14. A VÁLASZTÁS ÓRÁJA

Öt perccel később Fanfan is átlábalt a gázlón, s felült egy kis dombra a másik parton. Nem messze tőle lóháton várakozott Stella és Kövér Pierre. Kissé zavarodottak voltak, és nagyon idegesek. Nem tudtak Fanfanon eligazodni. Mi dolga van még odaát? Mire felkapaszkodtak az ösvényen, és vissza tudtak fordulni a nyeregben, Fanfan már végzett a feladatával, és zsebre dugott kézzel jött át a gázlón.

Most ott ült a kis domb tetején, és a lábát lógázta. Közben fütyörészett. Tölcsért csinálva a tenyeréből hallózni kezdett.

– Halló, halló!

Várt egy kicsit. Fél perc telt el. Semmi válasz. Újra szája elé fogta a két kezét:

– Hóhahó! Halló, zsandárok!

Kövér Pierre Stellára pillantott.

– Megbolondult! Le akar fogatni minket!

Nem maradt ideje, hogy ennél többet mondjon. A túlsó parton három piros kabátos ember jelent meg, ezüstpaszományos csákóban, combig érő csizmában. Kövér Pierre csendes borzongással látta, hogy zsandárok.

– Ki szólít bennünket? – kérdezte a legmagasabb a három zsandár közül, miközben olyan rémítő arcot vágott, hogy a szépen kipödrött bajusza is felborzolódott.

Fanfan felállt. Ahogy ott áll szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, kihívóan vigyorogva a kis dombon, egy pajkos koboldnak lehetett volna tartani.

– Én vagyok! – válaszolta. – Jó napot kívánok, aranyoskáim!

A hosszú zsandár erre felkapta a fejét.

– Micsoda? Jól hallottam? Ki a fene vagy te, széltoló?

– Azt hittem, hogy felismernek – mondta Fanfan. – Nincs meg maguknak a személyleírásom? Én vagyok az, akit keresnek. Én vagyok a Tulipános Fanfan!

– Te volnál?… – hebegett a hosszú zsandár, és akkora szemeket meresztett, mint egy kistányér.

– Éppen hogy én vagyok a Tulipános Fanfan. S ahogy itt látnak engem, csupa jóindulattal vagyok maguk iránt. Nem akarom, hogy még soká kelljen engem üldözniök. Nagyon furdal a lelkiismeretem.

A zsandár elröhögte magát.

– Pont úgy festesz, mint akit a lelkiismeret kínoz – kiáltotta.

– De ha mondom.

– Ha így áll a helyzet, gyere át a folyón, és állj ide fogolyként.

– Az lehetetlen.

– Nocsak, aztán miért?

– Mert nagyon fáradt vagyok. A lábamat se bírom emelni. Maguk remekül állnak a lábukon. Az előbb láttam, milyen jól reggeliztek. Egészen meghatódtam!

– Kezd bosszantani a fickó! – üvöltött a zsandár. – Azonnal gyere át a vízen, és add meg magad! Szép lassan visszaszállítunk Grippelame-ba, ahol, azt hiszem, a grófnak volna hozzád néhány kedves szava, mielőtt bevágunk a börtönbe.

– És mi lesz azokkal a finom palack pezsgőkkel, melyeket ma este óhajtottak meginni az egészségemre Reims-ben?

– Arra majd máskor kerül sor – felelt a zsandár. – Első a kötelesség. Nos, gyere már!

– Semmiképpen.

– Szóval, fiacskám – és szörnyű láng csapott ki a szeméből −, csak nem akarod elhitetni velünk, nincs annyi erőd, hogy átlábalj ezen a kis folyón?

– Pedig ez az igazság – mondta Fanfan. – Én nem mozdulok innen. Nézzék, míg ideérnek, leülök.

Újra leült a kis dombon.

Kövér Pierre és Stella most se értették az egész jelenetet. Látták, hogy a zsandár dühében vörösebb lesz, mint kabátjának a pirosa, és szörnyű pillantások közepette parancsot ad a többieknek.

– Menjetek a lovakért!

Egy perc múlva három ló nyihogott a folyó partján. Kövérek voltak, szőrük ragyogott, a rajtuk lévő szerszám csillogott; milyen mások voltak a grippelame-i parasztok kölcsönadott szegény gebéihez képest!

A zsandárok nyeregbe ugrottak, a parancsnok szétnézett, hogy hol van a gázlót jelző tábla. Mikor meglátta, társaival a nyomában odalovagolt, és tétovázás nélkül beleugratott a vízbe. Igazán szép látványt nyújtott a három nemes paripa, ahogy nagy tajtékot vert maga körül.

Teljes biztonságban érezték magukat, és egyenesen vágtak át a folyón.

Fanfan a térdére könyökölt, és tenyerébe fogta az arcát, mely teljes közönyt mutatott. De alaposabban vizsgálva rögtön észrevehettük volna, hogy félig lehunyt szemhéja alól furcsa csillogás áradt a szembogarakból…

A lovak egyre csak mentek előre. Már majdnem elérték a folyó közepét. S ott történt a szörnyű baj. Fanfan felpattant, ugrándozott, a karjaival hadonászott s nagyot sikoltott örömében. A három ló tökéletes felszerelésével együtt elmerült a folyóban. Próbáltak talajt fogni, sőt megfordulni. De minél jobban kapálóztak, annál jobban elmerültek. A víz már egészen ellepte testüket, nemsokára csak a fülük hegye látszott ki.

Kétségbeesetten vergődtek, küzdöttek a fulladás ellen, dobálták magukat, nyomakodtak, úsztak, miközben jobbra meg balra hányták magukat, s mégis egyre mélyebbre merültek.

A lovasok először igyekeztek fennmaradni a nyeregben, közben nagyokat káromkodtak, és a szerencsétlen lovakat sarkantyúzták. Aztán kénytelenek voltak mindnyájan kilépni a kengyelből, kiugrani a nyeregből, s elengedni a kantárszárat is.

Miközben pompás, cirádás csákóik a vízárban sodródtak, nekik úszni kellett, bár ez inkább csak evickélésnek volt nevezhető, olyan kolonc volt rajtuk a nehéz csizma, a ruha és a fegyver.

Fanfan nem tudta türtőztetni magát.

– Nahát, te égimeszelő, hogy esik a fürdés? – gúnyolta a parancsnokot. – Ilyen korai órában egy kicsit hűvös szokott lenni a víz!

S az oldalát kellett fognia, mert megfájdult a nevetéstől. Soha életében nem nevetett ilyen jót. A hosszú zsandár alig bírt fennmaradni az árban. De azért rázta az öklét, és nagyokat prüszkölve azt ordította:

– Te csirkefogó, kerülsz te még a markomba! Örömmel fogom nézni, ha majd a kötélen himbálódzol!

– Nem kétlem – kiabált vissza Fanfan −, de egyelőre enyém az élvezet!

Kövér Pierre és Stella most végre rájött, mi játszódott le a szemük előtt. Fanfan a feliratos táblát egész egyszerűen arrébb rakta húsz-harminc öllel. A zsandárok vakon mentek a tábla után, s így egyenesen a folyó legmélyebb részén próbáltak átkelni.

Fanfan hirtelen abbahagyta a vidám nevetést. A hosszú zsandár prüszkölése abbamaradt. S nem ok nélkül. Még annyira se tudott úszni, mint a társai, s egyre többször alámerült. Közel járt a fulladáshoz. Fanfan egy kis lelkiismeret-furdalást érzett, ezért bement a vízbe, és szerencsésen el tudta kapni a zsandár vállát, és egy erőteljes mozdulattal kijjebb lökte a part felé. Majd úgy gondolva, hogy ezzel eleget tett a zsandár életben maradására, csakúgy, mint saját lelke háborgásának elcsitítására, visszaszaladt a pajtásaihoz.

– Úgy látom, itt az idő, hogy továbbálljunk.

– Tudod, hogy mit csináltál? – kérdezte Kövér Pierre.

– Hát aztán – fintorgott Fanfan −, én csak alkalmat adtam ezeknek a derék csendőröknek, hogy felfrissüljenek.

– De olyan elkeseredetten fognak most üldözni minket, mint még soha!

– Nagy tévedés! – jelentette ki Fanfan. – Először is ki kell fogdosniok a nyergeket, a csákójukat, meg kell szárogatni a ruhájukat. S mire újból lovaglóképes állapotba jutnak, mi már messze járunk! Legalább másfél, két óra előnyünk lesz. Én valóban örülök, hogy ilyen jól sikerült őket megleckéztetnem! Nincs mit sajnálni!

A heves beszéd közben felszállt a lóra, Stella mögötte helyezkedett el a ló farán.

– Indulhatunk – mondta. – De nem érdemes túlságosan rohanni. Van elég időnk.

Fanfan nem vette észre, hogy Kövér Pierre és Stella egymásra kacsintott. Mielőtt az ösvény elfordult volna a parttól, még egyszer hátranézett, és még egyszer jót kacagott.

– Még mindig benn evickélnek a közepén, csak a hosszú üldögél a víz szélén, de láthatólag még mindig nem érti, mi történt. Büszke bajusza is siralmasan lekonyul.

Az éjszakai pihenés után a Grippelame faluba való lovacskák mintha tüzesebbek lettek volna. Vidáman ügettek. Nemsokára háromfelé vált az út. Fanfan találomra a bal oldalit választotta.

– Miért nem egyenesen megyünk tovább? – kérdezte Kövér Pierre.

– Ó, te mamlasz – válaszolt Fanfan. – Ha a középső úton haladunk tovább, a zsandárok könnyen ránk találnak. Ezen viszont kétszeres esélyünk van, hogy nyomunkat vesztik.

Mintha Kövér Pierre még mást is akart volna kérdezni. De elhallgatott. Eszébe jutott, hogy Fanfan heves ellenszenvet táplál egy bizonyos város nevével szemben. Így inkább egy hunyorítással újabb jelet váltott Stellával.

A három jó barát jó óra hosszat lovagolt hol lépésben, hol ügetésben, sőt még vágtáztak is. A lovak most maguktól lassítottak. Erősen ziháltak, alaposan kifáradtak. A közeli pataknál meg kellett állni, hogy ihassanak.

Mikor újból nekiindultak, Stella felkapta a fejét.

– Fanfan! Nézz csak arra lejjebb!

Fanfan a kislány jelezte irányba fordult. S mintegy negyed mérföldre tőlük néhány zsandárt pillantott meg (egész pontosan négyen voltak), akik békésen poroszkáltak egy földúton, mely az övékével párhuzamosan húzódott.

De szinte ugyanabban a pillanatban Kövér Pierre is nyögdécselt valamit.

– Ó, Fanfan … mintha arrafelé is!

Fanfannak most jobbra kellett fordulnia. S alig egy negyed mérföldnyire öt másik zsandárt pillantott meg, akik szintén velük egy irányba tartottak, egy harmadik úton.

Fanfan igyekezett a dolgot a könnyebb oldaláról venni.

– Mindig tudtam – hetykélkedett −, hogy mi szegény üldözött vadak vagyunk. S íme, úgy látszik, bevetették ellenünk Brettaux-ból a teljes brigádot! Mindenesetre Grippelame grófja igen nagy befolyással rendelkezhet, s igencsak fenekedhet ellenünk!

Közben óvakodott komorabb gondolatait is közzétenni. Hogy bizony szép kis egérfogóba kerültek! Gyorsan tenni kell valamit.

Aztán így szólt útitársaihoz:

– Még egyikük se tudja, merre járunk. De hamarosan bekövetkezik ez is. Most még megfordulhatunk. Csakhogy akkor könnyen az ismerős zsandárok kezére jutunk. Így hát elmondom, mi volna szerintem a célra vezető. Nos,− elvezetlek mindkettőtöket hm … szóval annak közelébe, ahová mindketten eljutni szándékoztok; a lehető legközelebb a célotokhoz. Onnét pedig én egyedül folytatom a magam útját.

Fanfan hangja olyan nyugodt és eltökélt volt, hogy se Stella, se Kövér Pierre nem kockáztatott meg ellenvetést.

– Egyébként – mondta Fanfan −, még elég messze járunk a ti célotoktól. Addig még sok minden megeshet velünk.

S úgy tett, mintha nem érdekelné, mi jár minderre pajtásai fejében, s nagy buzgón iparkodott úgy irányítani a lovát, hogy meg ne botoljon egy kőben, amiből bőven akadt ezen az elhanyagolt földúton, Igyekezett gyorsan lovagolni, a lehető leggyorsabban, hogy a jobbról és balról feltűnt őrjáratokat elhagyják.

Véletlen szerencse folytán az ő ösvényük elég mély bevágásban haladt a szőlők között. Két lovasunk és a kislány így joggal remélhette, hogy senki se veszi észre őket.

Talán most fordult elő először, hogy Fanfan csendben maradt. Ő, aki mindig olyan élénken társalgott, láthatóan mélyen elmerült saját gondjaiba. Homlokát összeráncolta, a szemét makacsul a ló füle mögé szegezte.

Az ösvény lassanként emelkedett. Nemsokára csak egy keréknyom lett belőle, mely a domboldalt fedő bokrok között kanyarog. A domb tetejét – ez a domb teljesen úgy viselkedett, mintha hegy lenne – egy kis sűrű kerek erdő koronázta. Az út egyre meredekebb és nehezen járható lett, ezért Fanfan azt kérte, hogy szálljanak le, ne fárasszák ki túlságosan a lovakat. Leszálltak. Kövér Pierre és Fanfan kantárszáron vezette a lovát. Stella alkotta az utóvédet. Könnyedén ugrált kőről kőre, szikláról sziklára.

Fanfan újra mély hallgatásba burkolódzott. Életében először szörnyű aggodalom szorította össze a torkát. Újra és újra elmondta magában:

– Na és? Mi olyan különös? Mindkettőjüket ott fogom hagyni, sorsukra hagyom őket. Én a magam útját járom. Hisz mindez régóta tudott volt mindnyájuk előtt!

De anélkül, hogy bevallaná magának, titokban abban reménykedett, hogy a válás még nincs ennyire közel, s hogy ez az út, melyet most mindhárman vaktában követnek, nem oda vezet…

A kis karaván felért a dombtetőre, és bejutott a kiserdőbe. Ekkor mondta Kövér Pierre:

– Azt hiszem, lesántult a lovam.

– Lássuk hát – szólt Fanfan.

Gondosan megvizsgálta a ló patáit, és szerencsére felfedezte a jobb első lábon a szarulemez alá fúródott tüskét.

Stella felkapaszkodott egy sziklára. Hirtelen odaszólt Fanfannak:

– Azt hiszem, ők azok!

Fanfan odarohant, felkapaszkodott a kiálló sziklára. Stella jól látott.

Mert akiket „ők”-nek nevezett, az ismert zsandárok voltak. A nagy távolság ellenére (még a mélyúton voltak, legalább egy negyed mérföldre ettől a dombtól) könnyen fel lehetett ismerni őket a parancsnok öles termetéről, akinek olyan hegyesre volt pödörve a bajusza. Éppen megálltak, mintha haboznának, merre folytassák az utat. A parancsnok ellenzőt formált a tenyeréből, és hosszasan kémlelte a környéket.

– Meg se várták, hogy megszáradjon a ruhájuk, úgy siettek az üldözésünkre – mondta Fanfan. – Úgy látszik, mindenre el vannak szánva, hogy megfizettessék velünk a kényszerű fürdőzés árát!

Kénytelen volt magában beismerni, hogy várakozásával ellentétben felgyorsultak az események, s hogy a háló körülöttük egyre szorosabban zárul. Mindenütt járőrök portyáznak, jobbra, balra, mögöttük – éppen csak előttük nem. Ez az egy irány látszik még szabadnak. De hogy valóban szabad-e? S ha igen, meddig lesz szabad?

Fanfan ekkor jött rá a végső megoldásra. Hogy is nem gondolt rá eddig? Hiszen egyedül őt terheli vétek és felelősség. Mindent ő maga csinált. Kövér Pierre és Stella nem felelős semmiért. Miért kellene őket továbbra is belekeverni a dolgába, s annyi veszélynek kitenni?

– Elvezetem őket az erdő szélére, s ott megmondom, hogy feladom magam a zsandároknak, tőlük pedig búcsút veszek.

Le akart jönni a kilátó-szikláról, de Stella, aki állandóan a zsandárjait figyelte, megszólalt:

– Újra megindultak … Megint megállnak … Tovább jönnek … Remélem, minket nem láttak meg!

– Gyere – szólt neki Fanfan.

Újra kantáron fogta a lovát, és Kövér Pierre-től is ezt kérte.

Stella furcsálkodva kérdezte:

– Miért nem ülünk fel a lóra?

– Majd felszállunk, ha kiértünk az erdőből – felelte Fanfan.

Az erdő elég kicsike volt. Máris ritkulni kezdett. Még ötven lépés lehetett a széléig. Ekkor fordult Fanfan a sorstársaihoz, és így szólt hozzájuk:

– Üljetek fel a lóra, és meneküljetek, amilyen gyorsan tudtok. Isten veletek!

De ez a terve is dugába dőlt. Az erdő szélére érve földbe gyökerezett a lába, Kövér Pierre és Stella ajkairól pedig ámuló szavak röppentek fel. Fanfan képtelen volt kiadni egyetlen hangot is. Az volt az érzése, hogy a kék végtelenbe függesztett színpadi függöny szárnyai kétfelé lebbentek, s csodálatos látvány bontakozik ki szemük előtt.