TIZENÖTÖDIK FEJEZET

hintó megingott, amikor a kereke ráfutott egy kátyúra. Zefi az ülésébe kapaszkodott, nehogy útitársai ölébe huppanjon. Hubert elfintorodott, és kényelmesebben elhelyezkedett.

– Lehet, hogy rossz ötlet volt, nagyságos asszonyom – jelentette ki immár tizedszer, amióta elindultak a palotából.

Hubert rekedtes hangon beszélt, mintha alaposan megfázott volna. A hintó fülkéjét bevilágító lámpás fényében sápadtnak tűnt, ami csak erősítette a hatást. A Hirsch nevű adeptus az ülés sarkából figyelt, de nem tett megjegyzést. Zefi nem tudta, hogyan vélekedjen róla. A haditanács ülésén rengeteget megtudott a férfiról, többek között azt is, hogy az adeptus szerette hallatni a hangját. Ám annak ellenére, hogy hosszasan fejtegette a Másik Oldal mibenlétét és azt, hogy az hogyan hatott az ő világuk varázslataira, Zefi nem sokra emlékezett a beszédéből, egyetlen kiemelkedő részlettől eltekintve. Ismeretlen támadója rendkívül veszélyes volt, pengével és méreggel gyakorlatilag megállíthatatlan, és teljesen hiányzott belőle bármiféle emberi érzelem. Ezt leszámítva Hirsch abszolút szerényen viselkedett. Zefi nem sokat tudott a mágiáról, de épp eleget látott Caim oldalán ahhoz, hogy tartson tőle és azoktól, akik annak homályos útjait járták.

– Tudomásul vettem az ellenvetésedet – felelte Zefi. – De nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a palotám foglya legyek. Most beszélhetnénk valami másról, mielőtt megőrülök? Érkezett valami hír északról?

Hubert tekintete Hirschre siklott, aztán vissza Zefire. Zefi intett neki, hogy folytassa.

– Hivatalosan semmi – válaszolta Hubert. – A követek, akiket a határra küldtünk, még nem tértek vissza, de ezen nincs mit csodálkozni. Az évnek ebben a szakában az utak gyakorlatilag járhatatlanok.

– És nem hivatalosan? – Zefinek volt annyi esze, hogy ne kérdezzen rá, miként juthat a császári futárszolgálatnál gyorsabban információhoz. A főkancellár hivatalának megvoltak a maga módszerei.

– Elnézést. – Hubert zsebkendőt vett elő, és megtörölte az orrát. – Nem hivatalosan három jelentés érkezett az irodámba.

Zefi kis híján rávetette magát.

– Három? És mi állt bennük?

– Ha felséged inkább négyszemközt beszélné meg ezt…

Zefi összefonta az ölében az ujjait, nehogy megfojtsa a férfit.

– Folytasd, Hubert! A Fény szerelmére!

– Nos, jó. Semmi jót nem tudtak mondani. Valójában puszta pletykákat, de kettő vagy három megemlítette az eregothi nemesség belvitáit. – Ahogy kissé kihangsúlyozta az „eregothi nemesség” kifejezést, érezni lehetett, mennyire kevésre tartja északi arisztokratatársait. Az efféle előítélet nem számított ritkának az othiri nemes urak körében, amint azt Zefi nemrégiben megtudta.

– Miféle belviták?

Hubert megköszörülte a torkát.

– A jelentések szerint véresek. Több mint húsz törzsfőnököt mészároltak le. Kivégezték őket, ha hinni lehet a híreszteléseknek. – Egy pillanatra elhallgatott. – És beszéltek még furcsa eseményekről is.

– Milyen módon furcsákról?

Hubert tekintete Hirschre vándorolt.

– Varázslatról.

Zefi csak nagy nehezen tudott nyugalmat erőltetni az arcára, ám úgy érezte, mintha a belsejét a gyomra közepén keletkezett sötét lyuk szippantotta volna be. Kivégzések és varázslat északon, és Caim egyenesen belesétált ebbe. Lelke mélyén remélte, hogy a férfi időben megneszelte a veszélyt, és már visszafordult hozzá, ugyanakkor tudta, hogy balgaság ilyesmiben reménykednie. A férfi, akit szeretett, inkább meghal, minthogy meghátráljon egy kihívás elől, és ez alighanem mindennél jobban megrémítette.

– Mi lett a csapatokkal, akiket elküldtünk? – Majdnem azzal fejezte be a kérdését, hogy „miután Caim távozott”, de még idejében észbe kapott.

– Egyelőre nem érkezett felőlük hír, de elképzelhető, hogy nem tudnak kellő gyorsasággal haladni. A sár miatt, tudod.

Zefi hallani sem akart sárról, de Hubert csak a feladatát végezte, méghozzá felettébb embert próbáló körülmények között. Zefi néha mégis úgy érezte, hogy kevésbé tudja irányítani az életét, mint amikor még csak egy idős earl leánya volt. Ennél elkeserítőbbet elképzelni sem tudott. Megkordult a gyomra. Ennie kellett volna, mielőtt elindultak, de a nyilvánosság előtti megjelenés előkészületei szokás szerint több időt vettek igénybe, mint amire számított.

– És a nyugati területek? – érdeklődött, habár tudta, hogy meg fogja bánni. Akár egyszerre is közölheti velem az összes rossz hírt.

– Szintén semmi jó, felség.

Ezúttal valódi aggodalom érződött ki a hangjából. Ismeretlen emberekért a birodalom pereméről, Caimért viszont nem? Zefi elhessegette a gondolatot, amint kipattant a fejéből. Nimea határain belül minden eleven lélek az ő alattvalója volt. Mindenkivel törődnie kellett.

– Folytasd! – mondta.

– Több városból kaptunk üzenetet. Az egész régióban banditák fosztogatnak. Tanyákat gyújtottak fel, lemészárolták vagy elhajtották a jószágot. A helyi nagyurak a jövő tavasszal éhínségtől tartanak, ha nem orvosoljuk a helyzetet a vetési időszak előtt.

Zefi legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát.

– Honnan zúdult ránk ez az egész?

– Egyes feltevések szerint egy idegen hatalom tevékenysége állhat e mögött. Pénzelik az útonállókat, fegyvereket és rejtekhelyet biztosítanak nekik. Nincs rá bizonyítékunk, de…

– Ki lenne annyira…?

Zefi már tudta a választ, legalábbis elegendő gyanúsítottja volt ahhoz, hogy kisebb listát állíthasson össze belőlük. Nimeát olyan országok vették körül, amelyek hasznot húzhatnának az őt ért csapásokból. Arnosnak megvolt a kellő indítéka, de a tengeren kellett volna gondoskodniuk az utánpótlásról, ami télen kockázatos vállalkozás. Illmyn kereskedő nagyurairól pedig köztudott volt, hogy szívesen ártják bele magukat a nemzetközi politikába, valahányszor esélyt látnak rá, hogy a saját oldalukra billenthetik a kereskedés mérlegét. Mindkét nemzet nagykövete furcsamód eltűnt az udvarából.

– Találj bizonyítékot! Aztán cselekedhetek.

Hubert bólintott.

– És akad még egy probléma.

– Mi lenne az?

– Tegnap éjjel megtámadtak egy alsóvárosi őrházat. Két strázsa megsebesült, és elszökött néhány fogoly.

– Itt, Othirban?

Éktelen harag gerjedt Zefi keblében. A határvidékeken tapasztalt gondok nem jelentettek újdonságot; nevelőapjától kislány kora óta hallott ilyenekről. De a béke fenntartói ellen intézett támadás elfogadhatatlan.

– Minden őrjáratot kettőzzenek meg! – parancsolta. – Ugyanez vonatkozik az összes strázsára az egész városban.

– Mennyi időre, felség?

– Amennyi időre szükség van ahhoz, hogy újra ellenőrzésünk alá kerüljön a városom, főkancellár uram.

– Ez költséges vállalkozás lesz.

Zefi a magasba emelte a kezét.

– Hirtelen koldusbotra jutott a birodalom?

– Nem, de…

– Bízom a képességeidben. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Ha nincs elég pénzünk, keresd fel a kereskedőket. Ők veszítenek a legtöbbet azzal, ha a városban elburjánzanak a bűncselekmények és a jogtalanságok.

– Azt hiszem, megpróbálkozhatunk ezzel.

A beszélgetés alatt Hirsch egyetlen alkalommal sem fejtette ki a véleményét. Ez némileg nyugtalanítóan hatott. Zefi az adeptushoz fordult, de felfigyelt a kintről beszűrődő zajra. A patkódobogáson kívül valamiféle susogást is hallani lehetett. Félrehúzta a függönyt, és üdítő széllökés kapott a hajába. Gyertyák égtek a Felvonulási úttal szembeni házak ablakában. Az évnek ezt a szakát szerette a legjobban. Hamarosan hó borítja majd az utcákat és a háztetőket, és az egész város téli édenkertté változik.

Valami elrepült az ablak mellett. Zefi hátrabukott a székébe, ahogy a tárgy a fülke oldalának ütközött. Ebben a pillanatban öntudatlanul felismerte a feléje repülő gömbalakot. Egy dinnyével dobták meg a hintáját. Valaki megpróbálta eltalálni őt!

Zefi óvatosan kinézett az ablakon. Kisebb tömeg gyűlt össze az utcákon a császári lovas testőrség pikái mögött. Zefi inteni akart nekik, aztán meghallotta, mit skandálnak alattvalói.

– A birodalom halott! Éljen az egyház!

Zefi megdermedt, szíven ütötték a szavak. Aztán meglátta a tömeg mögött magasodó épület falára felfirkált képet, amely egy koronás nőt ábrázolt, mellette pedig egy karomra emlékeztető, lefelé fordított kampót. A démon szarva, a szentségtörő jele, akit az Igaz Egyház örök száműzetésre kárhoztatott ebből és a halálon túli világból is. Hubert karon fogta Zefit, és gyengéden visszasegítette a helyére. Zefi gondolkodni sem tudott. Az egész egy iszonyatos rémálomra emlékeztetett.

Hubert behúzta a függönyt.

– Megmondtam, hogy rossz ötlet elhagyni a palotát ma este, felség, de te ragaszkodtál hozzá. – Elmosolyodott, amikor Zefi haragos pillantást vetett felé. – A köznép csak zsörtölődő csőcselék. Mindössze időre van szükségük, hogy jobban megismerhessenek.

– Gyűlölnek engem.

– Badarság. Egyszerűen nem értik a kormányzás összetett voltát. Idővel császári matriarchájukként fognak szeretni téged.

Zefi nem volt biztos abban, hogy akar-e bárki matriarchája lenni, és Hubert hirtelen tanáriasan magyarázóvá vált hangneme sem tetszett neki, de megértette, mit akart közölni vele.

– Az egyház áll e mögött, ugye? Megfosztottam őket a hatalmuktól, és most ellenem fordítják a köznépet.

Hubert elfintorodott, mintha valami savanyúba harapott volna.

– Értesültünk róla, hogy egyes papok felséged uralkodása ellen uszítottak a prédikációikban.

– Miket mondanak?

– A pontos megfogalmazás nem érdekes…

Zefi a szemébe nézett.

– Némelyikük azzal fenyegetett, hogy a Próféta haragját vonja magára az, aki támogatja a… – Megköszörülte a torkát. – A „trónbitorló szajhát”.

Zefi hátradőlt az ülésében. Megcsípte a kézfejét, hogy kordában tartsa a szeme sarkában gyülemlő könnyeket. A hintó inogva lelassított és megállt. Egy pillanatra szorongás lett úrrá Zefin, amíg a lakájok le nem ugrottak a bakról, és rá nem jött, hogy megérkeztek. Hubert lépett ki először a kitárt ajtón, majd hátrafordult, hogy a kezét nyújtsa.

Miközben kiszállt a hintóból, Zefi elhessegette komor gondolatait, és hagyta, hogy egy csipetnyi boldogság izgalma kerítse a hatalmába. Évek óta nem járt a Kravoy Színházban, de az épület éppoly lenyűgözőnek bizonyult, mint amilyennek megmaradt az emlékezetében. Falikarokra erősített fáklyák lobogtak a vaskos kerek falat átszakító boltíves ablakok tucatjaiban. A Kravoy a birodalom fénykorában épült, amikor virágzott a művészet és a kultúra. Abban a reményben, hogy uralkodása alatt újjáélesztheti e hagyományokat, Zefi egy évadnyi előadást rendelt meg.

Egész sokaság várta őt. Amikor vállán prémszegélyű palástjában Zefi belépett, feléje nyomultak, amennyire a testőrök sora engedte. Itt legalább vegyes volt a fogadtatás. A tömegben felhangzó minden füttyre szívből jövő „Éljen a császárnő!” – harsant fel.

A háta mögül érkező hangos mordulás tette tönkre a pillanatot. Zefi Hirsch felé fordult, aki a lépcső legfelső fokán állt, és a nyakát nyújtogatva kémlelte a színházat.

– Ez így nem lesz jó – kiabálta túl az adeptus a tömeget. – Egyáltalán nem.

A hintó vadul himbálózott, ahogy az adeptus lekászálódott a lépcsőn. Úgy pillantott körbe, mintha nem találná a kaput, amely közvetlenül előttük magasodott, friss virágfüzérekkel feldíszítve.

Zefi összeszorította mosolyra húzódó ajkát.

– Nem kedveli a színházat, Hirsch mester?

– Nem léphet be… erre a helyre. – Hirsch haragos tekintettel meredt a színházépületre. – Nem, nem, megtiltom!

Minden vidámság elszállt Zefiből. A közelben álló polgárok hitetlenkedve felhördültek, Hubert eltátotta a száját.

Zefi összevonta a szemöldökét.

– Hirsch mester, nem tetszik a hangnem…

Ám az adeptus megint mordult egyet, és a szavába vágott.

– Túl nagy. Lehetetlen megvédeni. Jóformán kínálja magát mindenféle tolvajlásra. Nem, nem. Kizárt. Azonnal távoznunk kell innen.

– Mi nem távozunk – felelte Zefi. – Ön ellenben igen. Drathan kapitány!

Testőrségének parancsnoka odalépett hozzá, és erőteljes karmozdulattal szalutált.

– Kísérje vissza Hirsch mestert a palotába, kapitány! És gondoskodjon róla, hogy a vendégszárnyban maradjon!

A tiszt magához intette két emberét, miközben az adeptushoz fordult.

Hirsch farkasszemet nézett Zefivel.

– Hát legyen! A ma esti katasztrófához innentől semmi közöm.

Megint felmordult, és elsétált. Zefi nézte a távozó alakokat, az adeptust, ahogy a katonák élén beleveszik az éjszakába. Vajon helyesen döntött? Megforgatta ujján a császári pecsétgyűrűt, és érezte az ékszer súlyát. Most már nem hátrálhatott meg. Zefi a körötte állók arcára pillantott. Az alattvalóira. Vezetőként erőt kell mutatnom, nem gyengeséget.

Zefi odafordult Huberthez, aki a szemöldökét összeráncolva figyelte a szóváltást. Egyértelműen meg szeretett volna jegyezni valamit, de bölcsen hallgatott. Zefi belékarolt, mielőtt a főkancellár meggondolhatta volna magát, és kart karba fonva léptek be a színházba.

Az átrium a Nimeai Birodalom aranykorát idézte a fejük felett öt emeletet megtartó vaskos oszlopaival. A várost ábrázoló falfestmények adták a hátteret az előadásra bevonuló tömegek mögött. Zefi odaintett és odabiccentett mindenkinek, mintha ez lenne élete legnagyszerűbb pillanata. Bizonyos tekintetben ez igaz is volt. A trónra lépése óta többet látta a palota belsejét, mint a falain kívül elterülő várost. Kevésbé ismerte a népét – a szokásaikat és a beállítottságukat –, mint azt beismerni hajlandó lett volna. Mindabból, amit Caim megmutatott neki az együtt töltött idő alatt, azt tanulta meg, hogy a város és az egész ország nem csupán nemesekből, prefektusokból és főpapokból állt; azt, hogy a birodalmának alapját azok az egyszerű emberek biztosítják, akik nap mint nap kijárnak a földekre dolgozni, hogy kenyeret adhassanak a családjuk szájába.

Caim. Már megint előkerült, beszivárgott a gondolataiba, hiába járt több ezer mérföldre tőle. Vajon gondolt-e rá egyáltalán? Zefi elfojtotta magában a sóvárgást, és a megjelenésére, a járására, az integetésre összpontosított – mindarra, amire Hubert alaposan megtanította a hosszú közös felkészülés alatt. Úgy hitte, egészen jól megy ez neki, mígnem a szeme sarkából észrevette, hogy a főkancellár haragos tekintettel bámul rá.

– Garogalle – mormolta a bajusza alatt. – Garogalle!

Zefi a homlokát ráncolta, aztán rájött, hogy a feje fölé emelt karral integet. Karokat le! A kezét lehúzta az arca mellé, és csuklóból integetett. Fordulj át, és a másik oldalnak is integess! Most biccents, de ne túl gyakran. Akár egy táncospár, átvágtak az átriumon, aztán egy szőnyeggel borított lépcsőn felmentek az erkélyszintre. A jegyszedő mélyen meghajolt előttük, és beinvitálta őket az uralkodói páholyba.

Zefi a középső széken foglalt helyet, amelyet kicsinyített trónusnak képeztek ki, de annál sokkal kényelmesebbnek bizonyult. Hála az égnek. Hubert elvette tőle a kabátját és felakasztotta egy kampóra, míg négy testőr elfoglalta a helyét, ketten a páholy lefüggönyözött bejáratánál, ketten pedig odakint. Míg a zenekar a húrokat lassan feszítve hangolt, Zefi körbejártatta a tekintetét. Az uralkodói páholy a legelőkelőbb hely volt a teremben, közvetlenül a színpaddal szemben. Két oldalt félkörben kisebb páholyok sorakoztak. A bennük ülők közül sokan feléje fordultak. Tekintete végigsiklott az elegáns ruhákban érkezett férfiakon és nőkön, míg Hubert, aki a jobbján ült, megnevezett néhányat közülük, akikről úgy ítélte, hogy Zefinek érdemes ismernie.

– Az ott Lord Rodney, Wessenax vikomtja egy ifjú hölggyel, aki nem a felesége. A mellette lévő páholyban Percival Heinley ül. Nem nemesi családból származik, viszont a birodalom leggazdagabb embere. Több ezüstbányát örökölt az édesapjától. Ő aztán igazi fattyú volt, a szó minden értelmében, habár kifejezetten jól értett a lóhúshoz.

Amíg Hubert elmormolta a nevek és rangok litániáját, Zefi kihajolt a korláton. A páholyok alatt számos alkóv vette körbe a zsöllyét. E falmélyedésekből folyosók futottak a földszinti székekhez. Az alkóvok mellett kijáratok nyíltak a színpad mindkét oldalán. Úgy vélte, körülbelül négyszázan lehetnek odalent a nézőtéren. Biztonságban kellett volna éreznie magát. Ehelyett a szorongás csírája rántotta össze a keblét.

A színház túlsó végében elhelyezkedő páholyban két ismerős arcra lett figyelmes. Lord Du’Quendel és Walthom hadnagy egy csapat egyenruhás fiatalember társaságában ült. Mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, hogy úgy tegyen, mintha nem is látta volna őket, Walthom felállt és szertartásosan meghajolt felé. Lord Du’Quendel sietve hasonlóképp cselekedett. Zefi megszokásból már majdnem felemelte a kezét, hogy visszaintsen nekik. Az ég szerelmére, Zefi! Ne bátorítsd őket!

Ehelyett megelégedett egy udvarias biccentéssel.

– Hubert, begyűjtötték már az adókat, hogy útnak indulhassunk a nyugati tartományokba?

– Ebben a pillanatban van folyamatban, felség.

– Lord Du’Quendelt tedd meg a hadjárat vezérévé!

– Du’Quendelt? Nem hinném, hogy rendelkezik kellő katonai tapasztalattal.

– Tedd meg a kedvemért! A generálisokra bízhatod a stratégiai döntéseket, de szeretném, ha Du’Quendel már holnap úton lenne. És Walthom egységét is küldd el vele!

– Ahogy parancsolod. – Hubert a tőlük balra lévő páholyra mutatott. – Úgy látom, Mormaer herceg szintén úgy határozott, hogy megtekinti a ma esti előadást.

Zefi, aki örült, hogy témát válthat, tekintetét a szomszéd páholy felé fordította, ahol Wistros hercege egy idős hölgy mellett foglalt helyet.

– Hadd találjam ki – mondta. – Ő sem feleség.

– Nem. Fogalmam sincs, ki lehet. Azt biztosan tudom, hogy az édesanyja már nem él. Valószínűleg az egyik nagynénje vagy más rokona. Mégis furcsa. Mormaer nem rendszeres színházlátogató. Voltaképp tudomásom szerint évek óta nem ment el egyetlen előadásra sem, ma mégis megjelenik itt.

Zefi újra a lenti székeket kezdte tanulmányozni. Fegyveres testőrök sétálgattak a vendégek között.

– Talán ugyanúgy ellenzi az ittlétemet, mint te, és abban reménykedik, hogy végignézheti, amint rohadt gyümölccsel dobálnak meg.

Hubert ránézett, szemöldöke összeszaladt.

– Készülsz valamire.

Zefi kifürkészhetetlen arccal bámult vissza rá.

– Ezt hogy érted? Egyszerűen élvezem az első estémet, amit nem abban a huzatos kőviskóban kell eltöltenem, amit ti palotának neveztek. Ha úgy tetszik, zavartalanul, nagyuram.

– Csapdát állítottál! – Annyira közel hajolt Zefihez, hogy az orra hegye a császárnő fülét érintette. – Magadat használod csaliként, hogy lépre csald a merénylőt, Mormaert pedig beavattad a tervedbe.

– Ne olyan hangosan!

Zefi elfintorodva nézett hátra a válla felett a testőreire. Mindvégig ettől a pillanattól rettegett. Hubert arca merev maszkká dermedt, de Zefi érezte az álarc mögött forrongó dühöt. Mi több, őszinte neheztelést látott. Nem hibáztatta ezért. De Mormaer megeskette, hogy senkinek sem árulja el; a herceg kizárólag így lehetett a segítségére. Most, hogy Hubert önérzetében sértve ült mellette, már bánta, hogy nem ragaszkodott az ő bevonásához is.

– Mormaer ötlete volt. Ő állt elő a tervvel, hogyan kapjuk el a támadómat. Minél kevesebben tudnak róla…

– A minél kevesebbe beletartozik a főkancellárod is. Ki tud még erről?

– Csak azok, akiknek mindenképp szükséges. Semmit sem tudunk a merénylőről. Bárkinek kiadhatja magát.

– Én is gyanúsított vagyok?

Zefi haragosan nézett farkasszemet Huberttel.

– Ha az lennél, most egy igencsak hűvös cellában ülnél, nem pedig az oldalamon. Az életemet is rád merném bízni, Hubert. Ha ez balul sülne el, te maradsz az utolsó védvonalam.

– Felség, nem védelmezhetlek, ha nem informáltok…

Egy hang szólalt meg mögöttük a folyosóról. Zefi felállt, ahogy hátul félrehúzták a páholy függönyét. Lady Philomena állt a bejáratban. Hosszú indigókék ruhát viselt, mely tökéletesen tükrözte a személyiségét. Egyszerű, de értékes.

A hölgy finoman meghajtotta a térdét, de olyannyira finoman, hogy Zefi kis híján észre sem vette. Zefi ehhez mért biccentéssel felelt.

Hubert meghajolt.

– Nem voltam tudatában, hogy ladységed kedveli a színházat.

– Szó sincs ilyesmiről. – A hölgy Zefire pillantott. – Semmi olyasmit nem kedvelek, ami elvonja a figyelmemet a Próféta dicsőségétől. Ám a prelátus kifejezett kérésére eljöttem, hogy átadjam, Őszentségét mennyire megnyugtatta, hogy a császárnő elleni gyáva merénylet nem járt sikerrel, és őszinte óhaját, hogy az esemény hatására felséged közelebbi kapcsolatot kezdeményez majd az egyházzal, mely a hatalom valódi forrása.

Zefi mosolyt kényszerített az arcára.

– Ladységed túlságosan kegyes. Kérem, tolmácsolja köszönetemet a Szentatyának, és kérje meg, hogy imádkozzék a támadás során meggyilkolt szolgálónk lelki üdvéért!

– Igen – felelte a lady. – Az inasa volt, ugye? Mily szerencsésnek mondhatja magát, hogy úrnőjéért áldozhatta életét, ami a legnemesebb dolog, amit egy hozzá hasonlóan megvetendő származású szolga megtehet.

Zefi csak bámult, nem akart hinni a fülének. Hogyan lehetett előtte így lealacsonyítani Fenriket… mintha csak egy házi kedvenc vagy bútordarab lett volna. Keze, mellyel a szoknyáját szorította görcsösen remegni kezdett. Mielőtt keresetlen válaszra nyithatta volna a száját, Hubert megelőzte.

– Úgy hiszem, mindjárt kezdetét veszi az előadás. Esetleg ladységed utána megtisztelhetne minket a jelenlétével.

Lady Philomena felhúzta finom ívű szemöldökét.

– Ma este nem, kegyelmességed. Sietnem kell vecsernyére. – Aztán ismét parányit meghajtotta a térdét Zefi felé. – Felség.

Zefi nem felelt, mivel nem bízott benne, hogy udvarias tudna maradni, miközben a hölgy távozik. Amint visszaereszkedett a függöny, olyan kemény szavakkal illette, amitől Hubertnek elkerekedett a szeme.

– Az a rohadt céda! – tört ki Zefiből, miközben visszament a székéhez, és ettől kissé jobban érezte magát. – Szívesen megmondanám neki, mit csináljon az óhajaival.

– Igen, álnok kígyó. – Hubert mély lélegzetet vett. – Ugyanakkor komoly befolyással bír a thurimon belül. És a prelátus nevében beszél. Ez kétszeresen is maróvá teszi a mérgét.

A színház gyertyáit elkoppintották. Felment a függöny, és a közönség udvarias tapssal köszöntötte a fodros sárga ruhában és hosszú tollakkal díszített kalapban a színpad közepére vonuló nőt.

– Ma este a nagyérdemű szórakoztatására – szólalt meg erőteljes hangon, mely az egész színházban jól hallható volt –, és felséges pártfogónk, Josephine császárnő tiszteletére – a földszintről lelkes taps hallatszott –, A kalifa ékszerét adjuk elő.

Miközben a szereplők elfoglalták helyüket a színpadon, Zefi hátradőlt a székében, és igyekezett nyugodtnak mutatkozni, de belül mindene görcsös csomókba rándult. Iszonyatos kockázatot vállalt. De megéri, ha működik a terv.

És működni fog. A Mormaer herceggel folytatott megbeszéléseken próbálta a merénylő szemszögéből felmérni a helyzetet. Érdekes módon a Caimmal együtt töltött időnek nagy hasznát vette. Noha azt nem mondhatta volna magáról, hogy a gyilkolás művészetének szakértője, valamennyire tudta, milyen nézőpontból közelítsen, és Mormaer elképzelése ésszerűnek tűnt. Még az is megfordult a fejében, hogy Caim, bármerre járjon is, bizonyára helyesnek ítélte volna a logikájukat. Zefi ebben a gondolatban igyekezett vigaszt találni, de sokkal könnyebbnek érezte ezt a palotában, amikor még csak beszélgettek róla. Az viszont, hogy ténylegesen itt ül, akár egy célpont valamelyik vurstliban, egészen más lapra tartozott.

Zefi már épp lenyugodott volna, amikor zajongás támadt a folyosón a páholya előtt. Valaki dühösnek tűnt, de hogy vajon a testőrei egyike lehetett-e vagy valaki más, nem tudta megállapítani. Elfordította a fejét, hogy hátrapillantson a válla felett. Zörgő papírra emlékeztető hang ütötte meg a fülét, miközben valami súrolta az arcát. Zefi kővé merevedett, egész testén úrrá lett a félelem. Nem, nem, nem, Nem akarom…

Vékony szárnyak verdestek és röppentek tovább a páholy mennyezete elé. Zefi reszketve vett levegőt. Csak egy galamb volt. Caim a hasát fogva nevetett volna, ha látja ezt.

Oldalt hajolt, hogy összenevessen Huberttel, de a férfi arckifejezése láttán megdermedt. A főkancellár karját a széke háttámlájára fektetve, tátott szájjal meredt a páholy végébe. Zefi is odafordult. Attól, amit látott, meghűlt benne a vér. Az egyik testőre előrehajolt, de ujjak helyett csillogó fekete csápok nyúltak ki a kezéből, és szorultak rá a másik őr arcára és torkára. Miközben Hubert figyelte, a megtámadt testőr erőtlenül a földre rogyott. A gyilkos feléjük fordította a tekintetét.

Hubert felállt, a kardjához kapott, de az ökölnyi vonagló csáp egyetlen durva csapásától átbukfencezett a korláton. Hubert!

A segélykiáltás bennrekedt Zefi torkában, ahogy lecsúszott a székéről. A ruhája szoknyarészébe nyúlt a késéért, de a lába belegabalyodott a több rétegnyi alsószoknyába. Nem kapott levegőt. Minden túl gyorsan történt.

Az ál-testőr külseje lassan megváltozott, ahogy közeledett felé. Szeme besüppedt a szemgödrébe, bőre bugyogott és elfeketedett, akár a szenesedő hús, a groteszk csápkezek pedig görbe karmokká alakultak át. Zefi a merénylő útjába rúgta a székét, de a lény egyetlen könnyed csapással szétzúzta azt. Gumiszerű ajka trágár vigyorba húzódott. Zefi átfúrta a kezét a lába köré tekeredett anyagon. Valaki segítsen!

Egy nő felsikoltott. A megkönnyebbülés hulláma öntötte el Zefit, amikor hallotta, hogy mások is kiáltozni kezdenek. Maga elé képzelte a lent ülőket, ahogy döbbenten felpattannak a helyükről, és az uralkodói páholyra mutatnak. A merénylő megtorpant, és vad üvöltést hallatott, amely kis híján beszakította Zefi dobhártyáját, majd a szőnyegre taszította őt. Zefi tudta, hogy a kés a combjához lett szíjazva, de nem találta a markolatát. Amikor a merénylő fenyegetőn fölé hajolt, Zefi felnézett rá, és felkészült, hogy a karmok fájdalmasan belémarnak.

Erős fény vakította el, aztán hőlöket hullámzott át az arcán és a karján, mintha egy kemencét nyitottak volna rá. Kesernyés bűz csapta meg az orrát. Mire kipislogta szeméből a káprázatot, a merénylőnek már nyoma veszett. Sűrű füstfelhő gomolygott a helyén. Zefi köhögve és csapkodva, hogy eloszlassa a ködöt, felállt. A szomszédos páholyban már nem Mormaer herceg és az idős hölgy ült. Ehelyett Hirsch állt a helyükön, és mindkét kezét Zefi irányába nyújtotta. Széttárt tenyeréből vékony füstcsíkok szálltak felé.

Zefi elengedte a szoknyáját, és a korláthoz mászott. Hubert egy kézzel csimpaszkodott rajta; a másikban még mindig a kardját szorongatta. Vér csorgott le a homlokán keresztbefutó sebből, de életben volt. Zefi önkéntelenül elnevette magát a helyzeten. Mormaer javaslata volt, hogy a nyilvánosság előtt küldje el Hirsch mestert. Miután eljátszotta, hogy Drathan kapitány kíséretében távozik, az adeptus elmaszkírozta magát, aztán a herceggel együtt jött el a színházba. Tökéletesen működött a terv.

Zefi lenyújtotta a kezét, hogy segítsen Hubertnek. A földszinten káosz uralkodott, az emberek egymást lökdösve tódultak a kijáratok felé. Amikor elkapta a főkancellár csuklóját, a háta mögött kaparó hangtól végigborzongott. Zefi egy pillantást vetett a hátra. A merénylő a szomszédos páholy mennyezetébe kapaszkodott. Idomtalan testével és hosszú, eres végtagjaival inkább tűnt szörnyetegnek, mint embernek. Zöld lángok táncoltak görnyedt válla körül és a hátán, de a legvadabb tűz üreges szemgödrében lobogott, ahogy Zefi felé fordította a tekintetét. Maga alá húzta a lábát, aztán átlendült és az uralkodói páholy oldalán ért földet. Karmaival darabokra szaggatta a szeparé lakkozott elválasztófalát.

Habár a szíve szakadt meg tőle, Zefi elengedte Hubert kezét. Zokogva felrántotta a szoknyáját és a tőréhez kapott, noha gyanította, hogy nem veheti hasznát egy olyan lény ellen, amelyet karddal és a rejtélyes tűzzel igyekeztek elpusztítani, mégis életben maradt. A merénylő bömbölve benyomult a páholyba. A rothadó hús szagára emlékeztető bűzös leheletétől Zefi összerezzent. Kezében megremegett a kés, amikor a gyilkos fölébe magasodott. Vér csöpögött a szörnyeteg karmairól. Zefi erőt vett magán, és nem fordította el a tekintetét. Kockára tette a katonái és a barátai életét. A legkevesebb, amit tehetett, az volt, hogy császárnőhöz méltóan néz szembe a halállal.

Tündöklő acél suhant el Zefi mellett. Miközben ő a földre bukfencezett, Hubert bukkant fel, és elébe vetette magát. Kardja vékony hegye a merénylő oldalába hatolt. A szörny lángoló szeme elkerekedett, hogy a fájdalomtól vagy a döbbenettől, Zefi nem tudta megállapítani, ám emberfeletti fürgeséggel félreugrott, és magával rántotta Hubertet is. Zefi recsegő hangot hallott egy pillanattal az előtt, hogy szikrázó fény újabb erős villanása vakította el.

Zefi feltérdelt, és megdörgölte a szemét. A gomolygó ködön át tátongó lyukat vett észre az uralkodói páholy oldalfalában. A lyuk szélei parázslottak. Először nem látta meg Hubertet, aztán a főkancellár feltápászkodott a földről a félig leomlott mennyezet darabjai alól.

– Nem esett bajod? – kérdezték egyszerre egymástól.

Hubert a kezével lesöpörte az estélyi kabátja elejét; a finom gabardint vastagon borította a por és kőtörmelék.

– Úgy hiszem, az öltözékemnek búcsút mondhatok.

– Sajnálom, Hubert. –Könnyek szöktek Zefi szemébe, amikor belegondolt, kis híján miféle tragédia történt őmiatta. – Bocsáss meg, kérlek.

Hubert elmosolyodott, miközben megigazította a hajtókáját.

– Mindig érdekes szolgálni téged, felség. És rendkívüli megtiszteltetésnek érzem.

A páholy mögötti folyosóról lépések zaja visszhangzott. Zefi megacélozta magát, és felkészült a legrosszabbra, Hubert pedig körbepillantott, hogy megkeresse a kardját.

Hirsch hajolt be az elfüggönyözött bejáraton.

– Mindenki egy darabban van még?

– A mágiájának köszönhetően igen, adeptus mester – felelte Zefi. – Elpusztult?

Hirsch nemet intett a fejével, és a korláthoz ment.

– Pusztán elűztem innen.

Zefi egyszerre elkeseredett. Azért mentek keresztül ezen az egészen, hogy végül semmit se érjenek el vele. Odakint a folyosón látta a kiterült testőrök lábát. A vérük átáztatta a rövid vörös szőnyeget, és tócsába gyűlt közöttük. Nem vagyok méltó efféle önfeláldozásra.

Hubert időközben Hirsch mellé lépett.

– Talán nem halt meg, de sikerült megsebesítenie.

Zefi is csatlakozott hozzájuk. Az elszenesedett rész mögött korom és foszforeszkáló zöld nyálka foltja terjedt szét a színház falán, aztán a folt hirtelen megszakadt, mintha a forrás eltűnt volna a levegőben. Hirsch áthajolt a szétzúzott korláton, és egy hosszú szilánkot emelt ki belőle. A fadarab végén a zöldesfekete anyag egy cseppje kenődött szét.

– Az ott…? – kezdett bele a kérdésbe Hubert.

– Igen – válaszolta merengve Hirsch. – A segítségével talán sikerül a szörnyeteg nyomára bukkannom, ha nem szennyeződött el túlságosan az anyag. – Aztán Huberthez fordult: – Jöjjön velem, amíg még friss a nyom, és hozzon magával annyi katonát, amennyit nélkülözni lehet.

– Hogyan…? – akarta kérdezni Hubert, de az adeptus már távozott.

Zefi a boltíves bejárat felé tolta főkancellárját.

– Menj el vele! Vigyétek Drathan kapitányt és a testőrséget is!

– Nem foglak védtelenül hagyni.

Magas alak lépett be az ajtónyílásba.

– Majd én itt maradok a császárnővel – jelentette ki Mormaer.

Zefi fontolóra vette az ajánlatot. Hirschnek segítség kellett. Bármi volt is a merénylő, Zefi attól tartott, hogy az adeptus minden figyelmét lefoglalja majd, ha sikerül elkapnia.

– Köszönöm, Mormaer herceg. – Zefi bólintott Hubertnek. – Kísérd el Hirsch mestert! Ne hagyd, hogy bármi…

– Már megyek is! – Hubert átnyomakodott a herceg mellett, és végigszaladt a folyosón.

A színház meglepően csendesnek hatott a támadás után. Odalent a közönség, a zenekar és a színészek mind elmenekültek. Zefi keze reszketett, ahogy megragadta a korlátot. Ma este meghalhattam volna itt. És most mi legyen? Megint rám támadhatnak, akár a visszaúton a palotába, vagy amikor a hálószobámban alszom. Aludni? Rosszkedvűen fújt egyet az ötletre. Jóllehet halálosan kimerült, addig nem fog álom jönni a szemére, amíg a merénylő szabadon garázdálkodik.

– Felség – szólalt meg Mormaer. – A testőreimmel visszakísérünk a palotába.

Zefi odafordult felé. Most, hogy egyedül maradtak a letompított fényben, nem tudta nem észrevenni, mennyire hatalmas termetű a herceg. Ha akarta volna, könnyedén átlöki a korláton, és balesetnek tünteti fel a dolgot. Mégis, amikor a férfi szemébe nézett, felfedezett benne valamiféle halvány… megértést? Határozottan nem együttérzést.

– A terv bejött – mondta.

Mormaer arckifejezése nem változott, csupán a szeme körül feszült meg alig észrevehetőn a bőre, de a nyájasság minden nyoma eltűnt hideg tekintetéből.

– Indulnunk kell, felség.

Zefi az ajkába harapott, ahogy önmagára mérgesen elsétált mellette. Szokás szerint nem a megfelelő megjegyzést tette. Ám Mormaer herceg oly átkozottul kifürkészhetetlen volt, hogy Zefi sosem tudta, mit mondjon a jelenlétében.

A folyosón Mormaer fekete egyenruháját viselő testőrcsapat várakozott. Ketten közülük vérbe fagyva hevertek előttük a földön. Zefi megállt, hogy tisztelegjen a férfiak előtt, akik az életüket áldozták érte. A két testőr tekintete a mennyezetre meredt.

– Mormaer herceg, a kabátomat, kérem!

Amikor a herceg odahozta neki, Zefi leterítette vele a testőrök arcát. Sötét foltok terjedtek szét, ahol a vér átütött a szöveten.

Megfordult, hogy Mormaer után eredjen, akinek az emberei fegyelmezett sorban követték őket, és csak ezután tudatosodott benne egy furcsa részlet a testőrökkel kapcsolatban. Egyiken sem látott karmolásnyomokat, sem átszakított bőrt a nyakukon. Ehelyett egyenesen és tisztán, mintha egy kirurgus szikéjével tették volna, elmetszették a torkukat.

Hideg futott végig Zefi hátán. Ha nem a merénylő volt, akkor ki tette?

TIZENHATODIK
FEJEZET

aim két késének markolatára csúsztatta a tenyerét, amikor megindult az utcán. Az öregasszonnyal folytatott beszélgetés után még inkább úgy érezte, mihamarabb távozni szeretne a városból. Ám előbb ellenőrizni akarta, hogy Lianával és Keegannel minden rendben van-e. Tudta, hogy esztelenség, amit csinál; hogy biztonságban vannak a nagybátyjuknál, de ez a hely – az atmoszféra, a feszültség, a barátságtalan árnyak – mégis nyugtalanította.

Csak gyorsan benézek, hogy megnyugtassam magam, aztán már indulok is tovább.

Ám alighogy befordult a sarkon, megtorpant. Valami azt súgta neki, jobb, ha behúzódik egy sor koszos hókupac mögé. Egy tucat szívverésnyi idő után fegyveresek csapata vonult át a kereszteződésben. Ezúttal katonák, akik láthatólag határozott céllal haladtak valamerre. Caim megdörgölte sajgó combját, ahogy lekuporodott a fagyos kockakövekre. A katonák a kerület belső részei felé tartottak. Liana korábban azt mondta, hogy a nagybátyja műhelye abban az irányban található. Lehetséges, hogy véletlen egybeesés…

Caim igyekezett észrevétlen maradni, amikor megindult. Nem hitt a véletlen egybeesésekben. Keegan és bandita barátai talán megérdemelték, bármilyen bajt hoztak is a saját fejükre, de Liana is velük volt. A fenébe azzal a lánnyal! Miért nem tudott az apjával maradni?

Amikor Caim befordult egy kacskaringós mellékutcába, három őrszemre lett figyelmes; kettő az utcán lődörgött, egy pedig egy emeleti ablakban gubbasztott, szemben a műhellyel, amelyik felett a kalapácsos-szeges cégér függött. Megfigyelők. És ha értettek a dolgukhoz, akkor az utcát az emeletről fürkésző férfinál íj lesz…

Mit művelsz, Caim? Fordulj meg, és indulj el a másik irányba!

Ő azonban bevetette magát egy sikátorba, három kapunyira a műhelytől, és továbbhaladt a következő kis utcáig, amelyik a műhelyek háta mögött futott. Amikor kikémlelt a sarok mögül, egy negyedik őrszemet pillantott meg, aki egy hóbucka mögött kuporgott. Caim meglazította a késeit, aztán visszacsúsztatta azokat a hüvelyükbe. Inkább az árnyakat szólította. Tüstént köréje gyűltek, mintha már alig várták volna, hogy magához hívja őket. Néhányukat maga köré csavarta köpönyeg gyanánt, majd elküldte a többit, akik kelletlenül távoztak mellőle.

Caim a falhoz simulva haladt előre a szűk mellékutcában. Az őrszem még mindig a kezét dörzsölgette és néha a tenyerébe lehelt, de egyetlen hangot sem hallatott, ahogy Caim elsurrant mellette.

Amikor úgy vélte, a megfelelő ház hátsó falához ért, felnézett, hogy kiderítse, hogyan juthatna fel. Az egyik emeleti ablak résnyire nyitva maradt. Bármennyire tiltakozott is ellene a lába és a karja, mászni kezdett. A műhely falának alsó felét durva folyami kőből rakták ki, köztük mély vájatokkal, amelyek megkönnyítették a haladást. Az árnyak vele maradtak, elrejtették, ahogy az ablakpárkányhoz ért. Óvatosan kitárta a zsalukat, és bemászott.

Amint a lába megérintette a rézsútos tetejű kicsiny szoba poros padlóját, Caim menesztette az árnyakat. A műhelyben csend honolt. A csizmája orrával finoman kitolta az ajtót, és kilépett egy L alakú folyosóra. Hűvös léghuzat csapta meg a tarkóját, amikor befordult a sarkon. A földszintről társalgás neszei szűrődtek fel. Egy férfi és egy nő beszélgetett. A férfi hangját nem tudta beazonosítani, Lianáét azonban rögtön felismerte. Lopakodással még csak nem is próbálkozva lement a lépcsőn.

A földszintet a hosszú műhely foglalta el. Mindenféle fabútorok – székek, asztalok, szekrények, komódok – álltak összezsúfolva benne. A bejárat két oldalán egy-egy lefüggönyözött ablak helyezkedett el, hátul még egy ajtó nyílt az utcára. Liana és egy nála kétszer idősebb férfi nézett fel a sarokban álló asztaltól, ahogy Caim lejött a lépcsőn. Liana felpattant, mintha szellemet látott volna. A haja nedvesen csillogott a gyertya halovány fényében. A férfi összevont szemöldökével védelmezőn eléje lépett.

– Mit akar itt? – kérdezte.

Caim a lányt kereste a tekintetével.

– Keegan hol van?

– Nézze… – kezdte volna magyarázni a férfi, de Liana előlépett mögüle.

– Semmi gond. A barátunk. – Aztán Caimhoz fordult: – Mi a baj?

– Figyelik az épületet. És katonák tartanak errefelé.

Liana a nagybátyjára pillantott.

– Odalent vannak, a pincében. Keegan és még néhányan. Nem mondhatnám, hogy örülni fognak neked.

– Nem is kell. Szedjétek össze, amire szükségetek lehet! Elmegyünk.

Caim megindult a hátsó ajtó felé. A bolt mögötti helyiséget asztalok, satuk, lepecsételt hordók és több polcnyi szerszám töltötte meg. Félkész darabok lógtak a mennyezetből lecsüngő kampókon a fűrészporral és megkeményedett méhviasz-foltokkal fedett padló felett. Más kijárat nem volt, kivéve a kaput, ahol állt, és egyetlen magasan elhelyezkedő ablak fent a falon. Liana sietve ellépett mellette, és megmutatta neki a pincébe vezető csapóajtót. Caim próbált nem odafigyelni a szappan és frissen vágott virág édes illatára, ami körüllengte a lányt, és meghúzta a csapóajtó közepére erősített vasgyűrűt.

Mormolás szűrődött ki a négyszögű lyukból. Falépcső vezetett lefelé a vakolt kőtömbök között. Liana figyelte, ahogy Caim megindul lefelé. A lépcső rövid forduló után kanyarodott be az alacsony pincébe, mely a felette lévő műhely teljes hosszában végigfutott. A teremben tucatnyinál alig több férfi gyűlt össze, némelyikük deszkahalmokon vagy régi ládákon ült. Városi öltözetet viseltek: hosszú zubbonyt és buggyos térdnadrágot, meleg télikabátjukat a vállukra vetették. Az egyikük vastag barna palástot viselt. Épp Keegan beszélt hozzájuk.

– …útközben más jeleit is láttuk annak, hogy a herceg emberei fosztogattak.

– Mi ugyanezt láttuk a Prond-hágó felől jövet – szólalt meg valaki hátul.

Még jó páran elmondták, mit hallottak, dúlásról és pusztításról meséltek az egész vidéken: otthonokat gyújtottak fel, jószágot öltek meg, embereket űztek el vagy mészároltak le. Caim egy fa tartógerenda mögé húzódott, nehogy meglássák. Mögötte megreccsent egy palló, Liana jött lefelé a lépcsőn. Caim intett neki, hogy maradjon csendben.

Vékonydongájú, kopaszodó férfi lépett elő, sima koponyáját gyér ősz haj övezte.

– Hol van Ramon? Azt ígérte, itt lesz.

Keegan összekulcsolta két kezét a háta mögött.

– A megbeszélt találkahelyen volt, de nem láttam őt elmenni onnan.

– Ez nem meglepő, hacsak nem növesztettél szemeket a hátadon.

– Nem vagyok gyáva, Grendt – motyogta Keegan.

Vallatója, Grendt a kezével beletúrt keskeny állát fedő, ritkás kecskeszakállába.

– Csak roppant furcsának találom, hogyan tudsz mindig elmenekülni, miközben mások sorra elesnek.

– Mit fogunk tenni Caedman ügyében? – érdeklődött Keegan. Hangjából panaszos siránkozás érződött ki, amitől akaratlanul is megrezzent Caim arca.

A köpönyeges férfi felfújta pofaszakállas arcát.

– Most, hogy bezárták abba a pokoli lyukba, gyakorlatilag lemondhatunk róla. Ha egyáltalán még életben van.

– Caedman – szólalt meg Grendt. – Újabb jóravaló ember, aki nem hátrált meg, és kiállt harcolni, míg te elmenekültél, fiú. És most mindenféle meséket kitalálsz árnyférfiakról és a hajtóvadászatról.

– Igazat beszélek!

Ennyi elég.

Caim előlépett a sötétből. Keegan hátrahőkölt, kezével a fegyvere után kapott. A hallgatóságból néhányan odanéztek, aztán talpra szökkentek. Caim nem mozdult, miközben elővették késeiket és bunkósbotjaikat; az egyik férfi evezőhoroghoz hasonlatos tárgyat suhogtatott. Caim nem tudta, nevessen, vagy inkább sírjon-e. Ez lett volna Keegan lázadása? Az erdei emberek legalább valamennyire alkalmasnak tűntek a harcra, még ha szervezetlenek és fegyelmezetlenek voltak is. Azok, akik most rá akartak támadni, eladók és boltosok voltak, akik szemmel láthatóan még egy terményszállító szekeret sem tudtak volna földönteni.

Caim megmutatta üres kezét.

– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket.

– Caim! – rivallt rá Keegan. – Nem szabadna itt lenned. – Aztán meglátta mögötte Lianát. – Li! Mégis hogy gondoltad ezt?

– Segít megmenteni az életeteket – válaszolta Caim.

A többiek kiabálni kezdtek, némelyikük azzal fenyegetőzött, hogy kipenderítik, páran pedig azt akarták megtudni, hogy ki ő.

Grendt Caimra nézett.

– Ti ketten ismeritek ezt az embert?

– Őróla meséltem – felelte Keegan.

– Semmi különöset nem látok rajta. Ha annyira veszélyes, miért nem állt ki, és harcolt a testvéreink oldalán?

Caim farkasszemet nézett a férfival.

– Te miért nem harcoltál velük együtt? Talán, mert könnyebb valaki más alagsorában üldögélni és panaszkodni, mint a saját életedet kockáztatni.

Grendt pár lépés távolságból Caim felé bökött az ujjával.

– Nem vonhatsz felelősségre. Már kivettem a részemet a harcból. – Körbepillantott a társain. – Mindannyian megtettük, ami tőlünk elvárható, sőt, többet is annál. Én azt mondom, kötözzük meg ezt a peckes kiskakast, és hajítsuk ki az utcára a többi ürülékkel. Ki támogatja a javaslatom?

Caim a köpönyege alá nyúlt a bal kezével, és előhúzott egy suete kést. Jobb keze megrándult, hátra akart kapni a vállához a kardjáért, ám inkább az oldalához szorította a karját. A férfiak zavartan toporogtak, de egyikük sem rontott rá. Ahogy sejtette, egyikükben sem volt elég bátorság ahhoz, hogy neki támadjanak valakinek, aki esetleg visszavág.

Keegan körbepillantott, aztán ismét Caimra nézett.

– Azt mondtad, figyelmeztetni jöttél bennünket.

– Katonák – felelte Caim.

Ettől élénk zsongás támadt a férfiak között. Egyedül Keegan őrizte meg a hidegvérét.

– Errefelé tartanak?

– Úgy tűnik. El kell mennetek innen!

– Be akar csapni minket – jelentette ki Grendt.

Egy másik férfi lépett elő. Alacsony volt és vaskos, hosszú gyapjúkabátot és fekete csizmát viselt.

– Honnan tudhatnánk, hogy nem ő vezette őket ide?

Caim a mennyezet felé bökött a késével.

– Az egység bármelyik pillanatban betörhet a bejáraton. Hagyjátok, hogy segítsek nektek, vagy csak álltok itt tétován, és ostoba kérdéseket tesztek fel?

Keegan teljesen meglepte, és valószínűleg a többieket is, amikor kijelentette:

– Megbízhatunk benne.

– Baromság! – mondta Grendt. – Eveskine-nek dolgozik. Ez csak egy csapda.

– Én megyek! – kiáltotta egy másik férfi, és a falhoz lépett. Elrántotta a téglákhoz szegelt vásznat. Mögötte egy vaskos ajtó volt, ami ránézésre a műhely mögötti sikátorba vezetett.

– Ha azt kinyitod – figyelmeztette Caim –, mindnyájunkat elkapnak. Az utcán őrszemek állnak.

A férfi keze megdermedt a záron.

– Jól van – mondta Grendt. – Akkor eltorlaszoljuk az ajtókat.

– Akkor ki fognak füstölni benneteket.

– Azt állítod, hogy nem maradhatunk – méltatlankodott Grendt. – És ki sem mehetünk. Akkor mire gondoltál, mit tegyünk?

– Tűnjünk el a szemük elől – válaszolta Caim.

A csoport végében páran összesúgtak.

– El kell tűnnünk – ismételte el Caim. – És minél gyorsabban megtesszük, annál jobban jár Keegan nagybátyja.

– Mi lesz a nagybátyámmal? – kérdezte Keegan.

Caim mélyen a szemébe nézett.

– Hogy mi? Azt hitted, belekeverheted ebbe, és közben semmi baja nem eshet emiatt? Jöttök, vagy sem?

Keegan a homlokát ráncolta, de Liana bólintott.

– Megyünk.

Caim visszacsúsztatta a hüvelyébe a suetéjét.

– Akkor gyertek velem! A többiek azt tesznek, amit akarnak.

Megindult felfelé a lépcsőn, és hátra sem pillantott, hogy meggyőződjön róla, követik-e.

Caim félrehúzta a függönyt, és kinézett az ablakon a műhely elé. Nem tetszett neki az ötlet, hogy még ma este ismét kimenjen az utcára, ami a legfurcsább agyszüleménynek tűnt, amióta ideérkezett erre az állandóan hóval borított földre. Az éjszakát tekintette a saját napszakának, az otthonának, de a kinti sötétség semmi jóval sem kecsegtetett. Ám nem maradt választása.

Ez persze hazugság volt, és jól tudta ezt. Dönthetett volna másképp. Kisurranhatott volna, akár egy szellem. Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy a sorsukra hagyja ezeket az embereket. Ez nem az én harcom. A nyakában lógó medálra gondolt. Ugyanezt mondtam Zefire is. És mit értem el vele?

Amint gondolatban e fájó ponthoz ért, hirtelen másik irányba vetette magát. A szoba, amelyben állt, a tulajdonos, Keegan és Liana Corgan nevű nagybátyjának hálószobája volt. Kicsi és zsúfolt, ahogyan az egy asztaloshoz illik, csak egy rozoga ágy állt benne, egy komód, egy homályos piperetükör, és egy állvány, elszáradt virágokkal teli vázával a tetején. Talán szegfűk lehettek, de mostanra teljesen belepte őket a por. Nős lehetett? Nem, a falak csupaszok. A komód tetején sincs semmi, csak por és néhány pénzérme. Talán megözvegyült, de sok évvel ezelőtt.

Caim hátrapillantott. Liana és Keegan a hálószoba túlsó végében álltak a sikátorra nyíló ablaknál. Az összeesküvők a műhely emeletén szóródtak szét. Nem volt idő tervezgetésre, ezért Caim rögtönzésre kényszerült, és nem nekik kedvezett a helyzet. Úgy vélte, szerencsésnek mondhatják magukat, ha öt emberből egy élve kijut. Jobb kezét ökölbe szorította. Válaszként lüktetni kezdett a karja.

Keegan tekintetét fürkészte.

– Mi volt a tervetek?

Liana hátrapillantott rá.

– Micsoda?

Caim mereven figyelte Keegant, de a fiatalember nem nézett fel a mellékutcáról.

– Miután összegyűjtötted az embereiteket itt a városban, mi lett volna a következő lépés?

– Nem tudom. Ramonnak ide kellett volna jönnie.

– Mi van, ha halott? Ki veszi át tőle a vezetést?

Keegan fújt egyet.

– Ha elveszítjük Ramont, semmi sem marad. Akár el is menekülhetünk a hegyekbe, hogy sohase térjünk vissza.

Caim visszafordult az utca felé. A műhely előtti terület még mindig tisztának tűnt, de tudta, hogy ez csupán a látszat. A szemközti ház ablakában mozgást látott.

– Van valaki odakint! – súgta Liana.

De Caimnak nem volt szüksége figyelmeztetésre – hallotta odalent a mozgolódást –, de örült, hogy a lány ébersége nem lankad. Nem kertelt, amikor ismertette velük a helyzetet. Lehet, hogy a mai lesz az utolsó éjszakájuk ezen a világon.

Caim felemelte a felhúrozott íjat, amit a kezében tartott. Egy nyíl feküdt keresztben a markolaton, acélhegye megcsillant a csillagok sápadt fényében. Megfeszítette az íjat, míg a húr meg nem csiklandozta az arcát. Kiengedte a levegőt. Az ablakok majdhogynem szemközt voltak egymással. Jóformán semmi szél. Tizenhat lépés. Bizsergő érzés csiklandozta a tarkóját, amikor az árnyak tudtára adták jelenlétüket. A fantomszövetségesekkel szemben táplált kétségek dacára nem űzte el őket magától. Valószínűleg szüksége lesz rájuk, mielőtt véget ér az éjszaka.

Amott. Valami ismét megmozdult a szemközti ablakban. Caimnak sikerült kivennie egy váll halvány körvonalát. A nyíl hegye egy centit lejjebb és kissé balra siklott.

Kilőtte a nyílvesszőt, de nem tudta megállapítani, eltalált-e bármit is.

A padlódeszkákon súlyos léptek dobogtak. A szemközti ablakban viszont semmi mozgást nem látott. Aztán valami átment az úton a sikátor felől. Caim a húrra illesztett még egy nyilat, miközben hat férfi rontott neki a műhelynek egy fából készült rövid faltörő kossal. Caim rájuk lőtt, de elsiette. A nyílvessző a katonák mögött pattant vissza a kockakövekről. Miközben újra felajzotta az íjat, egy másik csapat foglalta el helyét a műhely bejárata körül, amíg az előbbiek a gerendával igyekeztek betörni a bejáratot. Hangos dörrenések visszhangoztak az utca falai közt.

– Készüljetek! – szólalt meg Caim.

A repedő fa recsegése volt a jel. Keegan hirtelen kitárta az ablakot, Liana pedig kimászott rajta. A báty több helyen összecsomózott lepedőn eresztette le a húgát. Aztán Caim lerakta az íját, hogy Keegannek segítsen lejutni. Amikor átlendítette az egyik lábát a párkányon, Caim hallotta, hogy mások is az utcára ugranak a többi ablakból. Ettől a ponttól kezdve egyértelműek voltak az utasításai: szét kellett széledniük, hogy később találkozzanak a megbeszélt ponton, ami egy másik rejtekhely volt, a városon kívül. Caim örült volna, ha Kit vele van. A fenébe is, hol lehet?

Nem akart újabb meglepetéseket. És mégis úgy tűnt, mintha az élet eltökélte volna, hogy egyre újabbakkal szolgál neki. A kezével csimpaszkodva mély lélegzetet vett, és eleresztette a párkányt. Esés közben eszmélt rá, hogy fent hagyta az íját.

Összeszorította a fogát, amikor éles fájdalom hasított bele sérült lábába. Bicegve futásnak eredt, amilyen gyorsan csak tudott, Liana kámzsájának nyúlszőr peremét követte a sikátorban. A következő utca üres volt. Minden ablakot és ajtót bezártak, amitől szellemvárosnak hatott a hely. Caim lehagyott egy termetes összeesküvőt, aki élénkzöld kabátban szaladt – nem a legideálisabb színválasztás –, és kis híján átesett egy szennycsatornában szaglászó korcson. Miután átugrotta a kutyát, felnézett és megtorpant. Két háztömbbel arrébb katonák sora vonult felé az utcán. Caim hosszú lándzsák körvonalait vette ki. Az eget felhők borították; az összeesküvők nem fogják észrevenni a csapdát, csak miután belesétáltak. Káromkodva meglódult a testvérek után.

Elsőként Lianát érte be.

– Állj! – súgta oda neki, amilyen hangosan csak merte.

Liana meghallotta, és lelassított. Caim továbbsietett mellette, hogy elkapja Keegan kabátjának uszályát. Az ifjú megperdült, és feléje suhintott a kardjával. Caim elkapta a csuklóját.

– Vissza, a fene essen beléd!

A fiatalember kitépte a markából a karját.

– Mi történt?

Liana odaért hozzájuk, nyomában a nagybátyjával. A többieknek híre-hamva sem volt.

– Katonák tartanak felénk – magyarázta Caim. – Ha jól sejtem, lezárták a környéket.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Corgan. Az idős férfi erősen zihált, de kihúzta magát, kezében vaskos bunkósbotot szorongatott.

– Szólnunk kell a többieknek! – jelentette ki Liana.

Caim a távolból kiáltozásra és közelharc zajaira lett figyelmes.

– Már rájöttek. El kell tűnnünk az utcáról.

Befordult velük az első sikátorba, amire ráakadtak. Ha a katonák nem kutatnak át minden zugot és szűk mellékutcát, talán nem veszik észre ezt. Csak remélni merte, hogy nem zsákutcába futott bele.

Caim a tőle telhető legnagyobb sebességgel haladt, de társai nem láttak olyan élesen a sötétben. Miután Keegan másodjára is elbukott valamiben, Caim legszívesebben jól fejbe verte volna az ifjút. Amikor befordult a következő sarkon, előtte ragyogó fény hasított keresztül a sötétségen. A ragyogásban több magas alakot látott közeledni. Páncéljuk recsegett és csörgött, ahogy laza alakzatban meneteltek. Caim négyet számolt, plusz a lámpahordozót, de mögöttük még több is jöhet. Előrántotta a késeit, amikor valaki erős nyugati akcentussal ráordított, hogy ne mozduljon.

– Keressetek más kiutat! – kiáltott hátra a válla felett.

A két testvér és a nagybátyjuk megállt mögötte. Corgan és Keegan visszaindult arra, amerről jöttek, de Liana csak bámult rá. Keegannek a karjánál fogva kellett elrángatnia, hogy otthagyja Caimot.

Végigmérte a katonákat. A sikátorban három férfi fért el egymás mellett, a katonák viszont kettes oszlopban vonultak, leghátul a lámpahordozóval. Egymáshoz szorított tölgyfapajzsuk felett meredtek rá, lándzsáikat keresztbe fektették egymáson, hogy az éles acél villaként meredjen előre. A nyugalom érzete öntötte el Caimot, ahogy lejjebb ereszkedett, és harci pózt vett fel. Ehhez értett a legjobban. Ebben érezte otthon magát. Az árnyak szólongatták a sötétből. Kérlelték, hogy engedje szabadjára őket. Még nem.

Amikor a katonák öt lépés távolságra értek tőle, Caim oldalt lépett egy erkély alatt honoló sötétségbe.

Mögöttük bukkant fel újra, a suttogásnál is halkabb mozdulatokkal. A lámpahordozó riadtan levegőért kapva esett össze, amikor Caim mindkét suetéjét belemártotta a hátába, a kések éles hegye pedig behatolt a tüdeje és a veséje közé. A lámpás csörömpölve a földre hullt, és ellobbant. Caim pedig munkához látott.

Közelről rontott rájuk, hogy ne vehessék hasznát a lándzsáiknak, kanyarogva végigvágott a katonák között, egyiküknek az arcát hasította fel, a másikba alul döfött bele. A katonák megpróbáltak meghátrálni a hirtelen támadás elől, de az alakzat elején haladó társaik beszorították őket. Caim lehúzódott egy vívóbot módjára meglendített lándzsa elől, majd mindkét késével előredöfve felegyenesedett. Nem ölni igyekezett – legalábbis ezzel nyugtatta magát –, de ez nem akadályozta meg abban, hogy mindkét oldalon gyors vágásokat ejtsen a katona nyakán. A katona a téglák közé esett, vér lövellt ki nyakára szorított ujjai között.

Caim sűrűn lihegve próbált felülkerekedni a fájdalmán, minden erejét megfeszítve még gyorsabban mozgott és még erőteljesebben döfött. Az egyik katona a lándzsáját kapta maga elé, hogy hárítson; egy másik elhajította a hosszú fegyvert, hogy előrántsa az övvel a csípőjéhez csatolt harci bárdját. A suete kések keresztülhatoltak a tűzött bőrön, a bárdos pedig a falnak hanyatlott, a gyomrába szúrt két sebből vérzett. Amikor a másik katona hátralépet, három ujj hiányzott a bal kezéről. Eldobta a lándzsáját, és futásnak eredt. Caim gondolkodás nélkül reagált. Amikor a katona épp a következő sarokhoz ért volna, árnyak raja csapott le rá a sötétből. A sikátor végéből halk nyögés hallatszott, aztán minden elcsendesült.

Caim végiglopakodott az utcán. Alkarja a szívverése ütemére lüktetett, de a fájdalom távolinak tűnt. A homály eloszlott, és felfedte az elesett katonát, melyet fekete nyüvek módjára leptek el a tekergőző árnyak. Burukkolva lakomáztak. Caim egy pillanatra megérezte az éhségüket és a meleg vér édes ízét. Úgy szívták ki az életet adó nedvet, akárha ambróziát kortyoltak volna. A fekete kard megremegett hüvelyében, Caim pedig lehunyta a szemét.

Sikoltás hasított bele az éjszakába.

Caim egy elhessentő gondolattal sietve visszaterelte az árnyakat a sikátor sötét zugaiba, miközben végigfutott a kövezeten. Kis híján elszaladt a szűk mellékutca sarka mellett. A leágazó út tizenöt lépésnyit egyenesen haladt előre, mielőtt kanyarogni kezdett. Caim futva ment végig rajta, az ösztöneire és éjszakai látására bízta magát. Nem messze maga előtt acélnak csapódó acél csörgését hallotta, és felderengett előtte egy lámpás egyenletes sárga fénye. Caim szaladva bevett egy újabb éles kanyart, és kis híján beleütközött Lianába, aki a sikátor falának támaszkodva állt. Amikor észrevette, hogy a lány előregörnyed, azt hitte, megsérülhetett, de vért nem látott a ruháján. Keegan széles kardcsapásokkal tartott vissza egy oszlopnyi katonát. A harcosok egymáshoz nem illő páncélt és fegyvereket viseltek. Zsoldosok. Egy test terült el Keegan lábai előtt. Corgan. Fekete nedvesség szivárgott be a kockakövek résein. Caim átgondolt terv és előzetes figyelmeztetés nélkül egyenesen elrohant Liana mellett, és belevetette magát a küzdelembe.

Kardok pengéi és lándzsák hegyei szegeződtek rá több irányból. Caim a fegyvertárában fellelhető összes trükköt bevetette, hogy mindig egy lépéssel előttük járjon. Újra meg újra döfött késeivel, megsebzett, húsba és ujjba vágott. Az egyik zsoldos megcsúszott, Caim pedig az arcába csapott a kardja lapjával. A katona hátrahanyatlott, és betört arcához kapott.

Caim meglepte őket, de valahányszor levágott egy harcost, kettő ugrott azonnal a helyébe. Az árnyak a sikátor peremén zajongva nógatták, de Caim nem kockáztathatta meg, hogy ellenfeleire ereszti őket, amíg Keegan és Liana a közelben van. Lándzsa döfött felé a második sorból. Caim oldalra vetette magát, de a fegyver hegye beleakadt a zekéjébe, és tűzcsíkot húzott a bordái mentén. Caim hátrálva az oldalához szorította a könyökét. Nem akarta feladni a küzdelmet, de egyszerű választás elé került: vagy elfojtja a késztetést és meghal, vagy szabadjára engedi a pengét és talán lesz esélye.

Valójában egyáltalán nem volt választása.

A hozzá legközelebb álló katona arcába dobta a jobb oldali suete kését, aztán hátrakapott. A kard kirepült a hüvelyéből. Amikor Caim tenyere a sima markolathoz ért, a sikátor hirtelen életre kelt, mintha holdfény zúdult volna rá. Az út minden apró repedése nagyobbnak tűnt, minden felület ezüstös fényben ragyogott. Körülötte a falak magasabbnak és egyenesebbnek hatottak. Még a téglák is megváltoztak a lába alatt, szélesebbé és simábbá váltak, akár a csiszolt obszidiánlapok. A kard eleven lényként lüktetett a kezében, szinte magával vonta őt. Caim sérüléseit és fájdalmát feledve nem fogta vissza magát.

Az egyik zsoldos – aki a mellkasán díszelgő sárga csíkokból ítélve tiszt lehetett – hátrabukott a saját lábában elbotolva, ahogy a fekete kard leütötte fejéről a sisakját. Remegés futott végig a pengén és Caim kezén, és anélkül, hogy pontosan felfogta volna, miként, Caim tudta, hogy a kard áthatolt az acélból és bőrből készült fejvédőn, hogy megízlelje a katona vérét.

Két harcos tört előre, hogy fedezzék vezérük visszavonulását. Caim esélyt sem adott nekik, hogy felkészüljenek. Rájuk rontott a karddal és a késsel, minden útjába kerülő célpontra lecsapott. Kettéhasította az egyik férfi csuklóját, félrecsapott egy feléje döfött pengét, a zsoldos pedig a nyakához kapva nekiesett a sikátor falának.

Ahová csak az éjsötét kard lesújtott, elfeketedett szélű sebek nyíltak a nyomában. Caim igyekezett főként védekezésre használni a fegyvert, de az ében penge nem hagyott nyugtot neki. Egyik brutális támadástól a másikig húzta maga után, szinte soha nem alacsonyodott le odáig, hogy csupán kivédjen egy csapást, ezért Caim kénytelen volt bal kezében tartott suetéjével hárítani. Aztán ezzel is felhagyott, és inkább arra használta a kést, hogy hasakat metsszen fel vele, és szakállas arcokat csúfítson el. Mindenütt vér folyt körülötte, ráömlött a karjára, és beterítette az arcát. Elfeledkezett Keeganről és Lianáról, elfeledkezett a sérüléseiről. Kizárólag a következő áldozat számított. Amikor a zsoldosok hátrálni kezdtek, Caimot nem kellett noszogatni, hogy kihasználja előnyét, mielőtt megszáradna a vér a kardon. Elhajolt egy vaktában elengedett suhintás elől, nekilendült, és áttörte magát az első soron. A lába magától mozgott, előre és hátra, egyik oldalról a másikra lépve halálos táncot járt, ahol egyetlen elhibázott mozdulat a végzetét jelentette volna. A csikorgó acél és hús, csont és vér hangja templomi harangokra emlékeztetőn zúgott a fülében. A kövek síkossá váltak a lába alatt, ahogy valódi önmagává vedletten, pusztító ciklonként pörgött.

A tiszt odalépett elé, kezében rövid pengéjű kard. Caim szélesen elvigyorodott, és mindkét oldalról lesújtott a harcosra, aztán egyenesen előrevetette magát. A két kard éles csörrenéssel összecsapott. Caim félreütötte a magas nyesést, aztán csaknem beleszaladt egy térdére irányzott hárító döfésbe, ami azon nyomban véget vetett volna a küzdelemnek. Még időben hátraugrott, hogy megmentse a lábát, de háttal beleszaladt valamibe. Keeganbe! Az ifjú zihálva csapta félre a zsoldosok fegyvereit Caim oldalán. Caim szeretett volna köszönetet mondani neki, de épp egy harci kalapács lendült a feje felé. Oldalra pördült, pontosan egy lefelé suhanó penge útjába. A suetéje élével hárította a csapást, de a fekete kard Caim bizonytalan helyzete ellenére előre lendült. A tiszt állta a sarat. Caim a fogát csikorgatta, ahogy egy kétkezes kard hegye áthatolt zekéje bőrén. Hátraugrott, mielőtt felnyársalhatták volna.

Balról egy harcos támadt Caimra, aki abba az irányba fordult. Már csak három zsoldos maradt talpon. Keegan minden tőle telhetőt megtett, hogy feltartóztassa a többieket, de ez csak nehezen sikerült neki. A fekete kard rángatózott Caim kezében, akár egy pórázon tartott kutya. Árnyak zsúfolódtak össze a sikátor sötét szegleteiben. És volt még valami más: valamiféle állandó jelenlétet észlelt az érzékei peremén. Az árnyszörnyeteget? Nem tudta biztosan, de épp elegendő dolga akadt. Először is véget kell vetnie ennek a csatának, mielőtt megérkezik az erősítés.

Caim támadást színlelt, aztán hosszan előrelendülve átdöfte egy közönséges zsoldos nyakát. Ennyit arról, hogy megkímélem az életét. Mielőtt a többiek reagálhattak volna, Caim a tisztre vetette magát. Fegyverei fekete és ezüst foltokká mosódtak. A tiszt támadási felületet hagyott, ahogy védekezése egyre bizonytalanabbá vált. Caim meglátta az esélyt, és áttört a védelmen. Vér fröccsent a kabátjára, ahogy a fekete kard hegye a köldöke alatt eltalálta ellenfelét, és áthatolt a vértezeten és az alatta viselt bőringen. Caim egészen a markolatig bemélyesztette a férfi testébe a pengét. A tiszt szeme kidülledt, ahogy közvetlenül egymással szemben álltak. Mielőtt a férfi bármiféle hangot adhatott volna, Caim a késsel elmetszette a nyakát.

Caim egész testében reszketett, ahogy a halott férfi fölé magasodott. Keegan a sikátor falának dőlt, zihálva lélegzett és fürkészőn szemlélte Caimot. Rövid pengéjű kardja a penge felénél elgörbült. Liana a nagybátyja mellett térdepelt, de Corgan már nem élt. Miközben figyelte őket, Caim tudta, hogy éreznie kellene valamit, de rettenetes düh fortyogott benne, ami minden más érzelmet kioltott. Kezét rászorította a fegyverei markolatára. Még több vért akart; szenvedélyes vágyakozása fájdalommá erősödött a mellkasában. Árnyak gyülekeztek a kapuk ereszeiben és az ablakmélyedésekben.

– Mit tettél? – Keegan elhajította használhatatlan kardját. Tekintete sötétebbé és komorabbá vált, egy idegen arcává. – Halott! Miattad az!

– Fogd be! – sziszegte Caim. – Még többet akarsz a fejünkre hozni belőlük? Vedd fel a fegyvered, és gondoskodj a húgodról!

Keegan letérdelt és egyik karjával átölelte Lianát. Miközben egymás nyakába borulva siratták a halottat, Caim összeszorított szájjal figyelt. A fekete kard reszketett a kezében, ő pedig parányi hangokat hallott suttogni a fejében.

Vért! Vért! Most vágd le őket!

Caim szaggatottan vette a levegőt. Vércsepp csöppent le suete késének hegyéről. Figyelte, ahogy lehull. Caim tudta, hogy amikor a csepp földet ér, ő is lecsap. Izmai megfeszültek, felkészültek a hirtelen kitörésre. Melegség öntötte el az ágyékát.

A csepp egyre gyorsabban közeledett a földhöz. Fenséges loccsanással fog szétterülni a koszos köveken. A kard lüktetett a kezében. Felemelte a pengét.

Megállj! Nem fogom…

Vakító fény villant fel a sikátorban. Caim hátratántorodott a látása ellen intézett támadástól. Valaki levegőért kapott – úgy gondolta, talán Liana lehetett. Elviselhetetlen zaj zendült a koponyájában, vaskalapácsokkal vertek rézdobokat. A fények három kisebb nappá halványultak, aztán a három egyetlen csillaggá olvadt össze, amelyet vaskos ujjak tartottak.

Hagan tartott egy lámpást a feje fölé.

– Keegan, kelj fel!

Liana az öregember karjaiba vetette magát.

– Papa! Corgan bácsi…

Caim nekidőlt egy téglafalnak. Alig kapott levegőt. Pislogott a kápráztató fénytől. A vér vadul lüktetett a halántékánál. Beleborzongott, amikor rájött, kis híján mit tett, mire vetemedett. Mi történik vele? Caim felegyenesedett. Nem tudta, mi lelhette az imént, de már ismét a réginek érezte magát. Odafordult hozzájuk.

– Maradj, ahol vagy! – utasította Hagan.

Caim észrevette a gladiust az öreg kezében, és a helyzet egyszerre jóval kevésbé tűnt barátságosnak. Megkereste a másik kését, aztán anélkül, hogy gondosan letisztogatta volna őket, elrakta a fegyvereit.

– Megmentett minket – szólalt meg Liana, aki még mindig szorosan magához ölelte édesapját. – Keegannel együtt meghaltunk volna nélküle.

Hagan Keegan felé fordult, aki csüggedten bólintott.

– Rendben. Keegan, te mész előre. Ha jól sejtem, a bajtársaid megállapodtak egy találkahelyben.

Keegan gyors pillantást vetett Caimra, aztán elindult az utcán. Először úgy tűnt, mintha Liana maradni akarna, de Hagan előrehessegette. Miközben állt és figyelte őket, Caim érezte a hátához szíjazott fegyver erejét. Végtelenül kimerültnek érezte magát, mintha minden életerejét kiszívták volna. Alkarja jobban sajgott, mint valaha.

Amikor indulni készült, Hagan felemelte a lámpást.

– Gyere, fiam, mielőtt a gyermekeim újabb slamasztikába keverednek!

Caim lebámult a mészárlás eredményére, mely az ő lelkén száradt. Most, hogy távoztak az árnyak, könnyebben lélegzett. A tetemek akár vérrel összefröcskölt bábuk is lehettek volna. De nem azok voltak.

Felvette az egyik holttest mellett heverő kardot, aztán a többiek után sietett. Liana kabátjának halvány szőrmeszegélyét követte a kanyargós utcákon.

TIZENHETEDIK FEJEZET

efi reszketve állt a társalgó hatalmas kőkandallója előtt. Bármennyire közel húzódott is a lángokhoz, nem sikerült megmelegednie.

Úgy érezte, egyetlen csepp energiája sem maradt, ám eszébe sem jutott aludni. Hubert és Hirsch még mindig a merénylő után kutattak az éjszakában. Zefi meghagyta az ügyeletes tisztnek, hogy értesítse, amint bármit hall felőlük. Azóta csaknem két gyertyarovásnyi idő telt el, ám még mindig semmi hír nem érkezett.

Tekintete az összehajtogatott pergamenlapra tévedt, amit a kezében tartott. A másik kezével a ruhája alá rejtett vékony tőrért nyúlt. Épp akkor húzta elő, amikor Amelia belépett. Kesernyés illat töltötte be a szobát, miután a cselédlány az egyik tálalóra rakta a teás készletet. Gőzölgő csészét vitt oda Zefinek.

– Tessék, felség. Ettől majd felmelegszik.

Zefi hálás biccentéssel átvette a teát, és visszafordult a kandalló felé. Mormaer herceg és testőreinek társaságában hagyta el a színházat, de azzal kellett szembesülnie, hogy a kocsiszín lángokban áll. Jóllehet megtehette volna, Mormaer nem hagyta őt magára. Ehelyett négyzetalakzatban felállíttatta Zefi köré a katonáit, és így vonultak át az üvöltöző, fáklyákat lengető tüntetők között. Kövek és kisebb fadarabok pattantak le a testőrök páncéljáról, de a palotáig tartó hosszú úton ennél erőszakosabb támadás nem érte őket. A császári rezidencia még sosem tűnt ennyire kellemesnek. Amikor a kapuhoz értek, Zefi próbált köszönetet mondani a hercegnek, ő azonban elhárította a hálálkodást, és hűvös hangnemben csak annyit felelt:

– Azzal, amit keleten készülsz tenni, hibát követsz el.

Zefi azonnal tudta, mire gondol. Valahogy eljutott Mormaerhez a hír a tervéről, hogy befejezi az Akeshiával vívott háborút. Zefi cseppet sem érezte jobban magát attól, hogy a birodalom egyik legnagyobb hatalmú lordja elhibázottnak tartja az ötletet. Ugyanakkor azt sem mondta, hogy ellenezni fogja.

A tea kissé erősnek bizonyult, és nem esett jól idegességtől felkavarodott gyomrának. Zefi alighanem elfintorodott, mivel Amelia felvonta a szemöldökét.

– Túl forró, nagyságos hölgyem?

Zefi nemet intett, mégis lerakta a csészét.

Amelia melléje állt.

– Nem esik bajuk, felség. Ne aggódjon!

– Tudom. De örülnék neki, ha mielőbb hallanánk felőlük.

Mindketten odakapták a tekintetüket, amikor meghallották kinyílni az ajtót, Zefi pedig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt a belépő Hubert láttán. A főkamarás ziláltnak tűnt. Bőre verejtéktől csillogott, arcát és ruháját sárfoltok borították. Az asztalhoz ment, és öntött magának egy csésze teát.

Zefi nem bírta türtőztetni magát.

– Mi történt?

Hubert egy húzásra megitta a teát. Fintorogva még egy csészével töltött magának.

– Egészen az Alsóvárosig követtük a nyomát. A kereskedők kerületéig. A Bádogosok sugárútjáig. Aztán a Szegénynegyeden át. De a Horman-elágazásnál elveszítettük.

– Hol van…? – akarta kérdezni Zefi, de ebben a pillanatban meglátta az alacsony alakot az ajtóban. – Hirsch mester!

Az adeptus kissé bicegve lépett be a szobába. Akárcsak Hubert, őt is sár borította, valamint más, kevésbé egyértelmű eredetű anyagok. Most, hogy Hubert megemlítette, Zefi ki tudta venni rajtuk a folyó szagait.

– Gondolja, hogy a merénylő sérülései halálosak lehettek? – érdeklődött Zefi.

Hirsch a fejét rázta, és elvette a teát, amit Hubert nyújtott oda neki.

– Az a valami átkozottul gyorsan mozgott ahhoz, hogy a halálán legyen. – Belekortyolt a forró italba, és elfintorodott.

– E pillanatban – szólalt meg Hubert – egészen más miatt kell aggódnunk, felség. A város számos kulcsfontosságú pontja kikerült az irányításunk alól.

Zefi válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta. Egy pillanatig nem fogta fel Hubert szavainak értelmét.

– Miről beszélsz? A hazafelé úton engedetlen tömegekkel találkoztunk, de semmi olyasmivel, amit az őrjárat ne tudna kezelni.

– Ennél sokkal rosszabb a helyzet. A Felvonulási úttól délre az összes őrhelyet felgyújtották. Nem tudjuk, hányan haltak meg, de számottevőek lehetnek a veszteségek. Egyre több kisnemes eltűnését jelentették be, miközben zavargások törtek ki több kerületben is. Az alsóvárosi negyedekben tüzek pusztítanak. A dokkokat még nem érinti a tűzvész, de ha nem tudjuk megfékezni, hamarosan odaér.

Zefi maga elé képzelte a jelenetet a palota békés parkjában. A zavargásokat, amelyek hónapokkal korábban megrázkódtatták a várost, és elpusztították a közel egyharmadát, amikor Caimmal együtt a trónjáért küzdött. Utána végigjárta az Alsóvárost, és saját szemével látta a következményeket, és könnyekre fakasztotta leginkább sebezhető alattvalóinak keserves állapota. Amikor belegondolt, hogy ma este ugyanezek az emberek vették be Othir utcáit és fogtak fegyvert ellene, úgy érezte, mintha pöröllyel sújtottak volna a szívére. Valamiképp megoldást kellett találnia.

– Beszédet intézhetnék az emberekhez – szólalt meg. – Elmagyarázhatnám nekik a helyzetet, és megkérhetném őket, hogy térjenek vissza az otthonaikba, amíg meg nem oldódik a válság.

Hirsch az ujjával megkavarta a teáját.

– Nem lenne foganatja. Az a csőcselék inkább széttépné a testőrségével együtt kegyedet, mint hogy meghallgatnák.

Hubert szemöldökét szigorúan összevonva az adeptusra pillantott.

– Kénytelen vagyok egyetérteni, felség. Túl veszélyes lenne kilépned a nyilvánosság elé.

Zefi nyelt egyet, nem akart hinni a fülének. De maga is látta ezt, a kint összecsődült emberek tekintetében. Gyűlölték őt.

– Mennyi időbe telne iderendelni a legközelebbi helyőrséget?

Hubert lerakta a kupáját.

– Ez Parviát és Wistrost jelentené, de az onnan besorozottakat már elküldtük nyugatra. Lovasokat meneszthetünk utánuk, hogy visszahívják őket. Addig is azt javaslom, hogy zárjuk le a tömeg előtt a város kapuit és a dokkokat. Mivel a magtárak még csak épülnek, biztosítanunk kell a napi szállítás folyamatosságát, máskülönben széleskörű éhínséggel kell szembenéznünk.

Zefi bólintott, még mindig nem sikerült felocsúdnia a hírek okozta kábulatból.

– Igen, legyen úgy, ahogy mondod, Hubert! A te feladatod lesz, hogy intézkedj.

Hubert meghajolt, és kiment a szobából. Amelia Zefi válla mögött téblábolt. Az este eseményei – a hintóút, a támadás, a menekülés vissza a palotába – egyszerre rázúdultak Zefire, és attól lehetett tartani, hogy remegő lába összecsuklik alatta.

– Hirsch mester – szólalt meg. – Köszönöm, hogy ennyire bátran viselkedett ma este. Kérjen bármit, és ha hatalmamban áll, megadom.

Az adeptus az övébe akasztotta mindkét hüvelykujját.

– Nos, leányom, nem szokásom, hogy elkérjem a fizetséget, amíg el nem végeztem a munkát. A lény még odakint kószál valamerre, de el fogom kapni.

– Ebben biztos vagyok. Ha megengedi, most visszavonulnék éjszakára.

– Természetesen.

Miközben Ameliával az ajtóhoz sétáltak, Zefi hátrapillantott a válla felett. Az adeptus egy ezüst flaskával a kezében állt a kandalló előtt. A szeme csaknem lecsukódott, az ajka mozgott, mintha imádkozna. Zefi nem tudta kivenni a szavakat, de a férfi arckifejezésében nyugtalanította valami. Valóban megbízhat benne? Vagy ha már felmerült a kérdés, megbízhat bárkiben? A rémtörténetbe illő gyilkos bárhol lehet. Mi van, ha ebben a pillanatban is a halálba vezeti őt?

Zefi megborzongott, de egyáltalán nem a folyosó hideg levegőjétől, és engedte, hogy Amelia a kezénél fogva kivezesse őt a szobából.

A vallatókamrából kilépő Sybelle lehántotta ujjairól a rájuk égett húst. Hideg fuvallat kapott bele hajába, amikor az őrök bezárták a kaput, és elrekesztették a bent maradt fogoly nyöszörgésének hangjait.

A többi fogoly kínvallatása, bármennyire élvezte is, nem hozta meg a kívánt eredményt. Kiszedte belőlük, hol található a lázadók több városbeli rejtekhelye. Rejtekhely. Mennyire tréfás szó. Előle sehol sem lehetett elrejtőzni, sem ebben a városban, sem egész Eregothban. Miután elküldte a katonákat, hogy tisztítsa meg ezeket a helyeket, hozzálátott, hogy megszerezze a számára legfontosabb információt. Merre jár a sarj? Ám minden további próbálkozása időpocsékolásnak bizonyult. Letörölte alsó ajkát, és lenyalta ujjairól a réz ízű nedvet. Nos, nem teljesen időpocsékolás.

A varázslatnak, amivel megtörte Caedman Du’Ormik akaratát, nem lehetett ellenállni, de tátongó lyukakat hagyott az áldozat emlékezetében, ezért Sybellének más módokon kellett kitöltenie a hézagokat. Ám a foglyok, akiket Soloroth behozott, döbbenetesen keveset tudtak vezetőik hosszabb távú terveiről. Sybelle eltűnődött, vajon miért számított többre ezektől a félig csupasz barbároktól.

Csizmasarkak kopogása visszhangzott a folyosón, ahogy egy finom bőrökbe öltözött ifjú közeledett felé. Hengeres tokot adott át Sybellének, aki a razziákat végző parancsnok üzenetére számított.

A hírnök ehelyett ezt jelentette be:

– Őfelségétől. – Hangja alázatosnak hatott, a tekintete azonban végigpásztázta a varázslónő testét, mielőtt megállapodott volna az arcán. – Azt az utasítást kaptam, hogy várjam meg a választ, nagyságos hölgyem.

Sybelle egy gyors pillantás kíséretében, amiről tudta, hogy teljesen feltüzeli vele a fiút, feltörte a hengert. Vékony pergamentekercs csusszant ki a tenyerébe. Az üzenet rövid és lényegretörő volt. Erric megtudta, hogy a hozzájárulása nélkül küldött ki katonákat, hogy razziázzanak. Arra utasította Sybellét, hogy térjen vissza a palotába. Az utolsó szó beleégett a varázslónő elméjébe.

Haladéktalanul.

Galacsinná gyűrte az üzenetet, aztán a gondolatával jéggé dermesztette a pergament. Sybelle a hírnökre emelte a tekintetét, ahogy az üzenet darabokra tört a padló kövén.

– Mondd meg őfelségének, hogy visszatérek, amint végeztem itt.

A férfi sietős léptekkel távozott. Sybelle a nyelve hegyével végignyalta a felső fogsorát. Hol késlekedik már Soloroth? Eredetileg arra számított, hogy nem sokkal az után, hogy kiküldte a herceg katonáival, megkapja a jelentését.

Mintha csak a gondolataira felelt volna, gigászi árnyalak takarta el a falat a folyosó végében. Fémcsörgés töltötte meg a feljárót, ahogy a vaskos sisak fekete csúcsa megjelent. A férfi láttán egymással hadakozó érzelmek törtek elő Sybelle keblében. Soloroth a tulajdon testéből, a tulajdon véréből származott, ám acélba burkolt szívében valami más is lakozott. Hiába szolgálta őt kötelességtudóan, Sybelle nem tudott teljesen megbízni a fiában. Egy nap majd megpróbálja elragadni tőle a hatalmat, és azon a napon kénytelen lesz megölni. Addig is rövid pórázon tartotta. Ám ahogy most közeledett felé, Sybelle eltűnődött, vajon mennyire biztosan tart a póráz, amelyet a lelke köré erősített. Megalvadt vér borította Soloroth páncélkesztyűjét, mellvértjét, sőt, még a lábát védelmező páncéllapokat is. Úgy tűnt, mintha vérben fürdött volna.

– Mi hír? – kérdezte, mielőtt fia három lépésre tőle megállhatott volna.

Soloroth fém sisakrostélya bámult le rá.

– A helyeket átkutattuk, az ott lakókat őrizetbe vettük, ahogy parancsoltad. Csupán jelentéktelen ellenállásba ütköztünk.

– Mindnyájukat elfogtátok?

Az arclemez jobbra-balra ingott.

– A déli kerületben néhánynak sikerük elmenekülnie. Őrszemeket küldtem ki, hogy fésüljék át a környéket.

– Nem tudtad elkapni őket az erdőben, és most ismét kijátszottak téged! Soloroth, esküszöm a…

– A rám bízott helyszínen minden lázadót elkaptunk. – Kinyújtotta vérfoltos páncélkesztyűjét. – Vagy likvidáltunk. A többi kapitányodat hibáztasd!

Sybelle félrelökte fia kezét. Nem az ő hibája volt. A felkelők mostanában pokolian ügyessé váltak, de ha így megy tovább, a saját helyzete egyre ingatagabbá fog válni. Atyja türelme nem fog örökké tartani.

– Keresd meg a tisztet, aki az ottani razziát vezette, és végezd ki! – mondta. – Magad tedd meg!

Miután hiába várt megerősítésre, hogy fia tudomásul vette a parancsot, Sybelle legszívesebben a gödrükbe fagyasztotta volna Soloroth két pimasz szemét, de nem engedhette meg magának, hogy elveszítse őt. Egyelőre nem.

– Van még valami? – kérdezte.

– A sarj itt van.

Sybelle megharapta szája szélét. Bizsergés futott végig a bőrén. Ez mindent megmagyaráz: a baljós előjeleket és a nyugtalanság érzetét, amely kígyófészek módjára telepedett meg a zsigereiben.

– Ezt egészen biztosan tudod? A nyomára bukkantál?

– Nem. Miként korábban, az árnyak most sem hajlandók együttműködni velem.

Sybelle körme tenyere lágy bőrébe vájt, ahogy ökölbe szorította a kezét. Nem is várt jobbat – Solorothnak többféleképp hasznát vehette, de a kifinomultság nem tartozott az erősségei közé. Ennek ellenére bántotta a dolog. Tudta, hogy a mestere milyen parancsot adna, ha értesülne erről – természetesen pusztítsa el az Árny utolsó leszármazottját, és tegyenek pontot az ügy végére. Ám neki más elképzelései voltak. Ha elkapná, ha magába szívhatná az esszenciáját, és a sajátjával egyesíthetné, ezzel bármit elérhetne, még a gyermeki kötelékektől való szabadulást is. A puszta gondolattól szaporábban vert a szíve.

– Üríttesd ki a kaszárnyákat! Minden katonát küldj ki az utcákra! Az északi harcosaidat is. Addig járőrözzetek a városban, amíg rá nem akadtok!

Amikor Soloroth már épp megfordult volna, Sybelle még hozzátette:

– Élve akarom! Megértetted?

Soloroth sisakja előrebillent.

– Meglesz.

Sybelle figyelte, ahogy végigvonul a folyosón. Az övén lógó lánc úgy csörgött, akár az elátkozottak béklyói. Miután fia távozott, Sybelle határozott léptekkel megindult a másik irányba. Meg akarta beszélni Caedmannal ezt az új fejleményt, hogy kiderítse, mennyit tud minderről a lázadók vezére. Amennyiben információt tartott vissza a sarjat illetően, a büntetés, amit a testének és a lelkének el kell szenvednie tőle, az e világin túli sötétségbe fogja juttatni. Ám előbb még némi eledelt kellett magához vennie, hogy feltöltse lemerült energiakészleteit.

Érzéki vágytól bizseregve indult vissza az újonnan érkezett foglyok tömlöceibe.

TIZENNYOLCADIK
FEJEZET

város mellett lomhán csordogáló patak partján árválkodó, elhagyatott kunyhó egykor tisztes otthon lehetett, de az idő nem kímélte az épületet. A ház elejét beburkoló veranda megvetemedett és lesüppedt, a megroggyant kovácsoltvas kerítés mögötti udvaron pedig több volt a por, mint a gyep. Az omladozó tetőben több lyuk is tátongott, némelyik akkora volt, mint egy kocsikerék.

Caim Keegan és Liana mögött bandukolt, akik édesapjukkal együtt megkerülték a házat. Habár útban a városból Liana időnként lopva rásandított, nem próbált beszédbe elegyedni vele, Caim pedig örült, hogy csendben gyalogolhatnak. Fáradt volt, és minden porcikája fájt. Kifelé menet megálltak annyi időre, hogy bekötözhesse felszabdalt mellkasát, de a lábát és az alkarját már mozdítani is alig tudta. Mindössze egy helyre vágyott, ahol pár évig megállás nélkül alhat. De nem tudta kiverni a fejéből a sikátorban történteket. Korábban sosem érzett még efféle vérszomjat, ennyire önmagából kivetkőzötten. A kard keresztben simult a hátához, immár nyugalomban, de vajon mi fog történni, ha legközelebb kirántja a hüvelyéből?

Keegan egy hátsó ajtóhoz vezette őket, és bekopogott a fadeszkákon. Egy perccel később egy Keegannel egykorú fiatalember nyitotta ki. Caimnak nem volt ismerős az arca, a többieknek azonban láthatólag igen. Keegan kezet rázott a legénnyel, aztán bement a házba. Liana intett a fiúnak, Hagan pedig meglapogatta a karját. Amikor Caim megindult befelé, a fiatal legény sietve kitért az útjából. Bizonyára éppoly szörnyen nézek ki, mint ahogy érzem magam.

Az ajtó egy tágas, vidékies konyhába nyílt. Ősz hajú, kopott kék házi kabátot és kendőt viselő asszony vigyázott egy fazekat a tűzhelyen. Törött lépcsőfokok vezettek fel az emeletre, de a lázadók kikerülték a lépcsőt, és egy hosszú folyosón át beljebb mentek a házba. Caim követte őket a nagyméretű szobába. A falakat sötét faburkolat borította, mely mostanra kifoltosodott és megrepedezett. Jókora orgona állt a déli fal mellett, poros sípjai felnyúltak a magas mennyezetig, mellette nagy márvány kandalló. A benne pislákoló tűz szánalmasnak hatott fenséges foglalatában.

Egy csapat férfi állta körül a tüzet. Néhányan a műhely pincéjéből menekültek ide, másokat az erdőből ismert Caim. Ramon ruhái megtépázottnak hatottak, haja kosztól és izzadságtól csatakosan tapadt a koponyájához, a bal karját bepólyáló hevenyészett kötésre rászáradt a vér. Orra belapult, mintha többször is eltörték és helyrerántották volna.

Épp Grendt beszélt, amikor beléptek. Caim elkapta a férfi óvatos tekintetét. Hűvös alak. Nem meglepő, hogy túlélte a mészárlást. Ha ez a ház most ránk dőlne, ő lenne az egyetlen, aki élve kikerülne innen.

Ramon meglátta Hagant, és hangosan üdvözölte. Páran odaszaladtak, hogy köszöntsék az öregembert, megérdeklődték tőle, merre járt, és hogy került ide.

Hagan Keegan és Liana felé intett.

– Azért jöttem, hogy megtudjam, a fivérem hallott-e valamit e kettő felől.

– Corgan hol van? – kérdezte az egyik lázadó. – Nem ment vissza a műhelybe, ugye? A déli kerület hemzseg a katonáktól.

– Meghalt – felelte Hagan.

Néhányan Caimra néztek, miközben Liana édesapja vállára hajtotta a fejét.

– De Corgan bácsi harc közben vesztette az életét – jegyezte meg Keegan.

Ramon bólintott.

– Eregoth igaz fiaként, aki nem lekötelezettje egyetlen hűbérúrnak és nem alattvalója egyetlen királynak sem.

– Vagy holmi déli császárnéé! – tette hozzá rekedtes hangon Grendt a csoport végéből, és kemény tekintettel meredt Caimra.

Keegan törte meg a kínos csendet.

– Merre jártál, Ramon? Azt hittük, hogy a nagybátyám műhelyében találkozunk.

Ramon a fejét csóválta.

– A tisztáson addig harcoltam, amíg bírtam szusszal, de túl sokan voltak. Így aztán kereket oldottam, és a lenti tábor felé vettem az irányt. Két napig tartott, míg a harasztok között kúszva, akár egy állat, kiértem a rengetegből. Megpihentem a malgari majornál. Néhányan közületek biztosan ismeritek Joram unokafivéremet. Szeretett volna beállni közénk, hogy ő is kivehesse részét az Eveskine elleni harcból.

Ramon hátrabökött hüvelykujjával a válla felett egy magas, girhes férfira, aki gyapjúmellényben üldögélt a kandalló közelében. A lábánál súlyos kovácskalapács állt a falnak támasztva.

Grendt vádlón Caimra mutatott.

– Na és vele mi lesz? Ő hozta ránk a herceg katonáit!

A többiek egyetértőn dörmögtek.

Liana összevont szemöldökkel nézett körbe.

– Caimnak köszönhetjük, hogy egyáltalán életben vagyunk. Ő mentett meg minket! Mondd el nekik, Keegan!

Keegan elfordította a tekintetét, miközben Liana megrángatta a karját.

Liana az édesapjához fordult.

– Papa, mondd el nekik!

Mindenki elcsendesült, amint Hagan lepillantott a lányára.

– Láttam, ahogy tucatnyi elesett férfi felett állt. Vértől lucskosan. Ahogy most is vér borítja, és ahogy mindig is fogja. A halál jobb keze ő, és bármerre megy, a halál jár a nyomában.

Caim érezte a szobában felgyűlt feszültséget. Tenyere viszketett. Néhányan rábólintottak a szavakra; mások kényelmetlenül toporogtak, és nem mertek a szemébe nézni, Keegan is ezek közé tartozott. Az ifjú szemmel láthatóan az ügy melletti elkötelezettség és a Caim iránt érzett hála között őrlődött. Vagy más lehetett az ok? Talán neheztel rám, amiért felajánlottam a segítségemet, még ha meg is mentettem vele az életét? Mit is mondogatott Kas? Soha ne becsüld túl egy ember hálájának mértékét, vagy az emlékezetének hosszát!

Othirban megtanulta megszívlelni e szavakat, és most úgy tűnt, ismét e tanácshoz igazodva kell cselekednie. Ám az iránta érzett megvetésük dacára azt remélte, nem kell bántania ezeket az embereket. Caim továbbra sem emelte rájuk a kezét.

– Elmegyek, ha ezt akarjátok – szólalt meg végül. – De nektek is így kellene tennetek. Valaki elárulta a katonáknak, hol találnak rátok, és könnyen megeshet, hogy még többen tartanak ide.

– Te voltál az! – jelentette ki Grendt. – Mindannyian tudjuk.

– Nem kém. – Keegan felállt a tűz fényében. – Eleinte nem voltam biztos benne, de segített nekem és a húgomnak. Otthagyhatott volna minket az erdőben, de nem tette. A saját életét kockáztatta, és nem hinném, hogy egy kém végignézné, ahogy elbánnak a saját áldozataival. Csak ennyit akartam mondani.

Ramon rácsapott a fiú vállára, amitől Keegan arca megrándult.

– Keegan helyesen látja a dolgokat. Ráadásul a déli sokkal jobban harcol annál, hogy kém legyen.

– De hát… – vetette volna ellen Grendt.

– Mit tudunk biztosan? – kérdezte valaki.

Ramon finoman taszított egyet Keeganen, hogy visszaterelje az apjához.

– Lecsaptak ránk a herceg emberei, sokunkat kifüstöltek az otthonainkból és elválasztottak a családjainktól. Senki hűségét nem kérdőjelezem meg, aki most távozni akar, hogy megpróbáljon új életet kezdeni békésebb körülmények között.

Amikor a szobában mindenfelé felháborodott kiáltásokat hallott, Ramon csitítón felemelte a kezét.

– Akkor vissza kell térnünk a várkastélyba, és erőt kell gyűjtenünk. Aztán visszajövünk tavasszal, miután elolvadt a hó.

– Nem mehetünk – szólalt meg Keegan. – Caedman még mindig a herceg kezei közt van. Mi lesz vele, ha elmenekülünk?

– Úgy ám! – értett egyet vele egy fél lábára sánta, zömök férfi. – Ezt magam sem tartom helyesnek.

A testvérek egyike, Dray a fejét csóválta.

– Teljesen megbuggyantál. A közelébe sem kerülhetsz.

Előlépett egy másikuk. A szőke lándzsás.

– Én veled megyek.

A fivére lefitymálón horkantott.

– Redves gyertya lesz belőled, Aemon. Egy póznához kötöznek, és a herceg hóhérai fognak alád gyújtani.

Ahogy a többiek is sorra beszálltak a vitába, Ramon a fejét ingatta.

– Tudom, mit tennétek a legszívesebben – mondta, miután elcsendesedtek. – De túlságosan veszélyes. Sok testvérünket elveszítettük már. Mindnyájunkat megöletnétek? Vagy összekötöztetnétek, hogy a herceg boszorkája elszórakozhasson velünk? Nem győzhetünk le páncélos katonákat, ahogy mágiával és démonokkal sem szállhatunk szembe a győzelem reményében.

Senki sem felelt. Caim figyelte, ahogy mindannyian a lelkiismeretükkel viaskodnak. Letaglózva és elcsüggedve álltak, és egyetlen erősebb széllökés elég lett volna hozzá, hogy ledöntse őket. Ahogy Ramon kijelentette, esélyük sem lehetett a katonákkal szemben. No és a mágiával szemben? Teljességgel nevetségesnek tűnt az ötlet. Liana reményteljes arckifejezéssel nézett rá, mintha minden bajukra ő lett volna a gyógyír.

Nem ismersz engem. Nem én vagyok a megoldás.

– Segítek nektek – szólalt meg, és maga sem akart hinni a fülének, hogy a szavak elhagyták a száját.

Ezúttal amikor rá szegeződtek a tekintetek, nem érezte ugyanazt az ellenségességet. Grendt természetesen gúnyosan mosolygott, és valamit mormolt maga elé. Ramon kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelt a szakálla mögül, amire vastagon rászáradt a sár, a többiek viszont úgy néztek rá, mint az elítéltek, akiket épp megmentettek a hóhér kötelétől.

– De ma este kell végrehajtani.

Ennek hallatán morgolódás támadt, páran pedig kényszeredetten felnevettek.

Ramon elhallgattatta őket.

– Időre van szükségünk. Hogy haditervet dolgozzunk ki, és hogy még többeket összegyűjthessünk. Itt mindenki álltó helyében összerogyna a fáradtságtól.

– Most kell meglennie. A hangyabolyt már szétdúltuk. Kihasználhatjuk a zavarodottságukat, mielőtt helyreállna a rend.

Keegan bólintott.

– Ha a város külső kerületeiben keresnek, kevesebben tudnak megállítani minket a börtönnél.

Ramon körbepillantott. A férfiak közül sokan magukban bólogattak.

– Rendben. Ha ez a klánok határozata, én és az embereim ehhez tartjuk magunkat.

Aztán Grendttel és még néhány férfival a nyomában kivonult a szobából. Caim nem látta okát a megkönnyebbülésnek. Épp beleegyezett egy öngyilkos küldetésbe olyanok érdekében, akiket alig ismert, és még csak meg sem fizették érte. Mi járhatott a fejemben?

Liana félrehúzódva sustorgott az édesapjával. Többször is megrázta a fejét, egyre határozottabban, de az öregember tekintete csak haragosabbá vált. Végül az ajtó felé intett, de leánya Caim mellett elsétálva odament a bátyjához.

Megragadta Keegan kezét.

– Ígérd meg, hogy óvatos leszel!

– Hát persze, Li. Nem lesz semmi gond. Ne aggódj! Caim mellettünk áll. Így nem érhet minket baj.

Caim legszívesebben elbújt volna egy falrepedésben, amikor Liana hirtelen feléje fordította a tekintetét.

– Vigyázz rá! – mondta a lány.

– Vigyázni fogok.

Liana maga köré kulcsolta a karját, és kiszaladt a szobából, mögötte apja lépkedett komótosan.

TIZENKILENCEDIK
FEJEZET

ideg szél zúgott a sikátorban a város keleti oldalán, ahol Caim kuporgott. Fagyos ujjai utat találtak maguknak a kabát és a zeke alá. Sűrű pelyhekben hullt a hó, nedves érintésük a nyugalom hangulatát kölcsönözte az alkalomhoz. Ebben a pillanatban Caimot a havazáson kívül más is aggasztotta. Nevezetesen Ramon terve, pontosabban annak hiánya.

Végcéljuk körvonalai a háztetők fölé tornyosultak. A börtönépület kolosszális kőtömbje a város nyugati peremét megkerülő folyó partján nyugodott. Ramon terve abból állt, hogy nyíltan megrohamozzák az épületet, legalábbis túlságosan megközelítette ezt ahhoz, hogy Caim megfontolja, nem érdemesebb-e magukra hagynia őket, függetlenül attól, hogy mit mondott korábban. De valahányszor rápillantott Keeganre, aki Ramon mögött guggolt, gyötörni kezdte a felelősségérzete. Szóval mi tart vissza attól, hogy elmenj?

Nem tudta, és ez zavarta. Mindössze huszonkét lázadó tartott önként velük. Kevesebb, mint két tucat férfi – néhányuk a fegyverforgatásban járatlan, mások túl öregek ahhoz, hogy hasznukat vegyék, ha kézitusára kerülne sor – készült lerohanni egy erődöt, amely láthatólag egy egész hadsereget képes lett volna feltartóztatni. A kilátások cseppet sem tűntek biztatónak.

Caim megmozgatta sérült karját. Egyre jobban fájt. Megtapogatta a késeit, és igyekezett minél távolabb tartania a kezét a válla fölött kiálló markolattól. A kard a sikátorban lezajlott összecsapás óta hallgatott, ő pedig örült, hogy a hüvelyében pihen. Az árnyak szokás szerint a közelben ólálkodtak, de Caim nem tudta biztosan, hogy ennek örülnie kellene-e. Megoldotta a derekánál dagadozó erszény száját, és bedugta egyik kesztyűs kezét. Maréknyi fekete kormot húzott elő, és bekente vele a ruhája kapcsait, a kések markolatgombját és az arcát. Maga mellett érezte Keegan jelenlétét. Anélkül is látta a fiút, hogy odanézett volna rá, hosszú, vékonyszálú haját, amely a vállát verdeste, a keskeny szájat, a kiálló, csúcsos állat.

– A maszka mire való?

Caim odanyújtotta neki az erszényt.

– Kend be vele az arcod és a kézfejed, ha nem viselsz kesztyűt! Fedj el mindent, ami visszaverheti a fényt!

Keegan szó nélkül engedelmeskedett, mígnem úgy nézett ki, mint egy kormos mancsú mosómedve.

– Most már jobb – állapította meg Caim. – Azt akarom, hogy velem maradj, amikor behatolunk. Úgy értem, szorosan a nyomomban. Ha fordulok, te is fordulsz. Megértettél?

– Nincs szükségem pesztrára. Apával már így is tele van a bögyörőm.

Caim galléron ragadta, és közelebb húzta magához a fiút.

– Jól figyelj rám! Ma éjjel rengeteg barátod meg fog halni. Ha szeretnéd megélni a hajnalt, azt teszed, amit mondok neked.

– Ha tudsz valamit…

– Tudom, ki ostoba. Senkit sem menthetek meg, aki nem hallgat rám, Ramon pedig nem fogad el tőlem utasításokat. Neked viszont segíthetek életben maradni.

Keegan szigorúan összeszorította a száját. Volt valami kihívó a tekintetében, mintha arra vágyott volna, hogy megüssék. Caim eleresztette, a fiú pedig bólintott.

– Jól van. Mit hoztál magaddal arra az esetre, ha harcra kerülne sor?

Keegan megérintette az övét.

– Csak a vadászkésemet. A kardom eltörött a… – Nyelt egyet és hunyorgott. – Miután eljöttünk Corgan bácsikám műhelyéből.

Caim a kabátja alá nyúlt, és előhúzta a kardot, amit a halott katonától vett el a sikátorban. Falcata volt, ívelt egyélű kard, mely valamivel rövidebb és nehezebb a lovassági szablyánál. Az acél megcsillant a gyenge fényben, ahogy Keegan két kézzel megragadta a markolatát.

– Ennek több hasznát fogod venni, mint annak a bádogdarabnak, amit korábban forgattál. Folyton legyen kéznél, de ne döfj le mindenkit, aki eléd kerül! Lehet, hogy hatalmas kavarodás lesz odabent…

– Gyerünk! – adta ki a parancsot a csoport élén Ramon.

Caim talpra segítette Keegant, miközben a lázadók sorban kivonultak a dísztérre.

– Csak maradj a közelemben!

Miután besoroltak a többiek mögé, és végiglopakodtak a sötét utcákon, egyre közelebb kerültek a vaskos épülethez, Caim mellkasát olyan érzés töltötte meg, mintha magához húzná valaki. Lelassított. Ugyanezt érezte a tisztáson is, közvetlenül az előtt, hogy a páncélos óriás megjelent, de most sokkal erősebben. A mellkasához emelte az egyik kezét, és mély lélegzetet vett, miközben megszaporázta a lépteit, hogy beérje a többieket. Ha Keegan észrevette is a megtorpanását, nem hozta szóba. A következő pár percben Caim arra összpontosított, hogy lassan, egyenletesen vegye a levegőt. Az érzés fokozatosan csillapodott, mígnem csupán alig észrevehető lüktetéssé nem csitult a szegcsontja mögött. Bosszantó volt, de nem olyasmi, amivel ne lett volna képes megbirkózni. Noha fogalma sem volt róla, vajon mi válthatta ki, most már ki tudta zárni a gondolataiból, és a rá váró feladatra koncentrálni. Ha a Szörnyeteg itt van…

Caim hátranyúlt, hogy meglazítsa késeit a hüvelyükben.

A lázadók csizmái olyan hangosan dobogtak a hóborította utcákon, hogy akár az egész környéket felverhették volna, de amerre elhaladtak, mindenütt zárva maradtak a spaletták, kivilágítatlanok az ablakok. Caim elképzelte a bent kuporgó embereket, akik féltek kipillantani biztonságos otthonukból.

Amikor a következő kereszteződéshez értek, a börtön körvonalai sejlettek fel előttük, hat emelet magasan, négyméteres kőfallal körülvéve. A külső fal sarkaiba szögletes tornyok ékelődtek; boltíves ablakaikban lámpások égtek. Az egész épületegyüttest százméteres nyílt tér övezte építmények és bármiféle fedezék nélkül – ahol könnyedén lemészárolhatták a betolakodókat. Ha sütött volna a hold, öngyilkossággal ért volna fel bemerészkedni oda, de továbbra is fekete felhők borították az eget. Kitartott a szerencséjük.

Anélkül, hogy lett volna ideje teljesen felmérni a terepet, Caim átpásztázta az épületeket, és megpróbálta megtalálni a legjobb behatolási pontot. A velük szemben álló szakaszt kisebb kapubástya osztotta ketté; valószínűleg ez lehetett a börtön legjobban védett része. Ránézésre a nyugati oldal sem ígért jobbat, a keletit viszont a folyó határolta. Ennek ellenére falat húztak fel ott, de az őrszemek lassanként valószínűleg megszokták, hogy nem kell figyelniük arra. Caim végigpásztázta a falat, lát-e rajta őröket, és egyszerre megkönnyebbült és megrettent amiatt, hogy egyet sem sikerült felfedeznie. Bármennyire ellenére volt a dolog, hátranyúlt, hogy ujjával megérintse a fekete kard markolatát. Az éjszaka rögvest színek kavalkádjában pompázott. Ám a falak még így, meg bűvölt szemével nézve is üresnek hatottak. A markolat megremegett.

Caim elhúzta a kezét a fegyverről, és rájött, hogy Keegan figyeli őt. Aztán a fejét ingatva benyomakodott a lázadók gyűrűjébe.

– Jól figyeljetek! – suttogta Ramon, épp csak annyira hangosan, hogy mindenki hallja. – Már majdnem a falnál vagyunk. Anélkül próbáljuk meg bevenni a kaput, hogy túl sok…

– A keleti falat.

Caimnak uralkodnia kellett magán, nehogy előrántsa a késeit, ahogy minden tekintet feléje fordult. Nem ahhoz szokott, hogy így dolgozzon. Túl sokan voltak. Ha mindössze egyet vagy kettőt választhatna maga mellé a behatoláshoz, egészen más lenne a helyzet. Pokolba az erővel és a számbeli fölénnyel. Nem tudta elképzelni, hogy Ramon kivételével bármelyikük ölt volna már. Ha bajba keverednek, vajon hogyan reagálnak majd? Ahogyan a tisztáson?

– Miért épp azt? – kérdezte Ramon.

– Mert ott tudunk a legkönnyebben bejutni.

Ramon arca halvány hüvelyklenyomatnak hatott a sötétben, két szeme feneketlen fekete kútra emlékeztetett.

– Ezt meg honnan veszed?

– Mondjuk rá, hogy megérzés. De bármire szánjuk is el magunkat, gyorsan végre kell hajtanunk. Bármelyik pillanatban előbukkanhat a hold a felhők mögül.

Ramon egy pillanatig csendben tanakodott, aztán kijelentette:

– Rendben. Te értesz a szakmához. Elsőként mászhatsz át.

– Rendben. Tudja bárki is, hogy merrefelé tartják fogva a vezéreteket?

Egyikük – magas, vörös körszakállas férfi, sűrű szemöldöke alatt mélyen ülő szemekkel – felemelte a kezét. Ő is ott volt a tisztáson.

– Én lehet, hogy tudom – mondta. – Az unokatestvérem régebben odabent dolgozott.

Ennek hallatán trágár megjegyzések röpködtek, hangosabban, mint amit Caim elfogadhatónak tartott volna.

A magas férfi bosszúsan horkantott.

– Ja. Szemétláda volt. Alig jó valamire, de mesélt pár dolgot erről a helyről. Azt mesélte, hogy a nagykutyákat a legfelső emeleten tartják. Azt hiszem, Caedmanra ráillik a leírás.

– Így van – helyeselt Dray. – A herceg már Aldercairn óta ácsingózott Caedmanra.

– Miért? – érdeklődött Caim.

Széles vigyor osztotta ketté Aemon kusza sárgás szakállát.

– Amikor Eveskine elfoglalta a várost, kegyelmet ígért minden klánnak és nemesi családnak, akik az ő oldalára álltak. Caedman meggyőzte édesanyja klánját, az Indrigeket, hogy mondjanak nemet az ajánlatra. Ami még ennél is rosszabb, felhívást intézett a többi klánhoz, hogy ellenállásuk tanújeleként induljanak meg Liovard felé.

Caim kivillantotta a fogát.

– Kezdem megkedvelni ezt az embert. Szóval hadd találjam ki: a többi klán nem jelent meg Caedman tüntető akcióján.

– Néhányan igen – szólalt meg Keegan, egészen halkan.

– Közel sem elegen – morogta Dray. – A kibaszott boszorkány pedig úgy megkergette őket, akár egy csapat kivert kutyát. Aztán a herceg megtorlásként lefoglalta a földjeiket, a családokat pedig megfosztotta minden vagyonuktól és címeiktől.

– Caedmanból így bandita lett – mondta Caim.

– A herceg nem feledte el, ki szította a lázadást, a megbocsátás pedig nem jellemző rá.

– Rendben. – Caim összedörzsölte a két kezét. – Miután átjutottunk a falon, megindulunk a főkapu felé. Ne próbálkozzatok semmiféle hősködéssel! Csak kövessetek, maradjatok csendben, és ne csatangoljatok el!

Sorra rábólintottak, szemükbe húzott kámzsával néztek rá a homályban. Caim mély lélegzetet véve ellenőrizte a késeit, mielőtt átvágott a szemközti szürke falakhoz vezető széles udvaron. Idegessége kissé alábbhagyott, amint a csoport élére állt. A helyzet már-már a régi időkre emlékeztetett: holdtalan éjszaka, ő pedig egymagában lopakodik a város sötét utcáin. Egyedül Kit szakadatlan fecsegése hiányzott, miközben ő dolgozni igyekezik. A fenébe is! Mi lelhette?

A lány immár egy napja eltűnt. Mi van, ha történt vele valami? Caim nevetségesnek találta az ötletet; Kitnek semmi sem árthat. Ennek ellenére aggasztotta a dolog. De mit tehetett? Semmit, kivéve, hogy kivárja, amíg a lány méltóztatik visszajönni hozzá.

Sikerült anélkül elérniük a külső falat, hogy észrevették volna őket. Caim mászott át elsőként, és meglepetten látta, hogy a lázadók gond nélkül követték. A mászáshoz értettek. Az viszont, hogy csendben maradjanak, már nem ment ennyire simán. Szerencsére a belső udvaron tett gyors felderítőút kiderítette, hogy sehol egy őrszem, a tornyok pedig kellően messze helyezkedtek el egymástól ahhoz, hogy Caim a lelepleződés veszélye nélkül átvezethesse a börtönhöz a lázadókat. Kikémlelt az épület sarka mögül.

A börtönnek egyetlen látható bejárata volt, egy hatalmas vaslemezzel borított kapu a déli falon, amelyhez rövid lépcsősor vezetett. A bejáratot vigyázó hat strázsa láthatólag nem számított problémára, nevetgéltek és egymást ugratták a lándzsájukra támaszkodva, de ébren és éberek voltak. Ha ők is úgy harcoltak, mint a herceg többi katonája, akikkel korábban összeakadt, biztosra vette, hogy hamar legyűrhetik őket, még ha a lázadók csak keveset segítenek is neki, de gondot jelentett a zaj, amit csapnak. Egy ilyen csendes éjszakán bármilyen lármát vagy kiáltozást az egész épületegyüttesben hallani fognak, a lázadók pedig szabályos ütközetben nem győzedelmeskedhettek. A rejtőzködés volt a kulcs.

Caim felbámult a börtön falára. Sötét ablakok sorai pettyezték a sima kőburkolatot. Alig nagyobbak a várfalakon található lőréseknél, így túl szűknek bizonyultak volna ahhoz, hogy befurakodhassanak rajtuk, ráadásul csaknem biztosan zárt cellákba vezettek. Aztán a szerencse lemosolygott rájuk az égből. Két strázsa elsétált a kapubástya felé. Lehet, hogy őrjáratra indultak, vagy egy másik őrhelyre kellett továbbmenniük, vagy egész egyszerűen a latrinát kellett használniuk. Bárhogyan is, Caim úgy számolta, hogy legalább két percbe telik, mire az őrök, vagy azok, akik leváltják őket, megjelenhetnének.

– Wolmackok – súgta a háta mögül Keegan.

Caim egészen halkan felelt.

– Hogy mi?

Az ifjú az ott maradt őrszemekre mutatott.

– Wolmackok, az egyetlen olyan klán tagjai, akik a herceg oldalára álltak. Valami istenek háta mögötti helyről származnak keletről.

– Mintha nem tartanád túl nagyra őket.

– Nem is. Pocsék harcosok, ezért Eveskine a legalantasabb feladatokat bízza rájuk.

– Mint például a börtön őrzését.

Keegan bólintott, Caim pedig újra kémlelni kezdte a terepet. Eszébe idézte az isten háta mögötti vidékeken felnőtt kölyköket, akikkel annak idején együtt nevelkedett. Az egyetlen közös vonásuk az volt, hogy kitombolták magukat, ahol és amikor csak alkalmuk adódott rá. Igyekeznie kellett. Azok a strázsák bármelyik pillanatban visszaérhetnek. Intett a többieknek, hogy ne mozduljanak a helyükről, aztán kisurrant a sarok mögül.

Előhúzta a késeit, ahogy megiramodott az ellenséges állás felé. Az árnyak köréje sereglettek, a sötétség rétegei mögé rejtették. Egy pillanatra belegondolt, milyennek tűnhet mindez a hátramaradottak számára, de nem volt ideje kifinomultabb eszközöket bevetni, miközben becserkészte a célpontjait. Abban reménykedett, hogy az árnyak követik az utasításait.

A hozzá közelebb lévő katona háttal állt Caimnak, ami kapóra jött, a többiek viszont többé-kevésbé az ő irányába néztek. Kikerülte a könnyű prédát, hogy még nagyobb zavart kelthessen. Ahogy elkígyózott az első strázsa mellett, a kése gombjával halántékon vágta a katonát. Míg a többieknek időbe telt, hogy észrevegyék a jelenlétét, Caim keresztülcikázott közöttük. Kései ezüstszínű szalagokat metszettek az éjsötétbe. Az egyik őrszem felemelte a lándzsáját, mintha elhajítani készülne. Caim egy pillanatig összpontosított, aztán hideg borzongás futott végig a hátán, amikor a katona árnya előrenyúlt, hogy megragadja a férfi nyakát. A strázsa összerogyott, behajlított ujjaival kapkodott a fojtogató árnykezek után. Caim nem állt le. Eddig a pontig visszafojtotta alantasabb ösztöneit, de most nem volt idő a könyörületességre. Egyedül a leütött katona adott ki bármilyen hangot a halála előtt, rekedtesen felnyögött, ám a következő pillanatban az egyik kés pengéje örökre elhallgattatta.

Caim lebukott a földre, amint az utolsó katona is kilehelte a lelkét, és fütyülő nyílvesszők záporára számított. Minden csendes volt. Levetette magáról az árnyköpönyeget, és jelzett a lázadóknak, hogy jöjjenek. Egy kissé kábának érezte magát, és visszatért a mellkasára nehezedő nyomás.

Elsőként Ramon érkezett meg.

– Ellre! – lehelte. – Még sosem láttam ehhez hasonló…

– Ellenőrizzétek a kaput! – mondta Caim, és továbbintette a többieket.

Szószaporításra nem volt idő. Minden szívdobbanásnyi idővel egyre nőtt az esélye, hogy felfedezik őket. És amint ez megtörtént, eldurvulnak a dolgok.

Néhányan sanda pillantásokat vetetettek Caimra, miközben a bejárat elé gyűltek. Amint a sarokról kipillantva megállapította, a kaput legfeljebb faltörő kossal lehetne betörni, ha belülről elreteszelték. Legszívesebben térdre hullott volna, hogy imát rebegjen el az isteneknek, akik aznap éjjel vigyáztak rájuk, amikor Ramon a vállával belökte a kaput.

– Befelé! – sziszegte Caim.

Az alkarja elviselhetetlenül fájt. Az oldalához szorította, amíg kivárta, hogy Keegan beérje. A fiú lepillantott a földön heverő tetemekre. Caim határozott kézmozdulattal beterelte.

Az ajtó mögött dísztelen előszoba fogadta őket. A falakra kirakott fáklyák széles folyosót világítottak meg, amely végigfutott az épület közepén; mindkét oldalán ajtók nyíltak, egészen a túlsó végén elhelyezkedő boltozatig. Az egyik ajtó nyitva állt, bentről halk neszezés szűrődött ki, ahogy Caim elhaladt mellette a folyosón. Férfiakat hallott beszélgetni, legalább kettőt. Nem várta be a többieket, hanem sietve félrehúzódott az ajtó mellé, épp amikor az egyik férfi – a vállára lehajtott barna kámzsát viselő katona – kilépett rajta. A katona hátrafordulva beszélt. Caim hagyta, hogy elmenjen mellette. A mögötte lévő férfi idősebbnek hatott, jócskán benne járt már a negyvenes éveiben, és társánál jóval pocakosabb volt. Egyenruhája zubbonya, ujján tucatnyi kárminvörös stráffal, begombolatlanul lifegett rajta, ahogy a másik katona mögött vonult. Amint a tiszt átlépte a küszöböt, Caim rájuk támadt.

A hátratekintő katonának nyikkanásnyi ideje sem maradt, amikor húsz centi élesre fent acél hatolt a tarkójába. Vér fröcsögött a padlóra. Mielőtt a tiszt elkiálthatta volna magát, Caim még egy szájat metszett az álla alá.

A földre hanyatló testek puffanását visszaverték a folyosó falai. Caim belesett a nyitott ajtón, és látta, hogy a helyiség iroda – gyéren berendezett és üres –, aztán továbbhaladt a folyosón. Megállt a következő ajtónál és fülelt. Mivel nem hallott semmit, az utána következőhöz lépett. Megint csend. Nem. Valami halkan neszezett odabent, mintha bogarak zümmögtek volna. Horkolás. Mivel a folyosó ajtai lakkozott fenyőfából készültek, és nem erősítették meg azokat, Caim úgy sejtette, az őrség kaszárnyáiba, raktárakba és effélékbe nyíltak. A tömlöcök bizonyára a börtönépület egy másik részében lesznek.

A szájához emelte az ujját, és intett a lázadóknak, hogy kövessék. Zavartalanul eljutottak a folyosó végéig, ahol két kőlépcsőre bukkantak, az egyik fel, a másik lefelé vezetett. Caim ebből arra következtetett, hogy az épület közepén járhatnak. Bevárta Ramont és Keegant.

– Biztosak vagytok benne, hogy az emberetek a legfelső emeleten van bezárva? – kérdezte.

Keegan bólintott, Ramon viszont magához hívta a szakállas banditát, akinek a börtönőr volt a kuzinja.

– Oak, megbízható az unokatestvéred?

A férfi vállat vont.

– Nem tudom. Azt hiszem, igen.

– Most vagy az, vagy nem az?

Caim hideg érintést érzett a bokáján. Lepillantott, és maroknyi árnyat látott felkúszni a lábszárán. Képek villantak az agyába: a lépcsők, a zárt ajtókkal teli hosszú folyosók, a folyosón szürke uniformisban baktató férfi, aki vastag furkósbotot lóbált a kezében, és egy ajtó. Valami zavarta az ajtóban.

Oak szóra nyitotta a száját, de Caim lepisszegte.

– Felmegyünk. Tartsátok nyitva a szemeteket!

A lázadók bólintottak. Az arckifejezésükből ítélve nem számítottak rá, hogy idáig eljutnak, és alig várták már, hogy véget érjen a kaland. Caim inkább nem szólt semmit, és megindult felfelé a lépcsőn. Két lépcsősor után fordulóhoz ért. Négy átjáró ágazott szét különböző irányokban. Folyosók futottak bele a félhomályba, mindegyiken számos ajtó sorakozott; ezeket már vaskosabbra és erősebbre készítették a lentieknél. Eljutottak a tömlöcökhöz.

A lázadók mostanra beérték őt. Caim intett nekik, hogy maradjanak mögötte, majd továbbindult felfelé. Mindegyik emeleten négy átjáró várta. Caim nem törődött vele, hogy megnézze azokat. Megpróbálta kiszámolni, hány cella lehet az épületben. Hat emelet, mindegyikben négy szárny és szárnyanként legalább tucatnyi tömlöc. A végeredményt döbbenetesnek találta. Rengeteget elárult a nimeaiak felfogásáról, hogy annak idején, amikor meghódították ezt a földet, megépítették ezt a monolitikus börtönmonstrumot. Azokat, akik ellenálltak nekik, vagy kardélre hányták, vagy elzárták. Ha belegondolok, az Igaz Egyház hasonló nézeteket vallott arról, hogyan kell viszonyulni az ellenzőihez. Pusztán egy sikeres mintát másoltak le? Vajon hányan pusztulhattak el ezekben a sötét kamrákban?

Caim ezen morfondírozott, miközben felhágott a lépcsőkön. A lázadók minden lépcsőfok után közelebb óvakodtak hozzá, míg Ramon és Keegan jóformán a sarkába nem értek. Legalább a szerencse nem pártolt el mellőlük; a felfelé úton egyetlen őrrel sem találkoztak.

A lépcső széles fordulóban ért véget. Itt, akárcsak lejjebb, ismét négy átjárót találtak. Caim már egy ideje azon tanakodott, milyen módszerrel kutassanak. Mire felértek, határozott. Nem tetszett neki az ötlet, de nem volt más választásuk. Az idő ellenük dolgozott. Bármelyik pillanatban riadót fújhatnak.

– Na akkor – szólalt meg. – Innentől válik érdekessé a dolog. Négy csoportra oszlunk, aztán…

Amint meghallották az „oszlunk” szót, a férfiak dörmögni kezdtek maguk között. Hangjuk visszaverődött a falakról és lefelé szállt a lépcső mentén. Caim kesztyűje megreccsent, ahogy ökölbe szorította a kezét.

– Csendet! – suttogta hangosabban, mint szerette volna, de magára vonta a figyelmüket.

A nyugati átjáró mögül zaj szűrődött ki. Halk volt, mintha a messzeségből jönne. Csizmasarok koppant? Vagy tán egy lándzsa vége ütődött a kövezethez?

– Figyeljetek – mondta ezúttal már halkabban. – Gyorsan kell mozognunk. Mindegyik csapat más-más folyosóra megy be. Én Keegannel nyugat felé indulok el…

Egy mélyen az arcába húzott csuklyát viselő, alacsony legény lépett ki a csoportból.

– Veletek megyek.

– Jól van – válaszolta Caim. – Mindenki más igyekezzen csendben maradni! Ha rátaláltok Caedmanra, hozzátok ide, és itt várjátok meg a többieket!

– Mi lesz, ha bajba kerülünk? – kérdezte az egyik városi lázadó.

– Ez nem egy karnevál. Tegyétek, amit tennetek kell, de ne álljatok meg nézelődni. Haladjatok, amíg át nem kutattatok minden zárkát!

Csuklyás fejek biccentettek felé, aztán Ramon átvette az irányítást, és valamilyen saját meggondolás alapján felosztotta a csapatot.

Caim az átjáróhoz ment és lenyomta az ajtó kilincsét. Erőtlen fénypászma áradt ki a résen. Mindenki megdermedt, hogy lássák, mi történik. Habár az ajtó mögötti folyosó sötétebbnek tűnt a lent látottaknál, azt meg tudta állapítani, hogy üres.

– Gyerünk! – tátogta, és besurrant az átjárón.

A többiek csizmái mögötte topogtak, ahogy kinyitotta balra az első ajtót. A tömör régi tölgyfaajtót vastag keresztrúddal zárták le. Mivel nem talált rajta sem ablakot, sem kémlelőnyílást, Caim kénytelen volt kinyitni, hogy kiderítse, mi van odabent. Mindkét kését a hüvelyébe csúsztatta. Az alacsony lázadó pár lépéssel hátrébb állt. Caim lenyelte a káromkodást, és intett Keegannek, hogy álljon őrt, amíg ő két kézzel megragadja és leemeli a gerendát. A falra szerelt pántok megnyikordultak, amikor nyomni kezdte, de ezután már ellenállás nélkül ki tudta emelni a keresztrudat. Caim kivárt, lélegzetét visszatartva fülelt. Valahol a folyosón tompa huppanás visszhangzott, ugyanaz a hang, amit korábban is hallott már, de még mindig nem tudta azonosítani.

Lerakta a földre a keresztrudat, és elhúzta az ajtó reteszét. Az alig hallható nyikordulással kinyílt. Erős bűz áradt ki a zárkából, a rothadás, a fekália és a halál egymással elegyedő szaga. Az öklendezéssel küszködve bekémlelt a sötétségbe. Egy nagyjából háromszor négy lépésnyi széles kis kamrát látott maga előtt, amelyben csupán egyetlen ón mosdótál állt a földön. A tömlöc túlsó végében egy alak kuporgott. Caim nem tudta megállapítani, vajon a zárka lakója férfi vagy nő lehetett-e. A fejére valami kendőre emlékeztetőt terítettek. Caim belépett. Az alak nem mozdult, amikor Caim a csizmája orrával megbökte csupasz, koszos lábát.

– Hallod, amit mondok? Hahó!

Nem jött válasz. Sem mozgás, sem hang. Még csak egy halk nyögés sem.

Caim lehajolt, és megérintette az alak kendőbe burkolt fejét. Az ellenállás nélkül oldalra billent. Halott.

Caim kilépett a zárkából, és lezárta a bejáratát. Keegan kérdő pillantására a fejét csóválta, aztán továbbment a következő ajtóhoz. Hatszor megismételték ugyanezt, még két helyen holttestre leltek, a négy másik zárkában viszont csupán dohos levegőre. A nyolcadik zárkában eleven embert találtak.

Talán eleven, de alig él.

Az élemedett korú férfi csaknem olyan förtelmesen bűzlött, mint a tetemek, akikre addig ráleltek. Beesett mellkasát hosszú és koszos szakáll verdeste.

– Mi legyen vele? – kérdezte Keegan a szája és az orra elé szorított kabátujja mögül.

Azzal tennénk jót vele, ha véget vetnénk a szenvedésének. De ahogy a hideg padlón összekuporodott szánalmas emberi roncsot nézte, Caimnak nem volt szíve megtenni.

– Hé, te! – szólt oda az alacsony lázadónak. – Mi a neved?

A legény összerezzent, mintha Caim ráordított volna.

– Dongo.

– Dongo, keríts valamit, amivel kitámaszthatjuk ezt az ajtót. Kifelé menet bejövünk érte, ha lesz rá időnk.

Caim és Keegan sorra végignézték a többi zárkát is. Találtak még néhány elhagyott lelket, többségüket az agg férfiéhoz hasonló, vagy még annál is rosszabb állapotban. Egy meghatározhatatlan korú, alvadt vérrel borított asszony a zárkája sarkában gubbasztott. Felsikoltott, amikor kitárták az ajtót, és addig nem hagyta abba, amíg újra rá nem zárták. Keegan szeme kikerekedett, amikor elléptek az ajtótól, Dongo viszont közelebb húzódott, mintha be akarna menni.

– Hagyd! – mondta neki Caim. – Mindenkit nem menthetünk meg.

A felénél oldalátjárók ágaztak le a főfolyosóról, de Caim az ajtókra összpontosított. Logikusnak tűnt, hogy egy fontos foglyot könnyen megközelíthető helyen tartsanak.

Miközben egyre beljebb jutottak a folyosón, Caim észrevette, hogy a végéből is nyílik egy ajtó. Először azt hitte, az is közönséges zárka lehet, de ahogy közeledtek felé, nyugtalanító érzés rántotta görcsbe a gyomrát. Miközben Keegan és Dongo egy újabb ajtóról emelte le a keresztrudat, Caim rájött, mi aggasztja. Ugyanazt érezte, amit azóta tapasztalt, hogy északra jött: valamiféle erőteljes jelenlétet, amely úgy tekeredett rá, akár egy kísérteties csáp. Itt jóformán elviselhetetlennek hatott.

És a folyosó végéből nyíló ajtó mögül áradt.

Caim odament az ajtóhoz. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a többi. A reteszhez nyúlt.

– Caim! – szólt oda Keegan.

Caim visszahúzta a kezét. Tekintetét még hosszan az ajtóra szegezve, megfordult, és odasietett az utolsó előtti zárkához. Keegan fél lábbal az ajtóban állt. Arca hamuszürkévé vált.

– Mi az?

– Nézz be!

Az ifjú kitárta az ajtót, hogy Caim benézhessen. Dongo egy kusza rongyhalom mellett térdepelt a kamra közepén. Caim odament a legényhez. Lehajolt és megérintette a halom fejét borító rongyréteget. Öt vastag, szőrös ujj kapott oda és szorult a csuklójára, akár egy satu. Caim erőteljesen megrántotta a karját, ám a szorítás nem engedett. A halom másik keze félrehúzta arcáról a rongyokat, és két jégkék szem villant elő a tüskés vörös szemöldök alól. Az arc rendkívül mocskosnak és minden képzeletet felülmúlóan ocsmánynak tűnt.

Caim előrántotta, és a halom melléhez szorította bal kéz felőli kését.

– Ne! – kiáltott fel női hangon Dongo.

Amikor Dongo elkapta a kést tartó kezet, Caim rápillantott a legényre. Nem, a lányra. Dongo kámzsája hátracsúszott a nagy igyekezetben, hogy megfékezze őt, és Liana vonásai bukkantak elő.

– Li! – ordította Keegan az ajtóból. – Te mit keresel itt? Apa hol van?

– Elment a városból. Nem haragszik ránk, Keegan. Nem tetszik neki, amit teszünk, de szerintem, megérti.

Caim lekuporodott a sarkára. Keegannek eddig fel sem tűnt, hogy a húga elkísérte őket ide, Caim pedig kissé mérges volt magára, amiért ő sem vette észre. Nem igazán tudta, mitévő legyen. Szerencsére az ocsmány férfi szorítása lassan engedett. Caim kiszabadította a kezét, és felállt.

– Ismeritek ezt az embert? – kérdezte.

Liana bólintott.

– Samnusnak hívják. A Hurold klán thánja. Ő is ott volt Aldercairnban, ugye, Keegan?

A bátyja rábólintott, de nem mozdult el az ajtótól.

– Caedmannal együtt kiállt a herceg ellen – folytatta Liana.

Caim tekintete végigszaladt a férfi törzsén. A rongyköpönyeget rászáradt vérfoltok csúfították. Bal karja furcsa szögben hajlott a bordáihoz; jobb lába ránézésre kificamodhatott.

– Nincs időnk magunkkal hurcolni egy nyomorékot – jelentette ki Caim.

Az ocsmány férfi felmordult, mint egy megsebzett medve.

– Tudok járni, a fene essen beléd! Engedj felállnom és bebizonyítom!

Samnus négykézlábra fordult át. Fájdalmas lassúsággal feltérdelt, aztán maga alá húzta a lábát, egyiket a másik után, míg ott nem állt előttük, még ha inogva is.

– Segíthetek neki – szólalt meg Liana. – Nem fogunk hátráltatni benneteket.

– Nincs szükségem gyámolításra, lányom!

Caim közelebb lépett a fogolyhoz, míg az orruk szinte össze nem ért.

– Nem érted jöttünk. Ha lemaradsz, itt hagyunk, hogy megrohadj. Megértetted?

Samnus elvigyorodott, ajkai mögül törött fogak villantak elő.

– Akkor minek fecsérled az idődet, fiam? Vezess!

– Caedmant keressük – mondta Liana.

A férfi bólintott, és már ebben az egyszerű mozdulatban megmutatkozott, mily mérhetetlenül elgyötört.

– A szemközti ajtó. Ott tartják.

Caim megindult kifelé a zárkából, Keegan pedig ellépett előle. Odakint a folyosó végéből nyíló ajtó sötét kísértete hívogatta őt, akár egy rossz álom visszhangja. Parányi rezdülések futottak végig a karján és az egész testén. Intett a többieknek, hogy maradjanak hátra, ő pedig megindult a baljóslatú bejárat felé.

– Fiam! – Samnus neki támaszkodott zárkája ajtajának. – Jobb, ha nem mész be oda.

Caim azonban benyomta az ajtót.

A kamra nagyobb volt a zárkáknál, tágasnak viszont aligha lehetett volna nevezni. Kőfalai között több asztal, egy pár fából ácsolt szék és néhány, vörösen pislákoló szénnel teli parázstartó állt. Az asztalokhoz és a trónusokhoz szíjazva mezítelen testek ültek és feküdtek, összesen hatan. Mindnyájukat halálra kínozták. Habár a zárkákban az orra már hozzászokott a dögletes bűzhöz, Caim tekintete rátalált a legkegyetlenebb csonkítások nyomaira: az arcokról és mellkasokról lenyúzott bőrre, a végtagokról levágott kezekre és lábfejekre, a gödrükből kiégetett szemekre, a lenyesett nemi szervekre. Húscafatok halma hevert a kövön, mintha egy kutyának készítették volna oda a vacsoráját. Caim szakmai énje nem tudta nem csodálni a végrehajtás magas színvonalát; a vágásokat precízebben hajtották végre, mint bármely sebész, akivel valaha dolga akadt. Ám lelkének az a fele, amelyik még képes volt érezni, elszörnyedt a látványtól.

Az Árny átható bűze betöltötte a helyiséget, úgy lengte körül a holttesteket, akár egy eltávozott szerető illata. Caim dühén átfurakodva, egyenként megvizsgálta a tetemeket. Rákényszerítette magát, hogy megérintse őket, oldalra fordítsa a fejüket, felemelje megcsonkított karjukat, és belebámuljon véres szemgödreikbe. A fekete nyák nyomai igazolták a gyanúját. A holtan kiterült Mathias, a férfi hájas mellkasába vájt lyuk emléke rideggé és dühössé tette Caimot.

A folyosó felől érkező kiáltás riasztotta fel merengéséből. Amikor hátrafordult, Keegant látta meg az ajtóban.

– Megtaláltuk Caedmant.

Caim két kézzel kitolta Keegant a borzalmakkal teli kamrából, és bezárta maga mögött az ajtót. Samnus a folyosón állt, láthatólag ingatagon. A thán a zárkájával szemközti ajtó felé billentette a fejét. Odabent Liana térdepelt egy szalmaágy mellett, amelyen magas férfi feküdt koszos pokrócokba pólyálva. Liana a karjában tartotta a férfi fejét, hogy felültethesse. Caim bement, hogy segítsen a lánynak. Együtt nagy nehezen sikerült egyenesbe hozniuk a férfit. Aztán lecsúsztak róla a testét fedő pokrócok, és Caim gondolkodóba esett.

– Biztosan a megfelelő embert találtátok meg? – kérdezte.

– Igen.

Caim nem értette, Liana hogy tudta megállapítani ezt. A fogoly egész arcát zúzódások borították; a mellkasát, a hasát és a karjait bemetszések és égésnyomok összevisszasága szabdalta. Néhol lenyúzták róla a bőrt, hogy alóla előbukkanjon a nyers vörös hús. Öntudatlan volt vagy halott, Caim pedig nem tudta megállapítani, melyikkel járna jobban. Aztán a férfi halkan felnyögött.

– Menjetek… ne itt…

Caim hátrapillantott.

– Keegan, segíts egy kicsit!

Liana félrehúzódott, miközben a bátyja és Caim a tehetetlen testtel viaskodva felállították a foglyot a szalmaágyról, habár a férfi járni sem bírt. Caim visszavezette őket az előcsarnokba. Liana Samnusszal együtt várakozott, aki korábbi hencegése ellenére a lányra támaszkodott. Ahogy Caim és Keegan elhaladtak előttük, Samnus megszólította őket.

– Már láttalak valahol, fiam.

Keegan nem lassított a léptein, a lázadó thán azonban utánanyúlt és hátulról megragadta a zubbonyát, amivel Caimot és a foglyot is megállni kényszerítette.

– Ott voltál Aldercairnban, ugye? Ezekre itt nem emlékszem, de te ott voltál.

Keegan kitépte magát a markából.

– Igen. Ott voltam.

– De nem kaptak el – firtatta tovább a dolgot.

Caim a háta mögé csúsztatta a szabad kezét, és meglazította az egyik kését.

– Ő az én bátyám, Keegan – mondta Liana. – Elszökött a mészárlás elől.

Samnus felmordult.

– Megfutamodtál, mi? Örülök, hogy most már van elég vér a pucádban, fiam. Szóval mi ez az egész? Ezzel akarod megnyugtatni a lelkiismeretedet?

Keegan arca megrándult, mintha a férfi pofon csapta volna, de semmit sem felelt.

Liana hirtelen eleresztette Samnus karját.

– Nem ismered! Kiállt harcolni, amikor a többiek nem mertek.

Caim megrezzent a lány hangerejétől. Valahol a folyosón felnyögött valaki a zárkájában. Samnus kemény tekintettel meredt Keeganre. Caim már ezerszer látta ezt a tekintetet; többnyire az erőszak kirobbanásának előjele volt. A klánvezér azonban nem rontott neki a fiúnak.

– Az édesapádat akarnád említeni, mi? – Samnus összepréselt szája félmosolyra húzódott. – Igen, ismerem Hagant. Régről ismerem. Felkerestem Aldercairn előtt. Tudtátok? Megkértem, hogy jöjjön el a békegyűlésre, és hallgassa meg, mik hangzanak el ott, de nem állt kötélnek.

– Apám sem gyáva – jelentette ki Keegan, és végre a lázadóra emelte a tekintetét.

Egy hosszú szívverésnyi ideig farkasszemet néztek egymással, aztán Samnus félmosolya egyszerre széles vigyorrá nőtt, amitől csak még ocsmányabbá vált az arca.

– Tényleg nem az, fiam. Csak öregember lett belőle, és ez nem annyira rossz dolog. Nem mondhatom, hogy rám is ez a sors vár.

Caim egyikről a másikra, aztán Lianára pillantott. A lány zaklatottnak tűnt, de az összetűzéssel fenyegető pillanat láthatólag elmúlt.

– Akkor nincs harag köztünk? – kérdezte.

– Minden a legnagyobb rendben – felelte Samnus. – Szóval leveheted a kezedet arról a disznóbökőről, fiam.

Caim és Keegan két oldalról támogatta végig a foglyot a folyosón, Liana és a thán pedig mögöttük haladt. Caim megállt, hogy bekémleljen az oldalátjárókba. A mágia jelei aggasztották. Mielőbb ki kellett jutnia innen. Ami még ennél is fontosabb, szüksége volt Kitre. Nélküle úgy érezte, mintha vakon kellene navigálnia ebben az útvesztőben.

Egy árny telepedett a vállára. Caim fogcsikorgatva leküzdötte a késztetést, hogy lesöpörje, ahogy a fagyosság belemart a bőrébe. Egy kép rajzolódott ki a fejében. Férfiak tartottak felfelé a lépcsőn. Fém villant. Katonák.

Caim a könyökével kitaszította a lépcsőhöz vezető ajtót, és fülelt.

– Mi a…? – szólalt meg Keegan.

Caim lepisszegte. Megint meghallotta, dobogó csizmák hangját vette ki. Keegan karjába nyomta a foglyot, ahogy kicsapódott a szemközti ajtó. Ramon és unokatestvére rontottak ki rajta, és vágták be maguk mögött a bejáratot. Fegyvereikről frissen ontott vér csöpögött.

Egy pillanattal később hangos kiáltásokat hallottak odalentről. Caim előrántotta a késeit, és a lépcsőhöz ment. Csakhamar társaságuk érkezik. Népes társaság.