11. ESTEBÉD GYERTYAFÉNYNÉL

Áthaladtak a lőrésekkel csipkézett várfalon, aztán a felvonóhídon, mely láthatólag régóta nem volt már felhúzva, s a kapuboltozaton túljutva egyszer csak bent voltak a négyszögű, kikövezett várudvarban, melynek végén az uraság kastélya emelkedett.

Ide gyűlt a falu egész lakossága, férfiak, nők, vének és gyerekek. Fanfan meglepődött, milyen szomorú és kiéhezett az arcuk. A gyerekek mind mezítláb voltak, csupa rongyban. A felnőttek is ócska gúnyákba öltözve. Az öregek türelmesen álldogáltak, vagy leültek a kövezetre. Mikor a három ifjú vándor feltűnt közöttük, minden szem feléjük fordult. S azt suttogták:

– A komédiások, megjöttek a komédiások.

S rögtön körbefogták őket. Fanfan a fűzfa kosarat letette a földre.

– Mi van a kosárban? – érdeklődött egy öregember, aki a botjára támaszkodott.

– Egy tudós állat – felelt Fanfan.

És hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, ő tudakolta :

– Gondolják, hogy a gróf hajlandó most fogadni minket?

– Az biztos, hogy fogad titeket. De próbáld, fiam, a fizetséget előre kikérni. Különben lehet, hogy üres kézzel kell távoznotok. A gróf a legfukarabb gazda az egész környéken. Évek óta neki kell beszolgáltatnunk az egész termést, és ő adja el. Folyton csak azt ismételgeti, hogy legyünk nyugodtak, ő jól kamatoztatja a pénzt, ami nekünk járna. „Egy napon majd mind gazdagok lesztek!” Közben a legsötétebb nyomorban tengődünk. Egy árva fillért se lehet kihúzni a zsebéből. Ma este, minthogy elegünk van az üres szavakból, mind idejöttünk az ablaka alá, hogy világosan értésére adjuk, ez így nem mehet tovább. Mindenre el vagyunk szánva, hogy végre jobb belátásra bírjuk.

Fanfan mély szánalmat érzett a beesett arcú, lázas tekintetű emberek iránt.

Stellával és Kövér Pierre-rel a nyomában – aki most hajlandó volt a kosarat vinni – utat tört a tömegen keresztül, s egyenesen a kastély felé tartott, melynek emeletéről fény áradt szét az egész udvaron.

Keresztüllépdeltek egy zárt folyosón, s egy, hatalmas márványlépcső aljában találták magukat. Fanfan az ott posztoló inasnak ezt mondta:

– Szólj az uradnak, hogy megérkeztünk. A nevünk Tulipános Fanfan, Kövér Pierre és Stella. Mutatványosok vagyunk. Szeretnénk bemutatni tudományunkat Grippelame grófjának. Fizetségül hat frankot kérünk, azaz fejenként kettőt.

A lakáj felszaladt, nemsokára már jött vissza.

– A gróf úr hajlandó fogadni magukat – mondta. – De előbb tudni akarja, milyen kunsztokat akarnak bemutatni.

– Ez teljes meglepetés lesz. Ha előre megmondanánk, máris elrontanánk az élvezetet.

A lakáj megint felszaladt.

– A gróf úr – mondta visszatérve – beleegyezett, hogy előre nem tudja, mit fognak csinálni, és hajlandó a hat frankot is megfizetni. De csak aztán adja oda a pénzt, ha már látta, mit tudtok nyújtani.

Fanfan már azon volt, hogy tiltakozik. Az öreg parasztember megmondta előre, milyen fösvény ez a gróf.

– Rendben van – mondta végül az inasnak. – Mutassa, merre kell mennünk.

Amikor a három álmutatványost bevezették az első emeleten a hatalmas ebédlőterembe, melyben gyertyák százai ontották a fényt, az aranylakodalmi ünnepség a tetőfokára hágott. A levegőt átitatta a finom sültek illata, mert az inasok szünet nélkül cserélték a tálakat. Fanfan orra azonnal tágulni kezdett, s kénytelen volt rágondolni, hogy akárcsak társai, majd éhen hal.

A patkó alakban megterített nagy asztal mellett mintegy harminc vendég ült. Többségük jó hangosan társalgott. Sokan már bíborszínt játszottak az italtól. A gróf úr és neje ült az asztal közepén. A gróf közepes termetű volt, sovány és aszott képű. Kemény szájú, ravaszul csillogó szemekkel. A grófnő mulatságos ellentéte volt a férjének. Elomlóan testes, piros arcú, nagydarab nő, magas, akár egy gárdatiszt, s a fején még egy hatalmas fehér paróka is díszlett, melyben tarka madártollak rezegtek. Egyébként mindkettőjük szeméből egyformán sütött a kapzsiság és az irigység.

Mintha mágnes irányítaná, Kövér Pierre a kosarat egy nagy tálalóasztal előtt tette le, mely roskadásig tele volt sonkás kenyerekkel, sonkával, süteménnyel meg sült csirkével és egyéb szárnyashúsokkal. Stella a terem közepére állt, s a meleg gyertyafényben annyira törékenynek látszott, mintha csak egy álomkép lett volna.

Fanfan előrelépett, és. széles mozdulattal meghajolt.

– Ó, itt a Tulipános Fanfan! – szólalt meg a gróf.

– Mert ugyebár így hívnak, fiam?

– Úgy van, gróf úr.

– Nos hát, milyen mutatvánnyal szolgáltok nekünk?

– Tisztelt gróf úr – mondta Fanfan, és igyekezett a Nagy Félkar dagályos stílusát utánozni −, amikor hírül vettük, hogy ma ünnepli aranylakodalmát, mindhárman – a jelenlévő Kövér Pierre és Stella meg én elhatároztuk, hogy sokmérföldes kerülővel ide jövünk, hogy felajánljunk egy pompás szórakozást önnek.

– Felajánljatok? – szólt közbe a gróf. – Nemde hat frankot kérsz fizetségnek?

– Úgy van, gróf úr – felelt Fanfan méltósággal. – S ha már megízlelte, miben áll a tudományunk, bizonyosra veszem, hogy nagylelkűen még többet is fog fizetni.

– Majd meglátjuk, meglátjuk – mondta a gróf, és elhárító mozdulatot tett a kezével. – Nos, fiam, kezdjetek hozzá a mutatványhoz. Sikerült felkeltened a kíváncsiságunkat.

A zaj kissé elhalkult a teremben. Néhány vendég arca vöröslött a sok eszem-iszomtól, s hátradőltek a karszékükben. Volt olyan is, aki az asztalra dőlve szunyókált – csak néhányan tekintgettek kíváncsian Fanfan felé.

Ő pedig jelt adott Kövér Pierre-nek, hogy helyezze Stella mellé a kosarat. Aztán a nézőkhöz fordult.

– Hölgyeim és uraim, az az állat, melyet most önök előtt felléptetek, ismeretlen faj a francia királyságban. Bár nehézség nélkül el tud rejtőzni egy ilyen kisebb kosárban, ez az állat közel tíz láb hosszú. Amerika őserdeiben él. Olyannyira vad, hogy játszva meg tud fojtani egy embert vagy akár egy lovat, önök viszont saját szemükkel fogják látni – Fanfan észre se vette, hogy szinte szóról szóra Félkar dicsérő szövegét másolja, ahogy első ízben hallotta szónokolni −, szóval látni fogják, hogy ez a kegyetlen fenevad nem érzéketlen a szépség, az ifjúság, az ártatlanság iránt. S majd a végén meg fogják mondani, volt-e valaha is olyan látvány… – hanem a „megrázó” szó a torkán akadt. Mert a gróf hirtelen felugrott a helyéről, és nagyot kiáltott:

– Csend legyen!

Erre a vendégek is felugrottak. Fanfannak pedig tátva maradt a szája. Mintha odakintről tompa moraj hallatszott volna, mely egyre erősödött.

A gróf az ajtónálló inast faggatta, majd ráparancsolt, hogy menjen le, nézzen körül, és siessen vissza elmondani, mi történik ott lenn.

Mialatt az inas leszaladt a lépcsőn, a gróf kilépett az erkélyre. Fanfan a többieket megelőzve nyomába eredt, és mellékönyökölve nézett lefelé.

Amikor a gróf is lenézett, elkezdett káromkodni:

– Mi a csuda van ott? Miért nem szólt senki, hogy az egész falu idecsődült az udvarra?

Tulajdonképpen az történt, hogy a falu lakóin mintha közös őrület vett volna erőt. Ezek a rongyos, kiéhezett nyomorultak beözönlöttek a folyosóra, s ütemesen kiáltozták: ide a pénzünket! – és nagy lökdösés közben a márványlépcsőt készültek megrohanni. Grippelame gróf inasai, összesen öt-hat ember, nem sok sikerrel próbálták őket visszaszorítani.

– Csürhe! – dühöngött a gróf. – Pedig mindent nekem köszönhetnek! Mi piszkálta fel őket? Milyen bolhát ültettek a fülükbe? Mind egyszerre megbolondult volna? Kedvem volna rájuk küldeni a zsandárokat!

– Gróf úr – szólt hozzá Fanfan −, rég ki lesz fosztva és felgyújtva a kastély, mire értesíteni tudja a zsandárokat. Az az érzésem, hogy az inasai nem tudják túl sokáig feltartani ezt az elkeseredett tömeget.

A gróf feléje fordult, és tetőtől talpig végigmérte.

– Miért ütöd ebbe az orrodat, te csepűrágó?

– Csakis az ön érdekében beszélek, gróf úr – válaszolta Fanfan. – Nemrég elbeszélgettem a falu lakosaival. Azt is megkérdeztem, miért gyűltek ide a várudvarba. Úgy látom, el vannak szánva… Szóval nem akarnak semmi mást, mint hogy ön fizesse ki nekik, amivel eddig tartozik. Hisz már a végét járják. Ha hinni lehet nekik, ön már többször is megígérte ezt, sőt azt is megígérte…

– Megígértem, megígértem – dohogott a gróf. – Milyen ostobák! Azt hiszik, megijedek tőlük! Jöjjenek máskor!

– Az ön helyében, gróf úr – mondta Fanfan szelíd erőszakkal −, én megragadnám ezt az alkalmat, és bebizonyítanám, hogy megtartom az adott szavam, sőt hogy nagyvonalú is tudok lenni…

A gróf szúrós szembogarából hosszan tartó megvető pillantást vetett Fanfanra. Aztán bement az ebédlőterembe.

– Kedves barátaim – mondta a vendégeknek, akik bizony már sápadoztak a félelemtől −, várjanak itt rám, és ne nyugtalankodjanak. Egy perc múlva újra itt vagyok, s olyan eszköz lesz a kezemben, mely képes csodát tenni, ha a forrófejűeket kell lecsillapítani. – És a gróf elhagyta a termet, méghozzá a bal oldali falba vágott titkos ajtón át, melyet bíborfüggöny leplezett.

Kövér Pierre és Stella Fanfanhoz léptek.

– Kezdenek furcsán alakulni a dolgok – mondta Kövér Pierre. – Nem gondolod, Fanfan, hogy okosabb volna kereket oldani? A parasztok hamarosan elözönlik a kastélyt, és akkor…

Fanfan közbevágott:

– Maradjatok itt mind a ketten. Ne törődjetek semmivel. Minden jóra fog fordulni.

Egyetlen további szó nélkül átvágott a vendégseregen, mely élénken csevegett, és ügyet se vetett rá. Odament a függönyhöz, félrehúzta, kinyitotta a rejtekajtót, s becsukta maga mögött. Nem tudta volna megindokolni, hogy miért is jött ide. Hirtelen támadt ötletnek engedelmeskedett vagy előérzetének? Ami biztos, hogy nem lett volna képes ezt a bizonyos érzést leküzdeni, mely a következő percekben is ösztönözte.

Egy hosszú, keskeny folyosón találta magát, melyet egymástól messze eső gyertyák világítottak meg némileg.

A folyosó túlsó végén rohant a gróf. Balra fordult, és eltűnt a szeme elől.

Óvatosan, lábujjhegyen rohant utána Fanfan. A folyosó végére érve senkit se látott, mintha a gróf köddé vált volna.

Ő is balra fordult, végigment a következő folyosón, mely valamivel rövidebb volt, míg egy kis pihenőhöz nem ért. Ebbe egy szűken kanyargó csigalépcső torkollott, mely mintha a Föld gyomrába vezetne, de a szétszórt falikarokba tűzött pislogó gyertyák némileg ezt is megvilágították.

Amint megpillantotta ezt a baljós küllemű lépcsőt, Fanfan legszívesebben visszafordult volna. Végül is lehet, hogy eltévesztette az utat, mert a gróf már előzőleg bement a folyosóról nyíló egyik szobába. Meg különben is, mi célja van egyáltalán ennek a nyomozásnak? Persze Fanfan rögtön érezte, hogy néhány pillanatig csak ürügyet keresett saját tervének feladására, mert nem is nyíltak ajtók a folyosóról. Akkor viszont a gróf csak ezen a lépcsőn mehetett tovább. Csak nem leszek olyan begyulladt alak, mint Kövér Pierre, mikor elmúlik a fenéken billentés hatása? Előre, Fanfan, mindig csak előre!

Elindult lefelé a lépcsőn, közben sűrűn lenézett a korláton keresztül. Legalább száz lépcsőfokot hagyott maga mögött, mikor újabb pihenőhöz ért, melyről kétfelé nyílt ajtó. A grófnak az egyiken be kellett mennie. De melyik volt az?

Fanfan lenyomta a jobb oldali ajtó kilincsét, benyitott Egy fekete mélyedés volt az ajtó mögött, mert ez az ajtó vezetett a kastély hátsó kijáratához, az udvar és az istállók felé. Fanfan trágyaszagot érzett, csípte az orrát, és tisztán hallott lónyerítést is.

Becsukta ezt az ajtót, és odalépett a másikhoz. Óriási meglepetésére ezen az ajtón nem volt kilincs; viszont a zárban benne volt a kulcs. Nem régóta lehetett benne, mert egy egész köteg kulcs himbálózott a karikán.

Jó nyomon járok – gondolta Fanfan. A tőle telhető legnagyobb csendben kinyitotta az ajtót. Most egy újabb lépcső következett. Ezúttal kőből volt és egyenes, összesen körülbelül húsz lépcsőfokkal. És ahogy mindenütt, itt is gyertyák pislogtak egymástól messze állítva. Óvatosan ment lefelé, mert a lépcső vizes volt. Egy végtelenül hosszú pincefolyosóra került. Egy forduló volt jobbra, aztán megint balra. Itt rögtön megállt.

Tíz lépésre tőle aránylag erős fény tört be a pincefolyosóra.

Fanfan a falhoz lapulva óvatosan közeledett. S egyszer csak szeme elé tárult az, amit keresett, holott eddig nem is tudta, hogy tulajdonképpen mit keres.

A kocka alakú pinceteremben Grippelame grófja volt látható. Kezében egy óriási kandelábert tartott, melyen öt szál gyertya égett. A pince falai szép fehérre voltak meszelve, az ajtaja pedig alacsony és szokatlanul vastag volt. Itt is benne volt a kulcs a zárban.

Fanfan betekintve ugyancsak fontos felfedezést tett. A pince sarkaiban vasládák és fakazetták voltak felhalmozva. A kazetták voltak természetesen felül. Némelyik félig nyitva állt. Könnyen meg lehetett állapítani, hogy aranypénzeket rejtenek. Az egyik viszont rézpénzzel volt telis tele, csupán néhány kisebb ezüstérme akadt köztük.

A gróf, akit a leskelődő Fanfan féloldalról látott, ide-oda járkált a ládák között. Aztán megfogta a rézpénzes ládikót, elröhögte magát, ahogy belenézett, becsapta a fedelét, és a hóna alá süllyesztette. Tehát ezt szánja a nyomorult falusiaknak! Néhány darab ezüst a rezek tömegében! Az egész ládikó tartalma nem sokat ér…

Most megfordul és kijön?

Fanfan azt latolgatta, merre fusson. Az ajtó szögletébe lapult, menekülésre készen, mint egy elröppenni készülő kis madár.

Mintha a gróf meggondolta volna magát. Újra befelé fordult, és letette a gyertyatartót két láda közé. Távozás előtt még meg akarta tapintani a drágalátos kincseit. Uzsorás kezének hosszú ujjaival, melyek fürgék és görbék voltak, akár a keresztespók lábai, végigsimogatta az aranypénzeket, belemarkolt, majd lassan egyenként pergette ki a tenyeréből, mint egy fénylő zuhatagot.

Fanfan szinte varázsosnak érezte a jelenetet, hiszen a tökéletes szépség és a végletes rútság néha oly közel esik egymáshoz.

De a kapzsiság mégse fér össze a szépséggel. Ellenszenvet, sőt gyűlöletet vált ki inkább. Így történt Fanfannal is. A következő pillanatban elhatározta, nem tűri békésen, hogy bekövetkezzék, ami itt készülődik.

Egy ugrással bent termett. Felkapott egy aranypénzzel teli kazettát, sarkon fordult, és egy újabb nagy ugrással már kint is volt a pincéből.

A gróf megfordult. Az ajtóhoz sietett, hogy rá ne tudják zárni. De elkésett. A kulcs csikorogva megfordult a zárban.

– Ki merészeli ezt tenni velem? – üvöltött. – Azonnal nyissák ki!

Kint a folyosón Fanfan zihálva szorította magához a pénzesládikát.