hiszen úgysem számított. Nem fog eljönni. Azt viszont nem tudta, miért. Persze, a valkűrök gyűlölték a lykánokat, sőt, állatoknak tartották őket. De Lucia nem nézte le őt.

Az istenekre, de mennyire nem! Hagyta, hogy kielégítse, aztán viszont nem is törődött azzal, hogy ő is ugyanígy vágyott rá. Láthatta Luciát, miközben a gyönyörtől vonaglott alatta, és ehhez hasonlót még egyetlen nővel sem tapasztalt.

Arcának puszta emlékétől is duzzadni kezdett a pénisze kopott farmerjában. Lenyúlt, hogy megigazítsa hímtagját a hirtelen szűknek tűnő nadrágban. Egész héten ilyen volt – kanos, mint amikor egy tinédzser először jár bordélyházban –, bármennyiszer könnyített is magán. Remélte, hogy ma végre beléhatolhat, amit ezer különböző módon is lejátszott már a fejében.

De biztosan nem lesz itt. Ránézett az órára a műholdas telefonján. Este tíz. Egyértelműen kár volt tovább várnia. Úgy tűnt, Lucia valóban nem könnyű eset. Garreth kívánsága beteljesült, és most azért fohászkodott, bár meg se történt volna.

Amint faképnél hagyta őt azon az éjszakán, a férfi elrángatta Munrót és Uilleamot a még mindig zajló meccsről.

– Mindent ki kell derítenünk az új szomszédjainkról, a valkűrökről. Mindegyikőjükről. – Elképesztőnek találta, mennyire keveset tudtak a lykánok erről a rendről. Aztán újra megeskette a barátait. – Nem mondhattok erről semmit. Senkinek. – Ha a vének fülébe jutna, hogy egy valkűr lehet a királynőjük…

Garreth és az ikrek megegyeztek, hogy senki sem tudhat Luciáról, amíg nincs a nő nyakán a férfi harapásnyoma. A lykánokban rejtőző fenevad felismeri a jelet, és tudni fogja, hogy a hordozója örökre Garreth védelme alatt áll.

Ezután elkezdték New Orleans utcáit járni, amire egyáltalán nem sűrűn vállalkoztak, Garreth pedig mindvégig a perceket számolta, melyek elválasztották őt a mai naptól.

Az információszerzés kifejezetten nehéznek bizonyult.

A Szövetség itteni tagjai gyanakvóan méregették az ismeretlen lykánokat a közelgő Felemelkedés miatt. Garreth semmit sem talált, az ikrek viszont sok mindent kiszedtek egy vuduboltosból egy kis bűbáj segítségével.

Most, ahogy Garreth magányosan ücsörgött a mocsárban, a Luciáról megtudott részletek jártak a fejében…

– Legendás az íjásztudása – mondta Munro. – Ezen kívül nincs benne semmi érdekes.

Csak erről ismerték volna? – Biztosan van még valami. Mit szeret csinálni? Milyen dolgok érdeklik?

– Senki sem tudja – felelte Uilleam. – Egyszerűen csak az íjásznak hívják. – Mintha semmi mást nem kellett volna róla mondani. Mindenki erről ismerte.

– De az a hír járja, hogy iszonyatos kínt érez, ha elvéti a célpontját – tette hozzá Munro.

Garreth biztos volt benne, hogy ez nem történt meg túl gyakran. Szerencsére. De akkor hirtelen összeszorult a torka.

Vajon emiatt lett ennyire jó?

Ezenfelül a valkűrökről is megtudtak pár dolgot. Már a származásuk is lenyűgözte Garrethet. Minden valkűr három szülővel büszkélkedhetett. Ha egy szűz harcos szokatlan bátorsággal nézett szembe a halállal, az északi istenek, Freya és Woden villámot bocsátottak rá, és a Valhallába menekítették. A szűz ott ébredt – épen, biztonságban és egy valkűrleánnyal a méhében.

Az anyák a Szövetség bármelyik rendjébe tartozhattak – fúriák, boszorkányok, alakváltók, még akár emberek is lehettek. A leányok ezért az anyjuk jellemző tulajdonságait és bőrszínét örökölték, emellett viszont Freya természetfölötti képességeit is birtokolták, beleértve hírhedt kapzsiságát – ami azt illeti, bármilyen csillogó ékszer megbabonázhatta őket, kiváltképp a gyémántok.

A híresztelések szerint a valkűrök kiáltása szilánkokra törte az üveget, emberfeletti sebességgel tudtak futni, és egyáltalán nem volt szükségük ételre vagy italra. Ehelyett a föld elektromos energiájából táplálkoztak, és villámok jelezték heves érzelmeiket.

Ebben a legendában Garreth sohasem hitt, amíg a saját szemével nem látta. Az éjszakát villámok fénye töltötte be, amit nem lehetett a vihar számlájára írni.

A férfi több nagy hírű valkűrről is szerzett információt. Nïxnek hívták a bölcsüket, aki a hírek szerint háromezer évnél is öregebb, és az utolsó hajszáláig őrült volt. Regin volt az utolsó Ragyogó Valkűr, akinek a bőre fényesen izzott. A New Orleans-i rendet egy vakmerő stratéga, Annika vezette, akit csak a vámpírok elleni háborúk éltettek.

Senki sem tudta, ki szülte Luciát – vagy hogy melyik fajhoz tartozott –, de az eladó szerint a közelgő Felemelkedés már a harmadik háborúja lesz a nőnek. Ennek alapján a valkűr már több mint ezeréves – majdnem egyidős Garrethtel.

Az információgyűjtés végül több kérdést hozott, mint választ…

Nem fog eljönni. A francba, miért nem? Garreth kimutatta, mit érez iránta, és a türelmét sem érheti panasz. A nő viszont szinte remegett a félelemtől. Rémült szemekkel bámult rá. Vajon a saját érzelmei ijesztették meg? Vagy talán Garreth reakciója?

Eszébe jutott, amit egyszer Bowen mesélt neki. – Nem fogjuk fel a saját vadságunkat. – A kuzinja élettelen tekintetéből sugárzott a keserűség. – Ami nekünk normális, az másoknak közel sem az. – Bowen társa addig szerette a férfit, amíg nem látta őt átalakulni. Akkor elmenekült.

Lucia is kereket oldott – pedig a fenevadnak még csak a nyomát sem látta.

A lykánok csak úgy emlegették az átalakulást, hogy kieresztik a fenevadat a ketrecből. Garreth ilyenkor magasabbá válik, az izmai megdagadnak, az agyarai és fekete karmai pedig megnőnek. A testére a benne rejlő brutális, tomboló szörnyeteg árnyéka vetődik.

Nem, Lucia még nem látott engem ilyennek. Felnézett az egyre dagadó holdra, és elkáromkodta magát. De ez nem sokáig marad így.

Ha nem vigyáz, örökre elijesztheti magától. Még egyszer felpillantott a holdra, és tudta, mit kell aznap este tennie.

– Ó, Lousha, kedvesem! Fájni fog, de nincs más út.

Mivel a nő nem jött el hozzá, megint neki kell a nyomába erednie. A valkűrök otthonául szolgáló Val Hall irányába fordult. A találkozásuk óta már körülszaglászott a bizarr helyen. A polgárháború előtti időkben épült udvarházat folyamatosan villámok bombázták. Az épülethez tartozó telken mindenütt villámhárítók emelkedtek, a szénné égett tölgyfákról füstölgő mohacafatok lógtak. Odabentről pedig a valkűrök kiáltásai hallatszottak.

De Garrethnek ezek mit sem számítottak, hiszen Lucia is ott volt. Minden lépéssel közelebb került hozzá.

7

– Lykánok a szomszédban. A Horda vámpírjai a világ minden pontján minket keresnek. Boldog Felemelkedést! – kiáltotta Regin a „parancsnoki központból”, amit máskor egyszerűen ebédlőasztalnak hívtak, most viszont térképek és papírdarabok fedték – mindezt pedig a nő ragyogó arca világította meg.

Minél izgatottabbá vált Regin, annál több fény áradt a testéből. És még csak nem is ezért hívták Ragyogónak…

Lucia semmitmondóan hümmögött, de csak fél füllel figyelt oda rá. Mintha látott volna valamit az udvaron. Éppen a széles ablakpárkányon gubbasztott, kezében az íjával, és a sötétséget bámulta. A Val Hall körüli gázlámpások fénye megremegett, mintha nem mernének azonnal elsötétülni.

A mai napon kellett volna találkoznia a vérfarkassal. Egész héten e körül forogtak a gondolatai; tudta, hogy nem mehet el hozzá, mégis állandó volt a kísértés. Tudni akarta, hogy az ajkai mámorító ízét a képzelete szülte-e. Ki akarta deríteni, miért nem tudta fejbe lőni. Hogy miért lázadt fel az egész teste az akarata ellen.

És miért vette el az alsóneműjét?

Ez is egyike volt a felfoghatatlan események sorának, ami aznap történt vele. A nővéreivel ellentétben, akik egytől egyig rajongtak a fehérneműkért, Lucia kizárólag sportos darabokat hordott – semmi díszítés, csak a kényelem számított. Sosem vett fel szexi selyemholmikat, mint Agent Provocateur, helyettük olyan márkákat választott, mint az Under Armour – amiket tucatjával lehetett kapni. Sosem számított rá, hogy bárki is látni fogja őket, a férfi mégis magával vitte. De miért?

Lucia felsóhajtott. MacRieve most már biztosan békén hagyja, miután felültette. Viszont abban a pillanatban, ahogy megszületett a fejében a gondolat, elképzelte, ahogy a férfi dühösen, fintorogva átviharzik az udvaron.

De mivel semmit sem látott odakint, kissé megkönnyebbült.

Valójában végül nem is rajta múlt, hogy nem találkozott MacRieve-vel. Minden perce be lett táblázva, amikor megtudták, hogy a Horda vámpírjai egy valkűrre vadásznak, még ha azt nem is sejtették, pontosan kiről volt szó.

A vámpírok voltak a valkűrök leggyűlöltebb ellenségei. Képesek voltak egyik helyről a másikra illanni – más szóval teleportálni –, ami rendkívül kellemetlen ellenfelekké tette őket. Amióta a valkűrök nagy hatalmú királynője, Furie elindult, hogy szembenézzen Demestriuval, a Horda vezérével, senki sem látta őt…

Mi több, Ivo, a Kegyetlen, Demestriu jobbkeze a környéken ólálkodott az embereivel. A pletykák szerint Ivo még a szokásosnál is szörnyűbb dologra készült – és hogy a Lothaire nevű vámpírral állt össze, akit a valkűrök csak az Ősi Ellenségnek hívtak.

– Ha tippelnem kellene – mondta Regin –, a vérszívók biztosan engem akarnak. Ragyogok, és piszkosul okos vagyok. Szerintem a testemet akarják.

Lucia hangosan felsóhajtott, remélve, hogy Regin csak viccel. – Egyértelmű.

– És mi az ördögöt keres itt Lothaire? Mindig is rohadtul kirázott tőle a hideg. Fel nem tudom fogni, hogy mit tartanak benne egyesek vonzónak. – A lány megrázta a fejét, és szőke tincsei táncot jártak világító vállain.

Újabb titok Regintől. Lucia is azok közé a nők közé tartozott. Mindig is vonzónak tartotta a hatalmas vámpírt a szőke hajával és fakó vörös szemeivel. A látványától mindig azon kezdett töprengeni, vajon a férfi megcsókolná vagy megölné-e. És Lucia közel sem volt egyedül a véleményével.

– Szerinted Annika tényleg talál majd vérszopókat New Orleansban? – kérdezte Regin.

– Nemtom. – A hírek hallatán Annika, rettenthetetlen vezetőjük a városba sietett néhány másik valkűrrel együtt. – Mostanáig mindig távol tartották magukat az államoktól. – A valkűrök rendje éppen emiatt költözött ide. Lucia azt is hallotta, hogy sok lykán is hasonló okból hagyta el Skóciát.

– Remélem, találnak egypárat. Meg akarok küzdeni velük! – Regin felpattant, és elkezdett kalimpálni az egyik kardjával, melyek általában a hátára erősített hüvelyekben pihentek. Ezek mellett a csuklójához rögzített tőrök jelentették a fegyverzetét. – A golyóikból csinálok reggelit!

Ez lett volna Regin új fenyegetése: a szájába akarta venni az ellenségei golyóit. – Reege, ha egy férfinak ezt mondod, nem valószínű, hogy eléred a kívánt hatást. Eszükbe sem jut, hogy megeszed a férfiasságukat, hanem egyből valamilyen szexjátékra gondolnak.

– Mi? Nem érdekel!

Mielőtt Annika elindult, megparancsolta Reginnek és Luciának, hogy lépjenek kapcsolatba úton lévő tagjaikkal, és hozzák őket haza azonnal. Viszont mindenekelőtt Emmát, Annika félvér nevelt lányát kellett volna Val Hallba visszahozniuk Párizsból.

Sajnos, amikor végre sikerült elérniük Emmát, az egyébként jámbor félig vámpír, félig valkűr nő visszautasította őket. Azt beszélték, találkozott egy férfival – egy meglehetősen vonzó férfival.

Annika biztosan őrjöngeni fog. Regin nem véletlenül hívta vezérüket titokban Agyvérzéses Annikának.

– Öregem, egész nap nyugtalannak tűntél – mondta Regin, miután eltette a kardját. – Mi a baj?

Felültettem egy aranyszemű, édes ajkú lykánt, aki egy időre elhitette velem, hogy én vagyok a legjobb dolog az egész világon.

– Az új szomszédok miatt aggódsz? – faggatta tovább Regin.

Lucia jelentette a rendnek, hogy vérfarkasok járnak a valkűrök területén.

– A-úúúúúú, farkasok New Orleansban. – Regin hangosan horkantott. – Ha tényleg átsunnyognak a kennelből, akkor többé nem fordíthatjuk el a fejünket, mi? – A nővére kennelnek keresztelte a lykánok lakóhelyét, amit Regin örömére a többiek is szívesen használtak.

– Sunnyognak? – mondta Lucia. – Úgy viselkedtek, mintha az övék lett volna a hely.

– Hát talán rájuk kellene uszítanunk Cesar Millant, hogy lássák, ki a főnök. Ejnye, ejnye!

– Az biztosan hasznos lenne – válaszolta Lucia, és megkönnyebbült, amikor a testvére ismét a papírjaival kezdett babrálni. Regin néha még őt is lefárasztotta, különösen akkor, amikor a fiatal valkűrnek nem kellett részt vennie fárasztó csatákban…

Lucia teste egy pillanatra ismét görcsbe rándult, amikor mozgást látott odakint a bokrok körül. Vajon MacRieve volt az?

Sok mindent kiderített a férfiról a találkozásuk óta. Amikor a bátyja, Lachlain nyom nélkül eltűnt, Garreth lett a lykánok királya, bár sosem gondolta, hogy a cím valaha rá száll. Mielőtt az övé lett a trón, a férfi verekedéssel és nőügyekkel teli, vad életet élt, és mindenki csak a Sötét Hercegként emlegette.

Lucia viszont úgy gondolt rá, mint aki a legjobban csókol az egész földön.

De mit mondhatna, ha Garreth MacRieve tényleg megjelenik? Úgy tűnik, te le akarsz fektetni. Én viszont soha nem szexelhetek. Még ha mindennél jobban kívánom is. Kötelesség, szűziesség. Lucia már teljesen belefáradt mindkettőbe. Mégis megvolt az esélye, hogy találjon magának egy rendes férfit. És egy normális életet.

Én viszont mindkettőt elszúrtam.

A nő hunyorogva próbálta kivenni, mi is mozgott az udvaron. Egy átkozott kandúr. Ahogy Lucia idegesen kifújta a levegőt, észrevette, hogy görcsösen szorongatja az íját. Ma reggel ellenőrizte a képességeit, és továbbra is ugyanúgy forgatta a fegyverét, mint korábban. Minden bizonnyal a valódi koitusz tudná megfosztani tőlük.

A nő mégis egész nap magánál tartotta az íjat, önfeledten simogatva a fába vésett feliratokat. Skathi is vonakodva adta át neki Thrymheimben a benne élő „sötétség” miatt.

A többi valkűrhöz mérten Lucia és Regin fiatalok voltak, Lucia viszont már hosszú éveket élt, és sok mindent megtapasztalt. Sosem találkozott még olyan férfival, aki ennyire kísértésbe tudta volna vinni, mint MacRieve.

A farkas lehet a legsúlyosabb gyenge pontja. Ebben az esetben rosszabb időben nem is találkozhattak volna. Lucia ingerülten végignézett parancsnoki központjukon. Hamarosan ismét a kötelességét kell teljesítenie. Reginnel meg kell akadályozniuk Cruach felemelkedését, ahogy ötszáz évvel ezelőtt is tették.

Ezúttal Skathi arany nyílvesszője helyett Lucia más módszert szeretett volna találni, amivel örökre elintézheti.

Csak egyetlen probléma állt az útjában: a Megtört Vérszomjas egy isten volt. Az emberáldozat és a kannibalizmus ősi, kecskeszarvas istene.

Most tehát Reginnel az egyetlen olyan dolgot keresték, ami végezhetett volna vele: egy dieumortot, vagyis egy istenölőt. A rémesen ritka dieumortokat az Átokszórók készítették, akik között a Szövetség minden rendje képviseltette magát. Ők megtalálták az istenségek elpusztításának módját, ennek fejében viszont minden tagjukat halálra ítélték. A társaság ezért feloszlott, az erejüket pedig talizmánokba, fegyverekbe és különféle lényekbe rejtve szétszórták a földön.

Mindent, amiben ez az erő lakozott, dieumortnak számított, és híre ment, hogy egy nyílvessző is lehet köztük…

Lucia és Regin több száz fülest nyomozott már le rejtvényektől kezdve, ősi írásokon át, egészen kincses térképekig. Mivel kezdtek kifutni az időből, és a keresés utolsó fázisára készülődtek, Regin kiteregette az összes számítást, tippet, feljegyzést és térképet, amikor rajtuk kívül senki sem volt a házban.

Ma egyedül a Bolond Nïx volt otthon, ő viszont nem számított, hiszen valóban egyetlen ujjal sem kapaszkodott a valósághoz. A nő annyira tisztán látta a jövőt, hogy a jelentől és a múlttól rohamok törtek rá. Ha a Bolond elsétált volna a parancsnoki központ előtt, és a papírokra nézett volna, biztosan ez járna a fejében: „Jé, képeslapok. Biztosan közeleg a karácsony.”

Lucia és Regin már többször kértek tőle segítséget a kereséshez. Amikor először álltak elé, a nő annyit kérdezett, mi az a dieumort. Miután elmagyarázták neki, megígérte, hogy segít nekik. Később, amikor megkérdezték, hogy áll a dologgal, Nïx megkérdezte: „Mi is volt az a dieumort…?”

A gyülekezetben senki sem tudta, hogy a nővérek idejük nagy részében az istengyilkost keresték, mivel sohasem beszéltek senkinek arról, mi is történt Cruachcsal. A valkűrök tudták, hogy Luciának fájdalmai vannak, amikor elhibáz egy lövést, de arról sejtésük sem volt, miért. Azzal sem voltak tisztában, hogy Lucia Skathitól kapta az erejét.

Egyszerűen nem látták értelmét elmondani. Lucia az előző Felemelkedéskor is rendet tett maga után, és az azelőttin is, akárcsak a mostanin.

A nő fülei megrándultak, Regin pedig felkiáltott: „Valaki jön!”

– Tüntess el mindent!

– Hé, mi lenne, ha nem raknánk el? – mondta a testvére. – Belefáradtam a lopakodásba meg a bűntudatba. Mintha lenyúltuk volna Freya kocsiját, és gajra vágtuk volna a csillagokat! Mondjuk el a többieknek! Vonjuk be őket is!

Lucia a puszta gondolattól is émelyegni kezdett. – Megígérted, Regin!

– Most az egyszer szeretném, ha a többiek is rájönnének, mekkora észlény vagyok. – Lucia kérlelhetetlenül nézett vissza rá. – De tényleg. El tudod képzelni, mekkorára dagadna a fejük, ha megtudnák, hogy nem videojáték-függők, hanem zsenik vagyunk?

– Regin!

Lucia bizonyára annyira rémesen nézhetett ki, mint ahogyan érezte magát, mert a húga végül feladta. – Remek. Csináljunk úgy, mint két elbaszott naplopó. Mint mindig. De ha kinyírunk egy istent, minden élő embernek el fogom mondani! A címlapokon a helye.

– Biztosan Annika az – motyogta Lucia, miközben idegesen elrámolták a holmijukat. A nő biztosan nem fog örülni a híreknek, amik várják. A fogadott lányod megismert egy hapsit, és azt üzeni, akkor jön haza…, amikor majd a csöppnyi kis agya úgy gondolja.

Miután elrejtették az utolsó cetlit is, Reginnel a kanapéhoz siettek. Mire Annika berontott az ajtón, a nagyteremben festegették egymás lábkörmeit, miközben a tévén felvételről ment egy epizód a Survivorből.

Semmilyen jelét nem mutatták, hogy egy istenséget akartak elintézni – örökre.

Annika zihálva fordult hozzájuk: – Myst visszajött már? Vagy Daniela? – A nő erőtlenül nekidőlt a nehéz ajtónak, és a sötét udvart fürkészte. – Visszajöttek?

– Azt hittük, veled vannak? – felelte Regin.

– Nïx?

– A szobájában vegetál.

– Nïx! – kiáltotta Annika a válla fölött. – Gyere le ide!

Lucia legszívesebben felnevetett volna, amikor a vezetőjük Nïxnek akart parancsolni. A Bolond csak akkor engedelmeskedett, amikor a fejében nyikorgó fogaskerekek is úgy akarták.

Annika becsapta az ajtót, és a reteszt is bezárta rajta. – Emma visszaindult már? – A nő a térdére támaszkodva próbált levegőért kapkodni.

Lucia és Regin félve nézett össze. – Ő most, izé, nem fog azonnal visszajönni.

– Micsoda? – visított fel Annika. Három, kettő, egy: aneurizma.

– Talált magának valami dögös fickót – magyarázta Regin.

– El kell tűnnünk innen – vágott a szavába Annika feltartott kézzel.

Lucia elfintorodott. – Nem tudom, mit értesz azon, hogy „kell”. Azt akarod, hogy lelépjünk? – Vagy talán elmeneküljünk? A valkűrök nem menekültek el a világon semmi elől. A szörnyek futnak előlünk. Mióta világ a világ.

Te is elfutottál a lykán elöl.

Hallgass!

– Ide fog zuhanni egy repülő? – sóhajtotta Regin. – Az rohadtul fájni fog.

– Egy repülő elől én is elmenekülnék – értett egyet Lucia.

– Gyerünk… valami erre tart – mondta Annika. – Most…

– Itt vagyunk a legnagyobb biztonságban – ellenkezett Regin, és a festményét kezdte el bámulni. – A felirat mindenkit távol tart.

A valkűrök a Boszorkányok Házától, a szövetségeseiktől vásároltak védelmet. A varázslat a legtöbb kellemetlenséget kizárta a Val Hallból.

Akkor Regin hirtelen felkapta a fejét. – De én, izé, lehet, hogy elfelejtettem megújítani a varázsigét.

– Azt hittem, ez magától megy – vágott közbe Lucia. – A bankkártyánk …

– Freya nevére! – kiáltotta Annika. – Komolyan, azonnal!

Abban a pillanatban Regin talpra ugrott, és kézbe vette a kardját. Lucia közvetlenül mögötte volt, és az íjáért indult. Épphogy felcsatolta a tegezét, amikor a bejárati ajtó hangos robajjal kitárult.

8

Ahogy Garreth a Val Hall felé igyekezett, egyre nyugtalanabbul kezdte érezni magát, a szőrszálak a hátán az égnek meredeztek. Bár minden lykán imádott futni – a mocsarakat és lápokat ugyanúgy megszerették, mint a Felföld dombjait és szikláit –, a férfit most még a testmozgás sem vidította fel.

Érezte, hogy baj közeleg, de fogalma sem volt, miről is lehet szó. Elfintorodott, amikor a műholdas telefon megszólalt a zsebében, és lelassított, hogy felvegye a hívást. – Mi az?

– Vissza tudnál jönni a telepre? – kérdezte Munro. – Lenne néhány hírem… asszem.

– Beszéltél valakinek Lousháról?

– Nem, dehogy! Hol vagy most?

– A Val Hallba megyek. Aggódom a párom miatt.

– Garreth, ezt muszáj tudnod. Vámpírok vannak a városban, csak úgy hemzsegnek.

A rohadt életbe. – Melyik oldalról? A Horda vagy az Ősök? – A Horda jelentette a farkasok leggyűlöltebb és legősibb ellenfelét, az Ősök viszont viszonylag újnak számítottak a Szövetségen belül. Állítólag megtagadták a friss vért, és nem ittak közvetlenül mások testéből.

A Szövetségen belül egyesek nemes vámpíroknak tartották őket, Garreth számára azonban ez legalább akkor oximoronnak számított, mint az ölelni való kígyó.

– A Horda – felelte Munro. – Pontosabban Ivo és Lothaire.

Ivo gyáva féreg volt – Garreth sosem tartotta különösebb ellenfélnek. Lothaire, az ősi ellenség viszont teljesen más tészta. – Mi a faszt keresnek erre?

– Előfordulhat, hogy a Horda… valkűrökre vadászik.

Lucia. Akkor hát ezt érezte. Épp amikor Garreth le akarta tenni, Munro belekiáltott a telefonba. – Várj! Van még valami…

– Ne most! – harsogta Garreth, és újból rohanni kezdett, és a mobilját haragjában összemorzsolta a tenyerében.

Valkűrökre vadásznak. Luciára ugyanaz a mocskos banda vetett szemet, akik Garreth egész családjának haláláért feleltek. Ha a párját is elveszik tőle…

Soha. Már át is alakult.

Csak néhány mérföldre járt. A fenevad kint volt a ketrecéből. Sosem akartam, hogy így lásson engem…

A Val Hall ajtajában egy hatalmas szarvas vámpír állt, vérvörös szemeit pedig Reginre és Luciára meresztette.

– Az meg mi, Annika? – kérdezte Regin, és előhúzta egyik kardját. – Egy démonná változtatott vámpír?

– Lehetetlen – mondta Lucia. – Ilyen a legendákban sincs. – Bármi volt is a lény, Annika lélekszakadva menekült előle, pedig ő tucatjával ölte a vámpírokat.

– Nincs más magyarázat – válaszolta lihegve Annika. – Sosem láttam ennyire erős vámpírt.

– Ez is Ivo egyik szolgája?

– Igen. Láttam, ahogy parancsokat osztogatott neki. Még mindig keresnek valakit.

Lucia az íjára illesztett egy nyilat, amikor két másik vámpír jelent meg a démon mögött.

– Menjetek már! – sziszegte Annika. – Mind a ketten.

Ivo, a Kegyetlen abban a pillanatban a nappalijuk közepébe illant, és vörös szemeit végigfuttatta a szobán.

– Szervusz, Ivo – mondta Annika komoran.

– Valkűr – felelte a vámpír egy unott sóhajjal.

Amikor a férfi lerogyott a kanapéjukra, és hanyagul a dohányzóasztalra fektette a lábait, Annika megszólalt: – Még mindig olyan beképzelt vagy, mint egy király. Pedig nem vagy az – folytatta a nő, és a fejét csóválta. – És soha nem is leszel.

– Csak egy pici, gyengécske öleb – horkant fel Regin. – Demestriu kis szukája…

Annika Regin fejére koppantott.

– Mi van? – fordult felé Regin dühösen. – Mi rosszat mondtam?

– Élvezzetek ki minden egyes gúnyos megjegyzést – ezek lesznek az utolsók. – Ivo azzal a démonvámpírhoz fordult. – Nincs közöttük.

– Kicsoda? – követelte Annika.

– Az, akit keresek – felelte sejtelmesen Ivo. Vajon melyik valkűr után forgatták fel az egész világot?

Hirtelen Lucia észrevette, ahogy egy alak halvány körvonalai rajzolódtak ki Ivo háta mögött. Lothaire? Az árnyékok között rejtőzve illant a szobába; a férfi ugyanolyan félelmetes volt, mint ahogyan emlékezett, vörös íriszeivel és rémisztő arcával.

Amikor Annika is megpillantotta, a vámpír az ajkaihoz illesztette az ujját. Mégis, miért rejtőzködne Ivo elöl, aki csupán a csatlósa?

Ivo a tarkóját kezdte dörzsölni – nyilvánvalóan érezte, hogy valaki figyeli őt. Viszont amikor megfordult, senkit sem látott maga mögött. Lothaire máris továbbállt. Miért nem állt Az ősi ellenség harcra készen, Ivo oldalára? Vagy inkább Ivo fölé – Lothaire ugyanolyan hatalmas volt, mint a démon, a vámpírkapitány pedig mindkettejük mellett eltörpült.

Miután elhessegette a megérzéseit, Ivo a szolgájához fordult. – Öld meg mind a hármat!

A démonvámpír szédítő sebességgel Annika háta mögé teleportált. A másik két vámpír Regin és Lucia mögé illant, mielőtt Lucia útjára ereszthetett volna egy nyílvesszőt. Regin és támadója fegyverei összecsaptak, Lucia pedig mellkason rúgta a másik férfit, hogy végre célba vehesse, de a teleportálás gyorsaságával nem vehette fel a versenyt. Odakint egyre hevesebben cikáztak a villámok.

A szeme sarkából Lucia látta, ahogy Annika néhányszor keményen eltalálta a démonvámpírt. Ahogy a bestia vért köpve üvöltött, Annika olyan erősen ágyékon rúgta, hogy az egyenesen a plafonba csapódott.

Viszont amikor a démon földet ért, megragadta Annika nyakát, és az egész nappalin keresztülrepítve a kandallóba vágta a nőt. Annika fejjel előre csapódott a falba, és az ütközéstől a közelében lévő téglák azonnal porrá omlottak.

– Az istenekre, Annika!

Ahogy a nő ernyedt testére újabb téglák hullottak, Reginnek sikerült ellenfelétől Annikához ugrania, hogy megvédje elesett nővérét. Lucia szintén Regin mellett termett, és végre eléggé eltávolodott a vámpíroktól ahhoz, hogy hasznát vegye íjásztudásának.

– Lucia, a nagyot! – lihegte Regin. – Amennyi nyíllal csak tudod. Én majd léket vágok a fejébe.

Az íjász további két vesszőt helyezett a másik kettő mellé a húrra, és még jobban megfeszítette fegyverét. Aztán tüzelt.

A démon izmai megfeszültek. Három vesszőt úgy söpört félre, mintha szúnyogok lettek volna, a negyediket pedig elkapta.

Döbbenet. Ő most… mellélőtt? Nem! Hogyan? Ivo nevetése zúgott a fülében, ahogy a fájdalom átjárta a testét. Lucia a földre rogyott a hirtelen jött kíntól.

Túl sok! A már ismerős szenvedés. A csontok ropogása… az összehúzódó bőr…

A teste görcsbe rándult, a kezei ökölbe szorultak, és egymás után szörnyű sikolyok hagyták el a száját. A birtok minden ablaka és izzója szilánkokra tört, apró tőrökként záporoztak rájuk a sötétben.

A fájdalomtól szédülten Lucia épphogy csak hallotta, ahogy egy lykán hangosan felmordult a távolban.

Annika eszméletlen. Regin két vámpírral küzd. A testvérének menekülnie kell. Ivo és a démon csak figyelnek. Mozdulni lehetetlen…

Újabb vonyítás, ezúttal még közelebbről. MacRieve? Meghallotta. Vajon érte jön? A nővérein is segít?

A káosz közepén valaki megmozdult az elhomályosult szobában. A sötétben csak a fehér fogak és a kék szempár látszott, de Lucia ezeket is csak véletlenül vette észre a poron és saját könnyein keresztül.

Egy villámcsapás fényében tisztán látta a férfit, Lucia pedig megfeszült a még erősebb fájdalomtól. Nem lehet ő… biztosan nem.

A farkas óriási volt; hatalmasabb, mint Garreth, a fogai és sötét karmai pedig élesebbé és hosszabbá váltak. A testére egy vérengző fenevad árnyéka vetült.

MacRieve. Egy legendás szörnyeteg alakjában.

Ahogy a férfi közelebb húzódott hozzá, Lucia összeszorította a fogát, de képtelen volt mozdulni a kíntól.

Garreth leguggolt mellé, majd hatalmas kezeivel megérintette az arcát. Amikor ónixfekete karmain megcsillant a fény, a nő elhúzta a fejét. Mit akarhat…?

Ő… a könnyeimet próbálja letörölni? – Nyugalom, nőstény. – A férfi a karjaiba vette, miközben ő rettegve bámult fel rá. – Nem kell félned tőlem. – A lény hangja alig volt több morgásnál, a szemeiben pedig a birtoklás vágya égett.

Egy pillanat alatt két dolgot is megértett: hogy a halhatatlanok miért is rettegtek a lykánoktól.

És hogy ő a párja volt.

– Megvédelek.

Igen, soha sem tudta volna őt bántani; az életét is adta volna a nő biztonságáért. – És a nővéreimet is – súgta Lucia az ájulás szélén.

A férfi az ajtóra tekintett. Mindennél jobban szerette volna őt biztonságban tudni.

– Kérlek, lykán… küzdj meg a vámpírokkal!

Végül megrendült a farkas arca. Luciát gyengéden egy asztal mögé fektette, hogy távol tartsa a bajtól. Reszelős, állati hangján annyit mondott: – Elhozom neked a torkukat. – Garreth vágyakozva nézett a szemébe, Lucia viszont rettegett a teljesen átalakult férfi látványától. Ezt Garreth is tudta – Lucia túlságosan szenvedett ahhoz, hogy elrejtse az undorát.

A férfi elszökkent mellőle, és dühödten a vámpírokra vetette magát. Miután magához tért a döbbenettől, Regin is a lykán oldalára állt, hogy ketten vegyék fel a harcot a katonákkal. A démonvámpír nem avatkozott közbe; a csodálkozó Ivot őrizte a terem másik végében.

MacRieve-nek senki sem jelentett kihívást. Követhetetlen gyorsasággal ugrott előre, még mielőtt az ellenfele elillanhatott volna előle, és összezárta állkapcsát a férfi nyakán. A szobát betöltötte a vér és a csontok roppanása, ahogy a fenevad kitépte a vámpír torkát.

A férfit beterítette a saját mocska, ahogy MacRieve mindent az arcára köpött. Aztán a lykán karmai könnyedén átszelték, ami a nyakából megmaradt, és a vámpír teste és feje a vörös padlóra hullott.

A farkas ezután Regin vámpírjához fordult. A valkűr már többször megszúrta, a vérszívó viszont őrülten teleportált körülötte, mindig váratlanul felbukkanva, és egyre több ütést vitt be ellenfelének. Regin nem tudott végezni vele.

Mintha tudta volna, hol fog legközelebb felbukkanni, MacRieve a vámpírra vetette magát. Két illanás között ragadta meg, és a földhöz szorította. A lykán leengedte a fejét, és ennek a vámpírnak is szétmarcangolta a torkát.

Néhány pillanaton belül mindkét ellenfelét sikerült lefejeznie.

A teljesen átalakult, harci lázban égő lykán láttán Ivo és a szarvaslény elillant. Elmenekültek.

Amint a fenyegetés elmúlt, MacRieve Lucia mellé sietett, és vértől áztatva leguggolt mellé. A nő döbbenten bámult vissza rá. Ne, ne! Épp mint azelőtt, a vonzó arc mögött egy szörnyeteg lapult.

A szemei előtt hirtelen megelevenedett Cruach barlangja. A Megtört Vérszomjas fölé tornyosult, agyarairól vércseppek hullottak a szemébe. Mindenütt vörös tócsák és véres cafatok hevertek. Bort és húst adok neked, szerelmem…

– Lousha – mondta reszelős hangján MacRieve, hogy visszarántsa a valóságba. – Most… biztonságban vagy. – Gyengéden végigsimított nedves karmainak hátuljával az arcán.

– Ne, hagyj békén… tűnj innen!

A férfi úgy húzta fel a szemöldökét, mintha valaki belérúgott volna, és kioldalgott a házból.

A halálos árny, akit Garreth MacRieve-nek hívtak, eltűnt.

Lucia viszont tudta, hogy nem örökre.

9

Még nem jött vissza.

Viszont sajnálatos módon – legalábbis MacRieve számára – a férfi sosem járt messze Luciától.

– Farkasbunda! Farkasbunda! – kiabálta Nïx boldogan, összefoglalva, miért is gyűlt össze két tucat valkűr az elhagyatott mocsárnak ezen a részén.

Lucia, Regin, Annika, Nïx és sokan mások is egy gondosan kiválasztott tisztáson állomásoztak, míg más nővérek szétszóródtak a ködös lápon, hogy kilátókról és fák tetejéről figyeljék az áldozat érkezését.

Mindezt azért, hogy csapdába csalják… Garrethet. És Lucia volt a csali.

– Hahóóó! – mondta Regin, és csettintett az ujjaival. – Föld hívja Luciát!

– Mi? Ja!

– Már megint körbe-körbe járkálsz. – Regin ideges tekintete azonnal aggódóvá vált. – Túl korai. Én megmondtam Annikának, hogy túl korai lesz.

Bár Lucia alig pár napja vétett el egy lövést, a gyülekezet arra kérte, hogy szúrjon el egy másikat is, hiszen legutóbb is ez csalogatta elő Garrethet. – Nem, semmi baj – felelte Lucia. Pár napig húzta az időt, hogy visszanyerje az erejét – és a bátorságát. Minden hibáért megfizetett, de már el is felejtette, mennyire keservesen.

– Biztos vagy benne? Inkább fújjuk le az egészet. – Egyedül a húga fogta fel, mekkora áldozat volt ez tőle.

– Megoldom – erősködött Lucia, miközben idegesen az íj húrját babrálta.

– Hát jó. Nem kérték volna ezt tőled, de…

De ha bármelyik valkűr ellen erőszakosan léptek fel, azt azonnal gyors, kíméletlen megtorlás követte. És egy lykán kétség kívül agresszív volt velük szemben.

Garreth bátyja, a holtnak hitt Lachlain MacRieve visszatért az élők sorába, hogy visszavegye koronáját. És mi volt az első dolog, amit meg kellett tennie? Elragadni a kis Emmaline-t, a félénket, Annika mostohalányát.

Lachlain volt a dögös fickó, aki mellett Emmaline kitartott Párizsban. Most pedig egy lykán vár mélyén raboskodott Skóciában.

Miután Annika homlokáról eltűnt a lüktető ér, és az üvöltésétől beindult autóriasztók zaja is elhalt a távolban, a következő tervvel állt elő: csapdába ejtik Lachlain egyetlen közvetlen rokonát, és túszként használják, hogy visszaszerezzék Emmát.

Garreth MacRieve-et. Azokkal a feszes ajkakkal és az őrjítő érintéssel…

– Ha nem a fájdalom a baj, akkor miért vagy ilyen? – folytatta Regin. – Nem MacRieve-en jár az eszed, ugye?

– A lány a levegőbe dobta az egyik tőrét, majd elkapta a hegyét a karmaival. – Tudod, hogy a párod, meg minden. És csak hogy tisztázzuk… juuuj!

Lucia ökle Regin felkarjába fúródott. – Szívd vissza!

– Hé!

– Hányszor kell még elmondanom? Nem vagyok a párja! Telihold – MacRieve sehol. Ügy lezárva. – Lucia képtelen volt felfogni, miért nem jött el érte a férfi a telihold éjszakáján. A legenda szerint semmi sem tarthatta vissza a hím lykánokat a párjuktól azokon az estéken.

Lucia teljesen biztos volt benne, hogy ő az. Most viszont nem tudta, mit gondoljon.

Persze örült annak, hogy talán mégsem az ő társa. Mégis ki akarna egy ekkora férfit, akinek a csinos arca mögött egy szörnyeteg lapul?

Furcsa mód amikor a vámpírtámadás alatt a legrosszabb formáját mutatta, Lucia nem is ábrándult ki belőle annyira. A farkas brutális és nyugtalanító volt, a félelme mégis eltűnt, mivel amint túltette magát Cruach emlékén, Lucia rájött, mennyire különbözött MacRieve a Megtört Vérszomjastól.

Ez nem azt jelentette, hogy szerette a MacRieve-ben rejlő fenevadat; egyszerűen eszébe jutott, hogy semmi sem lehet annyira rémes, mint Cruach.

– Várjatok! – csattant fel hirtelen Nïx. – Csak én látom ebben a mintát?

Mindenki értetlenül bámult vissza rá.

A nő oldalra döntötte a fejét. – Hát, vagy talán én sem. – Aztán valami végtelenül érdekes dolgot fedezett fel a tenyerében. Nïx bolond, mint mindig.

– Ha nem te vagy MacRieve párja, akkor miért követ téged mindenhová? – kérdezte Regin, miközben sajgó karját dörzsölgette.

– Nem tudom – hazudta Lucia. MacRieve egyértelműen a „megvédelek” szót hörögte aznap este. Valószínűleg éppen ezt csinálta.

Pont tegnap este, amikor a város sikátoraiban vadászott koboldokra, egy animus démon őt próbálta elejteni. Mielőtt szembe tudott volna nézni a kolosszális hímmel, egy puffanást hallott maga mögül. Amikor megfordult, látta, hogy a démon a földön hever. Vagy legalábbis a lábait. A többi testrészét eltakarta egy épület, egy másodperccel később pedig a lábakat berántotta valami a fal mögé…

Annika viharzott el előttük összevont szemöldökkel, hogy a terve minden részletét ellenőrizze, a tőle megszokott precizitással. Bár képes volt motiválni a társait, és legendás stratéga hírében állt, sosem akart a csoport vezetője lenni – az az eltűnt valkűrkirálynő, Furie lett volna.

Amint Annika eltűnt előlük, Regin közelebb lépett hozzá. – Kezd forrósodni a talaj, nem igaz, Luce? Ezek a vémonok…

– Démpírok – javította ki Nïx, egy pillanatra levéve tekintetét a tenyeréről. – Démon plusz vámpír egyenlő démpír, nem ávémon.

Regin megrázta a fejét. – De elképesztően bénán hangzik. Próbáld csak ki egy mondatban, Nïx! „Szétrúgta a seggem egy démpír.” Baromság! Vámpír démon. Vé-mon.

– Csak azért kardoskodsz, hogy nekem ellentmondhass – szipogott Nïx.

Ami azt illeti, a helyzet valóban egyre melegebb lett. A valkűrök helyzete igencsak elkeserítő volt. Felbérelték a Kísérteteket, hogy megvédjék a Val Hallt. Egy ilyen intézkedés drasztikusnak számított, de a démonvámpír mindannyiukat sokkolta.

A vémonokat mostanáig csak mítoszokból ismerték. Az, amelyik a nappalijukban termett, szinte sebezhetetlen volt, és ettől elgondolkodtak, egyáltalán hogyan jöhetett létre egy ilyen lény, és hogy rajta kívül még hány létezhetett. Annyi biztos volt, hogy Ivo megint valami ördögi terven mesterkedett.

– És most a rég elveszett farkaskirály is színre lépett – folytatta Regin a tőrt dobálva.

Lucia beszélt is ezzel a Lachlainnel, a vérfarkasok vezetőjével. A távolsági hívást több okból is szürreálisnak érezte. Egy valkűrökkel teli szobában állt, és se ők, se Lachlain nem tudta, hogy csupán pár nappal azelőtt a testvérével volt, és – hogy is mondta Garreth? – vonaglott alatta, és a nyelvét nyalogatta.

Mint a gyülekezet legjózanabb tagja, Lucia tárgyalt Lachlainnel Emma szabadon bocsátásáról. A férfi nem engedett. Lucia arra kérte, legyen gyengéd a lánnyal, de a farkas hangjából ítélve nem volt képes gyengédségre.

Ám legalább nem úgy hangzott, mintha bántani akarta volna Emmát – és egy vámpírcsoporttól is megvédte, amely a lány nyomába eredt. Lachlain mindhármukat megölte.

Annika tárgyalási kísérletei is kudarcba fulladtak. – Ő az enyém! – csapta le a telefont a férfi üvöltve. Annika ezután fogadta meg, hogy farkasbőrt fog nyúzni a nővéreivel.

A gyülekezetben minden nővére hangot adott a lykánokkal szembeni undorának. Kutyának, állatnak, sőt, még az embernél is alantasabbnak nevezték őket. Persze ettől Lucia bűntudata csak tovább nőtt. A saját személyes érveit leszámítva semmi köze nem volt a lykánokhoz.

– Luce, mi van veled? Most komolyan? – kérdezte Regin még közelebb hajolva.

– Szerintem ez egyszerűen rossz ötlet – válaszolta, és még idegesebben piszkálta a fegyverét.

– Csak egy állat. Ez a vadászat is csak olyan, mint a többi.

De ez az „állat” felfoghatatlan erejét és vadságát arra használta, hogy megmentse az életüket. Újabb példa arra, mennyire különbözött Cruachtól.

– A többiek előtt titkolózunk, de nekem mindent elmondhatsz – súgta Regin. – Tudom, hogy nem mondasz el mindent. Nem bizonyítottam még elégszer, hogy a titkaid biztonságban vannak nálam?

Luciát ismét elöntötte a bűntudat. – De, mindig. – A húgának igaza volt, és Cruachnál szégyenteljesebb dolgot egyébként sem tudott elképzelni. – Nézd, egy pillanatra elszállt az eszem, és lehet… MacRieve és én – egy pillanatra a torkán akadt a szó, aztán hirtelen kibökte – talán egy kicsit bolondoztunk egymással.

Regin ragyogó bőre elhalványult. – Mi?!

Garrethet szinte teljesen kizsigerelte, hogy távol kellett maradnia Luciától. Szerette volna megvigasztalni a vámpírtámadás után, és legszívesebben minden vérszívóval végzett volna a környéken.

Sosem látott még olyan szenvedést, amit a párja átélt az elvétett lövés után. Amikor berontott a Val Hallba, a nő a földön fekve vonaglott a kíntól.

Rettegve nézett fel rám. Garreth mindennél jobban szerette volna kitörölni Lucia fejéből azt a képet. Az Ösztön viszont figyelmeztette, nehogy elsiesse a dolgot.

– El fogod ijeszteni. Légy óvatos.

Ezért csak távolról figyelte, és letáborozott a Val Hall melletti mocsárban. Amíg Ivo, Lothaire és a vámpírdémon szabadon kóboroltak egy valkűr után kutatva, Garreth nem volt hajlandó elhagyni a környéket, még azért sem, hogy a lykánok telepére visszatérjen.

Nem is volt annyira nehéz hátrahagyni a társait, mint ahogy gondolta – főleg azokat nem, akik a klánon belül találták meg a társukat. Annyira könnyű volt nekik – annyira émelyítően elégedettnek tűntek! Hogy irigylem őket!

De Garreth még mindig vigyázhatott a saját párjára. A rokonait nem tudta megóvni a Horda erejétől, viszont legyen átkozott, ha ennek a nőnek is baja esik miattuk. Akár akarta Lucia, akár nem, Garreth az ő minden mozdulatát szemmel követte. Kivéve a telihold estéjét.

Akkor más elfoglaltsága támadt.

Nem mintha a nőnek védelemre lett volna szüksége az otthonában. A birtok sokkal inkább hasonlított erődítményre. A vámpírtámadás után a valkűrök a Kísértetekhez fordultak segítségért. A vörös köpenyes, csontvázszerű nők a Val Hall körül repkedtek, áthatolhatatlan védvonalat biztosítva az épületnek. Minden alkalommal, amikor egy valkűr elhagyta a házat, vagy éppen hazatért, egy hajtincset adott a lényeknek, mintha azzal fizetett volna nekik. A kísértetek ezután boldogan kacagtak a jutalommal a kezükben.

Ma Lucia és legalább két másik valkűr a mocsárba igyekezett. A nő rendszeresen hátrapillantott a sötétbe, mintha érezte volna a jelenlétét, ezért Garreth tisztes távolságban maradt tőle.

De vajon még meddig tudja csendben követni?

10

– Ne kiabálj már! – sziszegte Lucia Reginnek.

– És ezt nem mondtad el nekem? Úgy értem, ez undorító, és egész hátralévő életedben fel fogom hánytorgatni.

– Nem is annyira vészes…

Regin eljátszotta, hogy kirázza a hideg. – A fickó biztosan napokig szedegeti a vámpírhúst a fogai közül. És te azt a szájat csókoltad meg! Egyébként azt szeretnéd, hogy Skathi jól seggbe rúgjon? Vagy hogy visszavegye az erődet? Mégis kivel lógjak, amikor tehetségtelen senki leszel?

Lucia dühösen bámult rá.

– Várj! Itt a nagy lehetőség, hogy jóvátedd azt az ocsmányságot, Luce. Lyukaszd ki a lykán bundáját!

– Mindenki elfelejtette, hogy mit tett értünk? – MacRieve megléphetett volna Luciával a hóna alatt, de ott maradt, és megvédte őket. És csak miatta. És hogyan akarta ezt visszafizetni? Átveréssel.

Annika meghallotta őket, és odalépett Luciához. – Úgy tűnik, te meg azt felejtetted el, hogy a bátyja elrabolta a mostohalányomat. – A nő minden szónál a nyugtató lövedékes puskájával játszott. – Tudom, hogy nem tűnik igazságosnak, de szükségünk van rá, hogy visszaszerezzük Emmát attól a fenevadtól.

– Itt vagyok, nem igaz? – vágott vissza Lucia sértődötten, amire mindenki odafordult feléjük. A józan Lucia nem gyakran kezdett hisztibe. – De megint én fogok az egészért megfizetni.

– Senki sem akarja, hogy bajod essen. De Lucia, tudod, hogy Em biztosan halálra van rémülve, ugye? – tette hozzá Annika egy fokkal kedvesebben.

A halálra kényeztetett Emma bizonyára az agyát is eldobta a rémülettől. Bár Lachlain tudta, hogy a lány félig vámpír, és a családja nagy részét ők irtották ki, nem úgy hangzott, mintha a férfi bántani akarta Emmát. De nem számított. Em a férfi puszta lényétől halálra rémült. Nem véletlenül érdemelte ki a „félénk” jelzőt – a saját árnyéka is megijesztette.

Ha képes lett volna illanni a többi vámpírhoz hasonlóan, akkor könnyedén megmenekülhetett volna Lachlaintől. Próbálták megtanítani neki, Emma viszont mindig túlságosan gyenge volt…

– Hé, Annika! Pontosan mennyi nyugtatót is hoztál? – kérdezte Regin. – Nem szeretném, ha csak felbosszantanánk MacRieve-et. Te nem láttad a bunyót, mert éppen egy halom tégla alatt szunyáltál, de a pacák hatalmas.

– A boszorkányoktól kaptam a keveréket – válaszolta Annika. – Megesküdtek, hogy több elefánttal is elbánna.

Regin a fejét rázta. – A fickó vérfarkas, nem ele…

– Ötven elefánttal.

– Ó.

– Felkészültél? – kérdezte Annika Luciától.

Persze, Annika. Felkészültem az őrjítő fájdalomra, csak hogy te elfoghasd a leendő szeretőmet. Miért is ne? Bár a gondolatai csak úgy zakatoltak a fejében, a szavai ennek semmi jelét nem mutatták. – Megteszek bármit, ha azzal visszakapjuk Emmát.

– Helyes – mondta bólogatva a vezérük, és Lucia mellé állt. – Akkor kezdjük!

Miközben a társai elfoglalták a helyüket, Lucia felemelte az íját, és elővett egy nyílvesszőt. Kötelesség a család felé. Hűség Emmához. Összeszorított fogakkal egy távoli ciprusra célzott, és megfeszítette a fegyverét. Az utolsó milliszekundumban, épp amikor Lucia elengedte a zsinórt, Annika oldalról meglökte. A vesző elkerülte a fát.

A fájdalom rögtön átjárta minden porcikáját – a csontjai ropogtak, a vére mintha méreggel telt volna meg…

Villám csapódott a földbe, ő pedig összerogyott, és keservesen sikoltani kezdett.

Lucia sikolya törte meg az éjszakát.

Garreth üvöltéssel felelt a hangra, és azonnal a nő irányába eredt. Vámpírok vadásznak a valkűrökre. Ő pedig csak sikolt. Ha bántani merik…

A fogai hegyesebbé váltak; forrt benne a harag. A párom bajban van. Valahogy még gyorsabb tempóra váltott. Ágak martak az arcába, állatok menekültek az útjából, ahogy egyre mélyebbre merészkedett a mocsárba.

Máris kezdett átalakulni. Kiengedte a fenevadat a ketrecéből. Tudta, hogy a kinézete megrémisztette a nőt, de nem tehetett róla – csak az hajtotta, hogy megvédje őt.

Ahogy Garreth Lucia felé sietett, más valkűrök szagát is megérezte. Biztosan egy egész sereg vámpírral állnak szemben. De hiába ért egyre közelebb, egyetlen vámpír bűze sem csapta meg az orrát.

Kirontott egy tisztásra, és meglátta a nőt, amint a földön fetrengett a fájdalomtól.

Teljesen átváltozott. Bárki tette ezt, le fogja mészárolni.

Amit látsz az hazugság.

Érezte, ahogy valami a nyakába fúródik, és odakapott. Egy apró nyíl? Ó, a picsába! Még mindig próbálta elérni őt, de a teste erőtlenné változott, majd végül a földre rogyott.

Garreth éppen Lucia mellett ért földet, és az oldalára fordult. Ahogy a nő a könnyei mögül a szemébe nézett, vigyorgó valkűrök vették körül őket. Hirtelen megvilágosodott. Lucia szándékosan csinálta. Ő volt a csali.

– Te… segítettél nekik? – A mondat nem volt több durva morgásnál.

A nő bólintott. Annak ellenére, hogy átverte, nem tudott a nő könnyeire nézni. Előrenyúlt, hogy letörölje az arcát, a karja viszont teljesen elzsibbadt. – Miért? – kérdezte. – Miért, Lousha?

– Elvitte – suttogta. – Elvitte Emmát.

– Ki?

– Te nem tudod?

– Tudom? Mit? – A férfi még látta az ajkait mozogni, de semmit sem hallott, majd mély álomba merült.

11

– Az összes pokolfajzat szerelmére, ez sosem hallgat el? – csattant fel Regin, és leállította a videojátékát.

MacRieve már órák óta bömbölt alagsori ketrecében, amivel hasogató fejfájást szabadított Luciára – nem a legkívánatosabb érzés az előző napi szenvedés után. Az istenekre, mennyire megfizetett azokért az elhibázott lövésekért!

Mi több, Nïx a kanapé támláján ücsörögve fonogatta hosszú, ébenfekete haját, és közben Lucia reakcióit tanulmányozta. Bár legtöbbször a semmibe bámult, a nő ezúttal éberen figyelte őt. Tudja, mit érzek iránta…

Vagy azt, hogyan érzett iránta – mielőtt látta volna átalakulva, eltorzult arccal és hatalmas fogakkal.

– Eresszetek ki innen, a rohadt életbe! – kiabálta lentről.

Regin úgy bámult rá, mintha minden az ő hibája lett volna. – Teljesen elrontja a kedvem – kiáltotta Regin a válla fölött –, és engem ez rohadtul nem érdekel!

– Nyisd ki ezt a kibaszott ketrecet, te világító idióta! – Az istenekre, ez tényleg egy vadállat!

De ahogy ez eszébe jutott, visszaemlékezett rá, hogyan törölte le a könnyeket az arcáról. És tegnap este is, miután rájött, hogy becsapta, ugyanezt próbálta tenni.

– Valaki etesse meg a blökit vagy valami, mert ezt a vonyítást már rohadtuk unom!

Nem hallották, hogy ütögeti-e a rácsokat, de tudták, hogy nem fogja eltörni őket. Bár a lykánok voltak a legerősebb lények az egész Szövetségben, a fémet a boszorkányoktól vásárolt varázsigék elpusztíthatatlanná tették.

– Menj te, Luce! – mondta Regin, és sóvárogva nézett a tévére.

– Mégis mit tudnék vele kezdeni?

– Vonzódik hozzád. Bármennyire gusztustalan is… Legalább próbáld meg! Csak ne szaglászd meg a fenekét, meg ilyesmi.

– Regin! – kiáltotta Lucia, és bizakodva Nïxre pillantott.

– Na, persze, mintha a bölcsünkre rábízhatnánk bármi hasonlót – folytatta Regin, és a szemeit forgatta.

Nïx visszakacsintott rá.

– Gyerünk már, még sosem jutottam el eddig a játékban!

Lucia lassan felállt, és elfintorodott, amikor az izmai összerándultak. – Jó, megyek – válaszolta, és úgy tett, mintha senkit nem gyűlölt volna jobban MacRieve-nél. Végre meg akarta köszönni neki, hogy megmentette az életét; hogy elrejtette őt, és aztán elintézte az otthonát megtámadó vámpírokat.

Úgy tűnt, a fenevad képes volt gyengédségre. És brutalitásra is. Bármi volt is a férfi, Lucia hálával tartozott neki.

És azt is szerette volna megtudni, miért vonzódott hozzá ennyire. Hogyan tarthatja ennyire kívánatosnak azok után, hogy látta átalakulva?

– Jössz eggyel, Reege – tette hozzá sértetten.

Nïx könnyedén átlátott a színjátékon, és ismét kacsintott. Boldognak tűnt, mintha jól szórakozna a nővére viselkedésén. De amikor az orákulum a pince ajtajáig követte, Lucia szembefordult vele. – Nem, egyedül akarok vele beszélni.

– Akkor is, ha már most is tudom, mit fogsz neki mondani? Ahogy a nyálcseréről is tudok, amit pár héttel ezelőtt műveltetek a mocsárban. – Aztán Nïx gyengédebben folytatta: – Kedveled őt?

Lucia felsóhajtott, és nekidőlt a falnak. – Nem értem. Ő a kriptonitom. De már a kiejtésétől is…

– Megpuhulnak a karmaid?

– Nem is kicsit. Amikor vele voltam, úgy éreztem, védtelen vagyok. A tekintetétől teljesen kiürült az agyam – vallotta be Lucia. – Küzdöttél már olyan ellenféllel, aki ellen esélyed sem volt? Valakivel, aki tüzet vagy savat köpött?

– Egyszer megküzdöttem egy gyémánttestű nővel – mondta Nïx óriási átéléssel. – Még akkor is a testét bámultam, amikor az ujjai a torkom köré fonódtak.

– Tényleg?

– Nem, azt csak az X-Menben láttam. Csak próbáltam együtt érző lenni. De úgy tűnik, nekem nincs gyenge pontom.

– Az őrületet leszámítva – vetette fel Lucia.

Nïx felsóhajtott. – Telitalálat, íjász. Menj csak…

Egy mély lélegzetvétel után Lucia kitárta az ajtót. Amikor a legalsó lépcsőre ért, MacRieve tekintete rászegeződött. A férfi szemei jégkéken csillogtak, a haja kócos, barna kazal volt. Egy másik kopott farmer volt rajta, és egy hosszú ujjú fekete pulóver. Egyszerű. Bár Lucia szívesen viselt kifinomultabb ruhákat, szerette, ha egy férfi egyszerűen öltözködött. Újabb sajnálatos pont MacRieve javára.

A férfi azonnal megragadta a rácsokat, és megpróbálta eltörni őket. A kar- és vállizmai szó szerint hullámzottak.

– Nem tehetsz kárt bennük, MacRieve. A boszorkányok erősítették meg őket.

Azonnal levette róluk a kezét, az ajkai pedig gúnyos vigyorra húzódtak. Hallotta, hogy a lykánok nem szívelték a boszorkányokat. Úgy tűnik, a pletyka igaz volt.

– Miért tetted ezt velem? Segítesz nekik csapdába csalni, miután megmentettelek a vámpíroktól? Rohadtul szívesen!

És itt tett le róla Lucia, hogy kifejezze a háláját. Elfordította a fejét, és hagyta, hogy a haja eltakarja az arcát.

– Hálából ketrecbe zársz ebben a pöcegödörben.

A nő körbenézett. A ketrecen belül megvoltak az elengedhetetlen eszközök, és egy tűrhető ágy is. – Azért nem annyira vészes idelent – mondta, de magában azért elismerte, hogy egy kicsit nyirkos a hely – az alagsor felét még abban az időben ásták, amikor az emberek nem jöttek rá, hogy a louisianai mocsárban nem igazán érdemes pincét építeni. – Még ablak is van – motyogta a saját védelmében.

– Lousha, kiengedhetsz engem.

– Ha még egyszer felhozod ezt, kimegyek.

– Akkor mondd el, miért vagyok itt!

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy Lachlain él? És hogy elrabolta az unokahúgomat, Emmaline-t, mert szerinte ő a párja?

A férfi dermedten bámult rá. – Nem, biztos nem. Valamit benéztetek.

– Nincs tévedés – felelte, és elfintorodott. – Hogy lehet, hogy nem hallottál róla?

– Nem voltam a telepen egy ideje. Most pedig persze nem is tudok, hogy meggyőződjek az igazadról. Meddig kell idelent maradnom?

– Amíg vissza nem kapjuk Emmát – válaszolta.

– És képes vagy ezt tenni az után, hogy megmentettelek téged – és a nővéreidet?

– Nem tartozom magyarázattal. Ellenségek vagyunk.

– Nem, dehogy. Mi…

– Mi mik vagyunk?

– Jól nézünk ki egymás mellett – felelte magabiztosan.

– Egyébként is, miért jöttél Val Hallba aznap este?

A férfi megtornáztatta széles vállait. – Éppen a környéken jártam.

– Ahogy tegnap este is? Nyilvánvalóan követtél engem. Azt mondtad, nem én vagyok a párod. Hazudtál?

– Te fogsz engem őszintétlenséggel vádolni, miután saját magadat használtad csalinak, hogy elkapjatok, és még a szemembe is hazudtál? – Miután a nő egyáltalán nem hatódott meg, Garreth folytatta. – Gondolj csak bele! Ha a társam lennél, hogyan maradtam volna távol teliholdkor?

– Egy ilyen ketreccel.

– A lykánok nem közösködnek a boszorkányokkal. – A férfi mintha a gondolatba is beleborzongott volna.

Szóval nem vagyok az övé. – MacRieve, a fivéred él.

– Azt mondod, hogy több mint százötven év után visszatért a halálból, és ez az Emma, a királynője, egy valkűr?

– Nem teljesen. – Félig vámpír. Hogyan reagált volna Garreth a hírre, hogy a fivére párja – bár szeretni való és kedves – egy vérszívó?

– Mondd el – követelte Garreth.

– Felejtsd el!

– Akkor Lachlain visszatérését kell látnom, különben nem hiszem el – mondta, és máris reménykedni kezdett. Bár hihetetlennek hangzott a történet, Garreth sosem fogadta el Lachlain halálát. Évtizedekig sikertelenül kereste a Horda legendás fővárosát. Harminc év keresgélés és nyomozás után egyszerűen úgy látta, talán jobb is lenne, ha Lachlain nem élne.

Demestriuról tudták, hogy elképesztő tehetsége van a kínzáshoz.

Garreth viszont nem akart hiú reményeket táplálni a bátyja visszatéréséről… nem hitte, hogy másodjára is túlélné az elvesztését.

– Fogytán a türelmem, Lousha. – Garreth nem hazudott, de hozzá kell tennünk, hogy a fogsága részben önkéntes volt. Egy rövid időre felébredt, amikor idehozták. Mielőtt letépte volna magáról a béklyóit, megkérdezte, hová akarják vinni.

– A Val Hallba. – A nő falfehér volt, a szeme pedig üveges a fájdalomtól.

Garreth nem is küzdött tovább. Végtére is lykán volt – semmilyen ketrec nem állhatott az útjába, Lucia pedig az otthonába vitte. Úgy érezte, egy szerencsés véletlen áldozata lett. Közelebb kerül hozzá, ezért könnyebb lesz megvédeni. Most viszont csapdába esett. Mocskos boszorkányok!

Garreth leült a padlóra, nekidőlt a falnak, és felhúzta az egyik térdét. – Ülj le! – parancsolta, majd kedvesebb hangon hozzátette: – Ez a legkevesebb, amit megtehetsz a kedvemért.

A nő dühösen méregette, de végül odahúzott egy széket a ketrec elé, és óvatosan leült. Még mindig fájdalmai vannak. Garreth megpróbálta elhessegetni az aggodalmát. – Mi történt veled a vámpírtámadás éjszakáján? Nem éreztem vért rajtam, és sérülést sem láttam.

– Semmi közöd hozzá.

– Szóval tényleg fájdalmat érzel, ha elvétesz egy lövést.

A nő ledöbbent, egyértelműen kényelmetlenül érezte magát, és ismét az arcába seperte a haját. Vastag copfok lógtak hegyes fülei mellett, a többi haja viszont szabadon fényes sörényként keretezte az arcát. – Mégis mit tudhatnál te rólam?

– Többet, mint gondolod. Te lettél a kedvenc hobbim. Viszont nem tudtam meg mindent, amit kerestem. A legtöbben csak úgy ismernek, az íjász.

A nő fellélegzett. – Pontosan. Ennél többet nem is érdemes tudni.

– Mi van a családoddal, az édesanyáddal? Ő honnan származott?

Lucia hátranézett a lépcső irányába, mielőtt válaszolt volna. – Nem tudom, ki volt. Még azt se tudom, mi volt.

– Talán éppen egy lykán?

A nő megvonta vékony vállait. – Nem zárhatjuk ki.

– Á, szóval ezért vagy igazságos a többi fajjal. Lehet, hogy a rokonuk vagy – jegyezte meg. – Egyébként, ha titokzatosnak szerettél volna látszani, elérted a célodat.

– Ó, valóban titokzatos vagyok? Te bukkantál fel a semmiből a nappalim közepén, hogy lefejezz két vámpírt.

– Kérdezz tőlem bármit, és én válaszolok.

A nő kacéran felhúzta a szemöldökét. – Valóban, Sötét Herceg?

– Igen. Így hívtak. – Garreth sosem gondolta, hogy király lesz belőle egy halhatatlan báty mellett, és ő így is viselkedett; olyan dolgokat tett és mondott, amiket Lachlain sosem engedhetett meg magának. Garreth igazi vadóc volt, és már húszéves kora előtt elnevezték a Sötét Hercegnek. És igen, szándékosan utaltak Luciferre. A kötelességtudó Lachlain egymás után rángatta ki a bajból. – Te kutakodtál utánam?

– Kutakodtam? A történetedet nem igazán tartják lakat alatt.

– Talán igaz. Kétségtelen, hogy követtem el hibákat. – Nem is kicsiket. Ha többet foglalkozik a klánnal, és kevesebbet saját magával, Lachlain talán nem egyedül indult volna útnak azon a végzetes éjszakán. – De én legalább vállalom a tetteimet, ha elszúrok valamit. – Nem úgy, mint te, kicsi párom.

– Miért hoztad a népedet ide, Louisianába? – kérdezte Lucia, nem törődve a megjegyzéssel.

– Miután a bátyám eltűnt, sok lykán szeretett volna olyan messzire kerülni a Hordától, amennyire csak lehet. Nem ez lett volna az első választásunk, hidd el. – Amikor megörökölte a koronát, rendbe szedte az életét, és elkezdett egy új otthon után kutatni a földön, hogy legalább ezzel segítse a népét. – De végül ez tűnt logikusnak.

Lucia ismét hátrapillantott. – Logikusnak tűnt a valkűrök területére lépni?

Igen, különben sosem találtam volna rád. – Nem vagyunk olyan rossz szomszédok, kislány. És a valkűrök nem is ellenségei a lykánoknak.

– Kivéve a Felemelkedéskor. Amikor mindannyiunknak harcolni kell.

Minden ötszázadik évben sorsfordító események történtek a Szövetségben, amik a fajok között háborúkat szítottak. Egyesek szerint ez misztikus folyamat volt, ami lelassította a halhatatlanok számának növekedését.

Nem volt olyan háború, ami a Szövetség élére helyezett volna egy fajt – legalábbis mostanáig nem –, de a csaták és hadjáratok lemorzsolták a népesség leggyengébbjeit. Amint a Felemelkedés lezajlott, a legtöbb élő harcossal rendelkező oldal nyert. – A lykánok ezúttal nem szállnak harcba a valkűrökkel.

– Jól tudom, mi vezérli az egészet. Nem te döntesz a szabályokról – mondta, és újra hátrafordult.

– A nővéreid elfordulnának tőled, ha vonzódnál hozzám?

A nő azonnal visszanézett rá. – Nem vonzódom hozzád!

– Hazudj csak magadnak, Lousha! De nekem ne! Én ott voltam veled azon az estén, emlékszel? Te talán próbálod kitörölni a fejedből, de nekem minden perce az agyamba égett.

– Nem, igazából szeretnék rá emlékezni – szeretem felidézni a hibáimat. Nehogy megismételjem őket.

– Szóval hiba? A valkűrök így hívják a sikoltó orgazmusokat?

– Megkértelek rá, hogy ne csinálj bizonyos dolgokat, te pedig pontosan az ellenkezőjét tetted – mondta a nő összeszorított fogakkal.

– Mint például?

– Mint például az alsóneműm levétele. Letépted rólam, és elloptad! Mégis minek?

A férfi szégyentelen vigyorra fakadt. – Hogy rémes dolgokat műveljek vele.

Lucia feltartotta a kezét. – Nem akarok többet hallani. Ismét megkérdezem, MacRieve, miért jöttél ide azon az estén?

– Talán mert úgy üvöltöttél, mint egy dervis? A padló tele volt nyílvesszőkkel. Egyik sem volt véres. A hibáid miatt szenvedtél? Talán az ördöggel kötöttél egyezséget.

Lucia szemei ezüstös fénnyel villogtak. – Nem tudsz te semmit! – Talpra ugrott és elrohant, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna.

– Gyere vissza, Lousha! – A játéknak vége; ki akart jutni a ketrecből. Összeszorított fogakkal próbálta meghajlítani a rudakat – semmi. – Legyetek átkozottak, valkűrök!

Ha egyszer kijut…, a világ összes boszorkánya sem tarthatja távol tőle.

Prev Next

Szócikkek a Szövetség Élő Könyvéből

PROLÓGUS

1.

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

A gyönyör sötét hercege