KILENCEDIK FEJEZET

aim megbotlott, amikor egy kiálló gyökér beleakadt a csizmája orrába. Mivel mindkét kezét hátrakötözték, orra is bukott volna, ha a férfiak nem tartják meg.

Már egy ideje meneteltek, előbb a hóborította mezőkön keresztül, majd egy vadászcsapás mentén az erdőn át, amiről kiderült, hogy sűrűbb és szélesebb, mint amilyennek első ránézésre gondolta. A fák magasabbra nőttek, mint bármi, amit Caim valaha látott, némelyik tízszer sudárabbnak tűnt nála. Az ujjnyi hosszú tövisekkel teli fekete vadrózsabokrok tömegei miatt lehetetlen volt egyenes vonalba haladniuk. A messzeségben kisebb hegyek sötét körvonalai emelkedtek ki a csillagos égbolt előtt. Ha Kilgorms délnyugati csücskét jelezték, akkor nagyjából Liovardtól délnyugatra járhatott.

Fogvatartói csoportja tizenöt köpönyeges férfiból, köztük Keeganből és nagytermetű bajtársából állt. Kit ide-oda röpködött közöttük, bebámult a kámzsáik alá, és olykor hirtelen előreiramodott. Időről időre visszatért, hogy beszámoljon arról, mire jutott, de nem sokat sikerült kiderítenie. A férfiak helybéliek voltak, amire Caim már magától is rájött. Egyikük sem viselt vastag gyapjúsubánál nehezebb ruhát, ugyanakkor mindannyian valamilyen eszközzel felszerelkezve érkeztek, még ha csupán egyszerű furkósbotokkal vagy rozsdás cséphadarókkal is. A termetes férfi, Ramon volt a vezetőjük, de Caim előtt titok maradt, hogy Kit hogyan derítette ki ezt, hiszen a férfiak szinte mindvégig szótlanul bandukoltak.

Fény derengett fel előttük a fák között. Eleinte aprócskán pislákolt, aztán ahogy közeledtek felé, egyre fényesedett, és amikor az út egyenetlenebbé vált, hosszú métereken át eltűnt, hogy ismét előbukkanjon. Újabb pár perc elteltével a társaság egy három tábortűzzel megvilágított tisztáshoz ért. Egy megtermett ember magasságához mérhetően széles törzsű fák szegélyezték a keresztben hetvenlépésnyi területet.

Fogvatartói középre vezették Caimot a tábortüzek között, majd körbevették őt. A komoly arcok többségét szakáll keretezte, és nap cserzette bronzbarnává. Hajukat hagyták hosszúra nőni, némelyikük összefonta. Ruházatuk gyapjúból és szarvasbőrből készült. Egyszerű emberek voltak, akik a földeken, kemény munkával keresték meg a kenyerüket, nem katonák, és különösen nem tapasztalt gyilkosok. Keegan a körben állt. A tűz fényében úgy hatott, mintha az ifjú újra meg újra lábon bökte volna magát a kardjával. Miközben Ramon az átalvetőjében keresgélt, Caim ellenőrizte a kötelékeit. A kötél erős kenderből készült, de valamennyit engedett.

– Most mit fogsz tenni? – suttogta Kit a feje fölül, mintha attól félt volna, hogy azok a férfiak is meghallhatják.

Caim válasz helyett felpillantott rá, és valami furcsára lett figyelmes. Először azt hitte, a szeme káprázik, de aztán Kit elébe lebegett, és a hatás nem változott. A megszokottnál kevésbé tűnt szilárdnak, amennyiben ezzel a szóval illetni lehetett a lányt. Elhalványult. Caim ökölbe szorította a háta mögött a kezét. Újabb átkozott rejtély, mintha nem lett volna amúgy is épp elég baja.

Ramon a földre dobta Caim zsákját. A subája szétnyílt, és előbukkant mögüle a vállára terített fehér szőrmepalást.

– Ki vagy?

Caim végigmérte a termetes férfit.

– Mondd meg te! Úgy látom, azt hiszed, már tudod.

– Merész kis szarjankó, nem? – szólalt meg egy másik erdei ember. – Abból, ahogy beszél, Eviskine egyik nimeai pincsijének gondolnám.

Caim felismerte a fogadóbeli férfit és a vaddisznóölő lándzsáját. Hosszú haja fekete volt, akár a szurok, álla erős és szögletes.

A fogadóból ismerős másik lándzsás mellette állt.

– Talán pap, akit az egyház küldött ide, hogy megsegítsen minket.

A fekete hajú erdei ember tarkón csapta társát.

– Az egyház meg a papja feldughatják maguknak! Sosem tettek nekünk szívességet, hacsak nem a tenyerüket tartották ide a becsülettel megkeresett pénzünkért.

– Pénz van nála. – Ramon előrenyújtotta a kezét. Arany és ezüst érmék csillantak meg a tenyerén. – Ennyiért akár a glynburni apátságot is megvehetnénk. Mind Nimeában verték. Talán a herceg küldött ide, hogy kiszagold a hollétünket?

Miközben az erdei emberek az érméket bámulták sóvárogva, Caim leengedte a vállát.

– Mostantól nem válaszolok egyetlen kérdésre sem, amíg nem tudom, ki kérdez.

Ramon előhúzta hatalmas bárdját, és a fejét a földre támasztotta a két lába között.

– A nevemet már ismered. Ramon vagyok, a Gilnearn klán thánja. A többiek az embereim. Most válaszolj a kérdéseimre, mielőtt itt helyben leváglak. Eveskine-nek kémkedsz?

– Nimeából jöttem – felelte Caim. – De senkinek sem kémkedem.

– Hazudik – jelentette ki egy bamba képű fickó. – A szemén látom.

Caim szúrós tekintettel a férfira pillantott.

– Ha még egyszer sértegetni mersz, nem felejtem el!

A bárgyú képű férfi egy lépést tett felé, kezében fakalapácsot szorongatott. Ramon visszahessegette őt a többiek közé.

Caim magában tartotta, amit mondani akart. Ezek az emberek nyilván komolyan vették magukat, de minden elszántságuk ellenére fegyelmezetlen banda voltak. Mégis úgy viselkedtek, mint akik keresik az alkalmat, hogy harcolhassanak.

– Most mire vársz? – kérdezte Kit.

Caimnak fogalma sem volt, mi történhet a lánnyal – Kit hangja elvékonyodott, a szavait alig lehetett kivenni a tűz pattogásától –, de ebben a pillanatban épp elég teendője akadt.

– Ki ez az Eveskine? – kérdezte.

– Liovard kibaszott hercege – morogta a sötét hajú vadász.

Ramon összevonta a szemöldökét, az arcán végigfutó sebhely elsötétedett.

– Elég a játékból. Keegan szerint fölébe kerekedtél a herceg hat legjobb emberének, de én amondó vagyok, hogy eliszkolt, mielőtt egyetlen csepp vér folyt volna. Szerintem egyetlen katonát sem öltél meg.

Caim mélyen a termetes férfi szemébe nézett. Épp elég gonosztevővel elbánt már. Az Othirban töltött első néhány hónapjában minden percét a jövevény erejére kíváncsi kihívók szakadatlan áradata foglalta le. Jó párat el kellett hantolni közülük, mire a többiek megtanulták, hogy jobb elkerülni őt. A látótere peremén felfedezett egy árnyat, amint behatol a tisztásra. Egymagában hullámzott a havon. Caim nem hívta, legalábbis nem pontosan ezt tette, mégis odajött, mintha megérezte volna, miféle kényszerhelyzetbe került. Caim a kesztyűjében megfeszítette az ujjait. Nem azért vándorolt ilyen messze, hogy egy csapat erdei emberrel tűzzön össze, ugyanakkor sekély sírhantban sem akarta végezni az erdőben.

– Igazad van – mondta Caim. – Egyetlen katonát sem öltem meg a fogadóban.

Rántott egyet a csuklóján. A kötél egy szörnyű pillanatig kitartott. Aztán az ujjai kicsúsztak belőle. Ugyanebben a minutumban az árny felugrott Ramon szemére. A termetes férfi felordított, és az arcához kapott. Caim egyetlen mozdulattal Ramon mögé perdült, és a térdhajlatába rúgott. Ahogy a hatalmas férfi előrebukott, a bárd kiesett az ujjai közül. Míg a többiek tétlenül figyelték, Caim a vezérük nyakára kulcsolta a karját. Ramon az arcát kaparta, de a kezével a semmit markolászta. Caim körbepillantott a körötte állókon. Az erdei emberek leteperhették volna, ha mind egyszerre rárontanak, de tétováztak.

Caim elengedte Ramont, és ellépett tőle. Néma parancsára az árny is távozott. Ramon felkapta a bárdját, és tántorogva lábra állt. A válla fölé emelte a bárdját. Caim nem mozdult.

– Ne!

Karcsú alak furakodott a körben állók közé. Hagan lánya volt az, a hátán Caim batyuival.

– Li! – kiáltotta Keegan. – Te mit keresel itt?

– Semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelte volna ezt, Keegan – felelte. – Megmentette az életedet, és te így hálálod meg ezt neki?

– Maradj csendben! – sziszegte Keegan. – Megbabonázta Ramont. Mindannyian láttuk.

Liana fújt egyet.

– Láttam, ahogy Ramon bedőlt a gyerekes trükkjének. Egy kis földet szórt a szemébe. Ebben semmiféle mágia nincs.

– Nos? – fordult Ramonhoz Caim. – Lesújtasz rám?

Düh izzott a férfi szemében, de leeresztette a bárdját.

– Addig senkit sem ölök meg, amíg be nem bizonyosodott, hogy az ellenségünk.

Caim meg reszketett, amikor a háta mögül baljós hang ütötte meg a fülét. Egyszerre mintha kősúly nehezedett volna a mellkasára és préselte volna ki a tüdejéből a levegőt.

Kit vészt sejtető tekintete vibrált előtte.

– Caim!

– Érzem – suttogta olyan hangosan, amennyire csak merte. Valami történt körülöttük. Vajon Kit lassú eltűnésével lehetett kapcsolatban? Caimnak fogalma sem volt róla, de valószínűnek tűnt. Odaszólt Ramonnak: – El kell innen tűnnötök! Most rögtön!

– Ha fenyegetni akarsz minket…

– Nem fenyegetőzöm. – Caim mély lélegzetet vett. Korábban már érzett hasonlót, Othirban, amikor szembekerült azzal a… – Valami közeleg. Ha itt maradtok…

Távoli vonítás törte meg a csendet. Mindenki hátrafordította a fejét, ahogy az üvöltő hangra egy másik válaszolt, aztán egy harmadik, mindegyikük kelet felől.

– A hajtóvadászat! – mondta valaki, de Caim nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.

– Ermin! – szólalt meg Ramon. – Menj, és nézz körül!

Az erdei ember először nem moccant, de Ramon dühös pillantására megiramodott a fák felé.

– Az micsoda? – kérdezte Caim.

Rekedtes kiáltás harsant fel, mielőtt Ramon válaszolhatott volna. Ágak roppantak, ahogy valami kibotorkált az erdőből. Az erdei ember, Ermin volt az. Rájuk bámult, tekintete ridegnek hatott a tűz fényében. Aztán orra bukott, a hátából egy lándzsa markolata állt ki. Vad csaholás hasított bele az éjszakába, miközben óriás alakok rontottak elő a fák közül, akár két lábon járó farkasok falkája. Ám ezek a farkasok nagy fapajzsokkal és acélfegyverekkel támadtak.

Az erdei emberek közül többen meg hátráltak a feléjük rohanó farkasemberek láttán. Ramon a magasba emelte a bárdját, és kiállt elébük. Caim meglódult a lány felé. Keegan elrántotta a húgát, de Caim félrecsapta az ifjú kardját, és Liana kabátja alá nyúlt, hogy kirántsa az övéből a suete késeit. Hatalmas alak ágaskodott fel a tábortűz lángjai előtt. Azzal, hogy védeni akarta, Keegan a gyilkos útjába húzta a húgát. A barbár vérszomjas tekintetű, éles agyarú farkaskoponyát viselt a fején. A nyaka körül elefántcsontfehér ékszerek csörögtek egy zsinegen: emberi fogak.

A barbár megsuhintott egy szürke, ívelt pengéjű harci bárdot. Mintha minden sebe sajogni kezdett volna, Caim a fogait összeszorítva félrerántotta a fegyver elől Lianát. A barbár macskáénál is gyorsabb mozdulattal visszarántotta a fegyvert, és a hátracsapással kis híján lefejezte Caimot. Caim hátrataszította Keegant és a húgát, majd közéjük és a bestiális harcos közé állt. A barbár a feje fölé emelte a bárdját, és gyors suhintással lecsapott vele. Caim az arcán érezte a penge szelét, miközben elhajolt a csapás elől. A csuklójától a könyökéig felhasította a farkasember karját, de a barbár úgy tett, mintha mi sem történt volna, és fordulás közben meglendítette a pajzsát. Caim hátraugrott.

Mindenütt fegyvercsörgés visszhangzott a tisztáson. A barbárok északról betört portyázóknak tűntek, könyörtelen harcosoknak, akik kedvükre lerohanták és kifosztották a falvakat, maguk mögött pedig nem hagytak mást, mint holttesteket és kiégett házakat. Ramon szemtől szemben állt az egyik farkasemberrel, és mindketten üvöltve suhogtatták bárdjaikat. Liana és Keegan mostanra félrehúzódott a csata sűrűjétől.

Caim felmordulva védett ki egy újabb csapást. Jóllehet lába ellenkezett, karja pedig égett, bukfencezve a földre vetette magát, amivel ellenfele mögé került. Fájdalmával mit sem törődve, mindkét késével ellenfelébe vágott, ahogy talpra ugrott. A bal kezében tartott suete megakadt a farkasember bozontos köpönyegében, a másik penge viszont a derekába hatolt. A barbár szakálláról fröcsögő nyállal, bárdját vadul megsuhintva hátraperdült. Caim elhajolt a felé lendülő penge elől. A bal kezében tartott suete felhasította a barbár gyomrát, vér és zsigerek ömlöttek a férfi térdnadrágjára. Ám hiába rogyott térdre, az északi közben így is elkapta Caim két karját, és megpróbálta a földre rántani magával. Az egyik kés gombjával a tarkójára mért ütés végül leterítette.

Caim zihálva körbenézett. Halottak hevertek a földön, de több erdei embernek sikerült elmenekülnie. Vadállati üvöltések visszhangoztak a fák közül. Ramonnak nyomát sem látta, habár a teteme ott fekhetett a szanaszét heverő testek között.

Miközben Keeganhez és Lianához bicegett, Caim megtalálta az átalvetőjét a földön. Az ifjú úgy tartotta elé a kardját, akár egy talizmánt. A lány két hosszúkás batyut szorított a melléhez, Caim még mindig vásznakkal körbetekert kardját és íját.

Caim visszavette a fegyvereit. A zúgás sehogy sem szűnt a fejében.

– Nem esett bajotok? Látom, ezúttal sikerült a többiekkel maradnod.

Keegan arcizmai megrándultak.

– Nem szokásom gyáván elfutni.

– Nagy kár. Már kezdtem azt hinni, hogy okosabb vagy ennél a bandánál. Gyertek!

Caim nem várt rájuk, hanem rögtön elindult. Keegan és Liana szorosan a nyomában követték. Fogalma sem volt, mit kezd majd velük. Valószínűleg visszaviszi őket az édesapjukhoz. A gondot az jelentette, hogy a fiatalokkal a sarkában kellett elkerülnie az üldözőit.

A tisztás túloldalán álló fák néma őrszemek sorának hatottak. Caim fémet látott felcsillanni a bozótban, és egy szemvillanással később valami előrontott a sötétségből. A földre rántotta Keegant és Lianát, ahogy a lövedék elzúgott a fejük felett. Öt acélsisakos, bőrzekés férfi lépett elő a fák közül. Az egyikük vértezetet viselt. Amint sikerült feltápászkodnia, Caim rájuk ismert. A fogadóban látott katonák és a herceg fia. Mit keresnek errefelé?

Miközben a katonák kivont fegyverrel közeledtek, Caim hátrapillantott a válla felett. Keegan épp Lianát segítette fel, és véletlenül kis híján leszúrta őt. Caim összeszorította az állkapcsát, és az árnyakat hívta. Azok úgy özönlöttek elő a fák közül, akár egy sáskahad. Az egyik katona, lobogó, aranysárga fürtökkel a fején, megfordult és visszaszaladt az erdőbe. A többiek az öklükkel püfölték magukat, ahogy az árnyak becsusszantak a páncélzatuk alá.

Caim visszahívta poroszlóit, mielőtt gyilkolhattak volna. Egy pillanatra megálltak, mintha vizsgálgatnák, aztán sértődött lomhasággal távoztak.

A herceg fia egymagában állt, miközben az emberei a földön vonaglottak. Amikor Caim megindult felé, az ifjú nemes feléje suhintott a kardjával. Caim kivédte a csapást, és hirtelen mozdulattal az orrába öklözött. A herceg fia csörömpölve hanyatt esett.

Caim félrerúgta az uracska fegyverét, és fölébe guggolt. A kése hegye az ifjú szeme előtt csillogott. Hagyjam életben, hogy valószínűleg ismét rám támadjon, esetleg egy hadsereg élén? Vagy végezzek vele itt, és legyek túl az egészen?

A fejében egyre erősödött a zúgás. Hiába igyekezett nem odafigyelni rá, a zümmögés nem hagyta nyugton. A herceg fia kifejezéstelen arccal nézett fel rá. Caim a homlokát ráncolva ellenfele nyakához nyomta kése hegyét. Aztán felállt, és intett a két testvérnek. Azok kikerülték a katonákat, és vele tartottak a fák között.

– Most mit fogunk tenni? – kérdezte Liana.

– Elrejtőzünk – felelte Keegan. – Megvárjuk, amíg elmennek, aztán hazaviszlek.

– Nem megyek vissza!

– Dehogynem!

Caim a fogát csikorgatta. Valahol a közelben Kit minden bizonnyal a hasát fogta a nevetéstől. Kiáltások verték fel az erdő csendjét.

– Csitt! – suttogta. – A rejtőzködés jó ötletnek tűnik. Ismertek a közelben valamilyen búvóhelyet?

Keegan az alsó ajkába harapva tétovázott, míg Liana odacsapott neki. Az ifjú megdörgölte a karját, és haragosan meredt a húgára.

– A dombok között. Ott akadnak olyan helyek, ahol nem találnak ránk.

– Titkos helyek – tette hozzá Liana.

Caim fontolóra vette az ötletet. Magasabbra kerülni ésszerű tervnek tűnt, feltéve, hogy nem halnak éhen, vagy fagynak halálra. Egyelőre bíznia kell alkalmi társaiban.

– Rendben. Akkor…

Egyszerre elakadt a szava, ahogy a szegycsontja mögött hirtelen nyomás terjedt szét, és kiszorította tüdejéből a levegőt. A fájdalommal küszködve intett Keegannek és Lianának, hogy menjenek tovább. A fiatalok rápillantottak.

– Eredjetek! – mordult rájuk.

Keegan elvezette a fák között a húgát. Caim megvárta, amíg eltűntek, és csak ezután fordult hátra. Valami mozgott a tábortüzek mögött a tisztás túlsó végében. Aztán meglátta: fekete oszlop bukkant fel két fatörzs között. A mellkasára nehezedő fájdalom lüktetni kezdett, amikor az alak kilépett a hóra.

A harcos hatalmas termetű volt. Két vastag karja fatörzsként lengett mellette, ahogy a tisztásra vonult. Árnyak felhője tapadt hozzá, akár egy éji égboltból kiszakított köpönyeg. Mégsem az idegen mérete vagy az árnyak jelenléte miatt fagyott meg Caim ereiben a vér, hanem a testét tetőtől talpig beborító páncél, a fekete acél csipkézett szélű lapjai láttán, amelyeket mintha a testéhez forrasztottak volna. Caim már látott ehhez hasonló páncélt. Álmában, amikor a katonák eljöttek, hogy végezzenek az édesapjával.

Caim megdermedt, amikor a lehúzott rostélyú sisak feléje fordult. Mielőtt felfogta volna, mit csinál, megindult vissza a tisztásra. Aztán észbe kapott és megállt. Az árnyak a lábához gyűltek, érintésüket a fagyos téli levegőnél hűvösebbnek érezte, miközben régóta eltemetett érzelmek kavarogtak a keblében. Azért jött északra, hogy megtudjon valamit édesanyja eltűnéséről, és az istenek ezt a sötéten ragyogó ajándékot küldték neki. Szeretett volna kilépni oda, hogy lehántsa a páncélt az óriás testéről, aztán nekiesni az alatta lévő húsnak, amíg válaszokat nem kap.

Két északi lépett ki a tisztásra. A páncélos óriás mellett gyermekeknek tűntek. Az egyikük beledobott valamit a hozzá közelebbi tűzbe. Caim megpillantotta, mielőtt a lángok közé hullott volna. Egy levágott fejet.

Lassan kifújta a levegőt. Egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy harcolhatott volna. Átkozódva visszakocogott a fák között a két testvér irányában. A lába sajgott, sokkal jobban, mint napok óta bármikor, a karja pedig olyannyira fájt, hogy legszívesebben levágta volna. Vajon mennyire gyorsan tud haladni, ha két gyerek kapaszkodik a kötényébe? Nem elég gyorsan. Az északiak vérszomjas dühvel erednek majd a nyomukba. Hacsak valami el nem vonja a figyelmüket.

Caim maga köré gyűjtötte az árnyakat. A fák lombjai közt susogtak és zsongtak. Caim mély lélegzetet vett, és visszaküldte őket a tisztásra.

Az ágak mögött, a sűrű felhők közül előbukkant a hold vékony sarlója. Sugarai ezüst dicsfénybe vonták a fákról lecsüngő jégkristályokat. Caim a homlokára húzta a csuklyáját, és arra koncentrált, hogy ne botoljon el.

Az éjszaka hosszúnak ígérkezett.

TIZEDIK FEJEZET

ybelle a kereveten elterülő szerelmét bámulta, és a meggyilkolásán morfondírozott. A férfi úgy aludt, mintha félig már a sírba került volna, erős déli bortól, dohánytól és szextől kábán. Mennyire törékeny is ez az élet, amelybe kapaszkodott. Sybelle éppoly könnyedén kiolthatná, akár egy gyertya lángját. Ettől valamiképp még jobban szerette a férfit. Mérgében a fogát csikorgatta.

Többé nem fogom szeretni. Nem fogom!

A férfi megmoccant, az ajkát csücsörítette, mintha csókra nyújtaná, és rögvest elszálltak a gyilkos gondolatok. Amikor Sybelle lehajolt, hogy száját szerelme szájához érintse, jéghideg csáp érintette meg a bokáját. Elfordult az ágytól, aztán kinyitott egy árnyajtót, és belépett rajta…

…a szentély hideg kőpadlójára. Árnyak sereglettek hozzá, miközben a medencéhez vonult.

A benne lévő víz vadul kavargott. Amikor áthajolt az alacsony támfalon, Sybelle alvadó vértócsák között heverő tetemeket látott a havon. Így cseppet sem lepte meg, amikor hatalmas sisak töltötte be a medence tükrét. Holdsugarak csillantak meg a fekete fémen, a résnyire szűkült szembe azonban nem hatolt fény. Solorothot nem sokkal megszületése után vették el tőle, hogy a nagyapja nevelje fel, és Sybelle egészen addig nem látta viszont, amíg a fiú nagykorúvá nem vált. Addigra a szeme – amely éppoly sötét volt, mint édesanyjáé – teljesen üressé vált. Egy idegen tekintetévé.

– Mit találtál?

– Az információ pontosnak bizonyult. – Hangját visszaverték a barlang falai. – Törvénytelen összejövetelre került sor itt, de már uralmunk alá hajtottuk a területet.

A kép egy közelben fekvő holttestre váltott. A férfit szinte teljesen kettészelték a derekánál – kétségkívül Soloroth keze munkája lehetett.

– Mind lemészároltátok?

– Maroknyian megszöktek. A farkasok üldözőbe vették őket.

Az ő farkasai. Sybelle sziszegve végigkarmolta a víz felszínét, ahol a sisak sötétlett.

– Megmondtam, hogy mindegyikkel számolj le!

A sisak szemrése mozdulatlan meredt rá a kettejüket elválasztó távolságon át, amíg le nem csillapodtak a hullámok.

– Megtaláljuk őket.

– Akarsz még valamit mondani. Mi az?

– Volt egy shivalar a banditák között.

Egy árnymozgató?

– Képtelenség. Nincsenek shivalarok ebben a… – Egy szeszélyes gondolat ajkára fagyasztotta a szót. – A sarj?

Soloroth feleletet nem adva bámult vissza rá. Sybelle rájött, hogy ez lehet a helyzet, miután beszélt Levictus szellemével. A célpont után küldhetné Solorothot, de a fiának így ismeretlen területre kellene merészkednie. Viszont ha sikerrel járna…

Sybelle szíve csaknem megállt, amikor mély hang zendült meg a szentélyben. Hívás.

– Kutasd fel! – hagyta meg Solorothnak. – Aztán öld meg!

– Van még valami. Lord Arion vissza óhajt térni a városba.

Ebben nincs semmi meglepő. Sybelle szívesen meghagyta volna Solorothnak, hogy végezzen a herceg kölykével, ha már benne volt az öldöklésben, de Erric imádta a fiát, és ez a gyengéd szeretet sebezhetővé tette, aminek Sybelle még hasznát veheti.

– Győzd meg! Kötözd az egyik ló hátára, ha kell, de hozd el nekem a sarj fejét!

Amint a sisak eltűnt a medence mélyén, ismét megszólalt a gong. Sybelle kézmozdulatától a medence vize kisimult, akár az üveg, és egy másik arc tűnt fel benne. Sybelle fejet hajtott előtte.

– Mester!

– A hadaid átkeltek már Nimeába, Sybelle?

Semmi üdvözlés. Se néhány gyengéd szó. Hangjának keménységével akár egy birodalmat is összezúzhatott, és talán újjá is építhetett volna. Jóllehet szívesebben hazudott volna, nem merte megtenni.

– Nem. Fennakadások voltak…

– Újabb kifogások! Az ügynökeim azt jelentették, hogy a nimeaiak viszálykodnak egymás között, és a legkisebb lökésre meginoghat a birodalmuk.

Sybelle arca megrándult a dühös szavak és a további déli ügynökök említése hallatán. Eddig azt hitre, ő az egyetlen titkos megbízottja a világnak e részén, és átkozta magát, amiért nem sejtette, hogy téved.

– Legjobb tudásom szerint szolgálok a rendelkezésemre álló eszközökkel, mester. És most, hogy beköszöntött a hideg évszak…

– Ezeknek a fényföldieknek a gyengesége lezüllesztett téged, Sybelle. A saját lányom nyafogó csecsemőként kifogásokat és mentségeket okád magából.

– Nem, mester. – Sybelle megkockáztatta, hogy a szemébe nézzen, amely két, mélyen az arcában ülő, parázsló ékkőnek hatott a baljós homlok alatt, melyekben Sybelle semmit sem látott tükröződni. – Minden az általad megszabott tervek szerint halad.

– Mesélj!

Sybelle ismét meghajtotta a fejét, és a tökéletes engedelmesség mintaképeként beszámolt a klánvezérek lemészárlásáról, és hogy Erric az ő irányítása mellett hogyan békítette meg a vidéket.

– Nem bízom ebben a szövetségben, amit kötöttél, Sybelle. Ezek a fényföldiek nem úgy gondolkodnak, ahogyan mi. Nem értik a hatalmat. Vess véget ennek!

Sybelle nyelt egyet, miközben érveket próbált keresni, hogy mentse, amit ez idáig itt felépített. Amikor csatlakozott atyjához az Árnyból való száműzetésben, ő is egy új birodalom meghódítását tűzte ki célul maga elé. Ám minden megváltozott, amikor atyja Eregothba küldte. Először is ott volt az az iszonyatos ügy a nővérével. Aztán rátalált Erricre, és alapvetően megváltoztak a nézetei azt illetően, miként lehet átalakítani az itteni világot.

– Úgy hiszem, ez még hasznunkra lehet.

Megreszketett, ahogy a szavak elhagyták a száját. Veszélyes húzás volt atyja engedékenységére apellálnia. Atyja szerette őt, ezt tudta, jobban, mint bárki vagy bármi mást, de azzal, hogy kipróbálta, meddig terjed ez a szeretet, hatalmas kockázatot vállalt.

– Magyarázd el!

– Habár a herceg gyenge, ahogy mondod, az emberei hűségesek. Rengeteg időt vesztegetnénk el azzal, ha most eltávolítanánk az utunkból. Tudom kezelni őt. Azt fogja tenni, amire utasítom. Ez a föld hamarosan teljesen az uralmad alá kerül, és ezután tovább terjeszkedünk Nimea felé.

Leszegett tekintettel várta a választ. Erricre gondolt és arra az életre, amit tervezett vele. Egy normális életre. És talán még egy gyermekre, aki nem annyira magába forduló és távoli, mint amilyen a fia. Egy olyan gyermekre, akit szerethet és taníthat…

– Átlátok rajtad, Sybelle. Túl sok időt fecsérelsz arra, hogy a saját vágyaidat kielégítsd.

– Mester, én…

– Hallgass!

Sybelle ujjai ökölbe szorultak a bő ruhaujjaktól rejtve, de türtőztette magát, és nem szólt. Gonosz gondolatok kavarogtak a fejében, arról a napról álmodott, amikor atyja helyébe lép.

– Sybelle, Sybelle! Sötét angyalom! Felülmúlhatatlan varázslónő!

Sybelle feszülten felkapta a fejét. Amikor atyja dicsért, emberek haltak meg.

– Nyűgözz le, Sybelle!

A varázslónő ügyelt rá, hogy elrejtse mosolyát.

– Nyűgözz le egy gyors diadallal! – kérte az atyja. – A többi kapitányom sikert sikerre halmoz más frontokon. Nem szeretném, ha lemaradnál mögöttük.

– Minden tőlem telhetőt megteszek. Meg fogod látni. Bebizonyítom, hogy még mindig én vagyok a leghatásosabb fegyvered.

– Remélem is. A te érdekedben, leányom.

Sybelle megdermedt, ahogy felnézett rá. Miközben a képmás szertefoszlott a medence vizében, e szavak visszhangoztak a gondolataiban. Egy pillanatra pánik lett úrrá rajta, aztán lenyugtatta magát. Még ő sem képes olvasni a gondolataiban. Ennek ellenére noszogatni fogja Erricet, hogy tegyen lépéseket, és arasson még több győzelmet, amelyeket Sybelle magának tulajdoníthat. Mindeddig megelégedett azzal, hogy a trón mögé rejtőzve a háttérből mozgatja a szálakat, de talán hibázott, amikor túlságosan körültekintően járt el.

Sybelle elfordult a medencétől, és az árnyak odagyűltek hozzá, és burrogtak, ahogy apró testükkel hozzásimultak a bőréhez. Sybelle a templomba vezető átjáróhoz ment. A következő húzása egy merész döfés lesz, amellyel reményei szerint lecsillapíthatja atyját, és egy lépéssel közelebb juttathatja önmagát a végcéljához. Ha már nem változtathatja meg azt, ami elmúlt, arra kell felkészülnie, ami vár rá.

Miközben a fejében elképzeléseket és haditerveket latolgatott, Sybelle rájött, hogy nem szólt atyjának a sarjról. Vajon csak elfeledkezett róla? Nem, hanem csupán nem akarta bevonni ebbe az atyját. Nem tudhatta, melyikük oldalára állna.

A tetem jégkék tekintete az égre meredt. Amikor lepillantott rá, Arion eltűnődött, vajon gyakori-e az ilyen szem a barbárok körében. Ez volt az első északi, akit holtan látott. Mindeddig elpusztíthatatlannak mutatkoztak, egészen a mai napig.

Odafordult Stivhez. Az őrmester még élt, de nehezen lehetett elviselni a látványát. Iszonyatos, érme nagyságú sebek borították az arcát, még sűrű szakálla alatt is. Amikor túl lesznek ezen a hiábavaló küldetésen, vajon Yanigot fogják irigyelni, aki számtalan öltéssel összefoltozott testtel fekszik az ágyban?

– Hogy érzed magad?

Az őrmester köpönyege szegélyével óvatosan megtörölgette az arcát.

– Mint egy átkozott bolond. Lehetett volna annyi eszünk, hogy számszeríjakat hozzunk. Hogy száz lépésről leteríthessük a fattyat.

Arion elfordította a tekintetét. Hogy megvédje a becsületét, az emberei életét tette kockára. Fogalma sem volt, vajon a fekete ruhás férfi miért nem ölte meg őket. Már kétszer azt tehetett volna velük, amit akar, és mindkétszer megkímélte az életüket.

Okin a tűz mellett ült, és a lassan elenyésző lángokat bámulta. Üvölteni kezdett, amikor a démondenevérek – az apró árnyfoszlányok – másodszor is rájuk támadtak. Arion legalábbis úgy hitte, Okin lehetett. Lehet, hogy én voltam az.

Holttestek hevertek szanaszét a hóban, zömében banditák. Vajon valóban azok? Azt tanították neki, hogy zsiványok elmenekülnek, ha összetűzésre kerülne sor, és nem állnak ki küzdeni, de már nem tudta, mit gondoljon. Sem erről, sem arról, amit délen látott, ahol apja csapatai védtelen falvakon ütöttek rajta. Csak azt tudta, hogy többé nem akar részese lenni ennek.

Súlyos csizmák döngése riasztotta fel gondolataiból, ahogy az északiak visszatértek a tisztásra. Mindössze húszan jöttek el, de mindegyikük úgy harcolt, akár egy szürkemedve. A vezérük, Garmok, kegyetlen izomtömeg volt, aki kacagva ölt.

A Szörnyeteg állt a fák előtt, és abba az irányba nézett, amerre a fekete ruhás férfi elmenekült. Északi harcosai ide-oda járkáltak a tisztáson, beledöfték a kardjukat a kihűlt tetemekbe, levágták a végtagjaikat, és kitekerték a zsigereiket. Arion elfordította a tekintetét. Csak miután meghallotta a nyögéseket, jött rá, hogy a sebesültekkel végeznek, baráttal és ellenséggel egyaránt.

– Lord Soloroth! – kiáltotta Arion. – Foglyokat kellene ejtenünk.

A Szörnyeteg odafordult feléje. Dörgés tört elő a sisak szájréséből.

– Azt üldözzük, amelyik elszökött.

– Már megmondtam. Utánuk mehetsz, ha akarsz, de az embereim megsebesültek. Visszatérünk Liovardba, hogy jelentést tegyünk az apámnak.

A Szörnyeteg nem mozdult, de a tartásában volt valami, ami miatt Arion legszívesebben a kardjához kapott volna.

– Üldözőbe vesszük. Aki nem tud velünk tartani…

Rikoltás harsant fel a tisztás túloldaláról, amit gonosz kuncogás követett. Arion keze megremegett, de hogy félelmében-e vagy dühében, nem tudta megállapítani. Válasz helyett talpra segítette Stivet, majd együtt támogatták fel a többieket.

Amikor Garmok megindult északnak a barbárok élén, rettegett urukkal a csapat nyomában, Arion hátramaradt. Még egy imát sem mondtak el a halottakért, hogy elbúcsúztassák őket a túlvilág kapujában. Hogyan lehetne legyőzni az olyanokat, akik még az istenektől sem félnek?

Arion igyekezett nem gondolni erre, ahogy gépies léptekkel bandukolt előre.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

it felsóhajtott, ahogy a napsugár átmelegítette a testét. Hűvös szellő zizegtette a füvet a feje alatt és fürdette őt a fűzfák és édes víz illatában. Felnézett a levendulakék égre. Aztán zaklatott gondolatok tolultak az agyába. Valami nem stimmelt. Egy hosszú pillanatba telt, amíg rájött, hogy mi az.

Ismét hús-vér ember volt.

Kit felült a lábát csupaszon hagyó rövid ruhában. A lábujjai mellett rubinvörös patak csörgedezett. A patakon túl és körötte mindenfelé apró ciánkék fák erdeje terült el. Az égen ólomszínű felhők úsztak a távolban. Kit a szájához kapta a kezét, és nem akart hinni a szemének. Ez nem lehet!

Otthon volt.

Hogyan történhetett meg ez? Utolsó emlékként az maradt meg benne, hogy a sáremberekkel vitatkozó Caim felett lebeg. Miközben arra várt, hogy Caim végezzen velük, felderítette a környező erdőt. Valamit nem odaillőnek talált. Eszébe jutott, hogy furcsán érezte magát, mintha kötelet tekertek volna a dereka köré, és azzal húzták volna el a tűz fényétől megvilágított tisztástól. Megpróbált küzdeni ellene. Aztán újabb sáremberek érkeztek, és minden elsötétedett.

Kit felállt és egy pillanatra megtántorodott. Miután oly sokáig súlytalanul lebeghetett, a testét hirtelen magához húzó föld ereje összezavarta. Amint visszanyerte az egyensúlyát, magas, fuvolázó hang ütötte meg a fülét. Kit megdermedt, azonnal felismerte.

– Kitrine! Kitrine, hát itt vagy!

Kit hátrafordult, és a zafírkék pázsiton szaladó kishúgát, Dahliát pillantotta meg. Majdnem orra bukott, de Dahlia alt hangú kacajjal elkapta.

– Kitrine, mi lelt téged? Anya és apa csak rád vár.

Kitre hirtelen émelygés tört rá, és belekapaszkodott testvérébe, akit sokkal valósabbnak érzett bárminél, amit az elmúlt huszonegynéhány évben megtapasztalt. Könnyek gyűltek fel a szeme sarkában.

– Dahlia, menyi ideig voltam távol?

– Távol? – Testvére csókot nyomott az arcára. Kit érezte rajta a borrózsa és a hantkalász virágainak illatát. – Te kis buta! Mégis, hová mehettél volna? Gyere! Már elmúlt dél, és anya gyümölcslepényt készített neked.

Kit zavartan lelassított. Nem állt össze a fejében a dolog. Hosszú ideje nem látta az otthonát. Dahlia vajon miért beszél úgy, mintha el sem ment volna? Hacsak meg sem történt? Hacsak nem álmodtam az egészet… Nem! A Fényföldön jártam Caimmal. Valóság volt!

Ám most a kishúga rángatta a kezét. Dahlia kacagva előreszaladt a fák közül kiemelkedő lankás domb felé. A csupasz sziklatetőn kicsiny palota állt, ezüstös falai csillogtak a napsütésben. Kit a testvére után indult, aztán lelassította lépteit, mivel valami nyugtalanítón motoszkált a fejében. Hátranézett a válla felett a patakra, és a szemhatáron gyülekező sötét fellegekre. A távolban felvillant valami. Vihar közelgett. Miért érzem ennyire furcsán magam?

– Kitrine! – kiáltott hátra Dahlia. – Mindannyian rád várunk!

Kit utána akart menni, de valamiféle csendes rettegés, annak baljós érzete, hogy nem vesz észre valamit, visszatartotta. Elmosódott körvonalú arckép derengett fel a gondolataiban. Caim! Vissza kell térnie hozzá. Kit egy lépést tett a patak felé.

Az égbolt elsötétedett. Hirtelen kegyetlen szél kerekedett a semmiből, és a földre döntötte. A fák meghajoltak. Kit arca megrándult a sorra kettétörő ágak recsegése hallatán. A zűrzavarban még egy lépést tett a patak felé. A mennybolt kettéhasadt és dühös viharfelhők töltötték meg a repedést. Kit felkiáltott, ahogy egy láthatatlan erő felkapta őt.

Az üvöltő szél a földre csapta. Kit köhögni kezdett, ahogy por tömte el az orrlyukait. Krákogva elfordult a kegyetlen széllökés elől, és kinyitotta a szemét.

Nem látott eget maga felett, se napot, se holdat, sem hegyeket, sem dombokat a távolban, körülötte mindenfelé súlyos viharfelhők gomolyogtak. De mégsem álmodott. Ismerte ezt a helyet. Már járt itt egyszer, amikor Caim édesanyja hívta őt. A Határhoz jutott, az Árny és a Fényföld közötti alvilághoz. És ahhoz a helyhez, ahol egészen hosszú időt töltött – legalábbis úgy hitte. Amikor a szélben hánykódva felállt, megpróbálta elfeledni otthona délibábját. Amennyire emlékezett abból, amikor legutóbb erre járt, nem örült neki, hogy visszakerült ide. Lények ólálkodtak a sűrű homályban, olyan lények, amelyektől még a tündéreknek is okuk volt félni.

Valami felcsillant mögötte, és Kit hátrafordult. Tucatnyi nagy lépés távolságban tőle függőleges fénykorong hasította ketté a szürkeséget. A világok közötti átjáró nyílt meg, a Határban elszórt számos kapu egyike. Valami megmozdult a fénykörben. Kit egy arcot látott.

Caim!

Kit hirtelen jókedvre derülve meglódult az átjáró felé, aztán levegőért kapott, amikor lecsúszott annak áthatolhatatlan felszínén. A kezével az üveges lapot kaparta, ahol a nyílásnak kellett volna lennie. Ordított és az öklével csapkodta, végül abbahagyta, amikor elviselhetetlenné vált a fájdalom. Aztán leült és két karjába temette az arcát, hogy a metsző szél ellen védje. Elképzelni sem tudta, mi történik vele, és miért került ide, de ez a kapu nem engedte át. Egy másikat kellett találnia. Amikor körülnézett, és megpróbálta eldönteni, merre érdemes továbbindulnia, mély morgást hallott a ködhomály felől. Kit maga alá húzta a lábát.

Hosszú fekete alak bukkant elő, és kúszott felé a földhöz lapulva. Kit odébb csúszott, de nem volt hová bújnia. Nem volt fegyvere. Itt, hús-vér lényként, akár egy sárasszony, hirtelen ráeszmélt saját sebezhetőségére. Aztán felállt. Felismerte a lényt, habár nem tudta biztosan, hogy jól járt-e ezzel.

Kit kinyújtotta a kezét Caim árnyszörnye felé.

Nem tudta pontosan, mi ez a lény. Nem ismerte alaposan az Árnyak Földjét; az övéi, hacsak lehetett, kerülték azt a komor vidéket. Caim természetesen nem hitt neki. Mindig is azt feltételezte, hogy Kit eltitkol előle dolgokat. Nos, néha valóban ezt tette, de csak a férfi saját érdekében.

Az árnyállat pár lépésnyire tőle megállt. Nagyobbnak tűnt, mint azon néhány alkalommal, amikor Kit korábban látta, vagy most egyszerűen jobban tudatára ébredt a méreteinek, hogy akár meg is ölheti és fel is falhatja. Ne gondolj erre! Gondolj kellemes dolgokra! Jó kutyus!

Csettintett a nyelvével, és előrenyújtott kezével próbálta magához csalogatni a lényt, de az csak bámult rá. Ez jellemző Caimra. Idevettet erre a szörnyű helyre, aztán utánam küldi az állatkáját, hogy még kellemetlenebbé tegye a helyzetemet. Dobbantott a lábával, és azt kívánta, bárcsak ott helyben leteremthetné őt. Vagy megcsókolhatná.

Hogy mi? Ebből elég, Kit! Koncentrálj arra, hogy kijuss innen!

Vissza kellett mennie Caimhoz, és az árnykutyusa talán segíteni tudna neki. Barátságosan odaintett neki, hátha sikerül magára vonnia a figyelmét.

– Szia! Úgy tűnik, mindketten itt ragadtunk, mi? De legalább annak örülök, hogy egy ismerős arcot láthatok…

Aztán abbahagyta, amikor a lény eltűnt a szeme elől. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban se híre, se hamva. Ez igazán bosszantó! Egyszerűen faképnél hagyott!

Most mihez kezdjen? Kit lassan körbefordult, hátha meglát valamit, ami megmutatja neki a helyes irányt. Az izzó átjáró vibrált, mintha gúnyolódna vele. Kit megvakarta a fejét. Hátul a koponyája úgy bizsergett, mintha apró szentjánosbogarak táncoltak volna a hajában. Elfordította a fejét, és a bizsergést más irányból érezte, most a kapuval szemközti irányból. Ez vajon mit jelenthetett?

Kit az alsó ajkát harapdálta. Itt maradhat, és megvárhatja, hátha mégis megnyílik az átjáró, amivel úgy tűnt, nem sokra megy. Vagy felkerekedhet és megpróbálhat egy másik visszautat keresni. Miközben ezen tanakodott, egy harmadik lehetőség merült fel benne. Akár haza is mehet. Egyszerű lenne. Csupán egyetlen lépés és némi összpontosítás, és ezúttal valóban hazatérhetne Tündérföldre. Viszontláthatná Dahliát és a családja többi tagját. A Caimmal töltött hosszú évek során ez fel sem merült benne, de most…

A smaragdzöld égen ragyogó azúr holdakra gondolt, a hűvös tengerkék fűre a lomha Seludon partjain, ahol annak idején egymagában heverészve merengett egy izgalmasabb életről. Vajon nem ezért indultam el a szellő szárnyán érkezett hívásra? Az izgalom hatott rám. A kaland. És hogy valakivel megoszthassam az élményeket.

Ám miközben maga elé képzelte elhagyott hazája csodáit, a rángató érzés felerősödött. Caimnak szüksége van rám.

Amint megszilárdult benne az elhatározás, Kit hátat fordított az elkeserítő fénykörnek, és elindult, hogy kiderítse, mi hívogatja őt. Minden lépésnél Caim emlékképei derengtek fel lelki szemei előtt. És ezekből az emlékekből fakadt a mardosó vágy, hogy szerelme életben maradjon, amíg visszatér.

TIZENKETTEDIK
FEJEZET

aim az előtte emelkedő lejtőre szegezte a tekintetét, ahol Keegan és a húga felkapaszkodtak a domboldalra. Kellően tisztán látta őket a sötétben, a fiataloknak viszont az ösztöneikre kellett hallgatniuk az előrehaladáskor. Caim reménykedett benne, hogy tudják, merre mennek, mert neki fogalma sem volt róla.

Caim megállt egy meghajlott fenyőfa mellett, és az ingujján keresztül megvakarta sajgó karját, miközben hátrapillantott az útra, amelyen jöttek. A hó kísérteties fénnyel ragyogott. Üldözőknek nem látta nyomát, de örült volna, ha tudja, Kit hova tűnt. A lány mindig is szeleburdian viselkedett, de még sosem látta így eltűnni a szeme elől. De nem csak az ő hiánya aggasztotta. Az erdei emberek gyűlésén rajta ütő gyilkosok rossz álomként ragadtak meg az emlékezetében. Nem pusztán vadak, kifejezetten bestiálisak voltak. Az óriás harcos pedig…

Caim ökölbe szorította, majd kiengedte a kezét. Jól tudta, mit látott. A fekete páncél, a sötétségből szőtt lepel – mind ordítva adták a tudomására, hogy nyakig ül a pácban. Caim továbbindult felfelé a lejtőn, ami meredekebbé vált, ahogy egyre magasabbra jutottak. A két testvér már párszáz méterrel előtte járt. Egy arc bámult le rá. A lányé. Miatta jött ki ide. Caim reménykedett benne, hogy nem végzi holtan ezért.

Caim egy szűk sziklapadon érte utol őket, amely az északi oldal felé kanyarodva ölelte körül a dombot. Keegan a puszta kőbe kapaszkodott, és amennyire tudta, távol tartotta magát a túlsó oldalon tátongó harmincméteres szakadéktól. Az ösvény rövid volt, és egy kis barlang bejáratánál ért véget. Keegan habozás nélkül behúzódott, Liana pedig követte.

Caim egy pillanatra megállt a bejáratban, hogy a szeme hozzászokhasson a sötétség újabb fokozatához. Kőhöz csapott acél éles csattanására apró szikra pattant. Másodjára már láng lobbant fel a szikra nyomán. A barlang nagyjából öt méterre nyúlt be a hegyoldalba. A teteje szinte érintette Caim fejét. Habár kényelmesnek nem lehetett mondani, azt el kellett ismernie, hogy kiváló rejtekhely volt, feltéve, hogy senki sem botlik beléjük véletlenül. Belegondolni sem akart, hogyan próbálná kiverekedni magát innen.

Miközben Liana hátrament a bátyjához, hogy a tűzre vigyázzon, Caim leült és kinyújtóztatta a lábát. Görcsbe rándult izom lüktetett a combjában, egy másik a csípőjénél, de leginkább a karja aggasztotta. Úgy viszketett, mintha lódarazsat ültettek volna a bőre alá. Feltűrte az ingujját, letekerte a kötést, és felszisszent, amikor levegő érte a sebet. A harapásnyomok mellett feldagadt és ellilult a bőr. Genny folyt ki a lyukakból, amikor megnyomkodta a seb környékét. Épp visszahajtani készült az ingujját, amikor Liana megállította.

– Hadd nézzem meg!

– Semmi baja.

– Csak egy pillantást akarok vetni rá.

Caim hátradőlt, és odanyújtotta a karját. Liana épp hogy csak hozzáérve megvizsgálta a sebet, amitől ismét szivárogni kezdett a genny.

– Hol szerezted ezeket?

– Egy medvétől.

Liana a háta mögé nyúlt.

– A medveharapás jó szerencsét jelent.

– És téged hányszor harapott már meg… aú!

Miközben Caim hozzá beszélt, Liana rövid pengéjű – és szerfelett éles – kést húzott elő, és hosszában végighúzta a pengét a lyukakon. Caim el akarta kapni a karját, de a lány az arca felé bökött a késsel. A kosz és izzadság ellenére gyönyörű volt.

– Ne gyerekeskedj! Le kell csapolnom a rossz nedveket, különben tovább terjednek, és akkor le kell vágnunk az egész karodat.

Caim a falnak vetette a hátát, és igyekezett tudomást sem venni a karjába hasító tüzes döféseknek. A bűzt még a fájdalomnál is nehezebben viselte.

– Szóval miért jöttél északra? – érdeklődött Liana.

– Új életet kellett kezdenem. Odahaza egy kis bajba keveredtem.

– Ezért Eregothot választottad? Télen?

– Tudom. De… – Majdnem kimondta, hogy elfelejtette, mennyire hideg tud lenni errefelé, de még idejében észbe kapott. – Lehet, hogy hibát követtem el.

– Egy nő miatt – szólalt meg Keegan.

Caim feléje fordult.

– Hogy mi?

– A baj, amibe keveredtél – mondta a fiú. – Egy nő miatt volt, ugye?

Liana összeszorította az ajkát.

– Nem, szerintem maga a nő jelentette a bajt.

Caim a fejét csóválta a találgatásra, aztán elfintorodott, amikor Liana rácsapott a lábára.

– Igazam van, ugye?

– Ha már egymást faggatjuk, észrevettem, hogy ti és az édesapátok is meglehetősen messze laktok a járt utaktól.

– Ez most egy kérdés?

– Nem veszélyes errefelé?

Liana Caim karja fölé hajolt.

– Régebben a pusztaságban laktunk. Apám a klánok tanítóembere. Ő tartja fejben a történeteinket és a dalainkat, és ő oktatja a fiatalokat. Mintha mindig indult volna valahová, vagy épp visszatért volna valahonnan. Időnként vele tartottunk mi is. Amikor édesanyám meghalt, kiköltöztünk a hegyek közé.

Keegan egy követ rúgott a tűzbe.

– Ennyi elég, Li. Nem kell megismernie a családunk egész történetét.

– Rendben – mondta Caim. – Akkor azt meséld el, mi történt odalent! Kezdheted onnan, amikor a barátaiddal együtt elraboltatok. Ez a te műved volt, ugye?

– Ramon adta ki a parancsot.

– Ha nem tévedek, Ramon a nagydarab, köpönyeges fickó. Ő a vezéretek?

Amikor Keegan csak a vállát rándította, Liana haragosan fújt felé.

– Ezért nem volt ott Aldercairnban? Most már ő a Gilbaernek vezetője?

– Sigmer thán meghalt álmában. Másnap Ramont választották meg.

Liana abbahagyta Caim karjának dörzsölését, aztán átkutatta a férfi átalvetőjét. Segítségképp Caim előhúzott belőle egy félig tiszta inget, amit a lány hosszú csíkokra tépett.

– Említettétek a Liovardot sújtó gondokat – mondta Caim –, melyek a herceg érkezésével kezdődtek. Úgy vettem észre, hogy ti meg a barátaitok nem különösebben kedvelitek.

Keegan előhúzott a zsebéből egy rongyba tekert kis csomagot. Egy darab sajt volt benne. Letört belőle egy darabot, aztán odadobta Lianának; a lány odakínálta Caimnak, de ő nemet intett.

– Az életünkön kívül mindent elvett tőlünk – felelte a fiatalember. – És nemsokára azért is eljön. Az Eveskine-ek pár évvel ezelőtt még közönséges lótolvajok voltak. Aztán meghalt a herceg apja, és Erric lett a klán feje. A következő nyáron lejöttek, és elfoglalták a várost. Egy holddal ezelőtt összehívták a klánok tanácsát, hogy tervet dolgozzanak ki. Eveskine mindnyájukat megölette.

Caim megfeszítette a csuklóját. Liana sokkal jobban bekötözte, mint neki sikerülhetett volna.

– De te megmenekültél?

Keegan bekapta az utolsó falat sajtját, aztán összedörgölte a kezét.

– Caedman, a kapitányunk kért meg rá, hogy menjek, ezért kiszöktem.

– Caedman Du’Ormik jó ember volt – tette hozzá Liana. – Most, hogy meghalt…

– Nem halt meg.

Liana a bátyjához fordult.

– De azt mondtad, hogy a békegyűlésen mindenkit megöltek.

– Aemon és Dray Orsónál találtak rám. Vanertől hallották, hogy Caedmant élve hurcolták el. A herceg börtönbe vetette.

– Ramon tud erről?

Keegan vállat vont.

– Valószínűleg. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle.

Őket hallgatva egyre több információt szerzett erről a földről, amely egykor a hazája volt, de Caim még valamit szeretett volna megtudni, anélkül, hogy a kérdéseivel túl sokat felfedne önmagáról. No de ki más mondhatná el nekem?

– Ki volt a fekete páncélban?

– A Szörnyeteg. – Keegan még egy ágat dobott a tűzre. – Ha többet szeretnél tudni róla, előbb a darghulról kellene érdeklődnöd. Az a nő is ott volt Aldercairnban.

– Nem is mondtad, hogy megjelent – jegyezte meg Liana. – Keegan, erről apának is tudnia kell.

A bátyja a fejét csóválta.

– Őt nem keverhetjük bele ebbe, Li.

– De Keegan…

Caim már azt fontolgatta, hogy addig ütögeti egymáshoz a fejüket, amíg világos választ nem kap.

– Mi az a darghul?

Liana haragos pillantást vetett Keeganre, miközben válaszolt:

– Egy gonosz szellem.

– Micsoda? Mint egy démon?

Keegan a vállára húzta a köpönyegét.

– Úgy nézett ki, mint maga az elátkozottak királynője. És a szeme. Amikor rád néz, mintha a saját halálodat látnád magad előtt.

Caim bizonytalan volt benne, elhiszi-e ezt az egészet, mindenesetre megkérdezte:

– És az óriás? Ez a Szörnyeteg?

– Ő, meg az északiak a boszorkánnyal együtt érkeztek. Senki sem képes szembeszállni velük.

– Caim megtette – jelentette ki Liana.

Keegan savanyúan ránézett a húgára a lángok felett. Aztán a fejébe húzta a csuklyáját.

– Fáradt vagyok.

Liana fejcsóválva Caim felé nyújtotta a kezét.

– Elkérhetem a kabátodat?

– Hm? – Caim rájött, hogy Lianán csak az otthoni ruhája van a köpönyege alatt. – Ó, tessék.

Levette a bőrzekét, óvatosan, nehogy meglazítsa a kötést a karján, és közelebb húzódott, hogy a lány vállára terítse. Liana tűt és cérnát vett elő az egyik zsebéből, és nekilátott, hogy összefércelje a szakadásokat az ujján.

Caim megvakarta a combját.

– A tisztáson valaki furcsa dolgot mondott, mielőtt megérkeztek az északiak. Mi az a hajtóvadászat?

– Egy régi legenda. Apa gyakran mesélt nekünk róla kiskorunkban. Keegannek rémálmai voltak tőle.

Horkantás hallatszott a tűz túloldaláról, Liana ennek ellenére folytatta.

– Minden télen, amikor a leghosszabbak az éjszakák, egy farkasfalka jön le a hegyekből vadászni, akiket az uruk vezet. Egy szénfekete bőrű férfi. Bárkinek, akit elkapnak a szabadban, hajnalig kell szaladnia, különben darabokra tépik.

Caimnak rögtön eszébe jutottak a farkasbőr fejfedőkben támadó barbárok és a fekete páncélos óriás.

– A hajtóvadászat ura.

A barlang végéből halk horkolás hallatszott, miközben Liana közelebb húzódott a tűzhöz. Caim kivette a fenőkövet az átalvetőjéből, és dolgozni kezdett a pengéken. A kövön surranó acél hangja úgy hatott rá, akár egy korty hűvös bor, és feloldotta a vállába és a nyakába állt görcsöket. A fenés ritmusa békés révületbe ringatta, ahol semmi más nem létezett, csak ő, a pengék és a mennyezeten táncoló árnyak. Álom még sokáig nem fog a szemére jönni, de rengetegszer indult már munkára az alvás üdvözítő segítsége nélkül. Amire csak szüksége lehetett, itt mindene megvolt neki.

Kő, acél és árnyak.

TIZENHARMADIK
FEJEZET

aim arca megrándult, ahogy fagyos tűhegyek hatoltak arca pórusaiba. Lélegzetét visszatartva hóval átdörgölte a homlokát, végig az arcát, majd – óvatosan – gyulladt füle környékét. A kezében lehámlott vardarabok maradtak, de friss vért nem látott. Elégedetten beledörzsölte a kezét a hóba, és felvette a reggelije gyanánt szolgáló húskenyeret.

Már elfeledte, menyire nyugalmas tud lenni az erdő. A hófedte dombtetők mögül előbukkanó nap az arany és narancsvörös árnyalataiban fürdette a lent elterülő völgyet. Fehér páraujjak hatoltak át lomhán a fák szőnyegén. Madarak csicseregtek, és apró lények szaladgáltak a bozótosban. Az elmúlt éjjel sokkal messzebbre elgyalogoltak, mint gondolta volna, legalább négy-öt mérföldet haladtak, javarészt nehéz terepen. Északon magas hegycsúcsok meredeztek az ég felé, ameddig csak ellátott. Azok mögött kezdődött az Áthatolhatatlan Rengeteg, ami egészen a Drakstag-hegységig elnyúlt. Amikor Caim még kisgyerek volt, Kas sokat mesélt neki arról, hogyan keltek át Caim apjával azokon a hegyeken, hogy beutazzák a mögötte elterülő tiltott pusztaságot. Bolondok hadjárataként emlegette. Caim gyermekkori emlékei közül ez úgy ragyogott elő, akár egy csiszolt ékkő.

Lepillantott Vassili nyitott naplójára, de lerakta, miután háromszor hiába olvasta végig ugyanazt a bekezdést. Nem tudott összpontosítani. A gondolatai egyre visszakanyarodtak a tisztáson lefolytatott előző esti küzdelemre, a fekete páncélos harcosra. Keegan a Szörnyetegnek nevezte őt. Vajon mire utalhat ez?

Nem tudta, és fogalma sem volt róla, hogy most mihez kezdjen. Legalább Keegan nem próbálta meg álmában ledöfni. Ennek nyilvánvalóan jelentősége volt. De ő meg húga valószínűleg jobban járnának, ha nélküle folytatnák az útjukat. Egészen addig, amíg bele nem futnak egy újabb csapat vademberbe.

Bőr cipőtalpak surrogását hallotta meg maga mögött a földön, amikor Keegan előlépett a barlangból. A kabátja sarkait húzogató ifjú most még elhanyagoltabbnak tűnt, mint előző este, Caim végigsimította borostás állát, és megállapította, hogy ez valószínűleg ugyanúgy elmondható róla. Eltette a naplót.

– El kell jutnom Morrowglenbe. Kifizetem, amilyen árat tisztességesnek tartasz ezért.

Keegan mögéje sétált, és lerúgott egy követ a szirtfal mellett felgyűlt kavicshalomból.

– Szerintem még Ramonnál van a pénzed.

Caim nem említette az álzsebbe elrejtett érméket, amire az erdei emberek nem találtak rá.

– Nem számít – mondta az ifjú. – Liovardig elkísérhetünk. Onnantól magadnak kell boldogulnod.

Ennél jobb ajánlatra Caim nem számíthatott.

– Ez megfelel.

– Szerintem a herceg emberei mostanra felhagytak a kereséssel, mindenesetre előbb észak felé indulunk, és csak pár mérföld után fordulunk keletnek. A biztonság kedvéért.

Keegan hátrafordult a barlang felé.

– Gyere, Li! Befagy az ülepünk.

A lány kijött, s gyors pillantást vetett Caim felé, mielőtt a keskeny sziklapárkányon megindult a bátyja után. Caim felkapta a batyuit, és utánuk eredt. Liana könnyed léptekkel haladt. Arca frissen mosottnak tűnt, haját kendővel kötötte fel.

Caim zekéje összevarrt ujjára csapott. A karja még mindig fájt egy kicsit, de már nem annyira, mint előző este.

– Köszönöm. Olyan, mintha új lenne.

– Rengeteg harcba belekeveredsz.

Nem kérdés volt, ezért Caim nem is felelt. Liana hátrapillantott, tekintete Caim arcán állapodott meg.

– Az mitől származik? Nem úgy néz ki, mintha az is medveharapás lenne.

Caim az arcához érintette a kezét, és felidézte a sebet és a fekete pengét, amely ejtette.

– Egy csetepatéból. Régről.

– Remélem, te kerültél ki győztesen.

– Még lélegzem.

– Szóval gondjaid akadnak a nőkkel. – Liana rámosolygott. – És rengeteg a sebhelyed. Ezeknek van közük egymáshoz?

– Némelyiknek.

– Mivel foglalkoztál odalent, délen? Hadd találjam ki! Nem cipész voltál.

– Nem – válaszolta Caim. – Inkább… takarítottam.

Liana felkacagott.

– Hogy mi? Cselédlányként dolgoztál?

Keegan hátrapillantott a válla felett.

– Bérgyilkos, Liana. Pénzért öl embereket.

A lány Caimra nézett, tekintetéből eltűnt minden jókedv. Caim kivárt. Már annyiszor megtörtént ez vele, hogy szinte természetesnek vette. Megismerkedett valakivel, akiről úgy látta, hogy élvezi a társaságát. Aztán kiderült, mivel keresi a kenyerét, és rögtön megváltozott a hozzáállásuk. Zefi egyike volt azon keveseknek, akik elfogadták olyannak, amilyen, a hibáival együtt, és még vele sem ment könnyen.

Liana megszaporázta a lépteit, hogy beérje a bátyját. Caim teleszívta a tüdejét a friss erdei levegővel, aztán kiengedte. Nem számított, hogy mit gondolnak róla. Nemsokára szétválnak útjaik, és mindenki visszatérhet a saját megszokott életéhez.

Keegan elvezette őket egy hegynyereghez. Noha helyenként meredeken lejtett, nem volt nehéz leereszkedni rajta. Keegan és Liana időnként valamit odasúgtak egymásnak, de Caim nem különösebben figyelt, amíg lassanként egyre hevesebbé nem vált a hangnemük. A társalgás csakhamar sziszegő szóváltássá fajult. Caim nem tudta kivenni, miről beszélgetnek, csupán a saját és Liovard nevét, meg valami várkastélyt halott emlegetni. A testvérek kisvártatva abbahagyták a vitát, és az útra koncentráltak. Észak felé az erdő egyre gyérült, és jó tempóban haladtak a szűk völgyben. Nem sokkal délidő után értek le az aljára, és két magas fenyőfa koronája alatt letelepedtek enni. Az ebédhez ki-ki a magával hozott elemózsiából adott hozzá, ami nem volt valami sok. Caim két kétszersült cipót vett elő és a szárított hús maradékát. Liana vizet és két marokra való erdei szamócát hozott. Keegan hanyatt fekve bámulta az eget.

Miután lenyelte az utolsó falatot, Caim megkérdezte:

– Milyen messze van innen Liovard?

Keegan rá sem nézett.

Liana egy pillantást vetett előbb az egyikre, majd a másikra.

– Félnapi járóföld. Amint kiértünk az erdőből, látni fogod a falait.

Amikor Caim felállt, már alig sántított. Behajlította beteg karját, és beléhasított a fájdalom. Még mindig sajgott; jobban, mint azelőtt. Amikor a városba érnek, keres egy felcsert.

Liana szintén felegyenesedett, Keegan viszont kelletlenül tápászkodott fel. Ám amint talpra állt, a fiatalember tempósan megindult, ezúttal északkelet felé. Miután Keegan az élre állt, Caim ismét Liana oldalán találta magát.

– Sajnálom, ami történt – szólalt meg a lány. – Nem akartam kíváncsiskodni. Semmi közöm ahhoz, hogy mivel foglalkozol. Megmentetted a bátyám életét és az enyémet is. Ő talán túlságosan tompa eszű ahhoz, hogy megköszönje neked, de én nem.

– Semmiség. – Hirtelen Caim eszébe ötlött valami. – Vannak ilyen messze is települések?

– Néhány rönkfa tábor. Más nem nagyon.

– Egyetlen falu sincs?

A lány tekintete elkomorodott, és leszegte az állát.

– Már nincsenek. Rengeteget háborúskodtak errefelé. Apa szerint az egész országban elterjedt a viszálykodás. A legtöbben elköltöztek innen, másokat elhajtottak. Keegan ezért csatlakozott…

– Hallgass, Li! – szólt hátra Keegan.

Liana közelebb hajolt Caimhoz.

– Nem szereti, ha bárki beszél erről, de a férfiak szinte mind eltűntek. Azok, akik nem álltak be a herceg hadseregébe, előbb-utóbb egy kötél végén himbálózva találják magukat.

Caimnak eszébe jutott a tisztáson lezajlott összecsapás. Úgy hitte, hogy a katonák őt akarják elfogni, ám ha az erdei emberekért jöttek… akkor ő egyszerűen továbbállhatna. Semmi sem tartotta itt. A Szörnyeteget kivéve.

– Jól hallottam, hogy egy várkastélyt emlegettetek? – érdeklődött Caim. – Ramon és az emberei ott rejtőzködnek?

Liana már bólintott volna, amikor Keegan megtorpant és megperdült.

– Az istenek szerelmére, Li! Hiszen semmit sem tudunk róla. Az is lehet, hogy…

– Kém – fejezte be helyette Caim a mondatot. – Tudom, de tegyük fel, hogy mégsem. Tegyük fel, hogy pontosan az vagyok, akinek mondtam magam, amikor az édesapáddal beszéltem: egyszerű utazó, aki az egykori otthonát keresi.

– Nem számít. Idegen vagy. Nem ismerünk, és nem bízunk benned.

Keegan haragos pillantást vetett a húgára, mielőtt újra nekivágott az útnak. Liana utánaszaladt. Miközben figyelte őket, Keegan sokat nőtt Caim szemében. A fiú ifjú volt és még nem sokat ismert meg a világból, de keményebbnek bizonyult, mint amilyennek tűnt. Ha megéri a felnőttkort, akár nevet is szerezhet magának, de Caim nem úgy látta, hogy ennek sok esélye lenne.

Persze egykor régen róla is elmondhatták volna ugyanezt.

A börtön épülete előtt strázsáló őrök vigyázzba vágták magukat, amikor Sybelle kilépett az árnykapun. Az ég lassanként besötétedett, ahogy a nap korongja a szemhatár alá bukott. Ez volt a kedvenc napszaka, amikor a fény behódolt a megállíthatatlanul előrenyomuló homálynak.

Hópárducbundáját még jobban magára húzva kisietett az őrök mellett a börtön vaskapuján. A vaskos épület leginkább egy kis ablakokkal lyuggatott gigantikus kőtömbre emlékeztetett. A kapu mögötti terem pedig inkább egy erőd őrtornyára, mintsem folyosóra hasonlított. Ez tűnt a régi nimeai építészet megszokott kialakítási módjának. Bármennyire hiányzott belőle az esztétikai vonzerő, Sybelle csodálta a megoldás hatékonyságát. A bejárat mögött hosszú folyosó húzódott, két oldalt ajtók sorával. Az egyik közeli ajtó kinyílt, és olajozott fekete hajú, egyenruhás férfi lépett ki rajta. Úrnője elébe sietett, hogy üdvözölje.

– Lady Sybelle, megtiszteltetés számomra, hogy fogadhatom. Lormew börtönparancsnok vagyok.

A gusztustalanság határáig behízelgő hangnemben beszélt, mégis volt valami a férfiban, ami felkeltette Sybelle érdeklődését. Ha lett volna ideje, könnyen kísértést érezhetett volna rá, hogy elmenjen hozzá, bárhol lakott is ebben a bűzhödt odúban. Odanyújtotta a bal kezét, amit a férfi megfogott és megcsókolt.

– Holnapig nem számítottunk az érkezésére – folytatta –, de minden mást félretettem, hogy magam segédkezhessek az ittléte idején.

– Vigyél a fogolyhoz!

A börtönparancsnok intett a fejével, és végigvezette vendégét a folyosón. Az övére akasztva nagy fémkulcsok csörögtek. A cellákból az elkeseredettség légköre áradt és simogatta Sybellét, akár egy meleg olajfürdő. Különös élvezetét lelte benne. Már napok óta rettenetes hangulat telepedett rá. Az elmúlt éjjel, miután végighallgatta hitvese kifakadását, Erric kikelt az ágyukból, és érdekesebb vad után indult. Sybelle pontosan ismerte az okát, miért nem tud uralkodni az érzelmein; Soloroth nem tért haza, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy kapcsolatba lépjen vele. Vajon rátalált már a sarjra? A bizonytalanság okozta ingerültség mardosta a zsigereit.

A felügyelő felvezette őt a folyosó végéről nyíló lépcsőn. Több emelet mellett elhaladtak, ahonnan nyögés és jajveszékelés hallatszott ki a zárt ajtók mögül. Aztán megállt a börtön hatodik, legmagasabb szintjén, ahol kitárt egy ajtót Sybelle előtt. Sybelle belépett a cellákkal szegélyezett folyosóra. Bronzfejű botokkal felfegyverzett őrök sétáltak fel és alá az átjáróban. Az egyikük felfigyelt az érkezésükre, és odasietett hozzájuk.

– A foglyot átvitték a vallatókamrába, ahogy parancsolta, uram.

A börtönparancsnok behízelgő mosolyával Sybelle felé fordult.

– Erre tessék, hölgyem!

Sybelle egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi felajánlja neki a karját, és eltűnődött, vajon elfogadta volna-e, vagy letépte volna a csontjáról a húst a szemtelensége miatt. A börtönparancsnok azonban nem nyújtotta felé a kezét, és tempósan lépkedett a folyosón, akár egy türelmetlen kölyökkutya. Talán épp annyira várta már ezt a találkozást, mint ő.

A vallatókamra egy nehéz ajtó mögött helyezkedett el a csarnok végében. A sarkokban égő szénnel teli vasüstök álltak, amitől a helyiség túl világossá vált ahhoz képest, ami az ő ízlésének megfelelt volna. Sybelle egy mozdulatot tett a kezével, és ragyogásuk alábbhagyott. Két rideg őr strázsált a hátsó falnál, amelyen különféle fémeszközök függtek: korbácsok, kalapácsok, fogók, horgok, vékony vasrudak és effélék. Sybelle megborzongott a látványtól.

Lormew börtönparancsnok kinyújtott kezével mutatott előre:

– A foglya.

A férfi a mennyezetbe csavart két hatalmas kampóról csüngött le tehetetlenül. Csupasz felsőtesttel, fején csuklyával, a csuklójánál fogva lógatták fel, miután hátracsavarták erős karjait. Két válla feldagadt és kifeszült a rájuk nehezedő súlytól. A testén mindenfelé égések és felhasított sebek. Sybelle elmosolyodott a láttán. Az élvezet hulláma erőteljesebbnek hatott, mint a testi gyönyör.

Odasétált a fogolyhoz, és végighúzta az ujját a bordáin, és érezte, hogy a bőre a vértől és verejtéktől csatakos. A férfi mellkasa kitágult, amikor mély lélegzetet vett, majd elnyújtva, lassan eresztette ki a levegőt. Ki mérten és szabályosan lélegzett, nem úgy, mint egy elítélt, hanem olyasvalakiként, aki tudja, mi vár rá.

– Hagyjatok magamra! – adta ki az utasítást Sybelle.

Lormew börtönparancsnok megköszörülte a torkát.

– Úrnőm, a biztonsága érdekében nem szabadna…

– Azonnal!

Parancsnokuk pillantására az őrök kicsörtettek a teremből. Lormew szintén velük tartott. Sybelle kivárt egy keveset – ötven vagy több szívverésnyi időt –, mielőtt lehúzta a zsákot a férfi fejéről. Amíg a fogoly pislogott, ő a vonásait tanulmányozta. A férfit nemrégiben megverték, az ütlegeléstől feldagadt a szeme. Ajka, mely férfiéhoz képest vastagnak hatott, több helyen felszakadt. A bal fülétől vércsík futott le a nyakán. Mégis, a zúzódások és vágások mögött ugyanolyan erősnek tűnt, mint foglyul ejtésének éjszakáján. Mint egy bivaly. Aztán ráemelte a tekintetét, Sybelle pedig intelligenciát olvasott ki az égkék szemekből.

– A nevem Sybelle. Remélem, hogy a börtönparancsnok és az emberei nem bántak túl durván veled.

Mivel a férfi nem felelt, Sybelle felé nyúlt és elkapta az állát. Szúrós borosta kaparta a tenyerét. Izmok és inak kötegeit tapintotta ki, ahogy a férfi összeszorította az állkapcsát. Sybelle végighúzta az ujjait a nyakán, egészen a válláig. A test feszesnek és forrónak hatott a keze alatt. Az ujjbegyét lassan továbbhúzta a férfi szíve fölé tetovált kék körökre.

– De tudnom kell, hol rejtőzködnek a bajtársaid – jelentette ki Sybelle. – Áruld el nekem, és gyors halállal jutalmazlak érte!

Természetesen hazudott. Az utolsó cseppig ki akarta élvezni a férfi fájdalmát, mielőtt hagyja, hogy kilehelje a lelkét. A fogoly egyenesen maga elé meredt, mintha elengedné a füle mellett a hozzá intézett szavakat. Sybelle a homlokát ráncolta. Sok mindent elviselt, de ha semmibe vették, az teljesen feldühítette. A férfi mellkasát díszítő körök csúfondárosan hergelték. Az elméjével úgy irányította az árnyakat, hogy az energiájuktól vörösen felizzanak az ujjai. Figyelmeztetés nélkül a férfi testébe nyomta a kezét. Az égő bőr mámorító illatával együtt tekergőző füst szállt fel. A fogoly nyögött és reszketett, ahogy Sybelle a körmével végigszántotta a mellkasát és a mellbimbóit. A tűrhetetlen tetoválás eltűnt a szivárgó sebhelyek alatt. Amikor Sybelle elvette a kezét, a férfi összecsuklott, amennyire a kötelékei engedték. Sybelle a fülét hegyezte, hátha felnyög, vagy legalább felsóhajt, és valami jelét adja annak, hogy felkeltette a figyelmét, de csalódnia kellett.

A másik tenyerébe fogta a férfi állát.

– Tudod, mi vagyok, ugye?

A férfi tekintete Sybelle arcába mélyedt.

– Igen, látom, tudod, Caedman Du’Ormik. Nem érdekelsz, és az sem érdekel, miért harcoltok. Mindössze arra vagyok kíváncsi, hol találom a fajtádbelieket. Áruld el, amit tudni akarok, és ennek…

Körmével végigkaparta a férfi arcát. A szíjak, amelyekkel megkötözték, megremegtek, ahogy megpróbált kiszabadulni, de kitartottak a kötelékek.

– …véget vetek – fejezte be a mondatot Sybelle.

A fogoly rámordult, véres nyál csorgott végig felhasadt ajkán, de nem szólalt meg még akkor sem, amikor Sybelle újra meg újra pofonvágta, a vére pedig minden ütéstől szanaszét fröcsögött. Amikor a nő abbahagyta, keble pihegve járt fel-le; a tenyere bizsergett, a fogolyról pedig a kínszenvedés édes gyöngyei peregtek.

Sybelle megnyalta az ujját, és a férfit vizsgálgatta. Használhatná a falon sorakozó eszközöket, de ezzel csak az idejét vesztegetné. A férfi eltökélte, hogy haláláig kitart. A saját szemében a többség javáért hozott áldozatot, hogy megóvja a bajtársait. Mindez idegen volt az ő elveitől, de értette, hogyan működik. Ha az idő nem számítana, örömmel megtörné a férfit a puszta szórakozás kedvéért, de ura szavai állandóan ott motoszkáltak a fejében. A kudarc a halálát jelentette, ő pedig jóval e föld meghódítása után is élni akart még.

Sybelle közelebb hajolt, és két oldalról megragadta a fogoly fejét. A férfi megpróbálta kitépni magát a szorításból, de Sybelle teljesen megnyitotta magát az árnyak előtt. Erejük végigáramlott a kezén, és úgy tarthatta a férfit, akár egy magatehetetlen csecsemőt. Lassan felemelte Caedman fejét, és kényszerítette, hogy rá nézzen. A férfi tomboló dühe apró rezdülésekként áradt át rá. Nem tudta megállni, hogy felnevessen. Már túljutottak a játszadozáson. Sybelle megpróbálkozott a gyengédséggel. Most kiszedi belőle, amire szüksége van.

A sötétség szalagjai bomlottak elő a férfi szájából, és hatoltak vissza belé. Caedman megpróbálta kirántani magát a szorításából, de Sybelle szilárdan fogta, míg a varázslat kifejtette a hatását. Csupán egyetlen pillanatba telt. Aztán a férfi lehanyatlott a kötelékeiben. Mellkasa ütemesen fel és le járt, mintha aludna. Sybelle felhúzta lehunyt szemhéját. A pupillák megszokott méretük kétszeresére tágultak.

Sybelle ellépett a férfitól. A fogoly tekintete követte. Most már az övé volt. Az árny ereje belészivárgott, és erőszakkal vette el, amit önszántából nem adott ki.

– Akkor tehát – szólalt meg Sybelle. – Mondj el mindent!

TIZENNEGYEDIK
FEJEZET

eegan áthajolt a szekér oldaldeszkáján, amikor átmentek a hídon. Miközben nyálcseppek hullottak le az alatta hömpölygő Ascander-folyóba, eszébe jutott, miért utál annyira hátul utazni.

Hármójuk – ő, Liana és az idegen – a shiremani úttól nem messze értek ki az erdőből. Véletlen szerencséjüknek köszönhetően egy téli búzát szállító gazda épp arra járt, és fel tudta venni őket. Bármennyire utálta, szekéren gyorsabb, mint gyalogszerrel, ráadásul kevésbé gyanús. Az aggasztotta, hogyan fognak bejutni a városba. A főkaput pirkadatkor bezárják; ha valaki ez után kért bebocsátást, egy kisebb mellékkapun kellett átmennie, ahol alaposabb vizsgálatra lehetett számítani.

Felnyögve hátradőlt, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni. A kocsi platójának túloldalán Caim dőlt neki a háttámlának, lábát kinyújtotta a vékák között, és éppoly mozdulatlannak tűnt, akár a Szabadság út szobrai. Sosem betegszik meg vagy fárad el. Abból ítélve, ahogy elbánt Ramonnal, aztán az északival, bizonyára varázsló lehet. De vajon mit akarhat?

Keegan sehogy sem tudta kiverni a fejéből, amit a fogadóban, majd az erdőben látott. Természetellenesnek tűnt, ahogyan a sötétség engedelmeskedett ennek az idegennek. Mintha a saját fajtájukra ismertek volna benne.

Caim a kabátjába nyúlt, hogy megmasszírozza a derekát. Szóval mégiscsak ember. Keegan épp elmosolyodott volna, de ekkor Caim odanézett felé. A dermesztően élettelen tekintet egyetlen pillantásától újra felfordult a fiú gyomra. Örülni fog, amikor végre megszabadul ettől ez embertől. Meg kell találnia a barátait, azokat, akik életben maradtak közülük. Még mindig maga elé tudta idézni a harci kiáltásokat és a sikolyokat, melyek az aldercairni mészárlásra emlékeztették őt. Ő ismét csak elmenekült, míg mások meghaltak. A szégyen belülről mardosta a mellkasát.

A szekér lelassított, miután a gazda – Henrick? Heddick? – csettintett a nyelvével, és megrántotta a gyeplőt. Keegan a nyakát nyújtogatta. A város magas szürke falai takarták el a látóhatárt. Tompa horkantás hallatszott a kocsis ülés felől. Amikor Keegan felnézett, Lianát pillantotta meg, aki mindkét kezét a szája elé kapta, szeme kikerekedett. Szemével követte az út mellett felállított póznákra meredő tekintetét. Gyomra összeszorult a karókhoz láncolt elszenesedett emberi maradványok láttán, és ahogy megérezte az égett hús émelyítő szagát. Az orrához emelte a zekéje ujját, és igyekezett kivenni az alakokat, miközben a szekér elhaladt a borzalmas látvány mellett, de a holttestekből alig látszott több elfeketedett, arctalan és hajatlan tufánál. Hízott varjak károgtak, miközben a megsütött testekből lakmároztak.

– Miféle bűnt követtek el? – kérdezte Caim.

A gazda kiköpött a kocsi oldala felett.

– Errefelé semmit sem kell elkövetned azért, hogy egy karóhoz kötözzenek, fiam. Néhanapján már annyi is elegendő hozzá, hogy levegőt veszel.

Keegan egyetértőn bólintott, örült a kibúvónak, hogy félrefordulhat.

– Igaza van. Rendszeresen végeznek ki embereket Liovardban, mindenféle ürüggyel. A herceget nem érdekli, feltéve, hogy teli a kincstára. Mindenesetre valószínűleg papok lehettek.

– A hercegnek gondjai akadtak az egyházzal?

– Miért? Csak nem te is a napimádók közé tartozol, aki azért jött, hogy civilizáljon minket, barbárokat?

Liana lepisszegte. Keegan szóra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Nem volt kedve vitatkozni. Csak vissza akart jutni a nagybátyja lakába. Caim megint a semmibe meredt. Egy pillanattal később felhorkant. Keegan odapillantott, de magyarázatot nem kapott. Furcsa egy ember.

A kocsi egy rövid sor végére állt. Előttük a katonák átkutattak egy szénásszekeret, még a bálákba is beledöfték a lándzsáikat. Keegan nyelt egyet, és Caimra nézett. Rajta természetesen nem látszott, hogy aggódna.

Amikor rájuk került a sor, a katonák mindegyiküket leszállították a szekérről. A rangidős, egy kövér káplár, akinek az uniformisa mellrészét barna foltok csúfították, megparancsolta nekik, hogy emeljék fel a kezüket, amíg feltápászkodott törékenynek tetsző székéről, ami úgy reszketett hatalmas teste alatt, mintha bármelyik pillanatban összerogyhatna. Keegan már arra készült, hogy elszalad, ahogy a lelepleződéstől való félelem átjárta a végtagjait. Caim és Liana viszont gondolkodás nélkül a magasba tartotta a karját. Míg egypár katona megmotozta őket, mások a gazda terményébe túrtak bele, a procedúrát mindvégig az ülepét vakargatva figyelő káplár gyanakvó tekintetétől kísérve. Az egyik katona odalépett Keeganhez.

– Emeld fel a kezed!

Keegan körbepillantott. Nem látott íjászokat a falakon, és biztosra vette, hogy könnyedén elfuthat a súlyos páncélt viselő, hájas szemétládák elől, de odabent többen várták őt. Erőt vett a dühén, és a feje fölé emelte a karját.

A katona végigtapogatta az oldalát, a hátát, körbe az övét, és végigmotozta a lábát. Megtalálta és felemelte a bal csizmába rejtett kést.

A káplár a fegyverét mustrálta.

– Az ott mire kell?

– Evéshez, nagyuram.

A káplár összevont szemöldökkel meredt rá, olyan szigorúan, hogy Keegan már azt kezdte fontolgatni, hogy eliszkol. Aztán a kövér férfi a lába elé köpött.

– Vigyázz a nyelvedre, fiú! Nehogy megszabadítsanak tőle!

Keegan bólintott és igyekezett rémültnek tűnni, amihez nem kellett nagyon színészkednie. Addigra Caimot, Lianát és a gazdát is végigmotozták, és semmit sem találtak náluk. Az őrök biccentésére visszamásztak a szekérre. A káplár ráhunyorított Keeganre, aztán elengedte, hogy csatlakozzon a többiekhez. Ahogy odébb gördült a kocsi, a katona, aki elkobozta tőle a kést, visszadobta neki a fegyvert.

– Bejött! – suttogta Liana, amint átértek a kapun.

Keegan visszacsúsztatta a kést a csizmájába.

– Naná. Ostobák, mint a szamarak.

– Ezért rondítottad össze kis híján a nadrágodat? – kérdezte Caim. Aztán Keegan észrevette a szája sarkában bujkáló mosolyt.

– Dögölj meg!

A szekér lefékezett és megállt az út két oldalát áthidaló, magas kődiadalív alatt. Keegan nem szívesen nézett fel az építményre, melyet a nimeaiak emeltek valamilyen nagy csata emlékére, amit még az édesapja idejében vívtak odafönt, északon. Kicsinek érezte magát mellette, amivel egyébként is naponta meg kellett küzdenie. Mindenki leszállt a kocsiról. Caim megszorította a gazda kezét, és néhány pénzérme cserélt gazdát. Keegan ezüstöt látott megcsillanni, és abban reménykedett, hogy tévedett. Egy ezüst többet ért, mint amennyit a férfi egy egész hónap alatt valószínűleg megkeresett. Ettől gyanút foghatna, de Caim láthatólag nem nyugtalankodott emiatt, amikor letérdelt a kocsi mellé, és előhúzott több tárgyat is, többek között a fegyvereit és a magával cipelt titokzatos csomagokat. A katonák a közelében sem jártak, hogy megtalálják a szekér platója alá rejtett készletet. Keegan eltűnődött, vajon mit tett volna Caim, ha rálelnek a fegyvereire. Alighanem valami igencsak kellemetlent.

Keegan átvette a kardját, a köpönyege alá dugta, aztán könyökön ragadta Lianát.

– Sok szerencsét! – búcsúzott el egy biccentéssel.

Caim viszonozta a gesztust, miközben a vállára csúsztatta a hosszú csomagokat és a zsákját. Olyannak nézett ki, akár bármelyik közönséges utazó, eltekintve az arcán végigfutó ronda sebhelyektől. És a tekintetétől.

– Várj! – Liana kitépte a karját az öccse kezéből. – Nem hagyhatjuk csak úgy magára az utcán, Keegan.

– El kell jutnunk valahová, Li. Ahogy Caimnak is.

– Hol fog megszállni? Senkit sem ismer itt.

– Majd találok egy helyet, ahol elalhatok – válaszolta Caim.

– Nem – jelentette ki Liana. – Velünk tarthatsz. Biztosra veszem, hogy a nagybátyánk megengedi, hogy pár napig velünk maradj, legalább addig, amíg talpra állsz. És nem szabadna útra kelned addig, amíg teljesen meg nem gyógyulsz.

– Li!

Keegan körbepillantott. A járókelők nem különösebben figyeltek rájuk, de a herceg kémei úgy hemzsegtek Liovard utcáin, akár a bolhák egy kutya bundájában. A nővére bajba fogja sodorni azzal, hogy képtelen tartani a száját. A karókhoz kötözött, szénné égett testekre gondolt.

Szerencséjére Caim a fejét csóválta.

– Mennem kell. Ti ketten vigyázzatok magatokra!

Keegan felmordult. Ők vigyázzanak magukra? Jobban ismerte ezt a várost, mint bármely idegen. Varázsló vagy sem, Caimnak lett volna szüksége rá, hogy a hátán is szeme legyen.

Liana előrenyúlt, hogy Caim karjára tegye a kezét.

– Ha meggondolnád magad, a műhelyt a déli kerületben találod. A Forgókereszt közben. Kalapácsot és két szeget keress a cégéren.

Caim bólintott.

– Isten veletek!

Keegan megindult. Átkozottul hideg volt az ácsorgáshoz. Ha a nővére nem akar vele menni, az az ő gondja. Megérdemelné, hogy eltévedjen.

A sarokhoz ért, ahol a déli kerület felé kellett fordulnia, és hátranézett. Liana még mindig Caimmal beszélgetett. Aztán látta, hogy a külhoni bérgyilkos nemet int. Liana megfordult, és otthagyta.

Amikor beérte őt, Keegan megkérdezte:

– Ez meg mi volt?

Húga nem nézett a szemébe.

– Semmi. Fázom. Menjünk!

Keegan feljebb rántotta a köpönyegét a nyakán, és megindult a nagybátyja üzlete felé. Bármin ment is át Liana, csak saját magának köszönhette. Mégis, mit gondolt, amikor utánament az erdőbe, most pedig jószerével könyörgött Caimnak, hogy tartson velük? A lánynak elment az esze. És most az ő nyakán maradt, legalábbis addig, amíg ki nem ókumlálja, hogyan juttassa haza.

Keegan sóhajtozva igyekezett előre az utcákon. Úgy tűnt, sosem fogynak el a feladatok. Ugyanakkor örült, hogy újra Liovardban lehet. Habár egy isten háta mögötti kis helyen nevelkedett, élvezte a város légkörét. A forgalmas utcákat, a korhadó zsúp helyett fekete fazsindelyekkel fedett magas épületeket, a mellette elhaladó járókelők energiáját. Ha majd megszabadultak a hercegtől és a társaságától, itt szeretett volna letelepedni. Lehetne egy söntése, vagy akár egy istállója is. Jól értett az állatokhoz.

Hátrapillantott Lianára, aki pár lépéssel mögötte bandukolt a gondolataiba merülve. Ahogy már megszokhatta tőle. A lány sosem álmodott, legalábbis semmi olyat, amiről mesélt volna neki. A húgánál unalmasabb embert nem ismert, legfeljebb az apjukat. Mintha ugyanabból a fából faragták volna mindkettőt.

Amikor kikerült egy bűzös barna tócsát, Keegan tekintete a város keleti részére tévedt, ahol a börtönépület állt. Innen, a folyópartról nem láthatta, de eltűnődött, vajon Caedman hogyan bírhatja a megpróbáltatásokat, ha egyáltalán él még. Ismét erőt vett rajta a bűntudat. A múlton nem változtathatott, ám talán jóváteheti azt.

Keegan körülnézett, hogy keressen egy ételárust, hátha sikerül elfelednie a lelkifurdalást, és felfigyelt egy csapat férfira, akik az előttük nyíló utcában nyomultak előre. Vasvértezetet viseltek, és fegyverrel a kezükben indultak a háborúba. Szabad katonák. Ránézésre külhoniaknak tűntek, hveklandiaknak vagy warmondiaknak. Nem érdekes melyik; jóra nem lehetett számítani.

– Gyere már, Li!

Befordult egy sikátorba, hogy elkerülje a fegyvereseket.

– Jövök – felelte a lány.

Caim figyelte a távozó Lianát. A lány csak segíteni akart, de neki el kellett szakadnia tőlük. És úgy látta, Keegan tudja, hova megy.

A másik irányba fordult, és végignézett az utcán. Orvost kell találnia, aztán egy helyet, ahol megmelegedhet, és tisztességes ételt ehet. Amikor továbbindult, megnyugvással állapította meg, hogy lassan szürkülni kezd; így zavartalanabbul járhat-kelhet. Elhaladt egy csoport vastag gyapjúkabátos és kucsmás férfi mellett – napszámosok lehettek, akik a kedvenc italmérésükbe tartottak és úgy döntött, hogy követi őket.

A város másmilyennek tűnt, mint amire Caim emlékezett; az emlékeiben hatalmasként és félelmetesként maradt meg, a valóság azonban csalódást okozott neki. Othir egészben lenyelhette volna Liovardot, és még jó pár fogásra maradt volna hely. Az építészete az északi és a déli stílusok furcsa keverékének hatott. A város alaprajza egy kerék kétharmadához hasonlított, a fennmaradó részt pedig egy folyó határolta dombocska töltötte ki. A sziklatetőn állt a fellegvár, a kőerődítmény, amely körül minden más eltörpült. Emlékezett rá, milyennek látta gyermekkorában. Körkörös falai és szögletes tornyai akkoriban roppant távolinak tűntek, akár a hold vagy egy másik világ, amit képtelenség lenne elérni. A domboldalon és a környező földeken kisebb, vörös és szürke kőből emelt épületek álltak összevissza hányva, közöttük itt-ott faházak és műhelyek. Összességében a városból a régmúlt dicsősége áradt, amit az egykori nimeai császároknak köszönhetett. Azzal az ellenszenvvel összevetve, amit Keegan nemzetsége oltott belé, immár elgondolkoztatónak találta a helyet.

A bódék és boltok közül, amelyek mellett elhaladt, sok már lehúzta a rolót, vagy bezárni készült éjszakára. Kevés ablakon szűrődött ki fény, és amelyiken mégis, azt is vastag spaletták fedték. Még a város zajai is tompábbnak hatottak. Egy furcsa bódé még nyitva állt. Három idős, fejükön különféle színű anyagokból összevarrt kendőt és keszkenőt viselő asszony állt egy kék ponyvatető alatt, és kántált kicsiny fémdobok ütemére. Caim emlékezett valamennyire azokból a szertartásokból, amelyeket az ezeken az utcákon eltöltött hónapok alatt látott. A kántálással a gonosz szellemeket igyekeztek elűzni, vagy a jó szerencsét kellett odacsalogatniuk. Miközben Caim figyelte őket, egy férfi egyszerű, festetlen köpönyegben behúzódott a ponyvatető alá, és egy rézgarast adott az asszonyoknak. Aztán leült, míg a nők neki játszottak és kántáltak. Caim továbbindult.

Miközben az utcákat rótta, a város illatai töltötték meg a tüdejét. Hiányoztak már neki, ahogy az is, hogy szilárd kövezetet erezzen a lába alatt, és hogy magas falak vegyék körül. Élvezni fogja, hogy ismét ágyon alhat a föld helyett, de egyelőre nem is gondolhatott alvásra. A városban valamiféle rejtett áramlást érzett, amióta beléptek a kapun. A délen eltöltött időből ismerte ezt, a rettenet érzetét. Alig észrevehetően folyton ott motoszkált a fejében.

Caim áthaladt egy nyitott piacon, ahol a göröngyös macskaköveket széles tömbök váltották fel, amelyekbe csatornákat vágott a számtalan arra járó kocsi kereke, aztán megállt két utca kereszteződésénél. A túlsó sarkon széttört téglák halma állt érintetlen hótakaróval fedve. A ház romjai alól szétégett gerendák és megtekeredett vasrudak végei meredtek ki. Caim végigpillantott az utcán, de ameddig ellátott, ez volt az egyetlen épület, ami így összedőlt és megmaradt a romjaiban. Átment az út túloldalára, hogy alaposabban szemügyre vegye. Szilánkosra tört deszkadarabok lógtak a kapu vasairól. Apró kődarabok borították a földet. Belerúgott az egyikbe, de kiderült, hogy nem kő, hanem poros, sárga színű festettüveg-szilánk. Még egy pillantást vetett az épület egészére, és a képzeletével próbálta kitölteni a hézagokat.

Alaposan megvizsgálta az építményt, ahogy elsétált mellette. Mostanra annyira hozzászokott, hogy a templomok és a szent terek érinthetetlenek, hogy az egyik romjainak látványa egészen felkavaróan hatott, mintha egy nyitott sírra bukkant volna az utca közepén. Borbélyok vagy gyógyászok boltjainak nyomát sem látta, megpillantotta viszont egy csapszék ragyogó fényeit. Miután eldöntötte, hogy egyelőre megelégszik egy kiadós alvással, benyitott a kapun. Leválasztott söntés helyett az egész egybenyitott helyiséget hosszú asztalok és padok töltötték meg. Felszolgáló fiúk és hajadonok jöttek lefelé a hátsó lépcsőn, kezükben kettesével összefogott fedeles kupákkal és ételekkel megrakott fatányérokkal. Az illatuktól Caim szájában összefutott a nyál.

A vendégsereg nagyivó és lármás alsó osztálybeli alakokból és néhány katonából állt. Nem, nem katonákból. Zsoldosokból. Caim ezt a szedett-vedett küllemükből és az asztalok felől hallatszó különféle dialektusokból állapította meg.

Amikor senki sem sietett oda hozzá, hogy megérdeklődje tőle, mit óhajt, megállította az egyik konyhasegédet. A lány hegyes állát oldalra rántva jelezte, hogy Caimnak magának kell helyet találnia.

– Adtok ki szobát éjszakára? – kérdezte, és igyekezett nem ordítani, de a saját hangját is alig hallotta a hatalmas zsivajban.

– Odaküldöm az asztalodhoz a fogadóst – válaszolta a lány, és odébb sietett.

Caim várt néhány percet. Már épp talált volna magának egy helyet, amikor egy fiatalember odaporoszkált. Meglehetősen jól öltözöttnek tűnt bőrzekéjében és térdcsizmába tűrt finom nadrágjában. Caim közönséges vendégnek vélte, amíg be nem mutatkozott a fogadó tulajdonosaként.

– Mit parancsol, uram?

– Mindig ennyire nagy a zaj idebent? – érdeklődött Caim, és arra gondolt, hogyan tudna elaludni, ha a szobája alatt ekkora lármát csapnak.

Az ifjú fogadós végigmérte.

– Aerjeola előestéje van uram.

Már? Aerjeola tizennégy nappal előzte meg a Téli Napforduló ünnepét. Caim gondolatban számba vette a mostanáig eltelt napokat, és úgy találta, hogy néhány kimaradt. Hamarosan véget ér az év.

– Egy szobát szeretnék és egy forró fürdőt – felelte. – Utána pedig valami meleg ételt.

A tulajdonos megnevezett egy árat. Caim nem vette a fáradságot, hogy alkudozzon, hanem azonnal kifizette, mire odaintettek egy felszolgáló lányt, aki hátrakísérte, ahol egy másik lépcsőn feljuthatott az emeletre.

Egy gyertyarovásnyi idő után tisztán, megborotválkozva, váltás ruhájában és már-már embernek érezve magát jött vissza. Ha lehetséges, a fogadó még jobban tele volt, mint amikor felment, így körbe kellett néznie, hogy keressen magának egy helyet a fal mellett, ahonnan szemmel tarthatta az egész helyiséget. Végül egy asztal végén telepedett le, ahol csupa fiatal ült, Zefinél alig idősebb lányok és legények, ha nem ifjabbak nála, és jókedvűen iszogattak. Hátradőlt, amikor leült, igyekezett elérni, hogy minél kevesebb fény essen az arcára. Az árnyak az érzékei peremét csiklandozták, de kordában tartotta őket. A legkevésbé sem szerette volna felhívni magára a figyelmet.

Egy felszolgálólány kihozta a vacsoráját: ürübordát, egy hatalmas vekni barna kenyeret, amivel egy öszvér száját is be lehetett volna tömni, és egy korsó árpasört, amely az illatából ítélve ugyanolyan lehetett, mint amit az út menti fogadóban kapott. Odahajított a lánynak pár garast, majd nekiesett az ételének. A koszt nem volt különösebben előkelő, de az úton töltött hosszú idő után mennyeinek hatott. Még a sör is jólesett neki.

Ujjait merevnek érezte, ahogy evett, az alkarja pedig viszketni kezdett. Fürdés után átkötözte, de a seb még mindig szivárgott. Kirurgust kellett találnia, aki megvizsgálja. Majd holnap.

Már majdnem végzett az egész tállal, amikor a terem közepéhez közel az egyik asztal egyszerre az oldalára dőlt. Padok nyikorogtak a padlón, ahogy a férfiak talpra ugrottak. Acél villant, és valaki elkiáltotta magát, aztán mindenki hátrébb húzódott, miközben ketten birkózni kezdtek a sörtócsák között. Az egyik férfi vasgyűrűkből készült sodronyinget viselt, a másik keményített bőrből készült mellvértet. Lyukak jelentek meg a páncélokon, és vér csordult ki, ahogy rövid tőrjeikkel döfködték egymást. A társaik közben mindvégig ordítva és nevetve buzdították őket.

Caim kivárt, amíg kiderül, mi történik. Míg az asztalánál rajta kívül mindenki felállt a padra, hogy jobban lásson, a terem nagyrészt kiürült. A tulajdonos távol tartotta magát a verekedéstől, és szemöldökét ráncolva figyelte, ahogy a haszna kicsorog az ajtón. Caim tanakodott rajta, hogy a helyén maradjon-e, de miután még egy percig figyelte, ahogy a zsoldosok kegyetlenkednek egymással, felállt és felment a szobájába. Összeszedte a holmiját, bármily kevéssel érkezett is, és előhúzta a fekete kardot a köré tekert rongyokból. A fegyver tökéletesen illet a kezébe, mintha a testének része lett volna. Néhány centiméternyire kihúzta hüvelyéből az éjfekete pengét, és az ujját végigsimította a markolat gombján, aztán le a markolaton, egészen a keresztvasig. Csak egy kard. Semmi több. Mégis, amikor az ujja begyével megérintette a fémet, a csendes bizsergés egészen másról árulkodott. Visszalökte a fegyvert a tokjába. Megigazította a szíjakat a kardhüvelyen, és keresztben a hátára akasztotta, mielőtt felkapta a földről a másik csomagot, és elindult.

A kinti csípős hideg frissítően hatott a fogadóbeli hőség után. Lassan besötétedett. A hold aranyló körömszegélyként ragyogott a háztetők felett. Bentről súlyos zuhanás és csörömpölés hangjai szűrődtek ki, Caim pedig megszaporázta lépteit. Már kifizette a szobát, de semmi kedve sem volt olyan helyen aludni, amit bármelyik pillanatban átvizsgálhatnak a hatóságok, vagy felgyújthat pár hőzöngő részeg, amíg ő békésen alszik. Inkább keres egy olcsó szállót, reggel pedig felhajt magának egy vezetőt. Vagy sem. Bárhogy is, másnap továbbáll a városból.

Lucskos hó tocsogott a lába alatt, ahogy átkelt egy másik főbb utcán – bizonyára a Déli Út lehetett, amely kivezet a városból –, és egy másik kerületbe jutott. Amikor kijött a fogadóból, Caimnak nem sok elképzelése volt arról, merre induljon, de minden lépéssel egyre mélyebben hatolt be a város lepusztultabb részeibe. Habár kevésbé díszesek voltak, itt magasabbra épültek a házak, akadt köztük ötemeletes is, a felső szintek benyúltak az utcába, és eltakarták az eget. A járda szintjén szinte teljes volt a sötétség. Othir alsóvárosára emlékeztette őt, azzal a különbséggel, hogy itt minden, még a legkisebb viskó is fából és vályogból készült. És természetesen senki sem járt az utcákon. A Szegénynegyedben még az éjszaka legsötétebb óráiban is lehetett találkozni odakint néhány emberrel: kötekedőkkel, kisstílű útonállókkal, a kikötőből betévedt tengerészekkel. Itt hátborzongatónak hatott a csend, mintha ő lett volna az egyetlen lélek az egész városban. Hátranyúlt, hogy meglazítsa hüvelyükben a késeit, és kis híján magához hívta az árnyakat, mielőtt észbe kapott. Lassan túlságosan megszokta a jelenlétüket.

Elsétált egy cipészműhely előtt, amely egyáltalán nem hívta fel magára a figyelmet apró tejüveg ablakaival és a kapu felett függő, csizmát formázó fekete facégérével, tökéletesen illett viszont ahhoz a képhez, amit Caim öntudatlanul kialakított magában. A bolt után ösztönösen balra fordult a következő kereszteződésnél. Az előtte nyíló utcát akár az emlékeiből is kiragadhatták volna. Mindkét oldalát keskeny lakóházak szegélyezték, akár a szorosan egymás mellett felsorakozott játék katonák. Mindegyik ház előtt tartódúcokat vagy kis belépőudvart látott. Emlékeiben tiszta és jómódú környékként maradt meg a kerület, de az elé táruló valóság egészen más képet mutatott. Szemétdombok álltak a házak között. A halmok közt alacsony árnyak ólálkodtak: a hulladékban keresgélő kutyák. A pár ablakból kiszűrődő fény azt jelezte, hogy a körülmények dacára laktak még errefelé emberek.

Caim az utca közepén vonult végig. Némelyik bejáratot pokróccal letakart rögök foglalták el. Parányi láng lobogott az egyik téglaív alatt egy félig bóbiskoló, ősz hajú és koszos szakállú férfi mellett. Caim megállt egy nagy kék kapu előtt, melynek kerek bronzkopogtatóját patina festette zöldre. Négy ablak nézett az utcára. A zsaluk mind leestek, kivéve egy makacsul kitartó spalettát az egyik felső ablakon. A koszos ablaktáblák mögött nem pislákolt fény. A hely kihaltnak tűnt, mintha évek óta senki sem lakna ott.

Caim félrerúgott egy hóval borított szeméthalmot, és megindult felfelé az egyenetlen lépcsőfokokon. A bejárati kapu mély nyikordulással fordult be. Sötétség lepte be a belépőt. Az üszök és penész szaga hívogatta beljebb. Megállt a küszöbön, hogy a szeme alkalmazkodjon a sötéthez. Folyosó futott végig az épületen. Mindkét oldalról ajtók nyíltak, és rozoga lépcső vezetett fel a még mélyebb feketeségbe. Faszénfoltok csúfították a vakolt falakat és mennyezetet.

Caim sorra benézett a bejáratokon, ahogy végigment a folyosón. Az első ajtót zárva találta. A következő egy szegényesen berendezett szobába nyílt, ahol egyetlen felszakadt kárpitú kanapé és egy hintaszék állt az egyik sarokban. A padlón szanaszét szórva törött üvegek és kopott takarók. A fekália bűzétől öklendeznie kellett. Caim a lépcsőhöz ment.

A lépcsőfokok nyikorogtak a lába alatt, a fülének túl hangosan is. Óvatosan fellépdelt, figyelt, hátha meghallja az ott lakók neszeit, de a hely halottnak hatott. A lépcső tetején a hold halvány fénye szűrődött be a koszos ablakokon a folyosó két oldalán, és világította meg a padlón végignyúló sötét csíkokat és a szeméthalmokat, meg a három lakás sötétbe burkolózó bejáratát.

Caim a középső ajtóhoz lépett. Hosszú karcolások szántották fel a lakkozott fát. A bronzretesz meglazult és nem zárt. Caim kissé félrehúzódva belökte az ajtót. Sárgás fényszalagok világították meg a szűk folyosót, és rajzolták ki az ajtó körvonalait a túlsó végében. Caim beóvakodott a folyosóra. Oly sok minden megváltozott az évek során, de még mindig jól emlékezett rá, hogyan nézett ki egykor a hely. A citromzöld falak, melyeket most foltok és lyukak csúfítottak, egykor tiszta elefántcsontfehéren tündököltek. A folyosót hosszú, kék futószőnyeg fedte, és tarka falterítő függött a baloldali falon.

Mielőtt odaért volna, kitárult az ajtó, és fény áradt ki a folyosóra. Caim megdermedt, amikor egy alakot pillantott meg a bejáratban. Alacsony és testes volt, akár egy varangy. Az alak egy lépést tett felé. Valami koppant a keményfa padlón, és rekedtes hang rikácsolta:

– Kifelé!

A hangjából ítélve egy nő rivallt rá, ráadásul öregecske. Caim nem mozdult. Meleg levegő áramlott elő a szobából, és a verejték, a vadalma és a savanyú bor szagának furcsa elegyét hozta magával. Caim felegyenesedett, és rejtve tartotta a késeit.

– Nem esik bántódása…

– Kifelé!

Caim arca megrezdült, amikor a nő rikoltásától az egész ház visszhangzott. Ha más is lakott az épületben, bizonyosan meghallották. Nem szerette volna feleslegesen felhívni magára a figyelmet. Lassan hátrálni kezdett a folyosón. Ekkor a nő feléje lépett, és egy valószerűtlenül hosszú ujjra emlékeztető tárggyal bökött felé. A botjával.

– Challen? Te mit keresel itt? Az édesanyád… – Zavarodottnak hatott, de hangjába visszatért a visító él. – Eltörted a csészémet!

Caim a helyén maradt.

– Gyerünk! – csattant fel az öregasszony, mielőtt Caim válaszolhatott volna. – Beengeded a hideget.

Caim tisztes távolságból követte az asszonyt, aki hátrafordult és visszacsoszogott a szobába. Egy szűkös kis konyhába lépett be. Rozoga asztal állt az ajtóhoz közelebb eső fal mellet. Három koszos üvegkancsó állt az asztal feletti polcon; kettő üresen, a harmadik kétharmad-részt döglött csótányokkal volt tele. A szoba túlsó végében öntöttvas kályha és ütött-kopott hűsláda sötétlett. A fényt a kályha pislákoló tüze árasztotta. A parazsastál mellett egy köteg papír, ránézésre valamiféle hirdetmény hevert.

Az öregasszony az asztalnál lévő egyetlen székre bökött a botjával.

– Ülj le!

Míg Caim engedelmesen elhelyezkedett, az öregasszony a kályhához ment és egy horpadt teáskannával szöszmötölt. Elnyűtt pongyolát viselt, ami nem tűnt elég vastagnak ahhoz, hogy melegen tartsa ebben az időben, a lábán pedig olyasvalamit hordott, amit Caim először gyapjúcipőnek nézett, aztán, amikor jobban szemügyre vette, rájött, hogy az asszony régi ingeket tépett csíkokra, és azt tekerte a lába köré.

Caim lehúzta a kesztyűjét, az öregasszony pedig teát öntött a két csészébe, és az egyiket odavitte az asztalhoz.

– Óvatosan, nehogy ezt is eltörd! – mondta.

Caim bólintott, és beleszagolt a teába. Rettenetes volt. Amikor az öregasszony elfordította a tekintetét, félretette a csészét. Emlékfoszlányok motoszkáltak Caim fejében. Mindenre ráismert, de nem egészen úgy, ahogy megmaradt benne. A kályha például annak idején a sarokban állt, ahol most a hűsláda. A falakat megrepedezett borsózöld vakolat borította, ám ahol lehámlott a festék, sötétebb színű foltok kandikáltak elő. Barna? Igen, már tisztán látta maga előtt. Ez volt a lakásuk, az övé és Kasé, amikor a városban éltek.

Amíg Caim körülnézett, az öregasszony egy fasámlin kuporgott. Madárra emlékeztetett, ahogy a csészéje fölé hajolt előregörnyedt vállal és pongyolája vékony karjáról lecsüngő ujjaival.

– Mindenki azt mondogatja, hogy a vén Idának lassan elmegy az esze – szólalt meg. – De még mindig emlékszem rád és az apádra. Hogy is hívták?

– Nem hinném, hogy az vagyok, akinek gondol.

– Mennyire fess férfi volt! Eleinte kicsit félelmetes, de a lelke, akár egy kiscicáé. Időnként átjött hozzám éjszaka, míg te aludtál. Ugyanitt üldögéltünk és társalogtunk hajnalig. Roppant kedves ember.

– Sok minden megváltozott errefelé. A város mintha…

Caim nem igazán tudta, hogyan fejezhetné be a mondatot. Ezen a környéken, amely hajdanán gazdag kerületnek számított, teli élettel és jóléttel, most több volt a kutya, mint az ember, és valószínűleg jobban is táplálkoztak náluk. Mintha az egész város…

– Halott lenne – mondta az öregasszony.

Caim hátradőlt a székében. Pontosan ezt érezte ő is, mintha egy temetőben sétálgatott volna, ahol minden épület egy sírkamra, és csupán a holtakat és a temetőőröket találni bennük.

– Mi történt?

– Történt? – Az asszony felhúzta és leeresztette vézna vállait. – Mind elmentek, vagy eltávoztak Arugul sötét birodalmába, amióta az a nő ideérkezett. Aki jóravaló volt, mind halott. Akik pedig itt maradtak, kiszívják a város utolsó csepp vérét is, akár a friss kutyatetemet megszálló kullancsok. A herceg nem látja. A férjem eltávozott. A fiaim úgyszintén. Ez pedig… – a csészéjét rázva a falakra és a mennyezetre mutatott –, …itt tengetem az utolsó napjaimat.

Hideg karom markolt bele Caim bordái közé, hogy átdöfje a szívét.

– A herceg boszorkány asszonyáról beszél? Mit tud róla?

Az öregasszony élesen felnevetett. Tekintete, amely egy pillanattal korábban még üvegesnek hatott, érdeklődőn meredt rá.

– Nem szabadott volna visszajönnöd, gyermekem. A sötétség várt itt rád. – Aztán beleköhögött összegörbített ujjai közé.

– Mit mondott?

Az öregasszony köhögési rohama percekig tartott, miközben Caim mindhiába igyekezett magára vonnia a figyelmét. A nő végül elhessegette.

– Ida már nem jár ki éjszaka. Nem biztonságos egy ilyen vénasszonynak az utcákon. Az árnyak. – Zihálva belefújt a csészéjébe. – Szüntelenül figyelnek.

A szőr felborzolódott Caim tarkóján. Tudta, miről beszél az öregasszony. Ő is érezte, hogy figyelik. Ellepték ezt a várost. A hátán megreszketett a kardhüvely. Vagy csak a képzelete játszott vele.

Az öregasszony ide-oda ringott a széken, és magában motyogott. Caim egy zacskó ezüstöt tett az asztalra, amikor felállt, és kiment a lakásból. Eleget látott. Semmit sem találhat itt, csak szellemeket és emlékeket, köztük jókat is, de épp elég rosszat ahhoz, hogy elűzzék innen. Hiányzott neki Kas. És Kit és Zefi. A pokolba is, még Hubert is hiányzott neki.

Lefelé menet Caim kettesével vette a lépcsőfokokat, nem törődött sem azzal, hogy a deszkák nyikorogva panaszkodtak, sem a combjába bele-belehasító fájdalommal. Most már értette a várost. Nem kellett nagy titkokat megoldania; mindössze eleven, lélegző, haldokló emberek vették körül, és ő tudta, hogyan illeszkedhet be közéjük. Nem fogja megvárni a reggelt a távozással. Ha nem talál magának egy vezetőt, majd maga is elboldogul. De előbb meg kellett tennie valamit.

Árnyak rebbentek szét, amikor kilépett az épület főbejáratán.

Kit egy fekete erezetű cseppkőoszlop mögött kuporgott a málladozó sztalagmitok között. Egyfolytában reszketett, ahogy a szél vadul korbácsolta fedetlen bőrét. Már oly régóta kilépett hús-vér testéből, hogy a legkisebb érzéki inger is kellemetlenséget okozott neki, ebben a soha-birodalomban pedig semmit sem lehetett gyengédnek mondani.

A jelenés visszatért, ellibbent mellette a ködben. Csupán néhány gyertyarovásnyival ezelőtt fedezte fel. Vagy inkább pár nap lehetett? Itt nem volt sem nappal, sem éjszaka, kizárólag a végtelen üresség. Először azt hitte, Caim árnyállata jött vissza, hogy megint bosszantsa őt, de amikor megállt, hogy bevárja, a jelenés ragadozó jelleget öltött. A felkavart miazmafelhőt Kit ijesztőnek találta; addig növekedett benne a rettenet, amíg már nem maradt más választása. Elmenekült.

Kis időre sikerült elszöknie az érzés elől, ámde az visszatért. Kit behúzott nyakkal szaladt, amíg nem talált magának egy búvóhelyet. Ekkor bukkant rá erre a különös sziklaformációra. Fogalma sem volt, hogyan kerültek ide, de hálát érzett a jelenlétükért.

Caim, kérlek, adj valami jelet! Mutasd meg, hogyan juthatok vissza hozzád!

Nem érkezett válasz, és semmit sem látott maga körül, csak a szürke párafelhőt és a közelgő jelenést. A bizsergés határozottabbá vált, minden lépéssel erősödött, de Kit nem tudta megállapítani, mennyire messze járhat tőle. Ahogy azt sem tudta, mit fog találni, amikor odaér. Egy csapdát, amit azért állítottak fel, hogy elkapják a Határ közelébe merészkedő tündéreket? De mi mást tehetett volna?

A ködgomolyok szétváltak, és Kit lebukott, ahogy egy gigászi hal farkuszonyára emlékeztető hosszú alak úszott el felette a homályban. Nem tudott úrrá lenni az egész testét rázó reszketésen, amikor a jelenés átcsapott felette. Egy pillanattal később már el is tűnt, de legközelebb talán nem elégszik meg azzal, hogy elsuhan a közelében. Kit a hideg kőhöz szorította a mellkasát.

Mennydörgő morgás szűrődött át a szél üvöltésén. Kit felegyenesedett, amikor egy hosszú, lelapuló alak lépett elő a viharból. Kit átnyalábolta és magához szorította a lény vastag nyakát. Az árnyvadállat pár szívverésnyi ideig tűrte, mielőtt elhajolt.

– Mennyire örülök, hogy látlak! – Kit kitörölte a szeméből a könnyeket. – Nehogy még egyszer eltűnj nekem! Hallod?

A lény pislogott egyet, aztán abba az irányba fordította a pofáját, amerre a szörnyeteg eltűnt.

– Nem tudom, mit csináljak. Félek. – Kit hátranézett a válla felett, a bizsergés irányába. – Azt hiszem, el kell mennem valahová. Lehet, hogy messzire, de nem tudom. Te mit gondolsz?

Az árnyállat feléje pislantott. Kit a ködöt kémlelte. Határoznia kell, mielőtt túl késő lesz. Sikerülni fog. Caim nem hagyná, hogy holmi nagyra nőtt hal akadályozza. Hátrapillantott az árnykutyaszerűségre. Amikor biccentett neki, a lény bólintással felelt. Rendben. Ez a jel.

Egy lépést tett a bizsergés felé, és a jelenés visszatért, gyorsan közeledett hátulról. Kit megdermedt a kőoszlop mellett, amikor a köd gomolyogni kezdett körülötte. Az árnyvadállat felvonított. Kit pislantott. Egészen úgy hatott, mintha a lény közölni próbálna vele valamit…

Miután még egyszer ráugatott, Caim állatkája megiramodott az ellenkező irányba, egyenesen a gyorsan közelgő szörnyeteg felé. Kit próbált utána kiáltani, ám mielőtt megtehette volna, az árnyvadállatot elnyelte a homály. Titáni bömbölés rengette meg a földet. Kit a füléhez kapta a kezét, és háttal nekiesett az oszlopnak, de a jelenést már kevésbé érezte. A kutya elcsalta magával a szörnyeteget! Eredj, Kit! Most van rá esélyed.

Felzokogva ellökte magát az kiálló kőtömbtől, és az érzéseit követve belerohant a ködbe.