A SZERZŐRŐL

on Sprunk Pennsylvaniában él családjával. 1992-ben szabad bölcsész diplomát szerzett a Lock Haven Egyetemen. Számos állása volt, többek között tizennégy évet dolgozott szakértőként fiatalkorúak börtönében. Első regénye, Az Árny fia 2010-ben jelent meg hazájában, két évvel később pedig magyarul.

Aki többet kíván megtudni életéről és munkáiról, keresse fel a www.jonsprunk.com honlapot.

Fordította:

GALAMB ZOLTÁN

Az Árnyorgyilkos-trilógiából már megjelent:

Az Árny fia

JON SPRUNK

AZ ÁRNY

CSÁBÍTÁSA

BUDAPEST, 2014

Shadow’s Lure. Copyright © 2011 by Jon Sprunk. All rights reserved.

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2014

Hungarian translation © Fumax Kft., 2014

Szerkesztő: Németh Vladimir

Korrektor: Ősz Emili

Tördelő: Oszoli Judit

Műszaki szerkesztő: Benes Attila

Borítóillusztráció: Michael Komarck

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és
kedvezményes vásárlási lehetőségek:

www.fumax.hu

Facebook-oldalunk:

www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli
engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét
sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.

ISBN 978-963-9861-61-9

Ajánlom ezt a könyvet feleségemnek és fiamnak,

magán világmindenségem kettős középpontjának,

valamint a családnak és a barátoknak,

akik nap mint nap gazdagabbá teszik az életünket.

Ura oltárnak, földnek,

halld szolgád jajszavát,

vezéreink züllöttek,

a nép halott, zilált.

Aranyfalak temetnek,

gúny ver éket közénk,

haragoddal büntess meg,

vesszen gőg, büszkeség!*

G. K. Chesterton, 1906

*Lackfi János fordítása

PROLÓGUS

etsző északi szél fújt a lápvidék felől.

Átjárta a vastag subát és az inget, ahogy Keegan átnyújtotta kardját a kapuőröknek. A halvány holdsugarakban mélyfekete árnyak vetültek az aldecairni erőd málladozó falaira és dérrel lepett tornyaira. Miután az őrszemek meggyőződtek róla, hogy nem jelentenek veszélyt, Keegan és csapata bebocsátást nyert.

Végigmentek az ódon kapubástya alatt húzódó folyosó szűk falai között, és Keegan addig nem lélegzett fel, amíg a túloldalon ki nem értek az erőd udvarára, ahol újabb két őr nyitotta meg előttük a benti öreg torony ajtaját. Ragyogó fény áramlott ki lábuk előtt a hóra. A bajtársai mögött topogva Keegan is belépett.

Négy hatalmas kandalló melege vonta izzasztó ölelésébe, miközben Caedman, a hadvezérük odakísérte őket a csarnok végében álló asztalhoz. Keegan kioldotta köpönyegét, ahogy helyet foglalt egy nyitott ablak alatt, majd körbepillantott. Először vett részt békegyűlésen. Harcosok és darabontok ültek szorosan egymás mellett. Öblös nevetésüktől megrázkódtak a fából ácsolt falak. A terem túlsó végében hosszú asztal állt a többi fölé tornyosulva egy dobogón. A kimagasló asztalnál ülők ezüst és arany ékszereket viseltek. Fehér szőrmepalástjuk tündökölt a tűz fényében.

Keegan egyik bajtársa a középen, fekete medveszőr bundában helyet foglaló agg férfi felé biccentett.

– Az ott az öreg Jevick.

– Az Allastarok thánja?

– Úgy hírlik, évek óta nem hagyta el ezt a kőhalmot.

Keegan szemügyre vette a falakon függő hadi lobogókat, a trófeák sorait és a kandallókban pattogó tüzeket.

– Megértem. Épp megfelelő hely ez egy öregembernek, hogy megpihentesse megfáradt tagjait.

A pohárnok egy halom bögrét rakott le elébük, a hangos koppanást a magas asztal visszhangozta. A fejek egyszerre fordultak oda, ahogy Jevick thán nehézkesen felállt.

– Üdvözöllek benneteket, Eregoth fiai! – Hangja reszketett, de zengőbben szólt, mint kora sejtette volna. – Azért hívtam össze ezt a békegyűlést, hogy megvitassuk a földjeinket sújtó gondokat.

Keegan körbepillantott, és mindenfelé bólogató főket látott. Tanyákat égettek porig, férfiakat gyilkoltak és gyermekeket hurcoltak el. Mindenki tudta, honnan erednek a bajok. Ő és a bajtársai úgy határoztak: ideje tenni valamit ez ügyben, Caedman pedig azért hívatta őket egybe, hogy kiderítse, mindenki hasonlóképp gondolkodik-e.

Ötszáz ököl döngése töltötte be a csarnokot, az agg vezér pedig ismét leült. Sorra bemutatkozott a többi thán. Ez némi időbe telt, és mindegyikük számtalan címmel és hőstett említésével toldotta meg a nevét. Az utolsó thán erőteljes figura volt. Lángvörös hajfonatok omlottak bőr mellvértjére.

– Sokan ismertek engem. Comarc vagyok a Ragarson klánból. – Öklével az asztalra koppintott. – És nem foglak cselekedeteim hosszú lajstromával untatni benneteket.

Most még hangosabban döngtek az öklök. Mindenki tudott Comarc Ragarson és vörös lovasainak hőstetteiről. Egykor ők jelentették a hajtóerőt a szabadság felé menetelő ország mögött, ám ez évekkel ezelőtt történt, még mielőtt Keegan megszületett volna. Vajon a Ragarsonok újra kilovagolnak?

Comarc thán körbejártatta a tekintetét a csarnokon.

– De én fogok először szólni. Azért harcoltunk és ontottuk vérünket, hogy felszabadítsuk az országot. Ám a háború karvalyai újfent lecsaptak, és az ablakainkat kaparják. Sűrű sötétség borítja földjeinket. És Liovard minden gonosz forrása!

Íme, kimondták, mindenki füle hallatára. Keegan kényelmetlenül fészkelődött, ahogy a gyűlésteremre egyszerre csend borult.

Taelish, a Nuodirok thánja emelkedett szóra.

– Úgy beszélsz, Comarc, mintha változtathatnánk a helyzeten. De ez a békegyűlés csupán időpocsékolás. Az Eviskine klán túlságosan megerősödött. Engednünk kell nekik, vagy még azt is kockára tesszük, ami megmaradt nekünk.

Comarc az asztalra köpött, és nem törődött a megrovó pillantással, amit Jevick vetett felé.

– Ti, Nuodirok, nyugodtan nyaljátok ki Eviskine liliomfehér seggét, ha úgy tartja kedvetek, de a Ragarsonok az utolsó leheletükig harcolni fognak!

Mennydörgő üvöltés rázta meg a termet, ahogy férfiak egy csoportja talpra ugrott, és püfölni kezdte az asztalokat. A magas asztalnál helyet foglaló többi thán aggódva pillantott egymásra Comarc háta mögött. A lármát egyetlen hang harsogta túl.

– Miért harcolnánk egymagunkban?

Az öreg Jevick a tömeget kémlelte.

– Ki szólt?

A csarnok elcsendesedett, de az asztaluk felé fordított tekinteteket nem mondhatta volna barátságosnak. Amikor a kapitánya fölállt, Keegan kihörpintette az utolsó korty sörét.

– Caedman Du’Ormik vagyok, Londain fia.

Mindenfelé morgolódás támadt a csarnokban. Az öreg Jevick odafordult a többi thánhoz, hogy tanácskozzon velük, Comarc viszont nem várt a válaszával.

– Hallottam rólad – mondta a Ragarsonok vezére. – A harcosaim többsége nem tudja eldönteni, vajon hős vagy-e, vagy csak egy szerencsés félnótás. De itt kizárólag klánfőnökök emelkedhetnek szólásra.

Asztallábak nyikordultak meg, ahogy Keegan csapatából két férfi ugrott talpra, és vetette hátra köpönyegét, ami alól fehér palást bukkant elő. A látványtól megeredtek a nyelvek.

– Az Indrig klán nevében beszél – szólalt meg Samnus thán.

– És a Hurroldokéban – tette hozzá Obern thán.

Comarc gúnyosan horkantott.

– Látom, magaddal hoztál két csaholó ölebet. Kár, hogy a lábadnál gubbasztanak ahelyett, hogy az őket megillető helyet foglalnák el a velük egyenrangúak körében.

– Menj az édesanyád bús cunájába, Comarc! – fortyant fel Samnus. – Azért jöttem, nehogy eliszkolj az asszonynéppel, ha elmérgesedne a vita.

Comarc felnevetett.

– Látlak, Du’Ormik. Mondd el, amit mondani akarsz!

Caedman körbepillantott a teremben.

– Azt kérdeztem, miért harcolnánk egymagunkban. Ha mindenki kizárólag a saját háza táját és klánját védelmezi, ahogy mindig tettük, akkor egymástól elszakítanak és megölnek minket, a családjainkat pedig elhurcolják helótaként.

Keegannek fogalma sem volt, mi az a helóta, de baljósan hangzott.

A Nuodirok thánja elhajította a kupáját, ami hangos csörömpöléssel ért földet valahol.

– Eleget hallottam. Az ilyen tökkelütöttek miatt gyújtja fel a falvainkat és űzi el az embereinket Liovard.

– Ha egyesülünk – folytatta Caedman –, megvédhetjük magunkat, és talán tartós békét biztosíthatunk az országunknak, amilyet évekkel ezelőtt ígértek nekünk, amikor az atyáink és a nagybátyáink kiűzték a nimeaiakat.

Mostanra minden férfi talpon volt a csarnokban, verték az asztalt, és próbálták túlkiabálni a többieket. Keegan nem értette, többségében mit mondanak, hogy vajon támogatják vagy ellenzik-e Caedman ötletét. A magas asztalnál ülő thánok az embereikkel együtt ordítoztak. Comarc üvöltött valamit a százszorosan visszafizetendő eregothi vérről, de a hangzavarban Keegan elveszítette a beszéde fonalát.

Zaj ütötte meg a fülét, előbb halkan neszezett valami, ám lassanként süvöltő bömböléssé erősödött. A férfiak elhallgattak, ahogy megrázkódtak a mennyezet gerendái. A kandallókban lobogó tűz pislákolni kezdett, és már-már kihunyt, ahogy a szél üvöltve betódult a kéményeken. Keegan körbepillantott, de mindenkit lekötött a csarnokban tomboló zűrzavar. Aztán megrázkódtak a terem ajtajának szárnyai. A rázkódás visszhangra talált Keegan mellkasában. Székek borultak fel, és asztallábak nyögtek, ahogy a harcosok odafordították a tekintetüket. Odakint farkas üvöltött fel.

A férfiak összesúgtak:

– A hajtóvadászat!

Keegan nagyot nyelt. A második döndülésre kicsapódott az ajtó, és kezükben csillogó fémmel betolakodók serege özönlött be a csarnokba. Mindenki eltátott szájjal figyelte, hogyan ront keresztül rajtuk a rájuk törő tömeg, és löki félre a klánok tagjait. Keegan felmászott az asztalra, hogy jobban rálásson az eseményekre. A betolakodók a teremben összegyűltek fölémagasodtak, világos szemük farkasfejet formázó vadállatias sisakok alól fürkészte őket. Sötét vasból készült csatabárdokkal, pörölyökkel és széles pajzsokkal voltak felfegyverkezve. Keegan azonnal rájuk ismert édesapja történeteiből.

Északiak.

Keegan áhítattal figyelte őket, ám ekkor újabb alak lépett be a terembe, és láttára émelyegni kezdett az ifjú gyomra. A tetőtől talpig fekete acélba öltözött újonnan érkező a többi északi fölé magasodott. Keegan keze ökölbe rándult. Őt is ismerte a történetekből. Bárhol felbukkant, emberek hullottak el. A klánok a Szörnyetegként emlegették.

Két alak vonult be az acélirhájú óriás mögött. A férfi vékony termetű, sovány arcú volt, vonásait akár kifinomultnak is lehetett volna mondani, és annyi aranyat viselt, amivel egy herceget is be lehetett volna borítani. De Keegan figyelmét a mellette lépkedő nő vonta rögtön magára. Attól, ahogyan mozgott, és az áttetsző fekete ruha alól elővillanó domborulatoktól felforrt az ifjú vére. A nő bőre ragyogott, akár a nedves selyem. Amint belépett, a teremre vészterhes csend telepedett.

A pár a Szörnyeteg mögött, kart karba fonva lépdelt végig a csarnokon, a klánok tagjai pedig hátrébb húzódtak előlük. Azokat, akik nem hátráltak meg, elég gyorsan félretaszították az útból az északiak. Ebben a pillanatban Keegan megértette, kik ők. A férfi bizonyosan Erric Eviskine, Liovard hercege. Ami azt jelentette, hogy az oldalán a nő…

A boszorkány. Sybelle, a sötétség királynője.

Keegan kerülte a tekintetét, még ebből a távolságból sem mert újra belenézni a szemébe. A herceg fényesre suvikszolt csizmájának sarka hangosan kopogott a kövön, mígnem szerelmével együtt a thánokhoz nem értek.

– Eviskine! – Comarc Ragarson elhúzta a száját. – Erre a békegyűlésre Eregoth patriótáit hívtuk össze.

A herceg megragadta kardja aranygombját.

– Ki meri azt állítani, hogy nem vagyok hazafi? – Hátrafordult, a nyakában függő nagy medál oldalra lendült. – Talán nem az egyik legősibb klán thánja vagyok?

A tömegben itt-ott morogni kezdtek, de senki, még Comarc sem mert hangosan megszólalni, noha ő és a többi vezér haragosan pillantgattak jobbra-balra. Aztán valaki szóra emelkedett. Keegan gyomra összerándult, amikor Caedman nyomakodott át a tömegen.

– Én kimondom, hogy áruló vagy, Eviskine – jelentette ki Caedman. – Még ha senki másnak nincs is mersze ehhez.

A herceg halvány mosollyal felelt, mintha egy suta viccet hallott volna.

– Jevick, úgy tűnik, a házad férgektől hemzseg.

– Szabad eregothi vagyok – válaszolta Caedman. – Újfent árulónak nevezlek. Elárultad a hazádat, melyet vérrel öntöztél, és ahol mindenfelé elvetetted a félelem magvait. Elárultad saját népedet a társaságoddal, akiket magad mellé választottál. Míg mások a vérükkel védték az országot, te hemperegtél, akár egy kurva, és beengedted az ellenséget.

A hölgy felkacagott. Egy másodpercre úgy tűnt Keegannek, mintha megdermedt volna az idő, és kizárólag az úrnő hangjának hűvös dallamát hallotta volna. Aztán elszállt a pillanat. Beleköhögött a köpönyege ujjába. A torkában égett rézgaraséra emlékeztető íz tolult fel.

– Gyere, Erric! – mondta a hölgy. – Megmondtam, hogy hajthatatlanok maradnak.

A herceg rosszallón ingatta a fejét a magas asztal előtt.

– Megmentettelek volna benneteket. Ne feledjétek.

Keegan aggódva nézte, ahogy a herceg és a hölgy távozik. A küszöbhöz érve megálltak, és hátrafordultak. Keegan búcsúszavakra, valamilyen durva sértésre számított. Ehelyett a boszorkány füttyentett. A gyertyák és a kandallókban égő tüzek kihunytak, a teremre teljes sötétség borult.

A falak kiáltásoktól visszhangoztak, amit sikolyok és a húsba hasító pengék nedves cuppanásai központoztak. Furcsa kékes fény villant fel Keegan feje felett. Pokoli látomást világított meg. A klánok fegyvertelen tagjai asztallábakkal és asztali késekkel küzdöttek az életükért – azzal, ami épp a kezük ügyébe került –, az északiak csatabárdjai viszont cséphadaró módjára emelkedtek és sújtottak le újra meg újra, vérben tocsogva kaszabolták le az ellenfél rendjeit. Alig háromlépésnyire tőle egyetlen csapással vágott le egy harcost az egyik északi. Keegan az övébe tűzött tőrért nyúlt, de a gyilkos már továbbállt, hogy újabb áldozatot találjon magának.

Samnus és Obert vezette a csapatot Caedman felé. Keegan utánuk indult, aztán eszébe jutott, mit mondott nekik a hadvezérük közvetlen az előtt, hogy beléptek az erődbe.

Nem érdekes, mi történik, Keegan, életben kell maradnod! El kell mondanod a klánoknak, amit ma este láttál és hallottál, különben mindannyian elveszünk.

A tekintetével megkereste a kavarodásban Caedmant. A hadvezér bőrvértezetét sötét vérfoltok fedték, miközben puszta kézzel védte magát a rátörő északi ellen. Aztán Samnus vezetésével odaértek a többiek, és leteperték a támadót a földre. Keegan elmosolyodott, de ekkor, mintha láthatatlan zsinórokkal húzták volna őket, szétnyílt a tömeg, és a rettenet hulláma szorította össze az ifjú szívét.

A Szörnyeteg közelgett.

Pára áradt szét az óriás páncélos bőréből, ahogy Caedman felé vonult. Keegan odakiáltott, hogy figyelmeztesse bajtársait, de szavait elnyelte a hangzavar. Aztán meglódult a tömeg, ő pedig szem elől veszítette a harcosokat. Egy pillanattal később megpillantott egy földön heverő testet. Caedman volt az, a hátán kiterülve, akár egy holttetem. Keegan torkából keserű epe tört elő, ahogy bizonytalanul lekászálódott az asztalról. Nem kapott levegőt. A termet a vér és a verejték bűze töltötte meg. Keegan megfordult, kijáratot keresett, és észrevette a feje fölötti ablakot. Felugrott, hogy megragadja a kőpárkányt. Amikor áthúzta a felsőtestét a peremen, a válla beragadt a szűk ablakkeretbe. Vadul tekergőzve kiszabadította magát a kő szorításából, aztán kinyomakodott a mögötte lévő ürességbe.

Egy hóbuckán ért földet. Nyelvét keserű lepedék borította el, ahogy meghallotta a bentről kiszűrődő jajkiáltásokat. Aztán felpattant, és futásnak eredt a fagyott mezőkön át.

Nem nézett hátra.

ELSŐ FEJEZET

aim hirtelen beszívta, és bent tartotta a levegőt. Az íj fája megnyikordult, ahogy a férfi a füléig hátrahúzta a húrt.

Negyvenlépésnyire tőle a célpont feléje fordította a tekintetét, aztán tovább majszolta eledelét. Caim újra felmérte a távolságot, bekalkulálta a szél erejét és a csekély szintkülönbséget. A napnyugta közeledtével csaknem fagypontig hűlt a levegő, ami befolyásolhatta a nyíl röptét.

– Még mindig idekint játszadozol? – súgta a fülébe egy hang.

Caim megreszketett, ahogy Kit átsuhant a testén, aztán a lány mellette termett. A haja higanyra emlékeztetőn csillogott a kihunyó fényben.

– Úgy fogsz rálőni, hogy esélyt sem adsz neki?

– Ne… – felelte a férfi, amikor a lány a látóterébe hajolt, hogy megnézze, merre áll a nyílvessző.

A célpont megint felpillantott. Caim keze lassan begörcsölt a hidegtől, az íj húrja belevágott az ujjaiba.

– …mozogj – lehelte alig hallhatóan.

De már elkésett. A szarvasbika nekiiramodott és elszökkent két föléje hajló örökzöld között. Az elmozdított ágakról aláhulló hó lepte be a nyomát. Caim félrekapta a fejét Kit mögül, és a cserjésben követte zsákmánya útját. Lelassult az idő. Két szívverés között rátalált a célpontra és lőtt.

A nyílvessző szűk csavarvonalban pörögve szállt, ahogy a szarvasbika a mély hóban topogó patákkal előbukkant a fák közül. Caim előrehajolt, amikor a nyíl a célpontjába csapódott. Az éles visítás, amit a szarvas hallatott, amikor a nyíl hegye átszakította az oldalát, megdöbbentette Caimot. A nyílvessző magasan, a mellső lába felett hatolt be. A szarvas egy pillanatra megroggyant, aztán mégis továbbszaladt a hóban. Vajon meddig futhat el? Abból ítélve, mennyire világos volt a vér, amely végigfolyt az állat rozsdavörös bundáján, a nyíl a tüdőbe hatolhatott.

Caim hátranyúlt a tegezéhez, miközben a szarvas után eredt, de az állat villámgyorsan száguldott a hóban. Még néhány szívverésnyi idő, és elszelel. Caim mellkasát égette a lélegzete, miközben a szarvas eltűnt egy vastag fatörzs mögött. Annak látványától, ami feltűnt a túlsó oldalon, Caim kis híján orra bukott futtában. Méretre és alakra nagyjából a szarvasra emlékeztetett, a bundája viszont selymes fekete volt, mint egy őserdei nagymacskának. A szűk koponya hátuljából vékony, csontfehér szarvacskák álltak ki. Caim mellébe szúró fájdalom hasított, aztán visszatért a szarvasbika, és elvágtatott a havon át. Anélkül, hogy átgondolta volna, Caim a körötte lévő fákban gyülekező árnyakat hívta segítségül. A szarvasbika felhorkant, amikor a sötétség szalagja a fejéhez ért. Megcsúszott a hóban, csupán egy pillanatra torpant meg futás közben, ám ez elég volt Caimnak ahhoz, hogy ki feszítse a húrt és lőjön. A második nyílvessző elsuhant az állat felett. Caim harmadszor is lőtt, célzás nélkül. Úgy tűnt, ismét célt téveszt, de a szarvas valahogy a nyílvessző útjába került. Az állat ezúttal összerogyott.

Amikor Caim beérte, a szarvasbika ernyedten vonaglott az oldalán heverve. A furcsa átváltozásnak semmi jele sem volt. Caim előhúzta az egyik hosszú suete kést a derekára csatolt övből, és véget vetett az állat szenvedésének. Összekötözte a lábát, miközben a friss sebből élénkvörös vér lövellt ki a hóra.

Kit mellette lebegett, és az állat végső agóniáját figyelte.

– Észrevetted, hogyan nézett rád? Ennél szomorúbbat még sosem láttam.

Kit tovább fecsegett, miközben Caim a tábora felé vonszolta a tetemet. Amikor északnak indult, nem tudta, mire számíthat. Eregoth félig elfeledett lidércnyomásként derengett az emlékei közt, de az utolsó nimeai helyőrséget már hat napja maguk mögött hagyták, és azóta egyetlen lélekkel sem találkoztak. Caim természetesen a vadonon keresztülvágva közlekedett, és a vadászcsapásoknál gyakrabban látogatott utakat messze elkerülte. Vad bőséggel akadt; éhen halni nem fog, amennyiben sikerül elkerülnie, hogy megfagyjon. De már alig aludt, és ha mégis elszenderedett, vártak rá az álmok, még a korábbiaknál is rosszabbak. És dolgokat is látott. Árnylényeket, mint amilyenek a szarvasbikára támadtak. Figyelmeztetés nélkül bukkantak fel éjjel és nappal is. Othir óta.

– Elmész mellette – korholta Kit a feje fölül.

Caim megállt egy széles bokor mellett. A fák ágain túl kobaltkék lepelként borult rá az égbolt. A hold alacsonyan függött felette, karcsú sarlóként az est leszálltával elsőként felbukkanó csillagok között. Caim ledobta a zsákmányát, és letérdelt, hogy megnyúzza. A véres hússal a kezében havat rúgott a tetemre, és keresztülgázolt a bozóton.

A tábor egy lombrejtekből és egy tűzgödörből állt, amelyben a távollétében kialudt a láng. Amint sikerült újból tüzet szítania, nyársra húzta a húst, és sütni kezdte. Miután a hóban megtisztította a kezét, nekidőlt a hevenyészett menedékét támasztó fatörzsnek.

Kit jelent meg előtte, a tűzben állva. Karját összekulcsolta a melle előtt, ami rossz jelnek számított. Caim mély lélegzetet vett, hogy felkészüljön a rá zúduló szidalmakra.

– Mégis, mit csinálsz? – kérdezte a lány.

– Várom, hogy elkészüljön a vacsorám.

– Pontosan tudod, hogy mire gondolok! – A feje felett hadonászott a kezével. – Mit keresünk mi itt?

– Te is tudod, mit, Kit. – Caim félbetört és a tűzre dobott két félig kiszáradt ágat. – Korábban tetszett az ötlet.

– Mikor?

– Még Othirban. Végighallgattad, amikor elmagyaráztam Zefinek. Akkor nem volt ellene kifogásod.

– Dehogynem. Épp csak nem adtam hangot neki.

Caim fordított egyet a nyársakon.

– Akkor eljátszottad az esélyedet.

– Most viszont beszélek! Nézz magadra! Összefagytál, és úgy élsz, mint az állatok. És fogalmad sincs, mit keresel. Ugye?

Caim felhorkantott, de inkább úgy hatott, mintha a torkát köszörülte volna. Mikor fordult elő utoljára, hogy egyetértettél bármivel, amit teszek, Kit? De a lány mindig ott volt vele, valahányszor elbotlott, és ez még akkor is a javára írandó, ha néha csak még jobban megpiszkálta a sebeit.

– Fáradt vagyok, Kit. Most hagyjuk ezt!

Kit odalebegett, hogy letelepedjen mellé, aztán nekidőlt a férfi karjának. A bőrzeke alatt Caim bőre végigborzongott a testtelen csiklandozástól.

– Mi lenne, ha Arnosba mennénk? Csak mi ketten, végig a Mezogeiosz partján. Napfényes föveny, kristálytiszta víz. Mire odaérünk, felmelegszik az idő…

Caim elhessegette.

– Ezt fejezd be, Kit!

– Rendben.

A lány egy utolsó haragos pillantás kíséretében eltűnt. Semmi szikrázás, semmi csillámlás. Odakint az egyre sűrűbb sötétben egy bagoly huhogott. A levegő hűvösebbnek tűnt, ha Kit nem volt mellette. Mégis, mit akart bebizonyítani? Hogy nincs szüksége senkire? Miután eljött Othirból, az első hét javarészében folyton hátratekingetett, hátha Zefi semmibe vette az intelmeit, és a nyomába eredt. Ám attól, hogy később már nem lesett állandóan maga mögé, semmivel sem érezte könnyebbnek a döntést, hogy folytassa az útját észak felé. A Levictusszal való összecsapás emléke még mindig elevenen élt benne.

A szél elült egy pillanatra, a varázsló szavai így mennydörgésszerűen zengtek Caim feje felett. „Ősei páratlan birodalmában lakik, az Árny Földjének fátyla mögött.”

Az Árny Földje. Buta gyerekmese. Mégsem volt az. Caim előrenyújtotta kezét, és megszólította a sötétséget. Egy árnyfolt jelent meg a markában. Szinte erőlködés nélkül ment. Az árnyak. A szarvasbika. Az álmai. Mi más változott még?

Caim a gondolataival elhessentette az árnyat, és az rögtön odébb siklott. Miután ismét fordított egyet a nyársakon, behúzódott a lombrejtekbe, ahol kevéske vagyonát a vászonfal mellett tartotta. A halom tetején zsákvászonba tekert hosszú batyu hevert. Belényúlt és megrántotta, a kard pedig surrogva kicsusszant a tokjából. A fekete penge semmit sem tükrözött vissza a tűz fényéből. Közel húsz éven át pihent a földben Kas kunyhója mögött, mégsem patinásodott sehol.

Honnan kerültél ide?

Mintegy válaszként, remegés kúszott fel a karján. Aztán megelevenedett az éjszaka. Az égbolt opálos szürkévé világosodott. A fák magasabbnak tűntek, és ledobták magukról sötét köpenyüket, a hó úgy tündökölt mögötte, akár valamiféle csillagpor takaró.

Caim visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe. Amikor eleresztette a markolatot, újra a megszokott módon látta a dolgokat. Elfintorodott, ráhajtotta a zsákvásznat a batyu tetejére, majd az egészet egy takaró alá lökte, ahol a csomag feltűnően kidudorodott. Odahúzta magához a dagadozó átalvetőt. A váltás ruhadarabok alatt megkeresett egy fekete zsineggel átkötött vékony könyvecskét. Vassili főpap személyes naplója volt, amelyet Zefi adott neki. Menleveleket is kapott, de azokat mind elégette. Abból, amit észak felé vándorolva látott, arra a következtetésre jutott, hogy bármilyen irat, amely az új császárnőhöz kötheti őt, inkább ártott, mint használt volna. Habár már az egyház bukása előtt is rosszul mentek a dolgok Nimeában, most még rosszabbra fordult a helyzet. Csak addig érvényesült a törvény, ameddig a kardod elért. A nemesek a földek tulajdonjoga felett perlekedtek, míg a köznépek sorra elszöktek, hogy haramiának álljanak.

Caim kinyitotta a könyvet, és egy pergamen hullott az ölébe. Felemelte maga elé. A hajtásra nagy J betűt pecsételtek aranyszínű viasszal. Zefi rejtette oda a levelet, ahol biztosan megtalálja. Vajon azt kérte benne, hogy térjen vissza hozzá? Vagy arra figyelmeztette, hogy tartsa távol magát tőle, és soha többé ne tegye a lábát Nimeába? Caim a könyv hátuljába csúsztatta az üzenetet.

A finom pergamenre vetett sorok Vassili tanult kézírásával íródtak. Caim minden este egy vagy két oldalt olvasott el. Eleddig semmi hasznosat nem sikerült megtudnia belőle, javarészt az akkor még Belastire-ban praetorként szolgáló főpap ifjúkoráról szóló passzusok követték egymást.

Az inge alatt Caim megérintette a kulcsot formázó függőt, Zefi másik ajándékát, és ahogy lapozgatott, megakadt valamin a tekintete.

1123, Atrius nyolcadik napja

Tizennégy úton töltött nap után megérkeztünk Othirba. Bármily sebesen haladtunk, a konklávéból én érkeztem meg utolsóként, amit kétségkívül fel fognak majd használni ellenem.

A DiVecci palotában fogadtak minket délután. Pontosan amint az értekezésemben javasoltam, a kibővített Inkvesztúra immár többszörösen annak eredeti…

Ezt néhány kibetűzhetetlen szó követte. Aztán:

A vár alatti börtöncellák a folyó vizétől bűzlenek, és zsúfolásig megteltek foglyokkal, akik közül sokan birodalmi agitátorok, de egyikük magára vonta a figyelmemet. Van valami különös a szemében. Úgy döntöttem, holnap visszatérek, és kikérdezem.

Amikor meghallotta a lecsöpögő zsír sercegését, Caim hirtelen előrelendült, és még épp időben elkapta a nyársakat, mielőtt beleestek volna a tűzbe. A fogával tépte le a hosszú cafatokat, és sziszegve falta a forró húst, aztán visszatért a naplóhoz. A szövegben ezután arról talált beszámolót, Vassili hogyan szabadította ki az ifjút a DiVecci palota kínzókamráiból, és határozta el, hogy gyámfiául fogadja.

A foglyot Levictusnak hívták.

Mire Caim végigolvasta az oldalt, lement a nap. Elrakta a könyvet, még néhány ágat dobott a tűzre, majd bemászott a menedékébe. Ahogy ott feküdt, és a ponyva hasadékain át a csillagokat bámulta, Zefi emléke rémlett fel benne. Vajon mit csinálhat? Biztonságban lehet? Már el is feledkezett róla? De minél többet gondolt a lányra, annál inkább úgy érezte, hogy helyesen döntött. Josephine immár császárnő, ő pedig nincstelen martalóc, akinek se otthona, se múltja.

Mielőtt elszenderedett, utoljára Kit jutott az eszébe. Már bánta, hogy durván beszélt vele. A fogadalmak, hogy mihamarabb jóváteszi vétségét, nyugtalan álomba ringatták.

Caim a csillagfény zöldesen parázsló színezetéből és a fű ruganyos lágyságából tudta, hogy álmodik. Egy léckerítés mellett állt, mely a melléig ért. A kerítés mögött szurokfekete földdel borított udvar nyúlt el. Újra nyolcéves volt. Kicsi. Vézna. Gyenge.

A kerítés deszkáját durvának érezte a tenyere alatt. Az udvar közepén nagytermetű férfi térdepelt. Caim bennragadt lélegzettel figyelte édesapját. Egy köpenybe bújtatott madárijesztő magasodott föléje. A hold fénye világította meg az ifjú Levictus arcát, aki éjsötét pengét tartott a kezében. A jelenet ugyanúgy zajlott le, ahogy korábban már ezerszer. A penge lecsapott. Caim az ajkába harapott, hogy elfojtsa a feltörő sikolyt. Szeretett volna elmenekülni, de csak állt, és nézte, ahogyan édesapja a földre csuklik, melléből pedig az ismerős kard markolata áll ki.

Levictus megfordult, és egy másik alak lépett a képbe; fekete köpönyeget viselt, akár egy óriási denevér szárnyai. Caim gerincén a rettegés hideg érintése szaladt végig. Megriadt, amikor egy száraz faág megroppant a lába alatt. Az alakok az udvaron feléje fordították a tekintetüket.

Éles fájdalom hasított bele a jobb fülébe. Próbálta elereszteni a kerítést, de a keze nem engedelmeskedett. Árnyak örvénylettek, ahogy a két alak beleveszett az éjszakába, és sorsára hagyták édesapját az udvaron. Caim oda akart menni hozzá, de rettenetesen fájt a feje. Az ujjaira összpontosított, akaratával kényszerítette a kezét, hogy eressze el a lécet. Karja remegett az erőfeszítéstől.

Csak… engedd… el…

Félelmetes üvöltés verte fel álmából Caimot, aki arra ébredt, hogy egy hatalmas test hajol fenyegetőn fölé. A tömzsi orr alatt éles tépőfogak villantak elő a szétnyíló súlyos állkapcsokból. Szőrpamacsok közé ékelt apró szemek fürkészték figyelmesen. Caim igyekezett maga elé emelni a karját, de a medve tányérnyi mancsa félretaszította őt.

Kövek martak a hátába, ahogy odébb csúszott a kemény talajon, aztán újabb éktelen bődülés harsant a fülébe. A kései után nyúlt volna, ám a jobb karja a teste alá szorult. Bal kezének ujjai elgémberedtek a hidegtől, de kényszerítette magát, hogy rákulcsolódjanak a markolatra, és kirántsa a pengét. Amikor az állat rárontott, Caim előredöfött. A kés hegye vén szálfákéval vetekedő keménységű bundába szúrt, a levegő egyszerre kiszökött a tüdejéből, ahogy a karmokban végződő mancsok ránehezedtek a mellkasára. A medve széttárta az állkapcsát, és rothadó hús szagát lehelte rá. Caimnak még épp időben sikerült kiszabadítania a maga alá szorult karját ahhoz, hogy a torka és a medve fogai közé ékelhesse. Az állkapcsok rázárultak az alkarjára. Caim csillagokat látott, miközben újra meg újra a fenevad oldalába döfött, de csak annyit ért vele, mintha egy fát igyekezett volna kivágni egy teáskanállal. Vérszomjas mordulások töltötték meg az elméjét, miközben ide-oda csapódott. Caim félelmét visszafojtva az árnyakat próbálta segítségül hívni. Érezte, ahogy a tábor környékén ólálkodnak, de nem sikerült kellően lenyugodnia ahhoz, hogy magához szólíthassa őket. A szeme előtt táncoló fényfoltok hirtelen örvényleni kezdtek, miközben a szabad kezével előre-hátra seperve matatott a földön, hogy megmarkolja a… megmarkolja a…

Itt fogok meghalni.

Amint ráeszmélt erre, rémülete épp elegendő ideig csillapodott ahhoz, hogy felfedezzen egy ismerős érzést, egyfajta rángatást, amit korábban is megtapasztalt már. Aztán vérfagyasztó rikoltás hasított az éjszakába, és egy hosszúkás, alacsony alak emelkedett a medve robusztus válla fölé. Az éjszakai égboltnál is feketébb szerzet beleolvadt a sötétségbe. Kitágult, parázsló szemek bámultak le rá, ahogy a lény szája rácsattant a medve nyakára.

A medve felüvöltött, és félrehajította Caimot, aki többször megpördült, mielőtt egy fatörzsbe csapódott. Megpróbált felülni, és felszisszent, ahogy szaggató fájdalom hasított a lábába. Mozdulatlanul, levegőért kapkodva hevert a hóban, miközben a két szörnyeteg a földön birkózott, tépte és harapta egymást. A medve minden szívveréssel egyre kimerültebben küzdött; kísérletei, hogy lerázza magáról a hatalmas árnyat, fokozatosan lassultak, mígnem az óriási állat összerogyott.

Dermesztő rémület telepedett Caimra, amikor az árnyszörnyeteg eleresztette a medve torkát, és a tépett tetemen állva ráemelte tekintetét. Aztán a lény odébb poroszkált, és eltűnt szem elől. Caim a nyakát nyújtogatta, de sehol sem látta nyomát. A mellében érzett szorítás felengedett.

Az arcához emelte a kezét. Ujjai alatt meleg vért érzett, egyik fülcimpáját csupán egyetlen vékony lebeny tartotta. Egy horkanással letépte és a földre hajította. Az egész teste sajgott. Alkarja lüktetett, ahol a medve fogai átszakították a zekéje ujját és feltépték alatta a húst. A kezén csíkokban csorgott le a vér, és festette meg a havat. A bal lába alatt sötétebb tócsa terjedt szét a hosszú, párhuzamos karmolásnyomokból szivárogva.

Caim sietve elkúszott a tetem mellett a tűz maradványaihoz. Kipislogta a sötétséget a látótere pereméből. Nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy elájuljon. Még ha meg nem is fagy, reggelre kivérezne. A tűzgödör melege jólesően simogatta arcát és két kezét. Gyors mozdulatokkal a zsarátnokba döfte a késeit. Aztán fintorogva leült, és széthúzta a nadrágjába és az ingujjába hasított repedéseket. Vér ömlött mindkét sebéből. Kihúzta az első kést a tűzből, és vörösen izzó hegyét a feltépett nyers húshoz szorította. Az égető fájdalom egyenesen az agyáig hatolt. Egy pillanatig ismét az othiri palota tetején találta magát. Zefi arca hajolt fölé, és mondott valamit, de Caim nem tudta kivenni a szavait.

Amikor elhúzta a sebtől a hűlő pengét, visszatért a valóság. Az égett hús bűzétől öklendezni akart. A lábán lévő seb elfeketedett és összeráncosodott, de többé-kevésbé elállt a vérzés. Mielőtt átgondolhatta volna, Caim kihúzta a másik kést, és a karján éktelenkedő két nagyobb harapásnyomra szorította a pengét. Másodjára nem tűnt annyira elviselhetetlennek a fájdalom, vagy talán csak érzéketlenebbé vált iránta. Amikor végzett, visszahanyatlott a földre.

Felette az égen ragyogtak a csillagok. A fejében lévő zúgástól eltekintve, csendes volt az éjszaka. Szerette volna lehunyni a szemét, hogy aludjon, de erőt vett magán, és kúszni kezdett. Ahogy elhaladt a menedéke mellett, megragadta a felszerelése szíját. A batyukat a háta mögött húzva haladt rendületlenül az éjszakában. Ha reggelig mozgásban marad, talán túlélheti. Ha a sebei nem nyílnak szét kúszás közben. Ha nem tör rá újabb hívatlan vendég.

Ha. Ha. Ha.

Míg a fülében szakadatlanul duruzsolt egy hang, fájdalmasan, centinként araszolt előre.

MÁSODIK FEJEZET

efi az áttetsző üvegablak mellett állva húzogatta a csuklóját takaró csipke kézelőket. A császári rezidencia legfelső emeletén kialakított lakosztálya régi házának egész felső szintjénél nagyobb szobák sorából állt. Legszívesebben ebbe a szalonba vonult vissza, ha magára óhajtott maradni. Egy vázányi frissen vágott amarillisz töltötte meg finom illatával a zárt szoba levegőjét. A parkettára halvány négyzeteket vetített a ragyogó napfény. Olaj és bronz mesterművek díszítették a falakat.

Zefi benyúlt a szoknyájába varrt kis zsebbe, és előhúzott egy összehajtogatott pergament. Szétnyitotta, és megszámolta az oldalra sorokban felrótt vonalakat. Negyvenegy, egy-egy rovás jelölt minden napot, amely azóta telt el, hogy Caim távozott. Hosszabbnak tűnt ennél – hetekkel hosszabbnak. A lelke mélyén arra számított, hogy a férfi mostanra visszajön; az esze azt súgta neki, hogy már sosem tér meg.

Amikor lépteket hallott a folyosó felől, Zefi visszatömte a papírost a zsebébe. Kinyílt az ajtó, és egy szolga jelent meg kék pantallóban és zekében, a szíve fölött arany szállal hímzett griffmadárral. Ezüsttálcán gőzölgő porceláncsészét kínált oda neki.

– Teát, felség?

Mennyei illata volt. Zefi már a csészéért nyúlt volna, de a hasába szúró fájdalom emlékeztette rá, hogy a reggeli megülte a gyomrát. A fejét csóválva elküldte a szolgát. Elővette a pergament, és kisimította a tálalóasztalon. Épp vissza akarta hajtogatni, amikor kezében egy hosszúkás tíkfa ládikával belépett Fenrik. Nevelőapja inasa rettenetesen megöregedett az elmúlt néhány hónapban. Mivel a nemrégiben megtapasztalt gondok miatt a DiVecci palotába zárva kellett élnie, idő előtt megvénült. A haja őszesből hófehérré fakult, háta meggörnyedt, akár egy viharvert fatörzs. Az asztalra helyezte a ládát, felnyitotta a tetejét, majd oldalra lépett.

Zefi odalépett hozzá.

– Kérem, Fenrik! Valaki mással kellett volna behozatnia ezt.

– Még elvonszolom magam, úrnőm. Eddig is ment, és ezután is menni fog.

– Tudom. Épp csak aggódom az egészsége miatt.

Fenrik látványosan úgy tett, mint aki zavarba jött.

– Az édesapja. Jobban mondva az earl. Őt biztosan büszkeséggel töltené el, hogy végre az önt megillető pozícióba került.

Zefi rámosolygott, aztán szemügyre vette a felnyitott ládikát. Tündöklő drágakövekkel díszes ékszerek hevertek az elefántcsontfehér selyempárnán. Egy zafír nyaklánc, és egy másik smaragdokból, három pár fülbevaló, különféle gyűrűk és karperecek. Középen pedig a korona. A fejdísz alapját egymásba hurkolódó aranykarikák alkották, amelyek kilenc finom csúcsba íveltek fel. Az egészet annyi ékkő borította, hogy az értékéből egy hónapig lehetett volna etetni a várost. Fenrik Zefi felé nyúlt az egyik kezével, ám mielőtt megérintette volna, megállt.

– Megengedi?

Még mielőtt Zefi tiltakozhatott volna, Fenrik kikapta a koronát a ládából, és úrnője fejére helyezte. Zefi belepillantott a láda fedelébe épített tükörbe. Az arc, amely visszatekintett rá, egy idegené volt, túlságosan fejedelmi és higgadt ahhoz, hogy önmagára ismerhessen benne. Zefi nem tudta eldönteni, a kedvére van-e a változás.

– Az micsoda? – kérdezte Fenrik.

Zefi követte a férfi tekintetét, és szeme a kezében tartott pergamenen állapodott meg, amit gyorsan összehajtott és zsebre dugott.

– Semmi. Csak egy emlékeztető.

Ismét kinyílt az ajtó, és ezúttal egy kopaszodó koponyájú úriember, a számos udvari titkár egyike lépett be rajta.

– Felség, amint ideje engedi, az udvar várja önt.

Zefi a férfi karját megszorítva búcsúzott el Fenriktől, és suhogó hosszú szoknyájában a titkár után eredt. Odakint a folyosón, kifényesített páncélban, két testőr várta. Ahogy Zefi elindult lefelé a csigalépcsőn, besoroltak mögé.

Amikor a nagy csarnok ajtajához értek, a titkár Zefire nézett, ő azonban intett neki, hogy várjon. Megint háborogni kezdett a gyomra. A korona mintha le akart volna csúszni a fejéről. Zefi mély lélegzetet vett, majd megigazította a diadémot. Csak lélegezz, Zefi! Minden rendben lesz. Amikor sikerült egyensúlyba hoznia a fejdíszt, bólintott a titkárnak, aki mély meghajlással kitárta előtte az ajtót.

Jóllehet Zefi már régen megszokta a paloták fényűző életét, a szíve hevesebben kezdett verni, valahányszor a nagy csarnokba lépett. A gyönyörűen kidolgozott falikárpitok, a széles márványpadló, a kupolás mennyezet felé emelkedő kecses oszlopok – mind áhítattal töltötték el. A roppant teremben ugyanakkor szellemek is tanyáztak. A vérfoltokat már letörölték, de Zefi még mindig maga előtt látta a vörös cseppeket, ahol az orgyilkos Ral felrúgta a Választótanács tagjainak levágott fejét tartalmazó ládákat. És ha a tekintete túl magasra tévedt, az igaz egyház dicső tetteit megörökítő festmények visszarántották őt a földre. Igaz, hogy immár császárnő volt, hatalomra emelkedése nem bizonyult könnyűnek, sem vértelennek.

A thurim tizenhat minisztere – az édesapja uralkodása idején e posztot betöltő hivatalnokok kevesebb, mint egyharmada – köszöntötte felállva. Idős férfiak voltak, javarészt nemesek, kettejüket azonban az othiri köznép választotta. Hz az ifjú császárnő haladóbb szellemű elképzelései közé tartozott.

Zefi felhágott az emelvényre, ahol a Választótanács díszes székeit egy mahagóniból és tíkfából faragott, csiricsáré trónusra cserélték le, amelynek minden elképzelhető felületéből aranygombok álltak ki. A palota személyzete a pince egyik raktárhelyiségéből hozta fel, ahol édesapja megbuktatása óta pihent, majd visszahelyezték ide. Zefi a tőle telhető legnagyobb kecsességgel ült rá a trónszékre, mely kemény volt, akár egy kiszáradt farönk, és mosolyt erőltetett az arcára.

Hubert lépett az emelvény lábához, és mély meghajlással köszöntötte.

– Felség! – szólalt meg kellően hangosan, hogy az egész teremben hallani lehessen. – Engedelmeddel megkezdenénk a mai napi gyűlést.

Amikor elfoglalta a trónt, Zefi nem sokat tudott arról, ténylegesen mivel foglalkozik egy uralkodó. Az ifjú császárnő, aki seregnyi problémával szembesült, attól kezdve, hogy a korábban az országot kormányzó egyházi méltóságok elmozdítását követően kit nevezzen ki a különféle közigazgatási posztokra, odáig, hogy miként állítson fel a törvény végrehajtásáért felelős rendőrséget a szent testvériség feloszlatása után, a mindennapos teendők javarészét Huberttel, újdonsült főkancellárjával intéztette, hogy a fontosabb államügyeknek szentelhesse az idejét. Legalábbis ezzel nyugtatta magát.

– Mindjárt, kegyelmességed – felelte Zefi. – Egy pillanat.

Hubert már épp hátrafordult volna, de megtorpant. Zefi felpillantott a bántó mennyezeti freskókra, és igyekezett nem belenézni a hóhérkötélen lógó Próféta szemébe.

– Mikor állítják helyre a mennyezetet?

Hubert megköszörülte a torkát.

– Még nem sikerült művészt kerítenünk, felség.

– Miért nem?

Hubert a hosszú asztal felé fordult, amelyen az új császári kincstárnokkal osztozott. Ozmond Parmian fessen mutatott divatos fehér öltözetében.

– A dolog pénz kérdése – mondta Ozmond –, amiben pillanatnyilag némiképp szűkölködünk, felség. A külső provinciákból esedékes adók késnek, míg a városőrség felállítása, kiképzése és kaszárnyákban való elhelyezése, ami a szegények megsegítésére tett új intézkedésekkel együtt…

Zefi intett neki.

– Értem. Kezdhetik, kegyelmességed.

Hubert bólintott, és a miniszterek felé fordult, Zefi pedig hátradőlt a trónusán. Eleinte izgatottan várta e gyűléseket, arra készült, hogy olyan határozatokat hozhat, amelyekkel jobbíthat alattvalói életkörülményein, ám alig pár nap után nyilvánvalóvá vált számára, hogy mindössze a jelenléte szükséges, a hangját ellenben nem kívánatos hallatnia. Miközben a kínzóan kényelmetlen trónon ült, miniszterei végighallgatták a kérelmezőket, és ítéletet hoztak az ügyeikben. Rövid szünet után kisebb gyűlések sorát kellett végiglátogatnia, ahol szintén arra buzdították, hogy mosolyogjon, és keveset beszéljen. Röviden, úgy kezelték, akár egy felcicomázott bábut.

Míg Hubert zengő hangon elsorolta a napi teendőket, Zefi a negyedik ujján viselt súlyos gyűrűvel játszott. Édesapja pecsétgyűrűjével. A hatalmas vörös gránátkövet az ujjára illő aranykarika foglalatába helyezték át. Ujja hegyét végigfuttatta a sima kristálylapokon. Hány uralkodó viselhette ezt előttem? Vajon mit gondolnának, ha most itt látnának a trónon?

Hubert a birodalomban mindenfelé fellángoló zavargásokról beszélt. Olybá tűnt, hogy az egyház tekintélyének hiányában némelyik nemes kihasználta az alkalmat, hogy újra felszítsa a régi viszályokat a környékükön. Ezek néhol kisebb háborúkká eszkalálódtak. A thurim mindennap megtárgyalta az erőszak elfojtásának lehetséges megoldásait, de eleddig ténylegesen semmit sem tettek. Aztán Hubert egyik kijelentése felkeltette Zefi figyelmét.

– Miről volt szó?

Hubert felpillantott a tekercsből, amit felolvasott.

– A nyugati területekről, felség. Lord Ulbrecht, Cantross ura a határok mentén támadó útonállókról számol be levelében, és segítséget kér a banditák megfékezéséhez.

– Van hír a katonákról, akiket északra küldtem?

– Ah, egyelőre nincs, felség.

– Lord Ulbrecht egy erőd felett rendelkezik a városban, ha nem tévedek.

– Valóban, felség. Úgy hiszem, de a levelében azt írja, hogy nincs elég katonája ahhoz, hogy fenntartassa a rendet a város falain túl.

– Ez hányadik útonállókról szóló jelentés a határok mellől?

– Ebben a hónapban a negyedik, felség.

Zefi a trón karfáján kopogott a körmével. Cantross a határhoz közel feküdt, egy törvényt nem ismerő vidéken, ahol a rendeletei nem sokat jelentettek. Az ott élők ennek ellenére az alattvalói közé tartoztak. Felelősséggel tartozott nekik.

– Elküldünk egy századnyi katonát a támogatására.

– Felség, nincs elegendő…

– Vegyed lajstromba mindazon nemeseket, akik a mi hozzájárulásunk nélkül háborút indítottak a birodalom határain belül! Mindegyikőjük küldjön katonákat, a hadjárathoz szükséges teljes fegyverzettel és felszereléssel! – Zefi orcája izzott, ahogy beszélt. – Ha a civakodó nemeseket megfosztjuk a fegyvereiktől, semmijük sem marad, amivel egymást zaklathatnák.

Hubert szája sarka megrezzent, mintha el akart volna mosolyodni, de nem merészelt ilyesmire vetemedni.

– Az ötlet megfontolandó, felség. Ám ha szabad kérdeznem, mit tegyünk, ha nemet mondanak?

– Bárki, aki megtagadja a segítségnyújtást, megfosztatik földjeitől és címeitől, és a korona ellenségének tekintendő.

Erre már felbolydultak a miniszterek. Volt, aki ciccegve fogadta a dekrétumot, de nyíltan senki sem tiltakozott. Néhányan bólogattak, talán mert az ő földjeikre támadtak rá. Zefi elmosolyodott magában.

– Mi következik? – kérdezte.

Hubert tétovázott, aztán egy másik tekercsért nyúlt.

– Itt van még Akeshia problémája. A háború immár hetedik esztendeje megszakítás nélkül folyik keleten. Az ellenség több helyen behatolt a déli szárazföldre. Ez, valamint a császári kereskedelmi kolóniák elfoglalása Altaiában és Sulenében megszilárdította a Mezogeiosz keleti része feletti uralmukat.

A megelégedettség érzése egyszerre kiszállt Zefiből. A keleti háborút a korábbi rezsimtől örökölte meg. Jóllehet a két birodalom kapcsolatát emberemlékezet óta feszültségek jellemezték, nem lángolt fel köztük háború, amíg hatalomra nem került az egyház, amely mindenkit üldözött, akik nem hajtottak fejet az igaz hit előtt. Zefi látta a kincstári jelentéseket, olvasott az összecsapásokról, a beiktatásokról, a bevett és elveszített településekről. Hatvanezren estek el, és felbecsülni sem lehetett a megnyomorítottak számát, mindez pedig több mint kétmillió soldatba került, ami a csőd szélére sodorta Nimeát. És amennyire meg tudta állapítani, a semmiért. Négyszemközt elvitatkozott már ezen Huberttel. Noha a főkancellár hozzá hasonlóan ítélte meg a háborút, azzal érvelt, hogy az népszerű volt a nemesek és a köznép körében is. Zefi azon kapta magát, hogy a pecsétgyűrűjét tekergeti az ujján, és figyelt rá, hogy abbahagyja.

– Thurim miniszterei, a béke és irgalmasság nevében kérlek benneteket, hogy vessünk véget ennek a konfliktusnak!

Az indítványt néma csend fogadta. Aztán valaki elköhintette magát, és megindult a szavak áradata. Kiáltások töltötték meg a termet, némelyik egészen heves. Zefi feszengve fészkelődött a trónon.

– Jó nagyuraim és hölgyeim. – Megpróbálta túlkiabálni a zajt. – Ez a háború túl régóta telepszik rá a birodalom lelkiismeretére! Családokat pusztított el, mindenfelé viszályt szított…

Senki sem figyelt rá. Zefi Hubertre pillantott, de a főkancellárt túlságosan lefoglalta a vita követése ahhoz, hogy észrevegye. A köznép egyik minisztere, Du’Quendel felállt a székére, és az aszott fők felett megtapsolta császárnőjét. Zefi kurtán rámosolygott, remélte, hogy a férfi lelkesedése másokra is átragad, ám ez nem tűnt valószínűnek. Pár perc elteltével hatalmas döndülés vonta magára kellően sokak figyelmét ahhoz, hogy elüljön a hangzavar, és egy hosszú vadászzöld ruhás filigrán asszony emelkedett szóra. A miniszterek elcsendesedtek, amikor Hubert bejelentette őt.

– Lady Philomena óhajt szólni az udvarhoz.

A thurim egyetlen hölgytagjaként Lady Philomena törékeny alaknak tűnt a miniszterek között, ám a csarnok közepére vonulva a póz, amelyet felvett, inkább egy harcmezőn parancsoló főtisztére emlékeztetett kornyadozó virágé helyett. Ruháját a takarékosság és egyszerűség jegyében tervezték, és egyáltalán nem hangsúlyozta ki az alakját. Több évvel idősebb volt Zefinél, de nem lehetett kevéssé szemrevalónak mondani; klasszikus vonásait hátul kontyba fogott, ragyogó aranyszőke haj koronázta. Kábítóan szép lett volna, ha nem szorítja össze szigorúan az ajkait, és a szeme nem dülled ki úgy, mintha valami keserűbe harapott volna. Zefi nem sokat tudott a hölgyről – hallott valamit a gazdag férjről, aki egy évvel korábban hunyt el, és hitvesére hagyta címét és tekintélyes vagyonát. És Zefinek eszébe jutott még valami, amikor megpillantotta a mellére tűzött kerek arany brosst. Lady Philomena az egyház elkötelezett támogatója volt.

Philomena egyenesen a tárgyra tért.

– Súlyos hiba lenne követeket küldeni az Akeshiai birodalomba a fegyverletétel feltételeivel.

– Békefeltételekkel, nagyságos hölgyem – vetette közbe Hubert.

– Azoknak a vadaknak a szemében a kettő egy és ugyanaz. Ha gyengeséget mutatnánk, azzal csak további agresszióra bátorítanánk őket.

– De ezt nem tudhatjuk – vetette közbe Zefi –, hacsak nem próbálunk egyezségre jutni velük.

A hölgy felvonta finom, kiszedett szemöldökét.

– E szent háborút Isten rendelte, Őszentsége, a prelátus fogadta el, és a hívek akaratából folytatjuk. – Aztán, némi kivárás után hozzátette: – Felség.

Zefi a fogát csikorgatta. Az egyház hajlandó lett volna kivéreztetni a birodalmat, amíg a kezükben volt a hatalom, és most ez a nő azt akarta elérni, hogy ő is folytassa ugyanezt az esztelen politikát. Ez messze túlment a nevetségesség határán. Épp szóra nyitotta volna a száját, de Hubert megelőzte.

– Elnézésedet kérem, nagyságos hölgyem, de a keleti háború folytatása immár nem tanácsos a birodalomban fennálló állapotok miatt.

– Bármi lehetséges – Lady Philomena egyenesen Zefi szemébe nézett –, ha a Fény erejét hívjuk segítségül.

Zefi igyekezett magába fojtani a választ, de kudarcot vallott.

– Mit mond a Fény azokról az ezrekről, akik a tengeren túl estek el, és immár sosem láthatják viszont a hazájukat?

– Az igaz hit nevében hozott áldozatok sosem hiábavalók. Miként a szent írásokban áll, azok a lelkek most a Próféta jobbján lakoznak dicsőségben.

Zefi marokra fogta a szoknyáját, hogy uralkodni tudjon az indulatain. Szerencsére Hubert épp időben lépett közbe ahhoz, hogy megakadályozzon egy újabb kifakadást.

– Köszönöm, nagyságos hölgyem. A császárnő majd fontolóra veszi a szavait.

Zefi tekintete szinte átdöfte a helyére visszatérő Lady Philomena hátát.

– Még valami, főkancellár uram? – kérdezte, és előre rettegett a választól. Szeretett volna mielőbb távozni a teremből.

– Mormaer herceg kért audienciát.

Zefi elfojtott egy sóhajt. Homloka lüktetni kezdett.

– Rendben. Küldd be!

Hubert parancsára az őrök beengedték a következő kérelmezőt. Mormaer jól megtermett, már-már kövérnek mondható férfi volt. Gazdagságát több ékköves gyűrű és a nyakában viselt vastag aranylánc mutatta, amelyen hét hatalmas smaragd függött. Egy lépéssel mögötte fekete libériás lakáj masírozott. A herceg az emelvény első lépcsője előtt megállt, és enyhe meghajlással üdvözölte Zefit, amellyel mintha azt akarta volna közölni: Igaz, hogy felettem állsz, de csak csekély mértékben.

– Mormaer herceg, Wistros ura, Ebencross őrgrófja – jelentette be urát a lakáj.

Mormaer úgy fordult, hogy mind a miniszterekhez, mind a trónhoz egyaránt intézhesse szavait. Sötét szemét félig elfedte nyíratlan, fekete szemöldöke, amely szivacshoz hasonlatos orra felett teljesen egybenőtt. Ajkai összeszorultak, akár a csatasorok.

– Felség – mélyen zengő hangja betöltötte a csarnokot –, és a Thurim tanácsosai! Már kétszer kerestem fel az udvart, hogy előadjam kérelmemet, és kétszer küldtek el innen válasz nélkül. – Szőrös kezében marokra fogva egy papírtekercset tartott fel. – E harmadik alkalommal vagy meghallgatást nyerek, vagy azzal az üzenettel kell visszatérnem a földjeimre, hogy a császárnőt egyáltalán nem érdekli azok jóléte, akik e falakon kívül élnek.

Zefi el sem tudta képzelni, miről lehet szó. Most először hallott bármiféle petícióról. Azt azonban nem állt szándékában engedni, hogy bárki kedvére betolakodjon a palotába, és követelésekkel álljon elő.

– Herceg…

– Mormaer herceg – vágott közbe Hubert. – Alaposan megfontoltuk a kérelmedet, ám úgy érezzük, hogy túl korai lenne felvetni ezt a bizonyos kérdést.

Zefi Hubertre pillantott, és arra gondolt, bárcsak hátrafordulna, és meglátná az arcára bizonnyal kiült döbbenetet, de a főkamarás minden figyelmét a kérelmezőre fordította.

Mormaer herceg ismét meglengette a papírost.

– A birodalom nemeseinek óhaja ez. Miféle kérdés lehet ennél fontosabb?

Zefi szintén tudni szerette volna. Amikor Hubert a tekercsért nyúlt, Zefi felállt. Mindenki felemelkedett a helyéről, még Lady Philomena is, jóllehet ő oly bágyadtsággal tette ezt, amely azt sugallta, hogy csupán kényszer hatására cselekszik. Zefi megpróbálta elleplezni hátsója zsibbadtságát, lelépdelt az emelvény lépcsőfokain.

– Felség… – igyekezett közbelépni Hubert.

Zefi határozott fejrázással félbeszakította, és átvette a paksamétát Mormaer kezéből. Kihajtotta az első oldalra. Gyomra összeszorult, ahogy olvasni kezdte a szálkás betűket. Az érzés még kellemetlenebbé erősödött, amikor átfordította a lapot, és beleolvasott a mellékelt aláírások lajstromába. A lista hat oldalt tett ki, és a birodalom összes provinciájának jelentős családjai képviseltették rajta magukat.

Nyugalmat erőltetett magára, majd újraolvasta az első oldal tetejét.

Az ország tartós békéjének és jólétének fenntartása érdekében mi, az alulírottak, azzal a kéréssel folyamodunk ő császári felségéhez, Josephine Corrinada császárnőhöz, hogy a nyár derekáig keljen egybe választottjával, és ezt követően gondoskodjék az örökösök világra hozataláról, biztosítandó a…

Az írás aztán felsorolta az alkalmas kérőket, az élen három ifjúval, akikre családnevükről ismert rá. Mormaer herceg fiaival.

Zefi nem akart hinni a szemének. Kik ők, hogy követeljenek…? Hogy merészelik ezt? Ezt követően gondoskodjam az örökösök világra hozataláról!

– Mormaer herceg! – Csak nagy nehezen tudott uralkodni a hangján. Hubert aggódva figyelte, de Zefi nekirontott a férfinak. – Magyarázatot kérek orcátlanságodra és – a lábához hajította a papírost – erre!

Mormaer semmitmondó arckifejezéssel meredt rá, mintha nem lett volna hajlandó tudomást venni császárnője ingerültségéről. A herceg láthatólag szólni akart, de Zefi hátat fordított neki.

– Az audienciának vége. Főkancellár uram, kérlek, kövess!

Anélkül, hogy megvárta volna Hubertet, Zefi a kijárathoz sietett. Mindenki meghajolt felé, amikor testőrei kíséretében kilépett a teremből. Amikor a csarnok ajtaja bezárult mögötte, Zefi a falnak dőlt. A feje olyannyira hasogatott, hogy már-már összemosódtak előtte az alakok. Majd miután összeszedte magát, végigvonult a folyosón egy csipkefüggönyökkel és kecses bútorokkal berendezett kis társalgóba. Becsapta maga mögött az ajtót, és elkezdett fel-alá járkálni a vékony szőtt szőnyegen. Mire halk kopogás jelezte, hogy valaki bebocsátást kér, haragja féktelen dühvé fokozódott.

– Te! – ordította, amikor Hubert belépett a szobába.

A főkamarás gyorsan betette az ajtót, és leszorított karral megállt. Zefi legszívesebben belerúgott volna. Ehelyett folytatta a fel-alá járkálást.

– Először beszorítasz egy sarokba, mint egy szent jelképet, miközben remeg a többi miniszter döntéseket hoztok az én birodalmam ügyeiben. Aztán pedig hagyod, hogy orvul rám támadjon az a… az a férfi, aki meg akar hágatni engem, akár egy tenyészkancát.

– Igen, nagyságos hölgyem.

– Igen? – Zefi abbahagyta a járkálást. – Igen micsoda?

– Van valami abban, amit Mormaer javasol, felség.

– Négyszemközt hívhatsz Zefinek, Hubert.

– Fels…

Zefi mérgesen csípőre tette ökölbe szorított kezét.

– Zefi.

– Legyen. Zefi. Mormaer hercegre sok mindent lehet mondani, de nem bolond. Jogában áll felvetnie ezt a témát.

– Akkor jobban teszed, ha elmagyarázod nekem a dolgot, mielőtt a várárokba hajíttatlak.

– A palota híján van…

– Bökd már ki!

Hubert megköszörülte a torkát.

– Férjhez kell menned, és minél hamarabb.

Zefi felkapott egy barackot az ablak előtt álló kosárból, beleharapott, aztán rájött, hogy jobb, ha mégsem eszi meg. Mivel hirtelen nem talált olyan helyet, ahová letehetné, visszarakta a kosárba.

– Ó, tényleg? Azt hittem, császárnő vagyok. Nem sejtettem, hogy a tanácsadóim óhajaihoz kell igazítanom az életemet.

– Az ifjabb Cinattus írta, hogy egy nép feletti uralkodás egyenlő a nép szolgálatával.

– Akkor Cinattus menjen csak hozzá Mormaer valamelyik átkozott fiához!

Zefi haragosan fújtatott, miközben Hubert a padlót tanulmányozta. A császárnő végül megenyhült, és bólintott.

– Értem, de a Mormaerhez hasonlóktól nem fogadok el tanácsokat.

– Igen nagy a befolyása, felség.

– Egy hatalmas, felfuvalkodott disznó!

– Ez is igaz. – Hubert újra megköszörülte a torkát. – És van még egy dolog.

Széttárta az ujjait. A tenyerében egy női arcot ábrázoló, apró faragott elefántcsont kámea hevert.

– Lord Du’Quendel küldi ezt azzal a kéréssel, hogy fogadd őt magánkihallgatáson.

Zefi a kezébe vette a kis domborművet.

– Du’Quendel? Belastire-ból? Mit szeretne tőlem?

Ugyan csak hallomásból, de ismerte a Du’Quendel családot. Rendkívül régi nemesi dinasztia volt. Jóllehet már nem mondhatták magukat oly gazdagnak és befolyásosnak, mint egykoron, de még mindig tisztelték őket.

– Úgy vélem, jelentőségteljesebb pozíciót szeretne itt az udvarnál.

Zefi rögtön átlátta a problémát. Lord Du’Quendel magasabb rangot óhajtott magának, de semmit sem tett azért, hogy kiérdemeljen egy efféle megtiszteltetést. A trón ugyanakkor nem engedhette meg magának, hogy megsértse a családját. Zefi végigfuttatta ujját a faragott képen. A széle megsötétedett, az arcot apró repedések csúfították, mintha a kámeát éveken át egy koszos sutban tartották volna, vagy tűzben égették volna meg…

A tűz.

Eszébe jutott az earl házának pincéje és a tizenhárom elefántcsont dísztábla, amelyek mindegyike nevelőapja titkos társaságának egy tagját ábrázolta. Ez vagy egy pontos másolat volt, vagy…

– Császárnő, valami baj van?

– Nem, jól vagyok. Csupán…

Zefi visszaadta a kámeát, és az ablak felé fordult. Odakint sötét fellegek gyülekeztek az acélszürke égbolton. Bármelyik nap leeshetett az első hó ezen a télen. A várható kilátások. Könnyen megtréfálták az embert. Szembe kell nézned a ténnyel, hogy talán sosem tér vissza.

– Belefáradtam a várakozásba, Hubert. Belefáradtam az udvarba és a problémákba. – Felsóhajtott. – Add meg Lord Du’Quendelnek, amit kíván! Intézd el a részleteket, de nem akarom látni őt! Senkit sem akarok látni.

– Értesíteni fogom az udvart. De mi lesz a bállal? Elhalasszuk?

Zefi megdörgölte a homlokát. Teljesen elfeledkezett a koronázása tiszteletére rendezendő bálról. Amikor egy hónappal ezelőtt felmerült, még jónak tartotta az ötletet, most azonban az országot sújtó gondok fényében érzéketlennek és pazarlónak hatott.

– Mikor lesz?

– Holnap este, felség. Miután fogadtad az arnossi delegációt.

– Feltételezem, túl késő lenne lemondani az egészet. Nos, jó. Kérlek, küldd fel a jelentést a napi ítéletekről és mindarról, amit még alá kell írnom.

– Rendben, felség.

Ahogy Zefi megindult az ajtó felé, köszönetet mondott Hubertnek. Két oldalt a testőreivel végiglépdelt a lakosztályába vezető magányos folyosókon.

HARMADIK FEJEZET

aim fészkelődni kezdett vackában, amikor a napsugarak döfködni kezdték a szemhéját. Semmi kedve sem volt felkelni. Hosszú ideje nem aludt ilyen jól, de üres gyomra, és az ágytál használatát sürgető szükség felébresztette. Vajon maradt még tojás a hűsládában?

Combja viszketett. Megvakarta, közben egy szelet sonkával megsütött tojásról ábrándozott, de nem múlt a viszketés. Egy nyögés kíséretében felnyitotta a szemét, és ekkor derült ki számára, hogy nem otthon fekszik az othiri lakásban. A hat méterrel fölötte magasodó csúcsos tető ütött-kopott deszkái között beszűrődő fénytől pislognia kellett. Aztán eszébe jutott. Az épület, ahol a lakása volt, hónapokkal korábban leégett. Hol a pokolban lehetett? Egy csűrben?

Felült. A csuklójától a könyökéig szoros kötés borította a karját. A pólya alól átható bűz áradt; nem az oszlásé – az isteneknek hála –, hanem annál földszerűbb. Valamiféle kenőcs lehetett.

Mivel még mindig viszketett, Caim lehúzta magáról a kopott pokrócot, és kiderült, hogy csak alsóruhát visel. Kis híján felugrott, amikor a combján meglátta a lüktető árnyat, amely a kötésen keresztül szívta ki a sebet. Odakapott, hogy megragadja, de a lény kicsusszant az ujjai között, és eltűnt a szénapajta egyik sötét zugában. Caim megvizsgálta a sérülést, és egy kevés szivárgást látott, de nem tűnt annyira veszélyesnek, mint amitől tartott. Egyszerre csak mintha gyengéden végigcirógatták volna a jobb orcáját. Le kellett küzdenie a hirtelen rátörő émelygést, amikor az ujjaival felfedezte, hogy jókora darab hiányzik az egyik fülcimpájából, és a szeme alatt karmolásnyomokat érzett, máskülönben azonban épnek tűnt az arca. A teste többi részét véraláfutások és sérülések borították, de úgy vélte, ha megpróbálkozna vele, képes lenne járni.

Most, hogy teljesen felébredt, sorra eszébe jutottak az események. Kúszva vonszolta el magát a hóban a táborhelyéről, miközben vérzett és mindene sajgott. Nem tudta, mennyi ideig bírta ki, meddig harcolt az ájulás ellenében. Végül elért valamihez, ami útra emlékeztetett. Valamikor mintha egy apró arc bámult volna le rá, de lehet, hogy csak álmodta ezt. Amikor legközelebb felocsúdott, már itt találta magát. Felszerelése alig egy méterrel tőle, a földön hevert, a kései a hüvelyükben nyugodtak, bebugyolált kardja és íja meg az átalvetője mellett.

Oldalról halk zörgésre lett figyelmes. Caim óvatosan a nesz felé fordult, de fájdalmasan levegőért kapott, ahogy a lába hirtelen görcsbe rándult. Előhúzta az egyik kését, és előre nyújtott pengével átperdült a másik oldalára. Egy kisfiú állt az ajtónyílásban. Caim lassan kifújta a levegőt, és leeresztette a fegyvert. A legényke egy darabig csak bámulta kerek barna szemével, majd elszaladt. Ezt jól elintézted. Valószínűleg a bátyjaiért futott.

Caim összeszedte a gönceit, és épp felhúzta volna a ruhadarabokat sérült testére, amikor közeledő lépteket hallott. Mielőtt a kapu kitárult, még sikerült magára rántania a nadrágját és felcsatolnia suete késeit. Megtermett férfi jelent meg az ajtónyílásban. Durva házi szövetből varrt egyszerű bekecset és térdig érő nadrágot viselt. Munkáscipője viseltes volt és sárfoltos. Levette széles karimájú kalapját, és a másik kezének fejével megtörölte a homlokát.

– Kend gyorsan gyógyul – szólalt meg a férfi. – Még néhány napig nem számítottam rá, hogy lábra áll.

Caim magára húzta az ingét.

– Ez a te pajtád?

A férfi bólintott.

– Köszönöm, hogy megszállhattam itt. – Caim felemelte bekötözött karját. – És ezt is köszönöm. Meglehetősen ramatyul nézhettem ki.

– Rosszabbat is láttam már. A birkákkal folytonvást történik valami.

Birkák. Jól van.

Most, hogy megszólalt, Caim rájött, mennyire szomjas.

– Kaphatnék valamit inni? Egy kis víz…

A férfi hátraordított a válla felett.

– Tarn, hozz egy pohárral a hordóból!

Caim dereka már attól megrándult, hogy felemelte az átalvetőt. Az orrán át, lassan vette a levegőt, és a batyukkal együtt rácsúsztatta a pántot a vállára. A falak egy kicsit megbillentek, ahogy pár lépést tett, de kiegyenesedtek, mielőtt az ajtóhoz ért. Caim kilépett a napfényre, és a kezével árnyékolta a szemét. A felhőtlen égbolt zafírkéken ragyogott. A pajta húszlépésnyire állt egy behavazott úttól. A közelben volt még egy tanyaépület és egy karám. Birkákat nem látott, de érezte az állatok átható bűzét.

A kisfiú odaszaladt egy lötyögő kupával a kezében. Caim elvette tőle, és egyből magába döntötte a tartalmát. A jéghideg víz most jobban ízlett neki, mint a bor. Caim megköszönte a fiúnak, és visszaadta a kupát.

– Még? – kérdezte a legényke.

Csábítóan hangzott az ajánlat, de Caim tovább akart indulni, amíg nem érzik úgy, hogy visszaélt a vendégszeretetükkel. A fiú apja már most is kissé ferde szemmel figyelte őt. Ezután jönnének a kérdések, amelyek többségére nem akart felelni. A házbéliek rendes embereknek tűntek. Leginkább azzal használhat nekik, ha békén hagyja őket.

Caim a tarisznyájába nyúlt.

– Tessék, egy kis pénz. A fáradságotokért.

A férfi lepillantott a Caim markában lévő pénzdarabokra, aztán tagadólag megrázta a fejét. Cuppantott, és azt mondta:

– Nem került semmi fáradságba. De az lenne a legjobb, ha mielőbb továbbállna, ha már így felépült.

Caim bólintott, és elrakta a pénzt. Ahogy az út felé vette az irányt, kinyílt a ház ajtaja, és egy nő lépett ki rajta. Nehéz lett volna megállapítani a korát, talán fiatalabb lehetett nála, de nem sokkal. Egy nagyjából cipóméretű batyut vitt oda és nyújtott át neki. A még mindig meleg kenyér mennyeien illatozott. Caim biccentett, még egy pillantást vetett az édesapja mögött álldogáló fiúra, aztán útnak indult.

Már jócskán maga mögött hagyta a házat, amikor Caim rájött, hogy a gazda félt. Nem egyszerűen tartott, hanem egyenesen rettegett tőle. Megértette. A világ kemény hely, különösen errefelé, a hátországban. És a karddal közlekedő idegenek felbukkanása semmi jót sem ígért.

A csapás göröngyös volt a dél sima, egyenes útjaihoz képest, és minden akadályt tovább nehezített Caim állapota. A kiálló kövek és a hó alatt megbúvó jég veszélyessé tette a haladást. Caim merev léptű, cammogó tempót vett fel, ami nem okozott túlságos fájdalmat. Futóversenyt nem nyert volna vele, de jobb volt a négykézláb mászásnál.

A lába úgy fél mérföld után engedett fel annyira, hogy megerőltetés nélkül lépkedhessen, de ekkor sem gyorsított, mivel nem akarta súlyosbítani a sérüléseit. A háta már így is sajgott, a karja lüktetett kicsit. Ha Othirban lett volna, bizonyára egy időre meghúzza magát valami kényelmes helyen – rögtön Madam Sania jutott az eszébe –, amíg fel nem épül. Egy puha, paplanos ágyról álmodozott épp, amikor ismét zúgni kezdett a feje. Nem fájt, inkább idegesítőnek érezte csak, de zavarta, hogy nem tudja, mi okozza. A fejét tapogatta, hátha valamilyen dudorra akad, amikor váratlanul Kit jelent meg mellette.

– Jó reggelt, napsugaram! Szörnyen nézel ki. Jobban érzed magad valamivel?

Caim hunyorogva oldalra pillantott a lányra a vakító napsütésben. Kit botrányosan merész szabású kékeszöld ruhát viselt. A levegőben siklott mellette, mezítelen lábujja jószerével nem is érintette a havat.

– Megmaradok. Merrefelé kószáltál?

Kit lehajolt, hogy szemügyre vegye a férfi sebesült lábát, és eközben szoknyája szegélye még jó pár centivel feljebb csúszott. Caim elfordította a tekintetét.

– Cserkészni. Ahogy mindig kéred tőlem.

– Szükségtelen ennyire igyekezned. Úgy értem, nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret.

Kit hirtelen kiegyenesedett, öklét a szájához emelte.

– Szóval ez az én hibám?

Caim megpöccintette véres fülét.

– Dehogy. Vagyis, nyilván figyelmeztethettél volna, hogy egy vérszomjas medve fog rám…

– Kinek a zseniális ötlete volt egyenesen a táborába hurcolni egy szerencsétlen, védtelen szarvas tetemét, ahol bármelyik ragadozó kiszagolhatta azt?

– Nem tettem volna – vágott vissza Caim –, ha tudom, hogy ellazsálod a munkádat.

– Ellazsálom! Nekem mintha úgy rémlene, te akartál egyedül lenni. Egyébként is, túlélted. Szóval hagyd abba a siránkozást!

Caim belelépett egy kerékvágásba, és össze kellett szorítania a fogát, ahogy éles fájdalom hasított bele a lábába és a derekába. Megtorpant, Kit arckifejezése pedig ebben a pillanatban megváltozott. Hamarjában közelebb lépett hozzá, és Caim delejes bizsergést érzett a combjában.

– Jól vagy? Tudok segíteni valamiben?

Caim kivárta, amíg a fájdalom elviselhető lüktetéssé enyhül. Aztán lépett egyet. Miután nem esett össze, újra útnak eredt. Csak szépen lassan. Kit lépést tartott vele, miközben úgy csivitelt, akár egy gyerekét dédelgető anya.

– Semmi gond, Kit. Nem kell a nyakamba lihegned.

– Jól van. Akkor ne fogadd el a segítségem!

– Jól vagyok. Tényleg. Meséld el, mit láttál arrébb az úton!

Kit ellibbent Caim feje mellett.

– Épp ezt akartam elmondani neked. Nem messze innen áll egy kis ház az út mentén.

Caim gyomra összeszorult. Az utazás során, amennyire lehetett, kerülte a lakott helyeket, és csupán olyankor állt meg, amikor fel kellett töltenie a készleteit, vagy amikor az Othirból érkező hírek utáni vágya erősebbnek bizonyult az önfenntartási ösztönénél.

– Nos, voltaképp inkább egy barakk – pontosított a lány. – De jobb, mintha egy hóbuckán aludnál.

– Biztonságos?

Kit beletúrt a hajába.

– Egy ilyen termetes, erős férfi számára, mint te vagy, eléggé biztonságos.

Caim oldalra billentette a fejét. Ez nem Kitre vallott. Igaz, időnként előfordult, hogy kacérkodott vagy bolondságokat csinált, de még sosem viselkedett ennyire tüntetően.

Kit pár lépéssel hátrébb lebegett.

– Furcsán viselkedsz. Az a medve talán szétrázta az agyad?

Caim meggyorsította lépteit, jóllehet a nagyobb tempó fájdalmat okozott neki. Egyre azt várta, hogy Kit hirtelen felbukkan előtte. Úgy egy perc elteltével, megállt és hátranézett. A lány eltűnt. Caim egy darabig fontolgatta, hogy mond valamit, mivel tudta, hogy bárhol legyen is, Kit hallani fogja, de csak némán lépdelt tovább.

Alacsony dombokra kaptatott fel, és cserjések mellett haladt el. A csípős, mozdulatlan levegő újabb havazást ígért. Pár száz méter után fogyatkozni kezdtek az út menti fák, és helyüket kiterjedt préri vette át. Az asztallaphoz foghatóan sík Gilvai sztyeppe szemhatártól szemhatárig húzódott a végtelen kék égbolt alatt. Halványan emlékezett rá, hogy gyerekkorában valamikor átvágott ezen a vidéken; az alföld a semmi óceánjának tűnt a nyolcéves kisfiú szemében. Ahogy belebámult a messzeségbe, eltűnődött, vajon nem hibát követ-e el.

Talán van más választásom? Éljem le úgy az életem, hogy nem tudom, mi történt?

Az ösvény kiszélesedett a lába alatt, mígnem már-már valódi útként hatott. Alacsony vályogtetők sarjadtak ki a prériből, ránézésre tanyaépületek. Negyed gyertyarovással később egy keskeny földúthoz ért, melyet két oldalt sűrű sövény övezett. Három fiatal fiú állt az ösvényen, és a hóbuckákat rugdalta. Durva rongycipőt és vastag kabátot viseltek, amely a térdük alá ért, de nem fedte el koszos lábszárukat. Az egyik fiú észrevette Caimot, és odakiáltott a pajtásainak, akik egyszerre odafordultak, hogy szemügyre vegyék. Caim a homlokára húzta a csuklyáját, és tovább ballagott. Szíve összeszorult, ahogy visszatértek régi félelmei, melyeket a magányosan töltött hosszú időszakok váltottak ki belőle. A rézsútos tetőt nem látta meg, csak amikor már majdnem odaért.

Nyilván ez lehetett az emlegetett barakk. Az út mellett állt. A ház mögött léckerítés zárt körül egy udvart és két kisebb gazdasági épületet. Vékony füstcsík szállt fel az egyetlen téglakéményből. Caim megigazította átalvetője hevederét, és ellenőrizte a késeit.

Elöl nem volt kapu, ezért a keskeny, egyenetlen kőcsapást követte a főépületig, aztán benyomta az ütött-kopott ajtót. Félhomályos belső tér nyelte el a nap fényét, ahogy Caim átlépett a küszöbön. A füstös levegő csípte a szemét. A tisztaszoba a földszint javarészét elfoglalta. A falak gyékényfonattal összekötött nyers gerendákból készültek. Két viharvert faoszlop tartotta az alacsony mennyezetet. Nem voltak ablakok, ahogy italos pult sem, csak egy kopott vászonnal eltakart ajtónyílás, amely a hátsó szobába, valószínűleg a konyhába vezetett. Két bakra állított asztal foglalta el a helyiség nagy részét. A közelebbinél öt férfi ült, agyagpipából szívta a dohányt és iszogatott. Egyszerű öltözékükből és sáros bakancsukból ítélve gazdálkodónak vagy napszámosnak nézte őket.

Három férfi foglalta el a másik asztalt. Ketten közülük akár fivérek is lehettek, jól megtermettek, erős csontozattal, habár az egyikük haja szőke, míg a másiké szurokfekete volt. A velük átellenben ülő férfi egy fejjel alacsonyabbnak tűnt. Hegyes áll nyúlt ki csuklyájának karimája alól, amelyet mélyen az arcába húzva tartott. Gyapjú helyett mindhárman szarvasbőrt viseltek, és valamiféle fegyvert is hoztak magukkal. A termetesebbek mellett vaddisznóölő lándzsák feküdtek az asztalnak támasztva; társuk a köpönyege alatt rejtegetett valamit, talán egy kardot vagy furkósbotot. A két nagyobb darab férfi sötét, mélyen ülő szemekkel pillantott fel a belépő Caimra, ám éppily gyorsan visszatértek korábbi foglalatosságukhoz.

Félrelökték a vászonfüggönyt, és a hátsó helyiségből egy férfi jött elő. A kezében hozott fakupákból arra lehetett következtetni, hogy ő a tulajdonos. Tokája petyhüdten csüngött le, a nyakán oldalt mélyvörös folt éktelenkedett. Mélyen ülő szeme alatt sűrű ráncokba gyűrődött a bőr, de tekintetéből keménység villant elő, akárcsak a vendégekéből, mintha ugyanarról a fáról szakasztották volna mindet.

Miután felszolgálta az italokat, a tulajdonos savanyú arckifejezéssel meredt Caimra, aki amennyire lehetett, kihúzta magát, és próbálta nem felhívni a figyelmet a sérüléseire. Arca váratlanul viszketni kezdett, de nem nyúlt oda, hogy megvakarja.

– Maga a fogadós? – érdeklődött Caim.

A férfi a zsírfoltos kötényébe törölte a kezét. Caim letépett fülcimpájára pillantott, és azt felelte:

– Mit kíván?

– Meleg ételt és egy szobát éjszakára, ha van szabad.

– Szállással nem szolgálunk. – A fogadós a kandallóhoz közelebbi asztal végében lévő helyre mutatott. – De enni hozhatok valamit.

Caim átsétált a terem túlsó végébe, és a falnak támasztotta a batyuit. Ahogy leült, a hátát megcsapta a kandallóból áradó meleg. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy a forróság behatol a csontjai velejébe. Ha jól számolta, úgy hatvan mérföldre lehetett a nimeai határtól. Ha eddig sikerült az északi utat követnie, és ha a sebei engedik, hogy tartsa az eddigi tempót, pár nap múlva Liovardba, Eregoth legnagyobb városába ér.

Az egyik asztalnál ülő három férfi mintha vitatkozott volna valamin, de Caim nem tudta kivenni a szavaikat. Aztán a két nagyobb termetű felállt. Megragadták lándzsáikat, és kivonultak az ajtón, a kisebbet pedig otthagyták a három kupával. Caim hátradőlt és lehunyta a szemét, nem törődött a mások dolgával. Még véletlenül sem szeretett volna összeszólalkozni senkivel.

A padlódeszkákon nyikorgó talpak zajára felnyitotta a szemét. Egy nő lépett ki a hátsó helyiségből, és kilapított kenyértányérban barna ragut hozott neki és egy fabögrét. Az asszony nem nézett a szemébe, de ez cseppet sem lepte meg Caimot; tisztában volt vele, hogy rettenetesen mutat, és valószínűleg még ennél is iszonyatosabban bűzlik. Amikor a nő elfordult volna, Caim megköszörülte a torkát. Az asszony megtorpant, de más jelét nem mutatta, hogy meghallotta.

– Liovardba tartok. Meg tudná mondani, milyen messze van?

A nő vállat vont. Nagyjából annyi idős lehetett, mint a fogadós, és ugyanolyan megfáradt vonások jelezték, hogy nem bánt vele kegyesen a sors.

– Orso! – kiáltott hátra a válla fölött. – Milyen messze van innen a város?

A fogadós a homlokát ráncolva odafordult a gazdák asztalától.

– Kettő. Talán három nap járóföldnyire.

Caim biccentett az asszonynak.

– Egy helyet keresek. – Kisgyermekkori emlékeiből előbányászta a nevet. Még abban sem lehetett biztos, hogy jól jegyezte meg. – Morrowglen.

– Soja!

A fogadós kiáltott oda neki, az asszony pedig odébb csoszogott. Alkalmazója, talán a férjura, haragos pillantást vetett Caimra.

– Szállással nem szolgálhatunk! – dörmögte, mielőtt megindult hátra az asszony után.

Caim hátradőlt a székében, és arca megrándult, ahogy háta a keresztlécekhez ért. A többi vendég megint abbahagyta a beszélgetést, és szemügyre vették őt. Caim visszabámult rájuk, amíg sorra mindegyik le nem szegte a tekintetét. A köpönyeges férfi viszont fel sem pillantott.

Caim a tányérjában gőzölgő apró krumplikra és répákra meredt. A háta mögül sugárzó hőséget, amely pár perccel ezelőtt még olyan kellemesnek hatott, immár tikkasztónak érezte. Ivott egy kortyot a kupából, és majdnem kiköpte. Kölesdarabok úszkáltak a keserű sörben. Már majdnem lerakta, aztán mégis húzott egyet belőle.

Az odakintről beszűrődő patkódobogás hangjára az egész majdnem ki is jött belőle. Az úton a lovak vagyonos embereket vagy katonákat jelentettek, és egyik sem kecsegtetett semmi jóval. Caim az asztal lapjára tette mindkét kezét. Egyetlen módon lehetett kijutni, hacsak a hátsó helyiségnek nem volt kijárata. A kintről jövő hangokra a többi vendég körbepillantgatott, ám máskülönben ugyanazt folytatták, amit addig is csináltak, amikor kicsapódott az ajtó. Caim óvatosan hátratolta a székét a kandalló tüzének fényéből.

Csapatnyi nyirkos bőrpáncélba öltözött, acélsisakos férfi lépett be, és topogott a csizmájával, hogy leverje róla a havat. Összesen öten. Nem viseltek egyenruhát, de épp elég fegyver volt náluk ahhoz, hogy kétség se lehessen komoly szándékaik felől. Azután belépett egy hatodik, acél mellvértben és hosszú láncingben; lovaglócsizmáját az út felvert sara borította.

Katonák. Már csak ez kellett.

A teremben mindenki még mélyebben az itala fölé hajolt az újonnan érkezők láttán. Minden beszélgetés abbamaradt. A tűz hangosan pattogott a hirtelen támadt néma csöndben. Miközben a katonák helyet foglaltak az asztalnál, és odébb taszították a gazdákat, hogy jobban elférjenek, a fogadós mindkét kezében habzó kupákkal sietett elő a függöny mögül. Biccentett, ahogy a katonák elé tette azokat, ám lebiggyedt ajkából ítélve nem örült új vendégeinek.

– Jó napot, nagyuraim.

Az egyik katona, a legnagyobb, néhány pénzérmét dobott az asztalra.

– Ételre van szükségünk. És takarmányra a hátasainknak. Gondoskodj mindenről!

A fogadós meghajolt, ahogy felmarkolta a pénzdarabokat, aztán a függönyt félretolva távozott. A hátsó helyiségben kisebb kalamajka támadt, amit széttörő cserép hangja kísért, a katonák pedig összenevettek. Kapitányuk a falnak háttal ült, és csak a kupájával törődött. Fiatalabbnak tűnt a többinél. Caim még a páncél és a drága, fonatos markolatú lovassági kard híján is benne sejtette volna a vezetőjüket. Némileg távol tartotta magát a többiektől, és jobban odafigyelt a küllemére. Valószínűleg egy jelentéktelenebb nemes úr negyedik fia lehetett, aki arra kényszerült, hogy a seregben próbálja kitüntetni magát.

Miközben a katonák iszogattak, és maguk között társalogtak, a Caim asztalánál ülő köpönyeges férfi felegyenesedett, és megindult az ajtó felé. Már-már úgy tűnt, baj nélkül sikerül távoznia, amikor az egyik katona odakiáltott neki.

– Állj csak meg!

A katona felkászálódott, ahogy az egyik társa is, miközben a többiek tétlenül figyeltek. A tiszt meg sem moccant, de tekintetét rájuk szegezte a kupája pereme fölött. A köpönyeges férfi csak ment tovább.

Súlyos hiba.

A két talpon lévő katona megindult, hogy megállítsák, és immár a többiek is felpattantak. A gazdák a kupáik fölé hajoltak, mintha mit sem törődnének a köröttük folyó eseményekkel – egy kivételével. A többieknél idősebb férfi kifejezetten vénnek tűnt, nagy fehér szakálla a köldökéig leért. Egyedül ő merte felemelni a tekintetét, és figyelemmel követni a történteket.

Az egyik katona megragadta a köpönyeges férfi karját, és rántott egyet rajta.

– Hová készülsz?

A másik hadfi hátrakapta a csuklyát, amely alól kócos fekete hajjal övezett, görbe orrú, fiatalos arc bukkant elő. Nem lehetett több tizenhat-tizennyolc évesnél. A két katona egymásra mosolygott.

– Ez mi? – kérdezte az első. – Kissé túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy az édesanyja nélkül kószáljon.

A köpönyeges ifjú elfordította a tekintetét, de semmit sem szólt. Mostanra odalépett hozzá a nagydarab katona. Egyik kezében még mindig a kupát tartva belemarkolt a fiú hajába, és erővel hátrahúzta a fejét.

– A hadseregnél szolgálsz, fiú?

Az első katona vesén bökte a kölyköt.

– Szólalj meg, fiú! Hozzád beszélünk.

A nagydarab katona hátrébb taszította a fiú köpönyegének szárnyát, és elfüttyentette magát, ahogy lenyúlt. Egy kardot húzott elő és tartott fel a magasba. Északi rövid kard volt, amit spathának hívnak: egyenes pengéjű, keskeny keresztvassal. Ennek bronzból készült a markolata, a tompa acélpengén pedig jól látszottak a kovács kalapácsának ütésnyomai.

– Jobb, ha magyarázatot adsz erre – mordult rá a nagydarab katona.

Odalépett a tiszt.

– Mit talált, őrmester?

Az őrmester ledobta a kardot, ami tompa csörrenéssel ért földet.

– Katonaszökevénynek tippelem.

– Igaz ez? Elszöktél őkegyelmessége seregéből?

– Hagyja békén! – ordította az asztalnál ülő öreg. – Senkinek sem árt.

A tiszt intett, a három másik katona pedig talpra rántotta és a falhoz taszította a gazdákat. Az idős férfi tiltakozott, amire jókora pofont kevertek le neki, ám ettől csak még nyersebben káromkodott.

– Hallgattassátok el! – üvöltötte az őrmester. – Vagy csiklandozzátok meg valami hegyessel a bordáit!

Az egyik katona tőrt húzott elő az övéből.

Caim hátrébb húzódott a székében, sebei felsajdultak. A helyzet egyre romlott, méghozzá gyors ütemben. Először úgy gondolta, a katonák megleckéztetik az ifjút, de amikor szökést említettek, megváltozott a véleménye. Nem ismerte az eregothi törvényeket, de Nimeában az efféle vétségért kötélen végezték az emberek. És az ítéletek többségét gyorsított eljárással, helyben hozták meg. Ám ez nem az ő gondja volt. Meghúzódhat a sötét sarokban, kis szerencsével észre sem veszik, aztán továbbindulhat. De mit mondana erre Zefi? Azt, hogy helyesen cselekedett? Képzeletében jól látta a lány arcára kiülő csalódottságot.

Rendben, Kit. Merre vagy?

A tiszt odanyúlt, és félrehúzta az ifjú ingjének gallérját. Göcsörtös kék vonalakból álló, középen egy negyedikkel egybekapcsolt három kort ábrázoló tetoválás sötétlett a fiú vállán. Caim nem tudta, mit jelképez, az őrmester viszont egyszerre nekiesett a fiúnak, hátrarántotta a két karját, míg a többi katona előhúzta a kardját. Az egyik gazda megfordult, és egy acél markolatgomb csapódott az arcába. A földre rogyott, maréknyi kitört foga helyén csak úgy ömlött a vér. Az idős férfi átkozni kezdte gyötrőiket. Caim a háta mögé nyúlt. Épp eleget látott.

Ahogy a katonák az ajtó felé terelték a fiút, Caim felállt. Lába égett, mintha vörösen izzó kampók tépték volna a húsát. Előhúzta bal kéz felőli suete kését. Minden tekintet feléje fordult, amikor a hegyét az asztal lapjába csapta.

– Eresszék el!

Az egyik katona kirántott gyalogsági karddal rontott rá. Caim a tűz felé fordította arca sebzett felét. A harcos hamarjában megtorpant. Nem egészen ilyesmire számítottál egy isten háta mögötti fogadóban, mi?

Az őrmester elkiáltotta magát:

– Yanig! Ne bámuld azt a fattyút, hanem szorítsd a falhoz!

A katona újabb lépést tett felé. Caimnak mindössze ennyi kellett. Kitépte fabörtönéből a suete kést. A katona levegőért kapott, és elejtette a kardját, ahogy a penge végighasította a kézfejét. Amikor hátrébb lépett, Caim ismét felé döfött. Egyszer, kétszer, háromszor, a katona pedig egyre hátrált, lefegyverezve és a könnyű páncélon ütött lyukakon át vérezve. Csúnya sebek, de létfontosságú szerv nem sérült. Ha sikerül elvinniük egy kirurgushoz, túléli.

Most a vendégeket vigyázó két másik katona indult meg felé. Caim előrántotta a jobb oldali kését is. Ezek a harcosok okosabbnak mutatkoztak, és vállvetve támadtak. Az egyik hosszú pengéjű lovassági kardot tartott maga előtt, a másik csak egy silánynak tetsző tengerésztőrt, de láthatólag tudta, hogyan forgassa. Caim előredöfve hárította a kardcsapást, és elkáromkodta magát, amiért megroggyant a lába. De nem csuklott össze, és kivédte a tőrrel rárontó férfi támadását, majd gyors szúrásokkal hátratántorította mindkét katonát. Caim hagyta, hogy a két férfi odébb bicegjen. Az alkarja sajgott, a harci póztól görcs állt a derekába. Attól félt, hogy elesik, ha mozdulni próbál. Milyen választása maradt? Talán megadja magát?

Parányi hangok sugdostak a fülébe. Amikor a többi katona megindult felé, nem kellett hívnia az árnyakat. Maguktól jöttek, és a kandalló tüze hirtelen kialudt, mintha nedves pokrócot dobtak volna a lángokra. Az egyik katona hirtelen megtorpant. Szája rémülettől torzult el, ahogy az egyik árny a fejére ugrott, és leszivárgott az arcán. A többiek ordítva hadonásztak a levegőben, ahogy az árnyak rájuk vetették magukat a mennyezetről. Mögöttük előrántotta kardját a tiszt.

Caim egy lépést tett felé. A lába fájt, akárha a pokol tüzében égett volna, de nem csuklott össze. Az árnyak követték; a padlón, a falakon, a vergődő katonák testén át kúsztak mögötte. Caim érezte, hogy figyelik őt, várnak… vajon mire? A vendégek kimenekültek. A hátsó helyiségre néma csend borult.

Caim megállt a tiszttel szemben. Egészen közelről még fiatalabbnak tűnt, de a szeme sem rezdült, miközben az emberei a földön fetrengve nyögtek és véreztek. Bátor kis szaros.

– Tűnj innen! – sziszegte Caim. – És vidd magaddal a többieket is!

Az ifjú tiszt lepillantott a suete késekre.

– Visszajövünk. Még többen.

– Akkor hozzatok ásót és egy papot is!

Miközben a tiszt összeszedte az embereit, és az ajtó felé terelte őket, Caim menesztette az árnyakat, visszaküldte őket a terem sötét sarkaiba. Ahogy a katonák kiléptek az ajtón, űzött tekintettel bámultak rá. Legalább életben maradtak. Az udvarról beszűrődött felháborodott morgásuk, amit a távolodó paták tompa dörgése követett. Caim észrevette, hogy a köpönyeges ifjú kardja is eltűnt a padlóról, ahová a katonák lehajították. Szívesen, bárki is legyél.

Caim visszavonszolta magát az asztalához, ahol keresett egy rongyot, hogy megtörölje a pengéket, mielőtt elteszi a késeit. Egy pillanatig vágyat érzett, hogy valódi vérengzést rendezzen ezen a helyen. A tekintete édesapja falnak támasztott kardjára tévedt. Aztán az ujjait ökölbe szorítva, majd kiengedve leült. A ragu időközben ragacsos masszává állt össze, Caim ennek ellenére megette. Miközben jókora darabokat tépkedett le és tömködött a szájába a kenyértányérból, a fogadós a feleségével a sarkában átnyomakodott a vászonfüggönyön. Caimnak olyan benyomása támadt, mintha nem kifejezetten örülnének neki, hogy még mindig ott találják. A fogadós úgy tekintgetett körbe, mintha arra számítana, hogy a katonák bármelyik pillanatban újra beronthatnak.

– Öhm – szólalt meg a férfi. Az asszony hátulról noszogatta. – Most tovább kell mennie. Nem szeretnénk bajba keveredni.

Vicces. Én is pontosan így gondoltam. És mire jutottam vele?

Caim keze félúton megállt, ahogy a szájához emelt volna egy kanálnyi hideg kását.

– A baj már megvolt. Vége.

– Vissza fognak jönni – szólalt meg az asszony a fogadós válla mögül.

Caim feléjük tolta a kupáját.

– Még egy sört!

Miután a férje odabiccentett neki, a nő elvette a kupát, és visszament a konyhába.

– Kérem! – mondta a fogadós. – Menjen innen békében!

Caim az ételét rágcsálta. Szeretett volna feldühödni rájuk, de átérezte a helyzetüket. Ezek a katonák vissza fognak térni, valószínűleg egy kisebb sereg élén. A szerencsétlen pár örülhet, ha néhány nap múlva áll még a kalyibájuk.

Ellökte magát az asztaltól, és felállt. A lábába éles fájdalom hasított, de engedelmeskedett az akaratának. Caim maroknyi pénzérmét dobott a tányérja mellé.

– Mielőtt elmegyek – mondta –, el kell mondania, hogy jutok el Morrowglenbe.

– Még sosem hallottam ilyen nevű helyről.

Caim egy pillanatig farkasszemet nézett a fogadóssal, aztán tekintete odébb siklott, ahogy valaki elhúzta a függönyt, és egy férfi lépett be a hátsó helyiségből. Az árnyak is felfigyeltek rá. Caim bőre bizsergett az ezernyi apró árny néma nyafogásától, de az újonnan érkező nem hasonlított katonára. Nyersbőr csizma bújt meg a robusztus testre boruló hatalmas medvebőr alatt. A hátratolt csuklya alól ezüstös haj fonatok és az ősz szakálltól félig elfedett, sokat tapasztalt arc bukkantak elő, ahogy a férfi körbepillantott a terem romjain. Aztán befagyott tó jegéhez hasonlóan halvány kék szemével végigmérte Caimot.

– Én ismerem az utat.

A fogadós mondani készült valamit, aztán maga elé emelte a kezét, mintha ki akarta volna hessegetni mindkettejüket. Caim bólintott, és felszedte a holmiját. Az idősebb férfi már megindult kifelé.

Odakint megint havazott. Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, Caim figyelte, ahogy kalauza megindul az úton, észak felé. Caim véres arcához emelte a kezét, hogy megvakarja, de nem fejezte be a mozdulatot. Még nem késő visszafordulnom Othirba.

Aztán megindult előre a hóban.

NEGYEDIK FEJEZET

ybelle a rekesznyi törött fiola felett állt, amelyek szanaszét szóródtak a földön. Az üveg csörömpölése cseppet sem nyugtatta le az idegeit. Három napja igyekezett kapcsolatot teremteni déli ügynökével, de a távolbalátó medence olajos felülete üres maradt. Ez csak egy dolgot jelenthetett.

Legbelső szentélye a templomának szívében lévő tágas csarnok volt. Szívesen gondolt saját templomaként az épületre. Jóllehet nem ő fektette le a bazilika köveit, ő szenteltette újjá. A boltíves mennyezet sötét zugai megnyugtatták.

Most, hogy kissé lecsillapodott, átsétált a kőpadlón egy fali polchoz. Levette, amire szüksége volt, majd az egyik sarokban álló, halvány lepellel borított magas tárgyhoz lépett. Lesöpörte a takarót az egyetlen vulkáni sziklából kifaragott, fedél nélküli szarkofágról. A kőkoporsóban egy háromezer éves harcos mumifikált maradványai hevertek, aki egy olyan birodalomban élt, amelynek határai egykor az ismert világ pereméig húzódtak.

Sybelle egyik lábát a másik alá húzva leült a földön az összeaszott tetem előtt. Előbb belevágott csuklója egyik erébe, és a vér egy részét egy edénybe csepegtette. Miután varázsszóval beforrasztotta a sebet, felnyitott három kőkorsót, majd egymás után mindegyik daraszerű tartalmát átszitálta az ujjai között.

– Adulai nocet e’sulphruka – suttogta. – Szív és tüdő s lélek által jelenj meg énelőttem. Het Xenai, megidézlek téged!

Árnyak rebbentek meg, ahogy a por, a homok és a végtelen éjszaka egymással elvegyülő szagai megütötték az orrát. Az edényben felfogott vér eltűnt, mintha láthatatlan száj szippantotta volna be, és Sybelle úgy érezte, mintha lecsapolnák minden erejét. A termet sóhaj töltötte be, nyers és száraz, akár a megkövült csontok.

– Szólj, boszorka!

– Hatalmas harcos, a holtak földjére kérek bebocsátást, hogy kapcsolatba léphessek egy eltávozott lélekkel.

– Kérj!

– Hozd el hozzám szolgám, Levictus árnyát!

Noha a szent kamrának nem voltak ablakai, enyhe fuvallat csiklandozta meg a tarkóját. Sápadt fény parázslott a levegőben. Többször megvillant, mielőtt nagyjából férfi méretű és formájú alakká állt össze. Sybelle ráismert a sebhelyes arcra.

– Levictus.

Két lassú szívverés után a férfi tompa hangon válaszolt.

– Sybelle.

– Meséld el, hogyan haltál meg! Mely órában? Mely helyen?

– Halott?

– Igen. – Sybelle leküzdötte a vágyat, hogy átkozni kezdje. Az árnyak földjén ezzel semmire sem menne. – Meséld el, hogyan haltál meg!

– Nem olyan régen… öltek meg.

Sybelle összeráncolta a homlokát. Mielőtt eltűnt, Levictus kapcsolatba lépett vele, és több erőt kért, amit ő komoly áldozat meghozatalával biztosított neki. Levictus számított a legfontosabb eszközének a déli vidékeken. Nem a legmegbízhatóbb – a varázsló éppoly labilisan viselkedett, mint bármely fényföldi –, ám lényegi szerepet kapott Sybelle terveiben. Nem számított csekélységnek ereje teljében végezni vele.

– Ki tette?

– Oly sötét volt az éjszaka. Holdtalan. Annyira gyönyörű… Harcoltunk.

Sybelle a tenyerébe mélyesztette a körmeit, minden erejével igyekezett uralkodni magán.

– Kivel? Kivel harcoltál, Levictus?

Az árny néhány szívverésnyit habozott. Aztán reszelős hangja belehasított az ürességbe.

– A sarjjal.

Sybelle keble hevesen hullámzott, ahogy a szavak az élet és halál közötti éterben visszhangoztak. Miután teljesítette a kérését, Sybelle még egy feladatot bízott szolgájára. Hogy öljön meg egy férfit. Egy rendkívül veszélyes férfit.

– Te is végeztél vele?

A kapu túloldaláról motyogás válaszolt.

– Levictus! Végeztél a sarjjal?

– Vereséget szenvedett.

Sybelle egyszerre kiengedte a visszatartott levegőt. Hála a Sötétség Any…

– De valami… akadályozott. Meghaltam. Shinae…

Sybelle elnyílt ajkai között sziszegett. A shinae az Árnyak Földjéről származó sötét fém. A varázslónak egy pár shinae tőrt ajándékozott, amikor a férfi évekkel korábban Eregothban járt, no de most miről beszélhetett? Válaszokra volt szüksége. Közben Levictus lassanként eltűnt a szeme elől. Sybelle odanyúlt, hogy közvetlenül megragadja a szellemet, és a kísérteties hangból kipréselje az igazságot, de a varázsló kicsúszott telepatikus szorításából. Sybelle utána vetette magát, de újra megjelent Het Xenai összeaszott árnya, és lebámult rá üres szemgödreivel.

– Hozd vissza! – követelőzött Sybelle. – Még nem végeztem.

A vénséges harcos sóhaja a hideg és sík sivatagon végigsöprő széllökésként hangzott.

– Az árny már messze jár.

Szitkok röpködtek Sybelle szájából. A harcos szelleme vibrálni kezdett, majd eltávozott, vissza örök álmába. Sybelle lesöpörte kezéről a kripta porát, és felállt.

Erre a fordulatra nem számított. Immár közel két évtizede gyűjtögette az erejét. Levictusnak kellett volna lángolva utat törnie előtte. A tervei most dugába dőltek, a mestere pedig nem mutatott könyörületet. Újból letakarta a szarkofágot, a sápadt lepel az előtte elterülő hómezőkre emlékeztette, amikor kilépett a portálon, hogy a lábát erre az átkozott földre tegye. Atyja – hűbérura – előtte állt a szemét szinte kiégető, idegen mennyboltozat alatt, aztán felemelte a kezét.

– E földről – mondta –, új birodalmat építünk.

Kétségbeesés áradt szét Sybellében, ahogy tekintetét a csupasz jég és kő pusztaságára és a keleten felemelkedő ocsmány fényre szegezte. Száműzöttként, kitaszítottként kellett élniük egy olyan világban, amely csupán üres tükörképe volt annak, amelyet maguk mögött hagytak.

Előrenyúlt, hogy megragadja édesapja karját.

– Vissza kellene mennünk. Talán kibékülhetnénk…

Az atyja erre megütötte, ő pedig a jeges földre rogyott. Ott feküdt, és érezte atyja kezének fájdalmas nyomát, a kézét, amelyet jól ismert és gyűlölt.

– Nem – felelte az atyja. – Immár ezt a világot kell magunk alá gyűrnünk, vagy hagynunk kell, hogy eltaposson minket.

A keze ökölbe szorult, aztán rettenetes dörrenés hallatszott. Sybelle hátrapillantott, és látta, hogy a mögöttük futó utat elnyelte egy jeges szakadék. A portál eltűnt. Itt ragadtak.

Sybelle elfordította a tekintetét a letakart szarkofágtól. Mindez jó ideje történt, a fájdalmat mégis frissnek érezte. Fényűző és kiváltságos életről mondott le, cserébe pedig kizárólag nélkülözést és követelések végtelen litániáját kapta. Ebben a világban semmi sem enyhíthette a becsapottság okozta fájdalmat, még fiának, Solorothnak megszületése sem, aki sosem láthatta az Árnyak Földjének ónix égboltját, és nem sétálhatott éjfekete tengerének fénytelen partjain.

Miután egy kőoszlopnak támaszkodva kiegyenesedett, Sybelle egy fali alkóvhoz lépett. Onnan kivett egy díszesen kifaragott oreikhalkosz dobozt, és felnyitotta a fedelét. A skatulya alját finom aranyszínű por töltötte meg. Sybelle két ujja között kicsippentett belőle egy keveset, és az orrához tartotta. Amint beszippantotta az édes port, úgy érezte, megfiatalodott. Még egy csipetnyit vett belőle, mielőtt visszahelyezte a dobozt.

Széles mozdulattal félrehúzott egy függönyt, és végigment egy hosszú és keskeny, terméskő falú átjárón egy kapunyílásig. Az ajtószárnyak mögül döngő dobolás hangja szűrődött ki. Vörhenyes fényforgácsok lüktettek együtt az ütések ritmusával.

Sybelle egy tágas csarnokba lépett, amelyet verejtékben úszó, vonagló, nyögdécselő testek töltöttek meg. Szenvedélyük bódító heve behatolt a testébe, és felmelegítette átfagyott csontjait. A vér és a szeretkezés illata kisöpörte tüdejéből a csontkamra poros szagát. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja a szertartás energiája. Amióta e földre érkezett, azon igyekezett, hogy civilizáltabbá tegye a primitív őslakosokat. Négy éven át munkálkodott azon, hogy az Igaz Egyház írmagját is kipusztítsa. Megdöbbentette, hány férfi – sőt, még nő is, akiknek pedig okosabbnak kellett volna lenniük – volt hajlandó feláldozni az életét bálványaikért. Ám miután Errickel együtt elfoglalták a várost, és kiirtották a fényimádó kultuszt, Sybelle meggondolta magát. Miért ne élhetnék ki az emberek valamilyen módon az állatias ösztöneiket? Ezért új szektát hozott létre a sötétség imádására, melyben az Éj Anya földi megtestesülésének tüntette fel magát. Mindazok, akik idejöttek a szertartásokra, a vérükből és a testükből adtak, és olyan erővel töltötték meg a templomot, amely ambróziaóceán hullámaiként nyaldosta a lelkét.

Izzó parázstartók sorakoztak a falakon. A mezítelenség különböző szintjeire jutott férfiak és nők csoportja játszadozott egymással kéjesen a kísérteties fényben. A vízipipák erdejéből felszálló kékes füst homályosította el a levegőt. Mindenfelé rubinvörös borral megtöltött, aranyszínű tálak álltak a teremben, amelyekből az emberek a kupáikkal merítettek, hogy a kelyhek tartalmát szeretőik testére locsolják. Nyögések és sóhajok visszhangoztak a boltíves mennyezetről, miközben vak muzsikusok játszottak hangszereiken. A bejárathoz közel fekete bazalt trónus állt magas talapzaton. Az emelvény mellett két kisebb trónszéket helyeztek el. Az egyikben Liovard hercege görnyedt előre, és pöfékelt egy vízipipa csutorájával a kezében, miközben egy karcsú süldő leány hajolt az ölére. A lány arany fürtjei a zene ütemére emelkedtek és hullottak alá.

Sybelle helyet foglalt a herceg mellett, és elhessentette a férjurának kedvére tevő kis boszorkányt. A csutora kicsúszott Erric szájából. Aztán lenyugodott, amikor hitvese marokra fogta a férfiasságát. Miközben tovább csigázta őt, Sybelle csillogó testek egymásba gabalyodott csoportjára lett figyelmes a földön. A kecses végtagok kuszaságában két tagbaszakadt férfi hevert a hátán, és ezüst kupákból kortyolgatva élvezte, ahogy szépségek serege kényezteti a testüket.

– Hogy érzik magukat a Warmondból érkezett vendégeink? – kérdezte Sybelle.

A herceg még egyszer utoljára felnyögött, aztán beleroskadt a székébe. Sybelle hozzásimult a testével, miközben a férfi nadrágja szárába törölte a kezét.

Erric mély lélegzetet vett, aztán lelohadva kifújta a levegőt.

– Elégedettnek tűnnek. Habár megemlítették, hogy biztosítékra lesz szükségük arról, hogy határozottan kezemben tartom a klánokat. Valamilyen híresztelésekről beszéltek, amelyek a hűbéruruk fülébe jutottak.

– Ahogy megjósoltam. – Végighúzta ujját a férfi állgödrében lefutó apró sebhelyen. – A thánok halála nem volt elég. Gyorsan kell lépned, hogy megszilárdítsd a megszerzett hatalmat.

Erric megragadta Sybelle kezét, és harapdálni kezdte az ujjai begyét.

– Abban egyeztünk meg, hogy megvárjuk Arion hazatértét. A jelentéséből megtudhatjuk, mi a helyzet a határok mentén.

Sybelle elhúzódott tőle.

– Unom a várakozást.

– Nincs kedvemre, hogy ellenszenvvel viseltetsz a fiam iránt, Sybelle.

A nő inkább nem mondta ki, mit gondol valójában férje fiáról. Ha ellenszegül a szeretőjének, azzal csak azt éri el, hogy a férfi kevésbé engedelmesen viselkedik vele.

– Kizárólag a jövőnket tartom szem előtt. Segítettem neked megszerezni az északi területek legnagyobb városát. Mégsem bízod rám, hogy a téged megillető helyre vezesselek?

A férfi felhorkant, és a széke mellett elhelyezett serlegért nyúlt. A bort foltos ingére löttyintve, ivott egy kortyot.

– A katonáimat jelenleg túlságosan leterhelem, szerelmem. Hónapokba telik, amíg új adót vetünk ki és kiképezhetjük őket, és további hetekbe, hogy átvezényelhessük a sereget.

– Akkor vesd be a zsoldosokat, akiket én szereztem neked!

– Nem bízom bennük. A parancsnokaik nem mutatnak tiszteletet irántam.

– Kizárólag az erőt tisztelik, nagyuram. Mutass erőt nekik! Küldd el őket, hogy teljesítsék a parancsodat, és érdemeid szerint fognak tisztelni. Egy királynak kijáró hódolattal.

Erric különös arckifejezéssel meredt rá, mintha nyugtalanító álomból ébresztették volna fel. Pislantott, és vonásai ismét a megszokott csömörről árulkodtak.

– Még így is inkább megvárnám Ariont. Ha már tudom, hogy délen minden rendben megy, szívesebben teszem meg, amit javasolsz.

Sybelle a herceget bámulta, azt latolgatta, mennyire érdemes erőltetnie ezt, de a templom mámorító extázisa nem engedte, hogy sokáig komolyan haragudjon rá. Bár szíve szerint nem tette volna, annyiban hagyta a dolgot.

Felállt.

– Ahogy óhajtod, nagyuram.

– Hová mégy?

A hangjából kiérződő szomorúság késszúrásként hatolt Sybelle hátába.

– Te csak maradj, és élvezd az ünnepet! – Lehajolt, hogy megcsókolja a herceget. – Hamarosan visszajövök.

Sybelle elfordult, miközben Erric a pipájáért nyúlt, és intett egy szolgának, hogy izzítson fel még egy kockányi kafirgyantát. Sybellét nem érdekelte a herceg, sem a követek, akiket azért hívott meg, hogy megkössék az északi földek közötti szövetséget, amelyek végül Erric zászlaja alatt fognak egyesülni. Gondolatai egyetlen férfi körül forogtak, aki megakadályozta őt a másik tervében, egy olyan férfi körül, akinek halottnak kellett volna lennie, és azon tanakodott, hogyan orvosolhatná a helyzetet.

ÖTÖDIK FEJEZET

efi a gyűrűt tekergette az ujja körül, miközben a bálterem ajtaja előtt várakozott. A császári palotában három báltermet alakítottak ki, ám ezt – a legnagyobbat – tartották fenn a nyilvános ünnepi alkalmakra. A zenekar kiszűrődő hangjaitól fájdalmasan hasogatott a halántéka. Napközben újfent lemondta a mai audienciákat, ki lovagolt a császári birtokra, és még nevelőapja hígított borba kevert őrölt édesköményből készített gyógykeverékét is megitta, de semmi sem csillapította a fejfájását. És most el kell viselnie ezt a pokoli vigasságot is.

Negyvenkét nap. Ma reggel, amikor felkelt, a pánik kezdte fojtogatni, miközben megpróbálta felidézni magában Caim arcát, és kiderült, hogy csak nagy nehezen tudja előhívni a részleteket. Az apróbb vonásokra nem tudott visszaemlékezni, mint például a sebhelyek mintázatára a kezén és a verítékének illatára. A délelőttöt a hálókamrájába zárkózva töltötte, és legalább négy alakalommal lemondta a bált, majd mindannyiszor visszavonta a döntését.

Mély lélegzetet vett, amitől félő volt, a varrások mentén szétpattan az ingválla. Akár túl is eshetek rajta.

A biccentésére két libériás inas kitárta előtte az ajtót. Odabentről hang és fény özönlött ki. Elegáns öltözetű nagyurak és hölgyek tucatjai sétálgattak mindenfelé a teremben. Kristálytükrök verték vissza ezernyi gyertya ragyogását, amelyek lágy fénye nem evilági hangulatot kölcsönzött a táncmulatságnak. Zefi egy pillanatra elfeledkezett gondjairól, és hagyta, hogy a muzsika elragadja és bevonzza őt.

Belépésére mindenki megállt és meghajolt. A zenészek abbahagyták, amit játszottak, és rázendítettek a császári himnuszra. Zefi mindenkire rámosolygott, ahogy keresztülsuhant a termen. Nem is annyira vészes. Miért idegeskedtem olyan sokat?

Hubert sietett oda hozzá, és szegődött mellé.

– Engedd le a kezed! – súgta oda a zene hangjainál valamivel halkabban.

Zefi odabiccentett egy furcsa madár tollazatára emlékeztető, lila-fehér estélyibe öltözött idősebb hölgynek.

– Miért?

– Csak. – Hubert főhajtással üdvözölt két katonai egyenruhás idősebb férfit. – Úgy nézel ki, mint egy parasztlány, aki életében először jár a nagyvárosban.

Zavart pír szökött Zefi arcára, ahogy leeresztette a kezét.

– Egy kicsit ideges vagyok, rendben?

– Felesleges. Elbűvölően mutatsz.

Zefi végigsimított halvány zöldessárga brokátból, csipkegallérral varrt estélyije lapjain.

– Nos, köszönöm, kegyelmességed, de én nem így érzem. Sajog a fejem, a cipő már most feltörte a lábamat, és talán még azt is tudnám, mit kell tennem, ha velem töltötted volna a napot, hogy felkészíts rá.

– Álló nap a birodalmad érdekében tevékenykedtem. – Hubert odabiccentett egy közepes jelentőségű tartomány idős hercegnőjének. – Írtam a civakodó nemeseidnek, de még napokig nem számítok válaszra. Talán még ennél hosszabb ideig sem, amíg mérlegelik a lehetőségeiket.

– Küldj újabb üzenetet! Utasítsd őket, hogy jelenjenek meg és a színem előtt feleljenek a tetteikért!

– Igenis, felség. És van még valami. Úgy hiszem, megoldást találtam Akeshia problémájára.

– Valóban?

– Olvastad a beszámolókat az országot sújtó élelem hiányról. A tavalyi termés elkeserítően sovány volt, és a központi provinciákban dúló anarchia meg a határ menti villongások…

– Értem, de mindez hogyan kapcsolódik Akesh…? – Egyszerre csak szélesen rámosolygott Hubertre. – Kereskedelmi egyezményt kínálsz az akeshiaiaknak. Eleimet vásárolsz tőlük a békéért cserébe. Nagyon ravasz, főkancellár uram.

– Voltaképp Lord Parmian ötlötte ki. A terve teljességgel ésszerű. Akeshia bővelkedik gabonában, így jókora haszonnal megszabadulhatnak a feleslegtől. Mi megkapjuk a számunkra szükséges élelmet, és az esélyt, hogy új alapokra helyezzük a két ország kapcsolatait. Mindenki jól jár.

– Kivéve az egyházat.

– Igaz. A főpapok nem fognak örülni annak, hogy vége szakad a keleti szent hadjáratoknak. Ezenkívül még kellően sok minisztert is meg kell győzni, hogy támogassák a javaslatot, aztán ki kell találnunk, honnan szerezzük meg a gabona árát fedező pénzösszeget.

Zefi mély levegőt vett, hogy kitisztítsa a fejét.

– Biztosra veszem, hogy Lord Parmiannal sikerül kidolgoznotok a részleteket. Köszönöm, Hubert. Hetek óta ez a legjobb újság, amit hallottam.

Előbb habozott, mielőtt rákérdezett arra, ami nem hagyta nyugodni, aztán mégis belevágott.

– Érkezett bármi hír…?

– Nem. – Hubert még jobban lehalkított a hangját. – Egyelőre semmi. Újabb lovasokat menesztettem északnak, de eddig még egyikük sem tért vissza. Megkereslek abban a pillanatban, hogy hallok valamit.

Ennél többre Zefi nem is számított. Ennek ellenére egy kissé csalódottnak érezte magát.

– Köszönöm, Hubert.

A főkancellár épp meghajolni készült, amikor a tekintete császárnője mögé tévedt, és megállapodott valamin. Zefi hátrafordult, és örömében felnevetett.

– Stasia!

Zefi kitárt karokkal lépett oda barátnőjéhez. Hátrébb lépve megcsodálta Anastasia levendulakék estélyi ruháját, ami úgy illett karcsú testére, mintha ráöntötték volna. Porcelánbabáéra emlékeztető arcát aranyszőke csigák keretezték.

– Hát te milyen…

– Hát te milyen… – felelte Anastasia.

Aztán kacagva egymás karjaiba omlottak. Mögöttük valaki megköszörülte a torkát, Zefi pedig kibontakozott barátnője öleléséből.

Anastasia kecsesen meghajtotta a lábát Hubert felé.

– Vassili herceg!

Hubert mély meghajlással köszönt.

– Lady Farthington!

Zefi egyikről a másikra pillantott. Mi lelhette… Ó!

Felhúzta a szemöldökét, Anastasia pedig még szélesebben elmosolyodott.

– Főkamarás uram – szólalt meg Zefi. – Úgy hiszem, Lady Anastasia kísérő nélkül érkezett. Megtennéd, hogy felkéred őt egy táncra?

Sötétvörös folt terjedt szét Hubert arcán.

– Ah, felség. Szívesen… Úgy értem, ha felséged is úgy óhajtja… Akarom mondani…

– Ó, csak egy táncról van szó. – Zefi megragadta és Anastasia karjába fonta Hubert kezét. – Tessék. Most menjetek!

Zefi keblét kellemes melegség öntötte el, miközben figyelte őket, ahogy odasétálnak a táncparketthez. Anastasiát teljesen letaglózta Markus halála, olyannyira, hogy Zefinek nem volt szíve felfedni előtte a rengeteg szörnyűséget, amit a férfi miatt kellett elszenvednie. Most úgy tűnt, Stasia túllépett a múlton.

Miközben ők kerten táncoltak, Zefi úgy érezte, figyelik. Ahogy végigpásztázta a termet, a tekintete megakadt egy férfin, aki a bálterem túlsó végéből bámult rá. Első ránézésre egészen jóképűnek tűnt. Szinte túlzottan is jóképűnek. Tusfekete hajfürtök. Napbarnított bőr. Sötét szem és hosszú szempilla. A férfi elmosolyodott, Zefi pedig nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza rá. Szerette volna megtudni a nevét. Anastasiát kereste a tekintetével, aki valószínűleg látásból ismerhette a férfit, amilyen aktív társasági életet élt, de barátnője még mindig Huberttel táncolt.

Miközben Zefi üdvözölte a megjelenteket, és mindenfelé nézett, kivéve a terem túloldalán álló jóképű ismeretlenre, kimért hang szólalt meg a háta mögött.

– Felség!

Zefi megfordult, és Lady Philomenával találta szembe magát, aki förtelmes, magas nyakú szürke ruhát viselt. A hölgy alig észrevehetően biccentett, de nem hajtott fejet. Két szeme a megvetés patinájával megfestett apró üveggyöngyökre emlékeztetett.

Zefi arra várt, hogy mondjon valamit. Aztán, ahogy a pillanat kínosan hosszú hallgatássá nyúlt, egyszerre egy másik tekintetet is magán érzett. Felfuvalkodott cemende! Engem akar lejáratni azzal, hogy csak bámul rám.

Végül, amikor már Zefi nem bírta tovább, Lady Philomena megszólalt.

– Érdekes estélyi ruha – mondta. – Arra emlékeztet, amit a legutóbbi Téli Napforduló ünnepén ajándékoztam a cselédlánynak.

Zefi két marokkal összefogta a szoknyáját, nehogy a hölgy előkelő orrába csapódjon az ökle. Megpróbált valamilyen epés választ kitalálni, de Lady Philomena odébb surrant, mielőtt bármi az eszébe juthatott volna. Zefi körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, ki lehetett fültanúja az esetnek, de körülötte mindenki elmélyülten társalgott. Ami természetesen azt jelentette, hogy mindannyian hallották. Hogy dögölne meg az a nő!

A szeme sarkát előbuggyanó könnyek csípték, de Zefi felszegte a fejét, mintha mi sem történt volna. Az emberek már nem mertek nyíltan a szemébe nézni, mint korábban. Vagy talán csak képzelődött. Leküzdötte a késztetést, hogy keresni kezdje Anastasiát, pedig rettenetesen szüksége lett volna a barátnőjére.

Aztán egy férfi óvakodott oda hozzá. Lord Du’Quendel, elegáns ezüst szegélyű, fekete öltözetben. A nyakában turmalinnal ékített vastag aranylánc.

– Felség! – szólalt meg. – Hadd mondjam el, mekkora megtiszteltetésnek érzem, hogy felséged új pompamestere lehetek.

– Oh. Igen, Lord Du’Quendel. Részemről a megtiszteltetés.

– És hadd ismertessem meg felségeddel udvarod egyik új tagját!

A nemes úr hátrafordult, hogy bemutassa a mögötte álló férfit.

Zefi nagyot nyelt, amikor meglátta a mosolygós bronzbarna arcot és a ragyogó fogakat. A tusfekete hajfürtöket. Ó, egek! Ez ő!

Elbukott a saját lábában, ahogy egyszerre próbált megállni és megfordulni. A fiatalember könnyed kecsességgel kapott oda, hogy szilárd fogással megtámogassa őt, akár egy szikla, mégis gyengédebben annál, amire Zefi számított. A császárnő képtelen volt elszakítani az ifjúétól a tekintetét.

– Elnézést, felség! – A hangja, akár a tiszta selyem.

Zefi kiszabadította magát.

– Köszönöm, nagyuram.

Lord Du’Quendel megköszörülte a torkát.

– Ő az unokatestvérem, Dimas Walthom hadnagy, felséged könnyűlovasságának tisztje.

Zefi nehezen kapott levegőt. A teremben elviselhetetlenül meleg lett az elmúlt pár pillanat során.

– Jól érzi magát a bálon, hadnagy?

Az ifjú közelebb hajolt.

– Őszintén szólva, felség, nem igazán nekem való az efféle. De itt, felséged társaságában, elviselhetetlennek érzem a puszta gondolatot is, hogy távozzam.

Zefi lába nem akart mozogni. Aztán egy emlékkép furakodott a gondolatai közé arról, ahogy pár héttel korábban Caimmal sétált a parkban, a lombtalan fák között. Pislantott, amikor a katona szavakat intézett hozzá.

– Sajnálom. Egy pillanatra elkalandoztam.

Az ifjú mosolya könnyednek hatott. Begyakoroltnak.

– Bárhol járt is, örülök, hogy visszatért hozzám.

Zefi félrepillantott. Bármit érzett is egy perccel ezelőtt, immár elmúlt. Azt kívánta, bárcsak Anastasia megkeresné őt. Aztán Hubert állt mellette, biccentéssel üdvözölte a két nemes urat, majd a karját nyújtotta Zefinek. A császárnő megkönnyebbülten fogadta el.

– Készen állunk, felség – mondta Hubert.

– Köszönöm, kegyelmességed. – Visszafordult a két másik férfihoz. – Lord Du’Quendel. Walthom hadnagy, örültem a találkozásnak.

A hadnagy fejet hajtott, de a tekintetét mindvégig Zefin tartotta.

– Részemről az öröm. Legközelebb talán hosszabban is beszélhetünk.

– Legközelebb talán – válaszolta Zefi, miközben Hubert odébb kísérte.

Zefi gyomra összerándult, amikor rájött, merrefelé mennek. A muzsikusok lerakták hangszereiket, és szabadon hagyták a színpadot. Eljött az ideje, hogy bemutatkozzon. Készült néhány megjegyzéssel, de most akkor sem jutott volna eszébe semmi, ha az élete múlik rajta. Nagyot nyelt, és igyekezett nem mutatni a rettegést, amely fokozatosan hatalmába kerítette, ahogy Hubert keresztülkísérte őt a tömegen.

A főkancellár lépett elsőként az emelvényre, majd felsegítette császárnőjét. Amikor Zefi az összegyűltek felé fordult, gyomra oly mértékben összeszorult, hogy azt hitte, rögtön rosszul lesz. Szolga jelent meg ezüsttálcával, Hubert pedig arany kelyhet nyújtott át Zefinek. A bálteremben tartózkodó nemesek mindegyike borral teletöltött kristálypoharat tartott a kezében.

Hubert felemelte a poharát.

– Nimea nagyurai és hölgyei, jó nemesek, bemutatom Josephine császárnőt.

Zefi mosolyt kényszerített az arcára, ahogy kelyhét a tömegre emelte. Ahogy rájuk nézett, és látta, hogy mind őt figyelik, semmi sem jutott az eszébe, amit mondhatna nekik. Azt fontolgatta, hogy időhúzás gyanánt iszik egy kortyot, de ez udvariatlanság lett volna tőle. Az ő népe állt előtte. A szavait akarták hallani.

– Jó emberek! – fogott hozzá.

A terem túlsó végéből felhangzó kiáltásra néhányan odafordították a fejüket. Hubert a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, ki lehetett.

Zefi megpróbálta folytatni a beszédét.

– Mindnyájatoknak köszönjük, hogy jelenlétetekkel…

Hangos csattanás riasztotta meg. A kupájából kicsordult hideg bor végigömlött a ruháján. Hubert leugrott az emelvényről, és magára hagyta Zefit. A teremben mindenki a főbejárat felé fordult. Zefi, aki a kezével próbálta letörölni az ingujját, de ezzel csak rontott a helyzeten, nem látta a nyugtalanság forrását. Aztán valaki felkiáltott.

– Halál a trónbitorló cédára!

Egy férfi rohant keresztül a termen, egyenesen az emelvény felé. Zefi megdermedt. Az emberek félrehúzódtak, és a férfi láttán nem tudta kárhoztatni őket. Tekintetéből őrület sugárzott, hatalmas, kidülledő szemével úgy meredt rá, akár egy nyulat üldöző kopó. Valamiféle egyenruhát viselt. Zefinek pillanatokba telt, mire rájött, hogy a palotaszolgák libériáját látja maga előtt.

Zefi hátrálni kezdett, attól félt, hogy a férfi felront az emelvényre, hogy megtámadja őt, de az megállt a dobogó lábánál.

Aztán ökölbe szorított bal kezét a magasba emelve, hangosan elkiáltotta magát:

– Sokáig éljen az igaz hit egyháza! És halál a trónbitorl…

Szavait elfojtotta a ráugró termetes testőrök szorítása. Ismét előbukkant Hubert. Arca teljesen elfehéredett, amikor meglátta Zefit.

– Felség, az ott…?

Zefi lepillantott a ruhája mellén szétterjedő foltra.

– Csak bor.

– Hála az égnek! Ennek fényében talán tanácsos lenne visszavonulnunk.

A tömeg zsongott, miközben elvonszolták a lázítót. Csupán kevesen figyeltek Zefire, akik pedig mégis, azok kifürkészhetetlen arckifejezéssel meredtek rá. Zefi nem tudta megállapítani, vajon megkönnyebbültek-e, hogy eltávolították a férfit, vagy inkább sajnálkoznak miatta.

– Egy perc, Hubert!

Zefi felemelte a kupáját, és fennhangon szólt.

– Közületek néhányan nem sokat tudtok rólam. Valójában a többségetek. De az elkövetkező napokban orvosolni szeretném ezt a helyzetet. – Megköszörülte a torkát, mivel fogalma sem volt, innen hogyan folytassa. Aztán eszébe jutott valami, amit egykor a nevelőapja mondott neki. – Nimea egykor a kultúra és az előkelő modor országa volt, olyan nemzet, amely jó viszonyt ápolt szomszédaival, és a kölcsönös előnyök révén meggazdagodott. Ezek a napok még visszatérhetnek. Vissza fognak térni. Nimeára! Sokáig álljon fenn birodalmunk!

Néhány pohár a magasba emelkedett. Elszórtan éljenezni kezdtek, aztán fokozatosan erősödött a zúgás, ahogy egyre többen bekapcsolódtak. Pár pillanattal később már az egész gyülekezet együtt ismételte a pohárköszöntőt.

Hubert elkerekedett szemekkel figyelt. Aztán Zefi felé fordult, és meghajolt.

– Felség!

Zefi belékarolt, és hagyta, hogy levezesse őt az emelvényről. Testőrök zárkóztak melléjük, ahogy kivonultak a teremből. Mögöttük mennydörgő taps kíséretében ismét felcsendült a muzsika.

Anastasia a folyosón érte utol őket. Keresztülvágott a katonák sorfalán, és a borfolttal mit sem törődve átölelte Zefit.

– Hála a fénynek! Mindent láttam. Jól vagy?

– Jól. Csak egy kicsit zaklatott.

Zefi Hubertre nézett Anastasia válla felett. Várta, hogy a férfi mondjon valamit, de úgy tűnt, hogy rendkívül érdekesnek találta a padló burkolóköveit.

– Nevetséges az egész – folytatta Anastasia. – A császári testőrségnek komolyabb óvintézkedéseket kellett volna foganatosítania.

– Minden rendben van, Stasia. Csak feltűnősködni akart valaki.

– De amiket mondott!

Zefi kényszeredetten elmosolyodott.

– Semmiség az egész. Itt maradsz ma este a palotában?

– Szívesen maradnék, Zefi. Úgy értem, „felség”. De apa hazavár. Mostanában nem érzi jól magát.

– Értem. – Zefi még egyszer megölelte barátnőjét. – Akkor gyere el holnap, jó?

– Természetesen.

Zefi szíve elnehezült, miközben távozó barátnőjét figyelte. Hubert is a lányt nézte, de az ő arckifejezése megfoghatatlanabbnak hatott.

– Nos? – kérdezte.

– Felség?

– Miről beszélgettetek kettesben?

Hubert végighúzta az ujját az orra tövén.

– Ó, semmi fontosról. A berendezésről és a zenéről. Úgy hiszem, leginkább a muzsika tetszett neki.

Zefi a fejét csóválta.

– A berendezésről és a zenéről? Lehetetlen alak vagy, Hubert. Tudsz erről?

– Már mások is mondták.

– Kifáradtam. Van még feladatom ma estére?

– Nincs, felség.

– Akkor jó éjt, főkancellár uram!

Zefi még mindig a fejét csóválva otthagyta Hubertet. A szobájához vezető lépcsők mintha sosem akartak volna elfogyni. Testőrei két oldalt megálltak az ajtaja előtt, miközben ő belépett. Odabent sötétség honolt. A függönyöket behúzták, de a kandallóban nem gyújtottak tüzet. Gyenge fény pislákolt a tágas előcsarnokban.

Miután bekiáltott Ameliának, a szobalányának, Zefi átvágott a hideg padlón. Kerek asztalhoz ért, amelyen egyetlen gyertya megolvadt viasza csöpögött le az ezüst gyűjtőperembe. Hová tűnt mindenki? Talán a cselédek nem számítottak rá, hogy ilyen hamar visszatér a bálból.

Amikor Zefi odaért hálókamrája ajtajához, meleg léghuzat simított végig az arcán. Egy pillanatra por és régi bőr szaga csapta meg gyötrőn az orrát. Ismét a cselédekért akart kiáltani, de hirtelen támadt rossz előérzete jobb belátásra bírta. Miért volt vajon minden ennyire csendes? Amelia nem szokott elszenderedni szolgálat közben. Zefi még egy lépést tett előre, de megtorpant, amikor halk nesz, a háta mögött kattanó fémes hang ütötte meg a fülét.

Zefi ökölbe szorított kézzel hátrafordult, de a gyertya halovány fénye mögötti sötétség kifürkészhetetlen maradt. Legszívesebben kikiáltott volna az őröknek, de mi van, ha csak a szolgálólány tért vissza, miután elintézett valamit, vagy a képzelete játszott vele? Sikoly tört elő a torkából, amikor egy kéz ragadta meg a karját, de a jajkiáltás elcsuklott, amikor egy ismerős arc rajzolódott ki a fényben.

– Fenrik! – Zefi egész testében megremegett, ahogy a felgyülemlett feszültség kirobbant belőle. – Kis híján halálra rémisztettél!

Az inas biccentett, és a belső ajtóhoz tessékelte. Hálóingét kikészítették az ágyra, és tűz pattogott a kandallóban.

– Fenrik! – fordult a férfihoz Zefi. – Megkérnéd Ameliát…?

Aztán megpillantotta a vért, a mély, élénkvörös patakot, amely az ágya alól csordogált ki. Figyelte, ahogy keresztülfolyik a keményfa padlón a hestriai szőnyeg pereméig, és felszívódik a puha szálakba. Zefi levegőért kapott, miután egy csontos kéz rásújtott a torkára. Sikoltani próbált, de egyetlen hangot sem tudott kiadni. Szabad kezével belekarmolt a karba. Bőrcsíkok, tűzforrónak tűnő hosszú darabok váltak le a húsról a körmei alatt; az izom és az inak keménynek hatottak, akár a kő. Zefi minden erejével küzdött, de nem sikerült kiszabadítania magát.

Mivel már égett a tüdeje, felhagyott a göcsörtös kar kapirgálásával, és szoknyája ráncaiba mélyesztette a kezét. Kétségbeesetten keresgélt, mígnem rátalált egy sima markolatra. Kirántotta a kést az alsószoknyái közé rejtett hüvelyből. Mivel túlságosan kiszolgáltatott helyzetbe került ahhoz, hogy érdekelje, hová céloz, Zefi a válla felett döfött hátra a tőrrel. Az első szúrás csak levegőt talált, a második viszont valami keménybe ütközött. Fenrik megrázkódott, amikor Zefi fordított egyet a markolaton. Amikor kiszabadította a pengét, a rothadó húséra emlékeztető fanyar bűz tömte el az orrlyukait. Újból hátradöfött, és a nyakát szorongató kar eleresztette. Miután hátulról erősen odébb taszították, Zefi keresztüllendült a szobán. Megfordult, és a hátát a falnak vetette.

Fenrik kuporgott összegörnyedve a szoba közepén, sötét körvonalait a kandalló tüzének fénye emelte ki. A bal szeme kifolyt, ahol a kés célba talált, de egyetlen csepp vér sem csordult ki a szétroncsolt szemgödörből.

– Ne közelíts! – ordította Zefi, amikor a férfi egy lépést tett felé. – Segítség!

Fenrik apró, gyors lépésekkel csoszogott felé. Zefi ismét segítségért kiáltott, amikor támadója újfent rávetette magát. A penge a férfi szegycsontjába ütközött, és lecsúszott a bordái mentén. Fenrik, aki még csak nem is zihált, egyik kezével megragadta Zefi nyakát, és hatalmas erővel a falnak penderítette. Zefi feje hátul a kőnek csapódott, és fehér foltok homályosították el a látását. Ökölbe szorított ujjak emelkedtek fölé. Zefi könnyes szemének sarkából figyelte a lecsapni készülő kezet. Jóformán megváltásként tekintett rá. Amint lesújt, megszűnik a fájdalom. De a lelke mélyén nem volt hajlandó megadni magát. Aztán Caim szavai tolultak elő ide-oda csapongó elméjében.

Ha veszélybe kerülsz, ne várj az alkalmas pillanatra! Sújts le erősen és gyorsan, mivel nem biztos, hogy lesz még egy esélyed!

Zefi mindkét kezének ujjait a kése markolatára szorította. Amikor az ököl a legmagasabbra emelkedett, könnyek szöktek Zefi szemébe. Sajnálom, Fenrik.

Keményen felfelé döfött, a kés hegye pedig átszúrta Fenrik állkapcsának alját, és behatolt a szájába. A nyakán érzett szorítás mégsem lazult. Zefi tekintete elhomályosult, és forogni kezdett körülötte a szoba.

Majd hirtelen a feje tetejére állt a világ, ahogy Fenrik kezét elrántották. A kés csörömpölve a földre hullott, de Zefit csak a tüdejébe áramló friss levegő érdekelte. Látása kitisztult, és meglátta a földön elterülő Fenriket, és testőreit, ahogy csépelik az öregembert. A férfi iszonytató lassúsággal mászott a földön, miközben a katonák továbbra is brutálisan ütlegelték, míg a falhoz nem ért.

Hol a vér? A gondolat nem hagyta nyugodni Zefit. Véreznie kellene, ha megvágják.

Fény áradt be a szobába, és Zefi megkönnyebbülten elsírta magát Dratham kapitány, a császári testőrség parancsnokának láttán, aki katonák egy újabb csapatának élén érkezett.

– A császárnőhöz!

Ám Fenrik mostanra eljutott a falig. Akár egy pók, felszaladt a köveken az ablakhoz, és kilökte a spalettákat. Dratham kapitány rávetette magát, de elkésett. Fenrik leugrott.

Zefi az üres párkányra meredt, és ernyedten nekidőlt a falnak. A keze reszketett, ahogy karját összefonta a melle előtt. Nyelvén keserű ízt érzett.

– Eltűnt. – Dratham kapitány Zefi felé fordult, homloka ráncokba gyűrődött. – Megsérült, felség?

Zefi nemet intett a fejével, de egyetlen szót sem bírt kipréselni magából. Az ágyra mutatott. Az egyik testőr felemelte a gyűrött ágytakarót. Zefi úgy érezte, mintha a nyaka fából lenne, ahogy próbálta oldalra fordítani a fejét. A katona egyetlen rántással hosszú, vézna testet húzott elő az ágy alól. Fenrik volt az, halálba dermedt arccal, a torkából pedig vér szivárgott.

Zefi a fejét rázta, és egész testében remegni kezdett. Aztán már négykézláb állt, és felöklendezte a vacsorája maradékát. Lehunyta a szemét, de még így is maga előtt látta inasa sápadt vonásait.

HATODIK FEJEZET

havazás lassan alábbhagyott, miközben vezetőjét követve Caim végigbicegett a keskeny vidéki országúton. A nap vérben úszva haldoklott, de még épp elég fényt adott ahhoz, hogy egy vagy két mérföldet megtegyenek.

Jó három gyertyarovásnyi ideje bandukoltak már. Sérült lába nehezen hajlott; háta minden lépésnél szúró fájdalommal tiltakozott. Útikalauza egyetlen szót sem szólt, mióta eljöttek a fogadóból, de követhető tempót diktált. Mély kerékvágások barázdálták az út fagyott sarát. Fehér takaró borította a sztyeppét, amelynek egyhangúságát itt-ott fenyők vagy lucfenyők csoportjai, elvétve csupasz szürke sziklák törték meg. A sötétedő azúr égbolt mintha a végtelenbe nyúlt volna el, és csupán a szemhatáron foltozta néhány vékony felhő. A kékség tengerében szinte észrevehetetlenül, fekete szárnyú madár suhant el a fejük felett.

Az idős férfi letért az útról, és keresztülvágott a nyílt vidéken. Caim kis ideig csak szemlélte a havat, aztán a nyomába eredt. A vékony kéreg alatt egyenetlennek bizonyult a talaj, így kénytelen volt lelassítani a lépteit. Egy hosszú földmélyedés alján haladtak, amelyről Caim hamar megállapította, hogy régi folyómeder lehetett. Északkeleti irányban kanyargott a sztyeppén. Caimot annyira lekötötte, hogy arra figyeljen, hová lép, hogy kis híján elsétált a vezetője mellett, amikor az öreg megállt egy sor fenyőfánál. A hóval terhelt ágak mögötti tisztáson egy csapat rénszarvas vonult keresztül. Kecsesen mozogtak még a mély hóban is, akár a szarvas bika, amit nem sokkal korábban lelőtt.

– Le akarja teríteni az egyiket? – kérdezte suttogva Caim.

Kalauza nemet intett, közben még egy kis ideig az állatokat figyelte. Aztán tovább indult; csizmája alatt ropogott a hó. Caim próbált lépést tartani az öreggel, de csakhamar megint lemaradt mögötte. Újabb fél mérföld után a vezető megállt egy magas bürökfánál. Az alsó ágakat valaki levágta, hogy kisebb rejtekhelyet alakítson ki köztük. Caim nem tudta megállapítani, hogyan talált rá az öreg; ez a fa is ugyanúgy nézett ki, mint a többi örökzöld a környéken. Ennek ellenére örült, hogy behúzódhat oda a szél elől.

Vezetője ledobta hátizsákját a fa törzse mellé, majd lekuporodott a hideg tűzgödörhöz. Miközben ő előkészítette a tábort, Caim leroskadt a fenyőtűtakaróra, mivel túl fáradt volt, és mindene túlságosan fájt ahhoz, hogy segítsen. A férfi valami olyasmit mormolt, hogy hamarosan visszajön, aztán a bozóton áttörve otthagyta Caimot.

Épp lehunyta a szemét, amikor sápadt fény tört át a szempillái között.

– Caim!

A férfi felnézett. Kit lebegett fölötte, közvetlenül az arca előtt.

– Mi az?

– Egyszerűen képtelen vagy megállni, hogy hőst játssz, ugye?

– Most mi a gond?

– Mégis, mit gondoltál a fogadóban? – A lány lejjebb siklott, hogy Caim mellé heveredjen. – Egymagad rátámadtál öt férfira. És mi végre?

Caim kis híján elnevette magát, de ez túl sok energiát igényelt volna.

– Amióta ismerlek, Kit, folyton azért nyaggattál, hogy jó útra térjek.

– Ez nevetséges!

– Na és amikor Brevennában majdnem megöltem azt a kancát, miközben Kevant üldöztem? Addig nem hagytál békén, amíg meg nem esküdtem, hogy többé nem bánok így állattal.

– Te pedig megfeledkeztél az ígéretedről, és vágtára fogtad, hogy megmentsd a drágalátos földtúró asszonyodat? Halálra hajszoltad azt a lovat.

– Nem feledkeztem meg semmiről. Azt tettem, amit tennem kellett.

– Tudom.

– Kit, mi a baj?

A hó ropogása szakította félbe a társalgásukat, amikor hóna alatt egy köteg rőzsével visszatért a vezető. Anélkül, hogy Caimra nézett volna, letérdelt a gödör mellé, és kisebb ágakkal táplálta a tüzet, amíg lángra nem kaptak a nagyobb rönkök. Caim közelebb húzódott, hogy felmelegedhessen. Amikor oldalra pillantott, Kit már eltűnt.

– Jellemző – mormolta a bajusza alatt.

– Micsoda? – érdeklődött a vezető.

– Csak fennhangon gondolkodtam.

Caim bemutatkozott és a kezét nyújtotta.

A másik határozottan megszorította azt.

– Hagannak hívnak.

Caim jobban szemügyre vehette a fickót, amikor Hagan ütött-kopott serpenyőt tartott a tűz fölé. Az arca mindenfelé ráncos és sebhelyektől lyuggatott volt, akár egy öreg szikla. Szakálla ezüstös szálai összetapadtak és megkeményedtek. Fegyverként egyedül egy övébe tűzött kést és egy kétélű tőrt viselt.

Lángnyelvek nyaldosták a serpenyőt, amibe Hagan épp egy darab húst dobott. Az illatáról ítélve, szalonnát. A gyomra emlékeztette Caimot, hogy ma még nem sokat evett. Szótlanul ültek, miközben sült a hús. Amikor Hagan úgy ítélte meg, hogy elkészült – ugyan véresnek tűnt egy kicsit, de Caimnak nem volt kedve válogatni –, ónbögrékbe kikanalazott két adagot.

A tűz pattogott és ropogott, miközben ettek. Caim egyszerre befalta az egészet, majd lenyalogatta kezéről a szaftot. Hagan, amikor végzett, háttal nekitámaszkodott a fa törzsének, és beletúrt a szakállába.

– A Délvidékről származol – jelentette ki.

– Calanthból.

A hazugság könnyedén csúszott ki a száján. A bizalom törékeny dolog, különösen olyasvalaki számára, aki az ő korábbi mesterségét űzte. Korábbi? Szóval megszületett a döntés?

– Azok a pengék ott nálad. – Hagan Caim dereka felé intett. – Suete kések, igaz?

Caim hátranyúlt, és előhúzta a bal kéz felőli kést. Feltartotta, hogy a hosszú penge visszatükrözze a tűz fényét. Még mindig tisztán emlékezett arra a napra, amikor magához vette egy levágott michniai martalóctól. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy ily mértékben szinte hozzánőnek majd.

– Régóta nem láttam ehhez hasonló kést. A háború óta.

Caim nem kételkedett a szavában. A sueték ritkán hagyták el a messzi északon, a Drakstag-hegység szélárnyékában elterülő felföldeket, és ha mégis, akkor harcba indultak onnan.

Hagan még egy ágat hajított a tűzbe.

– Megkérdezhetem, mi szél hozott ide, Haldeshale-re?

Caim eltette a kést. Haldeshale környéke egykor édesapja birtokával volt határos.

– Rokonaim laknak Morrowglenben.

– Talán ismerem őket. Régóta élek ezen a…

– Kétlem. – Caim még épp időben észbe kapott, mielőtt kimondta volna. Kimerült volt, és nehezére esett átgondolnia, mit beszél.

Hagan pipát húzott elő a bundájából. A mesterien kidolgozott darabot halványsárga fából faragták ki és csiszolták fényesre. Csipetnyi száraz levelet – telt zöld színéből ítélve vad talbakot – tömött a fejébe, majd a tűzből kihúzott gally segítségével meggyújtotta. Semmi jelét nem mutatta, hogy gyanakodna valamire.

Mert nincs mire gyanakodnia. És csakugyan. Több mint tizenhét esztendeje, hogy árvaként és számkivetettként maga mögött hagyta Eregothot.

– Vagy talán mégis – szólalt meg aztán. – Az édesapám katonáskodott egy keveset, a báró seregében.

– Az öreg Morrowglenében?

– Azt hiszem. Én úgy hallottam, Du’Varthának hívták.

Hagan hosszan szívott egyet a pipájából, és a fa ágaira fújta fel a füstöt.

– A régi időkben hallottam ezt a nevet. Egy történet jut róla az eszembe. Egy nemes úrról, aki északra indult harcolni egy nagy csatában, és egy tündér hitvessel tért meg onnan.

Caim bólintott, és igyekezett nem mutatni túlzott érdeklődést.

– Ezt még sosem hallottam.

– Nem is oly régen történt, amikor a birodalom hadjáratot indított a Pusztaföldre. A nemes úr megsebesült a csatatéren, és elveszítette az öntudatát. Amikor újra eszméletre tért, a serege már tovább haladt, ám a sebei miatt ő nem tudott utánuk eredni.

Nyugtalanság szorította össze Caim gyomrát, miközben az öregember mesélt. Úgy érezte, tudja, hogyan fog végződni a történet.

– Sikerült el vonszolnia magát – folytatta Hagan. – Egy vénséges vén erdőbe, ahol élete utolsó óráit akarta eltölteni. Ám épp feladta volna a reményt, amikor valaki rátalált. Egy leány, egyedül a rengetegben. Hosszú napokon át ápolta, és átkötözte a sebeit. Idővel, amikor a nemes úr már képes volt lóra ülni, visszavitte a lányt a szülőföldjére, és feleségül vette.

Caim a tűz pattogását hallgatta, miközben magában megemésztette a történetet. Valóban ezt tartották a szüleiről? Hogy az édesanyja egy tündérfeleség? Gyermekkorának emlékei összekeveredve és töredékesen maradtak meg benne. Tudta, hogy édesanyja idegen országból származott, azt viszont nem, hogy melyikből.

Caim észrevette, hogy az öreg figyeli.

– Szép történet, de nem hinném, hogy igaz lehet. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen hatalmas urat anélkül magára hagyna a serege, hogy megbizonyosodna róla, hogy teljesen és biztosan halott.

Hagan vállat vont.

– Mint minden mesénél, itt is nehéz megállapítani, hol ér véget a valóság, és veszi át a helyét a fantázia. De így mondták el nekem. Errefelé sokan tisztelték a bárót. Úgy értem, Du’Varthát. Még ha külhonból származott is.

Caim felnézett rá.

– Nem Eregothból való volt?

– Nem, hanem onnan, ahonnan, te jössz. Nimeából, én legalábbis ezt hallottam. Nem ritkaság. Eregoth mindenfelől ideszármazott családok és klánok olvasztótégelye.

Caim foga megcsikordult. Az édesapja nimeai? Erről miért nem hallott soha?

– Arról nem szólt a fáma, miért jött fel északra? Úgy értem, a báró.

– Száműzték. Valamiféle bajba keveredett odahaza, még a háború előtt. Fegyveresekkel jött ide, és megegyezésre jutott Liovarddal egy földdarab és a béke biztosítása kapcsán.

– De ez nem tartott sokáig.

Caim önmagára utalt, de Hagan bólintott.

– Való igaz, de végül nem a klánok törtek Du’Varthára.

– Hanem?

Hagan kibámult a tábortüzük fénykörén kívül eső sötétségbe.

– Mennyit tudsz a Warmond és Uthenor között mostanában dúló viszályról?

– Nem sokat. A harcok híre Nimeába is eljutott, de részletekről nem hallottunk.

– Talán nem kellene többet mondanom.

– Nagyra értékelném, ha őszintén elmondanád, amit gondolsz. Idegen vagyok itt, de még én is látom, hogy nincs minden rendjén. Az emberek abban az út menti fogadóban féltek.

– Jó okuk van rá. – Hagan több szívverésnyi ideig a tűzbe bámult. – De már későre jár. Holnap szükségünk lesz az erőnkre.

Caim keze viszketett.

– Mi dolgod volt a fogadóban?

Hagan kiütögette a hamut a pipájából, és nekitámaszkodott a fa törzsének.

– Kerestem valakit.

– És megtaláltad?

Miután úgy tűnt, Hagannak nincs kedvére a további beszélgetés, Caim leheveredett és lehunyta a szemét. Ám bármennyire fáradtnak érezte magát, mégsem jött álom a szemére. A tűz vetette árnyékok táncát figyelte a feje fölé hajló ágakon. A résekből sötétebb árnyak meredtek le rá. Kis idő elteltével benyúlt az átalvetőjébe, és előhúzta belőle Vassili naplóját. A könyvet kitámasztotta a mellén, aztán lapozgatni kezdett, amíg meg nem akadt a szeme az egyik soron. Megkereste a bejegyzés elejét.

1126. Sorrob tizenharmadik napja

Már több mint két hónapja, hogy tanítványom elindult az északi lápvidékre. Már alig várom, hogy megtudhassam, vajon az ottani országokban tett erőfeszítéseim sikerrel vagy kudarccal jártak-e. Ha az északi földeket nem lehet megszelídíteni, a rengeteg munka és kincs semmit sem ért, és a Tanács számon fogja kérni ezt. Ugyanakkor ez is az előnyömre válhat még.

A bejegyzés ez után két oldalon át Vassili egyéni terveit taglalta, míg Caim újabb ismerős névre nem bukkant.

Levictus végre visszatért.

Komoly kétségek gyötörnek az északi hadjárattal kapcsolatban, most még inkább, mint korábban. Vidéken mindenfelé lázongások törnek ki, a kormányzó csendőrsége pedig nem merészkedik ki Liovard falain túlra. Talán még ennél is nyugtalanítóbb, hogy a távol eső települések eseményeiről szóló történetek, mint kiderült, nem nélkülöznek minden alapot, noha Levictus nem lelt közvetlen bizonyítékra. Távolba révedő tekintete, miközben ezt írom, épp elég egyértelművé teszi az igazságot. Még ma audienciát fogok kérni a Szent Széktől.

Caim letette a naplót. Tizennyolc évvel ezelőtt északon zűrzavar tombolt, a politikában pedig változtak a szélirányok. Az efféle káosz közepén kevesen figyelnek fel egy külföldi nemes úr elleni támadásra. És még kevesebben törődnek vele. Miközben Caim próbálta elképzelni, miféle idők járhattak akkoriban a szüleire, régi álma képei villantak fel az elméjében. Ahogy Levictus az ő édesapja holtteteme felett áll. A varázsló mögött pedig a sötétség hatalmas hegye magasodik.

Halk duruzsoló nesz törte meg a csendet. Caim próbált nem odafigyelni rá, de a zümmögés nem hagyott alább, és Caimra furcsa zsigeri érzés tört rá. Mintha figyelték volna.

Szemhéja hirtelen felpattant, ahogy kiegyenesedett. Immár éjszaka telepedett az egész tájra, a sötétség takaróként borította be az erdőt. Caim a vállára perdítette a köpönyegét, becsúsztatta kardját az övébe, és kilépett a búvóhelyről.

Ahová már nem vetült a tűz fénye, a duruzsolás felerősödött. Caim lassú kört leírva követte az érzést, amíg az északi szemhatár felé nem fordult. Semmit sem látott mozogni a tündöklő, havas lapályon, de az érzés nem múlt. Valami ólálkodott a sötétségben. Még néhány percig állt, míg a hideg és a lábában egyre növekvő fájdalom mozgásra nem késztette. Amikor megfordult, egy alakot pillantott meg a háta mögött. Oly tökéletesen olvadt bele a sötétbe, hogy Caim kis híján észre sem vette. Törékeny termetét látva először arra gondolt, hogy Kit lehet az. Aztán az alak sziszegve és suhanva megindult felé.

A két suete kés egyszerre villant meg Caim jobb és bal kezében. Az alak felemelte vékony karját. Caim suhintott, de a pengék a semmin hatoltak át. A tábortűz fénye áttört a karmolni készülő lény széttárt ujjai között. Caim hátraugrott, újra meg újra lecsapott, de az anyagtalan szerzet oda sem figyelt a védekezésre. Amikor a füstszerű kéz megérintette, fagyos hideg hatolt a mellébe, mintha lándzsát döftek volna belé. A kések a földre hulltak görcsösen összeránduló ujjai közül.

Miközben a szellem felemelte a másik kezét, Caim a kardját igyekezett megkaparintani. A fegyver köré tekert zsákvászonnal matatott, amíg az ujjaival rá nem talált a kard gombjára. Ahogy kirántotta a pengét, hirtelen rándulás futott végig a kezén, és borzolta össze az idegeit. A bizarr bénultság egyik pillanatról a másikra elmúlt, az éjszaka pedig döbbenetes élességgel megelevenedet. Ismét hátraugrott, amikor a két kéz – amelyek egyszerre csontvázkarmokká tisztultak – az arca felé kapott. Caim meglendítette a karját, és eddig nem tapasztalt fájdalom hasított a vállába, amint a kard a testhez ért.

Visszarántotta a pengét, újabb támadásra számított, de az alak eltűnt. Caim lassan körbefordult. A kard reszketett a markában. Alig észrevehető szag vonta magára a figyelmét. A meleg és édes illat meghatározhatatlanul ismerősnek tűnt neki, akár egy felsejlő emlék foszlányai. Még azután is tovább gyötörte, hogy beleveszett a hideg éji levegőbe.

Caim magában káromkodva összeszedte a késeit, és megindult vissza a tábor felé. Amikor meggörnyedve félrehajtotta az ágakat, Hagant ébren találta. Vezetője a tüzet élesztgette.

Felnézett, amikor Caim belépett.

– Maradj a tűz közelében! Itt biztonságosabb.

Caim lekuporodott. Mellkasa szaggatott, mintha egy dárdahegyet döftek volna át a szegycsontján, ahol a kísértet megérintette. A tábortűz kazánként ontotta felé a forróságot, a lángok mégsem enyhítettek a belsejébe ivódott fagyosságon.

– Mi volt az a…? – akarta kérdezni, de nem tudta, mit mondhatna rá. Mégis, mit látott? Inkább álomnak tűnt, mint valóságnak.

– Odakint mindenféle lények tanyáznak. – Hagan kifelé intett a fejével. – Akik a sötétben kóborolnak, sokszor nem térnek vissza.

Caim nekidőlt az átalvetőjének. Izgalma lassanként csillapodott, elnyomta a kimerültsége. Szeme önkéntelenül lecsukódott. Amikor álla lecsuklott, egyszerre eszébe jutott, hol érezte már ezt az illatot. Gyermekkorában vette körül, akár egy láthatatlan takaró, ami alatt biztonságban érezte magát, amikor megsérült vagy megijedt.

Édesanyja hajának illata volt.

Arion csizmája hangosan kopogott a kőpadlón, ahogy végigvonult a palota folyosóin. Másfél napon keresztül hajtották a lovakat, hogy mielőbb visszaérjenek Liovardba. Elképzelni sem tudta, Yanig hogyan bírta ki az utat így, telelyuggatva, de az orvosok szerint még épp időben került a kezükbe. Okin azóta nem szólt egyetlen szót sem, hogy eljöttek az út menti fogadóból. Túlélte az apró fekete lények támadását, bármik voltak is, de a tekintetéből nyugtalanság sugárzott, mintha egy pillanatra elé tárult volna az örök kárhozat, és nem tudná elfeledni a látványt.

Arion elhaladt egy kezében ezüst kancsót tartó szolga mellett. A fiú szeme körül kékes véraláfutás sötétlett. Arion a tenyerébe csapta a kesztyűjét. Mielőtt elindult, még abban reménykedett, hogy a távollétében valamelyest javul a helyzet, de csak rosszabb lett minden. A kapuőrök az őrbódéban henyéltek, iszogattak és kártyáztak. Az istállót, ahol a lovát hagyta, beborította a mocsok, és semerre sem látott lovász legényeket; magának kellett lecsutakolnia és beállítania a karámba a kancáját. Leginkább az bosszantotta, hogy tudja, miből erednek a bajok, de semmit sem tehet ellene.

Az atyja ágyasa volt az ok.

Csak rá kellett gondolnia, és legszívesebben beleöklözött volna a falba. Sokkal könnyebb volt az élete, mielőtt az a nő idejött. Alig két év telt el azóta, hogy megjelent egy fagyos téli éjjelen, ő meg a Szörnyeteg és az északiak. Az emberek boszorkánynak nevezték, és Arion értette, miért. Nemcsak arra sikerült rávennie az édesapját, hogy hadjáratot indítson a város bevételére, és Eregoth hercegének kiáltsa ki magát, hanem mostanában azt is rebesgették, hogy a következő lépésre buzdította őt: hogy hódítsa meg az összes északi tartományt, és öltse magára a királyi palástot. Ez már a tébolyon is túlmutatott. Ugyan Eregoth klánjai sokáig feszült békességben éltek egymással, mióta kiharcolták a szabadságukat Nimeától, azonban immár nyílt harcok folytak. Ha ehhez hozzáadta a déli határon túli portyázásokat, még maga is boszorkányságra gyanakodott.

Ha nem változik a helyzet, az egész ország széthullik körülöttünk. Ha apám nem szabadul meg a boszorkától…

Előtte kitárultak a nagy csarnok ajtajának szárnyai. Arion jól emlékezett a teremre abból az időből, amikor az atyja még kisfiúként elhozta ide. Akkoriban a várkastélyt fény és nevetés töltötte meg, a thánok pedig gyűlölködés és vérontás nélkül tárgyalták meg a vitás kérdéseket. Mindez már a múlté volt. Fél tucat férfi dőlt rá az asztalra, amely túlságosan kicsinek tűnt a csarnokhoz képest. Az egykor a falakat díszítő színpompás lobogók eltűntek, és a helyükön előbukkantak a falat borító kormos falécek és a füstfoltos égre nyíló ablakok.

Az őszülő pofaszakállú, szikár férfi, aki az asztalfőnél ült, felpillantott, és tétován talpra állt.

– Visszatért a fiam!

Arion rögtön látta, hogy apja lerészegedett, vagy elkábították a veszedelmes gyógyfüvek, amelyeket elszívott. Az asztalnál ülők, apja kapitányai odabiccentettek és morogva köszöntötték. Arion igyekezett nem kimutatni, amit gondol az idős harcosok láttán, akik közül sokat kisgyermekkora óta ismert. Az egykor dicső vezérek valaha vadul védelmezték édesapját. Most a teremben üldögéltek, teli nehéz nyakláncokkal és ékköves gyűrűkkel, akár egy csapat fogatlan oroszlán. Néhányan még a szemébe sem mertek nézni. Apja beteg volt, ám egyikük sem szólt semmit. Ki hibáztathatná őket? Félnek, hogy elveszítik a helyüket az asztalnál.

Ahogy Arion megölelte apját, erős italok és többnapos verejték bűzét érezte rajta. Apja ruhája foltos és gyűrött volt. Nevetése csupán egykori önmaga halvány árnya.

– Mesélj el mindent, Arion! Találkoztál Hamockkal? Hogy nézett ki?

Arion leült, és lesöpört az asztalról egy döglött legyet.

– Az emberek jól vannak, Hamock parancsnok pedig az üdvözletét küldi. De történt valami a hazaúton, apám.

A herceg felkacagott, de köhögve fulladozni kezdett. Egy szolga azonnal odarohant egy kupával. A herceg mohón felhajtotta az italt. Aztán lerakta a kupát, zsíros ingujjával végigsimított bozontos szakállán, és felsóhajtott.

– Apám – folytatta Arion. – Emlékszel még arra, amikor először vonultunk be együtt Liovardba?

A herceg tekintete egy pillanatra a messzeségbe révedt. Aztán bólogatni kezdett, előbb kimérten, majd egyre hevesebben.

– Szent Olaf napját ünnepeltük. Egészen apró legényke voltál.

Kulloch, édesapja legidősebb kapitánya szőrös öklével az asztalra csapott.

– Jól emlékszem arra a napra. Allarand versenyeket hirdetett, és kegyelmességed nyerte meg a kardozók összecsapását.

Arion egy pillanatra meglátta apja régi énjét, az erőteljes férfiút, aki riválisok seregére mért vereséget, hogy kezébe vegye klánja irányítását. Aztán egy hang töltötte be a csarnokot, a herceg pedig visszaroskadt a helyére.

– Felség!

A kapitányok a kupáikra szegték le tekintetüket. Arion megragadta az asztal szélét, miközben Sybelle odasétált, majd elhelyezkedett az apja ölében.

– Mindnyájunknak az őt megillető módon kell szólítanunk őfelségét – jelentette ki. – Hiszen egy napon király lesz.

Arion a legszívesebben a nő arcába köpte volna a saját szavait. Király? Az édesapja a város falaitól alig néhány mérföldnyire lévő földeket is alig bírta irányítani, ez a nő mégis a hódítás és dicsőség álmaival tömte tele a fejét.

Arion az édesapjára összpontosította a figyelmét.

– Épp azt szerettem volna elmondani, hogy a hazaúton megálltunk egy út menti fogadónál, és akadt egy kis gondunk a helybéliekkel. Elkaptunk egy lázadót… a jelet viselte magán. De egy másik férfi megakadályozta, hogy letartóztassuk.

A herceg felhorkantott.

– Felkötöttétek, hogy példát statuáljatok?

– Próbáltuk elfogni, de elmenekült. De előtte még összekaszabolta az embereimet.

– Egyetlen ember legyűrte a teljes kíséretedet? – Sybelle mélyről feltörő nevetésétől a hideg futkározott Arion hátán.

Az ifjú apja szélesen elvigyorodott, miközben erőteljesen a trónja karfájára ütött.

– Már megint részeg voltál, Arion! És molesztálni próbáltad a jobbágyaimat, és az egyikük jól helyrerakott. Hah!

Arion még szorosabban megmarkolta az asztalt, míg csaknem úgy érezte, megrepednek az ujjai.

– Ez ennél több volt. Brustus nem bánik lomhán a pengével, Stiv őrmester pedig erősebb a csapat bármely két emberénél, ez az idegen viszont gyors volt… gyorsabb bárkinél, akit valaha láttam. Úgy játszadozott velünk, akár a gyerekekkel. Aztán történt valami.

Ahogy Arion felidézte az emlékképeket, gyomra összeszorult.

– A fogadóra egyszerre csak áthatolhatatlan sötétség telepedett. És megjelentek azok a… valamik…

Sybelle ellökte magát Arion apjától.

– Miféle valamik?

– Nem tudom, hogy magyarázzam el, de olyannak tűntek, mintha…

Itt legszívesebben abbahagyta volna. Minden szempár rá szegeződött, és megsokszorozták a szégyenét. De Sybelle közelebb hajolt. A tekintete szinte égetett.

– Mintha a sötétség darabokra esett volna szét, és az idegen segítségére sietett – felelte Arion. – Mintha az ebei, a védelmezői lettek volna.

Néhány kapitány felkacagott. Arion apja csak elfordította a tekintetét.

Arion az asztalra csapott a tenyerével.

– Kérdezd meg a többieket, ha nem hiszel nekem! Sőt, jobb, ha egyenesen a felcser szobájába mégy, hogy a saját szemeddel lásd, mit tettek Okin arcával azok a valamik. Nem érdekes. Stivvel visszamegyünk, hogy megkeressük azt a férfit.

A herceg megtörölte a száját.

– Ilyesmiről szó sem…

– Ragyogó ötlet – vágott a szavába Sybelle. – Meg kell keresned, és ide kell hoznod azt az embert, hogy feleljen a tetteiért. Lord Soloroth majd veled tart.

Arion ellökte magát az asztaltól.

– Nincs szükségem a démoni ivadékod segítségére…

– Vigyázz! – Sybelle figyelmeztetőn felemelte az ujját. Szemének sötét szivárványhártyája nem tükrözött vissza semmi fényt. – Soloroth éppoly büszke a méltóságára, mint te. Erric, amint azt a saját leszármazottad szájából hallhattad, délen megindultak a hadműveletek. Ideje megszilárdítanod a hatalmadat e föld felett. Addig nem indíthatunk támadást délen, amíg az oldalszárnyak védelme nem biztosított.

A herceg a kupájáért nyúlt.

– Ahogy mondod, Sybelle. Ideje, hogy Eregoth egyetlen úrnak engedelmeskedjen. Bort ide!

Arion felállt. Aztán szó nélkül elindult kifelé.

– Fiam! – kiáltott utána az apja. – Gyere és vacsorázz velünk! Lakomával ünnepeljük meg a visszatértedet! Csapra ütünk egy hordó jó bort…

Ám Arion nem lassított a léptein, kisétált az ajtón, majd végigment az üres folyosón. És a boszorka nevetése végig üldözte.

HETEDIK FEJEZET

aim a fa füstjének szagára ébredt, és amikor kinyitotta a szemét, Kitet pillantotta meg maga fölött. A lány hosszú, ezüstös haja szabadon omlott le a vállára.

– Jó reggelt, napsugaram!

Caim szóra nyitotta, majd becsukta a száját. Nem számított rá, hogy Kit ennyire jó hangulatban tér vissza hozzá. Gyanúsnak találta a dolgot. De nem most volt itt az ideje, hogy alaposabban utánajárjon ennek. Kitet ismerve hamarosan, amint jónak látja és kész erre, közli majd vele az okot.

Hagan a tűzgödör fölé görnyedt. Serpenyője a zsarátnokban állt, és a sercegve sülő hús illatát árasztotta magából. Ezúttal marhahúsét. Caim kitakarta magát, és felmérte a teste állapotát. A lábát merevnek érezte, de már nem annyira, mint előző nap. Az arca sem fájt már úgy. Amikor óvatosan megtapogatta a füle környékét, pikkelyekben tapadt az ujjára a megszáradt vér. A hátán lévő vágások nem bizonyultak annyira mélynek, mint tartott tőle. Szerencse, máskülönben megnyomorodtam volna.

Amikor előrenyúlt, hogy felhúzza a csizmáját, éles fájdalom nyilallt bele a jobb alkarjába. Felhúzta az ingujját, és lehámozta a kötést. Az alatta lévő hús felszakadt, akár a lábsérülése, és tapintásra gyulladtnak érződött. Caim lehúzta az ingét, és nekilátott, hogy vékony csíkokra tépje.

Miután újrakötözte a karját, és felöltötte a batyujából előkeresett friss inget, gyorsan odacsusszant a tűzhöz. Metszően fagyos volt a reggel. Ahogy odatartotta a kezét a parázs melegéhez, egy másik kemény tél emléke tolult elő benne, amikor Kassal szemben ült az asztalon rozoga viskójukban, és a babból meg ürühúsból készült vacsorájuk felett dideregtek, miközben odakint süvítve tombolt a hóvihar. Maga előtt látta a veterán hadfi komor mosolyát, aki azzal viccelődött, hogy egy napon valaki majd ráakad a halálra fagyott testükre.

Hagan odanyújtott neki egy gőzölgő bögrét.

– Csáját? Cseppet sem erős, de felmelegít.

Amint Caim átvette, Kit teste simult az övéhez.

– Már ellenőriztem, mérgezett-e – jelentette ki. – De jó szándékú ember. Megbízhatsz benne.

Caim kis híján félrenyelte a forró, keserű italt. Ha ez gyenge, akkor nem szeretné megtudni, milyennek képzeli el az öregember a megfelelően elkészített csáját. Viszont forró volt, így az utolsó cseppig megitta, mire Hagan barnára sült húst mert a bögrébe a serpenyőből. Szótlanul falatoztak. Az éjszaka még több hó esett. Elfedte a nyomaikat, és minden frissnek és tisztának tűnt tőle, mintha a rá támadó látomást csupán álmodta volna. Szerette volna megkérdezni róla Kitet, de jóllehet Hagan igazi aggastyánnak tűnt, a hallására nem panaszkodhatott.

Kimosták a bögréiket a hóban, és összepakoltak. Caim felmarkolta a felszerelését, aztán enyhén bicegve előballagott a fa alól. Hagan nem várt rá, hanem egyenesen megindult előre, bármiféle tájékozódási pontokat használt is. Caim beérte azzal, hogy kissé lemaradva követi. A pusztában nehezen tudta volna elveszíteni az idős férfi nyomát. Amíg ő eltökélten masírozott, Kit igyekezett lépést tartani vele.

– Merre jártál? – érdeklődött suttogva Caim.

– Itt voltam. Figyeltem, ahogy alszol.

– Úgy értem, tegnap éjjel.

– Miért? Történt valami? Az apóka talán megpróbálta elvágni a nyakad az éj leple alatt?

– Dehogy… Mintha azt mondtad volna, hogy megbízhatok benne.

A lány kacaja parányi csengettyűk csilingelésére emlékeztetett.

– Csak cukkoltalak. Rendes ember az öreg.

– Rendes ember, hm? Nos, a kérdésedre válaszolva, igen, valami bizony történt az éjjel. – Aztán mesélt a furcsa jelenésről és arról, hogy a szellem miképp veszett bele az éjszakába.

– Ez furcsa – felelte Kit. Amikor Caim feszülten ráemelte a tekintetét, felcsattant: – Most mi van?

– Hát, először is elmondhatnád nekem, mi lehetett.

– Úgy nézek ki tán, mint egy vámpírvadász?

Caim sóhajtott, aztán megigazította a vállán a batyuit.

– Ne húzd fel magad! Csak kérdeztem valamit. Mindössze arról van szó, hogy… tudod…

– Miről? Hogy tündér vagyok?

– Az igazat megvallva, igen.

Hagan oldalra fordította a fejét, mintha meghallott volna valamit, Caim pedig még jobban lehalkította a hangját.

– Úgy sejtem, többet tudsz az effélékről, mint én.

– Ehhez az kellett volna, hogy a saját szememmel lássam, vagy sokkal pontosabb leírást kapjak róla, mint amit eddig elmondtál.

– Nem volt alkalmam alaposan szemügyre venni. A sötétség mintha, nem is tudom, mintha köréje gyűlt volna.

– Hát, ez érdekes, de igazából azt akartam mondani… – Kivárt, amíg Caim nem biccentett oda neki, hogy folytassa. – Azt akartam mondani, hogy lehetséges, hogy az effélékről semmivel sem tudok többet nálad.

– Mégis hogy érted ezt?

– Ha találgatnom kellene, arra tippelnék, hogy az Árny földjéről került ide az a valami.

– A kalauzunk szerint errefelé sokan eltűnnek.

– Szóval vigyázni fogsz magadra?

– Ezért vagy itt velem.

Kit közelebb libbent, és a férfi nyaka köré kulcsolta a karját.

– Azt hittem, azért, mert nem tudsz ellenállni nekem.

– Eredj és derítsd ki, hová megyünk!

A lány összecsattintotta a fogait Caim orra előtt.

– Jól van. Ahogy akarod.

Aztán eltűnt. A mennybolt valamivel fakóbbá vált, és immár fagyos szürke fénnyel pislákolt. Enyhe szél kerekedett, de a gyaloglással járó erőfeszítés miatt Caimot nem zavarta a hideg. Összességében úgy érezte, hogy végre a megfelelő irányban halad. Ám egy gyertyarovásnak sem kellett eltelnie, hogy ismét lelassuljon, és a homlokába húzza a kabátja kámzsáját. Továbbra is nyílt terepen vágtak át, délben pedig megpihentek, hogy ebédre elfogyasszák a Hagan tarisznyájából előkerült sajtot és kenyeret.

Ahogy egyre alacsonyabbra ereszkedett a nap, Caim azon tanakodott, vajon hol fognak letáborozni. Hagan egy meghívással lepte meg.

– Nem messze lakom innen – mondta. – Rögtön a csalitos után. Szívesen látlak a házamban, ha ott töltenéd az éjszakát.

Caimot csábította a lehetőség, hogy végre fedéllel a feje fölött aludjon, így beleegyezett, Hagan pedig kicsivel nyugatabbra vette az irányt. Már erősen sötétedett az ég alja, amikor egy hegyhát tűnt fel előttük. Lombtalan fák sarjadtak a havas lejtőkön. A hegy lábánál kis kunyhó állt. Itt-ott fűcsomók bukkantak elő az alacsony tetőt borító hó alól. Állatbőrrel fedett négyszögletű falnyílások szolgáltak ablak gyanánt.

Hagan benyomta a vastag deszkaajtót, és félrehúzódott, hogy előreengedje Caimot. A kunyhó egyetlen helyiségből állt. Kas viskójára emlékeztetett. A falak mellett három keskeny ágy. A szoba közepén egy kerek kemencében tűz égett, körötte terméskő pad futott végig. A házat a füst és a régi bőr szaga töltötte meg. A mennyezetet egymást keresztező fagerendák tartották, amelyekről száradó fűszernövények lógtak. Fiatal nő fordult az ajtó felé, ahogy beléptek. Caim elsőként arra figyelt fel, ahogy a tűz fénye visszatükröződött borostyánbarna szemében. Meglehetősen csinosnak hatott hetyke orrával és vállára omló, rézárnyalatú copfjaival.

– Leányom, vendégünk érkezett. – Hagan topogva rázta le a csizmájáról a havát. – Caim, bemutatom Lianát. Ülj le a tűzhöz, hogy átmelegedj!

Caim lerakta terhét, és a kemencéhez húzott egy széket. Liana elfintorodott, miközben kikerülte édesapját, hogy levegyen néhány tányért a polcról, aztán lerakta őket a házilag ácsolt asztalra. Caim a szeme sarkából figyelte a lányt. Ránézésre aligha érhette még meg a huszadik nyarát. Kétszer is azon kapta a lányt, hogy feléje pillant. A második alkalommal rámosolygott, a lány pedig félrevonta édesapját. Beszélgetésükből csupán mondatfoszlányokat sikerült elkapnia.

– …való?

– Ne feledd… vendégünk…

– …nem is ismered…

– …kellő tiszteletet.

Liana egy tál meleg vizet és egy darab szappant hozott, hogy megmosakodhassanak. Caim elszégyellte magát, amikor a kezétől barnára színeződött a víz, de Hagan mintha észre sem vette volna, miközben az arcára loccsantott a vízből, aztán megtörölközött. Hagan az asztalhoz vonta a szobában lévő egyetlen másik széket, és leült. Caim felállt, hogy átadja a helyét Lianának, de a lány még csak rá sem nézett, amikor elsuhant mellette, és előhúzott magának egy háromlábú sámlit.

Az étel szerény volt: kerek cipók egyenesen a kemencéből, héjában sült krumpli a parázsról és valószínűleg nyúlból készült rágós húscsíkok. Hagan úgy haladt előre a tányérján akár egy szálfákat döntő favágó. Liana ide-oda tologatta az ételét, de csak kevés jutott el belőle a szájába. Caim felfalt mindent, amit eléje raktak. Egy idő után abba kellett hagynia, különben szétrepedt volna a bendője. Elégedett sóhajjal dőlt hátra a székében.

Agyagfigurák sora állt a Hagan feje feletti polcon. Caim felismerte a fő északi istenségeket: Noghot, Saronnát, Sigrát és Ell apót. Az egyház idejövetelével mindnyájukat törvényen kívül helyezték. A pogány bálványok mellett sugárzó napkorongot ábrázoló medál függött egy szegen, amit Caim kifejezetten furcsáik. A történetek, melyek az Igaz Hitet Eregothban elterjesztő hadjáratról szóltak, legendásnak számítottak a mindkét oldalon tapasztalt rengeteg vérontás és kegyetlenség miatt. Itt mégis mindkét hit képviseltette magát, egymás oldalán, egy fedél alatt. Caim szívesen megismerte volna ennek okát, annyira mégsem érdekelte, hogy rákérdezzen, és esetleg megsértse vendéglátóját.

Hagan elővette a pipáját és egy bőrzacskót.

– Szóval az édesapád katona volt?

Caim az állán sarjadozó borostát vakargatta. Mi értelme tovább hazudni? Mégis, kit akar védelmezni ezzel? A kunyhóban befülledt a levegő. Örömmel vette volna, ha vendéglátója kitámasztja az egyik ablakot fedő bőrlapot.

– Sajnálom, Hagan. Korábban nem az igazat mondtam. Az apám… – Nagy levegőt vett, nem akarta elhinni, mire készül. – Az apám Du’Vartha báró volt.

Ha az aggastyán netán megdöbbent, nem mutatta ki. Az ujjaival beletúrt a szakállába, és úgy bólogatott, mintha mindennaposnak számítana, hogy nemesekkel ossza meg hajlékában az ételét. A lánya egy pillanatra felkapta a fejét, aztán megint leszegte a tekintetét.

– Liana, leszednéd az asztalt?

A lány éles pillantást vetett az édesapjára, magára dobott egy kötött vállkendőt, és kivitte a koszos edényeket.

Hagan egy gyertyáról pipára gyújtott, és pöfékelni kezdett. Ahogy most elnézte őt otthona biztonságában, egyre növekvő füstfelhővel körülvéve, Caim vendéglátója egy egészen más oldalát látta meg. A méltóság aurája vette körül, akár egy bírói székben ítélkező magisztrátust.

– Azt mondják, senki sem élte túl a Du’Vartha uradalma elleni támadást. Még a karámba zárt állatok is kardtól vagy tűztől pusztultak el.

Caim mindkét kezét az asztalra rakta, lefordított tenyérrel. A gerincén verejték csorgott végig.

– Én életben maradtam. És az édesanyám is.

Az aggastyán előrehajolt, ingének pereme mögül bronz nyakék bukkant elő.

– Erről sosem hallottam, és szinte mindent tudok, ami a környéken történik.

– És mit tud arról, ami történt?

Hagan beleszívott a pipájába.

– Nem sokkal többet, mint amit már elmeséltem neked. A báró nem titkolta, hogy a hitvese északról származott, de az asszony egyáltalán nem hasonlított az északi népek leányaira. Sötét vonások, éjfekete haj. A tekintete mélyebb, mint az óceán. Akadt, aki szerint boszorkány lehetett.

Caim felidézte magában a kapunál látott asszony arcát.

Hagan a szája elé tartotta a kezét, és beleköhögött.

– Amikor a birodalom a hegyvidéken túlra vitte a klánokat, hogy északon háborúzzanak, a visszatérők mindenféle természetellenes dolgokról meséltek. És most, hogy az a boszorkány Liovardban lakik…

A kunyhó ajtaja hirtelen kicsapódott. Caim kiperdült a székből, mindkét kése egyszerre a kezében termett. Az ajtóban két köpönyeges férfi állt. Az első magas volt, széles vállú, és egyik szőrös kezében kétélű bárdot tartott. Nem favágó szerszámnak készült, hanem embereket kaszaboltak vele. Mögötte az alacsonyabb férfi kardot szorongatott a markában. Mindketten csuklyát viseltek, amely nem sokat fedett fel az ábrázatukból azon kívül, hogy a nagyobb darab sötét szakálla a mellkasáig ért, míg apróbb termetű bajtársa simára borotválta az arcát.

Caim a fal felé araszolt, ahol a batyui hevertek. Aztán felismerte az alacsonyabb férfi kezében lévő kardot a gyenge minőségű acélról és a vékony keresztvasról. Már látta a fegyvert. Az út menti fogadóban. A vézna ifjúnál.

A két férfi oldalra tántorodott, ahogy Liana hátulról megtaszította őket. Mindkettőre haragos pillantást vetett, miközben átnyomakodott közöttük kezében a tányérokkal. A nagydarab férfi ocsúdott fel előbb, és mutatott Caimra a bárdjával.

– Érted jöttünk, idegen.

Hagan felállt.

– Mit jelentsen ez? Ez az ember a vendégem.

– Te ne keveredj bele ebbe, apám! – A kisebb termetű férfi hátrahúzta a csuklyáját, ami mögül ugyanaz a vékony arc és koromfekete hajzat bukkant elő, amelyet Caim a csárdában látott.

Hagan feléje fordította a tekintetét.

– Bemutatom a fiamat, Keegant.

Caim leeresztette a késeit.

– Már találkoztunk a fogadóban, habár nem maradt, hogy kivárja, hogyan végződik az egész.

Közelről Hagan fia keménykötésű ifjúnak tűnt a húszas évei elején. Hosszú ujjakban végződő kis keze finomabbnak hatott annál, amire Caim egy vidéki legény esetében számított volna.

– Én nem számítok – felelte Keegan. – Láttam, mi történt Orsónál, és elmondtam Ramonnak. Ő vélte úgy, hogy az idegen nyomába kellene erednünk.

– Mit kerestél ott? – kérdezte Hagan. – Megmondtam neked, hogy nem szeretném, ha még egyszer elmennél oda.

– Kérdezd csak meg, hogyan bánt el öttel a herceg katonái közül, apám! – válaszolta Keegan. – Magáról Lord Arionról nem is beszélve.

Hirtelen összeszorult Caim gyomra. A herceg fia? Ó, istenek! Kit, miféle szarviharba hagytál belesétálni?

Hagan az öklével az asztalra csapott.

– Keegan, nem tűröm…!

Keegan Caimra mutatott a kardjával.

– Apám, ha többet törődnél a népeddel, és kevesebbet a házad becsületével, magad is választ szeretnél kapni erre.

Liana lépett oda hozzá, kezében egy nedves ronggyal.

– Mindig rosszul közelíted meg a dolgokat, Keegan. Ha szembeszállt Lord Arionnal, ahogy mondtad, akkor hogyan dolgozhatna a hercegnek?

– Lehet, hogy csak megtéveszteni akart minket. – Keegan a nagydarab férfira nézett. – Hogy úgy tűnjön, a mi oldalunkon áll.

Liana csettintett a nyelvével.

– Ez nekem szörnyen problémásnak és nem kicsit kockázatosnak hangzik ahhoz, hogy elkapjanak pár hozzád meg a barátaidhoz hasonló bosszantó böglyöt.

– Én adtam a parancsot – szólalt meg a másik férfi, aki még mindig Caimot figyelte. – Mostanában többször is hallottunk olyan kémekről, akiket Liovard küldött, hogy felkutassanak minket. Ha ő is közéjük tartozik, elbánunk vele.

– Elég legyen ebből az ostobaságból! – csattant fel Hagan. – Nem fogjátok bántani a vendégemet a saját…

– Semmi gond. – Caim oldalához szorított kézzel egy lépést tett a két férfi felé. – Azt szeretnétek tudni, hogyan kerültem ki onnan élve? Azért, mert azok a katonák csak fecsegtek, amikor küzdeniük kellett volna.

Ismét közelebb lépett.

– És küzdöttek, amikor hátrálniuk kellett volna.

A harmadik lépéssel karnyújtásnyira került a bárdtól.

– És mert a termetük és a kérkedésük ellenére silány harcosok.

A nagydarab férfi fagyos tekintettel meredt rá. Verejtékcseppek gyöngyöztek Keegan homlokán. Pupillái kitágultak a… félelemtől? Az izgalomtól?

– Caim!

Kit bukkant fel az ajtó mellett.

– Odakint férfiak közelednek fáklyákkal és fegyverekkel. Rengetegen!

Caim gyorsan összeszorította az állkapcsát, mielőtt itt, mindenki előtt utat találtak volna az elméjében kavargó kérdések. Nem akarta megkockáztatni, hogy Hagan családjának baja essen, de nem szívesen kötött volna ki egy várbörtön sötét cellájában, vagy az akasztófa alatt sem.

Kit fel-le ugrált.

– Körülveszik a helyet. Talán ideje lenne segítségül hívnod a kis barátaidat.

Caimnak esze ágában sem volt ilyesmire vetemedni. Még véletlenül sem akarta ráereszteni az árnyakat erre a házra. De mi más választása maradt? A gondolat, hogy sérült lábával próbáljon menekülni, jóformán rosszabbnak tűnt, mint hogy egy cellában rohadjon el. Döntött. Kit arckifejezésének látványa megérte az önbecsülésén esett csorbát, ahogy a földre ejtette a késeit és felemelte a kezét.

– Rendben. Veletek megyek.

A nagydarab férfi megragadta, és megperdítette Caimot, Keegan pedig előhúzott egy darab kenderkötelet.

Miközben a háta mögött megkötözték a kezét, Caim csak annyit mondott nekik:

– Hozzátok a felszerelésemet!

Keegan felkapta, és a vállára vette az átalvetőt, a késeket és a batyukat viszont ott hagyta, ahol hevertek. Caim ellenkezni próbált, de a nagydarab férfi megbökte a bárdja végével.

– Indulj!

Hagan mélyet sóhajtva a székére rogyott. Liana közben odament az édesapja mellé, és egyik kezét az öreg vállára tette.

Ahogy a foglyot kikísérték mellettük, Caim csak annyit mondott:

– Köszönöm a szíves vendéglátást!

Aztán kilépett az ajtón, és tucatnyi fáklya fénye világított az arcába.

NYOLCADIK FEJEZET

éghuzat csapta meg Zefi nyakát, aki épp azon igyekezett, hogy vissza ne öklendezze az ételét. Körötte hadi tanácsának teljes báli díszöltözetben virító tagjai álltak sebtében vállukra vetett köpönyeggel, miután megérkeztek a válságtanácskozásra. Az ok előttük hevert az asztalon.

A szegény Fenrik.

Miután valaki az életére tört, Zefi a szolgálólányaival és testőreivel együtt várakozott a szalonban, amíg átfésülték a palotát és környékét. Az udvar előkelőségei most a fegyverteremben gyűltek össze, ahová az elhunyt maradványait hozták el, hogy alaposan megvizsgálhassák. A gyertyák lángja visszatükröződött a falra függesztett fegyverekről és kifényesített páncélokról. A tetemet szemlélve Zefi nem tudta elhinni, hogy Fenrik, akit egész életében ismert, és akiben feltétlenül megbízott, immár halott. Ám még mindig nem értette, hogyan lehetséges, hogy miután a férfi elmenekült, a teste felbukkant az ágy alatt. Zefi úgy érezte, lassan megőrül.

– Azt mondod, egyetlen csepp vér sem maradt benne? – kérdezte Lord Du’Quendel az orra és szája elé szorított sálon át.

Hubert vívótőrt viselt az oldalán

– Zefi először látta őt fegyverrel azóta, hogy… Caim áltemetése óta.

– Így van, nagyuram – válaszolta Hubert.

A Zefi oldalán álló Anastasia a fejét csóválta.

– Rettenetes.

Mormaer herceg előrenyúlt, és az oldalára fordította a holttestet, hogy láthatóvá tegye a nyakon lévő felszakított szélű sebeket. Mintha egy vadállat mart volna bele a zsákmányába. Lord Du’Quendel levegőért kapott, és még erősebben a szájához szorította a sálját. Zefi ráharapott a nyelvére, nehogy fellázadjon a gyomra; még mindig émelygett egy kicsit, és ez a vizsgálat nem tett jót neki.

– És mi a helyzet a férfival, aki megzavarta a császárnő koronázási estélyét? – érdeklődött a herceg.

Zefi Hubertre emelte a tekintetét. A lázítót sietve kivezették a teremből, Zefi pedig róla sem hallott azóta.

– Egy jelentéktelenebb nemesi család sarja – felelte Hubert. – És nem meglepő módon az egyház lelkes támogatója. Most igyekszünk kideríteni, kapott-e bármiféle segítséget a palota személyzetétől, de úgy tűnik, egyedül volt, és semmi köze a császárnő elleni merénylethez.

– Hála a Fénynek! – rebegte Anastasia.

– Bízom benne, kancellár uram – szólalt meg Mormaer herceg –, hogy buzgón próbálod kideríteni az igazságot ez ügyben.

– Természetesen, kegyelmességed.

– Semmi kínzás! – jegyezte meg Zefi. Aztán, amikor mindkét férfi kérdőn ránézett, hozzátette: – Nem tartom elfogadhatónak, sem ebben, sem más ügyben. Megértetted?

– Úgy lesz, ahogy felséged parancsolja.

Zefi visszafordult a holttesthez, amely sápadt volt, akár az elefántcsont. Eszébe jutott, hogyan nézett rá Fenrik, amikor rátámadt, mint egy megtébolyodott veszett vadállat. A férfi most békésen, lehunyt szemmel feküdt. A ruhái összegyűrődtek, ám a széttépett gallértól eltekintve egyben maradtak. Semmi jelét sem látta a vágásoknak, melyeket a most már újra a combjához szíjazott hüvelyben nyugvó késsel ejtett. Ahogy semmi jelét sem látta a sebeknek, amelyek akkor keletkeztek, amikor az őrök kiüldözték szobájából az agg inast. Mintha az egészet csak álmodta volna.

Drathan kapitány megköszörülte a torkát. Verejtéktől koponyájához tapadt hajából és az arcát elsötétítő borostából ítélve már több mint egy álló napja nem aludt.

– A palota kertjének minden darabkáját átkutattuk, és semmi gyanúsat nem találtunk – jelentette a szokásosnál mogorvább hangon. – Nincs jele annak, hogy bárki kiesett volna őfelsége hálókamrájának ablakából. És az odakint állomásozó őrök sem észleltek semmi rendkívülit.

Mormaer gróf rácsapott a holttest homlokára.

– Talán a semmiből tűnt elő, kapitány?

Mielőtt Drathan kapitány válaszolhatott volna, Zefi élesen megjegyezte:

– Ha lenne olyan kedves kegyelmed, és nem fogdosná a szolgálómat.

Mormaer elvette a kezét Fenrik ősz hajáról. Épp szóra nyitotta volna a száját, amikor egy hang kiáltott be a folyosóról.

– Tegye meg, hogy hátrébb húzódik a testtől!

Mindenki arrafelé fordult, ahol egy férfi állt meg az őrszemek mögött. Alacsony volt, és a méreteinél több számmal nagyobb barna köpönyeget viselt. A divatjamúlt, kék karimájú kalappal és a hatalmas, fényes csizmával együtt úgy mutatott, mintha egy vásári kikiáltó hacukája lett volna. Megindult befelé a szobába, de a testőrök elállták az útját. A férfi egy leheletnyivel az alabárdjuk előtt megállt, és elnézett mellettük.

– Ki engedte be ezt az embert a palotába? – kérdezte Hubert. – Őrség, kísérjék ki!

A kalapos férfi úgy bámult az őrökre, mintha kihívná őket, hogy csak merészeljék. Emlékeztette valakire Zefit, de nem tudta felidézni, vajon hol láthatta.

– Várjanak. – Zefi elhúzódott Anastasiától. – Ki maga? Hogy jutott be kíséret nélkül a palotába?

A férfi meghajolt és lekapta a kalapját, ami alól rozsdavörös hajkorona bukkant elő, majd visszahelyezte a fejére, és bemutatkozott:

– Hirsch vagyok, az Enklávé adeptusa. A császárnőhöz jöttem.

Zefi Hubertre pillantott, aki védekezőn felemelte mindkét kezét, mintha azt akarná közölni, hogy nem tud magyarázattal szolgálni.

– Én vagyok Josephine császárnő. Mit óhajt velem?

– Azért küldtek, hogy segítsek önnek ebben a nehéz időszakban.

Az adeptus előhúzott egy tekercset a kabátujjából, és odanyújtotta neki. Zefi nem tudta mire vélni ezt. Bólintással jelezte az egyik őrnek, hogy vigye oda neki a pergament. Hubert megindult, hogy elvegye tőle, de Zefi elhessentette. Beleunt abba, hogy úgy bánnak vele, akár a palota egyik díszével. Nem ismerte a tekercset összetartó viaszra nyomott jelet, amely egy csőrében rudat, karmai közt papírlapokat tartó baglyot ábrázolt. Zefi feltörte a pecsétet. A tekercsen szikár fekete betűkkel írt üzenet állt.

Josephine császárnő!

A Nimeai Birodalom és kegyes rendünk között régóta érvényes egyezségnek eleget téve a Láthatatlanok Enklávéja felajánlja felségednek adeptusa, Rajtakapott Hirsch szolgálatait, amennyiben felséged erre igényt tart. Cserébe nem kérünk semmit az őseink által megkötött megállapodás szabályainak és feltételeinek további betartásán kívül.

A legnagyobb tisztelettel:

Threptos főmágus

Hubert felpillantott rá a pergamenből, amit Zefi válla fölött olvasott.

– A Láthatatlanok Enklávéja, mi? Találó név egy olyan szervezet számára, akikről semmit sem tudunk.

Zefi maga elé tartotta a tekercset.

– Mit jelentsen az, hogy „régóta érvényes egyezség”?

Hirsch megvakarta tömpe orrának hegyét.

– A megegyezés háromszáz esztendeje jött létre az Enklávé és a Birodalom között. Rendünk nemzedékeken át szolgálta Nimea uralkodóit, ám a legutóbbi rezsim… előítéleteket táplált irántam és testvéreim iránt. Ezért inkább kerültük a nyilvánosságot, mondhatnánk, illegalitásba vonultunk, amíg újra fel nem fedhetjük magunkat. Elöljáróim őszintén remélik, hogy felséged hozzájárulásával elérkezett ez a nap.

Míg Zefi a bejelentésen merengett, Mormaer az asztalra fektette mindkét kezét.

– Egy képzeletbeli társaság nagylelkű felajánlása semmit sem ér. Azt javaslom, hogy ezt az embert vegyék őrizetbe, és faggassák ki a ma este történtekkel kapcsolatban.

– Épp a ma este történtek miatt vagyok itt – ellenkezett az adeptus.

Zefi mélyen a férfi szemébe nézett. A gyerekkorában hallott összes történet szerint pontosan ezt nem szabadott tennie az adeptusokkal, de ki akarta deríteni, lát-e bármi hamisságot a tekintetében.

– Honnan tudott róla? – kérdezte. – Az itt lévőkön kívül senki sem értesült róla, hogy az életemre törtek.

– A rendem kabbalistái messzire látnak, leányom. A város falain belül nem sok minden történik, ami rejtve marad előttünk.

Mivel nem tudta, hogyan értelmezze ezt, Zefi intett az őröknek, hogy álljanak félre. Hirsch odavonult az asztalhoz, majd Du’Quendel és Mormaer közé hajolt anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna a két nemes bármelyikére.

– Közeli ismerőse volt?

– Édesapám szolgálatában állt. – Zefi Hubertre pillantott. Vajon mennyire messzire láthatott el ez az adeptus, ha pusztán az öltözete alapján nem tudott megkülönböztetni egy szolgát az udvar valamely nemes urától? – Egész életemben ismertem.

Hirsch közelebb hajolt, és felhúzta Fenrik egyik szemhéját.

– Férfi. Hatvanhárom éves.

Ennek hallatán Zefi kis híján elharapta a nyelvét.

– Honnan tudta…?

Ám az adeptus úgy folytatta, mintha rajta kívül senki sem lenne a szobában.

– Zúzódások a bal singcsonton. Továbbiak a hatodik bordán, jobb oldalon, és végig a szegycsonton. Egyenetlen szélű sebhelyek a nyak és a törzs találkozásánál. – A toroksérülésekbe mélyesztette a mutatóujját. – Két ujjperc mélységűek.

Anastasia elfordította a tekintetét, miközben Hirsch ide-oda járkált az asztal körül, és arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen, kit lök félre. Mormaer herceg haragosan összevont szemöldökkel ellépett az útjából. Az adeptus valamit mormolt maga elé, amikor Fenrik mellkasára tette a kezét. Aztán kiegyenesedett, akár egy zászlórúd, és odasietett Zefihez. Mint mindenki mást, a császárnőt is olyannyira meglepte a hirtelen helyzetváltoztatás, hogy csak tétlenül állt, ahogy a férfi megragadta a karját, és két ujját az ütőerénél a csuklójához szorította.

Hubert az adeptus után kapott.

– Azonnal eressze el a császárnőt!

Hirsch egy szót sziszegett, Hubert pedig háttal nekitántorodott az asztalnak, az arcára pedig dermedt rémület ült ki. Amikor az őrök felemelték a fegyvereiket, Hirsch mélyen Zefi szemébe nézett.

– Megharapta?

A hangnem élesnek, már-már parancsolónak hatott, de a tekintetéből nyugtalanságot lehetett kiolvasni, valódi aggodalmat a császárnő jóléte iránt. Zefi a szabad kezével intett a katonáknak, hogy maradjanak, ahol vannak.

– Nem.

– Egészen biztos ebben? Akár egyetlen karcolás…

– Nem – ismételte el Zefi, ezúttal határozottabban. – Miért? Mit látott?

Hirsch elengedte Zefi karját. Hubert kellően összeszedte magát ahhoz, hogy közéjük lépjen. Zefit meghatotta a gesztus, de biztosra vette, hogy ha az adeptus bántani akarná őt, a szobában lévők közül senki sem akadályozhatta volna meg ebben.

– Árulja el! – suttogta. – Mit látott?

– Az inasát egy voldak ölte meg, egy árnybéli lény, amely emberi vérrel táplálkozik. Ezt a testet haladéktalanul el kell hamvasztani.

Zefi körbetekintett. Az asztal körül mindenki arcán értetlenség tükröződött. Egy esztendővel ezelőtt még nevetett volna e szavakon, ám azóta sok mindenen keresztülment. Szerette volna azt hinni, hogy felnőtt.

– Honnan tudja ezt? – kérdezte.

Hirsch a nyaksebekre mutatott.

– A harapásukkal a voldakok bénító mérget juttatnak a testbe, amikor gyilkolni akarnak, majd kiszívják az áldozatuk vérét. De bizonyos fertőzéseket terjeszthet a szörny nyála is, ezért óvintézkedéseket kell…

– Az isten sóhajára! – szólalt meg Mormaer herceg. – Elég ebből a komédiából! Vigyék innen ezt a férfit, mielőtt mindnyájunkat megzavar a szavaival!

– Ne! – szólalt meg határozottan Zefi. – Úgy hiszem, igazat mond.

– Most már látnok is felséged?

– Kegyelmességed hűbérura vagyok. Mint ilyen, elvárom, hogy higgy nekem, amikor azt állítom, hogy a saját szememmel láttam, ahogy többször kést döftek az inasomba, mielőtt az kivetette magát a hálókamrám ablakán. Aztán alig pár pillanattal később ugyanezt az embert holtan fekve találtuk a szobámban.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Mormaer herceg sarkon fordult, és döngő léptekkel kivonult a szobából. Zefi rápillantott Hubertre.

– Égessék el a tetemet! – Aztán Hirschhez fordult. – Ez megoldja a problémát?

– Igen, de mindez csupán a jéghegy csúcsa. Rendkívüli veszély fenyegeti. – Hirsch Fenrik felé intett, miközben két testőr felemelte a holttestet. – A szolgálóját élemedett kora miatt választották, és mert a személye közelébe férkőzhetett, de a voldak még mindig szabadon jár.

Üres fájdalom tátongott Zefi keblében, mintha a szíve a gyomrába zuhant volna. Bármilyen válaszra felkészült, még a legbelső körök esetleges árulására is, csak arra nem, hogy az ismerőseinek amiatt kell meghalniuk, mert közel állnak hozzá. Anastasiára pillantott. El kell küldenem valahová, ahol biztonságban tudhatom.

Hirsch a szívéhez tette a kezét.

– Az Enklávé nevében felajánlom a szolgálataimat, hogy megvédjem a személyét, amíg el nem kapják a gyilkost.

Zefi nem tudta, mit tegyen, de a férfi tekintetéből áradó őszinteség meggyőzte őt.

– Elfogadom – felelte.

Mit sem törődve az asztalt borító vérnyomokkal, leült. Egy pohár borra vágyott, talán többre is.

– Először is, Hirsch mester, mondjon el nekünk mindent, amit csak tud a merénylőről és arról, hogyan akadályozhatnánk meg, hogy újra öljön.

Széklábak nyikorogtak a kőlapokon, ahogy a tanács többi tagja helyet foglalt. Az adeptus hátrahúzta Mormaer székét, és maga is leült.

Míg ő belefogott az előadásba, Zefi intett az egyik testőrnek. Egyszerre csak úgy érezte, hogy egy egész ökröt fel tudna falni.