12

Lucia azt mondta MacRieve-nek, őt nem irányítják állatias ösztönök. A férfi pedig mély, dallamos hangon válaszolt. – Csak egy éjszakát kell eltöltened velem, hogy ez megváltozzon.

És igaza volt. Csak rá tudott gondolni, és arra, ahogy megérintette őt.

Most pedig, az éjszaka közepén az ágyában forgolódott – egy egyszemélyes ágyban, hiszen elvileg soha nem lesz szüksége nagyobbra –, és a lent fogságba ejtett férfin járt az esze. Elkeseredetten próbálta megfejteni, mivel kerítette hatalmába, közben pedig a mennyezeti ventilátort bámulta, mintha csak ott lett volna a Garreth MacRieve nevű rejtély kulcsa.

A lykánnak kétség kívül voltak jó tulajdonságai: az arany szemek, az izmos test és a széles vállak, amiket mintha csak neki találtak volna ki.

A feszes ajkak. Egy perce sem telt anélkül, hogy vissza ne emlékezett volna az érintésükre. Fel sem fogta, hogy bírta mostanáig csókolózás nélkül. Vagy hogyan bírná ezután.

Luciának még a vadsága is tetszett, amit a vámpírok legyőzésekor mutatott. De valami más is volt a dologban, valami különleges. Még a mai beszélgetésükkor is hatással volt rá. Ám most nem nézett rá úgy – azzal a tekintettel, amivel merész dolgokat ígért –, és valószínűleg kizárólag emiatt tudta megőrizni a hidegvérét.

Attól félt, Garreth tipikusan az a férfi, aki miatt a nők féktelenné válnak, és hülye döntéseket hoznak. Szüzességi fogadalom? Milyen fogadalom?

Aznap este a lápon – amikor annyira közel volt hozzá, hogy odaadja magát – élte át az első orgazmusát egy férfival. Nem csoda, hogy folyamatosan rajta járt az esze – hiszen a csúcsra juttatta. Hát persze. Természetes, hogy ezt újra át akarta élni.

Ha visszagondolt a kéjvágyra, amit a férfi szemében látott, máris hevesebben vert a szíve. Szinte teljesen meztelen volt előtte, csak a letolt farmerja és az alsónadrágja volt rajta, ami mámorítóan sokat láttatott. Ha voltak is valaha félelmei a szextől, mindet elfeledtették vele a csókok, amiket a lába közé kapott a férfitól.

A mellbimbói a hálóingének feszültek, és egyre sűrűbben kapkodta a levegőt. Máris nedves volt, és szinte fájt Garreth hiánya. Hasra fordult, ami még rosszabb volt, ezért gyorsan újra a hátára feküdt. Miközben a plafont bámulta, rájött, hogy nem menekülhet az érzés elől.

Az ujjai a bugyijába siklottak.

*

Garreth hirtelen felriadt, és nyugtalannak érezte magát. Fura érzés volt, mintha a levegő szikrázott volna körülötte. Nem kellett volna szokatlannak lennie – ezen a bizarr helyen folyamatosan villámlott, mintha háborús övezetben lett volna.

Néhány annyira közel csapott le, hogy az egész épület beleremegett. Por szállt alá a plafonról, ami elárulta az építmény korát. A villámok között pedig valkűrkiáltásokat, a tévé zaját, és idegesítő videojátékhangokat hallott, melyek jobban hasonlítottak egy haldokló gramofon nyekergésére.

Tetézve a bajt, hogy Garreth folyamatosan érezte Luciát, hallotta a hangját, és tisztán értette minden szavát, amit a világító rémségnek mondott:

– Érzem, hogy minden eddiginél erősebbé válik – mondta a nő délután. De ki?

– Akkor jó, hogy van B-tervünk – válaszolta Regin. De mi az A-terv?

– Minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e. Ha be kell mennem ebbe a körbe, szeretnék ki is jönni onnan. – Mit akar megtalálni? És hová az ördögbe megy?

– Mennyi időnk van még?

– Talán egy év. Mielőtt eljönnek…

– Mielőtt ki – vagy mi – jön el? Mire gondolt Lucia?

Megőrjítette, és a nő nem jött le hozzá, bármennyit ordítozott. A legtitokzatosabb nőstény, akit valaha ismert, és a titok napról napra kifürkészhetetlenebb lett.

Hirtelen megérezte… Lucia vágyakozásának az illatát? Érzete a levegőben. Tudta, hogy tőle jön.

Aztán felfogta. Nem, az nem lehet. Ő biztosan nem…

*

Lucia lehunyta a szemét, ahogy benyúlt a bugyijába, és – nedvességet érzett.

Felsóhajtott, amikor megsimította felduzzadt klitoriszát, közben pedig MacRieve testéről fantáziált. A folyamatos villámlás még jobban felerősödött. Újabb simítás, és megjelent a szeme előtt a férfi sebekkel borított, izmoktól duzzadó mellkasa. Egyre gyorsabban kényeztette magát…, és még gyorsabban…

A hasizmai és a vékony dereka. Felnyögött. Az a sötét sáv, ami lefelé, a szerszámához vezet…

– Lousha! – üvöltötte odalent a férfi.

Lucia felült az ágyban, és elrántott a kezét. Nem tudhatja… az nem lehet.

– Gyere ide, hozzám!

Mégis tudta. Az istenekre, most mit tegyek? A nővérei így is gyanakodtak rá, hogy a vonzalom nem csak a farkas részéről létezett. Idegesen körbepillantott a szobán.

Amikor a férfi ismét a nevét kiáltotta, kiugrott az ágyból, és magára rántott egy köntöst. Kiosont a szobájából, majd csendben leszaladt a lépcsőn.

Amint belépett, Garreth elhallgatott. Mint a csapdába ejtett állat, minden mozdulatát gyanakodva figyelte.

– Mi bajod van? – kérdezte Lucia, és a ketrec mellé lépett. – Miért üvöltözöd a nevemet? Nem áll hatalmamban kiszabadítani.

– Ezt kinyithatod.

– Nem fogom. Kár a gőzért.

Miután gyöngeséget keresve bámult a szemébe, Garreth feladta, és új stratégiát választott.

–Akkor gyere te ide! – A szemei kékről ismét aranybarnára váltottak.

– Miért?

– Hogy befejezhessem, amit az ágyadban elkezdtél.

Érezte, ahogy az arcába tolul a vér. – Nem tudom… miről beszélsz?

– Gyere ide, Lousha! – A férfi hangja ugyanolyan csábító volt, mint a tekintete.

– Ha azt hiszed, rávehetsz, hogy kiengedjelek, nagyon is tévedsz.

– Nekem csak egy célom van, szerelmem.

A nő nem tudott dönteni, és folyamatosan az ajtót kémlelte.

– Emlékszel, milyen jó volt odakint a lápon? Hogy mit éreztél általam?

Egy izzadsággal, vággyal és villámokkal teli éjszaka. Az emléktől kirázta a hideg. – Az hiba volt – nem lett volna szabad bátorítanom téged.

– Gyere ide! – Már megint az a tekintet égett a szemeiben.

– És mit akarsz csinálni? – Az agy kiürül. A pokolba is, honnan van ilyen hatalma?

– Hadd csókoljalak meg!

Lucia kinyitotta a száját, és odakint villámok cikáztak.

– A rácson keresztül? – Ez a terv nem is volt ellenére. A rudak tizenöt centinként sorakoztak, így a csókolózáson kívül nem sok mindenre nyílt esélyük – bárhová fajulnak is a dolgok.

Így nem veszítem el az irányítást.

– Igen. Csak meg akarlak csókolni. És megérinteni.

– Nem, nem szabad – suttogta, de egyre közelebb lépdelt, mintha egy mágnes húzta volna magához. – Miért nem akarsz békén hagyni – ha nem is vagyok a párod?

– Azért, valkűr, mert te vagy a legkívánatosabb nőstény, akit valaha ismertem.

Te pedig a legvonzóbb férfi, akit el tudok képzelni. Igen, csak a rácsokon át. Csak hogy kielégítse a kíváncsiságát – és felmérje Garreth vonzerejét. Hogy jobban küzdhessek ellene.

A lábai elgyengültek. Tudom irányítani; csak örömet szerzünk egymásnak. Amikor előrenyúlt, hogy megtámaszkodjon a rácson, a férfi megragadta a kezét. A szájába vette az ujját – azt, amivel odafent magához nyúlt –, és halkan felmordult. – Az istenekre, asszony, az ízed…

Odakint leszakadt az ég, Lucia pedig teljesen elolvadt tőle.

13

Garreth a szájába vette az ujját, és összerezzent az örömtől. A saját ujjáról nyalogatta a mézét. Amikor korábban megérezte a vágyát, minden izma görcsbe rándult. A lykánok hímjei imádták kielégíteni a párjukat, Garreth pedig őrülten boldoggá akarta tenni Luciát.

A ketrec, az átverés, a nyomasztó hírek, amiket kapott – mind másodlagosnak tűntek. Csak az számított, hogy a csúcsra juttassa, hiszen a nő is erre vágyott.

Lassan kivette az ujjakat a szájából. Átfogta Lucia nyakát, és a rácshoz húzta, hogy az ajkaival beboríthassa az övéit. Nyelvének minden egyes mozdulata után érezte, hogy a nő kezd ellazulni. Lucia megfogta a vállát, és az apró karmok belevájtak a bőrébe.

Garreth elhúzta az arcát egy pillanatra. – Ha belekezdesz, Lousha, akkor be is kell fejezned.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte félig lehunyt szemmel.

– Úgy, hogy ha megint csak neked lesz jó, te fogod az ágyékomat jegelni, nem én, mint a legutóbb.

A nő elfintorodott. – Miért nem… tudod…?

– Megtörtént – válaszolta. – Újra és újra, és közben végig a kezemben volt a kis zálogod. A számban pedig még éreztem az ízedet. Majdnem beleőrültem.

Erre Lucia hangosan beszívta a levegőt, és a szemei ezüstös fénnyel csillogtak.

– Akkor elkezdjük végre?

A nő kábának tűnt. – Én… mi… – Vadul megrázta a fejét. – Nem szexelhetünk – mondta, és körülnézett. – A rácsok miatt.

– Legalább tizenöt centi van köztük – valahogy kipréselem közöttük a kis barátomat.

– MacRieve, én komolyan beszélek!

– A rácsok nem állhatnak az utamba. Hátulról is magamévá tehetlek. Csak tárd szét szépen…

– N… nincs szex.

Garreth hunyorogva nézett rá. Talán… szűz volna? Ezeréves kora ellenére? Talán éppen ezért hagyta faképnél múltkor. – Hát legyen, nincs szex – hazudta. Csak várj, amíg ráveszlek!

– Akkor… mit akarsz, mit tegyek?

– Addig akarlak simogatni, amíg elélvezel, aztán ugyanezt várom el tőled is.

A nő nagyot nyelt. – Megint át fogsz változni?

– Nem, kislány – felelte szórakozottan. Ismét belé nyilallt, mennyire gyönyörű a nő. Tündeszerű arcát hosszú haja keretezte, ami legalább úgy csillogott, mint az elegáns selyemköntös, amit viselt. Whisky-színű szemei mámorítóan néztek vissza rá, az arca pedig teljesen kipirult.

Ő viszont szerette volna tekintetét meztelen testén pihentetni. – Hadd segítsem ezt le rólad! – A férfi kinyúlt, és kioldozta a selyemövet, majd finoman lehúzta róla a köntösét. Amikor a ruha a lába mellett hevert, nem maradt rajta más, mint egy kacér bugyi és egy vékony felső. A mellbimbói megduzzadtak, az ajkai nedvesen csillogtak. Annyira érzéki…

Az én párom a legszebb a világon.

Ekkor már legszívesebben keresztülrágta volna magát a ketrecen, csak hogy eljusson hozzá.

Az érzés tovább fokozódott, amikor kiszabadította a tökéletesen telt melleket, és a tenyerével masszírozni kezdte őket. A mellbimbók sötétrózsaszínek voltak, és szinte követelték, hogy a szájába vegye őket.

Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ezekért a tökéletes mellekért bármit megbocsátana neki. Jobb lesz ezt titokban tartania.

– Nézd csak, a bimbóid mintha a nyelvemet akarnák. – Garreth előrenyúlt, és finoman megtartotta az egyiket, majd lehajtotta hozzá a fejét. A nő lélegzete szinte teljesen leállt.

Garreth az ajkaival kényeztette a nő mellét, a másik kezével pedig elkezdett lefelé haladni a lapos hasa mentén, de hirtelen Lucia teste megfeszült.

– Ó… várj! És veled mi lesz? – Levette a kezeit a válláról, és elkezdte simogatni a férfi testét. – Azt mondtad, mindketten segítünk a másikon.

A szavaitól a pénisze annyira megkeményedett, hogy majdnem szétszakította a nadrágját. Amikor a nő megsimította az ágyékát, Garreth nem bírta tovább. – Segíts akkor nekem elővenni!

Lucia lehúzta a cipzárját, Garreth pedig beleremegett a várakozásba. A nő finoman benyúlt a nadrágjába, és majdnem felsikított, amikor a szerszáma előugrott. Garreth mintha azt hallotta volna: „Ó, istenem!” – Úgy tűnt, a nő is hamarosan elveszti az eszét.

– Segíts rajtam, Lousha!

Bár szemmel láthatóan bólintott, Lucia úgy tett, mintha sosem csinálta volna még ezt. Amikor Garreth megérezte a tétovázását, megfogta a kezét, és a farkához vezette. Legszívesebben máris előre és hátra mozgatta volna a csípőjét, de visszafogta magát. – Fogd át!

A nő nem tudta köré zárni az ujjait. – Nem tudom – motyogta, és szigorú tekintettel nézett fel rá, amikor Garreth majdnem hangosan felnevetett.

– Akkor csak így simogasd. – Az első óvatos húzásra a férfi hangosan lihegni kezdett. – Fogalmad sincs, mennyire jó érzés ez nekem.

Ahogy folytatta a simogatást, Lucia sötét szemei az arcát kémlelték, hogy minden reakcióját láthassa. A kis párja azt figyelte, mi az, amit szeret. A puszta gondolat is fokozta a vágyát.

– Ez az, kislány. Még. – Amikor gyorsabban és erősebben markolászta, a férfi felnyögött. – Muszáj megérintenem téged. Vedd le a bugyidat!

A nő megrázta a fejét.

Garreth haragjában felmordult. – Asszony! Amikor végre leszedem rólad, olyan mélyen beléd hatolok, hogy azt sem tudod, hol végződök én, és hol kezdődsz te.

– Fent marad.

– Akkor én megyek be. – Ahogy az ujjait a bugyijába dugta, érezte, hogy a teste megremeg. Vajon ideges? Vagy engem kíván? Újra megcsókolta, és egyre mélyebbre hatolt a puha fehérnemű alá.

Amikor nedvességet érzett az ujjain, a férfi morogni kezdett örömében. Lucia hangosan zihált. Az istenekre, olyan átkozottul jó veled…, forró és nedves vagy az én kedvemért – lihegte Garreth két csók között.

De amikor még mélyebbre hatolt, a nő teste ismét megfeszült. Szóval ez a helyzet. Szűz volt. A férfi hátrahúzta a fejét.

– Ss, Lousha. Nem fogom többet ezt csinálni. Csak ezt. – A mutatóujját apró, duzzadt klitoriszára helyezte, és lassan simogatni kezdte.

Lucia felnyögött, még szorosabban markolta, és zihálva nézett fel az arcába.

Garreth finoman kényeztette, közben pedig a csípőjével mozgatta a szerszámát a tenyerében. A csípője a rácsnak ütközött, de nem bánta. Mióta érezte, hogy miatta nedves az ágyéka, legszívesebben megfordította volna a nő testét, hogy a magáévá tegye, de visszafogta magát. Magához szoríthatná, hátrafoghatná a kezeit, és egy szempillantás alatt behatolhatna a nedves forróság közepébe.

Sosem bízna benned többé.

Mégis olyan közel volt. Ezer éve várok már rá…

*

Épp, mikor MacRieve a gyönyör határára juttatta, a férfi lassított, hogy tovább kínozhassa. – Kívánod még? – kérdezte.

Lucia lábujjai görcsbe rándultak – rájött, hogy imádja, amikor így beszél vele; amikor a skót akcentusa is felerősödik. Ami azt illeti, sokat tanult tőle, ebből az együttlétből.

Elképesztőnek találta, milyen sokat jelentett egy apró érintés vagy egy simítás a péniszén. De ha az érintése nagy hatással volt rá, a gyors húzogatás egyenesen megőrjítette. Ahogy közeledett a csúcshoz, a farka hegye nedvesedni kezdett, és a férfi vadul rángatta a csípőjét.

– Csak fogj szorosan, a többit én megoldom. – Aztán halkan hozzátette: – Most is úgy érzed, ellenségek vagyunk, Lousha? Amikor mindjárt a tenyeredbe élvezek, te pedig az enyémbe?

Abban a pillanatban mindennek gondolta, csak ellenségnek nem.

– Éreztél már hasonlót egy másik férfival?

– Nem, soha!

– Akkor mondd, hogy én vagyok az egyetlen! – Amikor a nő csendben maradt, Garreth lelassította az ujjait, míg Lucia halkan nyöszörögni kezdett. – Mondd ki! – Aztán keményen megcsókolta, mintha meg akarta volna jelölni.

– Te vagy az egyetlen – nyögte a nő Garreth szájába.

Jutalmul egész kezével megragadta az ágyékát, és a tenyerével izgatta tovább a klitoriszát. Ahogy egyre gyorsította a mozdulatokat, a nő elgyengült, a szemei pedig lecsukódtak.

A férfi ezután keményen ráparancsolt. – Nézz a szemembe, amikor elélvezel!

Lucia szemei felpattantak. A tekintetük találkozott. Villámlás, forróság, feszültség, még több. Aztán a megkönnyebbülés.

A férfi a szájával fojtotta el a sikolyt, amit a gyönyör váltott ki a párjából…

De amikor úgy tűnt, nem bírja tovább, Garreth nem hagyta pihenni. – Újra! Az ujjai olyan gyorsan jártak, mintha egy vibrátort szorítottak volna az ágyékához.

– MacRieve, ó, istenem! – És ő könnyedén elért a csúcsra másodjára is. A férfi ismét megcsókolta, nehogy a sikolyai felverjék a házat.

Végül elengedte a nőt. – Most én jövök. Szeretném, ha néznéd.

A pénisze lüktetett Lucia ujjai alatt… az arcából ítélve úgy tűnt, egyenesen szenved minden mozdulattól.

Aztán egy vad ordítással ő is elélvezett. – Megőrjítesz, Lousha. Megőrjítesz! – Ahogy az ondó kilövellt a péniszéből, Garreth a nő hajába temette az arcát. Halkan morgott, és tovább mozgatta a csípőjét, ahogy a magja lassan kiürült a testéből…

Amikor a férfi végzett, eltolta magától Lucia kezét. Miközben mindketten levegőért kapkodtak, Garreth a nő homlokához nyomta a sajátját. – Ezért nem hagylak békén. Tudtam, hogy ilyen lesz. Nagyon jó volt veled, kislány. Mondd, hogy neked is az volt!

– Tudom – suttogta Lucia.

A férfi elmosolyodott. – Igen, csak szerettem volna tőled is hallani. És ennél csak jobb lesz.

A nő elhúzódott tőle, és a fejét rázta. – Sosem csinálhatjuk ezt újra – hiba volt.

– Azért, mert lykán vagyok? Nem vagyunk mi rosszak, Lousha.

– Rossz vége lesz ennek az ügynek a népeink között. A valkűrök készen állnak a háborúra. – Annika máris a Kinevane-vár ostromát tervezi, hogy visszaszerezze Emmát. Hajnalban indulnak.

Garreth hangosan felnevetett. – Újra elmondom, a lykánok nem szállnak harcba a valkűrökkel. Nem, amíg én vagyok a királyuk.

– Éppen erről beszélek, MacRieve – nem te vagy.

Egy pillanatra remény csillant a szemében, mielőtt leplezni tudta volna a lelkesedését. Korábban Lucia azon tűnődött, hogyan érintené Garrethet Lachlain visszatérése. Örülne a testvérének? Vagy féltené a trónt?

Tudhatta volna, hogy MacRieve imádja a testvérét. A lykánokat épp annyira jellemezte a barbárság, mint a lojalitás.

– Akár én vagyok a király, akár a bátyám, nem lesz háború.

– MacRieve, a valkűrök visszaszerzik Emmát, és ha Lachlain utána jön…, az életének vége. Épp, amikor visszakapná.

14

Tegnap egy csapat valkűr utazott a Kinevane-várba, hogy visszahozzák Emmát, de üres kézzel tértek haza.

Mára Emmának sikerül egyedül kiszabadulnia. Egyedül talált haza is; a Val Hallba teleportált, miután végre sikerült megtanulnia az illanás tudományát.

Most pedig a kis baldachinos ágyában feküdt…, és haldokolt. Valami megtámadta, valami, aminek karmai voltak.

Lucia az ágya szélén ücsörgött, és könnyes szemmel figyelte Emmát – az unokahúgát, akit csecsemőként egykor a kezében tartott, és mára nővé érett. Emma bőre rémisztően sápadt volt, a teste pedig törékenynek tűnt a rengeteg horzsolás alatt. Az oldalán végig mély sebek húzódtak, mintha egy állat vetette volna rá magát. A felsértett részek máris elfertőződtek.

Bár Emma halhatatlan volt, semmilyen jelét nem mutatta a regenerációnak. Mivel képtelen volt lenyelni a vért, lassan elenyészett a szomjúságtól. Lázálmok kínozták, és mindenféle dolgokról motyogott: az elveszett királynőjükről, valami lázadó vámpírkirályról, és háborúkról, amikben sohasem vett részt.

Néha azt sikította, hogy a tűzbe taszítják.

Lucia tehetetlenül figyelte – és emlékezett. Akárcsak Emma, ő is járt halhatatlanságának hajnalán a halál kapujában…

Emma szemhéja váratlanul felpattan, és Lucia belenézett az ijedt, halványkék szempárba. – Luce néni, haldoklom? – A félelem a tekintetében. Lucia pontosan tudta, mit érzett.

– Persze, hogy nem, kedvesem – válaszolta Lucia, elfojtva a sírást.

Ki bánthatta így Emet? Amikor a lányt kérdezték, nem lehetett megérteni a választ. Annika magánkívül volt az aggodalomtól, és bánatában mindenért Lachlaint hibáztatta, Lucia viszont tudta, hogy nem ő tette. Az apró Emma még egy feldühített lykánnál is szörnyűbb dologgal nézett szembe.

Em fölemelte a kezét, és Lucia felé nyúlt. – Kérlek…

Épp úgy, mint ahogy Lucia is könyörgött ezer évvel ezelőtt. Nekem viszont nem áll hatalmamban megmenteni.

A fájdalom, a rettegés… Ugyanúgy érzem, mintha tegnap lett volna. Könnyek csordultak az arcára. Nem engedhetem, hogy szenvedjen.

*

Az isten verné azt az átkozott nyilat! Garreth a nyakához kapott, de túl késő volt.

A cellán kívül Regin nevetgélt. – Nézd, hogy nyafog a nagy farkas!

Ahogy a teste a földre omlott, egy dolog járt a fejében: „Megölöm azt a világító ribancot…”

Amikor magához tért, a kezeit összeláncolták a háta mögött, Regin pedig kivezette a ketrecéből. Lucia a háttérben halkan megjegyezte, hogy a nővére szükségtelenül durva.

Biztosan kezdte megszokni a nyugtatót – sokkal hamarabb lerázta magáról a hatását, mint azelőtt. Megszökhetett volna; kivédhette volna Regin ütését, hogy aztán a fenekére lökje, de tudta, hová viszik, és a sugdolózásukat is tisztán hallotta. A valkűrök – ha más nem is – úgy hitték, Lachlain életben van.

És úgy gondolták, valami haldokló nőstény vámpír a párja, akit Emmának hívtak. Regin és Lucia éppen hozzá vezette Garrethet.

Lachlain társa egy vámpír? Még a gondolat is röhejes volt. Senki sem vetette meg a vérszopókat annyira, mint Lachlain.

Amint beléptek a legfelső emelet hálójába, Garreth megpillantotta Annikát, ahogy az ágy mellett ácsorgott. Egy nőstény hevert az ágyon, és nyugtalanul, vacogva aludt, pedig a takarók hegye egészen az álláig befedte őt. A bőre falfehér volt, az arccsontja pedig durván kitüremkedett. Aligha egy büszke farkaskirály párja.

Annika a lányra mutatott, közben pedig szó szerint remegett a dühtől. – Rajta kellett Lachlainnak bosszút állnia?

Mintha Lachlain kezet emelne egy ilyen jelentéktelen nőre! Már persze ha életben lett volna.

– Mindannyian sokat szenvedtünk a vámpírok támadásaitól – folytatta Annika –, ez a kutya mégis úgy gondolta, hogy Emmán tölti ki a haragját, akinél ártatlanabb és kedvesebb teremtést elképzelni sem lehet. – A nő lerántotta a pokrócokat Emmáról, hogy felfedje a lábát. – Nézd ezeket a sebeket! Nem gyógyulnak be. Mit tett vele? Elmondod, különben…

– Krisztusom – motyogta Garreth. Annika a vámpír nyakát is kitakarta. Az egy lykán jele lett volna. A testvéremé? – Az az övé… nem, az nem lehet. – Közelebb lépett, de Regin visszarántotta a láncainál fogva. – Engedj oda! – morogta a válla fölött. – Közelebb, vagy semmiben sem segítek.

Amikor Garreth közelebbről is megvizsgálhatta Emmát, elakadt a lélegzete. A bátyám megjelölte. Amennyire Garreth felismerte a testvére írását, a benne lakozó fenevad is megérezte Lachlain jelét.

Hát tényleg él.

Bár boldognak kellett volna lennie, a megkönnyebbülését rettegés váltotta fel. Lachlain fakó hajú kis párja a következő hetet sem érhette meg.

Ha a lány elvész, Lachlain ismét el fog bujdosni. Garreth hangja fenyegetően csendült a szobában: „Gyógyítsátok meg!

– Minden megpróbáltunk!

– Miért nem akar inni? Igen, valkűrök, hallom a suttogásotokat. Tudom, mi ő. Amit nem tudok, hogy hogyan lett a bátyám párja. – Egy vámpír, egy vérszopó. A férfi Luciára bámult, de az ő tekintete kifürkészhetetlen maradt.

– Emma sohasem lesz egy fajtársad párja – válaszolta Annika.

De már megtörtént. A hím azért jelöli meg a nőstényt, hogy más hímeket távol tartson, hogy mindenki tudja, a nő az övé. És bár a harapást akkor ejtette, amikor először tette magáévá, a jel azt is mutathatta, mennyire kívánta a nőstényt. Egyetlen pillantást kellett csak vetni a nyakára, és senki sem kételkedhetett benne, hogy Lachlain a sajátjának akarta Emmát.

Lachlainnek pokolian jó élmény lehetett az a jelölés. Noha vámpír, mégis irtózatosan kívánhatta ezt a nőstényt.

A szökés gondolata is elszállt belőle. Garreth tudta, hogy itt kell maradnia. Lachlain is hamarosan idejön. Csak idő kérdése. – Már megtörtént – mondta reszelős hangon. – Erre mérget vehetsz.

Annika pofon vágta.

Garreth gyilkos tekintettel bámult vissza rá. – Megjelölte – sziszegte a férfi. – El fog jönni érte. Csak az lep meg, hogy még nincs itt.

Annika ismét fölemelte a kezét, de Emma felébredt és megszólalt: – Annika, ne…

– Próbáljatok belé vért diktálni – folytatta Garreth.

– Szerinted még nem jutott eszünkbe? Nem tudja lenyelni.

– Akkor próbáljatok másféle vért. Itt az enyém! – ajánlkozott Garreth annak ellenére, hogy a lykánok számára óriási szégyent jelentett egy vámpír harapása.

– Téged miért érdekel?

– Mert ő a királynőm, és az életemet is odaadnám érte.

*

– Most már hiszel nekem? – kérdezte Lucia halálra vált hangon. Pár órával MacRieve és Annika veszekedése után ismét a férfi ketrece előtt ült. – A testvéred elrabolta őt Franciaországban.

– Igen, de sosem bántana egy nőstényt!

– Tudjuk, hogy Emma hetek óta vele volt, és most félőrülten tér vissza tüzekről, háborúról és vérről motyogva. Furiét emlegeti, az eltűnt királynőnket, és Kristoffot, akit a lázadó vámpírkirálynak neveznek. Lachlain elrabolta Emmát, és most haldoklik.

MacRieve vadul rázta a fejét. – Nem Lachlain volt.

– Honnan tudod, mire képes? – kérdezte Lucia. – Fogalmad sincs, merre járt az utóbbi kétszáz évben. Lehet, hogy valahol elfogták és megkínozták. Nem is lepődnék meg – azt beszélik, hogy Demestriu az óceán fenekére láncolta Furiét, hogy az örökkévalóságig haldokoljon, és feltámadjon újra meg újra. Talán ugyanezt tette a bátyáddal – vagy rosszabbat. – A nő összerezzent. – Lachlain híres volt arról, mennyire gyűlöli a vámpírokat, és Emma is az. Nem védheted őt!

– Sosem fogsz erről meggyőzni. Ismerem a testvéremet.

– Annika meg fogja torolni.

– És mit akartok vele tenni? – kérdezte Garreth. – Megölitek?

– MacRieve, nem lehet egyikünket sem elrabolni következmények nélkül. A te klánod is ugyanezt tenné.

A nőnek igaza volt. – Lachlain el fog jönni érte.

Lucia eddig ismeretlen kegyetlenséggel nézett a szemébe.

– Éppen erre számítunk.

15

Aznap este Garreth felriadt álmából. Mindenütt lykánokat érzett a Val Hall körül. Vajon arra készültek, hogy megtámadják a valkűröket, hogy kiszabadítsák őt és a királynőjüket?

Az istenekre, legyen közöttük a bátyja is…

– Elviszem Emmát erről a helyről még ma – kiáltotta Lachlain az udvarról.

A bátyja hangja. Garreth szemei becsukódtak, és a megkönnyebbüléstől a földre rogyott. Csak ne háborúzz velük, ne bántsd Loushát!

– Sosem adnám a lányomat egy kutyának – felelte Annika.

Sok sikert az anyóssal, Lachlain.

– Akkor cserélj ki engem a testvéremre!

Mi, ki akarja cseréltetni magát őrá? Egy nagy francot! A harag, amit csak egy testvér válthat ki benne – amit Garreth alig várt már –, az egész testét átjárta. – Az istenért, Lachlain, épp most sikerült bejutnom – üvöltötte gael nyelven a bátyjának.

– Vagy tarts magadnál mindkettőnket – helyesbített Lachlain –, csak hadd beszéljek vele.

Bent tovább suttogtak. Ostobaság lett volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot, a valkűrök pedig egyáltalán nem voltak buták. Pár pillanattal később Garreth hangos lépteket hallott fentről, és megérezte a bátyja szagát. Az alagsorba vezették őt is. Végre a saját szememmel láthatom.

Amint levezették Lachlaint a lépcsőn, Garreth úgy bámult rá, mintha szellemet látna. Lachlain még akkor is szótlanul állt előtte, amikor az ajtót becsapták mögöttük.

Mióta Garreth utoljára látta a fivérét, Lachlain kinézete sokat változott – a termete ösztövérebb lett, az arca pedig mintha éveket öregedett volna. Viszont tényleg Lachlain volt az. – Csak nem csal a szemem? – kérdezte Garreth, miközben egyik kezével megtapogatta a másik férfi arcát.

– Nem, én vagyok az.

Garreth mosolyogva húzta magához, és erősen meglapogatta a hátát. Végre minden rendben volt. Lachlain majd elmeséli, mi történt valójában a vámpírral, és majd kitalálják, hogyan gyógyíthatják meg. Lucia is belátja, hogy a lykánok nem gonoszak. Igen, Lachlainnel minden jóra fordul majd. – Nos, testvér, mibe is kevertél most minket?

A férfi magasra húzta a szemöldökét. – Téged is jó viszontlátni.

– Azt hittem, te… – Garreth nem tudta folytatni a mondatot. Az istenekre, a bátyám itt áll előttem. – Amikor azt mondták, elraboltad Emmát, azt gondoltam, megőrültek – kezdte újra Garreth, miután megrázta magát. – De aztán láttam őt, és hogy megjelölted. – A férfi elfintorodott. – Keményen, nem igaz? De mindegy, jó téged újra látni. Bármilyen bajba is keveredtünk. Annyi kérdésem van!

Hol voltál, hogy sehol sem találtalak? Miért mentél el a figyelmeztetés ellenére?

Vajon a pletykák Demestriu kínzásáról… igazak?

Lachlaint viszont szemmel láthatóan jobban kínozta a párjának hiánya. – De ez várhat. Róla akarsz hallani, nem?

Amikor a bátyja bólintott, Garreth folytatta: – Megsérült, Lachlain. Sebekkel van teli az oldala, és inni sem tudott, pedig az… pedig az első pár óra alatt meghalt volna.

Hirtelen vérszagot érzett. Garreth lehajtotta a fejét, és meglátta, ahogy Lachlain karmai a tenyerébe fúródtak.

– Hogy menekült meg? – kérdezte reszelős hangon a férfi.

– Infúzió.

Amikor Lachlain szemöldökei összerándultak – mintha sosem hallotta volna a szót Garrethet kirázta a hideg. Merre lehetett a bátyja mostanáig? Lucia azt mondta, talán csapdába esett, és kínozzák.

– Egy csövön keresztül kapott vért, ami egyenesen az ereibe vezette azt – magyarázta Garreth. – Úgy tűnik, stabilizálódott, de a sebek nem gyógyulnak. Gondolom, mérgezett volt a karom, ami a húsába tépett. Talán egy hullaevő, de nem vagyok benne biztos.

– Én igen. – Lachlain beletúrt a hajába. – Demestriu tette ezt vele, láttam az egészet.

Demestriu. Garreth összeszorította a fogait. Az az átkozott féreg évezredek óta kísértette a családját. Mi mást tett még – és mi mindenre lehet képes? Ezúttal elkapom, elpusztítom…

Abban a pillanatban Lucia lépett a terembe. Garreth bosszúvágyát azonnal felváltotta a párja miatti aggodalom. Látta, hogy a nő sírt, és mindenek ellenére, amit ellene és Lachlain ellen tett, Garreth szíve összeszorult a látványtól.

*

Ahogy Lucia a lépcső lábához ért, Garreth talpra ugrott a bátyja mellett – mindketten büszkén festettek a helyzetük ellenére. Meglepődött mennyire hasonlóak. Ugyanaz a dús, barna haj, ugyanazok az igéző arany szemek.

Azon gondolkodott, Garreth vajon mesélt-e a kinevane-i valkűrtámadásról Lachlainnek – különösen Lucia szerepéről az egészben. Talán egy kis bűntudatot is érzett, amiért a fivéreknek fogolyként kellett egymást viszontlátniuk egy alagsori szobában.

– Lucia? – mondta Garreth értetlenül.

Mivel nem akarta, hogy a lykán a könnyeit lássa, oldalra fordította a fejét, hogy a haja a szemébe lógjon.

– Semmi változás? – kérdezte a férfi.

Lucia megrázta a fejét. „Luce néni, haldoklom?” Szedd magad össze, Lucia!

Lachlain megragadta a rácsokat. Nyilván valóan szenvedett Emma miatt. – Ha belőlem iszik, mindig meggyógyul.

Garreth döbbenten nézett rá. – Te hagyod…? – Amikor a testvére bólintott, a férfi Luciára nézett. – Akkor Lachlainre van szüksége.

– Annika megtiltotta. Nem mehet a közelébe. Emma rémeket lát, és olyan dolgokat hord össze, mintha megőrült volna. Annika egyértelműen őt hibáztatja érte.

– Mégis miket lát? – kérdezte Garreth.

– Emma szerint Demestriu volt az apja, aki aztán a tűzbe dobta. Emma ezért megölte őt.

– De hát így volt – szólalt meg Lachlain.

Mindketten a férfihoz fordultak.

– Tényleg. Megölte Demestriut.

Lucia a fejét rázta. – Az édes kis Emma? Megölte a leghatalmasabb és legveszélyesebb vámpírt a földön?

– Igen. Bántotta őt. Senki sem hisz neki?

Garreth is hitetlenül bámult a bátyjára. – Demestriu végre halott? Attól a kis apróságtól? Láttam a lányt – olyan törékeny, mint a tojáshéj.

– Lachlain, ha Emma egy molylepkét akar kiterelni a házból – tette hozzá Lucia –, és közben véletlenül hozzáér a szárnyához, egy napon át aggódik miatta. Nem tudom elhinni, hogy megölte azt az ördögöt az otthonában, amikor a legádázabb valkűrök is elbuktak ellene a csatatéren. Köztük Furie, a legerősebb. Ha Demestriuval végezhetett valkűr, biztosan neki kellett volna lennie.

– Nem ismeritek Emmát úgy, mint én. Már nem.

– Akkor miért mondja azt, hogy Furie él, de nem kellene neki? – kérdezte Lucia elkeseredetten.

– Fogságba ejtette a Horda. Demestriu sem remélte, hogy mostanáig életben marad.

Lucia megszédült. Fogságban? Talán az óceán mélyén ejtették csapdába? – És amikor azt mondta, Kristoff király az ő véréből való?

– Unokatestvérek.

A nő álla leesett a meglepetéstől. – Furie él!

– Ha nem hiszel nekem, van egy videónk az egész harcról. Bowennél hagytam, a klánunk egyik tagjánál.

Garreth becsukta a száját, és Luciához fordult. – Menj el érte! Hozd el Annikának, hogy láthassa!

– Azt akarod, hogy menjek a klánhoz? – kérdezte a nő felhúzott szemöldökkel. – A telepre? A kutyaólba?

– Mondd meg nekik, hogy én kültelek – mondta Garreth. – Akkor nem bántanak, esküszöm.

Kérlek. – Tudom, hogy esélyük se lenne bántani. De te engem küldesz, aki egy íjat cipel magával, a te embereidhez. Nem lesznek hálásak érte.

– Magam mennék – vágott vissza Garreth. – De ti ketrecbe zártatok, miután megmentettelek téged.

Mi van, ha igazat mondott? Akkor Emmának azonnal innia kellene Lachlainból. Annika viszont sohasem engedné meg bizonyíték nélkül. – Megszerzem, és megnézem a felvételt – jelentette ki Lucia. – Aztán átadom Annikának, ahogy kértétek.

Lachlain halkan morgott, ahogy ismét a rácsoknak feszült. – A fenébe, az túl sokáig tart. Nem tudnád elvinni neki a véremet, hogy megigya?

– Annika megtiltotta…, sajnálom. – Lucia hátat fordított nekik, és elindult a lépcső felé.

Regin akkor találkozott vele, amikor már a bejárati ajtónál járt, útban az ól felé. – Te meg hová mész?

– Úgy tűnik, el kell mennem a lykánok telepére. Lachlain szerint van egy videójuk, amin a kis Emma végez Demestriuval. Maradj itt, és hívj, ha bármi is történik!

*

Amint a nő elment, Garreth az ajtót kezdte bámulni, és azt ismételgette: – Lousha biztos gyorsan végez majd.

– Mióta tudod, hogy a tiéd?

Ennyire egyértelmű volna? Garreth a bátyja szemébe nézett. – Már egy ideje.

– Nem értettem, miért akartál annyira maradni – mondta Lachlain, és a cella gyenge pontjai után kutatott. – Még nem mondtad neki?

– Lousha nehéz eset. És úgy sejtem, szeret menekülni. Ha olyasmit mondasz neki, amit nem akar hallani, már el is tűnt. És egy kicsit sem szeret. Csak miatta vagyok itt – vallotta be a férfi. – Páratlan íjász, de szörnyű kínt él át, ha elvét egy lövést – ezért ennyire jó. Annika csapdát állított: rávette Loushát, hogy lőjön mellé, én pedig a sikoltására egyenesen belerohantam. Tudhattam volna, hogy semmiképp nem hibázhatott újra. Sosem láttál még senkit úgy lőni, mint…

– Van egy jó ötletem. – Lachlain félrehúzta az ingét, hogy megmutasson a vállán egy sebet.

Rohadtul ki fogom nyírni. Azért ment Skóciába, hogy meglője a fivéremet?

– Nem haragszom rá. – Lachlain megragadott két rácsot, és megpróbálta szétfeszíteni őket. – Ezeket mivel erősítették meg így?

Garreth is megfogta a rácsokat, hogy segítsen. – Boszorkányokkal paktáltak le. Annika azt mondta, semmi e világi nem tehet kárt a rácsokban.

Amikor feladták, Lachlain fel-alá kezdett sétálni, és csak azért állt meg, hogy jól beleverjen a cementfalba.

– Nem hiszem el, hogy meglőtt. – Garreth tudta, hogy egy egész napra elment, mielőtt Emma visszatért volna, de azt nem hitte, hogy megjárta Skóciát. – Ha kijutok innen, én…

– Ne, nem számít. Főleg azért, mert úgy tűnik, nem bánod, hogy az én párom egy vámpír.

– Akkor se érdekelne, ha egy fúria, ha neked tetszik – mondta Garreth, nem titkolva elkeseredettségét. – Azt pedig látom, hogy így van.

– Igen, de el kell jutnom hozzá. – Lachlain letérdelt, és elkezdte a padlót kaparászni.

– Legalább nem vagyunk ideláncolva. Amikor kinyitják az ajtót, támadhatunk.

– Én szívesebben lennék csak leláncolva – mondta Lachlain őrült tekintettel. – Inkább lerágnám a kezeimet, mint hogy szenvedni hagyjam Emmát.

Garreth a fivére arcát tanulmányozta. Bármelyik lykán megtenné ezt a párjáért. Lachlain viszont mintha tapasztalatból beszélt volna. Mi történhetett veled, testér?

– Hidd el, Garreth, nem annyira rossz, mint az az érzés…

Amikor nyöszörgést hallottak Emma szobájából, Lachlain felmordult, és a rácsokat kezdte verni. Aztán felpillantott a plafonra. – Ott ki tudok jutni.

– Lachlain, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ez a ház több száz éves, és el sem tudod képzelni, miken ment át.

– Nem érdekel.

– Az talán érdekel, hogy mind a három emelet deszkáit és oszlopait egybeépítették. Ha egy darabot kitépsz, a többi is széthullik, mint a dominó. A háború, a hurrikánok és a villámok instabillá tették. Nem hiszem, hogy a Val Hall kibírná egy lykán rágcsálását.

– Akkor tartsd, amíg én odafent leszek!

– Az emeletet? Ha nem megy, akkor mindkettőnk párját bajba kevered. Az egész épület összedőlhet.

Lachlain nagyot csapott a vállára. – Akkor vigyázz, nehogy elejtsd!

16

Rohadt Lucia hercegnő.

A lykánok táborba vezető útja egy vödör hideg vízként érintette, mivel a lakók Garreth „társaként” üdvözölték. Tisztán hallotta a sugdolózásokat, az igazságot: „Ez Lucia hercegnő, az íjász.”

Hazudott nekem. A társa vagyok. Félrevezette, csak azért, hogy megkapja, amire vágyott. Tipikus férfi.

Most, hogy a felvétellel a kezében sietve távozott az ajtón, Regint hívta:

– Épp most jövök ki a videóval – mind igaz. Szólj Annikának, hogy engedje Emmának, hogy igyon Lachlainből! Most rögtön, Regin! Demestriu bántotta Emmát, és ő valóban megölte.

– Kicsit elkéstél. Ne siess!

Lucia ledermedt, a rémülettől mintha megállt volna a szíve.

– Emma…?

– Ó, nem, remekül van. Pont, ahogy mondtad, ivott Lachlainből, és egyből meggyógyult.

Lucia megkönnyebbülten összerogyott a kennel bejáratánál. „Emma életben maradt!” Majd összevonta szemöldökét:

– Annika ez megengedte?

– Dehogyis. A farkasok kiszabadultak, és Emma, a Félénk, képen vágott, amikor Lachlain után mentem! – Jókedvűen hozzátette: – Úgy értem, nagyon erősen, és nem másolta a mozdulatot, egyáltalán. Végül a sokévnyi kiképzés kifizetődött.

– Miről beszélsz? Garreth hol van?

– Épp Val Hall egy egész szintjét tartja, amíg mi befejezzük a javításokat. Lachlain átrágta magát a ketrec feletti mennyezeten Emmához, és most az egész épület süllyed, az összedőlés szélén áll. Ez is azt mutatja, hogy a lykánok háziállatok – mondta Regin egy horkantással kísérve. – És Em szereti Lachlaint, és össze fognak házasodni. Annika teljesen kiborult. Én magam kivagyok. Úgy értem, ha Emma lesz a királynőjük, első rendelete lehetne, hogy minden lykán a valkűrök ribanca. Még ellenáll a javaslatnak, de majd ráveszem.

Emma biztonságban van – és egészséges. És szerelmes.

– Hogy reagáltak a többiek?

– Hát úgy gondolják, ha Emma annyira akarta azt a farkast, hogy még Demestriut is elintézte, akkor áldásuk rájuk. És Lachlain épp most mentette meg az életét. Legutóbbi szabadulásuk során sem sérült meg egy valkűr sem. Mégse lógnánk velük, vagy ilyesmi.

Emma hozzámenne Lachlainhez, és a királynője lenne. Akkor minden megváltozna a valkűrök és lykánok között.

Nem számított. Garreth hazudott neki – és ő semmit nem akart tőle. Többnyire. Kivéve amikor épp fogdosta őt.

– Na és milyen a kennel? – kérdezte Regin.

Lucia összehúzott szemmel az épület felé fordult. Mielőtt vagy miután bementem?

– A tábor olyan, mint egy skót vadászkunyhó. – A hangulat olyan… normális volt. Azért rázta meg ennyire, mert el tudta ott képzelni magát. Igen, volt néhány karomnyom a falakon, de az istenért, Val Hallnak is megvoltak a saját „szerelemcsíkjai”.

– És? – kérdezte Regin.

– Mi az?

– Mi történt még? – érdeklődött Regin. – Hallok valamit a hangodban.

– Egyértelműen én vagyok… a társa.

– Haver, sajnálom – mondta Regin összerezzenve.

– Tudtam, mégis kételkedtem benne. Még ő is tagadta. – Mindez azt bizonyította, hogy milyen nyugodt is ő, hogy képes visszafogni magát, ahelyett hogy behódoljon neki, mivel az örökkévalóságig akarta. – De ahogy hallottam a színtiszta igazságot, és ahogy láttam, hogy a klán úgy kezel, mintha közéjük tartoznék, mint a hercegnőjüket…, egyszerűen túl sok volt.

Eddig úgy tehetett, mintha mindez nem lett volna igaz, mivel nem tudhatta biztosan.

Most viszont megtudta az igazságot, gyanúja bebizonyosodott, a hazugság lelepleződött.

– Nem fog békén hagyni. Főleg addig, amíg ki nem elégíted az igényeit – mondta Regin.

– Tudom. – A lykánok egyszerűen nem adták fel. Ők voltak a megszállottság megtestesítői. Pont úgy, mint Lachlain Emmával, Garreth nem nyugodna, amíg Lucia teljesen oda nem adná magát.

– És nem feküdhettek le. Mihez kezdünk így?

Mivel én sem tudok ellenállni…

– Le fogok lépni.

– És merre tartunk? – kérdezte Regin. Miután Lucia nem válaszolt, hozzátette: – Mintha engedném, hogy egyedül vágj neki a nagyvilágnak, hogy az élet jól seggbe rúghasson. Vagy mindkettőnkét, vagy senkiét! Egy csapat vagyunk, mint Bonnie és Bonnie, örökké együtt.

Lucia elfintorodott. Jobb barátot, mint Regin nem is kívánhatott volna.

– Megkeresünk egy dieumortot. – Állt, majd visszafordult a tanyához, Garreth szállása felé tartva. – Csomagolj össze nekem egy táskába – egy óra, és ott vagyok. Most pedig megmutatom, hogy egy valkűr sincs beidomítva.

– Ó, törj össze valamit helyettem is!

A szobájában Lucia lerúgott egy drágának tűnő lámpát, hogy a földön zúzódjon össze.

– Egyéb kívánság?

– Igen, mivel a kapcsolatotokkal minden vacakjának fele a tiéd, hozz haza nekem minden bakelitlemezt, amit csak látsz, néhány fegyvert, és persze mindent, ami csillog.

– Rajta vagyok az ügyön.

– MacRieve követni fog minket.

Igen, de Lucia megvédené magát, bármit megtenne. Nincs más választása.

– Akkor kezdődjön a játék!

Lachlain MacRieve és fivére Val Hallon kívül ültek a földön, lehúzva pár kört Garreth közelgő indulása előtt.

– Biztos vagy benne, hogy nem maradhatsz? – Lachlain még a gondolattól is irtózott, hogy testvére elmenjen. Észre sem vette a Garrethtel bebörtönözve töltött időt, annyira elvesztette a fejét Emma miatt.

– Követnem kell Loushát.

Lucia, az íjásznő sajnos eltűnt. Lachlain úgy hallotta, hogy „vakációra” ment „bűntársával”, Reginnel. Az új nyelvjárás még mindig összezavarta, de annyit így is kiszűrt, hogy rájöjjön, Garrethnek igaza volt társával kapcsolatban: Lucia tényleg szökevény.

– Persze, hogy utána kell menned. De nem tudnál lelépni talán az esküvőm után? – Lachlain másnap szándékozott elvenni Emmát. Habár a lykánok a társukkal lévő kapcsolatot örökkévalónak gondolták – a házasság kicsit fölösleges volt –, a valkűr ragaszkodott némi összekötő szertartáshoz. Vagy ahogy Annika utalt rá: „Valami, ami kicsit tiszteletteljesebb, mint egy harapás.”

Fontosabb az, hogy a kedvesem szeretné így. Kevesebb, mint huszonnégy óra múlva feleségül veszi drága Emmáját. Azok az órák nem teltek olyan gyorsan, ahogy szerette volna.

– Nem tehetem. – Garreth kortyolt egy nagyot. – Hacsak nincs szükséged rám. Hogy segítsek abban, hogy… visszaszokj.

Habár Garreth teljesen elfogadta, hogy Emma vámpír – meg a tényt, hogy Lachlain maga táplálta őt, és még élvezte is –, még nem hallotta a Lachlain évtizedekig tartó fogva tartásáról és kínzásáról szóló híreket. Pedig Lachlain a legrosszabbakat élte át.

– Mit gondolsz, hol van?

– Van egy kis segítségem – mondta Garreth.

– Nïx?

– Bizony.

Bolond Nïx. Lachlain mindent a jövendőmondónak köszönhetett. Ő csalogatta először Emmát Párizsba. Lachlainnek soha nem lett volna elegendő ereje, hogy kiszabaduljon a vámpíroktól, akik több mint egy évszázadig fogva tartották és kínozták, ha Emma nem lett volna ott…

Emlékeit elnyomva szólalt meg Lachlain: – Mielőtt elmennél, hadd lássalak el néhány tanáccsal. Emma elmondta, ahhoz, hogy megnyerd a társad, el kell fogadnod Regint. Tolvajoknak tartják őket. Ez mindig is így volt. Gyermekkoruk óta.

– Vagyis nem sokat segített, hogy Regint átkozott izzó szörnyszülöttnek neveztem? A hazugságon kívül még ez is? Jézusom, mindent elcsesztem.

– De hát azt mondtad, nem közömbös irántad. Még megszerezheted.

Egy határozott bólintás kíséretében Garreth azt mondta:

– Igaz, és meg is fogom. Leléptem. – Megölelte Lachlaint, és megveregette hátát. – Jó, hogy megint itt vagy, fivérem.

Amikor elengedték egymást Lachlain elcsendesült, és megköszörülte torkát: – Jól van akkor.

Garreth lebámult a sörére, és azt motyogta: – Valami belement a szemembe. Indulás előtt még hozzátette: – Vigyázz a királynődre!

– Te pedig légy óvatos! – A két testvér mindig vigyázott egymásra, ezért Lachlainnek nem tetszett, hogy Garrethnek senkije sem lesz, hogy fedezze őt. – És kerüld a bajt! – Garreth pokoli jó harcos volt, de alkalomadtán szüksége lehetett egy szárnysegédre.

Válla fölött még visszaszólt: – Ne aggódj! Jegyezd meg, amit mondok: két héten belül visszahozom!

17

Egy évvel később, Északon

Talán a Thrymheim erőd hegyén, de valószínűleg nem

– Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat? – kérdezte Nïx jókedvűen.

– Teljesen tisztában vagy vele, hogy ez egy átkozottul rossz pillanat – mondta Lucia. – Jelenleg épp egy sziklaszirtről függeszkedem, négyezer láb magasan. – Egy hasadék peremébe kapaszkodott ujjhegyeivel – csupán egy kézzel. A másik kezét arra használta, hogy felrakja a headsetjét.

Néha Lucia azt kívánta, bárcsak ne működnének mindenhol a műholdas telefonok.

– Szörnyen hangzol – állapította meg Nïx. – Szeded te a dilibogyóid?

Lucia izmai égtek. Napok óta nem aludt. A játéknak, úgy tűnt, sose lesz vége. Itt volt ebben a fárasztó helyzetben, segítőtárs nélkül.

– Nïx, van egyáltalán valami oka, hogy hívtál?

– Közelebb vagy ahhoz, hogy megtaláld a Thrymheimet?

Lucia már lemondott nemes céljáról, miszerint megtalál egy dieumortot, és megöli vele Cruachot, jelenleg már azzal is megelégedett volna, ha újra rács mögé dughatná őt, további ötszáz évre.

Szüksége volt Skathira, pontosabban Skathi nyílvesszőjére, de Lucia még csak nem is tudta megtalálni az istennőt.

– Ha nem ezen a hegycsúcson van, akkor minden hiábavaló volt.

Lucia annyira biztos volt benne, hogy ez az Isteni Üvöltés hegye. Most viszont tele volt kétségekkel. Halványan emlékezett egy egyre növekvő útra a csúcs felé. Egy utat sem talált. Ezért mászni kezdett.

– Nem gondolod, hogy végre el kéne árulnod, mégis merre van a templom?

– Úgy tudtam, egy tisztaszívű skathita mindig megtalálja az istennőjéhez vezető utat.

Tisztaszívű? Szó sincs róla. Bár Lucia és McRieve nem töltött együtt többet annál a bizonyos két éjszakánál, folyton rá gondolt, rá vágyott. Mikor magához ért, az ő testéről fantáziált.

– Megtalálom az utat, Nïx. Előbb vagy utóbb.

Tarts ki Lucia! Mi más választása maradt? Átugrott egy másik kapaszkodóhoz.

– Hát, tulajdonképpen pont ezért hívtalak. Tudom, hogy a dolgok a kis listádon sokfélék, és mind fontos számodra. Megtalálni Skathit, felkészülni az ötszáz évente bekövetkező összecsapásodra a lázadó Cruach ellen, aki a gonoszság megtestesítője, és így tovább, és így tovább.

Az ördögről beszélnek – a szó szoros értelmében. A Megtört Vérszomjas förtelmesen undorító volt, olyan gyönyörű arc mögé tudott rejtőzni…

A Sátán modern eszméje belőle származott.

Ő volt az a lény, akivel össze kellett csapnia. Hamarosan. Mindig tudta, mikor… Azon az éjjelen, oly sok évvel ezelőtt, amikor távozni készült a Thrymheimről újdonsült skathitaként, Lucia megkérdezte az istennőt:

– Mit kívánsz, mit tegyek?

– Felemelkedése előtt elmész a rejtekhelyére, és szíven lövöd azzal az íjjal, amit tőlem kapsz. Ötszáz évente gondoskodom egy újról.

Visszatérni a búvóhelyére? Soha.

– Miből fogom tudni, mikor emelkedik fel Cruach?

Csak hogy tudjam, mikor kell futnom.

Skathi érzéketlen arccal így felelt: – Amikor elkezdődnek a rémálmok.

Mikor először emelkedett fel Cruach Lucia szeme előtt, olyan szívet tépő éjszakai látomások gyötörték, hogy legszörnyűbb félelmeivel kellett szembesülnie.

Most is, mint azelőtt, rémálmai egyre gyakoribbak és fájdalmasabbak voltak, ami azt jelentette, hamarosan eljön az idő…

– Igen, Nïx, egy kicsit el vagyok havazva.

– És mindezen felül még a lykánodat is el kell kerülnöd.

– Én nem kerülöm őt. –Abszolút kerülöm őt. – És ő nem az én lykánom. – Az a két szenvedélyes találkozó elég lett volna ahhoz, hogy elrejtse Lucia szeme elől a thrymheimi szentélyt? Nem, semmiképp – még mindig megvoltak a képességei.

– Azok után, amit McRieve-vel tettél, én is futnék.

És amit még azóta is teszek. Üldözése szakadatlan volt, ezért sokszor könyörtelen módszerekkel védte meg magát – és szűziességét.

De még sose lőtt rá, első találkozásuk óta egyszer sem. Tudta, hogy még csak ki sem kerülné a nyilat, félve, milyen fájdalmat okozna azzal Luciának.

Nïx folytatta: – Regin az egész társaságnak elhencegett vele, hogy ti ketten csapdába ejtettétek őt egy folyómederben, a felette lévő emelkedőn pedig egy megrakott faszállító teherautó parkolt. Te meglőtted a rögzítéseket, és egy halom farönk átgördült rajta. – Nïx kuncogott. – Ha mindez nem lenne elég, te és Regin rálöktétek a teherautót is!

Ez mind igaz volt. Napok óta a sarkukban járt.

– Csak áruld el, hogy van Reege. – Lucia kénytelen volt hátrahagyni őt, mindössze négy héttel indulásuk után.

– Szörnyen. Folyton jelenetet rendez, és nála nagyobb lényekkel kerül összetűzésbe. Borzasztóan dühös, amiért hátrahagytad, mint egy megunt ruhakollekciót. Különösen egy kemény másnaposságból felébredve.

Lucia a RegRad felhasználótól kapott SMS-ekből tudta mindezt. Több hónapnyi érzelmi hullámzás üzenetei voltak ezek.

Nïx folytatta: – Egy ideig összeverődött Kaderinnel, a Kőszívűvel a Talizmán-futamra, de Kad dobta őt. Átvettem a munkáját, hívtam már neki félelmetes ellenségeket New Orleansba, hogy próbálják megölni meg ilyenek, de semmi nem elég neki. Még bogyókat is szed, mellékesen. Már mind alig várjuk, hogy végre hazagyere, és kezelésbe vedd.

Lucia feljebb mászott, hogy egy magas kiszögellésre ugorhasson át. Megvan!

– Tudod, miért kell végigutaznom az egész világot. – Hónapok óta Lucia egy dieumort nyílvesszőről álmodott, egy hibátlan, arany vesszőt képzelt el, pont olyat, mint Skathié, csak Átokszóró erővel megtöltve, az egyedüli erő, mely képes megölni egy rémálom megtestesítőjét. De nem találta.

És most, hogy Skathi nyila mellett döntött, úgy tervezte, megalázkodik az istennő előtt, Lucia viszont őt sem találta.

Fogyott az ideje, és útja minden lépésén követte MacRieve, nem számított, milyen messzi úti céljai voltak. Azt is észrevette, hogy védelmezi őt. Még most is. Azok után is, amit vele tett.

Csupán két napja látta őt egy északi faluban. Vajon mit tenne vele, ha elkapná? Csak ezen töprengett.

– Nïx, csak ezért hívtál? Reginnel kapcsolatban? – kérdezte Lucia. – Megpróbálhatok beszélni vele.

– Tulajdonképpen azért hívtalak, mert itt van egy kis kellemetlen apokalipszis készülőben. Szükségem van a segítségedre.

Veríték cseppent Lucia szemébe. Idegesen letörölte, majd epekedve feltekintett a felette lévő csúcsra. Mélyen, legbelül tudod, hogy ez nem Thrymheim, Lucia.

– Miért pont én? – Tucatnyi más valkűr volt még, aki legalább olyan erős, ha nem erősebb volt, mint Lucia. – Miért nem Cara vagy Annika?

– Te vagy a valkűrök legnagyobb íjásznője – válaszolta Nïx.

– Igen, tudom – helyeselt Lucia, szerénytelenül, mint mindig. – De mi a küldetés?

– Micsoda, milyen küldetés? – mondta Nïx csendben, majd növekvő lelkesedéssel hozzátette. – Küldetésre kell mennem?

– Nïx, az apokalipszis! Gyerünk, bökd már ki!

Egy hosszú csend után: – Ó, igen, emlékszem – folytatta rosszkedvűen, mintha Lucia szertefoszlatta volna álmait. – Igen, itt van nálam minden részlet számodra – hol kell lenned, és mit kell tenned. Minden momentum már el van tervezve. Gyakorlatilag egy bizonyos hajón kell lenned az Amazonas dzsungelében, pontosan holnap délután háromkor.

– Az Amazonason? Az több ezer mérföldre van innen, ahol most vagyok. Mellesleg én íjász vagyok, nem pedig felfedező. Találj valaki mást – mondta reszelős hangon, miközben újabb, több tucat láb magasra lévő szirtre jutott. Ujjbegyei égtek az erőfeszítéstől.

– Á, de lenne bárki olyan képzett, mint te? Tudod, az apokalipszis forrása… Cruach.

Lucia úgy érezte, mintha gyomra lezuhant volna a négyezer lábra lévő földre.

– Igen, gondoltam, hogy ezt te magad akarod majd kézbe venni – mondta Nïx komoly hangon. – Mivel ő a te férjed.

18

Iquitos, Amazónia

15 órával később

Lucia a helikoptertől a messzi kikötővároshoz rohant, érzékszerveit illatok és hangok bombázták: csípős paprika és zöld banán illata a piaci bódékból, a motoros riksák szüntelen dudálása, az utcai árusok torokszakadva kínálják portékájukat, nem törődve a váltakozó esővel.

Bár már az elmúlt pár hét teljesen kifárasztotta, a tegnapi folyamatos utazás pedig végképp kimerítette, Lucia megigazította hátizsákját és utazótegezét, és még gyorsabb futásba kezdett.

Már negyed négy volt.

Hajmeresztő repülőutakkal kikerült északról, majd még több átszállással eljutott Dél-Amerikába, Iquitosba.

Hétezer mérföldet tett meg előző nap.

Kimerültségében a katasztrófa hírnökét átkozta, a bolond Nïxet.

Nem láthatta volna azt a rohadt apokalipszist hamarabb? Csak annyival, hogy neki lett volna ideje venni egy átkozott szúnyoghálót és Amazonas-útikönyvet!

Lucia már majdnem a folyónál járt – bár nem volt nehéz, mivel Iquitost az Amazonas, illetve két másik mellékfolyó ölelte körbe. A nap átsütött az ereszkedő felhőkön, élénk szivárványt teremtve, mely, úgy tűnt, az Amazonas távoli partján végződik.

Kevéssel azután egy vörös agyagpart került a szeme elé. Közvetlenül a víz szélén nádtetős házak úsztak balsafa emelvényeken. Néhány hatalmas kirándulóhajó sorakozott mellettük a sáros parthoz rögzítve.

Miközben fejvesztve rohant, felidézte a jövendőmondóval folytatott végzetes beszélgetés többi részét is:

– Nïx, hogy idézhet elő Cruach egy apokalipszist?

– Nyilvánvalóan ő már nem csak a te saját magánproblémád. Megjósolták, hogy emberi áldozatokkal járó járványt fog elindítani.

Cruach másik neve „Akinek Feláldozzuk Magunkat” volt. Meg tudott fertőzni bárkit azzal, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzen az iránt, hogy megöljön mindenkit, akit szeret.

– Egy járvány?

– Eddig csak közvetlen kapcsolat során tudott lesújtani az őrültségével, és csakis miután kiszabadult barlangjából. De a hatása hamarosan betegségként terjedhet, egyik emberről a másikra.

– Mégis, hogyan? Fekete mágiával, egy másik isten segítségével…?

– A visszaszámlálás elkezdődött, tik-tak, tik-tak.

– Mit akarsz, mit tegyek?

– Menj el a dokkokhoz. Foglaltam neked helyet egy Contessa nevű hajón. Heteken keresztül fogsz a dzsungel belsejébe utazni, az Amazonas legmélyebb, legsötétebb részébe, ahova más hajó nem mer bemerészkedni. Találd meg a Rio Labyrintót – egy misztikus, rejtett mellékágát. Hallottál már róla?

Lucia sóhajtott egy nagyot.

– Igen, senki nem tért még vissza, aki egyszer fejébe vette, hogy megkeresi. Még a halhatatlanok sem.

– Látod, milyen szerencsés vagy?

– Mi lesz a segítségemre ott Cruach ellen? Egy fegyver? Egy szövetséges? Ne képzeld, hogy majd egy dieumortot fogok ott találni.

– Mi az a dieumort?

– Felejtsd el! Nïx, mi van ott?

– Hívj, ha idejében odaértél, máskülönben mindez elég necces lenne, a többit majd akkor elmondom. Hacsak nem felejtem el, természetesen. – Ami nagyon is valószínű volt.

Lucia tudta, hogy Nïx nem fogja elárulni a részleteket. Úgy volt az információval, mint zsugori ember az aranyérmékkel. Mint minden valkűr, Lucia is megtanulta már, hogy bizalommal és elnézéssel kell lenni Nïx iránt.

– Legalább azt áruld el, mik a következmények – követelte Lucia nyugtalanul. – Mi lesz, ha elbukom?

– Az élet vége, ahogy tudjuk.

– Mást nem szeretnél mondani?

– Minden, amire szükséged lesz, a Contessa fedélzetén vár rád. – A vonal recsegni kezdett. – Ó, és vigyázz a barão da borrachával és a guardiaóval.

Lucia beszélt portugálul egy kicsit.

– Óvakodj a kaucsukbárótól és az őrzőtől?

Még több zaj a vonal másik végéről.

– Nem hallak… hívj vissza… sok szerencsét…

– Nïx, tudom, hogy csak te csinálod ezt a zajt. – Elképzelte, ahogy nővére a markán keresztül közvetlenül a kagylóra a fúj. A zaj hirtelen megszűnt. – Miért?

– Ez kevésbé tűnt bunkónak, mint a másik lehetőség.

– Mint mi?

Klikk.

Lucia lelassított, és tágra nyílt szemekkel bámult, amikor észrevette, hogy néhány hajó kifutott a vízre. Elkésett volna?

Megkért néhány halászt, akik épp akkor jöttek vissza az aznapi körről, hogy irányítsák őt a Contessához. Válaszként mind csak nevetett. Amikor végül megpillantotta egy szeméttel teli részen horgonyozva, megértette miért.

A Contessa, ilyen feltűnő és nemes névvel, műemlék volt. Három szintjével és lécezett korlátaival régi sétahajónak tűnt a kaucsukláz idejéből. De egy kicsit sem volt felújítva – rothadt lyukak tarkították a vízszint feletti fát, és a kormányosfülkében lévő szélvédő megrepedt egyik végétől egészen a másikig. Minden látható fémrész rozsdás. Úgy borította el a rozsda a fakó hajótestet, mint a vérpatakok.

A tető a harmadik szinten lévő kabinon… nádból volt.

Lucia vágott egy grimaszt. Pontban háromkor indul? Semmilyen értelemben nem lehet ezt a hajót pontosnak mondani. Nïx, te kis rohadék! Miért foglalt volna nővére neki helyet ezen a hajón?

Nem, nem kell elfogadnia ezt, szerezhet más fuvart is. Hátrált egy kicsit, hogy szemügyre vehesse a még ott lévő többi hajót. Mindegyiket, ami maradt, úgy tűnt, sietősen hagyták el. A legközelebbi hajó átázott asztalain még kint voltak a terítők és az evőeszközök is.

A Contessa fedélzetéről halk moraj hallatszott, és egy, talán két férfi dobogott a fedélzeten.

Legalább emberek vannak rajta.

A koldusok nem válogathatnak. Ellenőrizte a füleit takaró fonatait, majd beszólt.

– Van itt valaki? Fel kell szállnom erre a kádra, roncsra, átkozott „csónakra”.

Egy ócska bakancs kilépett a hajóperemhez, és egy hatalmas, homályos tekintetű fickó dőlt neki, hogy kilessen.

– Hajó, hölgyem. Ez itt egy hajó – mondta sértődötten mintha azt mondta volna neki, hogy aprónak találja péniszét. A férfi dél-amerikai akcentussal beszélt, érdes hangon.

Véreres, szürke szemeivel végigvizslatta, majd folytatta:

– Dr. MacRieve, ha nem tévedek.

Dr. McRieve? Nïx épp most érdemelte ki a biztos halált a seggberúgás helyett.

Amikor emberekkel foglalkozik, mindig az Archert használja vezetéknévként, mivel sose ismerte az igazit.

– A Louisianai Állami Egyetemről? – kérdezte, majd hirtelen előkapott egy laposüveget farmerja zsebéből, amit jókedvűen meghúzott.

Azon tűnődve, vajon mi mást mondhatott még Nïx ennek az embernek, válaszolt.

– Igen, ez én vagyok. És maga a… kapitány?

– Az vagyok. Wyatt Travis kapitány. – Egy fehér, többnyire kigombolt inget viselt, és amikor a szél fújt a folyó felől, az anyag fellibbent, feltárva egy meglepően sziklaszilárd felsőtestet.

Lucia szerint nem tűnt túl szerencsétlennek hanyag, borzas szőke hajával és borostájával, de észrevehetően ittas volt – még ha nem érezte is volna a pórusaiból áradó alkoholszagot. Sejtette, hogyha Travis belefújna egy szondába, az egy egészséges kettő pont nullát mérne.

Miért foglalt le neki Nïx egy rothadó kádat egy részeg kapitánnyal? Szinte látta maga előtt, ahogy boldogan kiáltja: „Poénból!”

– Ugye az asszisztensem foglalt egy szobát?

– Fenntartottunk önnek egy kabint. Az utolsót.

– Légkondi?

– Egy, és az nem az ön szobájában van, édesem. – Az akcentusa nem csupán déli volt. Észrevette, hogy a kapitány texasi.

– Várjon csak, az utolsó kabin? – végigvizslatta a fedélzeteket. Úgy tűnt, legalább fél tucat volt belőlük a hajón, arányosan elosztva az első két szinten.

– Nem kéne így meglepődnie azon, hogy telt ház van. – Felborzolt tollak. Az egyetlen rosszabb dolog egy örökös részegnél egy érzékeny részeg. – A fedélzeten három magához hasonló doki van, a szakácsom és a fedélzeti matrózom is.

A kapitányt is beleértve ez hat embert jelentett. Ez nem fog menni. Más valkűrökkel ellentétben Lucia kerülte a halandókat, amikor csak tudta. Egynek is feltárni a Szövetség titkát isteni büntetést vonna maga után, és Lucia már így is elég bizonytalan helyzetben volt eggyel. Vagy kettővel.

– Mennyit kér az egész csónakért?

– Magácska nem valami éles eszű, ugye? Már az összes utas a fedélzeten van, épp a tudományos vackaikat csomagolják ki a laborban, miközben mi itt trécselünk. Csakis magára vártunk.

Halandókkal eltöltött hetek? És egyértelműen el kell térítenie a hajót, ha az Amazonas legmélyére akar menni, ahova senki sem mer. Akkor foglalkozni kell az emberekkel is.

Talán találna egy szövetségbelit, aki elvinné egy másik hajón. Egy ilyen folyóváros, mint Iquitos, számtalan halhatatlannak szolgálhat otthonául.

Ahogy a lehetőségeket latolgatta, megint úgy érezte, hogy valaki figyeli. Megvakarta a tarkóját, és átpillantott a válla fölött. Azt hitte, egy magas férfit lát, egy túl magas férfit. MacRieve még most is közeledne? Tudta, hogy nem maradhatott nagyon le – mivel sosem volt így, egész évben.

Vagy talán csak túlreagálta. Majdnem összerogyott a kimerültségtől, és ezelőtt odaképzelte már őt árnyakba, emelkedők tetejére, illetve egy erkélyre, amint épp őt nézi fentről.

Akárhányszor vággyal teli, ragyogó arany szemeket látott némi közeli árnyékban, úgy képzelte, ő az.

Hirtelen megrándultak fülei. Lélekjelenlét. Nem, közel volt.

– Kiveszem a kabint. – Majd kidobom a halandókat később. Átdobta táskáját a korláton, grafittegezét karja alatt tartva, és úgy viselkedett, mint egy halandó nő, ahogy áttipegett a stégen.

A férfi összevonta szemöldökét.

– Nincs valami felszerelése, amit fel kéne hozni?

– Nem, rendben vagyunk.

– Az eligazítás és bemutatkozás kötelező.

– Igen, persze. – Játszhatta a szerepét, vagy lehetett önmaga. – De most rögtön indulnunk kell.

– Mi folyóidőben vagyunk itt. – Felajánlotta kezét, amit ő nem fogadott el, és fellépett a fedélzetre. – Nos, magáé a hetes kabin, első emelet, egészen a folyosó végén. Itt van a kulcsa…

Gyorsan kikapta a kezéből.

– Megduplázom, sőt megtriplázom a bérét, ha most rögtön elindulunk.

Összehúzta szemeit.

– Ha megnégyszerezi, megmutatom, hogy milyen gyorsan tud menni ez a hajó.

– Benne vagyok. – Felbátorodott, látva, mennyire manipulálhatóak az emberek, ha pénzről van szó.

Ahogy a kapitány a kormányosfülkébe sietett, egy bizonyos Chuck után kiáltva, hogy „rúgjon belé egy jó nagyot”, Lucia felmászott a megfigyelő fedélzetre. Kezével szemeit árnyékolva MacRieve után vizslatott. Iquitos volt a legnépesebb város a földön, ahova nem vezettek utak. Csakis vízi vagy légi közlekedéssel lehetett elérni. Még a legkedvezőbb körülmények között is nehéz volt bejutni. Talán lerázta őt.

A hajó dízelmotorjai beindultak, és fekete füstöt köpködve bár, de megmozdult. Travis elkezdett kitolatni a partról, épp hogy elfért egy benzinkút mellett, majd növelte a sebességet. Hátrafelé haladtak, a víz elöntötte a széles hátsó fedélzetpárkányt.

Az egész hajó nyöszörgött a mozgás miatt, Lucia a korlátnak lökődött. Amint visszanyerte egyensúlyát, körbenézett óvatos szemekkel.

Semmi. Néhány szívverés után Travis sebességet váltott, és a Contessa kifutott a nyílt vízre. Lucia megnyugodva felsóhajtott. Végre úton voltak. Végre egy, az Amazonas felé tartó hajón volt, miután rekordidő alatt átrepült az egész világon.

Mégis hogy tudta volna a lykán eddig követni őt? Esélytelen volt, hogy elkapja.

És a nyomai is kihűlnek ennyi idő alatt. Lemászott az első szintre a táskájáért, majd elindult a hetes kabin irányába, hogy kipakolja a cuccát. Amint az ajtóhoz ért, a mobilja jelzett, hogy új üzenetet kapott. Rápillantott a kijelzőre, és látta, hogy Regintől jött. Nővére és legjobb barátja hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott neki.

RegRad: Már nem vagyunk legjobb barátok, Luce. Szóval CSESZD MEG!

Lucia sóhajtott egyet. Néha értette, hogy mások miért csak kis mennyiségben tudják elviselni Regint.

Hirtelen fülei megint jeleztek, mintha valaki a fedélzeten meg akarná támadni, vagy MacRieve a közelében van. Azt remélte, hogy az előbbiről van szó, miközben táskáját ledobta a fedélzetre. Letérdelve mellé, kicsatolta a titániumrögzítőket, és kiszabadította az íját és tegezét a szivacsbélésből.

Miután megfeszítette a húrt íján, újból felállt. Valamit kiszúrt a szeme sarkából, valami megcsillant a napon. Felnézett a part irányába.

MacRieve. Pont a szirten. Azért kerülte mindeddig, hogy most csapdába ejtse?

Az időzítése. Az istenek szerelmére, az időzítése!

Elérheti még a hajót? Még van egy dokk, amelyet el kell hagynia a Contessának, gyorsan haladt, de tizenöt-húsz méternyi víz választotta el a hajótól.

Tulajdonképpen MacRieve úgy gondolta, sikerülhet neki, levette sporttáskáját válláról, és felöltötte azt az elszánt tekintetét, amit már úgy ismert. Várjunk csak… Az arcának egyik felén vér folyt végig?

Nem volt idő nézelődni, ehelyett a hajóperemhez futott. Egy pillanat alatt felvette íját nyíllal töltve. Garreth tekintete vérengző volt, és lassan megrázta a fejét, megtorlást fogadva.

A francba vele! Nem lőhetett, mivel tudta, meg sem próbálna kitérni a nyila elől. Még mindig megtenne bármit, hogy megvédje a fájdalomtól – még annak ellenére is, hogy minden alkalommal, amikor látta, egyre sötétebb, illetve mérgesebb lett. – És, az istenek óvják, szexisebb.

Csalódottsággal a hangjában leeresztette az íját. MacRieve már sprintelt is, emberfeletti gyorsaságra téve szert, hatalmas teste egy állat sebességével és eleganciájával száguldott felé.

Nyelt egyet. Garreth közeledett a dokk végéhez, de nem lassított – a kezeivel még nagyobb sebességet próbált elérni. Nem. Semmiképp nem tud megtenni ekkora távolságot, akár vérfarkas, akár nem.

Szívével a torkában figyelte, ahogy elrugaszkodik a széléről egy robbanásszerű ugráshoz. Eltelt egy pillanat…, még mindig a levegőben…, a lendület egészen a célig vezeti…

Túl kevés! Mellkassal érkezett a hajóperem szélére, fekete karmai belemélyedtek a tikfába.

A bordái recsegő hangjára megrezzent Lucia arca, majd hátrált egy, a fejénél lógó ladikig. Ő viszont elkapta bokáját egyik kezével, fenékre kényszerítve. Egy pillanat alatt ott termett a fedélzeten, hogy lefogja, a karját és az íját.

Egy forrongó, átázott lykán nyújtózott felette, teste mint egy nyirkos ketrec, dagadó izmokkal. Küszködött, hogy kiszabadulhasson, nevetséges erőfeszítés az ő erejével szemben, csupán annyit ért el vele, hogy ő is ugyanolyan vizes lett.

Mit tenne vele? Mi az, amit nem érdemelt volna meg?

– Ez nem volt valami szép, valkűr. – Mély hangja szemrehányó volt, szemei a lány arcát kutatták. Mintha minden apróságot újra tanulmányozna. – És egyáltalán nem így kell fogadni a hímedet.

– Te nem az én hímem vagy. – Valóban véres volt az arca – most viszont már keveredett gyöngyöző vízzel és izzadsággal. – Engedj fel!

Még mindig lefogta.

– Hiányoztál a hónapok során – lihegte a férfi. – Újra és újra. – Szemei világoskékre váltottak. – De többé már nem. A játékszabályok megváltoztak, szépségem.

Csapdában. Valahogy a vadásznőt terítették le a földre, és tartják fogva.

Nem! Épp egy küldetésen van, hogy megmentse a földet. El kellett hagynia a lykánt. Muszáj.

Máskülönben minden földi lény bűnhődne amiatt, amit tett – és amit soha többé nem tenne meg…

Ekkor újra elkezdett küzdeni alatta. Egek, MacRieve egyre merevebb lett.

Csendes, fenyegető hangon így szólt: – Van egy kis elintézetlen ügyünk, amivel foglalkoznunk kéne.

*

– Azt akarom, hogy tűnj el erről a hajóról, MacRieve! – csattant fel Lucia.

Garreth erekciója nőtt, és ő érezte mindezt.

– Tényleg így akarod? – mondta kételkedő hangon, mivel látta: pír borítja el Lucia arcát, és pupillái érdeklődéssel tágulnak ki. Ajkai kinyíltak, miközben az övére nézett.

Majd kábult tekintete kitisztult.

– Szállj le rólam, te vadállat! Ha te nem mész el, hát én fogok!

– Azt hiszed, azért kerestelek, harcoltam és védelmeztelek a távolból ilyen sokáig, hogy most hagyjalak elmenni? – Pár perccel ezelőtt mészárolt le két merényletre készülő démont, akik egy völgyben rá vártak. Felemelt kardjukkal Lucia fejét akarták. Ehelyett Garreth gyűjtötte be az övékét.

De most biztonságban volt a karjaiban. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy a mellkasához szorítsa. Teljes biztonságban tudni… oly sok hónapnyi folyamatos veszély után.

Átjárta az elégedettség, és lehajolt a ragyogó hajához, hogy beszívja még egyszer az illatát.

Az istenit, semmi nem volt olyan finom illatú, mint Lucia.

– Te most… a hajamat szaglászod? – Megdöbbentnek hangzott. Vagy ingerültnek. Ki tudta volna biztosan megmondani Luciánál, a Vegyes Jelzések Úrnőjénél?

Hangja kemény volt, amikor bevallotta.

– Így van, egy a sok dolog közül, amit hiányoltam veled kapcsolatban. – Ahogy az elégedettsége nőtt, úgy nőtt vágya is. A lány teste lágy és meleg volt alatta.

Lucia erősebben kezdett fészkelődni, de Garreth nem mozdult.

– MacRieve, fontos ügyben vagyok itt! Olyan ügy miatt, ami nem tartozik rád. Ha meg akarsz nyerni magadnak…

– Én aztán nem. Az első hónapban feladtam.

Bűnbánóan ereszkedett le, ami felbátorította. Talán a nősténye mégsem volt olyan rideg és érzéketlen, mint ördögi nővére, bár az elmúlt egy évben épp az ellenkezőjéről próbálta meggyőzni.

– Egyetlen célom ma már csak annyi, hogy életben tartsalak. – Egy Felemelkedés közepén jártak, és ezekben az átkozott napokban Luciának pont ide kellett jönnie, az ő legkevésbé kedvelt helyére a földön.

És az egyik legveszélyesebbre, még halhatatlanok számára is.

Lucia küzdött, hogy kiszabadítsa karjait és íját, csípőjét a merevedéséhez nyomva. Egy örömteli lélegzet hagyta el Garrethet: – Emlékszem, mikor legutóbb ebben a helyzetben voltunk. – Szándékosan felemelte csípőjét, zihálásra késztetve őt. Aztán a fülébe súgta: – Addig dörgöltem az ágyékodhoz, amíg el nem mentél. Attól féltél, abbahagyom azelőtt, mielőtt az megtörténne.

Lucia félrenézett, még jobban elpirult, de a vonaglás erősödött.

– Egy kicsi balra, édes. És erősebben.

Vetett rá egy lesújtó pillantást, miközben karját rángatta.

– Tele foglak lőni nyilakkal…

A férfi szorosan tartotta.

– Egyszer ki fogsz fogyni belőlük.

– Én magam csinálom – mondta a lány fogcsikorgatva.

– Hát persze. De úgy tekintek az íjászatodra, mint egyfajta előjátékra. Szóval, lövöldözz csak.

– Te követtél, és földre terítettél. Már nagyon elegem van ebből. Akkor kellett volna lelőjelek, amikor ugrottál.

– Ó, szóval én vagyok a rossz fiú? El is felejtetted, mit tettél velem? A családommal? – És a legrosszabb csak akkor történt, miután elhagyta New Orleanst. Akkor a játék tényleg elkezdődött. Élvezetek és csapdák szerte a világon, egész évben.

– És nem kellett volna magyarázat nélkül elfutnod előlem.

Találkozott csökönyös tekintetével.

– Én nem tőled futottam. A saját dolgommal foglalkoztam. És nem tartozom neked magyarázattal! Még mindig nem! Most pedig engedj el!

– Talán magyarázattal nem tartozol, de hogy megköszönd, amiért megmentettem az életed, nem volna túl nagy kérés.

Ehelyett felvonta állát.

Szóval így állunk? Végül megengedte neki, hogy feltápászkodjon mellette, miközben tarkóját fogta.

– Vigyél el a kabinunkhoz.

– Te teljesen megőrültél?

– Szememre vetnéd, ha így lenne, azok után, amit velem tettél? Végig elutasítottál, elutasítottál minket…

– Ki a fene ez? – kérdezte egy férfi mögülük.

Garreth megfordult, és egy részeg embert látott. Csakis a kapitány lehetett. A férfi észrevette Lucia íját és Garreth vizes ruháját. – Minden rendbe van, doki?

Doki? Habár a halandón volt izom, Luciának tudnia kellett, hogy nem tudott volna segíteni rajta.

Ajkai elvékonyodtak. Ó, igen jobban tudta ezt ő.

– Nem, semmi baj, Travis.

Ez a bizonyos Travis MacRieve felé fordult.

– Hadd találjam ki, te lennél a mi kötelező potyautasunk?

– Új utas – Garreth benyúlt elázott dzsekije zsebébe, és átadott egy köteg vizes bankjegyet. – Garreth MacRieve.

Travis Luciáról Garrethre nézett, majd a maréknyi bankjegyre, amit egy bólintással elfogadott.

– Nincs több szabad kabinunk…

– Egyáltalán nem baj, majd ezzel összeköltözök mostantól.

Lucia tiltakozásra nyitott száját, de Travis közbeszólt.

– Akkor üdv a rohadt fedélzeten. – Ezzel megfordult, és visszamászott a kormányosfülkébe.

Lucia kirántotta magát Garreth fogásából.

– Ezzel még nincs vége. És ha még egyszer rám rakod a mancsod, MacRieve, meg fogod bánni.

Amikor elfordult tőle, rárakta másik mancsát, megmarkolva hátsóját, hogy kifejezze birtoklását, morajló élvezettel kísérve, ő viszont megpördült, és meglepő erővel az ádámcsutkájába vágott, és Garreth kétrét görnyedve köhögni kezdett.

Amint a nő elsietett, hozzátette: – Még mindig nem bántam meg.

19

A hetes kabinba tartva megragadta csomagját, és kinyitotta a nehéz ajtót, amely hangosan csapódott be mögötte. A rozsdás csuklópántok tiltakozva nyikorogtak.

Első pillantásra nagyobbnak tűnt a faborítású szoba és az ott lévő ágy is, mint ahogyan gondolta. Valószínűleg azért, mert mindkettő a fényűző régi időkből származott.

A kabinban egy íróasztal, egy szék, egy éjjeliszekrény és egy lámpa volt. Az ágy fölött szúnyogháló lógott. Ezekhez egy egészen tágas fürdőszoba és egy szűk erkély társult.

Miután táskáját a padlóra dobta, az ajtónak támaszkodott, íját és tegezét a falhoz támasztotta.

Mihez kezdjek? Egy zsúfolt hajón utazott azért, hogy egy félőrült lény által kiadott küldetést teljesítsen, miközben elméjét megtöltötte egy zavarba ejtő, titkos tudás, egy közelgő apokalipszis és egy olyan végzet gondolata, amely a vesztét okozhatja.

Egy buja végzet.

Egek, még mindig olyan vonzó volt. Sötét karizmája – amely úgy tűnt, még mindig elcsábítja őt – teljes erővel hatott rá.

Valóban hiányolta volna a szagát? Lykánként arra vágyódott, hogy megtapasztalja? Még a gondolat is hihetetlenül zavarba ejtette – ugyanakkor fel is zaklatta. Miért elmélkedik ilyen dolgokon?

Amiatt kellett aggódnia, hogy hogyan fog bosszút állni mindazért, amit ő és Regin tettek a férfival. Kizárt, hogy az elmúlt évről egyszerűen csak megfeledkezzen.

– Azonnal hívj fel, amint felszálltál a fedélzetre! – mondta Nïx. Persze, felhívja!

Lucia előkapta műholdas telefonját a táskájából, és tárcsázott. Az orákulum nem vette fel – csak semmi pánik –, így Lucia üzenetet hagyott:

– Nïx, én vagyok az. Már úton vagyok. Hívj vissza. Oh, és azt hiszem, utállak – mondta olyan lágy hangon, amennyire csak telt tőle.

Amikor letette, meglátott egy másik üzenetet. RegRad: Az utolsó üzenetet nem úgy értettem. Még mindig a legjobb barátok vagyunk? Ott kellene lennem veled. Ez a város dögunalom.

Lucia is úgy gondolta, hogy Reginnek vele kellene lennie, azonban már az elején nem értettek egyet abban, hogyan kezeljék MacRieve elszánt hajszáját. Regin úgy döntött, öljék meg, amit Lucia nem engedhetett. Nem, azok után, hogy megmentette Regin, Annika és az ő életét.

Hogyan fizette ezt ő vissza? Fájdalommal.

Most pedig ő maga az, akinek bűnhődnie kell ezért a döntésért.

– Engedj be, Lousha! – szólt az ajtó túloldaláról.

Talán engednem kellett volna Reginnek a farkassal kapcsolatban. – Miért teszed ezt velem?

– Olyan kérdéseket teszel fel, amikre tudod a választ? Most pedig nyisd ki vagy…

– Őrjöngeni fogsz? – Körbenézett a szobában, mintha keresné a módját, hogy beengedje. Mielőtt még kitalálhatott volna valamit, a férfinak sikerült feltörnie a zárat, és kinyitnia az ajtót. – MacRieve!

Elsétált mellette, miközben arcátlanul megérintette Lucia állát, majd becsapta az ajtót.

– A hajó orrában kaptál kabint?– kérdezte mogorván. – Meglep, hogy nem a fedélközben utazol.

– Ha bajod van vele, akár el is mehetsz.

Elengedte a füle mellett a felszólítást, és ledobta megtömött vászontáskáját. Ezután úgy tűnt, hogy körbeszaglássza a szobát, ellenőrizve a sarkokat és a repedéseket, majd körmével megkopogtatta a falakat borító lambériát, és felhajtotta a fakózöld szőnyeget.

Lucia megragadta az alkalmat, hogy szemügyre vegye, és olyan ellenállhatatlanul vonzónak találta, mint még talán sohasem. Vastag, sötét haja ugyanolyan hosszú és hanyagul vágott volt. A szokásos borostája elfedte beesett arcát és horpadt állát. A szemét körbeölelő halvány vonalak szétterültek barna bőrén.

Bár veszített súlyából – nyilvánvalóan nem evett eleget –, teste még mindig erős volt. Kolosszusszerű alkata mit sem változott. Travis kapitány több mint száznyolcvan centiméter magas volt, és még így is fel kellett néznie a lykánra.

Lucia homlokát ráncolta. A bal csuklóján MacRieve egy ezüst karperecet viselt, ami úgy festett, mint egy régi páncél darabja. Ez volt az, ami megcsillant a fényben, amikor először látta. Milyen különös.

– Még mindig nagyon jóképű vagyok – mondta anélkül, hogy megfordult volna –, mint amikor utoljára láttál, valkűr.

Teljesen elpirult. Nem felejtette el, milyen érces a hangja, de sokáig tagadta, hogy ez hatással volna rá.

– Milyen kár, hogy a kabin a hajó orrában van – mondta, miközben kinyitotta a szűk erkély ajtaját, kinézett, majd visszafordult. Ezután odament az egyetlen székhez, hogy levegye átázott cipőjét.

– Miért hajtogatod ezt?

– Majd meglátod. – Kicipzárazta vízálló táskáját, elővett egy fakó farmernadrágot és egy fekete pólót.

Lucia szemei tágra nyíltak. – Itt nem öltözhetsz át.

Miközben ujjaival nadrágja sliccét fogta, szemöldökét felhúzta, és ránézett – Oh, nem? – Higgadtan lehúzta cipzárját. – Vizes ruhában az Amazonason? Első lecke – nem túl jó ötlet.

Először azt gondolta, elfordul, viszont akkor hátat fordítana egy vetkőző lykánnak, aki vágyódik rá. A másik megoldás ugyanolyan rossznak bizonyult. Újra lássa meztelen testét?

Hányszor idézte fel magában a férfi nagy szerszámát, amint markolva kényeztette?

Ne nézz oda. Elvörösödött arcát végül elfordította, de ezután kénytelen volt végighallgatni vetkőzésének minden mozzanatát. Sima, barna bőre még mindig nedves volt, csakúgy, mint azon az esős estén a mocsárban. Nyelt egyet, miközben hevesen támadták az emlékek, amikor megérintette őt, megérintette őt mindenhol…

– Nos, valkűr. Most pedig elmesélnéd, hogy mit keresel az Amazonas területén? Megesküdtem, hogy soha többet nem térek vissza erre az átkozott helyre.

– Ez csak rám tartozik. Ha megesküdtél, hogy sohasem térsz vissza, akár el is mehetsz – szólt anélkül, hogy megfordult volna.

– Egy kósza gondolat. Miközben az elmúlt év során üldöztelek, sohasem jutott eszedbe, hogy a Ritzben rejtőzz el?

– Itt egy másik kósza gondolat. Ne üldözz tovább!

Hirtelen torkában dobogott a szíve. Megfordult, és felemelte fejét, hogy belenézzen megigéző csillogó szemébe.

Ahogyan ránézett, feje fölött kezét a falnak támasztotta, és ujjaival haját csavargatta. – Ah, kedves, abbahagyom. Most, hogy már elkaptalak.

Aranyló szemében kis fekete foltok éktelenkedtek.

Még sohasem vette észre. Majd látta, hogy valójában már felöltözött.

Csalódott volt? – Elkaptál engem?

– Oh, igen.

Egyre rosszabbra fordult a helyzete. Áldozatává vált egy lykán állhatatos megszállottságának. Ők egyszerűen soha nem adták fel, a valkűr bevett szokása – az ölés – pedig ebben az esetben ki volt zárva.

Csapdában volt, nem tudott tőle megszabadulni, és mivel aligha tudta volna elhagyni a hajót, kénytelen volt szembenézni MacRieve-vel.

Meg kellene próbálnia meggyőzni őt. Az egyetlen probléma? Úgy érezte, elvesztette józan ítélőképességét. Abban a pillanatban fel akart állni, miközben melléhez dörgölőzve azt súgta volna a fülébe, csókolja meg.

– Alkut ajánlok, MacRieve. Ha magamra hagysz csupán egy évre, utána találkozunk. Udvarolhatsz. De most muszáj elmenned a hajóról.

– Találkozni? Mint a mocsárban? – kérdezte.

– Megesküszöm a Szövetségre. Csak menj most el, és kapcsolatba lépek veled, amint visszatértem az Amazonasról.

– Ez nem alku tárgya. Nem egyezkedek veled. Azok az idők már elmúltak. Most úgy csináljuk, ahogyan én szoktam. Ebben a kabinban vagyok, ebben az ágyban veled. A legjobb, ha megbékélsz ezzel a helyzettel.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Nem unod még, hogy mindig menekülsz? Fogadd el!

– Még egyszer elmondom – nem menekülök. Halaszthatatlan dolgom van, és össze kell szednem magam, ami azt jelenti, hogy neked el kell menned.

– Mondd el, mi az a halaszthatatlan dolog!

Egy kósza pillanatra el akart mondani mindent Cruachról. Azt hitte, hogy a Megtört Vérszomja valóban apokalipszist idézhet elő, ha nem küldi őt vissza a sírba a következő ötszáz évre. Nïx azt mondta, hogy az ereje futótűzként, pestisként terjed, ha nem vigyáznak.

Lucia azonban tudta, hogy ha most mindent elmond neki, a lykán egyszerűen azt válaszolja, hogy bízza rá Cruachot. Egy olyan férfi, mint MacRieve, sohasem fogadná el, hogy Lucia egyedül akkora erővel rendelkezik, amellyel legyőzhet egy olyan erős szörnyeteget, aki a világot is el tudná pusztítani.

– Mondd el, Lousha…

Összeszedte magát. Azért került ilyen nehéz helyzetbe, mert megbízott egy férfiban – nem fog vakon megbízni egy másikban csak azért, hogy kihúzza őt a bajból. Így kérdéssel válaszolt: – Egyáltalán hogyan értél ide ilyen gyorsan? Láttalak Északföldén.

– Megvannak a módszereim. Én pedig csak olyan mértékben leszek segítőkész, amennyire te vagy velem.

– Az istenért, MacRieve, nem értheted, hogy milyen fontos dologról van szó.

– Akkor világosíts fel!

Lucia összeszorította ajkait.

– Nem? Akkor nem érdekel. Csak az foglalkoztat, hogy megragadhassalak. Talán nem voltam elég világos. Mielőtt még kedves lehettem volna hozzád, kihasználtalak. Alkudozhattam volna veled. De már nem. Most egyszerűen csak használni akarom a tested, és bosszút állni mindazért, amit velem tettél.

– Menj a pokolba! – csattant fel megrökönyödve.

– Már voltam ott, valkűr. Az elmúlt egy évet ott töltöttem.

– Amint újra alkalom nyílik rá, megszököm, MacRieve. Ha durván akarod játszani…

– Én mindig durván játszom veled, mert csak ez az egyetlen út vezet győzelemhez. – Kezét leengedte. Megragadná, megütné…

De sohasem ért hozzá. Lucia kitátotta száját… Elvette az íjam! Utána kapott, de ő visszarántotta.

– Fogadok, évszázadok óta nem vették el tőled – mondta, miközben szemében pokoli elégedettség tükröződött.

*

– Mi… mit csinálsz?

Megrémült arca mindent elárulhatott volna Garrethnek, amit tudnia kellett volna még akkor is, ha a hajó ablakába nem csapott volna villám. Bármit megtenne, hogy visszakapja a fegyverét.

– Add ide! – Újabb eredménytelen mozdulatot tett, hogy visszaszerezze.

– Nem, nem, valkűr. – Félig elfordult tőle, megvizsgálta és ellenőrizte a húrt. A fába különös szimbólumokat karcoltak, amelyek idegessé tették, és óvatosságra intették. Ezoterikus jelek, amelyeket még sohasem látott korábban, olyannyira rejtélyesek, mint az előtte álló nő.

Már nem az első alkalom volt, hogy úgy érezte, egyáltalán nem ismeri Luciát.

– Ha vissza akarod kapni még ebben az évszázadban…, azt fogod tenni, amit mondok.

Ajkai megfeszültek.

– Szerintem kezdjük érteni egymást. Azért, hogy még együttműködőbb legyél. – Kifűzte a húrt, és visszatette az íjat a tokba.

– MacRieve, ne!

A tokot az ágyra dobta. – Higgadj le! Visszaadom, amint megesküszöl a Szövetségre, hogy nem menekülsz el.

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem.

A férfi egy szertelen pillantást vetett rá. – Hidd csak el! – mondta, miközben élvezte a győzelem ízét, tudván, hogy végre most ő kerekedett felül. – És ez már eldőlt. – Megteszem ezt és még ennél is többet. Olyan könyörületes leszek, mint amilyen te voltál velem szemben. A következőkben azt fogod tenni, amit én mondok. – Hátralépett, tekintetével Lucia testét fürkészte. – Most pedig vetkőzz le nekem!

20

Lucia megdermedve bámult rá. – Amikor visszaszerzem az íjat, MacRieve, azzal foglak megölni.

– Ezzel mi újat mondtál? – Tekintete az ajkaira tévedt. – Az elmúlt egy évben azon fáradoztál, hogy végezz velem.

– Sohasem próbáltam végezni veled – ezt az is bizonyítja, hogy még mindig életben vagy.

– Mi van a rönkszállító kamionnal? A felgyújtott raktárral?

Egyetlen lángoló nyílvessző és egy kigyulladt New York-i raktár felért azzal a sötét alvilággal, aminek ő egyenesen a közepében találta magát.

Az osztrák incidenst meg sem említette: Regin, sikoltások, lavina és egy eltemetett, feldühített vérfarkas.

– Arról ne is beszéljünk, hogy mit műveltél a lakásommal Louisianában.

Talán azt parancsolta az „alattvalóinak”, hogy a lovakat az istállóból vigyék a szobájába. Valószínűleg tönkretette az összes értékesebb holmiját, és a felét eltüntette. – De mi van a te hazugságaiddal? – csattant fel Lucia. – Amikor azt mondtad, hogy nem vagyok a társad!

MacRieve ezt figyelmen kívül hagyta. – Türelmes voltam veled, Lousha, megbocsájtottam az összes sérelmet, amit nekem és családomnak okoztál. Elfogyott a türelmem. Azóta más lettem.

Egy sötétebb, egy még inkább vonzóbb férfi. Vagy fenevad.

– Sérelmeket? Mintha nem üldöztél volna…

– De igen, szerencsére, így tudtalak folyamatosan kirángatni a bajból.

– Mégis túléltem az előző évezredet a segítséged nélkül!

– Elvihettelek volna Val Hallból azon az estén, amikor megtámadtak a vámpírok, messze a veszélytől. Ehelyett maradtam, hogy megmentsem a testvéreid életét. Ezt érted tettem.

Tudta jól.

– Ezért eléggé kiakasztott, hogy én áldozatot hoztam érted, amiért te az első adandó alkalommal cserbenhagytál. És számtalan más olyan eset is történt, amikor nekem kellett megmentenem téged.

– Nézzenek oda, a nagy hőstetteid!

– Jó néhány olyanról beszélhetnék, amihez neked is közöd volt. Az elmúlt néhány hétben pedig az ellenségeid száma eléggé megnövekedett.

– Esküszöm, úgy tűnik, mintha azt hinnéd, hogy csak elég hőstettet kell végrehajtanod, és sokszor emlegetned őket, és máris megvettél.

– Nem megvenni akarlak. Elnyerni. Ez a lykán bennem. Akkor sem tudnám leállítani, ha megpróbálnám. Mélyen legbelül azt hiszem, ha megmutatom neked, hogy védelmező és gondoskodó vagyok, megadod magad nekem. Te is akarni fogsz engem.

– De én nem akarlak téged. Annál világosabban már nem tudnám a tudtodra adni, mint ahogy az elmúlt évben tettem. Vedd már észre, hogy sosem szerezhetsz meg! Ezt mind te okoztad magadnak azzal, hogy követtél engem. – Olyan közel álltak egymáshoz, hogy az arcuk szinte összeért, hevesen lélegeztek, Luciát pedig nem érdekelték a következmények.

– Nem akarsz engem? – kérdezte lágyabb hangon. – Ah, istenem, tényleg meg akarod hazudtolni magad?

Meg akarta csókolni, és az istenek szerelmére, Lucia attól félt, hogy ő is akarja…

Kopogtak. – Dr. MacRieve – mondta egy férfi a kabinajtó másik oldaláról, megakadályozva Luciát abban, hogy végzetes hibát kövessen el.

– Dr. MacRieve? – mondta a skót vigyorogva. Most először szemeiből melegség áradt.

Lucia meg akart halni!

– Ez örömmel tölt el, Lousha.

– Nem én tettem – mondta – Nïx volt az.

– Persze!

– Ó, igen? – mondta Lucia az ajtónál állva.

– Charlie, a matróz van itt, hölgyem. – Hangja fiatal koráról árulkodott, akcentusa brazil volt. – Csak szólni szerettem volna, hogy a köszöntés most kezdődik. A többi doktor a szalonba tart.

– Mondd, hogy ez nem egy kutatóhajó – morogta MacRieve.

– Mi?

– Az egyiküknek adod ki magad – mondta ármányos tekintettel.

Újra kopogtak. – Oh, Dr. MacRieve? Megmondhatom a kapitánynak, hogy csatlakozik?

Mielőtt Lucia megállíthatta volna, Garreth kinyitotta az ajtót. Charlie állt előtte, egy rémült fiatalember.

– A feleségem és én tíz percen belül megyünk.

– Oh, igen, apreciavel…

Ahogy Lucia ámultan nézett, MacRieve becsukta az ajtót.– Lousha – mondta lágy, fenyegető hangon –, nincs több vita. Vedd le a ruhád! Most.

*

– Megöllek, MacRieve! – mondta Lucia alig hallhatóan.

– Hogy mondhatod, hogy házasok vagyunk?

– Elég hamar be fog következni. – Bár a párválasztás kimagaslóan jó volt a fajtájának, a valkűr előnyben részesítette valamiféle házassági ünnepély megrendezését. Annika kelletlenül lemondott az ellenséges viselkedéséről, amikor Lachain úgy döntött, elveszi Emmát.

Így Garreth úgy döntött, elveszi Luciát, és nem nyugszik, míg Lucia nem tekinti köteléküket örök érvényűnek. – Jól jegyezd meg!

– El sem tudom mondani, hogy ebben mennyire tévedsz – mondta a lány különös hangon.

– Nem csodálkoznának azon, hogy miért ugyanaz a családnevünk? Köszönd nővérednek, Nïxnek.

– Mondhattad volna azt is, hogy testvérek vagyunk.

– Mintha elhinnék… amikor folyamatosan elcsábítasz a tekinteteddel.

– Én nem… Soha!

Miközben figyelmen kívül hagyta Lucia ellenkezését, a férfi hátradőlt az ágyon, és kezeit a feje alá tette. A tegez mellette hevert – nem akarta, hogy még egyszer megpróbálja elvenni tőle. – Lousha, ugye nem akarsz bőrig ázva menni a találkozóra?

Lucia szemei gyorsan mozogtak, miközben mérlegelte a lehetőségeket. Még azt is fontolgatta, hogy levetkőzik, és elmondja neki, valójában nagyon komoly dologról van szó.

Garreth rájött, hogy valami után kutat – ez elég gyakori eset volt a Szövetségben. Emellett emlékezett arra, amikor Lucia Val Hallban a testvére fülébe súgott valamit egy titkos tárgy elrejtésével kapcsolatban.

Tudnia kellett, mi volt Lucia feladata. Feltétlenül. Valójában elővigyázatosságra intette az a gondolat, hogy a tárgy itt lehet a zöld pokolban. Luciával kapcsolatban azonban megtanulta, hogy hagyja, amíg a dolgokra maguktól fény derül. Végül megtalálja a módját, és mindent kiderít. – Ha vissza akarod kapni – mondta, miközben önelégültem megveregette a tegezt –, vedd le a ruhád!

A lány világító fekete szemei bosszút tükröztek. – Ezért még megfizetsz.

– Már megtörtént, íjász. Az inget a kamionért. Még a lábamat is eltörted akkor. Próbáltál már nyílt csonttöréssel úszni? A nadrágot azért, mert égő nyílvesszőt lőttél abba a raktárba, miközben én bent voltam.

– Az nem az én ötletem volt, az Reg…

– Oh, még nem fejeztem be. A melltartót azért, mert egyenesen két MacRieve-et lőttél meg.

– Miről beszélsz?

– Már elfelejtetted, hogy meglőtted a fivérem?

– Miközben megpróbálta kiszabadítani Emmát a kastélyából. Csak a kezét találtam el, és csak azért, mert elrabolta az unokahúgom.

– Hogy a királynőjévé tegye.

– Akkor fogalmunk sem volt róla, hogy ez működhetett volna közöttük.

Megrántotta vállát. – A bugyit azért az első estéért, amikor majdnem együtt voltunk. Amikor úgy bekékültek a heréim, hogy még azóta sem jöttek teljesen helyre.

Elvörösödött. – Ebben te is hibás vagy. Nem támadtalak volna folyton meg, ha nem követtél volna. Emellett újra emlékeztetlek, hogy hazudtál nekem!

– Igen, hazudtam – mondta Garreth. – Nem akartam ennyire a nyomodban loholni. De te elmenekültél. Miért, Lousha? Miért menekülsz előlem? – A kérdés felzaklatta. Minden alkalommal úgy tűnt, hogy Lucia vonzódik hozzá. Megérezte rajta már többször is. De még mindig menekült, még mindig harcolt, és mindig esküdözött, hogy nem akar tőle semmit.

– Nem menekültem el. Tudod, mit? Tartsd meg az íjat!

– Ez nem minden. Még nem mondtad el, mit keresel ezen a hajón, de fogadok, nagy jelentőséggel bír számodra, és azt is tudom, hogy embernek tetteted magad. Ha nem akarod elárulni, mit…

– Nem tennéd. Tudod, mi lenne a büntetésed.

– Az íjad akarod? Megtartod az álcádat? – Miért vagyok vele ilyen erőszakos? Valószínűleg azért, mert még mindig feldühít, ahogyan bánt velem. Nyílt csonttöréssel úszni elképzelhetetlenül fájdalmas volt, és megfogadta, hogy bosszút áll.

De főként azért, mert a társát akarta. Férfi volt, szíve mélyén primitív lény – csupán nézni akarta a nőt, akit a sors neki szánt. – Csak húzod az időt, valkűr. Mindketten felnőttek vagyunk már, te pedig semmi másban nem vagy szemérmes.

– Talán nem akarom, hogy azonnal rám vesd magad, amint levetkőztem.

– Esküszöm, adok egy kis időt. A találkozód végéig legalábbis.

– Tudod, mit? Megteszem. Csak hogy megmutassam, amit sohasem kaphatsz meg. – Miközben szemei ragyogtak, elővette táskáját, és elővett egy ruhát – egy egyszerű bézs színű nadrágot, szándékosan piros színű pántos felsőt és piros fehérneműt választott.

– Piros – sóhajtott Garreth. A szín vonzotta a lykán férfiakat, különösen azokat, akik már megtalálták párjukat. Ez a fehérnemű pedig különösen tetszett neki. A bugyi hátsó részét egy szalag díszítette, amely egyértelműen a férfiszemnek volt kitalálva. Elképzelte, amint ujjaival játszik vele, miközben a nő előtte térdel. Lassan lehúzná a bugyit a combján, csak annyira, hogy széttárhassa lábait, és beléhatolhasson.

Lucia megfordult, hogy lehúzza az ingét. Amikor levette melltartóját, és a szárazért kapott, MacRieve megpillantotta finom mellét és sötétrózsaszín mellbimbóját.

Hányszor élvezett saját kezébe, miközben elképzelte azokat a nagy melleket? Hányszor csikorgatta fogait, amikor a domború, selymes mellek helyett saját hímvesszőjét fogta…?

Bár az ő Luciája nem volt félénk, néha úgy viselkedett, mintha zavarban lenne, ez pedig ellentmondott annak, amire számított. Nem szemérmes, de mégis félénk. Ilyen volt most is. Úgy viselkedett, mintha nem akarná megtenni, miközben MacRieve érezte, hogy ő is felizgult. Kapkodta a levegőt. Szemei ezüstben pompáztak, MacRieve pedig azon gondolkozott, hogy vajon Lucia ezt észrevette-e.

Levette fehérneműjét, amitől láthatóvá vált feszes, művészien ívelt feneke, MacRieve-et pedig elárasztották a gondolatok. „Édes istenem” – mondta sóhajtva, miközben Lucia vállai megfeszültek. – Sohasem láttam ezelőtt a feneked. Ezer éve még csak hasonlót sem.

Ökölbe szorította kezét, miközben emlékeztette magát arra a meggondolatlan esküre, hogy nem veti rá magát. Az istenért, meg kellett érintenie, rápaskolni a fenekére és lágyan belémarni. Meg kellett érintenie azokat az íves formákat.

MacRieve túl gyorsnak találta, ahogy a fehérneműjét vette fel, majd magára kapta a nadrágot és az inget. – Tessék, most boldog vagy? – mondta Lucia, miközben a szemébe nézett. – Ha a boldog azt jelenti, hogy olyan kemény vagyok, mint egy kő, és nehezek a golyóim, akkor igen – mondta érdes hangon.

Csillogó szemekkel az ajtó felé haladt. A férfi lehajolt, hogy felvegye cipőjét, majd vállai fölött átdobta a tegezt, hogy követhesse.

– Te nem jöhetsz! – mondta Lucia döbbenten.

– Oda megyek, ahova te.

– De forognak a szemeid, amikor rám nézel!

MacRieve megvonta a vállát. – Hatással vagy rám. – Mellébeszélés. Arcát selymes hajába akarta temetni és mélyen belélegezni. Meg akarta nyalni mellbimbóit és érezni az ízüket.

– A halandók észreveszik. Itt kell maradnod. Abban állapodtunk meg, hogy nem leplezel le.

MacRieve egy napszemüveget kapott elő táskájából. – Nem probléma.

– Mi van ezzel? – Gyengéden rámutatott felálló hímvesszőjére.

MacRieve látványosan visszadugta a farkát a nadrágjába. Luciát elkábította a hímvessző felső részének látványa, amit akkor pillantott meg, mielőtt még lehúzta volna ingét. – Oh, kedves, már láttad. Már megtapintottad kezeiddel.

Elképedve állt, amikor MacRieve vágyakozva átölelte őt a tarkójánál, és kikísérte a kabinból. Az emberek szagát követte a szalonba.

Amikor odaértek, Lucia még mindig a történtek hatása alatt volt. Most már MacRieve felülkerekedett rajta, és ezt bátran ki is használta. Lucia nem akarta, hogy leleplezzék; MacRieve megfenyegette, hogy megteszi. Kegyetlen lesz azért, hogy megkaphassa. Annyira kegyetlen, amennyire ő volt vele szemben.

– Még nem végeztünk – sziszegte Lucia az ajtóhoz érve.

– Már egy éve ezt hajtogatom magamnak – magához húzta, és átkarolta. Lucia a mellkasának ütközött, de ez MacRieve-et egyáltalán nem zavarta. – Tudod, mikor voltál a legkedvesebb hozzám? Amikor úgy csókoltalak, mintha követelném, hogy add meg, amivel tartozol nekem, te pedig engedelmeskedtél. – Megfogta arcát, az övéhez húzta, és ajkaik összeértek.

Némi hezitálás után megenyhült, úgy, ahogyan MacRieve emlékezetében élt. Megízlelte a csókokat, mielőtt még valami miatt el kellene válniuk. – Egy kis ízelítő abból, ami ma este következik. Mert az enyém leszel. – Szokjon csak hozzá Lucia a gondolathoz.

Kinyitotta az ajtót, és ő lépett be először, hogy óvatosan körülnézzen a teremben. Két középkorú férfit látott, bizonyára tudósok.

Találkozó nyámnyila kockafejekkel? Mi mindent kellett megtennie ezért a nőért.

21

Lucia még mindig a történtek hatása alatt állt, amikor belépett a terembe, miközben ajkain érezte MacRieve csókját; a két halandó ámultan bámult rá. Vizslató tekintetük okozta zavarában végigsimította a hajfonatait.

A két tudós – az egyik magas, sápadt arcú, középkorú férfi volt, aki barátságosan mosolygott, míg a másik egy fiatalabb, kócos hajú, szemüveges férfi – úgy tűnt, mintha be szeretnének mutatkozni, de MacRieve agresszivitást árasztó megjelenése és sötét napszemüvege valószínűleg eltántorította őket.

Határozottan vezette be Luciát a terembe, mintha pontosan ismerné a hajót, s meggyőzően demonstrálta, hogy Lucia akarata nem érvényesülhet vele szemben. Igaza volt, gondolta Lucia, hogy az elmúlt egy évben menekült, és harcolt ellene. Újra megtenné, de először vissza kell szereznie az íját. Mielőtt még valami ostobaságot tenne…

A falakat térképek borították, a tágas szalont pedig megtöltötték azok a tudományos felszerelésekkel teli ládák, amelyeket még nem pakoltak át a teremből nyíló laboratóriumba. A székeket U alakban rendezték el, a terem elejébe és közepére egy zsámolyt helyeztek. A süvítő hangot kiadó légkondicionálóból hideg levegő és penészszag áradt.

A két széles, bepárásodott ablakot hímzett függöny díszítette. A fényes és vidám hangulatot árasztó anyag illett a kávéasztal terítőjéhez.

Amikor Lucia leült, MacRieve elhelyezkedett mellette hosszú testével. A lány elhatározta, hogy nem törődik a jelenlétével, ezért körbenézett a teremben. A kávéfőző fölé akasztott feliraton, az esőerdő állatait ábrázoló, kézzel rajzolt kollázs alatt egy kalligrafikus írás állt:

Az Amazonasról röviden!

Az Amazonas a világ édesvízállományának 20%-át teszi ki. Sehol sem ívelik át hidak. A folyótorkolat szélesebb, mint a Temze teljes hossza. Az Amazonas medencéje 2,6 négyzetmérföld, közel olyan nagy, mint az Egyesült Államok.

A vízmélység 40 lábat változik a decembertől májusig tartó magas és a júniustól augusztusig tartó alacsony vízállású időszak között. A medence teljes területe félévente változik. Minden évben alakulnak ki és tűnnek el mellékfolyók.

Az esőerdők 30-40%-ának pusztulása csökkenti az esőzéseket, ami egy globális mértékű és visszafordíthatatlan folyamatot indít el. Az Amazonas 16%-a már elpusztult.

Mellékfolyók alakulnak ki és tűnnek el? Még csak most haladnak az esős évszak felé. Ha találna is egy térképet a legendás Rio Labyrintóhoz, milyen pontos lehetne a térkép, ha a folyó folyamatosan változik?

Éppen amikor befejezte az olvasást, egy magas idegen lépett be a szalonba. Koromfekete hajával, olívzöld szemeivel és barna bőrével különösen jóképű volt, mintha a latin Gentlemen’s Quarterly magazinból lépett volna elő. – Foglalt ez a hely, querida? – kérdezte, miközben sokatmondóan rátekintett.

MacRieve torkát köszörülte. Lucia megérezte, hogy a lykán meg akarja támadni a most érkezett férfit, ezért megszorította karját, amíg biztosra nem vette, hogy erei kidüllednek.

Rendíthetetlen volt. Gyilkos pillantással keresztbe tette karjait, hátradőlt, miközben a kérdés hallatán az egyik koszos cipőjét a székre tette. – Most már igen.

A férfi szúrós tekintettel nézett rá, mintha ellenkezni akarna, de végül mégis a terem másik oldalán foglalt helyet.

Nem sokkal később gőzölgő kávéscsészéjével lépdelt be a terembe Travis kapitány, háta mögött egy szép, fiatal hölggyel. – Amint tudják, Wyatt Travis vagyok, a kapitányuk – mondta anélkül, hogy üdvözölte volna a jelenlévőket.

A részeges, pénzéhes kapitányunk. Az a kapitány, aki nem volt hajlandó segíteni egy szemmel láthatóan szenvedő fiatal lányon. Nem mintha bármit is tehetett volna.

Közönyösen leült a bárszékre. Nem volt olyan magas, mint MacRieve – csak kevesen mondhatták ezt el magukról –, azonban meglehetősen nagy volt, akár egy egykori NFL-játékos. Alkohol iránti szenvedélye bizonyára nemrégiben alakulhatott ki, mivel még mindig úgy nézett ki, mint egy aktív sportoló. – A Contessa pedig az én hajóm. Száznyolc láb hosszú, könnyű, merülése csupán öt láb. Mélyen bevisz minket a dzsungelbe. – Egy egész falat beborító térképre mutatott a szalon hátsó részében, amely a folyót és mellékfolyóit ábrázolta. Olyanok voltak, mint a vénák – egy esőerdő áramlási rendszere. – A térképen mindig fel fogom tüntetni, hogy hol tartunk. – A rajzszögek a térkép minden részét átlyukasztották már, helyenként papírdarabok hiányoztak. Úgy tűnt, hogy a Contessa a medence minden területén számos alkalommal járt már.

Travis egy pillanatra elhallgatott, hogy igyon csészéjéből, így Lucia megragadta az alkalmat, hogy egy hajfürtje mögül egy pillantást vessen MacRieve-re.

Gyanakvónak és agresszívnak tűnt, olyan másnak, mint az a férfi, akit először megismert. Keményebb volt, sötétebb. Miattam. Ajkai még mindig lágyak voltak a durva, követelőző csókoktól, amelyek folyamatosan emlékeztették őt arra, hogy MacRieve-nek mi volt a terve vele az éjszakára.

Szeretkezni akar velem. Ez a felismerés teljesen átjárta a gondolatait. Ezen az estén.

Hogyan ülhette volna végig ezt a találkozót, tudván, mi fog történni, amikor visszamennek? Izgatott volt, és tudta, hogy MacRieve érzi a feszültségét… mert Lucia is érezte az övét.

Mit kellene tennie, amikor MacRieve próbálkozik? Korábban, amikor levetkőzött, szemében boldogság tükröződött, mintha a legcsodásabb ajándékot csomagolná ki, amiről valaha álmodozott.

Meglepő módon viszonozta az érzést…, erotikusnak találta, hogy úgy vetkőzzön le, ahogy MacRieve utasítja.

Talán engedelmes volt – ő, aki minden ellenfele fölött győzedelmeskedni akart az elmúlt ezer év során. MacRieve kivételével? Őrült vagyok?

– Dél felé haladunk az Amazonas-vidék végéhez – folytatta Travis –, majd a San Miguel mellékfolyón elkanyarodunk a medence legtávolabbi részeihez közeledve. Egész este utazni fogunk, amíg a folyómeder össze nem szűkül. – A szomjas kapitány még egy kortyot ivott. – Mivel egyre mélyebbre haladunk egy szűz területen, ez az utazás számos, a megszokottól eltérő szabályokat igényel. Az itt jelen lévők mindegyike más területen végez kutatást, így nem alakul ki közvetlen verseny.

Kezét közönyösen a mellette álló fiatal hölgy felé emelte.

– Ő az én szakácsom.

Egy közepes magasságú, kifejező, mogyoróbarna szemű nő állt előttük, aki tizenkilenc éves lehetett. – Üdvözlöm Önöket, Izabel Carlotta Ambos vagyok – mondta, miközben magabiztosan intett. Izabel kellemes jelenség volt, annak ellenére, hogy előnytelen inget és bő nadrágot viselt, amelyeket övvel szorított derekához. – Én fogom elkészíteni az ételeket. A bife a cavalóm nagyon ízletes, és ha a konyhában elég hal van, az asztalukon mindig friss csemegét fognak találni.

MacRieve ettől magához tért.

– Néhányan már találkoztak az ikertestvéremmel, Charlie-val. Ő a matróz – ugyanaz a brazil akcentus, mint a testvére esetében, ugyanazok a mogyoróbarna szemek.

Izabel rámosolygott Luciára, aki fájdalmas mosollyal válaszolt. Oh, ne, nem akarom, hogy összekössön minket az a tény, hogy csak mi vagyunk nők ezen a férfiakkal teli hajón. Nincs szüksége barátokra. Különösen rövid életű emberiekre nem.

Emellett volt valami különös Izabelben, amire Lucia nem tudott rájönni. Talán lorean vér csörgedezett ereiben, a családjában visszamenőleg valakinek köze lehetett hozzájuk. Vagy talán teljesen ember volt, de valamiféle átok sújtotta. Valami nem stimmelt vele.

– Igen, így van – mondta a kapitány. – Chuck a jobbkezem. Később még találkoznak vele. – Újabb korty a csészéből. – Chuck és Izabel újak a Contessán – így ez egy hosszú próbaidőszak utolsó szakasza a számukra. Egy tízcentesben fogadok, hogy nem fogják elszúrni. – Úgy tűnt, hogy a kapitány valamilyen kozmikus problémával küzdhet, ami miatt Charlie-t csak Chucknak képes hívni. – Na most, néhányan már összeismerkedtek egymással, de ezen a hajón az a szokás, hogy mindenki bemutatkozik. Mondják el, hogy kik maguk, mit kutatnak, és miért vannak itt.

– Azt hiszem, én kezdeném – mondta a sápadt férfi, akinek akcentusa északi származásáról árulkodott, s a felső tízezerhez tartozhatott. – A nevem Benjamin Rossiter, a Cornell kemoökológiai intézetének doktora és professzora vagyok. Eddig még nem jegyzett növények után kutatok annak reményében, hogy felfedezhetek olyan példányokat, amelyek a gyógyászatban alkalmazhatóak. – Bár kiegyensúlyozottnak tűnt, kék szeme alatt sötét karikák húzódtak, felső ajka fölött verejték gyöngyözött. – A medencében található gyógyhatású növények csupán egy százalékát fedeztük fel eddig, amely a teljes gyógyászati készletünk 25 százalékának felel meg. A lehetőségek nagysága szinte felfoghatatlan. – Mosolyogva fölemelte tenyerét. – Itt meg is állnék, a végén még halálra untatnám magukat.

Ez a fickó vagyonosnak tűnik. Mit keres egy ilyen helyen?

A sötét, jóképű férfi következett.

– A nevem Marcos Damiãno, a São Paulo Egyetem szociális antropológia tanszékének vagyok a vezetője.

Ha Lucia arra gyanakodott, hogy Izabelnek valami köze van a Szövetséghez, akkor Damiãno esetében biztos volt benne.

– A bennszülöttek samanizmusára specializálódtam, és azért vagyok itt, hogy eddig még fel nem fedezett törzsek után kutassak.

MacRieve még mindig keresztbe tett kézzel ült. – Ha még senki sem lépett velük kapcsolatba, nem lehet, hogy továbbra is ezt szeretnék?

Lucia megbökte könyökével MacRieve-et, aki felnyögött.

Damiãno mosolyra húzta száját, de az aligha ért fel élénkzöld szeméhez. – Számos nagy olajtársaság tesz ajánlatokat ezekre a távoli területekre, tévesen azt állítva, hogy lakatlanok, vagyis bármely itt élő törzs életét befolyásolnák ilyen módon. Ezen expedícióval az a célom, hogy fotókkal alátámasszam létezésüket, ami megállítaná az olaj fúrást ezeken a területeken – a kócos hajú férfi felé intett, aki mellette ült. – Dr. Schecter?

– Igen, igen, dr. Clarence Schecter vagyok, a San Diego Egyetem zoológusa. – Levette szemüvegét, és ingujjával kezdte törölgetni. – Kutatási területem a még ki nem válogatott hüllőfajok.

– Ki nem válogatott? – Rossiter felvonta a szemöldökét.

– Igen, amikor az emberek vadásznak, a legnagyobb fajokat ölik le. Az idők során az élőhelyük egyre szűkebb területre szorul, így minél mélyebbre megyünk a dzsungelben, annál nagyobb az esély arra, hogy az átlagosnál nagyobb vízi példányokat találunk.

Miközben a dzsungel mélyére tett utazásról folyt a szó, Lucia számára kezdett világossá válni, hogy talán nem is kell olyan hamar leráznia őket, mint ahogy gondolta.

MacRieve gúnyolódni kezdett: – Mit ért azon, hogy „az átlagosnál nagyobb”? Az átlagos errefelé éppen hogy nem kicsit jelent. – MacRieve korábban megfogadta, hogy soha többé nem jön ide vissza. Mikor volt utoljára az Amazonas-medencében? És miért?

A kapitány egyetértett. – Mindennap látok óriás állatokat. Tányér nagyságú, húsos tarantulákat. Lábfej hosszúságú skorpiókat. Húsz láb hosszú aligátorokat. Az óriásvidrák és még a törpeharcsák is kilenc láb hosszúra nőnek.

– Az aligátoron – szólt dr. Schecter leereszkedő hangnemben –, úgy sejtem, a dél-amerikai krokodilfajt érti, a kajmánt.

Travis megvonta a vállát, amire Schecter átvette a szót: – Erről van szó. Más területeken negyven láb hosszú kajmánmaradványokat találtunk. De a vadászat miatt számuk drámai módon csökkenni kezdett. Most, hogy elég távol utazunk a civilizációtól, a szonikus csalétekkel ősi példányokat tudok majd dokumentálni.

MacRieve kelletlenül ismételte a szonikus szót, éppen, amikor Rossiter hangot adott véleményének.

– Megafauna – mondta. – Megafaunák után kutat. Ha maga kriptozoológus, csak vallja be, és ne ugrasson minket tovább.

Kriptozoológia – a „mítoszokból” ismert lények tudománya. Egy teremben ülnek legalább két kriptiddel. És még csak nem is tudnak róla.

– Én? Nem vagyok kriptozoológus. – Schecter arca elvörösödött. – Akkor a Barão da Borracha fedélzetén utaznék.

Rossiter nagyot sóhajtott, Travis hűvös tekintettel nézett, amíg Izabel a kapitány viselkedésében észlelhető hirtelen változást figyelte.

– Várjon csak, mi volt ez? – kérdezte Lucia. – Nïx azt mondta: Óvakodj a barão da borrachától. Rubber Barron nem egy személy, hanem egy hajó? Miért mondja ezt?

– A Barão tele van krizókkal. Tudja, kriptozoológusokkal. Malaquí kapitány démonokra és alakváltókra viszi őket vadászni a dzsungel mellékfolyóinak holtágához – mondta Schecter, majd hozzátette –, és azt is hallottam, hogy az utasok Malaquíval indulnak el, de néha… nem térnek vissza.

Lucia arra várt, hogy Travis hangot adjon véleményének, és alaptalan pletykának nevezze az előbb elhangzottakat. Ehelyett viszont inkább inni kezdett.

– Ez a hajó közel jár hozzánk? – kérdezte Lucia a kapitányt.

– Észak felé tart, az ellenkező irányba – válaszolt Travis röviden, majd motyogva hozzátette –, és ez így van jól.

Izabel Travisre hajtotta fejét, vastag fekete hajfonata leesett válláról. A fiatal nő egyértelműen érzelmeket táplált a nála lényegesen öregebb és jelentősen ittasabb kapitány iránt. Sok szerencsét ehhez a férfipéldányhoz, Izabel.

– Hol keresik a démonokat? – kérdezte MacRieve. – Melyik mellékfolyónál?

– A kísérőm Iquitosban azt mondta, hogy valami Rio Labyrintóban – válaszolta Schecter.

Lucia teste hirtelen megfeszült, amit MacRieve persze észrevett. Érdes kezét a hátára tette. Melegséget árasztott még az ingén keresztül is.

– Ez csupán egy ostoba legenda – motyogta a kapitány a csészéjébe. Egy pillanatra Lucia azt gondolta, hazudik.

– Nos, lehetséges. És főleg azért voltam szkeptikus a hallottakkal kapcsolatban, mert a kísérőm szerint még egy koporsót is felvittek a fedélzetre.

Ezúttal Lucia és MacRieve is összerezzent. Egy vámpír? Mit csinálhatna itt egy vérszívó? Valami oknál fogva Lothaire-re gondolt. Az elmúlt egy évben csak az erejét fitogtatta a Szövetségben.

– Ön következik, dr… – fordult Schecter Luciához, miközben visszaült helyére.

– Hogy én? Én dr. MacRieve vagyok – a MacRieve nevet kimondva megcsikorgatta fogait, a vérfarkas pedig összeszorította ajkát. – A Louisiana Állami Egyetemről.

A fenébe, mit is mondott Nïx, mi az ő szakterülete? Travisre pillantott. – És én egy…

Travis homlokát ráncolta. – Paleopatológus?

Paleo mi? A fenébe, Nïx!

Dr. Rossiter is összevonta a szemöldökét. – Paleopatológus? Hogyan akar egy élő folyó medencéjében leletre bukkanni?

– Örömmel elmondanám, de ez titkos információ – szólt Lucia, miközben mosolyt erőltetett arcára. – Legalább azt mondja meg nekünk, hogy egy patológus milyen betegségek után kutat – kérte Damiãno. Ha dr. Rossiter attól tartott, hogy nem túl izgalmas a szakterülete, akkor az enyémet nevezhetjük dögunalmasnak.

Schecter MacRieve felé fordult. – És ön mivel foglalkozik, dr…?

Bár valójában herceg volt, azt válaszolta: – Mr. MacRieve. Vigyázok a feleségemre. Ő gyönyörű és okos… én pedig erős.

Lucia újra összerezzent, amikor a feleségének nevezte. MacRieve-nek fogalma sem volt arról, hogy mennyire zavarta őt ez a szó.

– Miért lenne bárkinek is szüksége védelemre? – kérdezte Schecter.

– Ugye csak viccel? – válaszolta MacRieve. – Hát nem tudja? – mérgesen rápillantott Travisre, majd egyszerűen azt válaszolta: – Mert az átkozott Amazonason vagyunk.

22

Alkonyodott, ami Luciát még inkább aggodalommal töltötte el. Nem emlékezett, hogy mikor rettegett ennyire az éjszakától. Pedig már harcolt vámpírok ellen is!

Újra és újra mérlegelte a lehetőségeket. Az, amit teljes mértékben kizárt? Elmondani MacRieve-nek az igazságot. Ha elmondaná neki, miért nem szeretkezhetnek sohasem, legkevésbé ma este, kétségkívül azt válaszolná, hogy feladhatja az íjászatot, mert ő meg tudná védeni.

Ha MacRieve ezzel érvelne, valószínűleg azonnal meggyűlölné a férfit.

Miután a találkozó véget ért, Izabel behozott egy rekesz hűtött Iquitena sört „a doktoroknak”. Amikor letette a rekeszt, blúza alól kilátszott bőre, amire Travis rámeresztette szemét, majd a kilátszódó melltartó látványára összeráncolta szemöldökét. Összeráncolta szemöldökét? A legtöbb férfi ebben örömét lelné.

Lucia rántott egyet a vállán – ki értheti a halandók gondolkodását? –, és a szalon kijárata felé tartott. Amint a kilincsért nyúlt, észrevette, hogy a vastag ajtón egy külön biztonsági zár is van. Egy esőerdei pánikszoba? Érdekes…

A légkondicionált helyiségből kilépve úgy mellbe vágta a fülledt meleg, hogy a legközelebbi korlátba kapaszkodva kapkodott levegőért.

MacRieve kivett egy üveg sört, majd követte Luciát, és megállt mellette a korlátnál. Mutatóujját az üveg nyaka köré csavarta, ami olyan… férfias volt. – Hová akarsz menni? – kérdezte, miközben napszemüvegét zsebre vágta.

– Vissza a kabinomba.

– Boldogan visszakísérlek. – Ivott egy kortyot, miközben szabad kezét a hátára tette.

A vesztőhelyedre tartasz? Hogyan megy egy valkűr a halálba? Minden lépés egyre nehezebbnek bizonyult, ahogy közeledett hozzá. Levegőért kapkodott, zaklatott volt. Miért nem tudta akkor megtagadni a kérését? Nem az ő kérését nem tudtad megtagadni: saját magadat – súgta énjének egyik része.

Újra harcolnia kell ellene. De hogyan? Hogyan szerezze vissza az íját? És hogyan távolítsa el őt a hajóról?

Csendben álltak egymás mellett, miközben az esőerdő ébredezni kezdett körülöttük. Fülsüketítő békabrekegés zendült fel, majd elhallgatott, és éledt még egyszer újra. Rovarok zümmögtek, ciripeltek, majmok visítottak.

MacRieve újabb kortyot ivott a söréből. – Még sohasem láttam ilyen sok tudóst egyszerre, akiknek ennyire szükségük lett volna egy kis szexre.

Lucia nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Mégis miről beszélsz?

Megállt, fölé hajolt, és a falhoz szorította. Szabad kezét Lucia feje fölé támasztotta. – Úgy tűnik, egyre mélyebbre megyünk. Egyre beljebb kell kerülnünk a folyón. Valóban be kell hatolnunk az érintetlen bokrok közé, újra és újra, amíg el nem érjük közös céljainkat.

Miközben MacRieve mosolygott, Lucia az ajkait bámulta, majd tekintete a szemére, mosolyára tévedt. Hatalmába kerítette ez a nagy, izmos férfi, akinek mindent meg akart tudni a múltjáról. Látszott rajta, hogy valaha élvezte az élet minden pillanatát, mielőtt még átadta volna magát a zord halhatatlanságnak.

Újabb korty. Arra várt, hogy befejezze a sört, mielőtt még a kabinba viszi, vagy csak élvezte a naplementét? – Ezeknek a tudósoknak nagyobb a farkuk, mint az agyuk. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen kockázatos itt lenni.

– Honnan tudsz ilyen sokat az Amazonasról?

– Sajnos nagyon is jól ismerem a Zöld poklot – úgy tűnt, hogy valamennyire megnyugodott, viszont még mindig zaklatottnak volt. – Amikor a klán el akarta hagyni Skóciát, az Amazonas medencéje tűnt az egyik legalkalmasabb letelepedési helynek. Hatalmas mozgástér, néhány területen még ezer mérföldön belül sincsenek emberek. Tökéletesnek látszott.

– De nem volt az?

– Idejöttem, és rájöttem, hogy az Amazonas még a halhatatlanokat is képes megölni. Nem érdekli, hogy kinek az életét veszi el, és bárkivel képes elbánni, akivel csak akar. – Tekintetük találkozott. – Halálos – még számunkra is. – Összeráncolta szemöldökét, mintha valamely emléke elevenedne meg előtte.

Elvesztett valakit, akit nagyon szeretett? Vagy a szerelmét? A hirtelen érzett féltékenysége meglepte. Talán ugyanezen csillagok alatt más nőt csókolt? Ajkára nézett.

– Már megint ezt csinálod, Lousha.

– Mit?

– Megint úgy nézel, mintha meg akarnál csókolni.

Lucia elpirult. Ennyire nyilvánvaló volt? – Álmodozz csak, vérfarkas!

– Állandóan azt teszem.

– Elvesztettél itt valakit? – kérdezte gyorsan visszatérve a témára.

– Nem, egyedül jöttem. – Meglátta kérdő tekintetét, majd így folytatta: – Mondjuk úgy, hogy bűnhődnöm kellett. Máig sem tisztázott ez a helyzet. – Elhallgatott, tekintetét Luciáról a folyóra szegezte. Teste megfeszült, arca megmerevedett. Szemei világoskékben pompáztak.

Rosszindulat tükröződött bennük, mintha nemcsak arra lenne képes, hogy megöljön valakit, de meg is kínozná, ha veszélyt jelentene Luciára. Nem ez volt az első alkalom, gondolta, az istenek segítsenek annak, aki veszélyt jelent rám nézve.

– Nincs olyan érzésed, mintha valaki figyelne minket? – kérdezte MacRieve.

Ő is érezte. Azt gondolta, hogy majd elmúlik az érzés most, hogy MacRieve vele van, de egyértelműen érezte valakinek a nyugtalanító jelenlétét a közelben.

A férfi Luciához fordult, arcát figyelte, majd azt kérdezte:

– Ismersz bárkit, aki a nyomodban lenne?

Cruach Halálszektája olyan követőkből állt, akik bármit megtettek volna annak érdekében, hogy megállítsák őt, bár a legtöbbjük könnyen legyőzhető ember volt. – Őszintén szólva, igen – felelte halkan, miközben MacRieve érdeklődve közelebb hajolt. – Követ ez az ostoba lykán, aki a nemet nem fogadja el válasznak.

MacRieve hunyorogva hátralépett. – Talán feladná, ha az a nő, akit üldöz, őszintén mondana neki nemet.

MacRieve a kabin felé vezette. – El akarod mondani, hogy miért lettél olyan feszült, amikor a Rio Labyrinto került szóba? Ha nem tévedek, a Barão da Borracha és Malaquí kapitány említése sem csalt mosolyt az arcodra.

Lucia vállat vont. – Azt hiszel, amit csak akarsz.

– Legalább azt áruld el, hogy leolvastál-e valamit Damiãnóról – kérdezte MacRieve az ajtónál állva.

– Ő egy lorean. – válaszolta halkan.

– Igen, de nem tudom, hogy milyen természettel rendelkezik. Meg szeretném tudni. Maradj itt, Lousha! Amikor visszajövök, már állj készen arra, hogy válaszolj a kérdéseimre, ha vissza akarod kapni az íjad. – MacRieve megütögette a tegezt.

Azok után, hogy szinte már belebetegedett a gondolatba, hogy kettesben kell maradnia vele, most csak úgy magára hagyja? Az íjammal? – Te csak úgy… elmész?

– Csalódottnak hangzott?

MacRieve mosolygott. Magas testét az ajtófélfának támasztotta. – Tizenöt perc múlva visszajövök, szépségem. Addig még kibírod?

– Én nem… Soha… Hagyd itt az íjam! – mondta, miközben próbálta nyugtatni magát.

– Kizárt – mondta, s visszapillantott válla fölött.

Amikor elment, Lucia kavargó érzésekkel lépett be a nyomasztó kabinba. Bár látott a sötétben, felkapcsolta az éjjeli lámpát, amely tompa fénnyel világította be a teret. A napsugarak nélkül a szoba kisebbnek látszott – már-már otthonosnak.

MacRieve pedig arra számít, hogy ő is itt tölti az éjszakát.

Felvette a telefont, hogy újra felhívja Nïxet, de meglátta, hogy újabb üzenet érkezett Regintől. RegRad: Züllés ma este a boszorkányokkal. Fogadok, azt kívánod, bárcsak itt lennél. VESZTES!

Lucia valóban azt gondolta, bárcsak ott lenne. Távol MacRieve-től, távol a kísértéstől. A lykán a végzetét jelentette, amely évszázadok óta nem volt ennyire közel hozzá.

Sosem kényszerítené arra, hogy szeretkezzen vele, és ezt Lucia pontosan tudta. Így ha ellen tudna állni… A gondolat némi önuralommal töltötte el. Igen, képes vagyok irányítani az érzéseimet.

Annak érdekében, hogy információt szerezzen Nïxtől, és levezesse mérgét, Lucia felhívta az orákulumot. Meglepő módon Nïx felvette.

Lucia nem vesztegette az időt. – Hogyan merészeltél Lucia MacRieve néven bejelenteni?

– Amikor emberekkel van dolgunk, a családnevet is meg kell adnunk. Azt gondoltam, az igazi nevednél a MacRieve jobban tetszene. Lucia av Cruach – mondta ironikus hangnemben.

Lucia a Cruach nemzetségből. Ez jelentette identitását – mintha Cruach tulajdona, oldalbordája lenne. – Mióta tudod? – Senkinek sem mondta el, de mindig is gyanította, hogy Nïx tudja. Ennek ellenére még mindig megdöbbenve hallotta, hogy a férjének titulálja. – Az óta az este óta, amikor mindent megtettél, hogy elmenekülj előle.

Olyan régen történt… – Nïx, mindig is a Lucia, a vadász álnevet használtam, amikor halandókkal van dolgom. Ez van a hitelkártyámon és a jogosítványomon is.

– De… de a MacRieve viccesebb – mondta Nïx kissé zavartan.

– És a paleopatológus? Mit tudok én a patológiáról, főleg a paleo fajtáról?

– Annyi embert öltél már meg, mint némely pusztító járvány – felelt Nïx élénkebb hangon. – Egy lövés a szívbe, ahogy szoktad.

– Téged foglak lelőni.

– Ez nem hangzott túl türelmesen és megfontoltan, Lucia.

– És mi van MacRieve-vel? Figyelmeztethettél volna, hogy itt lesz.

– Ó, igen? Elkerülted volna, hogyha időben tudtál volna róla? Vagy talán csak szükséged van rá?

– Jobban, mint az íjamra? És pont azelőtt, hogy szembe kell néznem Cruachcsal?

– Több önuralmat kell tanúsítanod.

– Ez nevetséges, Nïx. Az egyik legféktelenebb valkűr prédikál nekem. Csak mondd meg, hogy mit keressek, ó, vagy tudni fogom, mikor megtalálom?

A hatás kedvéért Nïx néhány pillanatra elcsöndesült, mielőtt míg végül azt kérdezte: – Hallottál már a dieumortról?

– Ez valami vicc?

– Nem rossz tipp, de valójában ezzel isteneket lehet ölni.

Lucia lesütötte a szemét. – Pontosan tudom, mi ez. Ellopták – mondta sóhajtva. – De ezt már említettem, ugye? – Regin és én már évek óta keresünk egy dieumortot. Majd a nyakamat törtem azért az elmúlt egy évben, hogy rátaláljak egyre. – Lucia nagyot nyelt. – Itt van valahol – motyogta, miközben érezte, hogy egyre izgatottabbá válik.

– Igen. Nagyon ritkák, mint az Amphitrite könnyei. De a dieumort a Rio Labyrintóban van.

Létezik valami, amivel meg lehet ölni az isteneket, és Nïx tudja, hol van. – Ez egy íj?

– Nem tudom, hogy mi az pontosan – felelt Nïx. – De úgy sejtem, hogy ezzel legyőzhetjük Cruachot.

– Legyőzni Cruachot? Úgy érted, hogy végleg megölni? – Lucia egyre erősebben szorította a telefont.

– Mindörökre. Azonban az istenek, vagyis azok, akikkel kapcsolatban vagyok, ellenzik ezt a tervet. Nem akarnak semmilyen tudás vagy fegyver – vagy más – birtokába kerülni. Inkább Cruachcsal foglalkoznának. Ami szerintem nagy hiba – mondta Nïx nemes egyszerűséggel. – Akárhogyan is, nem csak a Halálszekta akar majd megállítani. Valószínűleg már halhatatlan bérgyilkosok és zsoldosok indultak el érted. És ez alkalommal az istenek küldték őket.

Így az istenek büntethetik azt meg, aki bármelyiket is megöli. – Hogyan akarnak azok az istenek elbánni Cruachcsal? – Ha én kudarcot vallanék.

– Arra számítanak, hogy majd visszatérsz férjecskédhez, és egy ideig kényezteted, hogy időt nyerhessenek addig, amíg ki nem találják, hogyan pusztítsák el őt.

Lucia majdnem émelyegni kezdett. Kényeztetni? Előbb halna meg. Folyjon vér a fogaiból, férgek és öldöklés…

– Az apokalipszis már megkezdődött, amint láthatod. Eddig még csak egy kis ízelítőt kaptunk az armageddonból. Még minden helyrehozható, de már nem sokáig. Az óra ketyeg – folytatta Nïx.

– Hogyan kezdődhetett el? Még nem szabadult ki.

– Ha Cruach kiszabadult volna, már mindennek vége lenne. Megsebesíteni – vagy megölni – csak a börtönében, a barlangjában lehet. Csak itt ölt testi formát. – Tudnám, ha meg akarna szökni. – Mindig tudom. Lucia rémálmai rejtélyes módon mindig előre jelezték, mi fog történni.

– Még nem szabadult ki, de a követői folyamatosan a segítségére vannak.

A hírhedt Halálszekta, amelynek tagjai Kromite-eknek hívják magukat, istenként tiszteli őt. Kardforgatóknak öltöznek, Cruach jelét tetováltatják magukra – csavart, bütykös szarvainak szimbólumát. – A szekta egyre nő – tette hozzá Nïx –, folyamatosan az ő nevében áldoznak, hogy elég erőssé tegyék ahhoz, hogy kiszabaduljon.

Luciát elöntötte a félelem. Az istenek a nekik rendezett áldozati rituálékból nyernek erőt – Lucia meg tudott birkózni a szektával, de nem állíthatta meg a rettenetes szertartásokat. – Mit tudsz még, Nïx?

– Őszintén, minden, amit tudok, az, hogy a dieumort a Rio Labyrintóban van.

– Hogyan találhatom meg a folyót?

– Minden, amire szükséged lehet, ott van a hajón.

– Nïx, többet kell elmondanod! – fakadt ki Lucia. – Miért hallgatod el mindig, amit tudsz?

– Orákulum vagyok. Ez az, amit mi teszünk – válaszolta. – Tényleg újra meg kell zavarnom a rádióhullámokat? – Letette.

Lucia még egyszer körbejárta a kis kabint, miközben azon gondolkozott, amit megtudott – és amit nem tudott meg. Vesztett ügy? Egyáltalán, Nïx magánál volt? Az elmúlt hónapokban az orákulum mentálisan fejlődött, viszont még mindig követett el hibákat. Mint például amikor ókori babiloni nyelven beszélt, vagy amikor csak akkor volt hajlandó válaszolni, ha P!nknek szólították. Ahogy Lucia a telefonját bámulta, újabb üzenet érkezett RegRadtől: Csak vicceltem. Nem vagy lúzer. Veled kellene lennem. Hiányzol.

Lucia összevonta szemöldökét. Nekem is hiányzol.

Csak járkált fel-alá… A homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Letörölte, de újra megjelentek. Koszosnak érezte magát, a folyó vízétől még mindig ragadtak a lábai. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elővette a neszesszerét, és berohant a fürdőszobába. Gyorsan levetkőzött, és belépett a kis zuhanyfülkébe. A víznek alig volt nyomása, langyos volt, de ahhoz éppen megfelelő, hogy megfürödjön, és megmossa haját.

Miután újra felöltözött, leült az ágy szélére, majd hirtelen felállt, és járkálni kezdett, miközben a telefonja óráját nézte. MacRieve-nek már vissza kellett volna érnie. Mit csinál?

Kiment a kis erkélyre, és a folyót nézte. A Contessa magabiztosan haladt előre, és úgy tűnt, egész este úton lesznek. A víz iszapos volt, mint a Mississippi, a levegő pedig olyan fülledt, mint a New Orleans-i nyarak. Bár még csak most vett egy hideg zuhanyt, máris melege volt. Felcsavarta a haját, és megdörzsölte tarkóját.

Mi tart MacRieve-nek ilyen sokáig? Lucia érezte a skót közelségét, de ugyanannyira érezte hiányát is.

Megmondta, hogy kérdési lesznek. Ám Luciának is volt néhány. Milyen érzés volt elveszíteni a koronát? Tudta, hogy szerette a bátyját, és nagyon örült visszatérésének, de bizonyára mélyen érintette, amikor a lykánok királyából újra Sötét Herceg lett belőle.

Hogyan állíthatnám meg, amikor telihold van? Attól félt, hogy azokon az estéken más nőkkel volt, hogy megszabaduljon attól az elsöprő vágytól, amelytől szenvedett. Mi állíthatná meg őt abban, hogy megtámadja? Tíz napon belül telihold lesz.

Főként azt akarta megkérdezni, hogy az elmúlt egy évben eszébe jutott-e, hogy lemondjon róla.

Lucia maga elé nézett, miközben elvarázsolták a kanyargó örvények. A vizet nézve elöntötték az emlékek. A Cruachról szóló beszélgetése Nïxszel arra késztette, hogy emlékezzen. Milyen naiv volt! Milyen egyértelmű a jövője!

Tizenhat éves korában még fogalma sem volt arról, hogy milyen jó a Valhalla síkjában élni a halhatatlanokkal. Idejének nagy részét a kijáratnál töltötte, miközben arra vágyott, hogy elmehessen. Unalmasnak találta a Valhallát.

Most már tudta, hogy egy ködfátyolba burkolózó hely volt, tele szépségekkel és végtelen békével.

A kinti világ azonban olyan tiszta volt, olyan látható, olyan izgalmas. Lucia szeretett volna lefeküdni a hátára, és nézni a fényes csillagokat, amelyeket alig láthatott onnan, ahol állt. Kalandra vágyott, de főként szerelemre. Otthont akart és családot – egy férjet és sok gyermeket.

Tegyenek csak a féltestvérei eleget a valkűri kötelességeiknek – válasszák az értelmetlen öldöklést. Őt nem a halál érdekelte.

Lucia szerelmet akart…

Egy estén egy idegen jelent meg a kapuban. Egy férfi – mintha csak Lucia álma valóra vált volna. Haja göndör és fényes volt, a szeme pedig olyan kék, akár a felhőtlen ég, amit Lucia mindig nézett, de csak a messzeségből. Még sohasem látott a férfi angyali tekintetéhez foghatót.

– Mi a neved, kedves valkűr? – kérdezte.

– Lucia vagyok, a hajadon. És önt hogy hívják?

– A nevem Crom. Én vagyok az a férfi, aki hamarosan a férjed lesz.

– Valóban, uram? – nevetett boldogan Lucia.

– Te leszel a kastélyom úrnője. Elhalmozlak ajándékokkal és szeretettel.

– Valóban szeretem az ajándékokat.

Flörtöltek, mígnem meghallotta, amint Regin vacsorázni hívja. Fiatal valkűrként még mindig szüksége volt ételre, még mindig halandó volt, mindaddig, amíg fel nem nőtt, és át nem adta magát a halhatatlanságnak. Válla fölött gyorsan hátrapillantott, majd azt mondta: – Most mennem kell, de egyszer visszatér még?

– Holnap este is itt fogok izgatottan várni rád – mondta a férfi. – Az azt következő este is, és mindörökké. Addig, amíg hozzám nem jössz…

Ez volt az egyetlen ígéret, amit betartott.

Kinyílt a kabin ajtaja.

23

Garreth az erkélyen találta Luciát. Karcsú vállai összerezzentek.

Ahogy felé haladt, megint elcsodálkozott azon, hogy végre maga mellett tudhatja. Már olyan régóta a nyomában volt. Alig tudta elhinni.

Ma éjjel nem akarta szem elől veszíteni, de Ösztöne azt súgta, hogy párja veszélyben van.

Épp most tudta meg, hogy mennyire.

Csatlakozott Luciához, karját a korlátnak támasztotta, és a sötét tájat figyelte. A sűrű erdő úgy vette őket körül, mintha egy kanyonban lennének – egy zöld fallal körülvett kanyonban. A viharfelhők alacsonyan úsztak, fokozták a klausztrofóbikus hatást.

Mennyire emlékezett erre a helyre! Mennyire remélte, hogy egyszer elfelejti!

Lucia végül felé fordult kedves, sápadt, megfeszült arcával.

– Mikor aludtál utoljára? – kérdezte. Az előző rettenetes év után szörnyen érezte magát. Nem tudta elképzelni, hogy miként érzett Lucia, és hogy miként lehetett ilyen kitartó.

– Azt hiszem, egy héttel ezelőtt. – A halhatatlanok több napig is kibírják alvás nélkül, de egy teljes hét már túl sok.

Ezt a lykán is pontosan tudta – ő maga is már több mint tíz napja volt ébren.

Lucia lezuhanyozott, és megmosta a haját, ezért olyan édes illata volt, mint a jázminnak. – Nélkülem zuhanyoztál, valkűr? Ez volt az utolsó este, hogy így történt. – Lucia megint felöltözött. – Azt hiszed, hogy néhány plusz ruhadarab eltántoríthat engem?

– Nem hiszem, hogy szűk fehérneműben fogok várni rád.

– Talán még nem. – Mielőtt Lucia ellenkezhetett volna, folytatta: – El kell mondanod, bármilyen küldetésről van is szó, mert követnek téged. Úgy tűnik, hogy jó néhány lorean nem szeretné, hogy megszerezd, bármit is keresel, így most eljött az idő, hogy válaszolj a kérdéseimre.

– Felejtsd el, MacRieve!

– Csak így semmibe veszed, hogy veszélyben vagy?

– Azért, mert te azt mondod? Várjunk csak, hogy is mondtad az ismerkedésen? Veszélyben vagyunk, mert az Amazonason utazunk. Hú, milyen egyértelmű. Őszintén, jobb, ha én védem meg magamat ettől a… hitvány Amazonastól.

– Lousha, csupán ma két démon bérgyilkost öltem meg Iquitosban. Azon a helyen csaptunk össze, amerre tartottál. – Majdnem lekéste a hajót amiatt, hogy ennyit kellett harcolnia a városban.

– Akkor annál jobb, hogy ezen a folyón vagyok.

MacRieve hangosan felnevetett. – Nem igazán. Majd meglátod, hogy az első adandó alkalommal elviszlek a hajóról.

– Mi? MacRieve, gondolkodjunk ésszerűen! Miféle veszély késztet arra, hogy így viselkedj? – szólt Lucia, miközben láthatóan erőfeszítéseket kellett tennie, hogy lenyugtassa magát.

– Először is ott van dr. Clarence Ogilvie Schecter…

A nő felemelte kezét, hogy félbeszakítsa. – Honnan tudod a középső nevét?

Amikor MacRieve vállat vont, Lucia arcán a felismerés jelei látszottak. – Ugye, csak viccelsz? Kutattál a holmija közt?

Erre is képes lenne, és akár többre is, hogy biztonságban tudja őt. – Igen, amíg ők az emeleten sört ittak. – Az ágy felé fordulva lefeküdt, és magára tette a tegezt.

– Nem akartam, hogy azt érezd, kihagylak a magánéletemből. – Amint meglátta tekintetét, hozzátette: – Én egy lykán vagyok, ha kíváncsi leszek, nyomozni indulok. Mi így szoktuk. De bárhogyan is, Schecter azt mondta, hogy nem a megafaunát tanulmányozza.

– És mégis?

– Ó, de még mennyire! Egy istenverte megakajmánra vadászik.

– Mi ez, és egyáltalán mi köze van ennek hozzám?

– Schecternek az a terve, hogy ezzel a rozoga bárkával csapdába csaljon egy négytonnás kajmánt – nem csupán azért, hogy feljegyzéseket készítsen róla. Ott van nála az az istenverte szonikus csalétek, és elég nyugtatóval rendelkezik, hogy még a te ragyogó testvéredet is boldoggá tegye…

– Ezt jó tudni – mondta Lucia, miközben megérintette állát. – De ez még mindig nem elég ok az aggodalomra.

– Oh, és mi van Rossiterrel? Azt mondta, hogy gyógymódok után kutat, de csak pontosan egy érdekli, a halálos inszomnia szindróma.

– Az meg mi?

– A nála talált feljegyzések alapján ez egy rendkívül ritka genetikai rendellenesség. Alapjában véve nem tudsz aludni. Addig maradsz ébren, amíg meg nem halsz.

– Ennek mi köze van hozzám?

– Dr. Rossiter azért tanulmányozza, mert ő maga is ebben szenved. Tehát nincs veszítenivalója azzal, hogy itt van. Egy szélhámos, aki valamilyen ritka orchideát keres, amiről úgy gondolja, hogy gyógymódot jelent a betegségére.

– Először is, mi olyan meglepő egy orchideában? Másodsorban pedig… kit érdekel?

– Nos, mit gondolsz, mit tenne, ha felfedezné, hogy a halhatatlanság lehetséges? Ha rájönne, hogy örökké élhetünk – vagy hogy én halhatatlanná tehetném. – Nem mintha Garreth valaha is megpróbálta volna. A Szövetséghez tartozó fajok közül a lykán volt az, amely a legritkábban változtatott át másokat – a szörnyű mellékhatások miatt.

– És mi van Damiãnóval?

– Kortörténetből doktorált. Egyértelműen nem ember.

– Akkor mi?

– Talán alakváltó vagy mágus. Vagy démon. Vagy ha a sámánizmus követője, egy istenverte boszorkánydoktor is lehet.

– Gondolod, hogy hazudott, amikor arról beszélt, hogy miért van itt?

– Nem tudom, hogy mi az igazi célja – de ha tényleg meg akarja állítani az olajtársaságokat, akkor már biztosan a nyomunkban vannak. Zsoldosaik a folyón köröznek, CB-adóvevőket és műholdas telefonokat hallgatnak le. Az egész medencét átfogó felderítőrendszer. Bármely, eddig még érintetlen törzs milliárdokat jelenthet számukra. Senki sem fogja jelenteni a létezésüket – mondta. – Lousha, azok hárman pontosan tudják, hogy mindez milyen kockázattal jár. Ezért vannak ezen az átkozott hajón, ezért béreltek fel egy részeges kapitányt, akit hatalmába kerített a pénz. Így, hacsak nem adsz nekem valamit átkozott jó okot, hogy miért engedjem, hogy itt maradj…

– Hogy te engedd?

– Igen. Második lecke az Amazonasról? Itt az erő elsőbbséget élvez.

– Nekem ezen a hajón kell lennem. Pontosan ezen. Ez nem rólad és rólam szól. Egy sokkal-sokkal fontosabb dologról. A világ végéről – mondta, miközben arca hajthatatlanságról árulkodott.

– Akkor mondd el – kérte MacRieve és segítek.

Lucia látta, hogy nincs más lehetősége, azért úgy döntött, hogy felfedi titkának egy részét.

– Jól van, kössünk kompromisszumot. Nem leplezel le, és nem utasítasz többé arra, hogy vetkőzzem…

– Amit imádtál, és ami teljesen felizgatott…

– Tudni akarod, vagy nem?

Felemelte kezeit. – Mindkettőt megígérem.

– És nem fogunk szeretkezni.

– Ezt nem ígérhetem. Úgy viselkedsz, mintha alkudozhatnál – pedig erőszakkal elvihetnélek a hajóról.

– Ne szoríts sarokba, MacRieve! Megpróbálhatok ésszerű lenni, de fogalmad sincs arról, hogy mire vagyok képes, ha csapdában érzem magam.

– Ó, de mire vagy képes anélkül, hogy magadra vond az emberek figyelmét? Holnap reggel elmegyünk.

– Jól van, elmondom – szólt, és újra járkálni kezdett. – Már biztosan találkoztál Nïxszel.

– Oh, amikor bezártak a valkűrök börtönébe? Miután csapdába csaltál?

Lucia összezárta ajkait.

– Folytasd!

– Tegnap kapcsolatba lépett velem, és elmondta, hogy a világ egy apokalipszis szélén áll. A Rio Labyrintót akartam megtalálni. A folyó jelentheti a kulcsot a megmenekülésünkhöz. És mielőtt még megkérdeznéd, nem tudok többet. Nïx nem árulta el a részleteket. Fogalmad sincs róla, hogy milyen is ő valójában.

– Nincs? Nem mondta el, hogy miért kell pontosan háromkor Iquitosban lennem. Csak ennyit kérdezett: akarod látni a társad, vagy nem, vérfarkas?

– Akkor így jutottál ide ilyen hamar? Rohadék! Nem, nem tenne ilyet.

– Mindketten tudjuk, hogy megtenné, és meg is tette.

Nïx eltervezte, hogy Lucia és MacRieve találkoznak. Az orákulum szívességet tett a lykánnak. Miért? Nïx talán őrült, de számító is tud lenni.

Az elmúlt néhány hónapban Luciát egy idegesítő gyanú kerítette hatalmába. A háromezer éves orákulum azt mondta az embereknek, hogy hamarosan istennő válik belőle. És ez nem csak egy őrült ábrándozás volt – ez valóban megtörténhet.

Nïx istenek leszármazottja, és elérte már a szükséges kort ehhez – elég vén már. De még fontosabb, hogy egy életen át hűséges követőket keresett, akik megduplázták az iránta táplált tiszteletet.

Ha az istenek ereje a követőik számával nő, akkor Nïx egyre erősebbé válik. Ott volt Garreth MacRieve, egyike azoknak, akik tartoztak Nïxnek egy szívességgel. Aki egész hátralévő halhatatlan életében mindennap köszönetet mondhat neki segítségéért. Mintha imádkozna. Az emberek Istennek hálálkodnak. MacRieve Nïxnek.

Hibbant Nïx mint istennő? Lucia azon töprengett, hogy vajon kegyes lenne-e.

– Ne légy mérges az orákulumra – mondta Garreth. – Ha nem segített volna nekem, akkor is a nyomodra akadok.

– Magabiztosnak tűnsz, ami arra késztet, hogy elgondolkozzam, eddig miért nem sikerült.

– Még van egy adu ászom, amit nem játszottam ki. – Mielőtt még az adu ászról faggathatta volna, MacRieve azt kérdezte: – Nïx adott neked valamiféle segítséget, hogy megtaláld a Rio Labyrintót?

Lucia a fejét rázta. – Azt mondta, hogy minden, amire szükségem lesz, ezen a hajón van.

– Valóban? – válaszolta töprengve a férfi. – Bizonyára úgy értette, hogy rám van szükséged.

– Már miért lenne?

– Mert már voltam itt, kedves.

24

– Senki sem hagyja el élve a Rio Labyrintót – mondta Lucia.

Garreth felemelte állát: – Senki – kivéve engem.

Lucia tágra meresztette szemeit: – Akkor mesélj a folyóról! Hol van?

– Először is mondd meg, hogy mit tudsz még az apokalipszisről. Máskülönben nem mondok semmit. – Ez nem volt igaz. Ha Lucia valaha is bevetette ellene fortélyait, MacRieve-re nagy valószínűséggel könnyen hatást tudott gyakorolni.

Lucia járkálni kezdett, miközben alsó, telt ajkát harapdálta, azt, amelyiket MacRieve a fogai közé akart szorítani. Nagyot sóhajtott, majd azt kérdezte: – Hallottál már egy Crom Cruach nevű istenről?

Igen. MacRieve hátán felállt a szőr, ahogyan Lucia kiejtette e szavakat a száján, vagy inkább alig ejtette ki, miközben szemében szomorúság tükröződött. – Talán csak valamiféle mendemonda – hazudta. – Már nem emlékszem.

Lucia olyan arckifejezést vágott, amely azt sugallta, nem tudja, hogy hihet-e neki.

– Azt istenek nem igazán érdekelnek. Rögbi? Na, az már annál inkább.

Némi hezitálás után Lucia azt mondta: – A velejéig romlott. Elsődlegesen arra készteti az embereket, hogy őrült vágyat érezzenek arra, hogy bárkit feláldozzanak szeretteik közül. Most azonban ez egyre nagyobb méreteket ölt. Egyre több embert kerít hatalmába a vágy, hogy Cruach nevében öljön. Mindeddig egy barlangba volt zárva, azonban minden egyes új követője révén egyre erősebbé válik ahhoz, hogy kiszabaduljon börtönéből. Ötszáz évenként valakinek vissza kell őt küldeni oda. Nïx engem küldött.

Miután végighallgatta Luciát, MacRieve úgy érezte, hogy a nő nem mondott el neki mindent.

De nem fogja sokáig magában tartani. Hagyom, hogy magától mondja el, amit tud.

– A Szövetség összes tagja közül, akik tartoznak az orákulumnak, téged választott? – MacRieve nem is próbálta titkolni meglepettségét.

– Igen, engem – Lucia hegyes füle mögé tette még mindig nedves haját. – Nïx azt mondta, hogy megtalálhatjuk a módját, hogy megölhessük, végérvényesen véget vetve ezzel ennek a körforgásnak.

– A módját?

– Egy fegyver, amit dieumortnak hívnak. Ezzel…

– Isteneket lehet ölni. Már hallottam róla. És most azt gondolja, hogy egy ilyen dieumort van a Rio Labyrintóban?

Lucia bólintott. – Ezt állította. Elmondtam, amit tudok. Most pedig mesélj a folyóról! Hogyan találtad meg?

– Véletlenül. Egy vadat űztem a folyó mentén, és láttam, amint a szemem előtt eltűnik. De még mindig éreztem a szagát. Követtem a szagot egyenesen a bejáratig.

– És? Meséld tovább.

– Úgy is hívják, hogy a Végítélet folyója, de egyesek az Ajtók folyójaként ismerik. Ez egy csatornákból álló mocsaras útvesztő. – A hatás kedvéért szünetet tartott. – Úgy tartják, hogy ez Eldorádó kapuja.

*

– Eldorádó? – Lucia szemei elkerekedtek. – Az elveszett aranyváros? – Talán a dieumort álmai arany nyílvesszője.

– Hol? Hol van ez? – Lucia már attól is megszédült, hogy MacRieve tudja, hol van a Rio Labyrinto. – Minden, amire szükséged lehet, ott van a hajón.

– El kellene árulnom a pontos helyét? – gúnyolódott MacRieve. – Szerintem nem. Élvezem, hogy függsz tőlem és az akaratomtól.

Nyilvánvalóan nem venné vissza az íját MacRieve-től, és nem hagyná el. – Már elmondtam, amit tudok az apokalipszisről.

Válaszként MacRieve úgy nézett rá, mintha tudná, hogy Lucia elhallgat valamit előle.

– Nem érted? Kulcsfontosságú, hogy megtaláljam a módját, hogyan ölhetem meg Cruachot!

– Így, ha megengedem neked, hogy a hajón maradj, ezer különféle veszély leselkedik rád, de ha elviszlek innen, egy apokalipszis fenyeget?

– Pontosan így van.

MacRieve fáradtan sóhajtott. – Jól van, maradunk, de néhány szabályt felállítunk arra az időre, amíg itt vagyunk.

– Vagyis szabályokat hozol, amiknek engedelmeskednem kell? MacRieve, csak mondd el, hol van, egyedül is meg tudom oldani.

– Soha.

– Közeleg a telihold, gondoltál már erre, vérfarkas? Már csak tíz napunk van hátra.

– Pontosan ugyanannyira tudod, hogy mikor következik, mint én. És akkor?

– Képtelen leszel visszafogni magad. Meg fogsz támadni, tudom, mit tesz ilyenkor a fajtád.

– Sohasem tennélek ki veszélynek. Amíg ezt viselem – az ezüst karkötőre mutatott nem veszítem el az önuralmam.

– Mit csinál ez veled? – Lucia gyanakvóan nézett a karkötőre. – Honnan szerezted?

– A… boszorkányoktól – úgy tűnt, hogy próbálja leplezni borzongását. – A karkötőn lévő írás miatt nem változok át, ha nem akarok.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy nem szövetkezel a boszorkányokkal.

– Azóta az unokatestvérem feleségül vett egy boszorkányt, és ez befolyásolja azt, hogy most hogyan tekintek rájuk. Érted tettem.

Akarata ellenére érezte, hogy elgyengül. Tudta, hogy MacRieve ezért bizonyára nagy árat fizetett. – Mióta van nálad?

– Körülbelül tíz hónapja. Miért?

– Hogyan tudtad távol tartani magad tőlem az első két telihold alkalmával?

– Megtaláltam a módját – mondta, miközben megvonta vállát.

– Meg… megsérültél?

– Érdekelne?

– Vannak érzéseim, MacRieve!

– Rájöttem. Ennyi, amit tudnod kell.

Más nőkkel volt? Lucia el tudta képelni, hogy MacRieve klánja nőket ajánlott fel, hogy kielégíthesse vágyait. Nem is akart azon gondolkozni, hogy ez a gondolat miért van rá olyan hatással, mintha savat öntötte volna a bőrére. – Biztos vagy benne, hogy a karkötő megakadályozza, hogy… farkasosdit játssz?

MacRieve felvonta a szemöldökét: – Egy évig bevált. – Úgy tűnt, Lucia még mindig kételkedik, ezért MacRieve hozzátette: a Boszorkányok Háza a biztosíték rá. Működött.

– Farkasosdit, mi? Mit tudsz az átváltozásomról?

– Kérdezősködtem róla, és megtudtam, hogy én vagyok… a társad.

– Akkor halljuk! – mondta MacRieve Lucia előtt állva.

– Alapjában véve őrültté, állatiassá válsz, addig vadászol rám, amíg újra és újra meg nem kapsz. Elharapod a nyakam, és úgy teszel, mintha a tulajdonod lennék. Semmi sem állíthat meg – semmilyen ketrec nem tarthat fogva. Kihagytam valamit?

– Igen, Lousha. – Ránézett, hangja elmélyült. – Azt, hogy te pedig élvezni fogod.

*

Csupán az, hogy Lucia testéről beszéltek, izgalomba hozta Garrethet. Égető vágyat érzett. – Tudni akarod a szabályokat, vagy sem? – Meglátta Lucia csillogó tekintetét, majd azt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy vissza akarod kapni az íjat, és minden, amit mondasz, arról árulkodik, hogy tudni akarod…, amit tudok. Így engedni fogsz nekem minden este, amíg ezen a hajón vagyunk, és akkor is, amikor villámlik, hogy elrejtsd…

– Ez nem fog megtörténni. A kapcsolatokról alkotott zavaros elméletedben az nem számít, hogy nekem mire van szükségem, vagy én mit szeretnék?

– De igen, ha bevallod, hogy igazán mire van szükséged, és mire vágysz. Az Ösztönöm azt súgja, hogy szükséged van rám, hogy szenvedsz tőle. Érzem rajtad… Ó, istenem, mennyire érzem most is. Nem nyugszom, amíg nem segítek rajtad.

– Nem kértem! Neked…

– Minden egyes istenverte pillanatban ezt kéred tőlem, amikor velem vagy, szépségem. – Átkarolta, testüket egy hajszálnyi választotta el egymástól. – Ebben még csak ne is kételkedj!

Lucia ránézett, ajka szétnyílt, lélegzete lelassult.

– Tudni akarod, milyen érzés érezni a vágyaidat? Megbabonáz. Annyira meg akarlak kapni, te pedig azonnal tiltakozni kezdesz. El tudod képzelni a csalódottságom, Lousha? Ez az érzés egy éven át kínzott. Milyen érzés az, ha végre, sok évszázad után megtalálod a társad, és csak egy hajszál választ el attól, hogy mellette lehess. Meg sem tudom számolni, hányszor képzeltem el újra azt az éjszakát, arról fantáziálva, hogy beletemetkezem remegő testedbe. Gondolataimban ezerszer az enyém voltál, és az arckifejezésed alapján, kedves, azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki ugyanezt képzelte el – búgta a Lucia nyakába.

– Nem! – csattant fel Lucia, miközben MacRieve száját nézte, és megnyalta saját ajkát, majd finoman felé hajolt. Megkeményedett mellbimbói kilátszottak piros inge alól.

– Engedj el!

– Az istenért, Lousha! – MacRieve hátralépett, miközben öklével lyukat ütött a falba. – Miért kéred ezt tőlem? Mondd meg, hogy szavaid miért nem tükrözik soha tetteidet? Miért reagálsz olyan édesen, majd miért leszel mérges? – Nagyot sóhajtott, majd megbánta, hogy ennyire teret engedett heves érzelmeinek. – Az őrületbe kergetsz.

Lucia hátralépett. – Nem tehetem, nem értenéd.

Hízelegj neki! Légy kedves! Tudja, mit jelent a félelem.

Lucia szomorúnak és törékenynek látszott, Garreth pedig, bármennyire kérkedőnek tűnt is, Ösztöne azt súgta, ne csak vágyakozzon utána, hanem próbáljon neki örömet is szerezni.

Amikor Lucia arcát tenyerébe temette, MacRieve összevonta szemöldökét. – Ne légy ilyen izgatott! – Mutatóujját álla alá tette, és felemelte arcát. – Esküdj a Szövetségre, hogy soha többet nem akarsz látni, és én elmegyek – mondta.

– Ez minden, amit tenned kell, hogy véget vess ennek. – Kockázatos kijelentés.

Micsoda hazugság…

25

Mondd ki! Lucia válaszra nyitotta száját, hogy elmondja MacRieve-nek, azt akarja, hogy eltűnjön az életéből, és soha ne térjen vissza, hogy elmondja neki, nem kívánja, és sohasem fogja.

De minden, amivel vádolta, igaz volt. MacRieve érintésére Lucia elvesztette a józan eszét, önfegyelme olyan könnyedén elillant, hogy tudta, sohasem lenne képes őt visszautasítani.

Az istenért, mondd azt neki, hogy gyűlölöd! Egy hang sem jött ki a torkán.

– Nézz szembe vele, kedves! Tiszteld az akaratom! Ma este a magamévá teszlek – mondta MacRieve lágyan, miközben Lucia elfordította fejét.

– Harcolni fogok ellened.

– Ó, mindketten tudjuk, hogy elolvadsz tőlem. Egy csók, és az enyém vagy.

MacRieve lehajolt, hogy megcsókolja a fülét. Csak a füleimet ne… Mellbimbói még keményebbre dagadtak. Bár Lucia MacRieve mellkasához akarta szorítani testét, azt mondta: – Lehetetlen!

Mielőtt tiltakozhatott volna, MacRieve karjaiba zárta.

– MacRieve, ne!

A férfi egy rúgással bezárta az erkély ajtaját, és az ágyba vitte.

– Nem tehetem! Nem fogom megtenni!

Amikor letette, Lucia az ágy végébe mászott, térdeit a mellkasához emelte. – Nem engedem, hogy szeretkezz velem.

– Ó, te nő. – Ujjaival beletúrt hajába. – Ugyanannyira akarod, amennyire én.

– Még ha feltételezzük is, hogy ez így van…

– Ez így van.

– … nem lehet. Most nem.

– Nincs itt a ciklusod ideje. Tudom.

– Igen. – A valkűrök nem menstruálnak. – Te vagy itt az egyetlen, vérfarkas, akinek havi ciklusa van.

MacRieve összeráncolta szemöldökét. – Akkor miért?

– Hallottál már a skathitákról?

Egy pillanatra gondolkodóba esett. – Igen, gyűlölik a férfiakat, olyanok, mint az amazonok, csak kegyetlenebbek, íjakkal harcolnak.

Lucia felemelte szemöldökét.

– Istenítettem a nagy vadászt, Skathit. – Istenítettem, de néha utáltam.

– Te? Nem, ez nem lehet. A skathiták ideje már rég lejárt.

– Több mint ezeréves vagyok – mondta a lány. – Skathi volt az, aki nekem adta az íjat. És a képességeimet. De el is veheti. Erre vágyik. – Az ő nevére tettem szüzességi fogadalmat.

*

Ó, az istenért, ne. – Ezt nem mondhatod komolyan!

– De igen, esküt tettem, MacRieve. Az, hogy miért tettem, csak rám tartozik, de egyetlen férfi sem fog soha a magáévá tenni. Ez az én vallásom.

MacRieve gyanakvóvá vált. Hazudott volna? – Veled kapcsolatban erről még sohasem hallottam.

Lucia félrefordította tekintetét, haja arcára hullott. – Rajtad kívül csak Regin és Nïx tud róla.

– Miért tetted volna? Egy élet szeretkezés nélkül? – Hangja megdöbbenését tükrözte. Aligha tudta ezt megérteni.

– Csak rám tartozik, hogy miért tettem. Már megtörtént.

– Könnyen meg nem történtté lehet tenni.

– MacRieve!

– Sohasem engeded, hogy egy férfi a magáévá tegyen? Tehát akkor… szűz vagy? – Garreth már régóta ezt gyanította, de nem tudta, mit gondoljon erről. Ha magáévá tenné, kísértést érezne Lucia, hogy más férfiaknak is engedjen? Erre a gondolatra körmeit a tenyerébe mélyesztette.

– Nem így születtem – mondta, miközben szemeiben felismerhetetlen érzés tükröződött.

Rejtélyes szavak. Tehát nem érintetlen. Most azon kellett gondolkoznia, hogy hány szeretője volt. – Mikor csatlakoztál hozzájuk?

– Mit számít ez?

– Nem lehet valahogyan megkerülni az esküdet?

– A skathiták szüzek. Pont. Tisztának kell lennünk.

– Te elhiszed ezt az ostobaságot? Elhiszed, hogy szűznek kell lenned ahhoz, hogy tiszta lehess? – kérdezte követelőzve. – Vagy ez valamiféle bevált szokás? Ez azt jelenti, hogy minden anya tisztátalan?

– Természetesen nem, de hiszem, hogy hinnem kell valamiben, valami magasabb célban. Ez az enyém. MacRieve, számodra mi a legszentebb a világon? – kérdezte Lucia, miközben MacRieve még mindig a fejét rázta.

– A klánom. Te.

– Képzeld el, hogy arra kényszerítelek, örökre mondj le erről. Meggyűlölnél. Ugyanez vonatkozik rám is. – Tekintetük találkozott. – Örökre meggyűlölnélek, ha ezt elveszíteném.

Ez volt az oka annak, hogy menekült? Újra felállt a szőr a hátán. Ösztöne felerősödött. – Tényleg komolyan gondolja, amit mond. Amit nem vehetsz el, azt el kell csábítanod.

De egyre dühösebb lett. Sohasem kételkedett abban, hogy Lucia is vágyik rá, így hónapokig kételyek között hánykolódott, miközben a válaszokat kereste. A talány, a zavarodottság felemésztette…

Kínjában Lucia vágyakozva nézett rá – még mielőtt egy égő nyílvesszővel rá nem lőtt.

Lucia akarja őt, de ahelyett, hogy ágyába hívná, Skathit dicsőíti. Mindenről lemondott, hogy betartsa nevetséges, haszontalan szüzességi fogadalmát, amely önmagában egy lykánnak majdnem szentségtörésnek számított. – Az ő fajtája nagyra becsülte az olyan fizikális dolgokat, mint a szeretkezés.

Egy évet az életéből… elvesztegetett. Felállt, és járkálni kezdett. – Ezért menekültél? Valami haszontalan eskü miatt, amit egy jelentéktelen istennőnek tettél?

Lucia hevesen lélegzett. – Azért mentem el, mert dolgom volt a Felemelkedéssel kapcsolatban.

– Miféle dolgod?

– Magánügy!

– Annyi sok istenverte titok! Mondta már neked valaki, hogy túl sok fenntartásod van? Az istenért, de egy bonyolult nő vagy! Az első este, amikor megláttalak, egy olyan társat kívántam, aki kihívást jelent. Most azt kívánom, bárcsak ezt visszavonhatnám. – Miután elővette telefonját táskájából, az ajtó felé indult, és felkapta a tegezt.

A fedélzetet az eső ködként takarta be. Garreth felemelte arcát, és megpróbálta lenyugtatni magát. Amikor sikerült visszanyernie önuralmát, felhívta fivérét.

– Lachlain, megvan!

– Kitűnő. Türelmes vagy vele?

Hezitált, majd végül bevallotta. – Nem, nem igazán, de próbálok az lenni.

– Figyelj a viselkedésedre, fivérem! Sohasem fogom megbocsátani magamnak, amit Emmával tettem. – Lachlain hangjában mély sajnálat érződött. – Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, amit Bowen és én! Tanulj a mi vétkeinkből!

Első unokatestvérük, Bowen sokkal kegyetlenebbül bánt társával, Mariketával, a Várttal, mint ahogyan Lachlain Emmával. Mielőtt még Bowen elfogadta volna, hogy az ő társa Mariketa, majdnem megölte őt. – A valkűr ideges, hogy elkaptad?

– Ó, igen – mondta Garreth, és elmesélt mindent, amit Lucia mondott, az apokalipszistől az esküig, majd végül hozzátette, hogy meg akarja őt akadályozni abban, hogy bármit is tegyen.

– Nem akarod megengedni neki, hogy veled menjen, és együtt akadályozzátok meg az apokalipszist?

– Az istenért, nem! Csak addig engedem, hogy ezt higgye, amíg nem tudok meg többet tőle.

– Jól van – mondta Lachlain –, most újrakezdheted a valkűrrel. Lehetőséged nyílik arra, hogy ne rontsd el, csak légy türelmes!

Türelem? Mielőtt még Garreth közbeszólhatott volna, Lachlain azt mondta: – Hűtsd le magad, ha erre van szükség. – Majd halkan hozzátette: – Az istenek tudják, hogy én ezt tettem.

Garreth hallotta, amint Emma halkan azt mondja:

– Lachlain, gyere vissza az ágyba, késő van. – Délután két óra Skóciában későnek számít egy vámpírnak.

– Azonnal megyek, szerelmem.

Garreth egy pillanatra irigységet érzett, majd elszégyellte magát. Azok után, hogy a Horda megkínozta és börtönbe zárta, megérdemelte azt a békét, amit az elmúlt évben világos hajú menyasszonya nyújtott számára. – Menj vissza a királynődhöz, fivérem!

– Holnap hívj fel – kérte Lachlain –, még sok mindent kell megbeszélnünk. Emlékezz, a tiéd lesz, ha jól bánsz vele, és tiszteled hitét.

A hitét. Egy kissé álszent. Garreth gyűlölte az olyan esküket, mint amelyet Lucia is tett, nevetségesnek vélte. A lykán imádta az ételt, az érintést és a szerelmeskedést. Lucia nem evett, nem szerelmeskedett, de MacRieve megesküdött az istenekre, hogy megérinti. Ma este. Igen, megteszi…

– Emlékezz, Garreth, csak egy társat kaphatsz… mindörökre.

Miután letette a telefont, Lachlain visszatért az ágyába, megnyugtatva ezzel a mellette fekvő Emmát.

Emma még mindig ébren volt. – Garreth volt az?

– Igen – karjaiba zárta Emmát, belélegezte édes illatát.

– Megtalálta az íjászt.

– Hogy viseli a lány? – Emma egy rövid pillantást vetett arcára, és arckifejezéséből mindent értett. – Ez jót jelent, ugye?

– Nehéz, amikor a társad más. Gondolj arra, amin mi mentünk keresztül. És Bowen és Mariketa?

Valószínűleg Bowen volt az, akinek a legszörnyűbb dolgokat kellett átélnie. Azt hitte, hogy társa halott, több mint egy évszázadon át gyászolta. Majd éppen ebben az évben találkozott egy boszorkánnyal, Mariketával, a Várttal. Amikor reménytelenül szerelmes lett belé, gyűlölni kezdte magát hűtlenségéért, és őt is azért, mert elcsábította; azzal vádolta, hogy megbabonázta. Már majdnem túl késő volt, amikor Bowen rájött, hogy a dolgok… nem mindig azok, mint aminek látszottak Mariketa esetében.

– Gondolod, hogy működni fog Luce nagynéném és Garreth között? – kérdezte Emma.

– Tudom. A fivérem közel áll ahhoz, hogy fülig beleszeressen nagynénédbe. – Lachlain mellkasánál érezte Emma mosolyát.

– Ha ő valamennyire is hasonlít rád, a nagynéném is fülig szerelmes lesz a fivéredbe.

– Reménykedjünk. Garrethnek már jó ideje szüksége van egy megfelelő nőre az életében. Angyalom – mutatóujját álla alá tette, és felemelte arcát –, ébredtél már valaha szomjasan?