19. PARANCSÁRA, MARSALL ÚR!

A kislány felnézett, s íme Fanfan állt mellette. A fiú bal karjával szorosan átölelte.

– Stella, ó, Stella! – kereste a szavakat. – Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? Egyedül én vagyok a hibás, és most téged akarnak büntetni!

A tömegben élénk zajongás támadt. A jóérzésű emberek meg voltak hatva. Néhányan odakiáltottak:

− Nagyon jól teszed, ha kiszabadítod a kicsikét! Ilyen fiatal gyermeket nem lehet a tolvaj nők közé sorolni!

Fanfan el akarta vinni magával Stellát. Csakhogy kénytelen volt figyelembe venni, hogy a meglepetésükből lassan ocsúdó rendőrbiztosok fenyegetően lépnek feléje. A harag ekkor vad dühvé alakult át benne, valami hideg és józanul gondolkodó indulattá, melyet félelmetes elszántság táplált. Ilyen lélekkel bárminek képes lett volna nekimenni. Kettévágott volna egy hegyet, kitérített volna medréből egy folyót, egyetlen vállmozdulattal romba döntötte volna a büszke reimsi katedrálist!

Stellát a háta mögé állította, vívóállásba helyezkedett, s csatázni kezdett a rendőrbiztosokkal. Ezek hatan pedig úgy vélték, hogy könnyen elbírnak egy ifjonccal, aki alig ér a vállukig.

De hamar rá kellett jönniök, hogy tévedtek. Fanfan olyan volt, mint egy ördög, akinek karja még egy sátáni karddal is meg van toldva. Egyszerre volt ott mindenütt, szinte megkétszereződött, újra és újra támadt. Kardja minden irányban sebesen villogott, forgott, mint egy cséphadaró. Mintha fénylő, félelmes, fenyegető lángnyelvek csapnának fel körülötte.

A bámész nézők lelkesen tapsoltak, dobogtak és kiabáltak:

– Bravó, fiúcska!

– Az iskoláját, ez aztán a csetepaté!

– Bátorság, dobos káplár, kezedben a győzelem!

Sajnos, Fanfan jobban tudta, hogy bár eddig valóban rámosolygott a szerencse, lassan elpártol tőle. Egész testét s főként a jobb karját bágyasztó fáradtság kezdte lankasztani!

De, bár lépésről lépésre hátrább kényszerült, ugyanazzal a vad szenvedéllyel küzdött továbbra is. S el volt szánva a küzdelemre ereje végső határáig.

Egyébként észre lehetett venni, hogy valami megváltozott. Miközben szinte játékosan kezdték a rendőrök Fanfant támadni, észre kellett venniök, hogy tulajdonképpen egy képzetlen vívóval állnak szemben. Nos, jól tudjuk, hogy egy iskolázatlan kezdő sokkal veszélyesebb lehet az ellenfélre, mint egy gyakorlott öreg. Mert a kezdők képesek összevissza csapkodni, nem ismerve és tisztelve a kiérlelt szabályokat és fogásokat, és könnyen veszélyes és kellemetlen sérülést okozhatnak. Így aztán a biztosok kellő távolságban maradtak, s megelégedtek azzal, hogy fokról fokra jobban körbezárják Fanfant. A győzelem biztos tudatában ugyan miért tették volna ki magukat egy véletlen sérülésnek?

Fanfan hátrált, szeme hat kardot figyelt egyszerre. Néha már úgy érezte, hogy karja lehanyatlik, ujjai szétnyílnak a kard markolatán, annyira elzsibbadtak. De megint csak összeszedte magát, és ismét szépen villogott a kardja. Csakhogy pontosan tudta: közel a vereség pillanata. Egyébként az nem izgatta, hogy legyőzik. De mi lesz akkor Stellával?

Ó, ha tudta volna, hogy néhány pillanattal ezelőtt a tömeg háta mögött lovas katonák kíséretében néhány díszes hintó állt meg a téren.

Egyszerre csak egy dörgő hang riasztotta meg, mely megálljt parancsolt. S mialatt a rendőrbiztosok, ugyancsak riadtan s egyszerre megfordultak, Fanfan egy díszesen öltözött, magas és erős férfit látott, aki elhessegetve maga előtt a szájtátikat, gyorsan közeledett. Croimont marsall volt. Megállt Fanfan előtt.

– Téged ismerlek – mondta. – Te vagy Tulipános Fanfan, a kis dobos, aki tegnap kitüntette magát a hadgyakorlaton.

– Igenis, marsall úr – felelt Fanfan, de Stella kezét most sem engedte el.

Néhány másodpercig a marsall most is merően nézett rá, akárcsak előző délután.

– Hatan egy ellen… és szinte gyermek – mondta inkább magának. Aztán felemelte a hangját: – Úgy látszik, Tulipános Fanfan, kiváló harcos vagy, tele ötletekkel, merészséggel, amellett vasököllel rendelkezel, és bátor szívvel, mert ehhez igencsak kell a bátorság, hogy valaki rettenthetetlenül szembeszálljon hat rendőrbiztossal. Én magam hazafelé indulok. Magammal viszlek téged is. Három nap alatt Versailles-ba érünk. Be akarlak mutatni a királynak.

Fanfan szeme káprázott, s ő maga szinte lerogyott e kurta mondatok görgetegének súlya alatt, s ellentmondást nem tűrő hangsúlya miatt.

– Parancsára, marsall úr – felelte, magabiztosságot erőltetve. Aztán hozzátette: – Csupán…

– Micsoda? – torkolta le Croimont marsall. – Nem örülsz, hogy velem jöhetsz?

– Dehogynem, marsall úr – mondta ragyogó szemekkel Fanfan. – De itt van még Stella. Azt szeretném…

– Aha, látom – mondta Croimont marsall, és most Stellára vetette vizsla tekintetét. – Ki ez a kislány tulajdonképpen?

– Ő Stella, marsall úr!

– Értem, értem. Tán a rokonod?

– Stella szinte a kis húgom – válaszolta Fanfan. – S most egy szörnyű igazságtalanság áldozata. Mielőtt ön idejött, marsall úr, megpróbáltam kiszabadítani…

– Az egészet majd később elmeséled. A hosszú úton lesz alkalmunk beszélgetni. Stella is velünk jön. Éppen ilyen idős lehet az én Pascaline leányom. Stella majd együtt nevelkedik vele Lagny-i kastélyomban. Művelt hölgyet faragunk belőle.

– Marsall úr, kérem – kezdte újra Fanfan, akit nem olyan fából faragtak, hogy hamar inába szálljon a bátorsága, még Franciaország marsallja előtt sem – van itt még egy jó barátom, egy kitűnő bajtársam…

– Akár a testvéred, ugyebár?

– Igenis, marsall úr!

– Nahát, akkor hozd ide. Elvisszük őt is.

Fanfannak nem volt nehéz Kövér Pierre-t megkeresni, mert ott állt a nézők közt.

– Gyere gyorsan, Croimont marsall magával visz minket Versailles-ba. Látni fogjuk a királyt!

Kövér Pierre, aki rettenetesen izgult az előző harci jelenet láttán, még mindig remegett.

– Fanfan – rebegte −, ha rám bíznád a választást, én inkább…

– Rád hagyjam a választást? Hát nem érted, te fajankó? Versailles, az udvar, a király!

– Persze, ez igaz, Fanfan. Mégis…

Látva, hogy Kövér Pierre aggályoskodása kezd megint a végtelenbe nyúlni, Fanfan majdnem dührohamot kapott.

– Ide figyelj – mondta neki −, ha még mindig ellenkezel…− s ugyanakkor rámutatott a térdére. Ez volt az az érv, melyet Kövér Pierre megtanult tisztelni.

– Ne csináld, Fanfan – sietett megelőzni. – Szívesen veled megyek. Különben is régóta tudom, hogy te mindig a javamat akarod.

Odaléptek a marsallhoz.

– Marsall úr, kérem – szólította meg Fanfan −, ha merészelhetnék még egy kérést ön elé terjeszteni…

– Merészelj, fiam – mondta a marsall, s közben előhúzott a mellényzsebéből egy gyémántokkal kirakott órát, és rápillantott. – De iparkodj. Mert délfelé jár az idő, és estére már Cháteau-Thierryben szeretnék megszállni.

– Marsall úr, szeretnék az édesanyámnak írni.

– Valóban ez az utolsó kívánságod?

– Igenis, marsall úr. Ha írhatok anyámnak, ezentúl csak arra fogok gondolni, miképpen szolgálhatom önt, marsall úr.

– Ezt jól mondtad – szögezte le a marsall. Tapsolt egyet.

– Picard! Poitevin! Hozzátok ide az írótáblát.

Két lakáj bújt elő az egyik kocsiból. Picard-nak üres volt a keze, Poitevin viszont hozta az írótáblát, mely egy bőrrel bevont vastag fatábla volt, rajta két, fedeles tintatartó, néhány ív papír, egy tolltartó lúdtollakkal és egy porzós tégely. A bőrbe bele volt domborítva a Croimont család címere, amely mint köztudomású, kék mezőben három kereszt a hármas halmon.

A lakájok tudták, mi a dolguk. Picard, aki kissé púpos volt, előrehajolt, Poitevin az ő görbe hátára tette az írótáblát. S Fanfan, akiben volt annyi önbizalom, hogy bármilyen helyzetben feltalálja magát, fogott egy lúdtollat, belemártotta a kalamárisba, s ott helyben írni kezdett:

Drága édessanya!

Súlyos ügyben kell a bocsánatát kérnem. Ígéretem ellenére, itt vagyok Reimsben, ahol sok kalandon mentem át. Találkoztam nagyapával, ő igazi jó ember. S nagyon szeret minket. Egyszer majd vele megyek haza.

Most Párizsba megyünk barátommal, Croimont marsallal, aki az udvarnál is be fogg mutatni.

Még két nap, s a maguk fia meglátja a királyt!

Mint láttyák, jól vagyok. De boldogságom még nagyobb volna, ha magukkal megoszthatnám.

Szeretettel csókolok mindenkit: Tulipános Fanfan

Croimont marsall, aki Fanfan fölé hajolt, mosolyogva követte nyomon a fogalmazást.

– Fanfan – mondta neki, mikor kész lett a levéllel −, nagyon előkelő stílusod van. De ami a helyesírást illeti, jobban forgatod a kardot, mint a tollat. Három nagy hibát vétettél.

S mutatta a hibás édessanya, fogg és láttyák szavakat. De ennél sokkal nagyobb hibák se ingatták volna meg Fanfan önbizalmát. Már majdnem kiszaladt a száján az a válasz, amivel egyszer már Kövér Pierre-t kifizette, vagyis hogy szerinte az egész helyesírás csak fecsegés és egy nagy nulla. De idejében észbe kapott, és szép engedelmesen kijavította a hibákat. Egy kis porzót szórt a papírra, hogy a tinta felszáradjon, összehajtotta a levelet, s odaadta az egyik ott bámészkodó polgárnak, hogy legyen szíves elvinni a legközelebbi postaállomásra.

A marsallban annyira buzgott a jóindulat, hogy Fanfan vállára csapva így szólt hozzá:

– Ne szomorkodj, Tulipános Fanfan. Néhai szeretett mesterem, Saxe marsall még kevésbé tudta a helyesírást, mint te. De ettől még mindig ő volt a század legnagyobb hadvezére. A legfontosabb minden dologban, hogy az embernek helyén legyen a szíve.

A hintókba fogott lovak meg a hátasparipák is már türelmetlenül nyihogtak. A marsall felszállt a hintájába. Kövér Pierre Fanfan intésére követte a marsallt.

Aztán Fanfan, akár egy lovag, bal kezét nyújtotta Stella felé. A szőke kislány ragyogott a boldogságtól, s ujjheggyel érintve Fanfan kezét, egy ugrással bent termett a hintóban, de olyan természetes bájjal, mintha egész életében ilyesmiben lett volna része.

Abban a pillanatban, mikor Fanfan utolsóként beszállt a hintóba, ugyanúgy, mint azon a napon, melyen először tette lábát a nemes város, Reims köveire, az összes templom harangjai delet kezdtek kongatni. S mintha hol tompábban, hol csilingelően mind azt mondaná:

– Hosszú életet, sikert és szerencsét kívánunk, kedves Tulipános Fanfan!