17. JOLICOEUR ŐRMESTER KAPÓRA JÖN

Az óriás újabb zsákmányában Fanfan rögtön felismerte Kövér Pierre-t, aki halálra volt rémülve, és borzasztókat nyögött, miközben feltápászkodott.

– Ó, ez a vadállat! Micsoda goromba fráter!

Fanfan gyorsan letette poharát az asztalra, és segített neki lábra állni. S közben kérdezgetett:

– Mi történt? Miért jöttél be a kertbe?

Annyira meg volt zavarodva, hogy Kövér Pierre majdnem rávetette magát a barátjára.

– Fanfan, ez valami szörnyű! Kint álltam őrt az utcán, s mit kellett látnom? Zsandárokat! Négy zsandár jelent meg az Örök nyugalom utcában. Mikor megláttam, nem akartam bevárni őket. Beszaladtam a kertbe, hogy szóljak neked, itt a vész a fejünk fölött. De ez a vadállat kilépett egy bokor mögül, s nyakon csípett.

– Ugyanazok a zsandárok – kérdezte Fanfan −, akiket akaratuk ellenére megfürdettem?

– Nem hiszem. Legalábbis nem ismertem rájuk.

Ekkor az öregúr, aki idáig csendben figyelt, közbeszólt:

– Mi az, Fanfan, neked félnivalód van a zsandároktól?

– Vagyis hát… – kezdte volna Fanfan.

De aztán nem folytatta.

– Nagyon hosszadalmas volna az egészet elmagyarázni. Te jó Isten, mit kellene tenni? Biztos bejönnek ide is. Át fognak kutatni minden szobát, minden helyiséget a pincétől a padlásig. Nekünk pedig valamerre ki kell jutnunk. De erre nincs mód, ha itt tanyáznak az Örök nyugalom utcában.

A kis öreg erősen gondolkodott, s közben az állát simogatta. Végül így szólt:

– Van egy jó megoldás. Nektek valóban nem volna jó itt maradnotok. De elmehettek a hátsó kiskapun keresztül. Azt az ajtót sohase használjuk. Egy kis utcára nyílik, mely éppen olyan néptelen, mint az Örök nyugalom utcája. Abból az utcából könnyen egérutat nyerhettek.

A zsebéből elővett egy kulcscsomót, és magával hívta őket.

Fanfan és Kövér Pierre csendben taposták nyomában az utat. A hátsó kert eléggé el volt vadulva, a kicsi öregúr óvatosan trappolt a magasra nőtt gazban. Végül széthúzkodta a falat borító sűrű loncot, s ott álltak a kissé málladozó falban nyíló alacsony ajtó előtt.

Az egyik kulcs beleillett a zárba, mely fájdalmasan csikorgott, az ajtó meg szinte recsegett a nyitáskor. Fanfan már-már kirohant az utcára. De visszatorpant. És úgy érezte, hogy szívében most már ledőlt az utolsó korlát is, mely eddig elválasztotta apjának az édesapjától.

– Kedves nagyapa – mondta kissé akadozva, miközben szorosan átölelte az öregurat −, távozás előtt szeretném még megmondani, hogy nagyon megszerettem magát. Ne haragudjon a mostani zűrzavaros távozásomért. Legyen nyugodt, amint tudok, rögtön visszajövök. S egy szép napon együtt megyünk a taraude-i szélmalomhoz!

Fanfan csak annyit érzett, hogy két öreg kar szorosan ráfonódik. De mennie kellett, s míg a kiskapu bezárult a háta mögött, megkereste Kövér Pierre-t a kis utcában, mely ugyanúgy teli volt óriási gizgazokkal, mint imént a hátsó udvar. A két fiú igyekezett magát pontosan betájolni. A városközpontba szerettek volna mihamarabb visszajutni.

– Mindenképpen vissza kell mennünk a rokonaidhoz – mondta Fanfan. – Csak tőlük tudhatjuk meg, mi is történt tulajdonképpen. Hiszen hogy a csudába neszelhették meg a zsandárok, hogy én errefelé tartózkodom a nagyapámnál? Mindenesetre feleslegesen fáradoztak, mi ezúttal is túljártunk az eszükön.

Még be se fejezte ezen szavait, mikor az utca végén három piros kabátos lovas tűnt fel. A három között Fanfan felismerte régi ismerősét, a hegyes bajuszú, magas zsandárt. Talán felesleges megjegyezni, hogy a két barát villámgyorsan sarkon fordult. Egy pillanatig megpróbáltak a falhoz simulni. De a zsandárok, akik nyilván meglátták őket, ügetésre fogták a lovakat. Így aztán Fanfan és pajtása a nyakukba szedték a lábukat.

Másodpercek alatt kiértek az utca másik végére. Hátratekintve meggyőződtek róla, hogy a lovasok valóban őket üldözik; így futottak tovább, előbb balra, majd jobbra, majd a következő utcán megint balra, akaratlanul is meglökve a járókelőket. Teljesen találomra fordultak be a sok kis utcába és sikátorba. Csak attól féltek, hogy beszaladnak egy zsákutcába, mert akkor visszafelé el lett volna vágva az útjuk. Állandóan a fülükbe csengett – igaz, még elég messziről a lovak patkójának csattogása.

Végül is azt hitték, megmenekültek. A lódobogás valahol elmaradt mögöttük. Abbahagyták a futást. Százlépésnyire előttük nyílott egy óriási tér; megismerték azt a bizonyos Szent Timót teret. Hatalmas sóhaj tört fel belőlük a megkönnyebbüléstől. Még néhány perc, és otthon lesznek a kádármester védőszárnyai alatt. Csak még a téren kell átmenniök…

A tér egyik sarkán néhány tucat bámészkodó gyűrűjében a toborzó őrmester most is nagyban fújta a mondókáját.

S mi történt ekkor?

Fanfan, mint már annyiszor a nap folyamán, megint hátranézett. És szörnyülködve vette észre, hogy a zsandárok ott jönnek, éppen őfeléjük.

– Megint itt vannak! – sóhajtotta.

Azonnal ki kellett találni valami megoldást. Arra gondolni se lehetett, hogy az óriási téren sikerül végigfutni anélkül, hogy utol ne érjék őket.

– Gyere komám – mondta Fanfan −, nem tehetünk egyebet.

Kézen fogta Kövér Pierre-t, s odaszaladtak a bámészkodók közé, akik az őrmester körül tipródtak. Kövér Pierre szakadatlanul prézsmitált vele.

– Hová akarsz menni, Fanfan? Mi a csudának futkározunk ide-oda, ha egyszer úgyis elkapnak bennünket a zsandárok?

– Maradj csöndben – szólt rá Fanfan. – Vagy este már börtönben akarsz aludni, s ott rostokolni hónapokon át? Csak csináld szépen azt, amit én mondok!

Továbbfurakodtak a hallgatóság soraiban. Végül már ők álltak az első sorban. A toborzó őrmester, aki nagyon mutatós férfiember volt, egészségtől duzzadó arcával és hamiskás vidám tekintetével, éppen nagyban magyarázott valamit eléggé apáskodó stílusban:

– Barátaim, hallgassanak bizalommal Jolicoeur őrmesterre! Mi az a tizenöt év katonai szolgálat! El vagyok én csigázva, törődve? Nem én magam vagyok az élő bizonyság arra, hogy nincs kellemesebb, mint a király egyik seregében szolgálni? Szeretnének boldogan élni, jól enni és inni? Szeretnének szép ruhában feszíteni a szép kisasszonyok tetszésére? Nos, nincs szebb öltözék, mint a Champagne-ezred kék-fehér egyenruhája!

Fanfan alig bírt magával. Mikor hagyja abba ezt a dicsekvést? – morogta. Annál inkább idegeskedett, mert a tér közepén ott látta a három zsandárt, akik a menekülők nyomát vesztve lecövekeltek, s a kengyelben felállva szanaszét nézelődtek. Az őrmester végre abbahagyta a mondókáját. Ekkor persze éktelen lökdösődés kezdődött, mert mindenki szerette volna elsőnek aláírni a belépési nyilatkozatot, melyből egy csomó üres példány ott feküdt az őrmester előtt egy kis asztalon.

Fanfan még mindig nem eresztette el Kövér Pierre kezét, s szinte toporzékolt türelmetlenségében. Jókat döfött a könyökével egy nagy lakli oldalába, aki elébe furakodott.

Mikor rákerült a sor, megragadta a lúdtollat, s az egyik papíron odakörmölte a nevét. Aztán Kövér Pierre kezébe nyomta a tollat, és rászólt:

– Írd alá gyorsan!

Kövér Pierre habozott.

– Írd alá – mondta neki Fanfan. – Különben mától a börtön lakója leszel!

Kövér Pierre reszkető kézzel írta le a nevét.

– Hurrá! – nevetett Fanfan, kissé könnyebbnek érezve a szívét.

Viszont ekkor odaszólt nekik Jolicoeur őrmester:

– Mondjátok csak, ti ketten, hány évesek vagytok? Nekem túl fiatalkának tűntök!

Sejtve, hogy milyen veszélyben van a belépésük, Fanfan belecsípett Kövér Pierre-be, nehogy megmukkanjon. Aztán tökéletesen ártatlan képpel válaszolt:

– Tizenhat évesek vagyunk, őrmester úr!

– Tizenhat? S még egyetlen szőrszál se serken az állatokon! Én csak tizennégynek néztelek volna titeket. No, majd ti lesztek a kisdohosok! Gyerünk, álljatok be a sorba!

Fanfan magával rángatta Pierre-t a bámészkodók mögött abba a kis csapatba, melyben a már jelentkezett legények álltak. Itt egy másik őrmester, egy kicsi, mozgékony emberke, akit mindenki csak Rettenthetetlen névvel illetett, próbálta rávenni az újoncokat, hogy hármasával álljanak sorba. Mikor ezt a fontos hadműveletet végre sikeresen befejezték, Rettenthetetlen őrmester elkiáltotta magát:

– Menet előre, in-dulj!

Elindultak a kaszárnya felé, meglehetős zajjal, mert a regruták egy része facipőt viselt.

Fanfan észrevette, hogy a menetoszlop közvetlenül a három zsandár mellett fog elvonulni, s a hideg futkározott a hátán. Szerencsére eszébe jutott, hogy ezentúl kizárólag a hadsereg illetékes az ő ügyeiben. Így amikor a marcona és hegyes bajuszú zsandár villámló szemekkel meredt rá a ló hátáról, alig tudta megállni, hogy szamárfület ne mutasson.

De inkább visszafogta magát. Megelégedett azzal, hogy kárörvendő mosollyal, büszkén kihúzta magát, s így masírozott el régi ellenfelének orra előtt.