HUSZADIK FEJEZET

inden oldalról süvöltő széllökések csapkodták Kitet, aminek köszönhetően már bánta, hogy valaha panaszkodott Caim barátnőire, hozzáállására és általában bármire. A félelem, hogy talán sosem jut már vissza hozzá, befészkelte magát a lány szívébe, ahogy Kit ebben a végeérhetetlen lidércnyomásban vánszorgott előre.

Megbotlott egy barázdában, és teste egy pillanatra súrolta az árnyvadállatot. A vaskos fej hirtelen felé fordult. Miközben kiegyenesedett, Kit megpaskolta Kutyus vállát. A ködök szörnyetegével való összecsapás után az árnyállat nem különösebben megviselt állapotban ismét csatlakozott hozzá, és kényelmetlen egyezségre jutottak. A kutya Kit mellett maradt, és vigyázott az épségére; cserébe a lány igyekezett minél kevesebbet beszélni. Ez nem ment könnyen neki, de az alternatíva még kevésbé tűnt vonzónak, ezért marconán menetelt előre. És Caimra gondolt. Sokat. Egykor egymás legjobb barátai voltak, de Kit nem értette, mi lelte mostanában Caimot. A férfi állandóan rosszkedvűnek mutatkozott. Alig beszélt hozzá úgy, ahogyan annak idején szokott. Lassanként megváltozott, amit Kit mindig is szorgalmazott számos súlyos hibája miatt, de nem így akarta.

Egyre rosszabbodott a helyzet, mióta eljöttünk Othirból. Tudom, hogy hiányzik neki a sárasszony, de ez egészen más. Egészen olyan, mintha a rengeteg gonoszság, amit korábban művelt, kezdené nyomasztani.

Kit hagyta a szegycsontjára hanyatlani az állát, szemét összehúzta a förgeteges szél ellenében. A bizsergés fokozatosan erősödött, vagy Kit csak áltatta magát. Mi lesz, ha örökre ezen a sivár vidéken kell kóborolnia? Nem, vissza kell jutnia Caimhoz. Ha sikerül – amikor sikerül –, rá kell beszélnie őt, hogy jöjjön el az északi országokból, mielőtt késő lenne, mielőtt véglegesen és visszavonhatatlanul megváltoztatnák őt.

Egy másodpercre előre pillantott. Valami vibrált a ködben. Kit a kezével árnyékolta a szemét, ahogy belekémlelt a vadul tomboló esthomályba. Megint ott volt! Kissé balra tőle. Lehetséges lenne…? A bizsergető viszketés irányába nézett, aztán vissza a tompa fénybe.

Kit meglapogatta Kutyus vállát, aztán meg iramodott a parázslás felé. A vadállat lépést tartott vele. Szinte vállvetve értek oda a levegőben izzó fénykorhoz. Egy másik portál. De ez valamiért másmilyennek hatott. A kör homályosabbnak tűnt az előző portálnál. Kit egy pillantást vetett Kutyusra, de az nem tett megjegyzést. Kit visszafojtott lélegzettel a kör felé nyúlt. Valami mozgott a parázslás túloldalán, kivehetetlen alakokat látott az aranyszürke felszínben. Előrehajolt, és fakó oválist látott maga előtt. Egy férfiarcot.

– Caim!

Meglódult és felszisszent, amikor ujjai tömör síkba ütköztek. Kaparni kezdte a portált, de a gyémántkeménységű felület ellenállt neki. Átkozott vacak! Engedj át!

Ám hasztalanul próbálkozott. Kit dühtől reszketve összedörzsölte az ujjait, és átbámult az ablakon a sárférfira. Egy sötét helyen bandukolt. Kitnek az volt a benyomása, hogy mások is lehetnek vele. Vajon bajba kerülhetett? Ez felettébb valószínű. Sosem tudott kimaradni a zűrből, ha ő nem volt vele.

Kit dörömbölni kezdett a kemény felületen.

– Itt vagyok, Caim!

Az üvöltő szélben nem tudta megállapítani, vajon Caim felelte neki. Kit elfordította a fejét, és megdermedt, amikor a portál mutatta kép oldalra siklott. Ez különös.

Kit a másik irányba fordította a fejét, és újra a korábbi látvány tárult elé, a középpontban Caim arcával. Némi kísérletezgetés árán megtanulta, hogyan mozgassa kedve szerinti irányba a portál által mutatott képet. Épp ellenkező nézőpontot választott, és próbálta felismerni a környezetet. Egy kőépület volt. Hatalmas épület. Embereket látott szűkös helyiségekben. Torka elszorult egy pillanatra. Caim börtönbe került! Körülkémlelt, hogy valamivel többet megtudjon. Szédítő iramodással valamiképp sikerült szélesítenie a látómezőt, míg kívülről nem szemlélhette az épületet. A hely még nagyobbnak bizonyult, mint amekkorának először vélte. Az éjszaka szokatlanul sötét volt, a hold szinte egyáltalán nem világított. Aztán felfedezett valami fényt. Fáklyákat. Hirtelen rájuk közelített, és látta, hogy a fáklyákat nagydarab férfiak vitték a kezükben. Felvértezett és felfegyverzett férfiak, akik a börtön főbejárata felé tartottak. Kit gyorsan megszámlálta őket, és biztosra vette, hogy Caim könnyedén elillanhat előlük. Aztán fodrozódni kezdett a portál képe. Kit megragadta a hideg peremet, próbálta rögzíteni a szerkezetet. A kép vibrálni kezdett. Ne most!

Miközben próbált ismét Caimra összpontosítani, Kit olyasmit látott a kép peremén, amitől megfagyott az ereiben a vér. Sötét lepelbe burkolózott dús idomú alak közelgett a katonák körében. Kit orra hegye megremegett. Jaj ne, Caim! Mindjárt odaér! Caim!

Kit erővel az épület felé fordította a portált. A szeme sem rebbent, amikor a nézőpont behatolt a kapun a mögötte uralkodó sötétségbe. Egyedül az járt a fejében, hogy figyelmeztetnie kell Caimot.

A boszorkány mindjárt odaér.

HUSZONEGYEDIK
FEJEZET

aim bevetette magát a lépcsőn fölfelé igyekvő férfiak első soraiba. Feltételezéséről – hogy mindössze a börtönőrök járőröztek, legfeljebb kettő vagy három, könnyű fegyverzettel – rögvest kiderült, hogy hibás, amikor páncélsisakot viselő lándzsások osztagába szaladt bele. Alig volt ideje nyugtázni tévedését, ahogy közéjük rontott.

Az első rohammal két ellenfelét leterítette, egy harmadik pedig egy arcrúgástól tántorodott hátra a mögötte nyomuló társai közé. Kiáltások visszhangoztak a lépcsőházban, miközben Caim bőrvértbe és húsba mélyesztette a pengéit. Kizárólagos előnye a meglepetésben és a támadás puszta vadságában rejlett, ám ez csupán néhány szívverésnyi ideig tartott, mielőtt a katonák elhajigálták hasznavehetetlen lándzsáikat, és kisebb fegyvereikért nyúltak. Fokról fokra szorították feljebb a lépcsőn, míg vissza nem hátrált a lépcsőfordulóra. Aztán Keegan és Ramon unokaöccse vette közre két oldalról. Joram úgy támadt, mint akit gonosz szellem szállt meg, és megvadultan suhogtatta harci pörölyét. Caim elfintorodott, amikor egy Keegannek szánt csapás kis híján lenyeste a fülét. A katonák ismét előrelendülve újabb néhány lépéssel hátrébb, csaknem a falig szorították őket. Joram nem vonult vissza velük, hanem egymagában előretört. A katonák meghátráltak az erőteljes támadás elől, de Caim már látta a veszélyt.

– Vissza! – mordult fel két lélegzetvétel között.

De már elkésett; a katonák körülzárták a magas klánbelit, elvágták az útját a lépcsőforduló és a biztonságos visszavonulás elől. Az egyik pillanatban Joram pörölye még úgy emelkedett a magasba és sújtott le, mintha fémet kényszerített volna alázatosságra, a másikban eltűnt a testek nyomása alatt.

– Hátra! – ordította oda Keegannek Caim.

Keegan visszavonult az ajtóba a húgához, amivel némi teret hagyott Caimnak a manőverezéshez, de három katona már feljutott a lépcsőfordulóra, és még több nyomakodott mögöttük. Caim körbepillantott. Ebből hogy fogok most kimászni?

Nem volt hová visszavonulnia – a legfelső emeleten harcoltak. Közel s távol sehol egy ablak. És miután látta, mivel jár, ha ezen az iszonyatos helyen raboskodik, a megadás szóba sem jöhetett. Inkább meghal, minthogy élve foglyul ejtsék. Ha Keegan szereti a húgát, végez vele, amint elestem.

Az elméje mélyén egy másik lehetőség gondolata dongott, akár egy feldühödött darázs. Ahogy a katonák megindultak, hogy körbevegyék, e végső megoldás mindent elhomályosított Caim fejében. Elképzelhetőnek tűnt, hogy így mindenki elpusztul a börtönben – Keegan, Liana, a lázadók és a zárkáikban sínylődő több tucat rab. Ugyanakkor akár kegyes cselekedetnek is felfoghatnák. Hozd a fejedre a kárhozatot, ha úgy akarod, de ne szépítgesd a dolgot! Megölnél száz embert csak azért, hogy a saját irhádat mentsd?

A válasz a szívében rejtőzött, de Caim nem akarta felkutatni, mivel félt attól, amire esetleg a benne tomboló harci düh forrongásában lelne. Az árnyak a mennyezet mentén szivárogtak közelebb, lüktettek az éhségtől, égtek a vágytól, hogy az áldozatokra szabadítsák őket. Éhségük egyre inkább elfeledtette a fenntartásait Caimmal, aki egyre kevésbé tudta, mennyi ideig képes uralkodni még az érzésein.

Egy töredék-szívverésnyi időre kővé dermedt, amikor félelmetes ordítás bődült fel mögötte. De nem az árnyvad volt az. Samnus vetette be magát az ajtóból a katonák közé. Megragadta őket összezúzott karjával, aztán a termetes thán velük együtt levetette magát a lépcsőforduló peremén. Egymásba oldódó kiáltásaik úgy zuhantak lefelé, akár a kútba vetett kövek. Caim nem akart hinni a szemének. Amit látott, őrületnek hatott.

Aztán a lépcsőn közelgő katonákra rohant. Miközben kivédett egy arcára irányzott pörölycsapást, Caim érezte a hátára szíjazott kard jelenlétét, mintha egy hatalmas madár kuporgott volna a vállán. Szívesen kirántotta volna, de kételkedett benne, hogy megbízhat a fegyverben. Vagy tán önmagában nem bízhatott, ahogy a vérszomj hívogató dalát hallotta a fülében.

Amikor átdöfte a vele szemben álló férfi gyomrát és ágyékát, nagy robajjal kicsapódott az északi kapu. Aemon és Dray rontottak ki a zsúfolt lépcsőfordulóra, és vaddisznóölő dárdáikkal nyársalták fel maguk előtt a katonákat. A zavaró fordulatnak köszönhetően Caim félre tudta ütni az egyik katona védekezően tartott fegyverét, és pengéjét a hónaljába mélyesztve leterítette.

Amikor az utolsó ellenféllel is végeztek, Caim a falnak dőlt. Az alkarja elviselhetetlenül fájt. Mindenfelé vért látott maga körül – a földön tócsákba gyűlve, a falra fröcsögve. Keegan a földön ült, és az ölében tartotta a bal kezét. Húga a köpönyege szegélyével próbálta felitatni a sebről a vért. Caim leküzdötte kimerültségét, hogy odamenjen hozzájuk. Keegan tenyerét felhasították, akár egy megpucolt hal hasát. A vér patakokban ömlött a sebből. Liana megpróbálta megfogni a bátyja kezét, hogy alaposabban szemügyre vehesse a sérülést, de Keegan elrántotta tőle, és a hasához szorította a karját.

– Hagyd, Li!

– Keegan! Csúnyának tűnik. Hadd nézzem meg!

– Nem, Li…

Caim megragadta a fiú karját, és felhúzta a zekéje ujját. Belül hosszú vágások szabdalták az alkarját. Úgy tűnt, mintha kés pengéje okozta volna őket. Némelyik frissnek tűnt, de halvány vonalak látszottak, ahol a régebbi sebek már begyógyultak. Caim felemelte a tekintetét, de Keegan csak lebámult az ölébe, és beharapta az alsó ajkát. Caim a testével eltakarta, amit talált, hogy a többi lázadó ne láthassa meg.

– Keegan – szólalt meg Liana. – Te csináltad ezt?

A fiú mellkasa megreszketett, ahogy hosszan beszívta a levegőt.

– Időnként nem tudom elviselni, Li. Tudod? Apát és a háborút. Egyszerűen…

Caim lemetszett egy csíkot a fiú kabátjából. Míg Liana rögtönzött kötést rakott bátyja kezére és alkarjára, megmarkolta a fiú vállát.

– Ügyes voltál.

Keegan arca megrándult, amikor a húga összekötötte a kötés végeit.

– Többet is tehettem volna.

– Ha csak kicsivel többet teszel – mondta Liana –, akkor halotti lepelben láttunk volna viszont.

Caim belenézett Keegan szemébe.

– Rengeteget tettél.

A fiú bólintott. Caedman a falnak támaszkodva ült roskatagon mellettük. Ha lehetséges, még sápadtabbnak tűnt. Csodálatos. Az egész mentőakciót egy holttestért hajtottuk végre. Caim hátrafordult. A többi lázadó a lépcsőforduló körül gyűlt össze. Hárman őrizték a bezárt keleti ajtót, noha a dörömbölés mostanra alábbhagyott. Ramon vonult feléjük.

– Honnan kerültél ide? – kérdezte Lianát.

– Elrejtőzött közöttünk – válaszolta Caim.

Ramon lehajolt, és fájdalmasan elfintorodott, amikor közelebbről szemügyre vette a foglyot.

– Rosszabb, mint gondoltam volna. Szerintetek életben marad?

– Nem tudom. Alaposan kikészítették, de több esélye lehet, ha kijuttatjuk innen.

– Az elülső kapu a legjobb választás.

Caimnak nem tetszett az ötlet, de egyetértett. A katonák jelenléte rosszat sejtetett.

Ramon egy pár férfira bökött.

– Álljatok a csapat élére Caimmal! Oak és Lumel, ti Caedmannal maradtok. Mindenki más szorosan vegye körbe őket.

Oak és a másik kiválasztott férfi lehajolt és felnyalábolta Caedmant. A szemközti ajtót tartó egyik férfi odakiáltott, hogy megérdeklődje, mit tegyenek.

– Ékeljétek ki! – felelte Caim. – Egy késsel vagy egy lándzsa hegyével. Bármivel, ami a kezetekbe akad.

A lázadók fölfejlődtek. Azok, akik megsérültek, köztük Caedman és Keegan is, az oszlop közepére kerültek. Liana haragosan összevonta a szemöldökét, amikor Ramon őt is közéjük terelte, de semmit sem szólt.

– Indulás! – adta ki az utasítást Caim, majd megindult lefelé a lépcsőn.

Útközben elhaladtak Joram holtteste mellett, akit felismerhetetlen darabokra vagdaltak szét. Ramon egy szót sem szólt, de felemelte unokatestvére pörölyét. Caim emeletről emeletre vezette lefelé a csapatot, miközben az árnyak felettük ólálkodtak. A többi lépcsőfordulóból nyíló ajtók mind zárva voltak, és semmiféle nesz nem szűrődött ki mögülük, ám Caim szorongása minden újabb lépcsőfordulónál egyre nőtt. Mintha láthatatlan végzet leselkedett volna rá a feje fölül. A földszintig hajtotta maga előtt az érzést.

Samnus azoknak a katonáknak a holtteste között hevert, akiket magával rántott a halálba. Szétfröccsent vér és agyvelő borította a kövezetet és a falakat. Caim minden sötét sarokba bepillantva indult meg a börtön bejáratához vezető boltíves folyosón. A hosszú átjáró üres volt és végig minden ajtó zárva. Veszélytelennek tűnt, mintha egyszerűen csak ki kellett volna sétálniuk a kijáratig, de az érzés nem hagyta nyugodni. Valami nem stimmelt.

– Maradjatok itt! – szólalt meg.

Az utasítást továbbadták hátrafelé, miközben Caim beóvakodott a folyosóba. Miután maga mögött hagyta a csosszanó léptek, elfojtott köhögések és csörömpölő fém kórusát, kivárt minden ajtó előtt, amely mellett elhaladt, fülelt, hátha meghall valami oda nem illőt, abban reménykedett, hogy ráakad valamire, amit hozzáköthet felfokozott nyugtalanságához, ám az ajtók nem mozdultak, mintha néma őrökként vigyázták volna az elhaladtát. Caim megállt az átrium szélén. Az érzés a tarkójára nehezedő gigantikus súllyá növekedett. Amikor egy lépést tett a kapu felé, halk nesz ütötte meg a fülét. Egy lépés zaja? Nem tudta megállapítani. Talán semmi se volt. Talán mégis kijuthatnak innen élve.

Caim megtorpant, amikor vékony hang szisszent a fülébe.

– Caim!

Zakatoló szívvel körbenézett, hátha megpillantja a lány jellegzetes ragyogását.

– Kit?

– Caim! Fi… ajtó… …on…

Egyértelműen Kit volt az, de Caim alig hallotta őt.

– Kit, merre vagy?

– …nem… téged!

Caim próbálta kideríteni, merről jön a hang, de az túlságosan halknak bizonyult. Eszébe jutott az éjszaka, amikor Levictusszal kellett megküzdenie a tetőn, és hogy a varázsló mágiája hogyan szakította el tőle Kitet. Lehunyta a szemét, és próbálta elérni a lányt.

– Kit, itt vagyok. Szükségem van rád…

De Kit már újra eltűnt, Caim pedig csak még zaklatottabbá vált. Egyetlen pillanat állt a rendelkezésére, hogy feldolgozza a történteket, mielőtt a fémen élesen megcsikorduló fém sustorgása törte meg az átrium csendjét, a főkapu pedig hatalmas erővel kicsapódott, és nekidörrent a belső falnak. Felnyitott sírboltra emlékeztetően bűzlő szél süvített be a tátongó kapunyíláson. Caim az arcához kapta a karját, az iszonyú büdösségtől öklendezett.

– A sötétség vérére!

Hátrafordulva Keegant pillantotta meg tizenkét lépésre maga mögött. Azt, hogy a fiú hogyan volt képes észrevétlenül mögéje lopózni, nem tudta, de a fojtogató félelem érzése még tovább erősödött.

– Húzódj le!

Caim előrevetette magát, de egy pillanatot elkésett, amikor valami keresztülvágott a kapun. Nem sikerült megpillantania, de látta a hatását, ahogy Keegant hanyatt döntve négyszekérnyi távolságba röpítette a folyosón. Caim, aki most ott feküdt kiterülve, ahol pár pillanattal korábban még az ifjú állt, az egyetlen dolgot tette, amit hirtelenjében ki tudott ötleni: talpra ugrott, és megiramodott a kapu felé. Valami elsuhant a bal válla felett, csendesen, akár az alkonyi fuvallat, ám az erejétől az ujja hegyéig végigrázkódott a karja.

Valami állt az ajtónyílásban. Egy sötétségtől keretezett karcsú alak. Abban, ahogyan állt, égnek emelt karokkal, mintha az éjszakai mennybolthoz könyörögne, valami a múltra emlékeztette Caimot. Nem lehetett más, csak…

A boszorkány.

Caim megiramodott felé, mindkét kését alacsonyan tartotta, hogy zsigerekbe mélyessze azokat. Aztán az alak hátrahúzta a csuklyáját, és egy holdsugár esett magas járomcsontjára, keskeny orra ívére, sima füstszürke bőrére.

Caim hangokat hallott az ajtó mögül, de minden figyelmét a nőre irányította, aki szóra nyitotta a száját.

– Sarj…

Ez vajon mit jelenthet? Figyelmeztetés lenne? Volt valami a nőben, ami az elméje legmélyére hatolt. Szoborszerű szépsége megszólította. Ruhájának rejtélyes redői tiltott titkokról suttogtak. Caim pislantott. Mégis hogyan gondolja ezt? Megpróbálta lefékezni lendületét, de valamiféle ellenállhatatlan erő vonzotta a kapuhoz. Megvetette a sarkát. A lába megremegett, de tovább vitte őt. Caim összeszorította a fogát, ahogy eszébe jutott a Levictus elleni küzdelem, mégis olyféle csáberőt érzett ebben a nőben, aminek nem volt képes ellenszegülni. Bárcsak kellően közel kerülhetne hozzá, hogy jobban lássa, beszívja haja édes illatát, félrehajthassa a fejét és… Nem! Meg kell ölnöm! Meg kell ölnöm!

Caim figyelte, ahogy a karja ijesztő lassúsággal előre nyúl. A suete kés hegye felragyogott, amikor meglódult az árnyba borult mell felé. Caim önmagával viaskodott. Nőket nem ölt. Nem tett ilyet, amióta…

Rákényszerítette magát, hogy újra a boszorkányra összpontosítson. A nő feléje nyújtotta a kezét. Caim megacélozta magát, de úgy tűnt, semmi sem történik. Aztán égető fájdalom lobbant a jobb tenyerében. Caim a fogát csikorgatta, ahogy füstkígyók szálltak fel kése pengéjéről, és az acél a szeme láttára elfeketedett. Az ösztönei visítva követelték, hogy dobja el a fegyvert, de ő szilárdan markolta, és eltökélte magát, hogy a fájdalom ellenére küzdeni fog. Csak arra tudott gondolni, hogy megtegye a hátralévő három lépést a boszorkányig, aztán a nő szívébe döfje a füstölgő pengét.

Még két lépés.

Caim felszisszent, ahogy kése egy hajszálnyival közelebb került. A két lába mintha nedves agyagoszloppá merevedett volna, és úgy vonszolta volna őt előre. A füle mellett szél süvített, a rothadás bűzétől fulladozott. Láthatatlan karmok zárultak a nyaka köré, a boszorkány szája pedig mosolyra nyílt. Ám a támadás csak megkeményítette Caim akaratát.

Még egy lépés.

Caim belenézett a nő fekete szemébe, amely úgy ragyogott, akár az olaj. Arca nagyobb része még mindig sötétségbe burkolózott. Aztán elröppentek az árnyak, és Caim teljes valójában megláthatta a nőt. A nyelve a szájpadlásához tapadt, ami megmentette attól, hogy átharapja, amikor az állkapcsa egyszerre összezárult. Úgy ismerte ezeket a vonásokat, akár a sajátjait. A régi álom kéretlenül feltört a tudatalattijából, és megint az ismerős udvarban állt, amit a tomboló lángok ragyogása világított meg.

Fagyos szél korbácsolta apró testét. A hideg átszivárgott az ereibe, akár a jeges víz. Vér borította mindkét kezét. Az ingébe törölte őket, de nem jött le róluk a szenny.

Jajkiáltás hasított az éj csendjébe. Caim gyomra felsajdult, mintha ököllel vágtak volna bele, amikor édesanyja kirontott az égő házból, és egyenesen a várakozó katonák karjai közé szaladt. Caim szeretett volna odafutni hozzá, hogy megmentse, de semmit sem tehetett, ahogy a sötét férfiak elvonszolták, ki a mezőre, aztán a mögötte sötétlő rengetegbe, és eltűntek, mint egy kísértetfalka.

Az édesanyja arca.

Caim csaknem orra bukott, amikor megszűnt a bénultsága. Megfékezte a döfés lendületét. Karja, amely hirtelen elviselhetetlenül elnehezült, lehanyatlott. Édesanyja sikolyai szaggatták át a koponyáját. Caim szóra nyitotta a száját, de csak némán állt édesanyja előtt, sem mozdulni nem tudott, sem a tekintetét levenni róla. Egyáltalán nem változott, még mindig olyan fiatalnak és élettel telinek tűnt, mint az emlékeiben. De volt valami az arcvonásaiban, tekintete kifürkészhetetlenségében, ami zavarta. Aztán az anyja elmosolyodott, Caim pedig biztosra vette, hogy ha alaposan megfigyelhetné, ugyanolyannak látná, mint amilyennek egykor ismerte.

A fém fülsértő csikorgása kizökkentette Caimot réveteg kábulatából, ahogy vasrudak ereszkedtek rá a bejáratra, és választották el őt az édesanyja arcát viselő nőtől. A csapódástól megrázkódott a föld, amikor a súlyos kapurostély a helyére zökkent.

A boszorkány összecsapta a tenyerét. A sötétség felhője ereszkedett Caimra, miközben elvonszolták a bejárattól. Árnyak gubója vette körül, és oltalmazták a jeges szél elől, mely belemart az arca és a keze bőrébe, és a levegőt is kilopta a tüdejéből. A védőburok dacára durván ért földet. Caim fél könyökére hemperedett át, miközben az árnyak lehámlottak róla. Némelyiket zúzmara lyuggatta át, és nem mozdult. Caim végigpillantott a kapuhoz vezető folyosón. Keegan az átriumban állt, egyik kezét a kapu csörlőjén tartotta. A nő ismét teljes sötétségbe burkolózott, csupán a szeme fénylett. A rácsozat túloldaláról is beleégette magát az agyába. Amikor fellobbant, hirtelen fájdalom nyilallt bele Caim mellkasába.

Ahogy megpróbált feltápászkodni, valami elsuhant a füle mellett. Odakint íjászok csapata sietett a kapurostélyhoz. Négyszögletes fejű nyilak zúgtak mindenfelé a levegőben. Az egyik Caim vállába csapódott, és hanyatt döntötte. Összeszorított fogai közt véve a levegőt felült, a nyílvessző pedig a földre esett. A hegye átfúródott egy vonagló árnyon, és nem sikerült keresztülhatolnia Caim zekéjén.

Keegan a fülébe ordított.

– Gyerünk már!

Caim iszkolni kezdett a fiúval, miközben nyílvesszők röpködtek körülöttük, és igyekezett nem arra gondolni, hogy az egyik ilyen acélfejű lövedék bármikor belefúródhat a gerincébe. A folyosó mérföldekkel hosszabbnak tűnt, mint korábban. Amikor megközelítették a lépcsőt, küzdelem hangjaira lettek figyelmesek. Caim megelőzte Keegant a kő kapuboltozat alatt, és egyenesen berohant a zűrzavarba. Lázadók és börtönőrök viaskodtak egymással a lépcsőkön. Taktikázásra nem maradt idő. Caim belevetette magát a küzdelembe.

Sérült karján a reszketés hullámai futottak végig, amikor ledöfött egy furkósbottal harcoló férfit. A börtönőr felordított, és lehanyatlott a lázadó karjai közé, akinek épp bezúzni készült a fejét, de Caim már továbblépett. A lázadók hozzáértés és kellő technika nélkül harcoltak, de ellenfeleik, ha lehet, még ügyetlenebbnek tűntek náluk. A második emeleti lépcsőfordulóban Keegan néhány bajtársa tartóztatta fel az őrök kétszeres túlerőben lévő csapatát. Caim átvágta magát a támadók soráig. Árnyak gyülekeztek a feje felett, mintha a mészárlást figyelnék, és csak nehezen tudta visszatartani őket. Az erő zsongott benne. A fekete kard a vállát csapdosta, könyörgött, hogy engedjék szabadon, és a lelke mélyén valahol Caim is erre vágyott. Mi történik velem?

Szerette volna, ha Kit végre visszatér, de nem érzékelte a lányt. Akár a hold túloldalán is lehetett. Vér csorgott a kövön a lába alatt, és halomra hullottak a testek, míg a megmaradt őrök hátra nem húzódtak a lépcsőre. A lázadók az átmeneti fegyvernyugvástól felvillanyozva előrenyomultak, és a következő emeletre szorították fel ellenfeleiket. Caim már utánuk eredt volna, de hátulról egy kéz ragadta meg a vállát. Megperdült, aztán leeresztette a késeit, amikor Ramont pillantotta meg. A nagydarab férfi fejét vér borította. Förtelmes lila véraláfutás csúfította el az arcát.

– Mi az?

Ramon mögött több lázadó kuporgott a lépcsőfokokon. Ahogy egyre távolodtak a küzdelem zajai, Caim fájdalmas nyögéseket hallott. Caedman a falnak dőlve ült. Caim eddig nem szánt rá időt, hogy alaposabban szemügyre vegye a lázadók kapitányát. Éppoly magas volt, mint Ramon. Karja és válla erőtől duzzadt, hiába álltak olyan szögekben kicsavarodva, amibe Caim nem szívesen gondolt bele.

– Ha jól sejtem – morogta Ramon –, nem a főbejáraton távozunk.

– Nem javasolnám.

Caim továbbnyomakodott a termetes férfi mellett. Keegan a kövön térdelt, és Liana fejét tartotta az ölében. A lány koponyájából ömlött a vér. Caim lerakta a fegyvereit, és gyengéden megérintette őt. A vágás rettenetesnek tűnt, de nem volt mély.

– Segíteni próbált. – Keegan egyik kézfejével megdörgölte az arcát, ökle vércsíkokat húzott.

– Rendbe fog jönni – jelentette ki Caim. – De ki kell juttatnunk innen.

Körbepillantott. Milyen lehetőségekkel számolhattak? Ha fegyverrel akarnának kitörni a főkapun, a vesztükbe rohannának. Egyedül kiszökhetne, kis szerencsével, de a boszorkány közbelépése után már ezt sem vehette biztosra.

Ahogy végigpásztázta a lázadókat, hátul felfedezett egy vörös hajú, magas férfit.

– Te ott! Mi is a neved?

– Braelon, de mindenki Oaknak nevez.

– Oak, említett az unokatestvéred másik kijáratot a főkapun kívül?

Mindenki elcsendesedett. Odalent fém csikordult, a durva hang felborzolta az idegeket.

Oak a homlokát ráncolta.

– Orwen sosem említett másik kijáratot, én pedig nem kérdeztem rá. Főként az ide bezárt félnótásokról beszélt.

– Csak az időnket vesztegetjük ezzel – mordult fel valaki.

– Mi a helyzet a tetővel? – kérdezte Caim.

Azon tanakodott, hogyan juttasson át tucatnyi embert, köztük nem egy sebesültet a tetőre, onnan pedig le a hatemeletnyi magas meredek kőfalon. Talán ha egymáshoz csomóznának néhány pokrócot hevenyészett kötél gyanánt…

– Á, nem – felelte Oak.

– Nem láttam csapóajtókat odafent – ismerte el Caim. – Az ablakok pedig túl szűkek ahhoz, hogy átférhetnénk rajtuk.

– Várjunk csak – szólalt meg Keegan.

– Mi lenne, ha beöltöznénk strázsának? – hozakodott elő az ötlettel az egyik férfi. – Uniformisba, meg minden. Úgy talán ki tudnánk…

– Sétálni az ajtón? – fejezte be a mondatot egy másik. – Te megőrültél. Olyan biztosan kiszagolnának minket…

– Várjunk csak! – kiáltotta Keegan.

– Mi az? – kérdezte Caim.

– Ha nem mehetünk ki a főbejáraton, és felfelé sem mehetünk, akkor mi lenne, ha lefelé próbálkoznánk?

– Mégis, hogyan? – érdeklődött Ramon. – Vakonddá változunk, és kiássuk magunkat? Ugyanolyan tökkelütött vagy, mint…

– Hogy gondoltad? – vágott közbe Caim.

A fiú arca egyszerre rákvörös lett, ahogy minden társa rászegezte a tekintetét.

– Nos, az egész város alatt alagutak húzódnak, ugye?

– A szennyvízcsatornákra gondolsz?

Keegan bólintott.

– Pontosan. Egy ilyen épület valószínűleg összekapcsolódik ezzel a csatornahálózattal.

Caim végignyalta a szája belsejét, és a vér ízét érezte benne.

– Eddig ez a legjobb ötlet, amit hallottam. Mindenki induljon meg lefelé! Keressétek meg a szennyvízcsatornába vezető nyílást, és talán élve kijuthatunk.

A lázadók zöme véresen és kimerülten jött vissza odafentről, Ramon pedig sietve leterelte őket a lépcsőkön. Caim Keegannek segített vinni Lianát. Az, hogy ájultan látta a lányt, arra emlékeztette, amikor Zefit vitte el a lakására nevelőapja udvarházából. Mindketten erős, önálló nők voltak, ráadásul észvesztően vonzóak is. Miközben a vértől iszamós lépcsőkön igyekezett lejutni, Caim megreszketett, ahogy testéből lassan kiürült a rövid küzdelem során lényét megtöltő energia, ő pedig ziláltnak és elcsigázottnak érezte magát. De nem tűnt annyira rettenetesnek, mint a képességeivel való tusakodás utáni elgyengítő időszakok, és ezért hálát adott az isteneknek. Már csak az kellett volna, hogy épp akkor essen össze ezek előtt az emberek előtt, amikor már kezdtek hallgatni rá.

A távolban zengő fém hangjaira értek le a földszintre: a katonák odakint a kapurostélyt verték pörölyeikkel. A lázadók némelyike bekémlelt az átriumhoz vezető folyosóra. Idegesen tartották a fegyverüket, de Caim valami újra figyelt fel a tekintetükben, egyfajta marconaságra, amit korábban nem látott rajtuk. Épp ideje. Miért hiányzott belőlük az elszántság, amikor a város utcáin loholtunk, hogy az életünket mentsük?

Oak sietett fel odalentről, és intett Caimnak, hogy kövesse. Caim segített Keegannek a földre fektetni Lianát, néhány biztató szót mondott neki, aztán a férfi nyomába eredt. Oak a börtön rejtett bugyraiba vitte le őt a lépcsőn. Az alap alatt tíz méterrel megálltak egy fordulón. A lépcső tovább vezetett lefelé, Oak azonban kinyitotta az egyik sarokban megbúvó ajtót, és mögötte rövid alagút tárult fel. Az átjáró a szenny dohos szagát árasztotta magából.

– Átvizsgáltad? – kérdezte Caim.

– Egy részét. Egy alagút húzódik alattunk. Leküldtem Billupot és Fralkot, hogy derítsék fel.

– Jól van. Mindenkit hozzatok le ide! Induljatok meg folyásirányban, ki a városból!

Caim visszament, és megkereste Keegant. A fiú most még aggodalmasabban nézett rá. Liana szeme továbbra is csukva volt.

Caim lekuporodott melléjük.

– Találtunk egy kijáratot.

– Vissza kell vinnünk őt az édesapámhoz.

– Visszavisszük. A szavamat adom rá.

Caim Liana lábához lépett, hogy felemelhessék. A többiek már mind lementek a lépcsőn, és magukkal vitték Caedmant a szennycsatorna bejáratához. Reménytelinek tűnt a helyzet, valami mégis nyugtalanította Caimot. A rettenet érzése nem múlt. Az összecsapás alatt elfeledkezett róla, most viszont, hogy átmenetileg megnyugodott, újra teljes erővel csapott le rá. Még nem tudhatták biztonságban magukat.

Hangos csörgésre lettek figyelmesek a folyosó felől. Caim fejében végigpörögtek a lehetséges forgatókönyvek. Egyik sem ért jó véget. Az egyik végkimenetele kevésbé tűnt rossznak a többinél, de pontosan ezt vonakodott a leginkább megkísérelni. Régóta nem próbálkozott vele, és nem tudta biztosan, hogy készen áll-e rá. Mi mást tehetnék?

– Menjetek! – mordult rá Keeganre.

A fiú térdre emelkedett.

– Hogy mi?

Caim arra intett a fejével, amerre a többi lázadó távozott.

– Vezesd ki őket innen! Én majd utánatok viszem a húgodat.

– Csak nem…

– Fuss!

Az ifjú a húgára pillantott Caimról. A főbejárat felől hatalmas robaj hallatszott, amit csizmák súlyos dobogása követett. Az ellenség bejutott a börtönbe. Keegan még egy utolsó pillantást vetett Caimra, aztán a többiek után sietett.

Caim Liana fölé hajolt. Keegan a mellére fektette a két karját, talán önkéntelenül is a halál pózát utánozva ezzel. De a lány túl fogja élni. Caim örökre átkozott marad, ha nem tesz erről. Mindőjük közül a lány érdemelte meg a leginkább, hogy éljen. Csináld már! Caim mogorván összeszorította az állkapcsát, és a boltíves átjáróhoz ment, hogy szembeszálljon az ellenséggel.

A katonák tömegestől törtek felé, több mint negyvenen. Számszeríjból kilőtt nyílvessző süvített el a feje mellett. A lándzsák és kardok hegye csillogott a fáklyák fényében.

Esélyük sem volt.

Az árnyak korábban sosem látott számban sereglettek oda, ébenfekete özönvízként zúdultak le a mennyezetről. A fáklyák sisteregve kialudtak, de Caim pontosan látta, mi megy végbe. Kényszerítette magát, hogy végignézze, ahogyan a férfiak elesnek, ötös-tízes csoportokban, és megadják magukat az arcukra rávetődő, kiéhezett foltoknak, melyek aztán befurakodtak a páncéljuk alá, és felfalták meleg testüket. Egyetlen katona sem érte el a folyosó végét.

Caim iszonyatos rémtettétől gyötörve karjaiba fogta a lányt. Amikor felemelte, éles fájdalom nyilallt a jobb karjába, de nem volt ideje törődni vele. Odasétált a lépcső alatt gyülekező árnyáradathoz. Nem tudta, hogyan fog működni a dolog. Végül kevesebb erőfeszítésébe telt, mint amire számított.

Az egyik pillanatban még a szilárd kövezeten állt. Aztán egy lépést tett előre, és ismeretlen erők vihara ragadta magával a feledésbe.

HUSZONKETTEDIK
FEJEZET

világ helyreállt, amikor Sybelle kilépett az árnykapun, és megállapodott a barlang talaján. Meghúzogatta-igazítgatta köpönyege ujját és leporolta ruhája elejét, alattomosan bujkáló kis halálocskák után kutatva, de semmit sem talált.

Hogy merészelt ilyet tenni?

A megaláztatás érzete forrongott benne. Az a mitugrász – sarj vagy sem – ráeresztette az árnyait. A szülőhazájában senki sem vetemedett volna efféle sértésre. Sybelle nem számított rá, és ez csaknem a végzetét jelentette, amikor több száz parányi ragadozó lepte el. Harapásuk csípett, nem okoztak súlyos sérülést, de kizárólag a gyors reakció mentette meg valami komolyabbtól. Természetesen hátrahagyta Erric embereit, hogy bánjanak el a fenyegetéssel.

De a sarj…

Sybelle az oreikhalkosz ládikához ment, és két csipetnyit beszippantott a gyantából. A testét hirtelen átjáró energia elmosta a kimerültségét, az ingerültségét viszont nem csillapíthatta. Sybelle megrázta a skatulyát, magában azt mérlegelte, bevegyen-e még egy adagot, de a porból már alig maradt, és sehonnan sem tudott begyűjteni belőle többet; a növény, amelyből származott, kizárólag az Árnyak Földjén tenyészett.

Visszatolta a dobozt a polcára, de képtelen volt kiverni a fejéből a börtönben történteket. Amint meglátta, tudta róla, hogy ő az. Akár egy rég elfeledett emlék, úgy tódult fel emlékeiben a férfi legbelső lényege, és mély érzéseket kavart fel benne. Nem készült fel ilyesmire. Küzdelemre igen, de nem a megbánás és kétség illékony elegyére, mely elárasztotta az elméjét, amikor szemtől szembe kerültek egymással. Mindössze egyszer találkozott vele, évekkel ezelőtt, még kisfiúkorában. Mintha egy másik életben történt volna. Talán így is volt.

A sarj itteni megjelenése ugyan váratlanul jött, mégsem a végpusztulást vetítette előre. Most vajon hol lehetett? Sybelle a távolbalátó medence fölé hajolt, és a vízbe vetette látomását. Azokban a pillanatokban, amikor szemtől szemben álltak egymással, meg ízlelt valamennyit a sarj esszenciájából, ahhoz nem eleget, hogy egy átokkal elsorvassza, ahhoz viszont kellően sokat, hogy birodalmán belül bárhol megtalálja. Felkavarta a vizet, de a felszín sötét maradt. Aztán eszébe jutottak Soloroth szavai arról, hogy nem tudta követni a sarj nyomát.

Az árnyak nem hajlandóak vadászni rá…

Sybelle megragadta a medence peremét, és egy pillanatra elkapta a szédülés. Mi lelte? Úgy érezte… mintha eltávolodott volna az Árnytól, mintha elszakították volna tőle. A benyomás jóformán csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, még addig sem, míg kilélegzett, és újra beszívta a levegőt, mégis teljesen megrendítette. Még soha nem…

Dehogy. Mégiscsak érzett ehhez hasonlót már, amikor átlépett a Határon ebbe a világba. Csaknem húsz évvel ezelőtt, és ma megint. Nem hitt a véletlen egybeesésekben. Jövendölésre volt szüksége. Éppen a bolygók és csillagok állását tanulmányozta az égi házakban, amikor megszólalt egy cintányér a medence mögötti egyik falmélyedésben.

Sybelle a szoknyájába fúrta ujjait. Eljátszott a gondolattal, hogy ne feleljen a hívásra. Éhség mardosta a zsigereit, és egy pillantást vetett a templomhajóba vezető folyosó felé. Szeretője jobban jár, ha kivárja, amíg Sybelle csillapítja az étvágyát. Ám ekkor újból megcsendült a hívó hang, és eldöntötte helyette a dilemmáját. Rendben. Ha most akarja látni, hát legyen. És ha valami ringyó hajolna rá az ágyékára, amikor odaér, mindkettőt olyan átokkal veri, hogy attól még e gyenge birodalom istenei is reszketni fognak.

Sybelle portált nyitott meg a levegőben, és átlépett rajta. Egy pillanatra ismét elkapta a szédülés, amikor a kastély felső emeletének dísztelen szobájába ért. Hibát követett el. Előbb táplálkoznia kellett volna. Dölyf, atyja e szóval dorgálta, valahányszor túlbecsülte képességeinek határát. Időnként még mindig hallotta a hangját a fejében, ahogy korholja ezért vagy azért a döntéséért, Sybelle azonban annyira sem figyelt rá, mint egy lába alatt iszkoló csótányra. Immár a maga ura volt.

Valóban?

Miközben levonult a hosszú lépcsőn, Sybelle kiűzte gondolataiból a hangot. A nagy csarnokban egyedül, trónjába roskadva találta a teljes uralkodói díszbe öltözött, fején koronát viselő herceget. Ernyedt tartása ellenére fenségesnek hatott. Sybelle valódi királyt fog faragni belőle, csak a herceg ne kontárkodjon a munkájába. Akárcsak a legtöbb férfi, ő is hagyta, hogy az orránál, jobban mondva a hímtagjánál fogva vezessék, ugyanakkor megvolt az az idegesítő szokása, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban ártotta bele magát Sybelle dolgába. És mégis… kedvelte a férfit. Előbb egy másik szó tolult elő, de Sybelle elhessegette a gondolatot. Az Éjszaka Királynője nem ismerte a szerelmet. A vonzalmat igen. A gyengédséget is, kétségtelenül. Ám a szerelem oly távol állt lényétől, mint a csillagfény a nappaltól.

Sybelle közömbösnek mutatta magát, miközben a trón felé haladt, nem volt hajlandó mosollyal köszönteni őt. Kicsinyes gesztus, meglehet, de ennyit megérdemelt azok után, hogy a férfi úgy rendelte magához, akár egy közönséges szolgát. Ám ha most kellő odaadással kér tőle bocsánatot, Sybelle talán olyasmit javasol neki, amivel egy más módon pótolhatja hiányzó energiáit. Ahogy e gondolatok kavarogtak a fejében, épp oly messze állt meg szeretőjétől, hogy az kinyújtott karjával ne érhesse el. A férfi ajka keserűen lebiggyedt. Szeme ugyan nyitva volt, tekintete a távolba révedt, mintha nem is látná Sybellét, amitől a nő ismét éktelen haragra gerjedt. Már épp megszólította volna, de meggondolta magát, mindenáron azt akarta elérni, hogy előbb a férfi vegyen tudomást róla. Sybelle türelme egyre fogyott, ahogy a szívdobbanások egy egész, majd még újabb perccé nyúltak el. A herceg akkor nyittatta szóra száját, amikor Sybelle épp rá akarta zúdítani dühét.

– Uthenor és Warmond nagykövetei távoztak a városból. – Hangja fásultságtól kásásan szólt.

– Na és?

A herceg felpillantott, végre belenézett Sybelle szemébe.

– Előbb a zsoldosok mentek el, most a nagykövetek. Legközelebb ki fog elhagyni? Talán te?

Sybelle kacajt préselt ki a torkából. Semmiség volt, de minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy képes legyen kiadni magából.

– Megőrültél? Mindazok után, amit ebben az országban tettem, érted, értünk, valóban azt hiszed, hogy elhagynálak? Ne légy bolondabb, mint szükséges. Nem foglak itt hagyni, ahogy a nagykövetek sem ezt tették.

– Nem? Akkor miért távoztak éjnek évadján a szíves rohadt engedelmem nélkül?

Sybelle lenyelte a dühét, és leült a trónus karfájára.

– Más frontokra rendelték vissza őket. – A herceg kérdésre nyitotta a száját, de Sybelle beléfojtotta a szót. – Ne kutakodj ezekben az ügyekben! Afelől nyugodt lehetsz, hogy még mindig élvezed Mesterünk pártfogásának előnyeit, és hogy a terveink megvalósítását késedelem nélkül folytathatjuk. Az igazat megvallva, azt szeretném, ha…

A herceg az öklével a másik karfára csapott.

– Nem, Sybelle! Nekem nem parancsolgatsz tovább. Ez az én birodalmam, és te fogod azt tenni, amire én utasítalak.

Sybelle beletúrt a férfi hajába.

– Valóban?

A herceg méltatlankodva felhördült, amikor Sybelle hátrarántotta a fejét. Szeretője felé nyújtotta a kezét, de a nő a szájára tapasztotta a száját. Sybelle minden indulatát beleadta a csókba, amely fagyfehéren mart, akár az északi szél, és keserített, mint a nap, mely e rettenetes világ felett lebegett. A herceg teste megmerevedett szeretője alatt. Sybelle hátrahúzódott, és mélyen belenézett a férfi szemébe, akinek tekintete ide-oda cikázott szerelmese arcán. Iszonyatos kínok gyötörték, ahogy a boszorkányság lassan végigáradt az ereiben. Sybelle érezte, hogy felizgatja a gondolat.

– Te nem parancsolsz itt – mondta. – Pusztán eszköz vagy. Akárcsak egy elkényeztetett kényúr, ez igaz, ám végeredményben mégiscsak eszköz. Vagy azt teszed, amit mondok neked, és akkor hosszú és kellemes uralkodás vár rád. – Végighúzta ujját a férfi borostás állán, és figyelte, ahogy megreszket. – Vagy kereshetek valaki mást, aki átveszi a helyed.

Sybelle közelebb hajolt, élvezte a rémület és kínszenvedés játékát a férfi tekintetében. Annyira gyenge volt, egyetlen kézmozdulatával végezhetett volna vele. Sybelle alkalomadtán megnyerőnek találta benne ezt, ma viszont legszívesebben szétlapította volna.

Acél csusszant bőrön, ahogy valaki kardot rántott. A herceg nyakán kifeszített huzalkötegekként rajzolódtak ki az inak. Sybelle szája még szélesebb mosolyra húzódott, amikor minden vér kifutott a férfi arcából.

– Lépj csak be, Arion! – szólalt meg Sybelle. – Épp rólad beszéltünk.

A herceg fiának hangja a folyosóról felelt.

– Ereszd el, Sybelle! Most rögtön!

A csarnok a boszorkány kacagásától visszhangzott.

Arion komor ábrázattal sietett végig az öregtorony szűk folyosóin a nagy csarnokba. Apjának hallania kell valakitől az igazságot, és ő kellően dühös volt ahhoz, hogy ne törődjön a következményekkel.

Épp a felcserszobából jött, ahol a testőrei fele feküdt ágynak dőlve a kimerítő menetelés után a nyugati hegyvidéken át, ahol a boszorkány pokolfattyát és az ő farkas-embereit követték. Davon és Brustus rendbe jön majd, de Okin soha többé nem lesz már a régi. Az orvosok a csatatéri kigőzölgések okozta agylázat állapítottak meg nála, ő viszont tudta, hogy más a helyzet. Okin olyasmiket látott, amit senkinek sem szabadna látnia a sír innenső oldalán. Mindannyian látták ezeket. Kész csodának hatott, hogy egyikük sem szökött el a csapattól útban hazafelé, Liovardba. Az istenek látták a lelkét, hogy nem hibáztatta volna őket.

Sybelle.

Az ő műve volt. Úgy használta a férfiakat, akár a bábukat egy játéktáblán. Feláldozható figurákként. Ám ezúttal kenyértörésre viszi a dolgot az apjával. Liovard hercegének egyszer és mindenkorra választania kell a fia és az ágyasa között.

Arion megállt és kivárt a nagy csarnok déli bejáratánál. Hangok szűrődtek ki a kőkamrán át. Apja és Sybelle vitatkoztak. Arion elmosolyodott, és előrébb óvakodott. Talán könnyebben el tudja érni, amit akar, mint gondolta. Akár arra is rábeszélheti az apját, hogy adja ki a boszorkány útját. Aztán történt valami. A vita elült.

Arion behajolt az ajtónyíláson. Apja a klán ősi trónusán ült, karjai közt a boszorkánnyal. Csókolóztak, aztán az apja megrándult, mintha belécsapott volna valami. Arion a fogai közt szűrte ki a levegőt. Boszorkányság történt, egészen biztosan, hiszen az apja nem moccant.

Arion előrántotta a kardját, és megiramodott a díszkövezeten át. Tekintetét a boszorkányra szegezte. Elképzelte, ahogy a nő mellébe mélyeszti az acélpengét. Sybelle felpillantott, szeme izzott, sütött belőle a rosszindulat.

– Lépj csak be, Arion! – mondta. – Épp rólad beszéltünk.

Köszöntésétől megrezzent a fiú keze. Úgy érezte, mintha nyelve a háromszorosára dagadt volna fel.

– Ereszd el, Sybelle! Most rögtön!

Sybelle kacaja úgy hasított belé, akár egy nyúzókés. A mozgó fém csörömpölését visszhangozva verték vissza a terem falai. Arion fogást váltott a kardján, amikor a Szörnyeteg lépett ki egy mély alkóv árnyából. Fekete vértezete úgy csillogott, akár egy kígyó pikkelyei. A kihívás egyértelműnek hatott az óriás dölyfös pózából, abból, ahogy vastag ujjai ökölbe szorultak és ellazultak a fekete acélkesztyűkben. Nem nyúlt az övén függő láncos buzogányfejhez, de Arion nem óhajtott lehetőséget adni neki, hogy kibontsa halálosztó tekervényeit. Nekirontott a boszorkány ivadékának, kardját két kézre fogva suhintotta meg felé. A penge pontosan a sisakja csúcsán találta el Solorothot. A Szörnyeteg egy lépést hátratántorodott, és Arion egyetlen rövid pillanatra abban reménykedett, hogy végzetes csapást sikerült mérnie rá, derűlátása azonban rövid életűnek bizonyult, mivel Soloroth állva maradt. Arion megint lesújtani készült, de a Szörnyeteg félelmetes sebességgel tért ki előle. A kard kihullt Arion bénult ujjai közül. Levegőért kapott, ahogy acélmarkok szorultak a torkára. Mintha satu préselte volna össze a torkát, hogy elzárja a levegő útját, és emelje fel testét a földről. Amikor hasogatni kezdett a feje, Arion elkapta Soloroth csuklóját, de a Szörnyeteg szoborként tartotta őt a magasba gyémántkeménységű markában. A trónus felől zihálás hallatszott.

– Kérlek… – szólalt meg egy rekedtes hang.

Sybelle odafordult.

– Tessék, Erric.

Arion imát mormolt, miközben a mellkasában felgyülemlő fájdalom lassan kirekesztette elméjéből a külvilágot. Typhon és minden istenek, kik Eregothra vigyáztok, vessétek ki a végtelen éjbe a boszorkányt és az ő átkozott fattyát! Többé ne lássák a napot! Pusztítsátok el őket…

– Kíméld meg az életét!

Arion tekintete elhomályosult. Öntudata lassan elhagyta. Még egy utolsó pillanatig utánakapott, tudta, hogy többé nem ébred fel szendergéséből. Úgy érezte, zuhan. Lába földet ért, de nem volt elég ereje megtartani őt, így ernyedten összeroskadt az óriás előtt. A levegő – az édes, sűrű és mámorító levegő – hirtelen beáradt a tüdejébe. Mohón itta, akár a bort. Látása kellően kitisztult ahhoz, hogy megállapíthassa: a boszorkány még mindig a hajánál fogva tartja apját.

– Ne feledd, Erric! – mondta Sybelle émelyítő pajkossággal. – Csak azért uralkodsz, mert így tartja kedvem.

A boszorkány kurta mosollyal eleresztette az apját, és otthagyta. Megállt Soloroth mellett, és mindketten lebámultak rá. Arion legszívesebben dacosan ráordított volna, de egyedül lélegzésének sivító füttye hagyta el a száját.

Sybelle megbökte őt a lábával.

– Ezt küldd vissza délre, hogy indítsa meg a hadjárat következő szakaszát! A hódítás hevében majd valamirevaló emberré edződik. – Vállat vont. – Vagy többé már nem fog bosszantani minket.

Arion lehunyta a szemét, miközben a boszorkány és a fia elvonult, Sybelle gúnyos nevetése saját szívének dübörgő zakatolásával keveredett a fülében.

HUSZONHARMADIK
FEJEZET

efi ásítozva kelt ki az ágyából. Nem aludt jól. Egész éjjel ébren tartották a gondok, amelyekkel a birodalomnak szembe kellett néznie, az utcai zavargásokkal kezdve és az udvar kezelésének személyes gondjaival bezárólag, nem is beszélve a merényletek szüntelenül rá leselkedő veszélyéről. Az sem segített, hogy Hirsch és Hubert ismét útnak indultak, hogy felkutassák az életét fenyegető bérgyilkost.

Amelia fényűző ruhakölteményt hozott be neki a ruhatárából, Zefi pedig hozzáfogott az öltözködés bonyodalmas folyamatához. Mindannak ellenére, ami körötte történt, akkor is meg kellett jelennie ma reggel az udvar előtt, ha belepusztul. Zefi kifújta a levegőt, ahogy megszorult derekán a fűző.

– Ne ennyire feszesre, kérlek, Amelia! Ma reggel nem érzem igazán jól magam.

– Sajnálom, hölgyem. Hívassak orvost?

Zefi hátrapillantott a válla felett, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Ezerszer mondtam már. Hívj egyszerűen Zefinek! És nem kell orvos. Hamarosan jobban leszek.

A szolgálólány még egyet igazított a csipkéken.

– Igenis, hölgyem.

Zefi felsóhajtott, de nem túlzott meggyőződéssel, aztán leült, hogy a másik szolgálólány, Margaret kiválaszthassa számára a megfelelő lábbelit. Zefi visszaküldte a tíz centis sarkú, térdig érő csizmát, és egy bélelt fűzős cipő mellett kötött ki. Néhány ékszer – fülbevaló, nyaklánc és arany diadém –, meg egy kevés ízléses arcfestés egészítette ki a toalettjét.

– Szóljatok nekik, hogy készen állok – mondta.

Miközben Amelia az ajtóhoz ment, Zefi szemügyre vette magát egy hosszú tükörben. Az arcpirosító parányit soknak tűnt, de el kellett ismernie, hogy valóban úgy néz ki, mint egy császárnő, még ha nem is érezte annak magát. Vajon minden uralkodó ezt éli át? Mindannyian csupán felcicomázott szélhámosok lennénk, akik egy színpadon ugrabugrálnak? A gondolattól egy kissé jobban érezte magát.

Amikor kitárult az ajtó és a testőrei – immár hatan vigyáztak rá a nap és az éjszaka minden percében – félrehúzódtak, Zefi kivonult a folyosóra. A lakosztályától az audienciateremig vezető úton, a márványkövezeten kopogó súlyos csizmáktól eltekintve semmi sem csapott zajt. Összekulcsolt kezét Zefi a gyomra felett tartotta, amely úgy kavargott, akár egy zsák kékfarkú lepke. Határozatokat kellett hozniuk, hogy helyreállítsák a rendet Othirban – ez volt első és legfontosabb feladata. Remélte, hogy népe szükségleteinek megfelelő megoldásokat talál. Máskülönben az övé lesz Nimea történetének legrövidebb uralkodása.

Testőrei közül ketten megálltak a nagy csarnok előtt, ketten pedig az ajtón belül. Az utolsó pár bekísérte őt a tágas terembe. A helyiség jóformán üresen kongott, mindössze maroknyi minisztere foglalta már el a helyét. Lord Parmian a számára kijelölt helyen állt, és szánakozón rámosolygott a belépő Zefire, a főkancellár íróasztalánál viszont senki sem ült. Hol van Hubert? És hol van a Thurim többi tagja?

Míg attól lehetett tartani, hogy szorongása pánikba csap át, Zefi fellépdelt a trónushoz vezető lépcsőkön. Mély lélegzetet vett, mielőtt leült, hogy szembenézzen a csonka udvarral. Amikor az első napirendi pont felől érdeklődött, Ozmond indult meg felé, míg ki nem nyílt az egyik oldalajtó. Gyors léptek visszhangoztak az előcsarnokból. A szokatlanul zilált Hubert sietett oda az őt megillető helyre. Miután a kezébe köhögött, az udvarhoz intézte szavait.

– Elnézésedet kérem, felség. Nemes uraim és hölgyeim! Az első napirendi pont a birodalmunk és Arnos királysága közötti vita Mecantia elcsatolását illetően. Lord Gherováé a szó.

Miközben Gherova, a szőrszálhasogató szofista, aki évekig Arnosban élt, felállt és felolvasott jegyzetei végtelennek tűnő tekercséből, Zefi magához intette Hubertet. A főkancellár leszegett fejjel hágott fel a lépcsőfokokon. Zefi élesen rá akart pirítani, de szánalmas ábrázata láttán megelégedett egy szigorú pillantással.

– Úgy nézel ki, mintha egy rossz álomból kerültél volna ide – súgta oda neki. – Mi történt?

Hubert egyik kezével a zekéjébe nyúlt, és előhúzott egy pergamenköteget, amit átnyújtott neki.

– Alig valami, de ezt találtuk.

– A folyóparton?

– Nem. Visszatértünk az eredeti helyszínre abban a reményben, hogy felfedezhetünk valamit, ami nagy sietségünkben elkerülte a figyelmünket. – Szája összeszorult. – A színházból csak romhalmaz maradt.

Az együttérzés fájdalma hasított Zefi szívébe a várost ért veszteség miatt.

– Megsérült valaki?

– Senki sem halt meg, ami kész csoda.

Zefi kibontotta a tekercset, és két vékony hártya bontakozott ki a lapok közül, amelyekről először azt gondolta, falevelek lehetnek. Aztán észrevette ridegségüket.

– Pikkelyek?

– Úgy hisszük. Hirsch mester szerint segítenek nekünk a merénylő felkutatásában.

Mintha hatalmas kő esett volna le Zefi szívéről.

– Köszönöm, Hubert. Napok óta ez az első jó hír, amit hallottam. Hirsch mesternek biztosítsd, amire csak szüksége van!

– Igenis, felség. És két új futárküldemény érkezett ma reggel.

– Hírek északról?

– Sajnos nem. Újabb települések váltak a tűz martalékává a nyugati határ mentén. A perviai és wistrosi regimentek parancsnokai pedig még nem jeleztek vissza. Hat napnál rövidebb idő alatt a legjobb esetben sem tudnak Othirba vonulni.

– Hat nap! – szaladt ki Zefi száján valamivel hangosabban, mint szerette volna. Lord Gherova elhallgatott, aztán Zefi biccentésére folytatta a beszédét. Hubertnek azt súgta oda Zefi:

– Nem számít. Hová tűntek a többiek?

Hubert elfordította a tekintetét, mintha vonakodott volna válaszolni, de Zefi kivárta a feleletet.

– Több miniszter nem meri elhagyni az otthonát az utcákon tomboló erőszak miatt.

Zefi ráharapott az alsó ajkára. Ennyit a jó hírekkel teli napról.

– A zavargások átterjedtek már a Felsővárosba is?

Hubert lehajtotta az állát, miközben úgy tett, mintha Lord Gherova beszédére figyelne.

– Nem sokkal hajnalhasadás előtt egy kisebb tömeg áttörte a Felvonulási út mentén felállított éjjeliőrkordont. Otthonokat dúltak fel. Senki sem sérült meg súlyosan, de egyre jobban elharapózik a félelem.

Ide már elért. Most mit tegyek? Még több katonát küldjek ki az utcákra? Vonuljak vissza, amíg elvonul a vihar? Bárcsak tudta volna. Bárhogyan dönt is, annak komoly következményei lesznek.

Míg ő magában őrlődött, Lord Gherova végzett a felszólalásával, Zefi legalábbis így gondolta. Aztán rémülten látta, hogy a nemes úr újabb tekercset vesz elő, és elkezdi kibontani. Zefi eleget hallott. A városa épp szétszaggatta önmagát, ez a férfi meg távoli gondokról akart fecsegni.

– Kérlek, nagyuram – szólalt meg Zefi. – Tartanál egy pillanatnyi szünetet?

A miniszter ellenségesen bámult rá, majd visszaült a helyére. Zefi Hubertre pillantott, de a főkancellár nem mozdult.

– Gyáva alak – mormolta maga elé Zefi. Aztán fennhangon kijelentette: – Úgy ítéljük meg, hogy a keleten folytatott háború felesleges pazarlás, melyet megtévedt túlbuzgóságból indítottak, és alapvetően szükségtelen, miközben itt helyben ennél sokkal fontosabb problémákkal kellene megküzdenünk.

Több miniszter morgolódni kezdett szavai hallatán, de reakciójuk nem lepte meg Zefit. Kizárólag azok a nagyurak méltóztattak részt venni a mai audiencián, akik a legjobban ellenezték az uralmát. Mindössze egyvalaki, Lord Du’Quendel tapsolta meg a bejelentését.

– Mihamarább küldötteket kell menesztenünk – jelentette ki –, hogy megvigyék a népeink között megkötendő béke ajánlatát.

– Ez súlyos hiba lenne, felség.

Zefi a főbejárat felé fordította a tekintetét, és leginkább Mormaer hercegre számított. Ehelyett makulátlanul fehér palástot viselő, pocakos férfit pillantott meg a csarnok ajtajában. Zefi megszokásból már majdnem felpattant a láttára, de Hubert elkapta a tekintetét, és finoman nemet intett neki. A császárnő nem állhat fel senki, még az Igaz Egyház prelátusa előtt tisztelegve sem.

A szentatya teljes hivatali díszben vonult be a csarnokba. Zefi a katekizmusából felismerte a jelképeket. A prelátus kezében tartott arany pásztorbot és a nyakában viselt arannyal átszőtt kötél a szent bitófát szimbolizálták, amelyre a Prófétát felakasztották. A fején hegyes aranytüskékkel kivert korona nyugodott. A bot, a kötél és a sugárzó napkorongot ábrázoló korona – az Igaz Hit alapjait alkotó allegóriák.

Az új prelátus fiatalabbnak bizonyult, mint amire Zefi számított; a haja épp csak őszülni kezdett. Noha ünnepi ruhája egyszerűnek hatott, értékessége egyértelműen kitűnt a szabásból és a kelme eséséből, az arannyal és selyemmel hímzett lenvászon finomságából. A fényűző viselet és díszes kellékek ellenére a prelátus nem tűnt különösebben tekintélyt parancsoló figurának. Ám amikor megindult a trónus felé, Zefi kényelmetlenül fészkelődött kobaltkék szemének átható pillantása alatt.

Ragyogó fehér palástokban az egyház négy főpapja és ugyanennyi altisztelendője vette körül a prelátust. Őszentsége oldalán Lady Philomena vonult a terem közepére, ahonnan aztán továbbment, hogy elfoglalja helyét a miniszterek között. Az egyik főpap lépett az emelvény lábához. Zefi felismerte hátrasimított fekete hajáról és horgas orráról. Hubert korábban figyelmeztette őt Gaspar főpap, a prelátus szószólójának álnokságára.

A főpap meghajtotta a fejét.

– Bemutatom Őfényességét, első Incét, az Igaz Hit pátriárkáját, a Fény legfőbb szolgáját.

Zefinek fogalma sem volt, mit várnak tőle. Talán hajtson fejet a férfi előtt? Boruljon a lábai elé? A trónján maradt, és igyekezett higgadtnak mutatnia magát, de belül forrongott a dühtől. A férfi puszta látványa felidézte benne azokat a gyötrelmes napokat, amikor az egyház poroszlói üldözték őt és Caimot. Többé sosem tud bízni bennük. Hubert mentette meg azzal, hogy előrelépett.

– A császárnő üdvözöl téged, Ince prelátus. Nem értesültünk róla, hogy Fényességed a mai napon megtiszteli jelenlétével az udvart.

– Legfelsőbb Fényessége…

A prelátus feltartotta az egyik ujját, és a nuncius elhallgatott. Ince üdvözülten rámosolygott Zefire.

– Leányom, azért jöttem el ma ide, hogy új alapokra helyezzük e testület és a Szent Próféta Igaz Egyházának kapcsolatát.

Zefi megköszörülte a torkát, és igyekezett magába fojtani felháborodását.

– Fényességed mondott valamit, amikor belépett.

– Igen, leányom. Nem lenne bölcs dolog békét ajánlani a kelet istentelen pogányainak. – Tekintete Hubertre siklott. – Óva intelek attól, hogy a Szarvat Viselő alattomos tanácsait kövesd, ehelyett ragaszkodj az egyházhoz, akár férjurához a hitvese. Egyedül így juthatsz el a vágyott bölcsességhez.

Zefi nem tudta, sértőnek vagy inkább undorítónak találja-e a férfi szavait. Hubert az oldalához szorította a karját, de Zefi látta rajta, hogy őt is felkavarta a dolog.

– Szentséged elnézését kérem – mondta végül Zefi –, de a birodalmat itthon fenyegeti komoly veszély. A keleti háború folytatása immár nem lehetséges.

– A Fény által minden lehetséges, leányom – zsolozsmázta a prelátus.

Zefi úgy érezte, mindjárt elhányja magát.

– Mit mond a Fény arról a több ezer fiatal férfiról, akik a tenger túlpartján estek el, és sosem látják már viszont a szülőföldjüket?

Ince prelátus a megvetés és a mosoly közötti arckifejezéssel bámult rá.

– A Mindenható nevében hozott áldozatok sosem hiábavalók. Azt javalljuk, hogy imádkozz, leányom, ahogyan az igaz hívek imádkoznak örökkévaló lelkük üdvéért.

Zefi érezte a rátörő fejfájás első nyilallásait. Fantáziakép rajzolódott ki lassan a fejében arról, ahogy a szeplőtlenül tiszta prelátust a bokájánál fogva belógatják egy disznóürülékkel megtöltött kádba. Ez mosolyt csalt az ajkára, de közben elmulasztotta a prédikáció egy részét.

– …az emberek fegyvert ragadtak – magyarázta a prelátus. – Elítélik a botrányos bánásmódot, ahogy az Igaz Egyházat megfosztották jogos helyétől és szerepétől, mint e nemzet legfelsőbb lelki vezetője.

Hubert szóra nyitotta a száját, de Zefi ezúttal nem hagyott lehetőséget neki. Ezt már túl soknak érezte.

– Az egyház – mondta kellően hangosan ahhoz, hogy szavait az egész teremben hallhassák – többé nem uralkodik.

Amennyiben kínosan érintette őt Zefi intelme, a prelátus nem mutatta ki zavarát.

– Leányom, ha nem…

– Felség.

Ince prelátus értetlenül pislogott.

– Tessék?

– Mostantól – mondta immár határozottabb hangnemben Zefi – felségként vagy császári fenségedként szólíts!

A prelátus egy hosszú pillanatig a szemébe meredt. Zefi egykor talán meghunyászkodott volna az átható tekintet előtt, de már kinőtt a gyerekkorból. Ő volt a nemzet matriárkája, és mindenkitől elvárta a neki kijáró tiszteletet.

A szentatya végtelennek tűnő várakozás után hajszálnyit előrebillentette a fejét.

– Igenis, felség. Megengeded, hogy folytassam?

– Folytathatod, szentséges atyám.

– Ha felséged nem fogadja meg az egyház tanácsát, e város szétszaggatja magát.

Ez gyanúsan úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Légy óvatos, Ince, nehogy teljesen lecsússzon rólad a pártatlanság álarca!

– Szentséged mit javasol? – kérdezte Hubert.

Zefi legszívesebben belerúgott volna főkancellárjába, de felfogta, Hubert miféle játékba ment bele. Engeszteljük ki az egyházat azzal, hogy úgy teszünk, mintha fontolóra vennénk az álláspontját, közben pedig tegyük azt, amit kell.

– Először is – felelte a prelátus –, a szent háborúnak nem szabad megtorpannia egyetlen napra sem. Valójában még nagyobb igyekezettel kell törekednünk rá, hogy megtérítsük a Fénynek a kelet pogányait. Egyedül így nyerhetjük megint el a Mindenható áldását nemzetünkre.

Zefi összeszorította az álkapcsát, amíg úgy nem érezte, hogy rögtön széttörnek a fogai.

– Másodszor, a császárnőnek alá kell vetnie magát az egyháznak. Nyilvánosan.

Zefi kis híján felpattant trónusáról e szavak hallatán, de Hubert csillapítóan hátrapillantott. Zefi körme belemélyedt a trónszék karfájába. Miért nem egyenesen azt kéri, hogy sétáljak végig anyaszült meztelenül a Felvonulási úton, és vessem magam a földre a katedrális kapuja előtt?

– Harmadszor, sereget kell indítani északra.

Zefi felkapta a fejét a javaslatra. Próbálta nem leleplezni hirtelen támadt érdeklődését, de nehezen ment. A prelátus szerencsére megokolta indítványát, mielőtt Zefinek rá kellett volna kérdeznie.

– Furcsa dolgok történnek az északi országokban – mondta. – Jóllehet barbárok, az ottaniak ugyanúgy Isten gyermekei, és ezért meg kell védeni őket alantasabb ösztöneik kísértéseitől.

Zefi egy pillanatra sem hitt a magyarázatban, de ezt megtartotta magának. Nála jobban senki sem szerette volna tudni, mi folyik északon.

– Ezeket kell megtenni – zárta le mondandóját a prelátus –, mielőtt Othir ismét bizalmat szavazhat a koronának.

– Köszönöm, fényességed – szólalt meg Hubert. – Bármilyen segítséget, amit e zűrzavaros időkben ajánlanak nekünk, örömmel fogadunk.

Zefi haragosan meredt főkancellárja tarkójára, de inkább nem szólt, nehogy valami visszavonhatatlan csússzon ki a száján. Tovább füstölgött magában, miközben Hubert megcsókolta a prelátus gyűrűjét, akár egy finom falatért pitiző öleb. Amikor a gyűrűt elébe tartották, a mennyezet felé fordította tekintetét, és úgy tett, mintha nem látná. A trónus feletti egyházi freskók csupán rontottak a hangulatán. A prelátus szerencsére értette a célzást, és hátrafordult, hogy kísérete élén kivonuljon a terem ajtaján. Zefinek sikerült uralkodnia magán. De csak nagy nehezen.

– Visszavonulunk – jelentette be a csarnoknak. – További szép napot, nemes uraim.

Levonult az emelvényről, Hubert pedig besorolt mögé. Zefinek sikerült kiérnie a nagy csarnok előtti folyosóra, mielőtt egyszerre kiadta minden dühét.

– Hogy tehetted? – szegezte neki a kérdést, és fegyverként rá emelte az öklét. Halántéka már lüktetett, ami csak fokozta a méltatlan elbánás miatti haragját, – Hogy tudtál belemosolyogni annak a disznónak a szemtelen pofájába, és olyat mondani neki, hogy fontolóra vesszük a vérlázító követeléseit? Lehet, hogy nem maradt benned semmi büszkeség, de odabent az udvar előtt engem képviselsz!

Becsületére legyen mondva, Hubert némán viselte a rá zúdított szidalmakat. Az arca sem rándult, és nem vitatkozott. Zefi végül kifogyott a szitkokból, amiket a fejéhez vághatott. Aztán, ahogy Zefi zihálva állt a folyosó közepén, miközben a testőrök megfontoltan elfordították a tekintetüket, Hubert komoran bólintott.

– Ha a szolgálataim nem kielégítőek… – szólalt meg végül.

– Ne kezdd ezt megint! – vágott a szavába Zefi. – Csak magyarázd el, mit csináltál odabent!

– Téged védelmeztelek, felség.

Zefi hosszú pillantást vetett rá.

– Igen, nyilvánvalóan. Sajnálom, Hubert. Csupán… túl sok a gondom.

– Szükségtelen elnézést kérned. Megértem, és úgy vélem, hogy nagyon jól tartod magad a körülményekhez képest.

– Köszönöm. – Zefi méltányolta Hubert gesztusát. Néha úgy érezte, teljesen magára maradt ebben a hatalmas kőpalotában. Megnyugtatónak találta, ha emlékeztették, hogy barátokat tudhat maga mellett. Egyszerre hiányozni kezdett neki Anastasia.

Hubert elmosolyodott, félig félszegen, félig huncutul, és egy pillanatra a régi, felszabadult ifjú állt Zefi előtt. Aztán megköszörülte a torkát, és ismét a helyére került a főkancellári maszk.

– Nem engedhetjük meg, hogy magunkra haragítsuk az újonnan kinevezett prelátust, felség. Most, hogy káosz uralkodik az utcákon, semmiképp sem. Az egyház csak még jobban megnehezítheti a dolgunkat.

– Hogyan?

– Néhány polgár a templomokban keresett menedéket. A papok…

Zefi kezdte átlátni a problémát.

– Kihasználják az alkalmat, hogy kinyilvánítsák a véleményüket. Hogy mindenféléket terjesszenek rólam.

– Hallottam beszámolókat olyan prédikációkról, melyekben az utcákon csatangoló démonokat és a világ végét emlegették.

Zefi a folyosó falát díszítő kárpitra pillantott Hubert válla felett.

– És engem hibáztatnak ezekért.

– Igen, felség. Elmehetek a DiVeccibe, és a főpapok tudomására hozhatom uralkodónk nemtetszését.

Zefi legszívesebben hagyta volna, hogy rögvest induljon száz katonával. Ez a kedvére lett volna, de a jelen helyzetben nem tartott tanácsosnak egy efféle konfrontációt. Hubert pontosan tudta ezt, ajánlkozása ennek ellenére kedvesnek hatott. Zefi arca megrándult, ahogy éles fájdalom hasított a halántékába. Megtántorodott, egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Hubert elkapta a karját.

– Felség? – A testőrökre pillantott. – Kerítsétek elő a császárnő orvosát! Siessetek!

– Ne – próbált ellenkezni Zefi, de a szót csak suttogva sikerült kipréselnie magából.

Furcsán érezte magát, mintha túl sok bort ivott volna, és attól imbolyogna. A folyosó egyszerre szörnyen melegnek tűnt. Rémisztő gondolat merült fel benne. Megmérgeztek volna?

Hűvös szél csapta meg az arcát, miközben érezte, hogy karban viszik. Előrenyúlva puha szövetet érzett a keze alatt. Próbálta megragadni, hogy felhúzza magát, de nem engedelmeskedtek az ujjai. A világ elsötétült körötte.

Caim, megöltek. Caim, gyere vissza…

A homály körbezárta Caimot. Itt semmi sem létezett. Sem fájdalom, sem bánat. Csak a sötét és a vigasz, amelyet hozott.

Hirtelen rátörő szédülés kavarta fel zsigereit, amikor kilökődött a jéghideg éjszakába. Hatalmas fehérség villant fel előtte, ahogy esett. A karjaiban tartott meleg test ki akart csúszni a kezei közül, de erősebben megragadta a lányt, miközben a vállával olyan erősen csapódott a földhöz, hogy felnyögött. Ahogy a melléhez szorította Lianát, az arcán érezte a hó hűvös puhaságát.

Óvatosan kinyitotta a szemét. Jó néhány örökzöld fa között hevertek. Az éjszakai égbolt elfordult felettük, a maroknyi csillagból áramló fény bántotta a szemét. Kifújta az addig benntartott levegőt. Azt hiszem, sikerült.

Nem lehetett biztos benne, hogy valóban menni fog. Az első és addig egyetlen alkalommal az othiri palota tetején szállíttatta át magát az árnyakkal, miközben Levictusszal viaskodott. Fogalma sem volt, hogy csinálja azt, amit csinál, de működött. És most megint, oly könnyedén, akárha csak egy hegyről zuhant volna.

Caim pislogva szoktatta a szemét a fényhez. Teste minden porcikája sajgott, mintha bevarrták volna egy zsákba, és furkósbotokkal ütlegelték volna, ahol csak érték. Ám néhány mély lélegzetvétel után lassanként visszatért az erő a végtagjaiba. Megfontolt mozdulatokkal a földre fektette Lianát, majd óvatosan kihúzta alóla a kezét. Úgy tűnt, a hirtelen helyzetváltoztatás nem okozott újabb sérüléseket.

A hó a térdéig ért, amikor felállt. Köröttük mindenfelé fák sorakoztak, ameddig ellátott az ágaik között, kivéve egy irányt – a keletit, ha helyesen tájolta be magát. Ott szelíd lejtő biztosított rálátást egy hatalmas rengetegre és a mögötte elterülő széles, fehér lapályra. A messzeségben derengtek a város szürke falai. Nyolc-kilencórányi járóföldre lehetett tőle. Nem egészen oda kerültem, ahová igyekeztem, de rosszabbul is járhattam volna.

Most azonban el kellett döntenie, mihez fogjon. Hová menjenek? Az, hogy vissza a városba, fel sem merülhetett. Az utcák nyilván fegyveres testőrcsapatoktól nyüzsögnek. Így az a két választás maradt, hogy vagy megindulnak a régi uradalmi épület felé, ahol a lázadók eredetileg összegyűltek, vagy itt maradnak, és abban reménykednek, hogy valaki rájuk talál, még mielőtt halálra fagynának. Egyik lehetőség sem derítette jobb kedvre.

Caim letérdelt Liana mellé a hóba. A lány szeme megrebbent, és egyik kezével bizonytalanul a fejéhez nyúlt. Caim elkapta, mielőtt a sebhez érhetett volna.

– Nyugalom! – mondta. – Csúnyán eltaláltak.

Liana a férfi arcára összpontosította a tekintetét, és egy pillanatra Caim egy másik időben és helyen találta magát, ám ott ő hevert tehetetlenül a hátán, és nyitotta rá a fölé hajoló alakra a szemét. Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, Zefi meg ez a lány, és mégis…

Elfojtotta az érzéseket, amelyeket nem akart firtatni, és segített felülni a lánynak.

– Mi történt? – kérdezte Liana. – Merre van Keegan?

– Biztonságban vagyunk, néhány mérföldre a várostól. Keegan pedig a többiekkel van.

Liana körbepillantott, aztán fájdalmasan megrándult az arca, ahogy a mozdulattól megfeszült a seb a fején.

– Senkit sem látok.

– Nem, egyedül vagyunk.

Vajon el kéne árulnia neki, hogy kerültek ide? Jobb, ha nem. Valószínűleg sikoltozva szaladna keresztül az erdőn.

– Nem értem.

– Nem baj. De indulnunk kell.

Liana reszketett. Caim ráterítette a köpönyegét, és lehajolt, hogy felemelje, de a lány feléje nyúlt, hogy megállítsa.

– Tudok járni.

– Maradj nyugton! – utasította Caim kissé mogorvábban, mint szerette volna, de hatott a dolog.

Liana hagyta, hogy felvegye. Caim karja égett az erőfeszítéstől, de a lány alig nyomott valamennyit. Valószínűleg alultáplált lehet. Sanyarúbb idők járhattak errefelé, mint azt bárki sejtette volna.

– Mutasd meg, merre induljak el a régi ház felé!

– Nem fognak odamenni.

– Jó. Akkor hová?

Liana felnézett az égre. Így álltak, a lánnyal a karjában, amíg Caimnak sajogni nem kezdett a lába.

– Liana, ha…

– A vár. – Gőz tört elő a szájából, amikor megszólalt. – Oda fognak menni.

– Rendben. Merre induljak?

Liana nyugat felé mutatott, Caim pedig belegázolt a hóba. Jégkristályok szálltak az arcába, és a halk zúgás ismét betelepedett a fejébe. Északra húzta, mindig északra. Vajon mi várhatott rá ott? Bármi volt is, várnia kell. Itt is épp elég rejtély vette körül, és mindegyiknek a végére akart járni. Például annak, hogy mi történt Kittel. Meg kellett találnia, de hogyan? Vajon az eltűnése kapcsolatban lehetett a gyötrő duruzsolással, amit észak felől vélt hallani?

Eldöntetlen kérdések kavarogtak a fejében, ahogy karjában a lánnyal egyre mélyebben belevetette magát a lankák közé.

A hóvihar észak felől tört rájuk. A beborult égbolton látható néhány csillag vibrálni kezdett, majd kihunyt, miközben egyre sűrűbben hullt a hó, és vad széllökések süvítettek keresztül a fák között. Már csak pár méterre lehetett ellátni, aztán már az orrukig sem.

Caim megállt egy termetes tölgy szélárnyékában, a hó felgyűlt a lábainál. Karja és dereka egyre jobban fájt, miután az éjszaka javarészében a karjában vitte Lianát. A lány valamivel éjfél előtt alélt el ájultan, és félő volt, hogy már sosem nyeri vissza az öntudatát. A fejsérülésével idekint, a hidegben egyre fogytak az esélyei. Caimnak pedig fogalma sem volt, merre járnak. Fejét a szélbe hajtva újra nekiindult.

Miközben a hóban gázolt, gondolatai visszatértek a börtönhöz és a kapunál látott nőhöz. A szeme sötét, akár az óceán mélye, hosszú haját mintha ónixszálakból fonták volna; nem tudott szabadulni a képtől. Ám akármilyen szemszögből vizsgálta is a küllemét, minden azt sugallta neki, hogy nem lehet az ő édesanyja. A gyermekkorából megmaradt összes kellemes emléke, az összes szeretet, amit érzett, az édesanyja körül forgott. Édesapja határozottan nevelte, keményen és szigorúan bánt vele, amit nehéz volt megértenie egy kisgyereknek. Az édesanyja viszont a világot jelentette a számára. Hogy ennyit változzon… elképzelhetetlennek hatott.

Na és én? Ráismerne vajon a férfira, aki a fiából lett? És ha igen, érdekelné egyáltalán?

Életében már sok kemény döntést hozott, olyan döntéseket, amelyek elindították őt a vérontás és félelem ösvényén. Melyik anya vállalná büszkén fel őt a fiának? Inkább ne legyen fia, mint egy ilyen hidegvérű gyilkos, aki semmilyen eredményt nem képes felmutatni az életben néhány holttesten kívül.

A nyomasztó gondolatok terhe alatt Caim még vagy egy gyertyarovásnyi ideig tartotta magát, aztán már képtelen volt tovább haladni. Lába elmerevedett, nem érezte a lábfejét, és már régóta nem tudta, milyen irányba tart. Akár körbe-körbe is járhattak. Lebámult a mellkasához simuló Lianára. Védett helyre kell jutniuk a szél és a hideg elől.

Körbepillantott, hogy kiválassza a legmagasabb fát. Nagyjából kétszáz lépést tett meg, mielőtt megfelelőt talált. Miután lerakta Lianát egy hóbuckára, a kezével ásott ki egy mélyedést a legalacsonyabbra lenyúló ágak alatt. Addig ásott, amíg el nem érte a földet, aztán visszament, hogy bevigye a gondjaira maradt lányt. A kis kuckó végébe fektette Lianát, és a saját testével védte a széltől. Az övén függő erszényért nyúlt, tüzet akart rakni az átnedvesedett tűlevelekből, de az ujjai mozdulatlan karmokká fagytak, ő pedig túl fáradt volt ahhoz, hogy erőlködjön. Lerogyott a hideg földre, és lehunyta a szemét. Csupán egy pillanatra.

Egy hang rémlett fel neki az éjszaka csendjében, amely egy rég nem hallott hangra emlékeztette őt.

Későre járt, neki pedig aludnia kellett volna, de a szobája mennyezetén átkúszó árnyékok túlságosan érdekesnek bizonyultak. Hová tűnt a barátja? Általában akkor látogatta meg a lány, amikor egyedül maradt, hogy játsszon vele, vagy énekeljen neki, vagy meséket mondjon. Leginkább a lány történeteit szerette. Nem igazán értette őket, de ámulattal töltötték el és ellenállhatatlan vágyat oltottak belé, hogy felderítse, mi rejtőzik az otthonát körülvevő erdőn és mezőkön túl.

Kinyílt az ajtó. Tisztán hallotta a nyikorgását, habár a gyertyáján túlra nem látott el. Fülelt. Aztán fekete hajzuhatag takarta el a mennyezetet. Indái beterítették őt, édesanyja illata áradt belőlük. Caim felnyúlt, de a nő elkapta a csuklóját. A kisfiú felnevetett, azt remélte, édesanyja felveszi, ám ehelyett párnát tett az arcára. Caim csapott egyet, hogy félreüsse, de kacagása zihálásba váltott, amikor a puha szövet rászorult az orrára és a szájára. Nem kapott levegőt. Újra meg újra rácsapott a párnára, de az nem mozdult. Caim túl kicsi volt. Könnyei átáztatták az arcához préselt párna alját. Jó leszek, mami! Ígérem…

Caim hirtelen felült, mellkasa levegőért kapkodva összeszorult. Aztán zihálni kezdett, ahogy betódult tüdejébe a levegő. A fejében folyamatosan ott motoszkált és lüktetett a hívogató érzés. Mélyeket lélegzett, amíg tompa duruzsolássá nem halkult a hang.

Sötét volt. Caim megfordult, és kinézett a szűk alagúton. Még mindig havazott, de már nem annyira sűrűn, mint korábban, és a szél is elült. És ekkor meghallott még valamit. Keserves nyüszítést, talán egy állatét vagy síró asszonyét. Caim kővé dermedt. Csak a szél játszadozik velem…

Ismét felhangzott a nyüszítés, ezúttal már hangosabban, mintha közvetlenül a menedékük előtt szólalt volna meg. Egyértelműen egy nő volt. Caim ki akarta dugni a fejét, de egy bágyadt hang feltartóztatta.

– Maradj!

Caim Liana fölé hajolt.

– Tessék?

– Ne menj! – A lány erőlködve nyelt egyet. – A hang. Nem valódi. Csak csábít…

Caim lekapart egy marék havat a falról, és egy csipetnyit a lány ajkaihoz tartott. Liana mohón beszívta a szájába. Miközben tovább evett, a rejtek előtti magányos szűkölés nem szűnt. Vajon mi várta Caimot odakint? A választ a zsigereiben érezte, noha magának sem akarta beismerni ezt.

Liana a kezére kulcsolta az ujjait. Szeme félig csukva volt és lilás foltok szegélyezték. Ahogy lenézett rá, Caim hagyta, hogy tekintete végigfusson ajka kontúrjain, és elképzelte, mennyire lágy lehet az érintésük. Liana nyíltan bámult vissza rá, ahogy odanyúlt és megérintette a férfi arcát. Könnyű lenne, belebolondulnia, beleveszni a szemébe és a testébe, és egy éjszakára elűznie a benne lakozó démonokat. A szenvedély úgy gerjedt fel benne, akár a tomboló vágy, hogy gyilkoljon.

Caim lassan hátrakuporodott a sarkára. Liana összeráncolta a szemöldökét, de egyetlen szót se szólt. Caim hálás volt neki ezért, mert nem tudta, mit tett volna, ha a lány nem hagyja annyiban a dolgot. Valószínűleg gyáván kirohantam volna és halálra fagyok.

Nagyot sóhajtva leült a lány mögött, és átkarolta a derekát. Liana nem ellenkezett, Caim pedig igyekezett a hóra – a hidegre, a hideg hóra – gondolni, ahogy a lány hátracsusszanva közelebb simult hozzá. A szél vadul csapkodta apró menedéküket. Mérföldekre ők lehettek az egyedüli eleven lelkek a környéken, valahol az úttalan rengeteg közepén, de amíg éltek, volt remény. Caim hagyta, hogy ez a gondolat megmelengesse, és magukra húzta átnedvesedett köpönyegét. Elvesztette minden uralmát a dolgok felett. Még mielőtt összeakadt ezekkel a műkedvelő felkelőkkel, minden egyszerű volt, most pedig nehezére esett megszabadulnia tőlük. Valahányszor megpróbálta otthagyni őket, valami újabb akadály került az útjába. Ezzel kell megfizetnem talán a rengeteg gonoszságért, amit életemben tettem? Kit, merre jársz?

Odakint elhallgatott a panaszos hang.

HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET

aim rácsapott az arcán mászó rovarra, és felnyögött, amikor éles fájdalom hasított bele a tenyerébe. Kinyitotta a szemét.

Az üregben feküdt, amit a hóban ásott. Liana összegömbölyödve simult hozzá. Testének melege az utolsó olyan alkalomra emlékeztette Caimot, amikor ennyire közel érezhette magát egy nőhöz. Lassú mozdulatokkal, nehogy felébressze a lányt, odébb csusszant mellőle, majd felült.

Fátyolos napfény rajzolta ki menedékük körvonalait. Az ágak végei átnyúltak a rájuk boruló kivájt tetőn. Arról, amit félálomban rovarnak vélt, kiderült, hogy az arca oldalán végighúzódó gyötrő viszketés. Ujjbegyével óvatosan megérintette a bőrt. A sebek gyógyultak, de a sebhelyek förtelmesen fognak mutatni. Vagy jól, a nézőponttól függően. A sebhelyek távol tartották az útjukba akadó, beléjük kötni igyekvő gonosztevőket, és a nőknek is imponáltak. Legalábbis némelyiknek. Az olyanoknak, akik szívesen hemperegnek egyet a hóban egy magafajta férfival.

Caim elővette jobb kéz felőli kését. A penge a markolattól a hegyéig megperzselődött. Végighúzta ujját a fémen, és miriádnyi apró csorbulást érzett. Tönkrement. Egy remek tőrt vesztegetett el, ráadásul még azzal sem vigasztalhatta magát, hogy megölte azt, akire ráemelte. Caim ajka megrándult a boszorkány gondolatától, bármi volt is a nő. Még ennyit sem tudott, csak azt, hogy távol kell tartania magát tőle, most és mindörökre. Így is épp elég gondja volt. Egy pillantást vetett Lianára, de a lány még mindig aludt.

Caim elrakta a kést, és felemelte a kezét. Tenyerén és az ujjain vörös és puffadt volt a bőr, mintha megégett volna. Miközben a felhólyagosodott bőrt vizsgálgatta, alkarja lüktetni kezdett. Caim lehúzta a zekéjét, és felhajtotta az ingujját. Önkéntelenül is felszisszent a látványtól. A karjára tekert kötésen mindenfelé sárga és vörös foltok ütöttek át. Már azelőtt érezte a bűzét, hogy nekilátott letekerni a vászoncsíkot. Alatta gennyedző és vértől szivárgó nyers húst talált. Caim megszorította az izmait, amitől a seb még szélesebben szétnyílt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Orvosnak nem tudta megmutatni, még egy valamirevaló borbélynak sem, a gyógyfüvekről pedig gyakorlatilag semmit sem tudott. Ha a seb még tovább fekélyesedik, akár az egész karját elveszítheti.

Caim a hóbuckának vetette a hátát, és azon tanakodott, mitévő legyen. Megpróbálhatja ismét kiégetni a fertőzést, de ehhez tűzre lenne szüksége. Felpillantott, és meghökkentette a menedék mennyezetéhez tapadó rengeteg árny látványa. Eddig észre sem vette őket, de most az eszébe ötlött valami. Korábban már működött; talán ezúttal is működni fog. Caim felnyúlt megégett kezével, és elkapta az egyik árnyat. Dermesztő hideg járta át sérült kezét, ahogy az árny az ujjai között tekergőzött. Ez őrültség. Halvány fogalmam sincs arról, hogy mit csinálok. Mielőtt meggondolhatta volna magát, Caim a tátongó sebbe nyomta az apró sötétséget. Levegőért kapott, amikor az árny fészkelődni kezdett a húsában. Egy pillanatra éles fájdalmat érzett. Aztán, amikor épp hozzáfogott volna, hogy kibányássza onnan, megszűnt a fájdalom. Caim döbbenten dőlt hátra. A vérzés elállt. Megint megmozgatta karjának izmait. Már nem sajogtak annyira. Akaratlanul felhorkantott, amire Liana is felriadt.

Caim gyors vállmozdulatokkal visszavette a zekéjét, és a lány fölé hajolt. Eltűnődött, vajon az árnygyógyítás nála is működne-e, de úgy tűnt, a fejbőréhez tapadt megalvadt vér kérge alatt bezárult a seb. Amikor megérintette a vágást, Liana felpillantott rá.

– Milyen csend van – szólalt meg.

Caim hátrébb húzódott.

– Gondolom, már elvonult a vihar. Hogy érzed magad?

Liana egy kis segítséggel felült. Kezét Caim kezében hagyta.

– Nem olyan rosszul, mint tegnap este. Kissé fáradt vagyok. Egy kis harapnivaló jót tenne.

Szavai hallatán megkordult Caim gyomra. Neki is elkelt volna némi elemózsia, de reménye sem volt rá, hogy egyhamar tisztességes ételhez jusson. Mielőtt megkérdezhette volna tőle, a lány már a zsákjában kotorászott a kabátja alatt.

– Ezt tudom felajánlani.

Feltartott egy vászoncsomagot, benne egy hasáb pácolt szalonnával. Az illatától összefutott Caim szájában a nyál.

– Ha lenne tüzünk, ahol megsüssük – mondta.

– Miért?

Liana leharapott egy jókora darabot az egyik végéből, mielőtt átnyújtotta neki. Caim megpróbálta maga elé képzelni Zefit, ahogy mellette ül a jeges havon, és félig fagyott szalonnát falatozik, de a puszta ötlet teljes őrültségnek tűnt. Ebben a pillanatban valószínűleg még mindig ágyban lehet, és öltözködéssel és virágrendezéssel teli hosszú nap várja. Miért is kellett északra jönnie?

Caim egyetlen harapással befalta a maradékot. Miután a zekéjébe törölte zsíros ujjait, az odú kijárata felé fordult. Szinte teljesen elzárta a frissen hullott hó, csupán a tetején mutatkozott egy darabka szabad ég. Amikor kikémlelt, fehér függönyt látott maga előtt. Mindent a hó szemkápráztató ragyogása lepett el. Caim felhúzta köpönyege kámzsáját, és nekilátott, hogy kiássa magukat. Mire kikaparta a kijáratot, Liana végzett a reggelijével, és négykézláb másztak ki együtt.

A levegő jéghidegnek hatott a búvóhelyük viszonylagos melege után. A hó combközépig ért Caimnak, ami jelentősen megnehezíti majd a haladást. A hegytetők dülöngélve sorakoztak előttük a szemhatáron, csipkés gerincük friss porhóba burkolózott.

– Tudsz járni? – kérdezte a lánytól.

– Igen, azt hiszem.

– Szóval merre?

Liana körbenézett, tekintete a hegyeken állapodott meg, végigpásztázta a vonulatot. Végül a középső csúcsra mutatott, amely egyben a leghatalmasabb is volt.

– Arra. Egy kissé keletre a hegy tetejétől.

Caim egy pillanatig elgondolkodva szemlélte.

– A vár?

A lány halványan elmosolyodott.

– Fogalmam sincs, hova máshova mehetnénk, idekint a szabadban pedig nem sokáig bírnánk.

– Nekem megfelel.

Caim megindult arra, amerre a lány mutatott. Ő ment elöl, csapást vágva a hóban. Csak lassan tudtak haladni, ennek ellenére sikerült elfogadható tempót diktálnia. Pár lépésenként hátrapillantott, hogy megnézze, Lianával minden rendben van-e, de a lány szorosan követte, nem maradt le és nem panaszkodott. Mindössze azzal jelezte, hogy fázik, hogy felhúzta a kabátja csuklyáját, és csak a szeme és az orra látszott ki a prémszegély köréből.

Miközben a nap lassanként felhágott a borongós égre, Caim arra összpontosított, hogy tartsa a helyes irányt, ami mindegyre nehezebbnek bizonyult, ahogy az erdő fokozatosan sűrűbbé vált köröttük. Valahányszor úgy érezte, túlságosan délnek fordultak, kiigazított. Ruhája alatt verítékréteg borította, ám a lába, amit vastag hókéreg borított, teljesen elgémberedett.

Caim épp kopár bokrok csoportján nyomakodott át a mögöttük lévő széles tisztásra, amikor a térde valami keménybe csapódott bele.

– Picsába!

Benyúlt a hóba. A keze szilárd felületbe ütközött. Liana beérte Caimot, aki egy részen lesöpörte a havat, mely alól alacsony kőfal bukkant elő. A fal túloldalán mindenfelé hatalmas hófedte buckák emelkedtek ki a földből.

– Úgy néz ki ez a hely… – szólalt meg Liana, aztán megváltozott az arckifejezése.

– Mi az?

Valami nem volt itt rendjén. Caim a késéért nyúlt, miközben lehúzta Lianát a hóba. A lány a szájához szorította a kezét, ujjai között fojtott hang szűrődött ki. Caim döbbenten eszmélt rá, hogy sír.

– Mi a baj?

Veszélynek nem látta jelét, habár a környéken halálos csend uralkodott.

Liana a fejét rázta.

– Ez a hely… Jolietnek hívták. Apámmal minden tavasszal eljöttünk ide, hogy kereskedjünk.

Caim végigpásztázta tekintetével a tisztást. Először azt hitte, hogy a lánynak látomásai támadtak, talán a fejét ért ütés miatt, aztán alaposabban megszemlélte a hófedte halmokat. Az ott egy kunyhó maradványa lehet. Amaz egy kissé nagyobb, talán bolt volt valamikor, a középső sík terület… esetleg a falu főterének szomszédságában. Ahogy lassanként összeállt a kép, Caim füstszagot érzett, de régebbről valót. Bármi zajlott is le itt, az már a múlt, napokkal vagy hetekkel korábban történt, a pusztítás nyomait pedig elfedte a hó.

– Kikerülhetjük – javasolta, hogy megóvja a lányt a felszín alatt rejtőző, ki tudja, miféle szörnyűségektől.

– Nem, látni akarom.

Liana fel akart állni, de Caim elkapta a lány karját.

– Várj! Itt már nincs mit tenni.

– De igen – felelte Liana. – Van.

Kiszabadította magát, aztán átvetette a lábát a falon. Caim a helyén maradt, miközben Liana a hóban gázolva megindult a tisztás közepe felé. Aztán megbotlott valamiben, és lehajolt, félresöpörte a havat. A fájdalmas jajkiáltásra Caim átugrott a falon, és rohanva utána eredt.

Amikor rátalált, a lány a hóban térdepelt valami mellett. Caimnak csupán egyetlen pillanatba telt felismerni, hogy egy holttest az. Liana addigra letisztította a nő arcáról a havat, a hosszú vörös haj szálai jégkristályoktól tapadtak össze. Mellkasából csigavonalban futó sárga tollú nyílvessző állt ki. Úgy tűnt, az állatok már nekiestek a tetemnek. A nő arcáról tépett bőrdarabok lifegtek, mezítelen vállából és karjából pedig jókora cafatokat martak ki.

– Alyssének hívták – mondta Liana olyan halkan, hogy Caim alig hallotta.

Caim lehajolt, és a lány karja alá csúsztatta a kezét, aztán felhúzta őt.

– Nem maradhatunk itt. A gyilkosok a közelben is lehetnek.

– Északiak.

Caim lepillantott a nyílra. A tollazat összetéveszthetetlen volt.

– Már láttál ilyet.

Liana bólintott, arcán könnyek csorogtak végig.

– Két nyárral ezelőtt jöttek ide a hegyekből. Mindenkit megöltek, akit csak találtak.

Caim körbehordozta a tekintetét, próbálta megérteni a dolgot.

– És a herceg tűri, hogy a népét így lemészárolják?

De Liana már otthagyta, beljebb baktatott a lerombolt faluba. Caim a legkülső halmokat kerülte meg. Egy magasabb dombocska mögül olyan vérengzés látványa tárult elé, amihez foghatót még sosem látott. A testeket karóba húzták, kicsavart végtagjaik ernyedten konyultak a föld felé. Egyikük sem tűnt tíz évesnél idősebbnek. Ketten szinte még csecsemők voltak. Ábrázatuk iszonyatosnak hatott. Caim el tudta képzelni halálsikolyaikat. Aztán a tetemek mögé pillantott, és keze fájdalmasan ökölbe szorult. Egy hosszú ház egyik fala állt tőle néhány lépésnyire. Négy holttestet tűztek fel hasonlóképp a falra, szemben a gyerekekkel. Pucér testükön fagyott vércsíkok futottak le a szétmarcangolt húsból, ahol egykor a mellük volt. Felmetszett hasukból kitüremkedtek a belek. Édesanyák, akiknek végig kellett nézniük gyermekeik legyilkolását, majd még a kegyelmesen gyors halált is megtagadták tőlük.

Caim szájába keserű epe tolult. Rengeteg embertelenséget látott már a saját szemével, többek között legjobb barátja, Mat meggyilkolását, de ehhez foghatót soha. Ez túlment a rablóhadjáraton, a háborún. És ez történik szerte ebben az országban.

Elképzelte Kit hangját. Ők a te néped, Caim. Az édesapád népe. Valóban hátat tudsz fordítani nekik? És ha igen, mi válik majd belőled?

Az iszonyat haragba fordult benne, aztán fékezhetetlen dühvé erősödött. Alaposan szemügyre vette az elé táruló látvány minden apró részletét. Ez ellen harcolt Liana népe.

Mögötte megroppant a hó. Caim feltartóztatta Lianát, mielőtt a lány megpillanthatta volna az öldöklés áldozatait. Liana nem kérdezte miért, csak hagyta, hogy Caim másik irányba vezesse. Miközben átvágtak a tisztáson, Caim elképzelte maga körül a halottakat, a szűz hóval takart több tucat tetemet. Tavasszal az egész hely egyetlen sírgödörré változik majd. Bogarak rajai lepik el a felpuffadt, ám alig néhány hete még eleven és lélegző testeket, lakmároznak belőlük és lerakják bennük a tojásaikat. Ahogy közelebb értek a falut szegélyező fák sorához, Caim kaparó hangra lett figyelmes fél szívveréssel azelőtt, hogy sötét alakok bukkantak elő a lombok közül. Hó lepte be nehéz köpönyegük kámzsáját. Előrántott fegyvereiken fény csillant. Összesen hét férfi, hacsak nem rejtőzött valahol még néhány. Caim négy íjászt számlált közöttük, nyilaikkal mind rá céloztak, Liana megdermedt mellette.

– Ne moccanj! – súgta oda neki Caim.

Miközben Liana mozdulatlanul állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, Caim arrébb helyezte a súlypontját a lánytól. Ha az íjászok rálőnének, nem akarta, hogy véletlenül Lianát találják el. Egy apró lépést tett, aztán hátranyúlt a suete késéért.

– Még egy lépés, kölyök – szólalt meg az egyik alak –, és varjak vacsorája leszel.

Caim keze rászorult a markolatra.

HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET

efi pislogott a jégvirágos ablakokon beszűrődő gyenge fénytől, miközben könnyek gördültek le az arcán. Nem vette a fáradságot, hogy letörölje őket. Megnyugtatták valamiképp. Ő volt a császárnő. Sírhatott, ha akart.

Klav doktor csak pár perce lépett ki Zefi hálókamrájából, a híreit azonban nem vihette magával. Miután távozott, Amelia benézett hozzá, de Zefi intett neki, hogy nincs szüksége rá. Utolsó emlékként az maradt meg benne, hogy Hubert karjába ájul, és ez volt az első gondolata, amikor öntudatra tért. Nehezen tudta elképzelni, hogy bármi kínosabb lehetne ennél. Aztán belépett az orvos, és a szégyenérzet félelembe csapott át, mely mélyebbnek és áthatóbbnak bizonyult bárminél, amit korábban megtapasztalt. A tény, hogy mégsem mérgezték meg, nem jelentett vigaszt.

Mély lélegzetet véve ellökte magát az ágyról. Maga öltözött fel, nem akart a szolgálókkal vesződni. Idő kellett neki, hogy gondolkodhasson, hogy értelmet leljen az összevisszaságban, amivé mostanra az élete vált. Ehelyett Hubert jutott neki.

– Felség – fogott hozzá mondandójához, amikor a szobába lépett –, nagy megkönnyebbülés látnom, hogy már fel tudtál kelni. Már a legrosszabbtól tartottunk a rohamod után.

Tartottunk? Hát persze. Nem kettesben voltak, amikor elájult. Zefi az éjjeliszekrényhez ment, és egy kis vizet öntött a tenyerébe, hogy az arcára paskolja. Körülnézett, hol talál egy kupát.

– Hubert, ezzel kapcsolatban azt szeretném, ha mindenkinek azt mondanád, hogy a gyomromat csaptam el valamivel, de már jól érzem magam.

– Természetesen. Az udvar örömmel fogadja majd a hírt.

Amikor felidézte magában az utolsó trónterembeli audienciáját, Zefi kétségesnek érezte, hogy így lenne, különösen Lady Philomena esetében. Könnyen el tudta képzelni őt, ahogy a hatalmas katedrálisban térdepel a szentek és angyalok előtt, és császárnője idő előtti elhalálozásáért imádkozik.

– És ha már szóba jött – folytatta Hubert –, a haditanácsot ma délutánra hívtam egybe, ha esetleg úgy éreznéd, hogy jelen tudsz lenni.

Zefi alig hallotta, amit mondott. A fejében mindenféle más gondolatok kavarogtak, önmagán, Caimon és a kettejük jövőjét illetően. Ha lehetséges ilyen jövő.

– Elnézést, Hubert. Igen, ott leszek. Még mindig egy kissé…

Hubert közelebb hajolt hozzá.

– Felség, minden rendben van? A doktor azt mondta, a legjobb egészségnek örvendesz, igen?

Zefi beharapta az alsó ajkát. Nem sokkal korábban úgy döntött, hogy megtartja magának az információt, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Legalábbis addig, amíg már nem lehet tovább rejtegetni az igazságot. Most, hogy itt állt, immár nem tudta magában tartani a problémát, olyasvalaki előtt leplezni, aki oly sokat kockáztatott már azért, hogy támogassa őt, amióta a trónra lépett. Tartozott neki annyival, hogy elárulja az igazat. Mély lélegzetet vett, aztán összekulcsolta maga előtt a kezét, hogy ne remegjen.

– Hubert. Tudod… gyereket várok.

Figyelte, ahogy gyors egymásutánban váltják egymást a különféle arckifejezések. Előbb zavart látott rajta, ami fokozatosan tagadásba váltott, végül pedig a vegytiszta rémület vette át a helyét. Zefi maga is ugyanígy reagált, amikor közölték vele a hírt. Alaposan kikérdezte a doktor, mielőtt az méltóságteljes magabiztossággal kijelentette, hogy ítélete kétségbevonhatatlan. Zefi csak azután tudott belegondolni ebbe, hogy a távozása előtt megeskette az orvost, hogy egy szóval sem árulja el senkinek. Miután látta, hogy valaki más fejében fordulnak meg ugyanezek a gondolatok, jobban fel tudta fogni a helyzetet. Anya leszek.

– Ahm… – Hubert nyelt egyet és megint nekiveselkedett. – Felség, tudom, hogy tapintatlanságnak tűnhet, de meg kell kérdeznem. Ki az… ah…

Zefi összeráncolta a szemöldökét, aztán dühödt pír futotta el az arcát, amikor rájött, hogy mire próbál utalni a főkamarás.

– Caim gyermeke, Hubert. Mégis, ki más jöhetett volna számításba?

– Igen, persze. Bocsáss meg! Nem tudtam… meglepetésként ért a hír.

– Semmi gond. Egy kissé engem is meghökkentett, amikor megtudtam. Azt hiszem, megrémítettem Klav doktort, amikor várbörtönnel és béklyókkal fenyegetőztem.

Hubert végiglépdelt a szobán.

– Természetesen meg kell tennünk az előkészületeket. Ki kell választani a nevelőnőt. A régi szalont át lehetne alakítani gyerekszobává…

– Hubert! – Zefi elmosolyodott. – Nyugalom! Megoldjuk.

A főkamarás beleegyezőn biccentett, ahogy az ellenkező irányban is végigsétált a szőnyegen.

– Haladéktalanul értesítenünk kell a minisztereidet. Ez a gyermek lesz a trónörökös. És nem szívesen említem, de emiatt újfent felmerül a, hmm, családi állapotod kérdése.

Zefi az ajkába harapott, és úgy érezte, mindjárt megfojtja Hubertet. Ehelyett keresett magának egy porceláncsészét, és megtöltötte vízzel.

– Figyelmeztettelek, hogy ezzel a témával ne hozakodj elő, főkancellár uram. És nyugodtan közölheted ugyanezt az udvarral is!

– De…

– Caim! – Zefi önkéntelenül is felemelte a hangját, habár az ajtó nyitva maradt. Nem törődött vele. – Vagy Caimhoz fogok hozzá menni, vagy senkihez. Megértetted?

Hubert szemöldöke a homloka közepéig felszaladt.

– Igen.

Zefi félresimított egy elszabadult tincset az arcából.

– Jól van. Most kérlek, hagyj magamra egy kicsit! Szólj az udvarhölgyeimnek, hogy egyedüllétre vágyom.

Hubert szertartásosan meghajolt, és távozott a szobából. Zefi az ablakhoz fordult, és ivott egy kortyot a csészéből. A víz langyos volt, de jólesett kiszáradt torkának. Odakint szürke felhők foltozták az égboltot, hónak azonban egyelőre semmi jele sem mutatkozott. Zefi megérintette a hasát. Caim vajon örülne? Vagy csalódott lenne? Visszagondolt az egyetlen együtt töltött éjszakára, arra az estére, amikor Caim elmondta neki, hogy Othirba készül. Akkor még abban reménykedett, hogy sikerül lebeszélnie őt. Aztán napokig sírt, miután kudarcot vallott. Kizárólag Hubert értette, hogy miért. És most egy gyermek növekedett benne.

Alattomban újabb gondolat férkőzött a fejébe, és eszébe juttatott egy másik, egy rémséges éjszakát. A Kas kunyhójában töltött éjt, amikor a Szent Testvériség eljött érte. Újra maga előtt látta Markus félig beforrt sebekkel borított arcát, és felrémlettek a kezei, amelyekkel őt érintette. A csésze kicsúszott Zefi ujjai közül. A széttörő porcelán csörömpölése töltötte meg Zefi fülét. A szoba hirtelen forogni kezdett körülötte.

Miközben kinyílt az ajtó, és a szobalányai siettek be rajta, egyetlen gondolat lüktetett a fejében.

Mi van, ha mégsem Caim az apa?

Caim szíve hevesen kalapált, ahogy négy bronz nyílhegy irányult a mellkasára. Harci pózba ereszkedett. A csuklyás alakok laza ívben szétszóródva vették körül. Caim elméjével az árnyakat kezdte keresni, és hirtelen bizsergés futott végig a hátán. A kard.

– Gaelan! – kiáltotta Liana, és szaladni kezdett az egyik alak felé.

Caim meglazította hüvelyében az egyik kését, de a lány a férfira vetette magát. Vaskos karok emelkedtek, hogy vadul átnyalábolják őt.

– Caim. – Liana kihámozta magát a férfi öleléséből. – Ő itt az unokatestvérem. Gaelan, bemutatom Caimot.

Hátrahúzták a csuklyákat, kíváncsi tekintetek meredtek rá. A férfiak azokra a lázadókra emlékeztették Caimot, akik Hagan házából hurcolták el: nagydarab, erős csontú férfiak, akik otthon érezték magukat a vadonban. Caim pontosan tudta, milyennek láthatják most: szakadt ruha, csúf sebhelyek, mindenét alvadt vér borítja. Így aztán, amíg Liana elmagyarázta, ki ő, és mit keresnek idekint, tőlük pár lépés távolságra tanulmányozta maga előtt a tájat. A lankás domboldal, amelyen haladtak, egyre meredekebbé vált, ahogy közeledett a hegyvonulathoz. A talajt redők és kisebb bakhátak tarkították. Könnyen el lehetne tévedni ezen a vidéken. Hirtelen újféleképpen sebezhetőnek érezte magát. Lehetséges, hogy errefelé született, a táj mégis idegennek hatott neki.

A lázadók közül ketten megfordultak, és rögtönzött hótaposókkal a lábukon megindultak felfelé a domboldalon. Ügyes. Alig hagynak nyomot maguk után.

– Elkísérnek minket a várig – jelentette be Liana.

Az unokatestvére felvonta bozontos szemöldökét, de nem ellenkezett.

– Csodás – felelte Caim. „Elkísér” alatt persze azt értették, hogy „őrizetbe veszik” őket, egészen pontosan őt.

Liana megindult Gaelan oldalán, de kis idő múlva hátra maradt, hogy Caimhoz csatlakozzon.

– Rákérdeztem, de nem látták a többieket.

Hangjából egyértelműen kiérződött az aggodalom.

– Az a hóvihar nyilván beterítette az egész környéket. Keegan egészen biztosan jól van. Erős fiú.

Liana bólintott, és tovább lépkedett mellette. Erős nő, elbűvölő arcú és alakú. Egy napon nagyszerű feleség lesz belőle. Valaki másé.

A felderítők felvitték őket egy kanyargós hegygerincen, majd leereszkedtek egy sekély szurdokba. Az erdő egyre ritkásabbá vált köröttük, a hótakaró viszont fokozatosan vastagodott. Ott, ahol már derékig ért, Caim a kezénél fogva szinte maga után húzta Lianát, habár a lány erősködött, hogy egymaga is elboldogul. Kevés híján két gyertyarovásnyi ideig haladtak így felfelé a középső hegy oldalán, míg Caim már verítékben úszott a bőrök alatt. A hóban gázolástól kimerülve örömmel nyugtázta, hogy a vezetőik megállnak pihenni.

Amikor ő meg Liana beérték őket, Gaelan a fejével a kaptató felé biccentett.

– A vár ott áll előttetek. Mi visszatérünk az őrhelyünkre.

Liana gyorsan megölelte.

– Köszönöm, kuzin. Ti mikor jöttök fel?

– Mához két napra, ha nem romlik el az idő. Ha mégis, Killian ezzel az ürüggyel fog kint hagyni minket a következő váltásig.

A lázadók távoztával Caim felbámult az előttük felfelé vezető útra. A szurdok itt már mélyebben bevágódott a két bakhát közé, aztán teljesen eltűnt a hegyoldalban. Kiváló hely egy rajtaütéshez. A bakhátakról remek kilátás nyílt az egész útra; az őrszemek jóval azelőtt láthatják a közeledőket, hogy azok idáig eljutnának. Tekintetével végigpásztázta azokat a helyeket, ahol figyelőket állítana fel.

Liana nem várta be, így Caim kénytelen volt utána eredni. A szurdok falai szerencsére megóvták a helyet a tomboló vihartól, és ezért a hó itt alacsonyabban állt, mint a környező vidéken. Mire a szűk átjáró tetejére értek, a porhavat fedő jeges kéreg már csak a bokájukig ért, de Caim jóformán észre sem vette ezt, ahogy előre szegezte a tekintetét.

A kanyon egy fenséges völgybe futott le, amely a ködbe burkolózó csúcsok közé simult bele. Meredek hegyfalak hullottak alá mindkét oldalon több mint százötven méter mélységbe. Örökzöldek csoportjai között hófedte mezők fulladoztak a rothadó csalitos aszott vázaitól és a csökött fáktól. Egy helyütt kőhalom nyúlt ki a kanyonból, akár egy sziklaököl. Itt-ott egykor büszke falak és szögletes bástyák körvonalai bukkantak elő a hólepel alól. Egy erődítmény, vagy annak romjai. Közel sem nyűgözte le annyira, mint remélni merte. A jégbe és elsorvadt repkénybe burkolózó magányos védvár több évszázadosnak tűnt.

– Ezt szokta Caedman úgy emlegetni – szólalt meg Liana –, mint a szabadság utolsó bástyáját Eregothban.

Caim magában morgott, ahogy követte a lányt a köves ösvényen. Érkezésük nem maradt észrevétlen. Mielőtt a lejtő feléhez értek volna, emberek csoportja lépett elő a fák közül, és gyűlt a csapás végéhez. Mindegyikük lándzsát tartott a kezében, a derekukhoz szíjazva pedig még több fegyvert viseltek. Caim egyetlen nőt sem látott közöttük, de a pagonyban akár egy kisebb sereg is elrejtőzhetett.

Caim megállt Liana mellett, amikor a csapat egyik tagja, egy idősebb férfi előrelépett. Hosszú, ősz haját hátul, a tarkójánál összekötve viselte. Habár jócskán túl volt élete delén, elég erősnek tűnt, hogy akár egy medvével is megküzdjön. És én pontosan tudom, milyen érzés ez.

– Látlak téged, Hagan leánya – mondta erős, öblös hangon. – De kit hoztál ide magaddal?

– Ő Caim, egy barátunk.

A csoport vezetőjének szeme az olvadó hó hűvös kékjére emlékeztetett.

– Ismered a törvényeinket. Nem hozhatsz ide idegeneket, Liana. És akik ránk találnak, többé nem távozhatnak innen.

Caim kényelmetlenül toporgott, egyáltalán nem tetszett neki ez a hangnem.

– Ő nem idegen – jelentette ki Liana. – Nimeából érkezett, hogy segítsen megvívni a harcunkat.

A csoport hátulján álló torzonborz hústorony károgva felkacagott, és köpött egyet.

– Nimeából nem érkezik segítség.

– Ramon is így hitte – válaszolta Liana –, amíg Caim nem harcolt az oldalán a gutherni börtönben. Ő segített kiszabadítani Caedmant.

– Caedman hol van? – kérdezte a vezér.

Caim Lianára pillantott. Mit mondjanak nekik? Ha elárulják az igazat, itt helyben meglincselhetik, márpedig nem azért jött, hogy birokra keljen az itteniekkel. No de hogyan győzze meg erről őket?

– A többiek hozzák utánunk – felelte Caim. – Megsebesült.

– Megkínozták. – Az idősebb férfi úgy mozgatta az állkapcsát, mintha valami keserűt rágcsált volna. – Hallottuk a szóbeszédet, habár nem akartunk hinni neki.

A többieket láthatólag lehangolta a hír, és Caim megértette az elkeseredésüket. Caedman jóval többet jelentett nekik a vezérüknél; ő adott nekik hitet. Nélküle mindössze egyszerű gazdák és pásztorok csapata maradtak.

– Ha nem romlik el az idő, holnapra ők is ideérnek – mondta Caim, és remélte, hogy nem téved.

A vezető bólintott.

– Caim, ugye? Én Killian vagyok, az Indrig klánból.

Liana Caim vállára tette a kezét.

– Elfáradtunk az úton. Beléphetünk?

– Pihenjetek csak. – Killian intett, és a férfiak szétváltak, hogy utat adjanak. – Holnap majd beszélünk.

Miközben követte Lianát a lázadók sorfala között, Caim magán érezte a tekintetüket. Ismét ő volt a kívülálló. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő után megszoktam már.

Liana végigvezette az erdei és bálványfenyők közötti szűk csapáson. Az út egy kiszögellő sziklaperem alatt ért ki a fák közül, és kaptatóként haladt tovább a málladozó falakban nyíló résig. Odabent széles külső várudvarba jutottak. Gyalulatlan fából ácsolt, fenyőágakkal lefedett hosszú házak álltak közvetlenül a külső falak mellett. Az udvarban néhányan, főként asszonyok és gyerekek serénykedtek és játszadoztak. Caim a feléje vetett pillantásokról tudomást sem véve követte Lianát egy kunyhóhoz, amely az udvar egyik sötét sarkában állt magányosan. Az ajtó előtt felhalmozódott a hó, az épület régóta lakatlannak tűnt, de Liana tétovázás nélkül belépett. Odabent sötétség honolt. A padló levelekkel volt felszórva, a szél kisebb buckába fújta a havat a hátsó falnál. Liana nekilátott, hogy vékony tűzifát válogasson ki egy rakásból.

Caim csakhamar a ropogó tűz mellett ült, fatányért tartott az ajkához, és forró zabkását kanalazott be a szájába. Addig nem is tudatosodott benne, mennyire kiéhezett, amíg Liana főzni nem kezdett. Amikor kiürült a tányér, a gyomrában tátongó üresség pedig némileg megtelt, leheveredett a gyékényfonatra, amely a kunyhó padlóját borította. Föld és füst illata töltötte meg a levegőt. Akár abban a pillanatban képes lett volna elszenderedni. Voltaképp azon kapta magát, hogy lecsukódik a szeme, és kényszerítenie kellett magát, hogy nyitva tartsa. A szűk szoba túlsó végében Liana kanalazta az ételt a saját tányérjából. Viselkedése egészen megváltozott, mióta beléptek a kis lakba. Míg korábban erősnek és magabiztosnak mutatkozott, kíméletlenül kimondta a véleményét, most szerénynek tűnt, majdhogynem mintha cselédlányként szolgált volna ura házában, Caimnak pedig fogalma sem volt, miért. Ő nem adott okot ilyesmire. Legalábbis úgy hitte, hogy nem.

– Ki lakik itt? – kérdezte.

Liana felpillantott a tányérjából, de nem mert a szemébe nézni.

– A bátyám, amikor erre jár.

A kunyhóban nem voltak bútorok, csupán néhány evőeszköz és edény, egy halom gyújtós és a csúcsos tetőről lelógó néhány tárgy. Ezek egyike színes tollak kötege volt, amit kifehérített állati csontra emlékeztető valamihez erősítettek. Caim az oldalán fekve bámulta.

– Nemsokára ide kell érnie – mondta.

Liana kurtán biccentett. Caim kivárt pár szívverésnyi időt. Miután semmi válasz nem érkezett, úgy gondolta, megkérdezi, mi a gond, de Liana megelőzte azzal, hogy felállt. Kezében a tányérokkal kilépett a kunyhóból.

Caim sóhajtva a hátára hemperedett. Túl fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje a dolog. Lehunyta a szemét, de megnyugtató sötétség helyett fehér síkságot és a hóban kiterített tetemeket látott maga előtt. Szorosabban összehúzta a kabátját, és közelebb araszolt a tűzhöz.

HUSZONHATODIK
FEJEZET

Caim teste megfeszült, amikor a lány ajkai a szájához értek, de oly puhán csókolt, hogy Caim izmai végül ellazultak, ő pedig visszahanyatlott a párnákkal teli, széles ágyba.

A lány selymes haja az arcába hullott, végigsimította a nyakát, Ujjai tűzforró nyomokat hagytak mezítelen bőrén. Testének illata elkábította Caimot, aki képtelen volt összeszedni a gondolatait, vagy bármivel törődni. Pontosan erre vágyott, erre és semmi másra.

– Caim – suttogta a lány. – Légy az enyém!

A vér vadul lüktetett halántékában, ahogy kipréselte magából a választ.

– Már az vagyok. A tiéd vagyok.

De a lány elvette róla a kezét, és hideg szél söpört végig Caim testén. A lány után nyúlt, de az kicsúszott a kezei közül.

– Caim, gyere el értem! Keress meg!

Caim felült, amikor hirtelen széllökés tépte szét a leheletfinom selyembaldachint. Mindenre sötét köd ereszkedett. A lány hangja távolinak hatott, mintha a világ túlsó feléről hívta volna őt.

– Caim… gyere el értem!

– Kit!

 

aim rémülten felriadt.

Időbe telt, mire rájött, hol van. A feje fölé boruló tető egy pillanatra egy erdei kunyhót idézett az emlékeibe, innen messze délre. Aztán eszébe jutott a börtön, a tusakodás, a boszorkány.

A hóban kiterített testek sora.

Megdörgölte a szemét, és felült. Kit meg ő? Honnan jöhetett ez az ötlet? Nem mintha nem lett volna kellemes az álom, de mégis… Hol lehetett a lány? Miután a börtönben meghallotta a hangját, azt hitte, Kit hamarosan előkerül, de azóta napok múltak el, és a lánynak híre-hamva sem volt. És ami még ennél is rosszabb, Caim kezdett hozzászokni a hiányához.

A padló mintha jéggé fagyott volna alatta. A kemencében jó ideje kihunyhatott a tűz, Lianának pedig nyoma sem volt.

Caim nyújtózott egyet, és felnyögött az egész testét támadó fájdalmak seregétől, aztán felállt. A karja jobban volt már. Sokkal jobban. Feltűrte a zekéje ujját, csipkés szélű lyukra számított. Ehelyett a bőr már teljesen beforrt. A gyulladt sebkörnyék sárgasága is eltűnt. Őrület. Miféle trükkökre képesek még vajon az árnyak? Aztán eszébe jutott, miféle dolgokat volt képes elérni Levictus a mágiájával, mint amikor bevetette az ébenfekete kígyót, amely a saját otthonában támadt rá. Talán szerencsésebb, ha nem tudom.

Caim odament a mosdóvödörhöz. Miután széttördelte a víz felszínén a fagyott réteget, belenyomta kezét a jéghideg vízbe, megmosta az arcát és a nyakát, majd meggémberedett ujjaival a hajába túrt. Keresgélni kezdett, hátha talál valami elemózsiát, de csak egy aszott, félig megfagyott körtére sikerült ráakadnia. Aztán felcsatolta a késeit, és vállával kilökte az ajtót. Mostanra ismét eleredt és dagadt pelyhekben hullott a hó. Caim beleharapott a körtébe.

A külső várudvar védve volt a széltől, a levegőt azonban csontig hatoló hideg hatotta át. Lélegzete fehér párafelhővé fagyott Caim előtt. Egy nő haladt el előtte, nyomában két koszos kisgyerekkel. Caim tűnődve körbenézett, vajon mit kellene tennie, ám ekkor megpillantotta Hagant, aki egy vadalmafa alatt ült egy kövön a gyerekei körében. Az agg férfi nem bajlódott azzal, hogy kabátot vegyen, míg hosszú szárú pipáján pöfékel. Keegan édesapjától és húgától kissé távolabb állt. Kezét, melyet fehér gyolccsal kötöztek át, falcátája markolatán nyugtatta. Most már úgy tűnt, mintha a penge eggyé vált volna a testével, Keegan pedig cseppet sem hasonlított ahhoz a tapasztalatlan fiúhoz, akit Caim az út menti fogadóban megismert. És okosabban is veselkedett, nem folyt bele a társalgásba. Caim mindössze néhány szót kapott el, ahogy feléjük tartott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy lelassítsa a lépteit.

– Miért nem, papa? Egyetlen komoly okot sem tudtál mondani!

Hagan megrázta a fejét.

– Liana, Liana. A bátyádat nem tudom megállítani, de legalább téged megóvhatlak ettől az esztelenségtől.

– Ők nem esztelenek! Csupán jobb életet szeretnének mindnyájunknak.

– Nem engedhetem meg, Liana – felelte Hagan, jóformán súgva. – Nem tehetem.

Liana megperdült, és szembetalálta magát Caimmal. Elsietett mellette, és visszarohant a kunyhóba. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte. Keegan keserűen elfintorodott, és odébbállt, elindult a sáros gyalogúton a várudvar túlsó vége felé.

Hagan beleszívott a pipájába, aztán az ágakra fújta az édes füstgomolyokat.

– Korán felkeltél.

Caim felhúzta a kesztyűjét.

– Bizonyára a hideg miatt.

– Szeretném megköszönni, hogy megmentetted a gyermekeimet. Úgy hallottam, csak rajtad múlott, hogy nem fogták el őket. Vagy nem történt valami ennél is rosszabb velük.

– Rendes kölykök.

– Engedetlenek és önfejűek. Akár az édesanyjuk, Arugul tartsa meg őt! És mert fiatalok, könnyen megbíznak bárkiben.

Mivel nem tudta, mit akar ezzel mondani az öreg, Caim megpróbált témát váltani.

– Ez nem okozott gondot. Már tegnap este itt voltatok?

Hagan a szájába dugta az ujját, és kihalászott valami kemény szemcsét. Elpöccintette, és megrázta a fejét.

– Az ösvényen futottam össze Keegannel és a többiekkel. Napkelte előtt értünk ide. Furcsa dolgokat hallottam útközben.

– Miről?

– Rólad és a késeidről. És olyan dolgokról, amelyek leginkább boszorkányságnak hangzanak.

Caim nem igazán tudta, hogy mit feleljen erre. Nem lett volna sok értelme tagadnia. Lényegében már az összes lázadó látta, hogyan használja kedvére az árnyakat, a tisztáson és a börtönben is. Sejthette volna, hogy mindenféle meséket költenek köré. Amennyire fel tudta idézni, az édesanyjáról is hasonló mendemondák keringtek.

– És mit akarnak tenni ezzel kapcsolatban?

– Ezek itt? – kérdezte Hagan foga között a pipájával. – Úgy sejtem, hamarosan kiderül. De van valami, amit tudnod kell róluk.

– És mi lenne az?

– Tisztelik az erőt, de azt, aki mindenben igaz és egyenes, akár a poklok mélyére is követik.

– Ilyennek láthatják Caedmant.

– Én rólad beszélek, fiam.

Caim feszengve toporgott. Fogalma sem volt, hogyan fogadja ezt.

– Legszívesebben indulnék már.

Az öreg bólintott.

– Sokban hasonlítasz az apádra. Egyszer találkoztam vele. Pár évvel a halála előtt.

Caim úgy összeszorította az állkapcsát, hogy a foga is megcsikordult belé. Fejében egyre újabb kérdések merültek fel, kimondani mégsem volt képes őket, mivel nyelve a szájpadlásához fagyott. Miért mondod el ezt nekem? Mit vársz tőlem?

– Kemény volt. De jól bánt a népével, még azokkal a földtúrókkal is, akik a földjeit vették bérbe, és pár garasnál többet nem tudtak fizetni érte.

– Valóban?

Hagan mélyen és hosszasan a szemébe nézett.

– Egy dolgot mindenki tudott az apádról, fiam. Mindennél többre becsülte a családját.

Elsőként Caim fordította el a tekintetét. Egyszerre minden kérdését elfeledte. Egyik sem számított.

Hagan újra szívott egyet a pipájából.

– De hadd kérdezzek meg tőled egyvalamit. Van bármi fogalmad arról, hogy mit teszel?

– Nem hinném.

– Csak azért kérdezem, mert úgy hallottam, hogy a lányom megkedvelt téged.

– Biztosíthatlak, hogy…

Hagan feltartotta egyik kezét, hogy elébe vágjon.

– Liana tud vigyázni magára. Ha nem úgy bánnál vele, ahogy az neki tetszik, ma reggel már egészen biztosan furcsán járnál.

Caim elmosolyodott.

– Azt hiszem, igazad lehet.

– De hatalmas szíve van. Azt is az édesanyjától örökölte. Csak azt akartam, hogy tudj erről.

– Tudok róla.

– Apa! – kiáltott ki Liana a kunyhóból. – Gyere be és reggelizz meg végre!

Hagan kivette szájából a pipát, a kövön kiütögette belőle a hamut, aztán széttiporta a lábával, ahogy felállt.

– Bejössz?

Caim felsóhajtott.

– Jól vagyok itt.

Az idős férfi odabólintott neki, ahogy kikerülte. Caim kivárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, és csak ezután indult meg a hóban vágott csapáson. Amikor átsétált a központi udvaron, kisebb csoportosulásra lett figyelmes az öregtorony zuzmóval benőtt romjai mellett. A kör közepéről füst szállt a magasba és emelkedett a baljósan szürke égbolt felé. Sokkal többen éltek e düledékek között, mint gondolta volna, összesen legalább hetvenen vagy nyolcvanan. Rongyos sipkás, magas lázadó intézte szavait a csapathoz.

– …rengeteg vért vesztett.

– Meg fog maradni? – kérdezte egy másik.

– Ki a megmondhatója ennek? A sorsa Nogh kezében van. De csökönyös öszvér. Ha bárki túlélhet efféle kínokat, akkor az Caedman urunk.

Mindenfelől egyetértő dörmögés hallatszott. Ramon a tábortűz túloldalán állt. Mellette Grendt rágcsált egy ürücombot. Szóval az az alattomos kis patkány életben maradt. Nagy kár. Oak és a két fivér, Dray meg Aemon tőlük nem messze állt még néhányukkal, akiket Caim felismert, de sokuk arcát még sosem látta.

– Mihez kezdünk, ha meghalna?

– A Sötétség vigyen el, hurruld korcs! – ordított rá egy nagydarab, sűrű, barna szakállú erdei férfi, és ujjával feléje bökött a lángok felett. – Ne merd megátkozni a vészhozó szavaiddal!

– Mindannyian ezen tanakodunk, Malig! – vágott vissza a megsértett férfi.

– Ettől még nem szabadna…

– Csend legyen!

Ramon a tűzhöz lépett és beszédbe kezdett.

– Értelmetlen a széllel hadakozni. Fralk jogos kérdést tett fel. A klánok szétszóródtak. A megmaradt harcosainkat megtizedelte a háború és az éhínség. Mit fogunk tenni, ha Caedman már nem tud vezetni minket?

– Ideje békét kötnünk Eviskine-nel!

Amikor lehurrogták a bekiabálót, Ramon a magasba emelte két kezét, hogy csendre intse őket, de a gyűlés csak az után némult el, hogy kitárult a torony fakapuja. Mindannyian odafordultak, ahogy az ajtón kilépő férfi is beállt a körbe. Caim felismerte Killiant.

Az ősz hajú veterán körbehordozta tekintetét az arcokon.

– Magához tért.

Elszórva éljenzést lehetett hallani a tömegben, néhányan viszont, Caim felfigyelt rá, nem reagáltak. Ramon és Grendt is közéjük tartozott.

– Magához kérette Ramont – folytatta Killian. – És Tuant meg Vanert, és Keegant is, ha az édesapád nem akar csatlakozni hozzánk.

A veterán körbenézett, mintha keresne valamit. Tekintete Caimon állapodott meg.

– És téged is, Du’Vartha.

Morgolódás támadt az összegyűltek körében, ahogy a kiválasztott férfiakkal a nyomában Killian visszament a toronyba. Caim tétovázott. Kérdő tekintetek szegeződtek rá, mígnem ő is beállt a sorba.

A torony belsejét lakássá alakították át. A lépcsőnek, amely egykor a felsőbb szintekre vezetett, a földtől alig egy méternyire vége szakadt. Nádfonatokkal foltozták ki a mennyezetet. Szárított gyékény fedte a padlót. Az alacsony kályhában lobogó tűz némi meleget árasztott, ha világot nem is sokat adott. Egy másik falra pajzsot akasztottak. Úgy tűnt, mintha megjárt volna pár csatát. A karcolások és sérülések alatt arany barna bundájú, felágaskodó medve alakja rajzolódott ki. A pajzs egyik oldalán szárított virágfüzér lógott egy szegről.

Caedman már segítség nélkül ült az ágyon, ami Caim szemében kisebb csodának tűnt. Nem úgy tűnt, mintha a lázadók kapitánya sokkal jobban lett volna, mint amikor a börtönben rátaláltak. Vérágas szeme körül mély, lila karikák sötétlettek a tűz gyenge fényében. Arca dagadt és fakó volt. A thánokat megillető fehér palástot kendő módjára terítették a vállára.

Amikor beléptek, Killian intett nekik, hogy húzódjanak közelebb. Caim szintén beállt a pállott izzadságtól bűzlő ágy körül formálódó laza körbe.

– Ell papa – súgta Keegan. – Ugye nem…?

– Életben marad. – Killian Caedman fejénél állt. – De legbelül összetört. Csak az istenek a megmondhatói, lábra áll-e még valaha, azt pedig végképp nem tudni, van-e remény, hogy egyszer még kardot ragadjon.

Caedman figyelte, ahogy köréje gyűlnek. Caim megfeszült, amikor a tekintete átsiklott felette. A vezér szeme fájdalommal volt tele, de Caim valami mást is látott benne, egyfajta acélkemény magot, melyhez nem ér el sem kín, sem félelem. A többiek inkább elfordították a fejüket, mint hogy szembe kelljen nézniük vezérükkel. Caim megértette őket. Kétségesnek tűnt, hogy bármelyikük is hitt volna a lázadásban, mielőtt Caedman maga mellé állította őket. Most, hogy egy vezető nélküli élet lehetőségével szembesültek, ismét kételkedni kezdtek. A mozgalom végórája akár ma éjjel eljöhet.

– Beszéltem klánbéli rokonommal – zihálta Caedman, szavai kásásnak hatottak törött állkapcsa miatt. – Nem tudlak többé vezetni benneteket. Másnak kell átadnom a helyemet.

– Nem, Caedman – szólalt meg Vaner. – Te vagy a kapitányunk. Kizárólag téged vagyunk hajlandók követni.

A lázadók vezére megrázta a fejét, és mosolyként felfogható kifejezés jelent meg az arcán.

– Vaner, nagyra becsülöm a barátságodat, de Eregothhoz kell lojálisnak lenned. Olyasvalakire kell rábíznom benneteket, aki képes megvalósítani a célunkat. Hogy szabad emberek országa legyünk.

Ramon lépett elő, és minden tekintet feléje fordult – kivéve Keegané, aki a száját törölve oldalra nézett.

– Majd én vezetem őket – jelentette ki a nagytermetű férfi. – Bízhatsz bennem, hogy végigcsinálom.

Caedman felsóhajtott.

– Te vagy a legbátrabb mindőnk közül, Ramon. Tudom, hogy az utolsó csepp véredig kitartanál. De nem rád esett a választásom.

Caedman megint köhögni kezdett, aztán elfintorodott, mielőtt folytatta.

– A bátorság nem lesz elég ahhoz, hogy megküzdhessetek Eviskine-nel. Ehhez ravaszság és bölcsesség is kell. Könyörtelennek kell lennetek.

Caim torka elszorult, amikor a szigorú tekintet feléje fordult és megállapodott rajta. Mit érnél velem? Tudod, mi vagyok és miket tettem.

– Akárcsak az apja – mondta Caedman –, aki azért jött a földünkre, hogy új életet kezdjen, végül pedig az életét áldozta a szabadságért, ez a délről érkezett férfi a testvérünk. Ő lesz az, aki majd vezet benneteket.

Ramon hátrahőkölt a szavak hallatán, és felhorkant, akár egy bika.

– Ez lenne a határozatod?

A vezér bólintott, fáradtnak és öregnek tűnt.

– Ez az Indrig klán határozata – szólalt meg Killian.

Ramon ellépett az ágytól.

– Akik maradni óhajtanak, nélkülem és a többi Gilbaern nélkül kell tovább harcolniuk.

Aztán szó nélkül kivonult a szobából. Senki más nem mozdult, habár Vaner úgy fürkészte a befoltozott mennyezetet, mintha válaszokat igyekezne leolvasni róla. Caim jobbra-balra nézett, nem tudta biztosan, vajon jól hallotta-e az imént elhangzottakat. Engem? Ezek meghibbantak? Nekik vezérre van szükségük, nem egy gyilkosra.

Killian mindenkit kiterelt, ám amikor Caim is indulni készült, a veterán megrázta a fejét.

– Te ne menj! Azt szeretné, ha vele maradnál.

A többiek végigmérték, ahogy kisorjáztak az ajtón.

– Caim, gyere ide!

Caedman próbált kiegyenesedni ültében. Caim figyelte a küszködését, és nem mozdult, hogy segítsen.

– Miért pont én?

A lázadók vezére fájdalmasan megvonaglott, aztán visszahanyatlott a párnáira. Amikor újra Caimra emelte a tekintetét, az mintha kissé kitisztult volna, de elkomorodott. Haldoklik, és jól tudja ezt.

– Közönséges bérgyilkos vagyok – folytatta Caim. – Ezek az emberek nem ismernek, és nem bíznak bennem. Válaszd Ramont vagy Killiant, hogy álljon a lázadásotok élére!

Caedman az ablak felé emelte a kezét.

– Ebben a völgyben telepedtek le az őseim, amikor több mint hetven esztendővel ezelőtt Eregothba jöttek. Ez a föld akkoriban vad volt és ellenséges az idegenekkel szemben. Az erősek megmaradtak, a gyengék elpusztultak.

Nem sokat változott a helyzet. Látom az erőt, mely Keegant arra hajtja, hogy erősebb legyen az édesapjánál.

– Több vagy egyszerű fizetett kardforgatónál, Caim Du’Vartha. Az apád becsületes férfi volt. Nem félt harcolni, sőt, meghalni sem azért, amit helyesnek hitt. Te is rá hasonlítasz, Caim.

– És ha mégis tévednél, rengetegen fognak meghalni emiatt.

– Ez mindenképp meg fog történni. De ha valamilyen célért ontják a vérüket, olyasvalamiért, amiben hisznek, akkor értelmet nyer a haláluk.

Caim a fejét csóválta. A halálnak nem volt értelme. A halott, az halott. Odafordult az ajtó felé.

– Caim. – A slejmes köhögés hallatán megtorpant. – Csak te tudod megadni nekik az esélyt, amire szükségük van.

Caim kitaszította az ajtót, majd hagyta, hogy becsukódjon mögötte.

Odakint férfiak vitatkoztak, ahogy sűrű pelyhekben záporozott rájuk a hó. Immár kevesebben állták körül a tüzet, mint korábban; Ramon beváltotta az ígéretét. Caim úgy becsülte, hogy nagyjából a csapat fele távozott, köztük a legtapasztaltabb harcosok. De Killian ott maradt néhány hadnaggyal együtt. Ennek ellenére túl sok volt köztük a fiatal és túl sok az olyan, akik már túljutottak életük delén. Caedman téved. Ezeknek az embereknek se vele, se nélküle nincs semmi esélye.

– Ennyi – szólalt meg a Malig nevű férfi. – Caedman nélkül végünk.

Oak állt fel a kör túloldalán.

– Itt maradhatnánk a várban. Beáshatnánk magunkat tavaszig.

– És azután? Hát nem érted? Össze kell pakolnunk, amit csak magunkkal tudunk vinni, és el kell költöznünk egy másik földre. – Arcára keserű kifejezés ült. – Esetleg Uthenorba.

Egy bozontos, szőke szakállú társuk felhorkantott.

– Hogy könyörögjünk azoknak a banditáknak? Te teljesen megbuggyantál, Malig. Előbb tesznek minket a földbe, mint hogy segítenének.

– Nem menekülhetünk el! – kiáltotta Keegan, de a többiek beléfojtották a szót.

Malig megragadta tengerésztőrének markolatát.

– Van jobb ötleted? Te talán szeretnél itt elpusztulni, nekem viszont elegem van már ebből. Elmenekülünk, és tovább élhetünk, vagy itt maradunk, és meghalunk. E kettőn kívül nincs más választásunk.

Caim mély lélegzetet vett. Ugyanezen őrlődött magában. Menni, vagy maradni? Semmi sem tartotta itt. Semmi, kizárólag a bosszúért kiáltó szellemek. Egy ártatlan nép. Az én népem. Nem tartozom nekik semmivel. Valóban nem?

Ám ahogy keresztülsétált a tömegen, már nem gondolt távozásra. A férfiak félreálltak, hogy beengedjék a körbe. Magán érezte a tekintetüket. Szúrós szemekkel néztek rá, méregették.

Kém. Áruló. Gyilkos.

Ezt gondolják rólam. Hogy én vezessem ezt a csürhét? A fele végezni szeretne velem. Nem tartozom közéjük. Sehová sem tartozom.

– Igaza van. – Caim Malig felé biccentett. – Esélyetek sincs a herceg hadseregével szemben, az északiakról nem is beszélve. Közelről láttam, hogy milyenek. Ti nem értetek a fegyverforgatáshoz. Túl kevesen vagytok. Jobban járnátok, ha elmenekülnétek. Vigyétek máshová a családotokat!

– Én is ugyanezt mondtam nektek! – üvöltötte Malig.

A férfiak újfent morogni kezdtek, Caim érezte, hogy rá neheztelnek. Hagyta, hogy pár pillanatig erősödjön a dörmögés. Keegan a tömeg szélén téblábolt, tartózkodó tekintettel figyelt. Ne merj hinni bennem, fiú! Egyetlen másodpercre sem!

Caim felemelte a hangját, hogy túlharsogja a zajt.

– De van egy másik lehetőségetek. Harcolhattok, és talán elestek.

– Ezt valami kibaszott viccnek szántad, déli? – mormolta maga elé Dray.

Caim vállat vont.

– Mindenképp végetek. Azt hiszitek, hogy a herceg hagy elmenni benneteket ezek után? Nem maradt választása. Példát kell statuálnia veletek, amíg mind egy szálig le nem vág benneteket. Szóval választanotok kell. Harc közben haltok meg – Maligra pillantott –, vagy térdre kényszerítve.

Malig a késéért kapott.

– Inkább kivágom a szemed, mint hogy elviseljem, ahogy mások előtt gyávának nevezel, nimeai!

Caim odasétált a klánbelihez. Egyszerre mindenki elcsendesedett. Tomboló düh vibrált Malig tekintetében, de nem támadott.

– Akkor hadd segítsek nektek – mondta Caim.

– Hogyan?

– Támadni fogunk. – Caim lassan körbefordult. – Gyorsan és keményen támadunk. Ott támadunk, ahol a herceg emberei nem számítanak ránk, ahová el sem tudják képzelni, hogy eljuthatunk. És miközben fejetlenül rohangálnak, hogy ránk találjanak, belopózunk az orruk előtt, és ott csípjük meg őket, ahol a legjobban fáj nekik.

– A hercegnek egész hadserege van – szólalt meg Szőke Szakáll. – Várkastélyai és erődjei.

– És lovassága – tette hozzá valaki.

– Így igaz – válaszolt Caim. – A hercegnek rengeteg a megvédenivalója. És rengeteg a vesztenivalója is. Nem úgy, mit nekünk. Mi csak egymást veszthetjük el.

Néhány arc mosolyra derült, halvány reménysugár jelent meg ott, ahol nemrég még csupán csüggedést és legyőzöttséget lehetett látni.

Keegan átnyomakodott a tömegen és megállt előtte.

– Én veled tartok.

– És én is – jelentette ki Aemon.

A lázadók egymás után nyilvánították ki hajlandóságukat, hogy kövessék őt. Caim körbejártatta a tekintetét a tűz mellett ülő embereken, akiket a gondjaira bíztak. Egyszerű erdei emberek és pásztorok csapata volt, de nem hiányzott belőlük az erő és a bátorság. Kezdetnek megfelelt. Ami a többit illeti…

Csak egy módon lehet kideríteni.

Caim megköszörülte a torkát.

– Csupán egyféleképp tudok harcolni. Vagy megtanuljátok, vagy belehaltok, miközben próbálkoztok. Most aludjatok egy keveset. Holnapra talán megbánjátok a döntéseteket.

Ahogy hátrafordult, valaki azt mormolta maga elé.

– Mi van, ha már most megbántuk?

Caim nem torpant meg, egymagában ment tovább a völgy felé.

Arion ledobta az üres bádogcsészét, és átpillantott a tűz túloldalára. Stiv a subáján ült, az utolsó kanál babot kaparta ki a csészéjéből. Az őrmestert sosem lehetett a nők szavajárásával „jóképűnek” mondani, ám az arca most valóban iszonyatosan mutatott, fekete barázdákat vájt bele a fekete ruhás férfi varázslata, azé a férfié, akit Sybelle a sarjként emlegetett. Nehéz volt az őrmester arcára nézni, de Arion szemrebbenés nélkül megtette. Legalább ennyivel tartozott a férfinak.

Dühöngő hóvihar csapott le a seregre, négynapnyi járóföldre a várostól. A táborban maradtak, míg a hajcsárok megtisztították nekik az utat. Arionnak nem tetszett az ötlet, hogy délnek tartsanak. Nem szerette a nimeaiakat, de tudta, hogy országa valódi ellensége otthon maradt Liovardban, ahol az apja oldalán ült a trónon.

Stiv kurta biccentéssel félretette a vacsoráját. Arion felállt, hogy ki nyújtózzon. Számára idegen katonák üldögéltek a táborban. Kizárólag a testőrsége tagjait ismerte név szerint, ami összesen három embert jelentett. Sybelle gondoskodott róla, hogy megszokott társasága hátra maradjon, és egy másik egységhez rendelte őt. És egy felügyelőt is küldött, hogy figyeljen oda rá.

– Lord Eviskine!

Arion a hang felé fordult. A pap alvadt vérre emlékeztető színű hosszú köpönyeget viselt mélyfekete kámzsája alatt, az eltúlzottan drámai hatás miatt pedig Arion még jobban gyűlölte őt, nem mintha újabb okot kellett volna keresnie ehhez. Termetes uthenori zsoldos állt meg pár lépéssel a pap mögött, és fonta karba a kezét. Tekintete Stiven állapodott meg. Arion szórakoztatónak találta, ahogy a nagydarab férfiak egymást méregetik. Stiv harákolt egyet, aztán hatalmasat köpött a hóba.

– Mit akarsz, Volmer?

A pap a tábortűz fölé tartotta csontos kezét. A körmei fehér krétadarabokra emlékeztettek.

– Úrnőnk üzent. Az Éjszaka Királynője abbéli óhaját fejezte ki, hogy vázold fel a belső-nimeai területek megszállásának haditervét, mielőtt a határhoz érnénk.

Stiv mordult egyet.

Volmer haragosan meredt le a katonára, láthatólag nem zavartatta magát az őrmester torz ábrázata miatt.

– Mulatságosnak találod az úrnőnk óhajait, kutya?

Stiv vállat vont, aztán tovább bámulta a tüzet.

– Szeretnénk mielőbb útra kelni – mondta Arion. – Reggelre készen lesz a haditerv.

A pap bólintott.

– Az megfelel.

Kiáltás harsogta túl a tábor zajait. Arion átnézett a sátrak teteje felett arra az üres területre, ahol több férfi állt szemben egymással, harcra készen. A napfény megcsillant a pengéiken. Nem sikerült kivennie a szavaikat, de a hangjuk indulatosságról árulkodott. A közelben lévő katonák lassanként a zajongók köré gyűltek.

– Alávaló korcsok. – Volmer egy lépést tett a zavargók felé. – A korbács majd móresre tanítja őket!

A pap megtorpant, ahogy Arion kardjának hegye a bordái közé fúródott. Amint Volmer a földre zuhant, uthenori védelmezője elkáromkodta magát, és a kardjáért kapott, majd egy nyakára kulcsolódó vaskos kar rántotta talpra. Stiv kétszer rándított rajta, míg halk roppanás nem hallatszott, aztán a földre ejtette a zsoldos ernyedt testét.

Arion kihúzta kardját a holttestből, és körbepillantott, de mindenki Brustusra és Davomra figyelt, akik úgy tettek, mintha egymásnak akarnának esni.

– Tedd be őket ide! – Arion behúzott nyakkal belépett a sátrába, és kirakta a zsákjaikat.

Hangosan füttyentett, miközben átgázolt a havon. Brustus és Davom abbahagyták a játszadozást, és eltűntek a csalódott tömegben. Mindannyian az úton találkoztak. Okin egy futárló hátán ült, és négy paripa kantárját tartotta.

– Vissza Liovardba? – érdeklődött Davom.

Arion nyeregbe pattant.

– Úgy van. És addig meg sem állunk, amíg a palota kapujához nem értünk. Semmilyen okból sem.

Miután mindegyik katona rábólintott, úgy lódult meg a havas úton, mintha a Sötétség Urai üldöznék őket.

HUSZONHETEDIK
FEJEZET

aim arca megrándult, amikor valaki ügyetlenül egy hó alatt megbúvó faágra lépett. A reccsenés zaja a fák között visszhangozva törte meg a csendet. A csapat vezetője, Malig hátrafordult és haragosan meredt a mögötte szakadozott sorban vonuló alig kéttucatnyi férfira. Caim azt hitte, Malig leteremti őket, de a lázadó bölcsen hallgatott. Intett nekik, hogy ne maradjanak le. Már józanabb valamivel. Végre.

Caim két eperfa között, egy kis sziklacsúcs tetejéről figyelte a lenti erdőben vonuló lázadók oszlopát. Immár hat napja egyfolytában közelharcra, csapdaállítási módszerekre, beszivárgásra és felderítésre tanította őket: mindazokra a dolgokra, amelyekre szükségük lesz ahhoz, hogy eséllyel szállhassanak szembe a herceg erőivel. Eddig várattak magukra az eredmények. Minden este kimerülten dőlt le álomtalan alvásra, melyet a hajnal eljövetelével mindig túl rövidnek érzett, és a kikerülhetetlen igazság mindvégig ott motoszkált a fejében. Egy felkelés élére állt. Ha Hubert most látna, a hasát fogná a nevetéstől. Caim, a bérgyilkos lázadók és zendülők vezére.

Adódott alkalma rá, hogy kiszálljon, de elszalasztotta. Ez önmagában elég volt ahhoz, legalábbis a saját szemében, hogy kárhozatra ítélje. No de mit remélt elérni? Vajon milyen lenne a diadal, és tudná-e bármelyikük, ha sikerülne győzelmet aratniuk? Nem tudta a választ.

Szürkülni kezdett. Az éjszakák egyre sötétebbek lettek, ahogy közelgett az újhold. Régebben ezt az időszakot választotta volna a támadásra. Régebben… Caim mélyen belélegezte az üdítően friss levegőt. A Kit társasága utáni sóvárgás mostanra a kétségbeeséssel határos vággyá erősödött, és nem is annyira a képességeire lett volna szüksége, mint arra, hogy egyszerűen lássa és beszélgethessen vele. Meghányta-vetette magában, miként találhatna rá, de nem lelt megoldásra. Vajon miért nem tér vissza? Talán nem értette, mekkora szüksége van rá? Kit, ha hallasz engem, tudd, szükségem van rád. Sajnálom, bármit tettem is. A fene essen az egészbe, csak gyere vissza!

Caim sóhajtva kieresztette tüdejéből a levegőt, ami fehér páragomollyá alakult a hidegben. Nem tudta, mit érez Kit iránt. A lány a barátja volt. Ez talán nem elég? Egykor egyszerűebbnek tűntek a dolgok, noha arra már nem igazán emlékezett, mikor. De nem egyedül Kittől kaphatott tanácsokat. Nem sokkal korábban, egyik este, az elkeserítő napi kiképzés után felkereste Caedmant. A lázadók vezére az ágyában ült, sápadtabbnak és soványabbnak tűnt, mint aznap, amikor kiszabadították. Amikor Caim felvázolta neki a problémáit, Caedman csak a fejét rázta.

– Ők nem katonák, Caim. Favágók és prémvadászok. – Gyertyafény táncolt Caedman vonásain, elrejtette a sebhelyek némelyikét. – Semmit sem verhetsz a fejükbe gyakorlatozással és taktikai oktatással.

Caim lehajtotta a mézsört, ami még a kupája alján megmaradt.

– Nem figyelnek rám. Az idő felét arra kell pazarolnom, hogy szétválasszam őket.

– Meg kell mutatnod nekik, hogy mit akarsz, Caim.

– És mégis hogyan csináljam?

– Kezdd az elején!

Aztán, Keegan kunyhója felé tartva látta, hogy Hagan ugyanazon a kövön ül, mint korábban, és felbámul a holdra.

– Rájöttél már, mit teszel, fiam?

Caim nem messze tőle megállt.

– Nem vagyok biztos benne. Úgy érzem, mintha napok óta szaladnék, de sehova sem értem volna el.

– Nem ellened harcolnak. – Az öregember beleszívott a pipájába. – Hanem a boszorkány ellen. A népünk a régi életünkhöz ragaszkodik. Elhisznek olyan történeteket, amiket odalent délen mítoszként vagy legendaként könyvelnek el.

Mivel Caim láthatólag nem értette a dolgot, Hagan elmagyarázta neki.

– Valaha régen, mielőtt még létezett volna az Eregoth nevű föld, vagy akár Nimea, egy másik birodalom uralkodott ezen a vidéken. A sötétség birodalma.

Caim már hallott az ősi birodalmakról szóló meséket. A történetekben mind gonoszként szerepeltek. Hagan viszont egy olyan országról beszélt, amely a világ minden sarkában elterjesztette saját gonoszságát, mígnem alig maradt hely, ahol a fény uralkodott.

– És mi lett ezzel a sötét birodalommal? – érdeklődött Caim.

Hagan kihúzta szájából pipája csutoráját.

– Néhányan összeszedték a bátorságukat, és nem hagyták magukat. Aztán hosszú küzdelem után a kevesek legyőzték a túlerőt, és a Sötétség visszaszorult. Most azonban sokan úgy gondolják, hogy visszatért, a boszorkány meg az ivadéka pedig az új birodalom előhírnökei.

Caim a fejét csóválva sétált el, de az agg férfi meséje azóta sem hagyta nyugodni.

Érdes kiáltás harsant fel odalent, miközben nyílvesszősorozat süvített elő a fák közül. A párnázott végű lövedékek némelyike eltalálta Malig csapatának tagjait, de azok nem buktak le, ahogy az ilyen hadgyakorlatokon szokás. Ehelyett a domboldalról támadva lerohanták Keegan egységét.

Ha Caim nem ragaszkodott volna, hogy valódi fegyverek helyett botokat használjanak, az emberek javarésze már halott lenne, vagy elveszítette volna valamelyik végtagját. Jóllehet számtalanszor megmutatta már nekik, hogyan védhetik ki a támadást azzal, hogy különféle szögekből közelítenek és az egyszerű hárítások rendszerével, az erdei emberek továbbra is úgy hadonásztak álkardjaikkal, mint a vadak, csépelték egymás fejét, karját, lábát vagy bármit, amit értek.

Legalább az összecsapások érdekesek voltak. A gyerekek a faágakon kuporogtak, és onnan figyeltek; a nők munka közben mindenféle ürügyet találtak, hogy elsétálhassanak a terület mellett, ahol a férfiak gyakoroltak. A fák között a csatározás lármás verekedéssé fajult, a férfiak a hóba döntötték egymást, és rávetették magukat az ellenfelükre. Caim odabiccentett Killiannak. Miközben az idősebb férfi benyomult a csetepaté sűrűjébe, szétválasztotta a küzdő feleket és mindenkinek odakiáltott, hogy tegyék le a fegyvert, megroppant a hó a Caim felé tartó Liana lába alatt.

A lány újabb gondot jelentett. Caim észrevette a feléje vetett vágyakozó pillantásokat. Még Liana édesapja is felfigyelt rájuk. Egy évvel ezelőtt Caim gondolkodás nélkül ágyba vitte volna a lányt, és kiélvezte volna a helyzetet, de most, hogy folyton Zefi járt a fejében, Kitnek pedig nyoma veszett…

Liana gőzölgő bögrét nyújtott oda Caimnak, közben pedig a lenti perpatvart figyelte.

– Gondoltam, talán fázol.

– Köszönöm.

Liana karba fonta a kezét. Most nem vette fel a vastag kabátját, csak egy bőrpruszlikot viselt a hosszú ujjú gambeson és laza nadrág felett. A fejéről mostanra lekerült a kötés, a seb megvarasodott.

– Keegan szerint beszélgetsz magadban.

Caim lenyelt egy korty csáját, és egy kevés lecsordult az állán.

– Miről beszélsz?

– Azt mondja, hogy a börtönben szólongattál valakit. Azt mondja, úgy hangzott, mintha „Gid”-et mondtál volna. Ő valami nimeai istenség?

Caim felidézte magában a zűrzavaros éjszakát. Keegannel épp az átriumban voltak, amikor Kit megszólalt a fejében és figyelmeztette. Lehetséges, hogy fennhangon válaszolt?

– Valami olyasmi – felelte.

Liana elmosolyodott.

– Nem néztem volna ki belőled, hogy istenfélő lennél, Caim.

Caim megrázta a fejét.

– Általában nem vagyok az. De az istenek a tudói, hogy te meg a bátyád okot adtatok rá nekem, hogy imádkozzam.

– Szeretnék kérni tőled valamit.

– Micsodát?

– Azt szeretnénk, ha minket is kiképeznél.

– Minket?

– Igen. A többi asszonyt meg engem. Azt szeretnénk, ha megmutatnád nekünk, hogyan kell harcolni, hogy a férfiakkal együtt küzdhessünk.

Caim újra szemügyre vette a lányt. Vastag csizmát viselt. A mellény túl nagy volt rá – valószínűleg Keegané lehetett –, a nadrágja pedig kitömöttnek tűnt, mintha egy másikra húzta volna rá, hogy jobban védje. Komolyan gondolja.

– Nem.

Liana csípőre tette a kezét, túlságosan és zavaróan hasonlított a felpaprikázott Kitre.

– Miért nem? Ez ugyanúgy a mi harcunk, mint az övék.

– Nem számít.

– Mert nők vagyunk?

– Bizonyos értelemben, igen, azért.

– De…

Hirtelen hangos jajdulás vonta a figyelmét ismét a lenti jelenetre. A lázadók többsége már a hóban birkózott, és nem kevés vér szennyezte a földet. Caim Liana kezébe nyomta a bögrét. Eleget látott.

Miközben lesietett a domboldalon, ráordított Hoonra, aki dinnye nagyságú követ tartott a magasba, ahogy ellenfele fölé magasodott.

– Tedd le! Szép lassan! Most mindenki egy lépést tesz hátra.

A lázadók szitkozódva eltávolodtak egymástól. Caim megkereste Keegant a tömegben; az ifjú egyik szeme fölött friss zúzódás éktelenkedett. A karján korábban felfedezett horzsolásokat nyugtalanítónak találta, de Caim ígéretesnek érezte a fiatalembert.

– Ügyesen küzdöttetek a csapatoddal. Sikerült meglepetésre játszanotok, és hatékonyan tőrbe csaltátok őket.

Tekintetével ezután Maligot kereste.

– Hé, te! Jó helyzetből indítottál, de nem tudtad irányítani az egységedet. Ennek eredményeképp…

– Ezek a szarháziak semmit sem értenek a harchoz! – panaszkodott a drabális lázadó, és körbejártatta haragos tekintetét a többieken. Az ajka felszakadt, és takony csorgott le az orrából.

– Ennek eredményeképp – folytatta Caim –, a csapatod szétesett, amikor támadás érte. Ha valódi csatában vettetek volna részt, most mind halottak lennétek.

Ennek hallatán Malig egysége kórusban ellenkezni kezdett.

– Nem harcoltak tisztességesen! – morgott egy vézna lázadó. Caim odasétált hozzá, és megbökte a férfi kiálló csontú mellkasát.

– Szerinted a herceg katonái tisztességesen fognak harcolni? – Körbepillantott. – Jobb, ha mind felébredtek, méghozzá minél hamarabb, különben a családotok nemsokára megáshatja a sírotokat.

Caim előre nyújtotta a kezét.

– Add ide a fegyvered! Álljatok körbe! Malig, menj be középre!

A lázadók csúfolódva kört alkottak Malig körül. A lázadó ide-oda suhogtatta a vaskos botot, amit addig kard gyanánt használt. Caim felnézett a domb tetejére. Nem szívesen tette meg, de ki kellett verni Liana fejéből az esztelen ötletét, mielőtt valami meggondolatlanságot tenne.

Felmutatott.

– Te pedig, Liana! Gyere le ide!

A tömeg elcsendesedett, ahogy a lány lelépdelt a lejtőn. Caim átnyújtotta neki a botot, amit a lány egy biccentéssel átvett.

Keegan keresztülnyomakodott a tömegen.

– Caim!

Caim csillapítón feltartotta a kezét.

– Ne most!

– De hát…

Caim szúrós pillantást vetett a fiúra.

– Foglald el a helyed, és figyelj, vagy tűnj el a szemem elől!

Keegan befogta a száját, de olyan erősen szorította fakardját, hogy egészen elfehéredett az ökle. Caim pontosan tudta, hogy mit érez. Ő sem akarta, hogy Lianának bármi bántódása essék, de ennek meg kellett történnie.

Liana és Malig elfoglalták helyüket a kör közepén. A férfi jó harminc centivel magasabb volt a lánynál, és huszonöt-harminc kilóval nehezebb is. Liana úgy tartotta a fegyverét, akár egy szőnyegporolót, a két kezével egymáshoz túl közel markolt rá, a csuklója lehetetlen szögben állt. Caim kis híján megállította a küzdelmet, mielőtt az kezdetét vette volna. Nem, látnia kell, hogy ez nem játék.

Caim felemelte a kezét. Amikor Liana bólintott, leeresztette.

Csaknem olyan gyorsan vége lett, mint arra számított. Malig úgy suhogtatta a fakardját, mintha búzát kaszált volna. Liana elhátrált a rárontó harcostól és összevissza botladozott. Pár szívverésnyi idő kellett csak, és kiesett a körből, bele a hóbuckába. Malig a többiek huhogása közepette lóbálta a fegyverét, miközben körbefutott előttük.

Amikor Liana kiszabadította magát a hóból, Caim épp megkérdezte volna, hogy nem esett-e baja, de magába fojtotta a szavakat. Tartozott neki annyival, hogy úgy bánjon vele, mint bárki mással. Derült kuncogás támadt, ahogy a lány ismét a körbe lépett.

Amikor mindkét küzdő fél elhelyezkedett, Caim felemelte a kezét. Ezúttal nem várta meg Liana jelzését, hogy készen áll-e az összecsapásra. Két keze ökölbe szorult, amikor Malig oldalra sújtott a karjával, és le is vitte volna vele Liana fél arcát, ha a lány nem hajol el előle. Úgy sejtette, ez a harc is ugyanúgy fog végződni, mint az előző, de Liana dicséretes módon előrelódult, és fakardjával Malig felé bökött. A fegyver hegye elérte a férfi hasát. Ekkor Malig váratlan csapása hatalmas csattanással telibe találta a lány vállát, és leterítette Lianát.

Keegan berontott a körbe. Malignak alig volt ideje megfordulni, mielőtt az ifjú nekiesett. Caim odarohant hozzájuk. Killiannel együtt szétválasztották őket, mindkettő kissé összevérezte magát és zihált, de komoly bajuk nem esett. Caim lefegyverezte Keegant, és kitaszigálta a körön kívülre. Malig a nyakához kapott, és sötét pillantásokat vetett hátra a válla felett, miközben Killian a másik irányba kísérte.

Caim letérdelt Liana mellé. Könnyekre számított. A lány ehelyett az arcán széles mosollyal felült és megdörgölte a vállát.

– Ha jól sejtem, nem törött el – mondta Caim.

Liana megmozgatta a karját, hogy megmutassa, valóban nem.

– Ennél többre vagyok képes.

– Nem kell bebizonyítanod.

– Persze hogy nem – morogta Malig. – Legközelebb lecsapom azt a bolond fejét.

Caim feléje fordította a tekintetét.

– Felesleges megint megvívnotok csak azért, mert legyőzött.

– Hogy mi? Te vak vagy! Beledöngöltem a földbe.

– Igen. Közvetlenül miután keresztüldöfte a gyomrodat.

– Arra a szúnyogcsípésre gondolsz? Alig éreztem.

– A hasi sérülés lassan és fájdalmasan végez veled. Ha valódi kardokkal küzdöttetek volna, most az öledben szorongatnád a beleidet.

A körülállók közül néhányan felnevettek. Malig haragos tekintettel bámult rájuk, de Killian a vállára tette a kezét, hogy visszafogja.

– Hanyagul harcolt, mint sokan közületek – Caim a lázadók felé fordult. – Semmit sem szívleltetek meg abból, amit tanítani próbáltam nektek. Azt hiszitek, hogy a küzdelem abból áll, hogy puszta erővel ledöntitek a másikat, de nem értitek a lényeget. Az egész az életben maradásról szól, arról, hogy többet megöljetek az ellenfeleitek közül, mint ahánnyal ők végeznek közülünk. Meg tudom mutatni, hogyan kell, de csak akkor, ha figyeltek rám.

Körbepillantottak egymásra. Néhányan még mindig a homlokukat ráncolták, de senki sem szállt vitába vele. Kezdetnek jó. Majd meglátom, mire jutok.

– Rendben – mondta. – Menjetek egy kicsivel tovább a csapáson, és próbáljátok meg újra, de ezúttal Malig csapata fog lerohanni benneteket. Killian, készítsd fel őket!

Nyögések visszhangoztak a völgyben, ahogy a férfiak keresztülmasíroztak a bozótoson. Caim elfojtott egy sóhajt. Hosszú nap elé nézünk. És hosszú lesz az éjszaka is. Killiannel előkészítettek néhány éjszakai harci gyakorlatot.

Liana kivárta, amíg a férfiak hallótávon kívül kerülnek.

– Csak kínos helyzetbe próbáltad hozni. Nem győztem.

– De győztél.

– Többre is képes lettem volna, ha adsz még egy esélyt.

Caim felsóhajtott, és végigsimította a homlokát. Nem volt kedve belemenni most ebbe. De megérdemli, hogy tudja az igazságot.

– Liana, bátor vagy, és több az eszed, mint a legtöbb itteni fajankónak együttvéve, de azok, akikkel szembe kell szállnunk, sokkal termetesebbek, erősebbek és kegyetlenebbek nálad. Mi több, számbeli fölényben lesznek és sokkal jobb fegyverzettel felszerelve.

– Igen, de…

– Ehhez nem elég néhány nap gyakorlatozás az erdőben. Több éven át tartó kiképzés és edzés, no meg évekkel több tapasztalat kell ahhoz, hogy tudd, mikor érdemes harcolnod és mikor elfutnod. Erre nincsenek éveink. Ha megtanítanék nektek pár trükköt, és harcba küldenélek benneteket a herceg serege ellen, az a biztos halált jelentené.

– Na és a férfiak? Őket sem éveken át képzed ki.

Caim leplezte előle az igazságot.

– Közülük sokan, talán mindannyian meg fognak halni, mielőtt ez véget ér.

Liana az ajkába harapott.

– Akkor mit tehetünk?

– Menj, és hozd ide az asszonyokat! Mondd meg nekik, hogy vágjanak ki ilyen magas suhángokat! – Nagyjából kétarasznyira a feje fölé tartotta a kezét. – Hántsatok le róluk mindent egészen a fáig. Meg fogom tanítani nektek, hogyan használjátok a lándzsát.

– De a férfiak…

– Ne vitatkozz! Tíz esetből kilencszer többet ér a lándzsa, mint a kard. Most eredj!

Liana kacagva elfutott a fák között, vissza a várkastély felé. Caim megrázta a fejét, és eltűnődött rajta, mibe ment bele. Halvány fogalma sem volt róla, hogyan kellene nőket kiképeznie. Ugyanakkor a férfiak kiképzéséhez sem konyított semmit. Most mégis mind itt vannak, és vak vezet világtalant.

Az istenek óvjanak meg minket!

A medence ködös mélységei kavarogtak és örvénylettek a szeme előtt, a formálódó mintázatok az árny és a fény végtelen táncában olvadtak egybe és töredeztek szét. Sybelle közelebb hajolt, és kivetítette az akaratát a felszín alatti mélyebb anyagra. Mintha egy iszapfalon próbált volna átnyomakodni, aztán az addig ellenálló réteg hirtelen megadta magát, és szürke üresség lebegett a tekintete előtt.

Sybelle kiengedte tüdejéből a hosszú ideig visszatartott lélegzetet. A medence furcsán viselkedett az utóbbi időben, a megszokottnál állhatatosabban harcolt ellene. Ma már harmadszor igyekezett elérni az ügynököt, és eltökélte, hogy kitart, amíg megvalósítja, amit akar.

Szüksége volt az információra. A börtönben közel egy hete történtek óta fokozatosan szétesőben volt az egész világa. Amikor visszatért a palotába, kiderült, hogy Erric addigra elindult szórakozni a városba, hogy a mocskos kéjházakban keresse a gyönyört. Miután sokadjára is megátkozta magát, amiért nem olvasott tiltó átkot a férfi fejére, visszavonult a templomba, ahol a papok véreztető szertartást végeztek épp. Rendesen az efféle rítus lenyugtatta az idegeit, ám ezen az estén teljesen vigasztalannak érezte magát. Nem tudott kellőképp ráhangolódni ahhoz, hogy kiéhezve belevesse magát a szertartásba, így csupán néhány válogatott falat elfogyasztásával kellett beérnie. Az ő hibája volt.

A sarjé.

A megjelenése mindent felborított. Meg kellett szabadulnia tőle, ám ezt sokkal könnyebb volt eltervezni, mint megvalósítani. Újra meg újra a felkutatására küldte az árnyakat, ám mindhiába. Most, megerősödve és kipihenten egy másik módszerrel fog próbálkozni.

Sybelle a távolbalátó medencére összpontosította a figyelmét. Akit keresett, messze járt, és akaratlanul működött együtt vele, ami megnehezítette a kapcsolatteremtést. Aztán, mintha csak friss szellő fújta volna le a párát a tó tükre fölül, a szürkeség határozatlan körvonalakká bomlott. Sybelle még erősebben koncentrált, és az alakok tárgyakká élesedtek. Gyalulatlan asztallá. Lámpává, amely ebben a pillanatban nem árasztott világosságot, a lámpaolaj csaknem teljesen kifogyott már belőle. És fénykacsokká – a hajnal ablakon áttörő első sugaraivá. Egy szűk helyiségben volt, melynek falait öreg kőtömbökből rakták. Figyelt, és örömmel hallotta meg a nehézkes légzést. A szolgája a faágyon feküdt. A tűz már majdnem kihunyt a terméskő kályhában. A szemközti falon pajzs függött. A koszréteg alatt Sybelle valamiféle szőrös fényföldi vadállat képét vette ki.

Sybelle mély lélegzetet vett, érezte, ahogy valódi testében kitágul a tüdeje és próbálkozott. Izgalom bizsergett a gyomrában, ahogy egy hatalmas kéz emelkedett a szeme elé. Egy férfi keze, hosszú ujjú, és a lesoványodottság látszata ellenére erős. Összpontosított, hogy a parancsát átjuttassa az éteren.

Fordulj az ablak felé!

Feszülten figyelte a jelentet, azt várta, hogy a kép a reggeli fény irányába fordul. Ehelyett csupán enyhén megremegett, ám változatlan maradt. Sybelle még határozottabban próbálkozott. Az erőfeszítéstől egész restében remegett.

Fordulj!

A kép megreszketett, ahogy szolgája ellenállt a késztetésnek, de Sybelle még jobban nekiveselkedett, és a kép gyötrelmes lassúsággal elfordult balra. A vörös reggeli ragyogás erősebbé vált, ahogy feltűnt egy ablak pereme, mely bőrlappal volt elfüggönyözve.

Állj fel!

A kép pillanatnyi tétovázás után magasabb szögbe emelkedett. Sybelle utasítására megint felemelkedett a kéz, és félre tolta a bőrlapot. Ragyogó napfény áradt be a szobába. Sybelle reflexszerűen hunyorított, de a világosság nem vakította el. Persze hogy nem. Ezek halandó szemek.

Kinézett a széles, hóval fedett udvarra. Egyszerű épületek – úgy vélte, parasztok hajlékai – álltak a málladozó falak előtt. A romos sáncok mögött meredek sziklafal magasodott tündöklőn a napsütésben. Sybelle közelebb kényszerítette szolgáját az ablakhoz, majd felemeltette a tekintetét. A lélegzete is elakadt, amikor a viskó felett elé tárult az égbolt rémisztő végtelensége. Korábban soha ilyen kristálytiszta élességgel nem látta még a firmamentumot. Szürke felhőktől foltozva is hihetetlennek hatott.

Figyelmét ismét a közvetlen feladatra fordította. A szolgája egy kanyonban vagy mély völgyben lehetett, de Eregoth hegyvidékeit mindenfelé szurdokok és szakadékok szabdalták, közülük sok még a térképeken sem szerepelt. Tájékozódási pontot kellett találnia, ami alapján be tudja azonosítani a helyet, de a sziklákon és az égen kívül semmit sem látott. Megpróbált kihajolni az ablakon.

Sybelle zihálva levegőért kapott, ahogy visszataszították saját testébe. Szíve hevesen vert, miközben néhányszor mély lélegzetet vett. A medence bugyogott és csapkodott, mintha víz forrt volna egy edényben. A férfi kitaszította őt! Sybelle addig visított a falakra, amíg a vakolat le nem csorgott a kőtömbökön. Az árnyak köréje gyűltek, éhesen magukba szívták a dühét.

Amikor összeszedte magát, képek villantak át az agyán. Emlékek, de nem a sajátjai. Elmosolyodott, ahogy a képek lelassultak, és rengeteget megmutattak neki abból, amit látni vágyott. Aztán megint a medence fölé hajolt, és bebocsátotta tudatát a homályos vízbe. Most Soloroth arca töltötte ki a képet, és a fiú ez egyszer nem viselt sisakot. Sybelle haragja elszállt fia vonásai láttán, akinek mélyfekete tekintete, úgy tűnt, egészben el tudná nyelni őt. Sybelle már csaknem elfeledte, a fiú mennyire emlékeztet az apjára, akire évek óta nem gondolt már. Még valami, amit feladott, amikor átjött ebbe a szörnyűséges világba. Sybelle szeme végigkövette a fiú arcát felszabdaló sebhelyeket, félig lemetszett bal fülének vonalát. Soloroth rengeteget szenvedett az ő szolgálatában. Mindannyian szenvedünk. Az én sorsom sem más.

– Anyám!

Fák suhantak el a háttérben, fehérbe burkolt ágaik eltakarták a szürkülő eget.

– Merre jársz? – kérdezte Sybelle.

– Tizennégy óra járóföldnyire a várostól, az első falu közelében. Megkezdtük az átfésülést…

– Forduljatok dél-délnyugatnak és menjetek az elmertoni őrposzthoz! Óvatosan közelítsétek meg! Nem szeretném, ha a sarj megneszelné, mielőtt készen állnátok.

Soloroth bólintott, habár a tekintetét végig Sybellén tartotta. Miután az arca lassan eltűnt a víz felületéről, Sybelle egy másik ügynökkel lépett kapcsolatba, nyugatabbra. A férfi azonnal válaszolt, de a vonásai elmosódottnak hatottak, mintha Sybelle olajos üvegen keresztül látta volna.

– Itt vagyok, királynőm.

Sybelle megengedett magának egy parányi mosolyt. A férfi – alig átfőtt haléra emlékeztetőn sápadt bőre és undorító kék szeme dacára – az egyik kedvence volt.

– A lázadók elbújtak egy félreeső völgyben a központi hegycsúcsok között. Addig ne hagyjatok fel a kereséssel, amíg rájuk nem találtatok!

– Éjsötét Felség, a terep veszélyes. Az átfogó kutatás…

Sybelle a vízre csapott a tenyerével, és elhallgattatta a férfit.

– Ne keress kifogásokat!

A képet kopaszra borotvált koponyája töltötte be, ahogy alázatosan meghajolt.

– Meglesz az akaratod, királynőm.

– Jelents, amint végeztetek!

Miután a medencére átlátszatlan sötétség telepedett, Sybelle a ruhájába törölte a kezét, és átgondolta, mi legyen a következő lépése. Kifáradt, de az elalvás éppoly távolinak hatott, akár a csillagok. Ma este a kerti lakjában fog leheveredni karjai közt lótuszvirággal, és beszívja álmokkal átitatott porát.

A falmélyedésben megszólalt a gong.

Sybelle keze mozdulatlanná dermedt a sötét víztükör felett. A bongás hangszínéből tudta, hogy a Mester keresi őt. A medence bugyogni kezdett. Sybelle hátrahőkölt. Nem készült fel rá, hogy szembenézzen vele. Ne most. Addig ne, amíg a kezembe nem került a sarj.

Megnyitott egy portált, és távozott a szentélyből.

HUSZONNYOLCADIK
FEJEZET

it a kezéhez kapott, amikor valami kicsi és lapos kiröppent a ködből, és felhasította a tenyerét, de még így is tovább futott. Miközben Kutyus mellette loholt, figyelte, ahogy a vér előgyűlik a sebből, majd lecsordul. Oly régóta nem kellett félnie attól, hogy egyáltalán megsebesülhet, hogy alig tudta, mire számítson. Megmutatta Kutyusnak a sérülést, kísérője önelégült arckifejezése pedig Caimra emlékeztette. Mégis tovább futott, míg már sajgott szinte az egész mellkasa, és éles fájdalom hasított az oldalába. A szörnyeteg lassan beérte őket.

Miután megpillantotta Caimot a vibráló portálon át, a kör szürke fátyolszalagokká omlott szét. Kit aggodalomtól sújtottan megiramodott a síkságon át a bizsergés irányába, azt remélte, arrafelé talál majd egy másik kijáratot. Ehelyett ismét megjelent a szörnyalak. Vajon mióta szaladhatott? Napok telhettek el? Hetek? Nem tudta megállapítani. Az idő itt másképp haladt. Felidézte magában a nehéz pillanatokat, amiket Caimmal megélt, és azt, hogyan sikerült a férfinak életben maradnia. Bármit megadott volna, csak hogy Caim most vele legyen. Vagy inkább, hogy ő lehessen ott, ahol a férfi jár. Most még egy börtöncella is kellemesnek hangzott.

Kit megdörzsölte a homlokát. A viszketést minden korábbinál erősebbnek érezte, de vajon mi okozhatta? Előtte sárga fényű villanás hasította ketté a homályos ködöt. Az ösvény egyre meredekebben vezetett felfelé. Jó húsz lépés után Kit már inkább mászott, mint futott. Beszívta a kiszáradt levegőt, és rákényszerítette fáradt végtagjait, hogy sebesebben törjenek előre. A fény egyre ragyogóbbá vált, és feltámadt Kitben a remény, hogy végül mégis visszatalál a Fényföldre. Jövök, Caim!

A fény megrezdült, csak egyszer és nagyon gyengén, de a bizsergető érzés hirtelen elöntötte Kit egész testét, és ettől sisteregni kezdett a bőre. Nem fájt igazán, de tettre sarkallta. A szellemalak fenyegetőn közelgett a nyomában, de a bizsergés előre vonzotta Kitet.

Felette a félhomályban barlang szája izzott a domboldalon. Az érzés lehengerlővé erősödött, és Kit egyre nehezebben tudott összpontosítani. Tovább, tovább! Már majdnem odaértél.

Hirtelen támadt széllökés söpört végig a domboldalon, és kis híján magával sodorta a lányt. Kit erősen megkapaszkodott a sziklás talajban. Lépésről lépésre küzdötte előre magát a széllel szemben, miközben a háta mögött fenyegetőn közelgett felé az árnyalak. Kutyus felmordult. Amikor a kavargó szél lecsillapodott, Kit előrevetette magát. Egy kiálló szürke sziklanyúlvány felé kapott, hogy feljebb húzza magát, amikor rettenetes üvöltés bődült el felette. Kit a hasára esett. A förtelmes bűztől öklendezve megkockáztatta, hogy egy pillantást vet hátra a válla felett, és bele reszketett a fölébe magasodó kolosszus látványába. Több száz parányi láb vonaglott a szörnyeteg sápadt hasa mentén. Hatalmas szájában görbe tépőfogak sorai csattantak össze. Caim, sajnálom. Megpróbáltam. Tényleg igyekeztem.

Ahogy a szörnyeteg feléje hajolt, újabb vad üvöltés harsogta túl a szél zúgását. Kutyus jelent meg a szörny hátán, és vájta bele éles karmait a gumiszerű húsba. Úgy tűnt, a páraszörnyeteg nem vette észre őt, csak miután az árnyvadállat agyarai rácsattantak egy zöldesszürke dudorra. A szörnyeteg oldalra hemperedett, megpróbált megszabadulni az idegesítő támadótól, de Kutyus tartotta magát. Kit csókot dobott védelmezőjének, aztán előrelökte magát a következő kapaszkodóhoz, és felhúzódzkodott egy keskeny sziklapárkányra. A barlang bejárata előtte nyílt. Bekúszott. Bármilyen menedék jobb annál, mintha odakint lenne.

Felmászott egy kemény, sima sziklalapra. Puha talpak huppanását hallotta, amikor Kutyus földet ért mellette. Kit átölelte az állat vastag nyakát, és apró csókot nyomott a fejére.

– Örülök, hogy sikerült megmenekülnöd! Most már csak azt lenne jó tudni, hol vagyunk.

Jó kérdés volt. Egy szűk, magas boltozatú átjáróban álltak. A folyosó a messzeségbe nyúlt, ameddig csak Kit ellátott. Aztán rájött, hogy megszűnt a bizsergető érzés. Kit szorosan Kutyus mellett megindult befelé. A hely félelmet keltett benne. Nem kellett sokáig gyalogolniuk, amikor újabb ovális kapuhoz értek. Ám ennek a belsejéből nem áradt fény, csak hideg sötétség. Kit megragadta Kutyus fülét, hogy erőt merítsen belőle, és nem törődött vele, az állat hogyan nézett vissza rá.

– Rendben, megtaláltuk. – Az, hogy ezt hangosan kimondta, cseppnyivel sem tette kellemesebbé a döntést. – Caim, jobb, ha értékeled, amit most teszek.

Kit mély lélegzetet vett, majd átlépett a nyíláson, és Kutyust is magával húzta. Egyenetlen falú alagútba jutottak. Előttük narancsszínű fény pislákolt, de csak egészen halványan. Egyetlen hangot sem hallottak, ami még hátborzongatóbbá tette a helyet. Kutyus nyakán sörtére emlékeztetőn meredezett a szőr. Kit megpaskolta az árnyállat fejét.

– Semmi baj. Most hazamegyünk.

Kit mélyebbre hatolt a sötétségben. A fény tovább pislákolt, időnként halványabban, néha kissé erőre kapva. Lágy fuvallat csapta meg Kit arcát, és hervadt liliomok finom illatát hozta magával. Belépett még egy átjárón, és megtorpant.

– Ó!

Néhány centit elemelkedett a talajtól, és azonnal tudta, hogy visszakerült a Fényföldre. Rettenetesen büszke volt magára, örült, hogy ismét súlytalan lehet. Egy piramis alakú csarnokban találta magát, amelynek ferde mennyezete több testnyi magasságig emelkedett a feje fölé. Négy ablakot látott, egyet-egyet minden falon, ám a kőkereteken túl a baljóslatú sötétségen kívül semmi sem mutatkozott.

Valami megmozdult az árnyhomályban, a terem túloldalán. Kit pár lépést hátrébb lebegett, míg megint Kutyus mellé nem került, aki időközben leült, akár egy jól nevelt kiskutya. Aztán egy hang szólalt meg az árnyak között, egy olyan hang, amit Kit hosszú ideje nem hallott. Hosszú élete során talán először állt el a szava is a döbbenettől. Kutyus leheveredett a csupasz padlóra, míg Kit figyelt.

HUSZONKILENCEDIK
FEJEZET

lázadók teljes sötétségben vonultak keresztül a hófedte mezőn. Sem a hold, sem a csillagok fénye nem segítette őket a tájékozódásban. Caim a célpont feletti erdős hegyhát lejtőjéről figyelte, ahogy az emberei megindították első támadásukat, mióta ő lett a felkelés vezetője.

Egészen közel vitte őket a megerősített településhez, utolsó eligazítást adott, miközben keresztülmásztak az aljnövényzeten. Aztán hátramaradt, és hagyta, hogy a hadnagyai vegyék át az irányítást. Ötvenhat sötét ruhás, bemázolt arcú harcos foglalta el a helyét a külső védművek körül. A támadás szinte zajtalanul kezdődött meg.

Caim felszisszent, amikor egy jéghideg csáp megérintette a bokáját. Fejében egy kép jelent meg, amely fél tucat szürke köpönyeges férfit mutatott, akik épp átmásznak az alacsony sánckerítés falán. Úgy nézett ki, mint Keegan csapata a helyőrség keleti oldalán. Aztán a másik lábán is fagyos érintést érzett, és Caim előtt a lázadók újabb csoportja jelent meg. Mivel nyugtalanította, hogy az árnyak ennyire könnyen követik az utasításait, Caim azt kívánta, bárcsak Kit ott lenne vele, aztán megrázta a fejét. A lány otthagyta őt. Ezzel ki kell békülnie. De bárhol is járt, Caim remélte, hogy nem esett bántódása.

Ismét az alanti történésekre kényszerítette a figyelmét. A település belsejében kiáltások hangzottak fel, amikor a harmadik csapat nekirontott a kapunak. A fa kapuszárnyak állták a rohamot. Ám míg az elölről érkező támadás lekötötte a védők figyelmét, a másik két csoport beosont mögöttük.

Caim a hadmozdulatokat figyelte, amikor Liana odament hozzá, majd megállt mellette. A lány övvel összekötött, párnázott bőrzekét viselt, és hosszá lándzsát tartott a kezében, kérgétől megfosztott tölgyfa rudat, melynek végéhez henteskést erősítettek. Caim tudta, mit akar a lány. Már többször megbeszélték ezt, de Liana nem nyugodott bele a nemleges válaszba.

– Miért ragadtunk itt a dombtetőn? – kérdezte végül a lány. – Miközben odalent folyik a harc.

Caim elfintorodott. Amikor elindultak a várból, a nők ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsanak. Ugyanolyan keményen dolgoztak, mint a férfiak, zokszó nélkül végezték a gyakorlatokat. Caim ennek ellenére abban reménykedett, hogy otthon hagyhatja őket. Még nem álltak készen. Vagy talán én nem állok készen.

– Ti vagytok az utánpótlás – felelte.

Liana az őrtelepülés felé bökött az ujjával.

– Az összes férfi odalent van, és azt teszi, amire megtanítottad őket, míg minket hátrahagytál idefent, és csak kotlunk itt, mint a tyúkok!

– Csendesebben! – Caim magában fortyogott. Odalentről továbbra is az ütközet zajait hallotta. – Ne siessetek annyira!

– Megtanultunk harcolni, Caim. De te megpróbálsz távol tartani minket a csatározástól.

– Azért képeztelek ki benneteket, hogy életben maradjatok!

Arca megrándult, amikor szavai visszhangját hallotta meg a hegygerinc felől. Liana értett hozzá, hogyan bőszítse fel. Akár a bőrkiütés, és bármennyit vakarom, folyton újra előjön.

– Keegant nem óvod ennyire.

– Te és a többi asszony csak pár napja gyakorlatoztok. Még nem álltok készen.

– Harcolni akarunk.

Caim a sötétben vicsorogva végül beadta a derekát.

– Jól van. Vidd le a csapatodat, és álljatok fel az északi út mentén!

– Tényleg? – kérdezte Liana izgatottságtól vibráló hangon. – Ne aggódj! Tudjuk, mi a dolgunk.

– Ne merészkedjetek túl közel a falakhoz! És tartsátok nyitva a szemeteket!

Liana elfordult.

– Ne aggódj! Északi út. Értettem.

– Ne szálljatok harcba senkivel, hacsak nem elkerülhetetlen! – kiáltott utána Caim. – És ne féljetek visszavonulni, ha…

Caim hagyta a semmibe veszni a szavakat, miközben Liana felszaladt a lejtőn. Amúgy is süket fülekre találtak volna. A lány alig várta már, hogy belevethesse magát a küzdelembe. Az egysége többi tagja semmivel sem tűnt jobbnak. Halovány holdfény csillant meg lándzsáik hegyén, ahogy elvonultak mellette. Két tucat nő, fiatal hajadonoktól régóta férjezett családanyákig, mindannyian házilag készített vértezetben. Caim amire csak tudta, kiképezte őket a rendelkezésére álló rövid idő alatt, azokat a gyakorlatokat használta, amelyekre Kas elsőként megtanította őt: hogyan kell megvetni a lábat, hogyan kell tartani a lándzsát az ellenféllel szemben, hogyan kell támadni, és biztonságosan mozogni. Vajon ez elég lesz ahhoz, hogy életben maradjanak?

A küzdelem zaja lassan elhalkult, ugyanakkor tüzek lobbantak az épületek között. Kisebb lángok, de még a támadás előtt meghagyta az embereinek, hogy semmit se gyújtsanak fel, amíg fel nem készültek a kivonulásra. Valaki nem tudott uralkodni magán. Amikor meghallotta az éji kacagómadár hangját, Caim lesietett a gerincről.

Mire odaért, a kapu már nyitva állt. Valójában félig leszakították a félfákról. Aemon és Dray álltak őrt szürke sálakkal eltakart arccal. Caim közeledtének láttán szalutáltak; Aemon komolyan, Dray kevesebb beleéléssel. Ezt a szokást az elmúlt néhány napban vették fel az emberek. Caimnak nem nagyon tetszett, de abban sem volt biztos, hogy helytelenítenie kellene. Legalább „uramnak” nem szólították. Egyelőre.

A hadnagyaira, Keeganre és Vanerre a központi udvarban talált rá egy csapat megkötözött katona mellett. Eredetileg azt szerette volna, ha Killian is velük tart, de a veterán harcos inkább a várban maradt. Talán élemedett kora miatt. Vagy, mert tudta, mi vár rájuk. Caim nem hibáztathatta ezért. Keegan arca sápadtnak tűnt a fáklyák fényében. Az orrnyerge feletti könnyű vágásból vér csorgott lefelé.

– Jelentést kérek!

Keegan kezdte.

– Az őrhelységet elfoglaltuk.

– Sebesülések?

– Mindössze egy súlyos – válaszolta Vaner. – Feoras lábát átdöfték egy lándzsával, de csontot nem ért. Egészen biztosan begyógyul majd.

Caim a földön ülő katonákra pillantott.

– Mi a helyzet az ő oldalukkal?

– Ah – Keegan tétovázott. – Két halott, és még egy kilehelheti a lelkét, mielőtt megpirkad. Tudom, hogy azt mondtad, lehetőség szerint kerüljük el ezt, de…

– Bizonyos dolgok elkerülhetetlenek. Folytasd!

– Rendben. Néhány katona beásta magát egy viskóba a délkeleti sarokban. Nem tudtunk behatolni oda.

– Így aztán tüzeket gyújtottatok, hogy kifüstöljétek őket – állapította meg Caim.

Vaner Keeganre pillantott.

– Valaki azt mondta, látott odabent egy férfit, aki Eveskine színeit viselte magán. Néhány fiú megszegte a parancsot.

– Megtaláltátok a parancsnokukat?

Keegan nemet intett.

– Eddig csak egy őrmestert. Az ő állapota válságos. Nem akarta megadni magát.

Vaner még hozzátett valamit, de Caim nem hallotta, mert hasító fájdalom nyilallt a mellkasába. Egy pillanatig azt hitte, megint számszeríjjal lőtték meg. Látása elhomályosult. Keegan és Vaner összenéztek. Caim egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. Ahogy a kínzó fájdalom csillapodott, éles bizsergés futott le végig a tarkóján. Valami rettenetes közeledett. Caim észak felé vetett egy pillantást a zavaró érzés irányába. Odafent megdördült az ég, nedvességnek azonban nem érezte szagát.

– Jól… – nyitotta szóra a száját Vaner.

Caim összeszorított foggal leküzdötte a fájdalmát.

– Vigyetek mindenkit vissza a hegygerincre, most rögtön!

– Mi legyen a foglyokkal? – érdeklődött Keegan.

– A foglyokat hagyjátok itt!

Caim félretolta őket, és támolyogva megindult a helység északi vége felé, amilyen gyorsan csak tudott. Már könnyebben haladt, de csupán az épületek között félúton jutott az eszébe, hogy Liana és a nők csapata az északi úton állomásoznak. Egyenesen a zavar útjában. Futásnak eredt.

Útközben elszaladt Oak mellett, aki épp az udvar felé igyekezett, mindkét hóna alatt egy hosszú ládával.

– Caim! Találtam egy egész házat, tele…

– Keresd meg Keegant, és tűnjetek el innen! – kiáltott hátra a válla felett.

Amikor Caim a faihoz ért, lassítás nélkül ugrott. A sáncot kihegyezett, két és fél méteres karókból építették. Caim megragadta két rönk végét, és felhúzta magát. Attól, amit a túloldalon látott, mintha jéghideg szilánk fúródott volna a gyomrába.

Az éjszaka megelevenedett. A fa védvonalat nyaldosta és körbefolyta, akár egy bejutni igyekvő amorf szörnyeteg. Fém villogott a feketeségben – kardokkal és lándzsákkal felszerelt harcosok rohantak, hogy körülvegyék a falakat. Caim előhúzta a késeit, amint leugrott a kemény földre. A sötétség árnyaktól örvénylett. Úgy gyűltek köré, akár a szelíd háziállatok, hozzádörgölőztek, halálról és pusztulásról szóló dalokat dúdoltak a fülébe. Caim a lelkében felhorgadó gyilkos vágyakkal küzdött, miközben kióvakodott a homályba.

Mindenfelől hangokat hallott. Caim az elővigyázatosság és a sietség kényszere között őrlődött, hogy még idejében rátaláljon a katonáira. Kis híján átbukott egy ősz hadfi holttestén, akinek bőr mellvértjét tucatnyi bíborvörös, mély szúrásnyom pettyezte. Lándzsadöfés okozta sebek. Továbbment, és csak vad üvöltés figyelmeztette, ahogy egy katona hirtelen előbukkant a sötétből és karddal rontott rá. Caim félreugrott a másfélkezes kard elől, és beledöfött a katona oldalába. Miközben az a földre rogyott, kirántotta belőle a pengéket, és továbbment. Újabb katona tűnt fel előtte. Caim elsurrant a lecsapó harci bárd mellett, és kése gombjával halántékon csapta a férfit. Amikor a katona kábán megrázta a fejét, Caim észrevette az ellenség mellvértje felett előfehérlő bőrt. Agyát szinte szétmarta a vágy, hogy támadjon, öljön. Két kegyetlen csapással elvágta ellenfele térdinait, aztán a földre rúgta őt. Vére hangosan lüktetett a fülében, miközben lebámult az elesett férfira, aki fájdalmasan nyögve szorongatta használhatatlanná vált lábait. Öld meg! Nem érdemelnek jobbat.

A fuldokló hörgés hallatán hátraperdült. A magasba emelte a késeit, ahogy egy hórihorgas, tagbaszakadt férfi botladozott felé a homályban. Caim lekuporodott, hogy ráugorjon, de megdermedt, amikor ráismert az arcára. Oak a hasából ki meredő lándzsahegyet markolta. Izzó, fortyogó düh öntötte el Caimot. Feléje nyúlt, hogy segítsen, ám ekkor egy vassisakos katona lépett Oak mögé, és a férfi rozsdavörös szakálla alá csúsztatta a tengerésztőrét.

Caim ordítva kiütötte a katona kezéből a pengét, és felhasította az arcát. A férfi az arcához kapott és felüvöltött fájdalmában. Caimot ez cseppet sem hatotta meg, és mindkét kését belevágta a katona keményített bőr ingébe, hogy a hóborította földre loccsantsa a férfi gőzölgő beleit. A gyilkos összecsuklott Oak teteme mellett, és mindketten úgy gömbölyödtek össze, akár az alvó kisdedek. Caim haragosan felmordult – a katonát, önmagát, vagy tán az isteneket átkozta –, majd elfordult tőlük.

Megkereste az utat, aztán sietve megindult a keményre fagyott havon és kavicson. Kiáltozás fogadta. Vészjósló suhintást hallott, amit a széttörő csontok nedves recsegése követett. Minden erejét beleadva megiramodott a sötétben, egyenesen egy vágtázó barna folt útjába. Caim oldalra vetődött, majd félig megperdült, ahogy a harci mén szügye nekicsapódott a lábának. Fényes és halálos valami suhant el a füle mellett. Miközben Caim fölpattant a földről, a lovas megfordította hátasát, majd megindult visszafelé az újabb összecsapáshoz, és a feje fölé emelte hosszú lovassági kardját. Caim elugrott, mielőtt a lovas odaért volna, és alacsonyan előrerontott a katona balján. Suetéje mélyen ellenfele combjába vágott. Megpróbált átlendülni a túlsó oldalra, és az állat mögé szaladt.

Aztán egyszerre csak felrepült a levegőbe.

Minden szusz kipréselődött a tüdejéből, amikor az út melletti sekély árokban földet ért. A fájdalom hullámai járták át a bal vállát és bordáit, ahol a hadimén patái belécsapódtak. A lovas addigra megfordult, és ismét feléje tartott. Caim megpróbált talpra kászálódni, de erre már nem maradt ideje. Karja nem hajlott; a lába helyén mintha két husáng lett volna. A katona előredőlt a nyergében, kardját a magasba tartotta, hogy lesújtson vele. Caim sziszegve kifújta a levegőt a fogai közt.

Az árnyak a szélrózsa minden irányából sereglettek oda, tömegével lepték el a lovat és lovasát. Éles nyihogás hasított a levegőbe a paták mennydörgő dobogása és a jajveszékelés közepette.

Caim kapkodva szedte a levegőt, miközben feltápászkodott. Karjának és törzsének gyors átvizsgálásával kiderítette, hogy csontja nem törött, viszont csúnya zúzódások fognak éktelenkedni majd a testén. Egy pillantást vetett elesett ellenfelére. A ló az oldalán feküdt. Apró fekete lyukak borították verejtéktől csillogó testét. A lovas még idejében leugrott róla, ám az árnyak ennek ellenére rátaláltak. Páncélzata – a sodronying – cafatokban lógott róla, és hasonló lyukakkal volt tele. Üres szemgödrei, melyekből fehér folyadék szivárgott, a semmibe meredtek.

Miközben Caim felmérte a helyzetet, hideg érintések borították be a vállát és az oldalát. Feléjük nyúlt, hogy elhessegesse a suhanó árnyakat, aztán mégis békén hagyta őket, ahogy csillapodott a fájdalom. Lassanként újra érezte a kezét. Még több árny kúszott feléje a földön, a lábát csipkedték vérre szomjasan. A nem evilági sötétség nyugtalanítóan hatott még rá is, mégis továbbindult előre. A küzdelem zajai már mélyebben visszhangoztak a homályban, aztán…

Semmi. Feltámadt a szél, és ördögforgókat keltett a ködben.

Az első holttest, amire rátalált, egy ébenfa törzsének dőlve feküdt. Caim feltörő epét érzett a torkában, amikor Liana asszonyainak egyikére ismert rá benne, de nevet nem tudott kötni az archoz. Törött karját szorongatva halt meg. Mindkét lába is eltörött. Rátalált egy második és harmadik tetemre, akik nem sokkal feljebb az úton, arccal a földnek hevertek a hóban. A negyedik egy sziklán terült ki; gesztenyebarna haját – a fél koponyáját bezúzó találat helyén – szivárgó vér áztatta át. Caim tovább lépdelt, tartott attól, mire lel rá legközelebb. Gyomra a fájdalmaktól görcsbe szorult. Az én hibám. Nem szabadott volna hagynom…

Mögötte villám cikázott az égen, és egy parányit enyhült a sötétség, épp annyira, hogy felderengjenek az úton elterült holttestek. Caim megtorpant, amikor a mennydörgés szinte beszakította a dobhártyáját. A nők nem hátráltak, vállvetve erős falat húztak az ellenfelük előtt. Épp úgy, ahogyan ő tanította nekik.

Magányos alak állt mögöttük az úton, árnyak áradata örvénylett megtermett, vértezetbe burkolt teste körül.

A Szörnyeteg.

A mellében érzett lüktetés már Caim szegycsontját kalapálta, amikor a páncélos óriás felemelte a tekintetét. Egy nő kuporgott összeroskadva a lábánál. A Szörnyeteg egyik kezével a hosszú szőke hajat markolta, a másikkal egy fekete láncot, a végén súlyos tüskés vasgolyóval. Caim karja megreszketett, amikor belenézett Liana üveges szemébe. Elkésett.

A Szörnyeteg eleresztette a lány haját. Caim megiramodott felé, mielőtt Liana arccal a pocsolyába dőlt volna. Elrohant a vérmocskos ábrázatú nők mellett. Fém láncszemek csörgése előzte meg a pörögve közelgő halált. Caim gerince összerándult, ahogy a láncos buzogány útjába vetette magát. Egészen közel jutott ellenfeléhez, és a benne felgyülemlett összes vadságot és gyűlöletet rázúdítva támadott. Szemtől szemben még félelmetesebbnek tűnt a Szörnyeteg, fémből és sötétségből formált bálványhoz hasonlított. Caim előrevetette magát, és mindkét kése a fekete mellvért kitüremkedő közepének csapódott. Rendítő rázkódás futott végig a két markolaton, amikor a pengék hegye visszapattant anélkül, hogy átütötte volna a páncélt, és elzsibbasztotta a kezét. Egy szívdobbanásnyival azt megelőzően, hogy a halántékának csapódott volna, egy pillanatra felvillant Caim előtt a ráemelt fekete acélba bújtatott ököl. Káprázó szemmel hátratántorodott. A lánc megcsapta a feje tetejét, és kibillentette őt az egyensúlyából. Hátrakapta a kezét, hogy esés közben kitámasszon. Mozogj! A következő lendítés már nem fog célt téveszteni.

Caim oldalt hemperedett, majd feltápászkodott. A tüskés buzogányfej mögötte suhant el. Megperdült, és eldobta a jobb kezében tartott kést. Az elszenesedett penge pörögve repült, aztán szilánkokra törve nekivágódott a mellvértnek. Caim hátranyúlt, és kezébe csusszant a fekete kard. Ebben a pillanatban minden tökéletesen kiélesedett körülötte, a sötétség vibráló árnyak palettájává bomlott. A Szörnyeteg páncéljába lüktető jelképeket véstek, a mellvért közepét csipkés oromzatú torony képe díszítette. A sisak rostélyáról árnycsápok csüngtek le.

Caim hagyta, hogy a kard vezesse, és érezte, ahogy a hegye becsúszik a Szörnyeteg páncéljának csípőlemezei és a combvért közti résbe. Sötét vér csorgott ki a hasítékból, ahogy Caim elfordította a pengét, de ellenfele ügyet sem vetett rá, és a feje felett megsuhintotta fegyverét. Caim féltérdre ereszkedett. A tüskés golyótól döngve megrázkódott a föld mögötte. A kard által húzva előrevetette magát, de a Szörnyeteg gyorsabban megfordult, mint arra Caim számított, és páncélos öklének fejével mellbe taszította. Caim az ütéssel egy időben oldalra perdült, és sikerült megvetnie a lábát. Felkészült a következő támadásra, de a Szörnyeteg hátralépett, miközben az árnyak raja körötte repdesett. Még egy lépést tett, aztán eltűnt Caim szeme elől.

Caim hunyorogva megdörgölte a mellkasát. Egy pillanattal azelőtt járat nyílt a sötétségben. Összezárult, amint a Szörnyeteg keresztüllépett rajta, de Caim látta a hátramaradt árnyszalagokat. Hátranézett. Liana a lábától pár méterre hevert a földön. A lány ernyedt teste mögött az épületegyüttest a pokol tüze nyelte magába. Férfiak oszlopa szaladt ki a kapun és indult meg a hegygerinc irányába, míg néhányan az úton várakoztak. Caim határozott.

Ugrott.

Ahogy ellenfele után vetette magát, széthúzta maga előtt a teret, és sötét lyuk jelent meg a levegőben. Még annyi ideje maradt, hogy gyorsan levegőt vegyen, mielőtt átbukfencezett a portálon.

Éles sziklákon ért földet. Ahogy keresztülbukdácsolt az egyenetlen felszínen, Caim baljóslatú szűkölésre lett figyelmes, és hasra vetette magát. Kése kiesett a kezéből, amikor tucatnyi kő kemény pereme döfött belé. A tüskés gömb centiméterekre suhant el a fejétől.

Újra érezni kezdte a zúgást a tarkójánál, ezúttal sürgetőbben, mint legutóbb. Caim az elejtett suetéért nyúlt, és csak a szívverés töredékével előbb gördült oldalra, mint hogy egy kiálló szikla szétzúzhatta volna az arcát. Amikor sikerült megvetnie a lábát, egy pillantást vethetett arra, ahol állnak, egy minden oldalról mély szakadékokkal körülvett keskeny földdarabon. Egy hegytetőn. A sziklaomladéktól eltekintve, amit épp maga mögött hagyott, talán mindkét irányban pár lépésnyi terület maradt, a Szörnyeteg pedig középen állt a láncot a feje felett pörgetve. Ügyes. Nincs hová menekülnöm, de mi van, ha nem akarok elszökni előle?

Caim előrerontott, mielőtt a józanabbik esze megálljt parancsolhatott volna neki. A fekete kard olyan sebesen vibrált a kezében, hogy szinte hallotta panaszos szűkölését. Vért akart, ahogy ő is.

A Szörnyeteg lefelé irányította a láncos buzogány röppályáját, de hajszálnyit későn reagált. Caimnak egy pillanattal az előtt sikerült az ívén belülre lépnie, hogy a gömb visszaért. A Szörnyeteg elhajolt a kard fekete hegye elől, de a szúrás csak csel volt, hogy közelebb kerüljön. Caim felfelé döfött a suetével. A hegye ellenfele hónalja alatt hatolt át a vértezeten. Caim nyögésre számított – valamire –, de az óriás semmiféle hangot nem adott ki, ahogy alkarjával ütve hátralökte ellenfelét. Caim megvetette a lábát és lekuporodott, előrenyújtott karddal védte magát, de mindössze egy páncélos hátat látott, miközben a Szörnyeteg egy újabb tusfekete átjárón keresztül távozott.

Caim ezúttal már óvatosabban, saját portált hozott létre, és átlépett rajta.

Útközben valahogy átfordult, és fájdalmasan zökkent le a hasára. A talaj tömör kőfelületnek hatott, több centi vastag fagyott hóréteg alatt, de amikor négykézlábra emelkedett, a lába kicsúszott alóla, és csíkokban eltolta a havat, ami alól sötét jégpáncél bukkant elő. Caim még épp idejében oldalra gördült, mielőtt a tüskés gömb lecsapott, a jég pedig szétrobbant alatta.

Caim fagyszilánkokat hullatva felállt, és magához hívta az árnyakat. Azok köréje sereglettek, repdestek, de furcsán csendesek maradtak. Caim megsuhintotta a kardját, és a sötétség kúpjában ráeresztette őket a Szörnyetegre. Ám az óriás átgázolt az apró sötétségeken, páncélja és bőre sértetlen maradt. Caim rövid, óvatos lépésekkel jobbra került. A Szörnyeteg utánament, minden suhintással gyorsabban pörgetve a láncot. Caim odébb óvakodott, azt remélte, hogy szilárd talajra talál, ahol biztosabban megvetheti a lábát, de ellenfele előrelendítette a karját, épp amint ellépett előle. Caim habozott. Mivel nem tudott volna elég gyorsan kihátrálni a csapás elől, hasra vetette magát.

Keményen beverte a könyökét. A jég vészterhesen recsegett, aztán egy acélcipős láb rúgott a mellkasába, és keresztüllódította a jégen. Az árnyak tehetetlenül csapkodtak körülötte, sehogy sem tudtak segíteni. Caim zihálva átfordult a térdére, és a karddal támasztotta meg magát. A zúgás, a hívás, a csata – minden erőt kiszívtak már a végtagjaiból. Nem tudta, mennyi ideig bírja még, de amikor a páncélos óriás megindult felé a jégen, Caim újra összeszedte magát, és felállt.

A Szörnyeteg megállíthatatlanul közelgett. A páncélján több helyen csorgott le a vér, mégis kíméletlenül tört előre. Caim jobban felegyenesedett, miközben a tüskés gömb közelebb lendült. Ennek mihamarabb véget kellett vetnie, mielőtt teljesen elhagyja az ereje. Ahogy egyre fogyott a távolság kettejük között, Caim rárohant a Szörnyetegre. Az utolsó pillanatban térdre vetette magát, és a lendület továbbvitte a jégen. Caim a Szörnyeteg térdhajlatára sújtott le a karddal. A vértezet lemezei szétpattantak a fekete acél csapása alatt. Vér ömlött végig a pengén. Caim hatalmasat rúgott, és az óriás hátraesett.

A Szörnyeteg fülsiketítő dörrenéssel rogyott a jégre. Megpróbált átgördülni, de nem talált támaszt. Recsegés hallatszott, aztán a tó felszíne megadta magát, ő pedig alábukott a sötét vízbe.

Caim felkászálódott. Izzadság hűtötte az arcát. Vége volt. Megszabadult a Szörnyetegtől. Ám amikor a part felé fordult, rettenetes csikorgás támadt mögötte. Megperdült, és kis híján elveszítette az egyensúlyát, amikor gigászi fekete alak emelkedett elő a repedező jég alól. Víz csöpögött a fekete láncról. Caim behúzta a fejét, de nem tudott elég szilárdan megállni a lábán. Dermesztő hideg mart a bőrébe egy pillanattal az előtt, hogy a tüskés gömb lecsapott volna. Kizárólag a mostanra szinte hozzánőtt árnyak óvták meg attól, hogy eltörjön a gerince. A csapás így is kipréselte belőle a levegőt, és a hóba taszította. Jég és égbolt kavargott a szeme előtt. Ajka remegett, ahogy levegőért kapkodott. A látómezeje peremén a Szörnyeteg épp kimászott a vízből. Fénytelen fekete szemek bámultak ki a sisakrostély hasítéka mögül. Újra megcsörrent a lánc, ahogy a tüskés golyó megint előrelendült. Caim hatalmas erőfeszítéssel megmozdította a végtagjait, és belekapaszkodott az első épkézláb ötletbe, amely megfogant a fejében. Árnyportál nyílt meg előtte.

Miközben megremegett lába alatt a föld, belevetette magát az ürességbe.

Caim egy árok alján bukkant elő. Harminc centiméternyi hó tompította az esését. Amikor megpróbált felülni, a hívogató érzés megsemmisítő fájdalommá erősödött, mely kis híján szétrepesztette a koponyáját.

Ahogy ott térdelt, inkább érezte, mint hallotta, hogy mögötte a portál bezárul. Eldugult orrlyukain egy erdő illatai szűrődtek át. Egész teste sajgott – a háta, az oldala, a lába. Szeretett volna ott helyben összeesni, és elfeledkezni mindenről. A szétváló levegő halk sziszegése figyelmeztette rá, hogy újabb portál nyílt meg.

Caim még épp időben tápászkodott fel, hogy feltűnni lássa a határozott léptekkel vonuló Szörnyeteget, akinek páncéljáról halvány árnygomolyagok szálltak fel. A fák néma szemlélődőkként állták körül őket. Elérkezett a végső leszámolás pillanata. Immár nem maradt ereje elmenekülni. Caim ellazította a vállát. Jól van, te szemétláda. Gyere és kapj el!

A tüskés gömb egy fa törzsébe csapódott. Caim lebukott a suhogó lánc alá. A fekete kard egyszer, kétszer, háromszor is lepattant a Szörnyeteg vastag páncéljáról, de mindannyiszor vért szomjazva újra lesújtani igyekezett. Caim végtagra, ízületre, sőt még ellenfele nyakára is támadt, azt remélte, hogy valahogy sikerül átszúrnia a nyakvért alatti vékony sodronyszövetet, de amikor a láncos buzogány kevés híján eltalálta, hátrálni kényszerült. A következő suhintásnál a súlyos golyóbis a vártnál gyorsabban érkezett. Caim egyensúlyát vesztve lekuporodott. Csupán egyetlen rövid pillanatra, de páncélba burkolt sarok találta el a mellkasát, és taszította hátra. Estében beleütközött valamibe. Az megadta magát a súlya alatt, Caim pedig egy korhadt fakerítés törött lécei között huppant a földre. A kard kicsúszott a kezéből. Küszködve igyekezett felegyenesedni, de a Szörnyeteg a lábával sújtott le rá, és beletaposta őt a hóba.

Caim a kard után kutatott, de nem látta, hová eshetett. Igyekezett nem odafigyelni a felette pergő súlyos lánc sivítására. A másik kezével repedést talált a Szörnyeteg vértezetén a térde alatt, ahol korábban a karddal sújtott le rá. A suete hegyét épp akkor döfte be a lyukba, amikor a gömb elsuhant felette, és felgyorsult. Fűrészelni kezdett a pengével, és sűrű vér ömlött a zekéjére.

A golyó még gyorsabban repült el a feje felett.

Caim összeszorította az állkapcsát, és utoljára minden erejét beleadva taszított egyet a kés markolatán. A golyó úgy fogja szétloccsantani a fejét, akár egy dinnyét.

Rohadt gennyláda, remélem, egész életedben nyomorék maradsz. Remélem…

Éktelen üvöltés rázta meg az éjszakát, és felengedett a Caim mellkasára nehezedő nyomás, ahogy a Szörnyeteg a földre rogyott. Caim oldalra hemperedett előle, levegőért kapott. Az óriás mellkasára árnyak tömege telepedett, és leszorították, miközben éjfekete karmaikkal keresztültépték magukat vérten és sodronyszöveten.

Caim karjának izmai remegtek, ahogy feltápászkodott. Az árnyvadállat az óriás torka fölé hajolt, hogy rázárja az állkapcsát. Caim megpróbált felállni. Mindössze azt kívánta, hogy az állat végezzen a Szörnyeteggel, de a reménye hiúnak bizonyult, mivel a hatalmas páncélos kar a nyakánál fogva megragadta és odébb hajította az árnyszerzetet.

A Szörnyeteg a vértezetét felszabdaló hosszú vágásokon át vérezve felállt. Megfordult, mire Caim nekirontott, és minden megmaradt erejét beleadta a szúrásba. A suete hegye a harcos álla alatt hatolt be, majd a nyelvén és a szájpadlásán keresztül átdöfte az agyát. Caim markolatig bemélyesztette a kést.

Caim sípolva szedte a levegőt, miközben a Szörnyeteg farkasszemet nézett vele. A tekintetében nyoma sem volt haláltól való félelemnek, ahogy a túlélés reményének sem, csupán végtelen, az óceán mélyét idéző sötétséget lehetett látni benne. Caim kirántotta a kést, a Szörnyeteg pedig fekete acéllemezek halmává omlott össze.

Caim erőtlenül megkapaszkodott egy fiatal fában. Az égbolt makulátlan fekete lepelnek hatott, és oly közelinek tűnt, mintha felnyúlva akár meg is érinthetné. Egy pár lámpás bámulta őt a hóból és aljnövényzetből. Caim egy lépést tett az árnyvadállat felé. A lény hagyta, hogy közelebb lépjen hozzá, aztán eltűnt. Mintha ott sem lett volna egy pillanattal azelőtt. A jelenlétét Caim mégis ott érezte lüktetni a mellkasában, immár nem dühösen és kérlelhetetlenül, csupán határozottan.

Mint egy második szívverést.

HARMINCADIK FEJEZET

aim meglelte a hóból kimeredő kardgombot. Kihúzta. A penge tiszta volt, se foltot, se vért, se karcolást nem látott rajta, mintha ezen a szent napon került volna ki a kovácsműhelyből.

Caim hátrafordult. A kerítés görbe lécei mögött, amiket áttört, kiterjedt tisztás terült el. A hóból kisebb halmok emelkedtek ki, a legmagasabb Caimtól balra. Nem különösebben törődött velük, amíg valami a helyére nem került a fejében, a kép egy kis darabkája, ami kizárólag azért rejtőzött az elméjében, hogy beilleszthesse oda. Az erek feszítve lüktettek a halántékánál, ahogy köréje zárultak a fák. Álmaiban már számtalanszor állt itt, pontosan ezen a helyen. Az udvart most hótakaró borította, de gondolatban olyannak látta, mint azon a végzetes éjszakán.

Mindenütt vért látott maga körül, tócsákba gyűlve a kavicson, szétfröccsenve az udvar közepén térdeplő férfi arcán, széles fekete folyóként lecsorogva a mellén.

Édesapja mögött egy fekete köpönyeges, sápadt alak állt, markában magasba emelt karddal. A varázsló ábrázatát holdsugarak keretezték, és belemerevedett ebbe a pillanatba, abba a percbe, amikor minden megváltozott. Caim megreszketett, amikor szétnyílt a sötétség. Egy másik alak állt a varázsló mögé, karcsú alakját a feketénél is sötétebb, a halálnál is komorabb köpönyeg burkolta. A kámzsa alól hosszú, tusfekete haj hullámai bomlottak ki.

Gyomra összerándult, amikor édesanyja rontott ki a lángoló házból, és egyenesen a várakozó katonák karjaiba rohant. A sötét férfiak elvonszolták… elvonszolták…

A lidércnyomásos álomban rekedt Caim reszketve nézte, ahogy a katonák a holttesthez vonszolják az édesanyját. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. Aztán az alakra emelte a tekintetét – nem a férfira, aki elvette a férje életét, hanem a mögötte álló nőre. A csuklya hátracsúszott, és előbukkantak az éjféli zafíréval vetekedőn szépséges és törhetetlen vonások. Akár ikrek is lehettek volna, csupán egymásra meredő tekintetük különbözött; édesanyja arcára megvető gyűlölet ült ki, a boszorkányé diadalittasan sugárzott.

Testvérek.

Hűvös cseppek fröccsentek szét Caim homlokán, és húztak nedves csíkokat az arcán. Körötte halkan dobogott az eső, ami jólesően fürdette a bőrét, de nem tudta lemosni a pengékre és a kezére tapadt vért. A lelkét. Minden itt kezdődött. A kard lüktetett a kezében. Lepillantott a penge kifogástalan éleire, a feketén csillogó fémre. Ez a kard végzett az édesapjával. Az ereiben érezte a fegyver erejét, ahogy átárad az izmain, ösztökéli, sújtson le megint, újra meg újra csak gyilkoljon, hogy ezzel oltsa förtelmes szomját. A penge még erőteljesebben vibrált, mígnem Caim visszacsúsztatta a hüvelyébe.

Remegő kézzel eresztette le az oldalára a fegyvert. Bármennyire gyűlölte is a kardot, kötődött hozzá. Átbámult a tisztás túloldalára, a halomra, amely egykor az otthona volt, ahol született. Ez a hely már csak temető. Nem szolgálhatott válaszokkal neki. De tudta, hol fogjon hozzá a kereséshez.

A herceg boszorkány szeretőjénél.

Halvány fény táncolt a havon. Amint Caim hátrafordult, Kit ugrott a karjába. Ahogy elkapta a lányt, egy lépést hátratántorodott. Egy pillanatra Kit szinte hús-vér lénynek tűnt. Caim, akit döbbenet, és korábban soha sem tapasztalt módon kellemes érzés töltött el, széttárta a karját, hogy átölelje a lányt. De Kit súlytalanságba olvadt, és újra éppoly éterivé vált, mint azelőtt.

Felpillantott, nem törődött a Caim bőrvértjét borító vérfoltokkal. Caim belereszketett a benne feltoluló érzésekbe, amelyek áttörtek az alig pár perce még minden gondolatát hatalmában tartó dühön. Az erejük alázatosságra késztette. Nem érdekelte, Kit merre járt, csak az, hogy visszajött. Többé sosem akarta szem elől veszíteni.

Aztán Kit szúrós tekintettel rámeredt.

– Van fogalmad róla, min mentem át?

Caim a fogát csikorgatta, egyszerre örült a visszatértének, és lett volna kedve ott helyben megfojtani. Aztán észrevette a lány tenyerét átszelő varas sebhelyet. Kit megsérült, ami megdöbbentette Caimot. Korábban az ilyesmi lehetetlennek tűnt.

– Én is örülök, hogy látlak, Kit. Hol a poklokban voltál?

– Hosszú történet. – Odapillantott a Szörnyeteg hóban heverő tetemére.

– Meg kell keresnem a boszorkányt – jelentette ki Caim. – Ő tudja, hol az édesanyám. Ott volt azon az éjszakán, amikor elhurcolták.

– Caim…

– Rá kellett volna jönnöm, amikor megláttam a börtönben. Tudtam, hogy nem lehet az édesanyám.

Kit közelebb lebegett hozzá.

– Caim, el kell mondanom valamit.

– Emberek haltak meg, Kit. Liana… – Elkeseredetten sóhajtott. – Nem volt hajlandó elmenekülni, mert arra tanítottam, hogy nem szabad meghátrálnia. Mindnyájuknak ezt tanítottam. Tudhattam volna.

Elfordította a fejét, nem akarta látni a lány vádló tekintetét. Nem tehetek róla, Kit. Valami történik velem. A kard és ez a hely az oka. Az, hogy…

– Caim, láttam az édesanyádat.

Caim visszafordult felé.

– Hogy mi?

Kit reszketett, szemébe könnyek gyűltek.

– Még él, Caim! Beszéltem is vele.

Bármit szeretett volna érezni, bármibe került is, hogy beismerje, Caim hitt neki. Nem tudta volna megmondani, miért, mégis elhitte, és ez nem kissé rémítette meg.

– Hol?

Kit a füle mögé simított egy elszabadult ezüstszínű hajtincset.

– Ezt nehéz lesz elmagyarázni.

– Próbáld meg!

– Rendben. Amikor elraboltak innen…

– Úgy érted, amikor itt hagytál?

A lány haragosan összevonta a szemöldökét, és az arca most egy kicsit a régi Kitre emlékeztetett.

– Amikor azokkal a gazdákkal szórakoztál a tűz mellett, furcsa érzés kerített hatalmába. Aztán egyszerre – csettintett az ujjával –, visszarántottak a Határ mögé.

Caim emlékezett rá, hogy a lány korábban is említette már a Határt, amikor az árnykígyó rátámadt az othiri lakásában. Megkérdezte, hogyan kerülhetett oda a lény, Kit pedig valami olyasmit mondott, hogy át kellett kelnie a világok között. De most nyilván zavartnak tűnhetett, mert Kit az állát simogatta.

– Na jó. – Egymáshoz illesztette a két tenyerét. – Két világ létezik, egymáshoz préselődve, mint egy érme két oldala. Az egyik oldalon fekszik a Fényföld, ahol most állunk, a másik oldalon pedig…

– Az Árnyak Földje.

– Pontosan. De létezik egy köztes terület is. Időnként a Határként emlegetjük, de sokkal inkább hasonlít egy folyosólabirintusra. Vagy egy hatalmas mezőre különféle gyalogösvényekkel. Mindegy, lehetetlen leírni, ha még nem jártál ott. A lényeg, hogy a Határon keresztülvezető átjárók az egyik világból indulnak ki és a másikban érnek véget, vagy néha két helyet kötnek össze ugyanabban a világban.

– Azt hiszem, tudlak követni. – Csak mielőbb térj rá a lényegre, kérlek!

– Jól van. Szóval bekerültem erre a helyre, és nem tudtam kijutni onnan. Az ösvény, amely a Határba vezetett, nem engedett vissza. És valamiféle hívogató erőt éreztem a fejemben, így…

Caim ismerte az érzést. A rángatást és zúgást, ami azóta gyötörte, hogy erre a fagyos vidékre érkezett. Vajon a kettő kapcsolatban állhatott? Annyira elmerült a gondolataiban, hogy Kit következő szavait eleresztette a füle mellett.

– Várj! Mit mondtál?

Kit a szemöldökét ráncolva nézett rá.

– A kutyus árnyad is velem volt a Határban. Először kicsit tartottam tőle. Tudod, nem a világok legimádnivalóbb külsejű lénye, ezt el kell ismerned. De jó csapat voltunk.

Kutyus? Csapat? Caim feje belesajdult a hallottakba. Eltűnődött, leüljön-e a hóba, de végül erőt vett magán, hogy összpontosítson.

– De ennek mi köze az édesanyámhoz?

– Ő rántott be a Határba, hogy elvezethessen magához. – Kit közelebb hajolt, és Caim szemébe mélyesztette a tekintetét. – Mindvégig fogva tartották, Caim. Nem vagyok egészen biztos benne, hol. Túl sok energia vette körül a helyet, aztán keresztülrúgtak a fél világon. – Az ujjával csettintett a levegőben. – De úgy gondolta, te tudni fogod.

Caim tudta. Az egyetlen helyen, ami logikusnak hatott. Észak felé fordította a tekintetét. Ott van. És él. Rá vár. Legszívesebben rögtön elindult volna, de eszébe jutott Liana.

Kit még mindig beszélt.

– És más dolgokat is mesélt. Akad, amit nem értek, de amit megértettem, az halálra rémített.

Caim nyelt egyet, nem tudta, mit kellene gondolnia vagy éreznie. Csak nagy nehezen sikerült megszólalnia.

– Miféle dolgokat?

– A kedves nagynénédről.

Sybelléről. A boszorkányról.

– Mit mondott róla?

Kit körbepillantott, mintha keresett volna valamit.

– Hogyan magyarázhatnám el? Jól van. A mágia a másik oldalról származik, ugye?

Caimnak rémlett, mintha a lány mondott volna már valami ehhez hasonlót. Amikor ezt közölte vele, Kit hevesen bólogatott.

– A mágia színtiszta káosz. Az Árnyak Földjén mindent megfertőzött. És egy ideje átszivárog ebbe a világba is. Nem tudom, miért, de egyre rosszabb. A Határ fokozatosan gyengül.

Caim összedörzsölte az ujjait, eszébe jutott, mennyire selymesen simultak bőréhez az árnyak, meg az izgalom, amely olyankor tört rá hirtelen, amikor teljesítette a kívánságukat. Meglehetősen logikusnak hatott, de nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy Kit eltitkol előle valamit.

– Mi a helyzet a boszorkánnyal?

– Ő a saját világának szülötte, Caim. Az Árny népét a mágia élteti, és azt is lélegzik be. Éppoly természetes nekik, mint neked a levegő és a napfény. Nos, talán nem épp neked…

– És az édesanyám?

Kit észrevette a Caim zekéjének ujján lecsurgó könnycseppet.

– Isabethnél hatalmasabb varázslóval sosem találkoztam. És nála kedvesebbel sem. Az Árny népe gonosz faj, de néhányan közülük mások. Mint az édesanyád is.

Isabeth. Caim torkára láthatatlan kezek szorultak rá a név hallatán. Igen, így hívták őt.

Kit közelebb lebegett hozzá, és lehalkította a hangját.

– A nővére azonban egészen más lapra tartozik. Ő veszélyes, Caim. Veszélyesebb bárkinél, akivel valaha szembekerültél. Ő tanította Levictust. A férfi csaholó kiskutya volt hozzá képest.

Caim Kit mögé pillantott, az udvar felé. A hó csillogott a hold halvány fényében. Békésnek tűnt, úgyhogy Caim a legszívesebben elheveredett volna itt, és elfeledkezett volna a világ minden bajáról.

– Bizonyos fokig mulatságos a dolog – jegyezte meg. – Most már megértem.

– Kicsodát?

– Levictust. Ő meg én nem is különbözünk annyira.

– Ne mondj ilyeneket! Te egyáltalán nem hasonlítasz ahhoz a vadállathoz.

– Mindketten ugyanabban a hálóban vergődünk, Kit. Madzagon rángatnak minket, amit nem is látunk. Kizárólag a gyilkoláshoz értünk. Ha valami az utunkba kerül, levágjuk. Nem érzünk lelkifurdalást. Sem megbánást. Csak a halált.

Kit a két kezébe fogta Caim arcát.

– Figyelj rám! Te más vagy. Te jó ember vagy, Caim.

Valóban? Ő közel sem volt ennyire biztos benne.

– Sötét árny borul erre a földre, Kit. Lehetséges, hogy itt kezdődött, a szüleimmel, de jóval messzebb terjeszkedett már, és fogalmam sincs, mit tegyek.

– Dehogynem. Harcolni fogsz. Nem azért, mert akarsz, hanem mert ezt kell tenned.

Kit az igazat mondta ki, de az, hogy ismerte az igazságot, cseppet sem könnyített Caim helyzetén. A düh ugyan már nem forrongott benne, de a helyét átvette egy másik érzelem: a bosszúvágy. Vérrel kell lemosni a vért. Más megoldás nem maradt.

A kard megremegett hüvelyében.

Kit a Caim válla fölé kinyúló markolatra nézett.

– Azzal mi van?

– Ezzel mi van?

– Nem tetszik nekem, Caim.

Ó, tényleg nem? Üdvözöllek a köreinkben, drágám!

Caim elfordította tekintetét a romoktól, belélegezte a fenyő és hanga illatát. Benntartotta a levegőt, miközben rést nyitott a sötétségben. Átlátszatlan felületén saját visszatükröződő vonásait látta, nyúzottan és elkínzottan – egy halott ember ábrázatát. Ő és Ral, ő és a varázsló, ő és a Szörnyeteg. Halálosztók, mindannyian. Az egyetlen különbség köztünk az, hogy én még életben vagyok. Ne gyere utánam, Kit! Nem fog tetszeni, amit látsz.

Caim kiengedte a levegőt és belépett az ürességbe.

Kő ropogott és tört apró darabokra. Acél szakadt szét, a levegő vibrált, ahogy iszonytató erők rázták meg a templom fundamentumait.

Vér szivárgott Sybelle körmei alól, miközben a földön fekve barázdákat vájt a hideg márványlapokba. Haja szétzilálódott, ruhája széttépve és megszaggatva.

Soloroth, a fia meghalt.

A távolbalátó medencében végignézte gyermeke és a sarj összecsapását, látta, ahogy elmarják Solorothtól a már-már biztos győzelmet. Sybelle, akit hosszú évek óta először rémítettek meg, döbbenten bámulta, ahogy Soloroth összeroskad a sarj lábainál. Aztán a vizek elsötétültek a szeme előtt, megtagadták tőle, hogy még egyszer láthassa a fiát, és örökre megszakították a kettejük közti kapcsolatot.

Miután kitombolta magát, a szentély romokban hevert. Het Xenai ősrégi szarkofágját, amely háromezer esztendő viszontagságait állta ki, porrá zúzta. Fiolái és fétisei szilánkokra törve hevertek a padlón az oreikhalkosz szelencével egyetemben, melynek megfizethetetlen tartalma szintén kiömlött a kőre. Kizárólag a távolbalátó medence maradt sértetlen, fekete vizei mozdulatlanok voltak, akár a halál.

Hideg szél kavarta fel a törmeléket, amikor testetlen hang súgott egy szót Sybelle fülébe. Eljön…

Sybelle mezítelen lábára állt, ahogy a templomhajóba vezető folyosó függönye félrelibbent. Bármelyik papja volt elég bolond ahhoz, hogy megzavarja most, a legnagyobb lelki gyötrelem közepette, jobb, ha alapos okkal teszi. Ám a templom üres volt. A gyertyák lángja imbolygott, hosszú árnyakat vetett a falakra. Sybelle magába fojtotta a halálos varázsigét, amikor meglátta, hogy a herceg tántorog le a lépcsőn. A férfi nekidőlt a bronzkapunak, szeme üvegesen meredt a semmibe, ruháján bor vagy valami annál is rosszabb hagyott foltokat. Már megint részeg, vagy még mindig. Az elmúlt héten Sybelle csak így látta őt. A hercegből kiszállt minden életerő. Üres, borgőztől elbutult burok maradt belőle, nem sokkal ért többet egy holtteremnél. Akárcsak az én Solorothom.

– Te ölted meg – nyíltak szóra a herceg zsibbadt ajkai.

A szavak meglepték Sybellét. Az évek során sok embert megölt, több ezret, mégis tudta, kire gondol a szerelme. Az első feleségére. Nem sokkal Arion születése után végzett a nővel, és foglalta el a helyét Erric oldalán.

– Őróla álmodtam egész életemben – folytatta a herceg, és a falnak nekitámaszkodva bámult Sybellére. – Ő volt az én szerelmem. És most a fiamat is a halálba küldted.

Sybelle háborogva fordította tekintetét a férfi felé, akit egykor szeretett. A látványa most undorral töltötte el. Neki adta már ezt a várost, lemészárolta a riválisait, neki mégsem sikerült engedelmességre bírnia ezt a jelentéktelen kis birodalmat, így a saját gyermekét, az egyszülött fiát kényszerült elküldeni, hogy intézze el ezt helyette. Soloroth belehalt ebbe, és ez ennek az összehányt képű fajankónak a bűne volt.

A herceg Sybelle felé bökött.

– Tönkretetted az életemet! Egyedül maradtam, és kizárólag miattad…

– Fogd be a pofád!

A herceg kihúzta magát, lekonyuló szája mellett ráncba gyűrődött a bőr.

– Ne merj így beszélni velem! Eregoth királya vagyok, Sybelle. Nem számít, mit mondasz te vagy az a behemót fiad…

A levegő elhomályosult közöttük, amikor Sybelle felemelte a kezét. Hirtelen energia ömlött belé, ahogy kiszívta az életerőt a férfi törékeny porhüvelyéből. Gyenge és romlott volt már, mégis mérhetetlenül ízletes. Sybelle legszívesebben megállította volna a pillanatot, örökre így maradt volna, elégedetten és jóllakottan. Aztán Erric a földre roskadt. Amilyen gyorsan támadt, a varázslat éppoly hirtelenjében leapadt benne, és Sybelle ott állt erőtlenül és reszketegen.

Aztán átbotorkált a csarnokon, és földre rogyott a férfi mellett. Erric rá szegezett tekintetében nem volt semmi vádló.

– Szerelmem. Drága Erricem.

Sybelle előre-hátra ingatta magát a férfi élettelen teste mellett. Gyászában magára maradva fel sem figyelt a kintről beszűrődő lármára, míg az őr nem jelentette a betolakodókat. Sybelle csókot lehelt Erric szájára, és felállt, épp amikor vadállati irhákba és bundákba öltözött férfiak csapata lépett be a templomba. A fia északi katonái. Parancsnokuk, Garmok durva parancsára egy csapat sártól mocskos foglyot vezettek a templomhajóba, férfiakat és nőket vegyesen, sőt, két idősebb gyermeket is. A megviselt, görnyedt vállú embereket rákényszerítették, hogy térden csúszva a lábai elé vessék magukat.

– Hadizsákmány a számodra, Éjszaka Királynője – szólalt meg Garmok. – Hol az atamánunk, a fiad?

Sybelle figyelmesen szemügyre vette a foglyokat, láttukra ismét feltámadt az éhe.

– Halott.

Az északiak a fegyvereiket rázták és óbégattak. Garmok olyan erővel ütötte meg az egyik rabot, hogy a férfi kiterült a földön egy lassan szétterjedő vértócsában. A többi fogoly rémülten szűkölt.

Sybelle elmosolyodott, és kellemes hevület terjedt szét a testében, ahogy lehajolt, hogy üdvözölje új játékszereit.