Kelletlen nyomozók

 

AZ ELNÖKGYILKOSSÁG LEGFONTOSABB TANÚI KÖZÜL néhányan eljöttek hozzánk, miután nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a szövetségi ügynököket, valamint a dallasi rendőrséget igazából egyáltalán nem érdekli, mit is láttak ők. Julia Ann Mercer is ilyen tanú volt. Az igazság az, hogy egyetlen más tanú sem világította meg számomra ilyen tökéletesen, hogy mennyi mindent eltussoltak.

Mercer mindössze néhány lépésre volt, amikor az egyik puskás embert kirakták annál a füves dombocskánál röviddel azelőtt, hogy az elnöki autókíséret megérkezett. Így aztán nemcsak annak volt tanúja, hogy hogyan készültek fel Kennedy elnök meggyilkolására, hanem azt is láthatta, hogy valóban összeesküvésről volt szó.

Nyilatkozatot adott az FBI-nak, majd a dallasi seriff hivatalnak, aztán ismét visszament az FBI-hoz, és kiegészítő nyilatkozatot adott, a Warren-bizottság azonban sohasem idézte be -még annyira sem, hogy eskü alatti írásos nyilatkozatot tegyen.

Már jóval korábban olvastam Julia Ann Mercer nyilatkozatait a Warren-bizottság írásbeli bizonyítékai között, de nem volt rá lehetőségem, hogy beszéljek vele. Aztán egy napon, 1968 elején a férje hívott fel hivatalomban. Azt mondta, ő és felesége üzleti ügyben tartózkodnak New Orleansban, és néhány dolgot el akarnak mondani nekem. Beleegyeztem, hogy találkozom velük a Fairmont Hotelben, ahol laktak.

Mikor a szobájukba mentem, egy igen vonzó házaspárt találtam ott. A férj szemmel láthatólag jómódú, középkorú férfi volt, a Kongresszus Republikánus párti tagja Illinois államból. Hasonlóan jó benyomást keltett a felesége, egy intelligens és jól öltözött asszony, az a fajta tanú, akitől minden ügyvéd szívesen venné, ha az ő oldalán tenne tanúvallomást az esküdtszék előtt. Miután a férj hivatalos ügyben távozott, átadtam az asszonynak a nyilatkozatait, úgy, ahogy azok nyomtatásban a Warren-bizottság anyagai között megjelentek. Figyelmesen olvasta el őket, majd a fejét rázta.

-Ezeket mind megváltoztatták -mondta épp az ellenkezőjét mondatják itt velem, mint amit valójában elmondtam.

Körülbelül egy órával az elnök meggyilkolása előtt nyugat felé hajtott az Elm Streeten, amikor forgalmi dugó miatt megállt, épp a füves dombocska után. Legnagyobb meglepetésére (mivel emlékezett, hogy az elnöki kocsisor hamarosan megérkezik), egy fiatalembert látott leszállni a tőle jobb oldalra álló teherautó platójáról. Egy puska volt nála, amit nem teljesen fedett el valamiféle takaró. Aztán azt látta, hogy a férfi felmegy a „füves dombra, amely csatlakozik a felüljáróhoz”. Többször is ránézett a sofőrre, jól látta kerek arcát és barna szemeit, az pedig egyenesen visszanézett rá.

Mercer azt is megfigyelte, hogy három rendőr állt egy motorkerékpár mellett a felüljárón, tőle kicsit előrébb. Arra is emlékezett, hogy semmi érdeklődést sem mutattak a fiatalember iránt, aki puskával mászott fel a füves dombocska oldalán.

A gyilkosság után, amikor Mercer a hatóságok tudomására akarta hozni ezt az információt, azok szinte dühödten reagáltak. Az FBI irodájában, ahová a gyilkosságot követő nap ment el, számos fényképet mutattak neki. A kiválasztott több fénykép között, melyek a sofőrre hasonlítottak, ott volt Jack Ruby képe is. Vasárnap, mikor Mercer látta a televízióban, hogy Ruby megöli Oswaldot már határozottan felismerte, hogy ő volt a teherautó sofőrje, és azonnal értesítette a helyi FBI-irodát Az FBI megváltoztatta Mercer vallomását, így az nem tartalmazta, hogy határozottan felismerte a sofőrt.

Nevetett, mikor ezt elmondta nekem. -Nézze csak -mondta. -Az FBI itt épp az ellenkezőjét állítja, mint amit valójában elmondtam nekik. -Aztán hozzátette: -Alig néhány méterre volt tőlem, hogyne ismertem volna fel Jack Rubyt, mikor a televízióban láttam, hogy lelövi Oswaldot?

A dallasi seriff hivatal ugyanezt a csalást hajtotta végre, és saját képzelőerejükkel egészítették ki a vallomást. Bár Mercert soha nem idézték egyetlen közjegyző elé sem, a seriff hivatal aktáiban mégis egy esküvel megerősített írásbeli nyilatkozat volt, mely szerint Mercer nem ismerte föl a sofőrt, bár esetleg képes lenne rá, „ha újból látná”. Ezen kívül más tényeket is alapvetően megváltoztattak.

 

-Látja ezt a közjegyző előtt hitelesített aláírást? -kérdezett engem. -Nem is az én aláírásom. Én „A”-val írom a nevem, így.

Elővett egy tollat és leírta a nevét. Világos volt, hogy a dallasi seriff iroda megváltoztatott vallomásán az aláírás még csak nem is hasonlított az övéhez.

Julia Ann Mercer az FBI és a dallasi seriff koholmányai alapján a nálam lévő másolatok hátoldalára írta a valódi változatot mindarról, amit akkor nekik elmondott. Ez a változat Dallasban elfogadhatatlan volt, viszont annál nagyobb örömömre szolgált nekem. Mivel jól tudtam, milyen hirtelen haltak meg egyes tanúk, akikről úgy látszott, túl sokat tudtak ahhoz, hogy életben maradjanak, arra gondoltam: Mercer írja alá inkább a leánykori nevét, mint annak idején Dallasban mindjárt a gyilkosság után. Így is tett. Mikor visszaértem a hivatalomba, elgondolkodtam Julia Ann Mercerről. Mindössze néhány méternyire volt az elnökgyilkosság egyik döntő mozzanatától, mégis hiába próbálta elmondani a szövetségi és a dallasi hatóságoknak az egyszerű igazságot. Pedig amiket látott, ugyancsak fontosak voltak. Mercer megfigyelései mindenekelőtt további bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy volt egy másik fegyveres férfi is az elnök előtti dombocskán.

Számomra még hátborzongatóbb volt az, ahogyan vallomásaira reagáltak. Mert ez azt bizonyította, hogy a törvény szolgái már idejekorán megtudták: összeesküvést szőttek az elnök meggyilkolására. Mind a helyi, mind pedig a szövetségi hatóságok pontosan azért változtatták meg Mercer vallomásait, hogy elfedjék a tényeket.

Már korábban arra a következtetésre jutottam, hogy a dallasi helyi törvényhatóságok bizonyos körei valószínűleg benne vannak a gyilkosságban, vagy legalábbis a bizonyítékok elleplezésében. De most már láttam, hogy az igen tisztelt FBI is ugyanúgy benne van. Mindent egybevetve az FBI-nak november 23-án, szombaton, amikor megmutatták Jack Ruby fényképét Mercernek, tudnia kellett azt, hogy Ruby valószínűleg egy összeesküvésbe keveredett*. Ez az azelőtti napon volt, hogy Ruby lelőtte Oswaldot.

 

*Jack Rubynak különös kapcsolata volt a dallasi FBI-irodával. 1959-ben Ruby legalább kilenc alkalommal találkozott a dallasi FBI-iroda egyik ügynökével. Ez idő tájt vásárolt egy mikrofonnal felszerelt karórát, egy mikrofonos nyakkendőtűt, egy telefonlehallgató poloskát és egy lehallgató készülékkel felszerelt diplomatatáskát.

 

Ezek a tények arra utaltak, hogy Jack Ruby valószínűleg a helyi FBI-iroda rendszeres informátora volt.

Igen valószínű azonban, hogy Ruby a CIA-nak is dolgozott. 1959-ben, ugyanabban az évben, amikor Ruby az FBI-ügynökkel találkozott, kétszer is elrepült Kubába. Egyik alkalommal nyolc napra. A másik alkalommal egyik nap ment, a másik nap jött. Az 1950-es évek elején a hadifelszereléseket árusító kereskedővel tárgyalt száz darab dzsip megvételéről, a kubai lázadók számára, akiket akkoriban a CIA támogatott. Egy másik alkalommal aktívan részt vett a kubai lázadóknak történő fegyverszállításban, amit a Cég támogatott.

Kényelmetlen érzést keltett bennem az a tény, hogy az FBI nem kereste meg Rubyt azonnal, hogy kihallgassa, ugyanakkor átírta Mercer vallomásait. Azon tűnődtem, vajon korábbi munkaadóm milyen mélységig keveredett bele ebbe az elnökgyilkosságba?

Kérdésemre a válasz igen gyorsan kiderült Mark Lane ideiglenesen New Orleansban dolgozott, az „Egy állampolgár kételyei” c. könyvén és segített nekem a nyomozásban. Egy este részt vett az elnökgyilkosságról rendezett beszélgetésen a Tulane Egyetemen. Azután pedig úgy esett, hogy összetalálkozott egy William S. Walter nevű korábbi FBI-alkalmazottal. Beszélgetésük során Walter megemlítette, hogy 1963. november 17-én -öt nappal az elnökgyilkosság előtt -ő volt éjszakai szolgálatban az FBI New Orleans-i hivatalában, amikor a távgépírón zörögve egy figyelmeztetés érkezett az elnök elleni esetleges gyilkossági kísérletről. Walter azonnal felhívott öt ügynököt, akik az illetékes helyi nyomozóegységeket irányították, és ezzel úgy gondolta, elvégezte kötelességét. Mikor ezt Lane meghallotta, azonnal félrevonta Waltert, interjút készített vele, és leközölte beszélgetésük lényegét. Később valamikor megkerestem Waltert és jó párszor hosszasan beszélgettem vele.*

 

* Később, miután Walter már jobban megismert engem, elmondta, hogy mialatt a gyilkosság után nyomoztunk, az FBI felvette az összes otthoni telefonbeszélgetésemet. Általános volt, hogy az FBI minden különösebb fenntartás nélkül belehallgatott az állampolgárok beszélgetéseibe. Én azonban köztisztviselő voltam, így hát elővigyázatosságból egy észak-louisianai város magándetektív-irodáját bízták meg a lehallgatással. Az egyik kopójuk ideiglenesen leköltözött New Orleansba, és a Warwick Hotelből irányította telefonbeszélgetéseim lehallgatását az FBI számára.

A tömegtájékoztatás szabadságáról szóló törvény elfogadása után Lane másolatot kért az FBI aktáiból minden olyan anyagról, ami rám vonatkozott. Mikor a csomag megérkezett, abból sok minden hiányzott. Semmi utalás nem volt a telefonlehallgatásra. Ezzel szemben terjedelmes bizonyítékokat találtunk arra, hogy az FBI nyomon követett minden New Orleansból történt elutazásomkor a J. F. K.-nyomozás alatt.

Egyetlen részletet sem hagytak ki. Néhány esetben, amikor nem akartam túl nagy nyilvánosságot, álneveket használtam. Egy utazásom alkalmával az egyik hotelban, mint W. O. Robinson jelentkeztem be, így hívták anyai nagyapámat. Másik két alkalommal a Claude Culpepper és a Clyde Ballou neveket használtam. Az FBI jelentései ezt a legnagyobb komolysággal kezelték, és sötéten utaltak arra, hogy „álneveket” használok.

 

1976-ban Walter egy másolatot adott át nekem egy telexről, melyet az FBI küldött a Szenátusi Hírszerző Bizottságnak, melynek elnöke a pennsylvaniai Richard Schweiker szenátor volt. Miután a tömegtájékoztatás szabadságáról szóló törvényt elfogadták, Lane is kapott egy másolatot a figyelmeztető telexről, és rendelkezésemre bocsátotta. A szöveg így szólt:

 

SŰRGŐS: 1:45 63.11.17. FÉL OLDAL

Minden szolgálatban lévő ügynöknek

IGAZGATÓTÓL. FENNÁLL A VESZÉLY, HOGY MEGGYILKOLJÁK KENNEDY ELNÖKÖT DALLASBAN,

Texasban 1963. november 22-23-ÁN. Információ

ÉRKEZETT AZ IRODÁKHOZ. Az IRODA ARRA KÖVETKEZTET, HOGY EGY HARCOLÓ FORRADALMI CSOPORT MEGKÍSÉRELHETI MEGGYILKOLNI KENNEDY ELNÖKÖT TERVEZETT DALLASI ÚTJÁN 1963. NOVEMBER 22-23-ÁN. AZ ÜZENETET VEVŐ ÖSSZES IRODA AZONNAL LÉPJEN ÉRINTKEZÉSBE MINDEN CI-VEL, PCI-VEL ÉS INFORMÁTORRAL, DERÍTSÉK KI, VAN-E BÁRMI ALAPJA A FENYEGETÉSNEK. IRODÁT MINDEN FEJLEMÉNYRŐL TÁJÉKOZTATNI KELL TELEXEN. A TÖBBI HELYI IRODÁT MÁR TÁJÉKOZTATTUK. VÉGE, KÉREM NYUGTÁZNI.

 

Waltertől megtudtuk, hogy amikor a gyilkosság történt, ő éppen ebédelt, de azonnal visszarohant a New Orleans-i FBI-hivatalba. A nyilvántartó aktában megtalálta a figyelmeztető telexet egy másodpéldánnyal együtt. Akkor ő lemásolta a figyelmeztető telex pontos szövegét, és megtartotta magának. Ezután ismét megnézte a nyilvántartó aktát, és látta, hogy a figyelmeztető telex már nem volt ott. Elvitték onnan. Azóta nyoma sincs. A telex rendkívül fontos volt, megnevezte az elnök elleni gyilkossági kísérletnek mind a helyét, mind pedig a dátumát. A telex minden szolgálatban lévő különleges ügynöknek szólt, ami azt jelentette, hogy mindegyiknek az országban, beleértve Dallast is. És az FBI mégsem tett semmit. Nincs nyoma annak, hogy bárkit is értesítettek volna -még a Titkosszolgálatot sem, amelyet pedig, mint az elnök testőrszervezetét azonnal tájékoztatni kellett volna.

 

Rájöttem, hogyha november 17-én minden érintett irodának elküldték volna ezt a figyelmeztetést, akkor behatóbban megvizsgálhatták volna az elnöki kocsisor útvonalának utolsó pillanatban történt megváltoztatását rájöhettek volna, hogy csapda, és a kocsisor felvonulását leállíthatták volna. De még ha le is zajlott volna a felvonulás, használhatták volna a limuzin felhúzható, átlátszó plasztik tetejét, ami megmenthette volna az elnököt. A Titkosszolgálat pedig érvényt szerezhetett volna a szigorú előírásoknak, melyek szerint az ablakoknak zárva kell lenni, a tetőkön pedig nem tartózkodhat senki, végig az elnöki kocsisor útvonalán. Ehelyett pedig az történt, hogy ahogy a kocsisor közeledett a Dal-Tex és a tankönyvraktár épületéhez, a mindenfelé kinyíló ablakok, valamint a nyitott limuzin kétséget sem hagyott afelől, hogy az elnök biztonságáról lemondtak.*

 

* A Titkosszolgálat magatartása még kevésbé volt példaadó egyéb eljárásaik során. Annak ellenére, hogy a texasi Parkland Korház tisztviselői tájékoztatták őket: a törvény Texasban írja elő a boncolást, a Titkosszolgálat mégis szinte elrabolta Kennedy elnök holttestét, és felrakatta a Légierő 1. számú gépére, hogy Marylandben, Bethesdában, a katonai kórházban hajtsák végre a boncolást. Aztán még mielőtt a nap véget ért volna, a Titkosszolgálat az elnök limuzinját is kitakarította, John Connally kormányzó ruháit pedig elküldték kitisztíttatni és kivasaltatni. A fontos bizonyítékok megőrzése nyilvánvalóan nem szerepelt első helyen a Titkosszolgálat programjában.

 

Amikor William Waltertől tudomást szereztem a figyelmeztető telexről, már közel öt év telt el az elnök meggyilkolása óta. De az idő tájt az öt ügynök közül, akiket Walter november 14-én reggel felhívott, még csak célzást sem tett egy sem az amerikai népnek vagy a Warren-bizottságnak arról, hogy az FBI már öt nappal a merénylet előtt külön figyelmeztetést kapott róla. Ugyanígy nem említették szerte az országban azok a különleges ügynökök sem, akiknek a figyelmeztetést címezték. És nem tett róla említést maga az FBI sem, vagy az igazgatója, J. Edgar Hoover, pedig a figyelmeztetést épp az ő nevében küldték szét. Nem tudom, mi árulkodhatott volna jobban arról, hogy a gyilkosságot fedezik, ha nem ez a gyanús hallgatás.

Az öt nappal korábbi figyelmeztető telex hamarosan még nagyobb jelentőséget kapott, mikor kissé megkésve megtudtam néhány fontos információt, amit évekkel korábban C. A. Hamblen, a Western Union dallasi irodájának korábbi vezetője hozott nyilvánosságra. Mint megtudtam, körülbelül egy héttel a gyilkosságot követően Hamblen számos személlyel közölte, hogy mintegy tíz nappal Kennedy elnök meggyilkolása előtt Lee Oswald a Western Union irodájában járt, és táviratot küldött Washingtonba. Az volt a benyomása, hogy Oswald távirata a tengerészeti miniszternek szólt. Azt már tudtam, hogy Oswald, bár viszonylag jámbor lelkű volt, de ahhoz volt elég öntudatos, hogy panaszt tegyen a tengerészeti miniszternél -ezt azonban Hamblen igazán nem tudhatta.

Hamblen arra is visszaemlékezett, hogy Oswald több esetben is eljött a Western Union irodájába, hogy kisebb pénzösszegeket vegyen fel, melyeket a részére utaltak át. Hamblen szerint személyazonosságának igazolására Oswald egy pénztári belépőkártyát és egy tengerészeti azonosító kártyát mutatott fel.

 

Hamblen visszaemlékezései nyomán ugyancsak érdekes helyzet állt össze.

 

Mintegy tíz nappal a gyilkosság előtt Lee Oswald táviratot küldött a tengerészeti miniszternek. Aztán öt nappal az elnök meggyilkolása előtt az FBI-főhadiszállása küldött egy részletes telexet, melyben az összes FBI-irodát figyelmeztette az elnök elleni esetleges gyilkossági kísérletre. Lehetséges, hogy ez a két üzenet valamiképpen összefüggött? -tűnődtem magamban.

Úgy tűnt, hogy korábbi nyomozásom Oswald FBI-hoz fűződő kapcsolatáról lényeges ennél a kérdésnél. Már jóval korábban megtudtam, hogy Oswald noteszében szerepel egy FBI-ügynök neve. James Hosty volt az a dallasi FBI-irodától. Közvetlenül Hosty neve után Oswald egy telefonszámot jegyzett be. Fogtam egy 1963-as dallasi telefonkönyvet, és kiderült, hogy az nem az FBI helybeli telefonszáma volt. Hosty otthoni telefonszáma pedig -mint felfedeztem -nem is volt a telefonkönyvben. Világosnak tűnt tehát, hogy Oswald vagy Hosty titkos otthoni számát jegyezte fel, vagy valami üzenetközvetítő központét. Feltételeztem, hogy Hosty maga adta meg ezt a számot Oswaldnak.

Azt is tudtam, hogy amikor az FBI átadta a Warren-bizottságnak Oswald noteszének tartalmáról készült jegyzékét, abból kihagyták az ügynök Hosty nevét és titkos számát, amit pedig Oswald feljegyzett. Még a Warren-bizottság is zavarba jött, amikor rájött, hogy ez elkerülte a figyelmüket. Az FBI úgy magyarázkodott, hogy azért maradt ki ez a bejegyzés, mert az illetőt, aki a jegyzéket átmásolta, csak a „főbb információk” érdekelték.

Aztán évekkel a Warren-bizottság vizsgálata után a sajtóban megjelent egy írás Oswald látogatásáról a dallasi FBI-irodában, röviddel a gyilkosság előtt. Az újsághír közölte, hogy Oswald egy Hosty ügynöknek címzett üzenetet hagyott ott. Az irodában a hölgyalkalmazott, aki először vette át az üzenetet, azt állította, hogy abban Oswald azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja az FBI-irodát. Másfelől viszont Hosty elmondta, hogy csupán egy figyelmeztetés volt a számára, hogy fejezzék be Oswald feleségének kikérdezgetését távollétében a saját otthonában. Ha az üzenet olyan fenyegetést tartalmazott volna, hogy felrobbantja az FBI dallasi főhadiszállását, akkor Oswaldot azonnal „a veszélyes egyének” listájára tették volna, s külön megfigyelés alá helyezték volna, még az elnök Dallasba érkezése előtt. Azonban, mint kiderült, a dallasi FBI semmiféle intézkedést nem tett.

Hogy ténylegesen mit tartalmazott az az üzenet, már sohasem fogjuk biztosan tudni. Hosty azt állítja, hogy Gordon Shanklin, a különleges ügynökök parancsnoka utasította őt, hogy semmisítse meg az üzenetet, amit ő azonnal végre is hajtott. Ami érdekes, Hosty azt mondta, sohasem említette ezt az üzenetet a Warren-bizottság előtt, még az FBI úgy utasította őt, hogy önként ne adjon ki információkat.

Ez az eset eltért egy korábbi New Orleans-i esettől, amikor John Quidley FBI-ügynök megsemmisítette feljegyzéseit Oswald kikérdezéséről az ottani rendőrségen, miután letartóztatták a Canal Street-i rendzavarásért a Castro-ellenes kubaiakkal együtt (lásd a 2. fejezetet). Vajon mi lehetett az, töprengtem magamban, ami ilyen következetesen arra késztette az FBI-t, hogy elégessen vagy széttépjen mindent, ami bármiféle kapcsolatra utal valamely FBI-ügynök és Lee Harvey Oswald között?

Akárhogy is volt, azon kezdtem gondolkodni, vajon a gyilkosság előtti hetekben Lee Oswald nem volt-e bizalmas informátora az FBI-nak, és nem James Hosty ügynöknek adta-e le jelentéseit.

Ezt a lehetőséget már korábban, 1964-ben felvetette Wagoner Carr, Texas állam főügyésze. A köztiszteletben álló Carr az 1964. január 27-én lezajlott titkos ülésen azt mondta a Warren-bizottságnak, hogy az a bizonyíték, amit Allan Sweatt-től, a dallasi seriff hivatal bűnügyi osztályvezetőjétől kapott, arra utal, hogy Oswald titkos informátor volt. Még pontosabban: Oswaldot az FBI alkalmazta megbízott ügynökként, 179-es lajstromszámmal, havi 200 dollár fizetéssel, alkalmazotti viszonya pedig több mint egy évvel Kennedy elnök meggyilkolása előtt kezdődött, és folyamatosan tartott egészen annak napjáig.

Ez a döbbenetes hír kiszivárgott a médiához, és több cikkben is megjelent: 1963. december 8-án a Philadelphia Inquirer-ben, szerző: Joe Goulden; 1964. január 1-jén a Houston Post-ban, szerző: Lonnie Hudkins; valamint 1964, január 27-én, a The Nation-ben, szerző: Harold Feldman. Komoly viták után a Warren-bizottság elismerte, hogy ebben az ügyben további teljes körű kihallgatások szükségesek. Sajnos ilyenre mégsem került sor. A három említett cikkíró közül a bizottság egyet sem idézett meg tanúként. Az eredeti hírforrást, a seriff hivatal bűnügyi osztályvezetőjét sem idézték be soha.

Az évek során Waggoner Carr állításai elvesztek a gyilkossággal kapcsolatos információk, elméletek és spekulációk tengerében. Most viszont az az elgondolás, hogy Oswald megbízott informátora volt az FBI-nak -melyet először elvetettem -kezdett értelmet kapni.* Ez ugyanis megmagyarázná, hogy Hosty neve és titkos száma miért szerepelt Oswald noteszében, megmagyarázná Oswald látogatását a dallasi FBI-irodában, és Hosty-nak címzett fenyegető üzenetét is.

 

* Évekkel később egy milwaukee-i lakostól, bizonyos Jim Gochnourtól hallottam egy történetet Oswald informátor státusáról. Gochnour azt mesélte nekem, hogy egy korábbi FBI-ügynök, Carver Gaten volt Oswald házigazdája Seattle-ben, Washington államban. Gaten, az FBI kevés számú fekete ügynökeinek egyike mondta el Gochnoumak, hogy ismeri James Hostyt a Kansas City-beli FBI-irodából. A két ügynök szoros kapcsolatba került egymással, és Hosty több alkalommal panaszkodott arról, mennyire nem volt tisztességes, hogy az elnök meggyilkolása után röviddel áthelyezték őt Dallasból Kansas Citybe, amelyet akkoriban széles körben úgy ismertek, mint az FBI Szibériáját. Hosty bizalmasan közölte Gatennel, hogy Oswaldot rendszeresen fizették információkért, de csak nagyon keveset tudott felmutatni. Hosty, mint Oswald összekötő ügynöke, nyilvánvalóan sok leszúrást kapott feletteseitől, amiért nem préselt ki többet Oswaldból és keserűen mondta, hogy őt okoljak Oswald gyenge teljesítményéért.

Az utóbbi években próbálkozásaim, hogy megtaláljam Gochnourt és Hostyt, a történet hitelesítése végett, nem jártak sikerrel.

 

Az Oswald, mint megbízott informátor lehetőség még érdekesebb fénybe állított egy újabb rejtélyes tényt. Az FBI nem gyanúsította Lee Oswaldot a gyilkossággal egészen a lövöldözés után két és fél óráig, vagyis addig, míg a Légierő 1. sz. gépe el nem repült Washingtonba az új elnökkel, Lyndon Johnsonnal, valamint John Kennedy holttestével. Jack Revill dallasi rendőr hadnagy szerint délután 2.50-kor egy FBI-ügynök jött oda hozzá a dallasi rendőrkapitányságra, és azt mondta, hogy az FBI-nak, „információja van arról, hogy ez a gyanúsított elkövethette a gyilkosságot”. Ez az ügynök, aki elsőként említette Lee Oswald nevét, nem volt más, mint James Hosty.

Vajon Hosty csupán ártatlan hírvivő volt, vagy az irodában ő is, és esetleg mások is benne voltak az összeesküvésben, hogy Oswaldot vessék oda balekként? Amennyiben az FBI-alkalmazottak benne voltak az elnökellenes összeesküvésben, ez megmagyarázná azt, hogy miért mulasztották el olyan titokzatosan az intézkedést arra a figyelmeztetésre, amit öt nappal az elnök meggyilkolása előtt kaptak telexen, és miért nem válaszoltak arra a figyelmeztető levélre sem, amit állítólag Richard Case Nagell küldött el J. Edgar Hoovernek (lásd a 14. fejezetet). Azt is megmagyarázná, hogy Oswald, aki nyilvánvalóan nem jött ki jól Hostyval, és talán érezte, hogy felültetik, miért küldött táviratot a tengerészeti miniszternek tíz nappal a gyilkosság előtt.

 

Kezdtem összeállítani egy forgatókönyvet. Az elnök meggyilkolásának kitervelői már jóval előre kiválasztották baleknak az idealista és könnyen átverhető Oswaldot. Eseménytelen hírszerzői előélete nemcsak a vállalkozás sikerét segítette elő, hanem azt is, hogy később támogatást kapjanak a kormánytól, mely nem kívánja majd bevallani, hogy a gyilkosság saját hírszerzésétől indult ki.

Amennyiben Oswald a kormány fizetési listáján szerepelt, mint megbízott informátor Dallasban és New Orleansban, bizonyára azt gondolta, az a munkája, hogy beépüljön felforgató szervezetekbe, mint amilyen a Tisztességes Bánásmódot Kubának volt, és talán Guy Bannister apparátusába is, hogy aztán jelentést adjon róluk az FBI-nak. Menet közben engedték, hogy valamit az elnök elleni merénylet tervéről is megtudjon, és ő megint csak azt gondolta: hivatalosan is támogatják, erőfeszítéseit, hogy az összeesküvés tervéről információkat szerezzen. Talán még jelentésekét is küldött az elnök meggyilkolásának tervéről összekötő ügynökén, James Hostyn keresztül. Mikor Oswald úgy érezte, hogy Hosty minderre nem reagál, valószínűleg átnyúlt a feje fölött, és táviratban valamiféle figyelmeztetést küldött a tengerészeti miniszternek, aki viszont tájékoztatta az FBI washingtoni főhadiszállását, ők pedig ezután küldték el figyelmeztető telexüket.

 

De ugyanilyen eséllyel fennállt annak lehetősége is, hogy Oswald a hírszerzés más szervének is dolgozott informátorként, pl. az ONI-nak vagy a CIA-nak, melyet ott Guy Bannister képviselt, és az összeesküvésről a pontos információkat elhallgatta Hosty és az FBI előtt. Aztán mikor Hosty ártatlanul zaklatni kezdte Oswaldot és feleségét, hogy szerezzen több információt Oswald a fenyegető üzenettel válaszolt valamint a tengerészeti miniszternek küldött távirattal.

Lehetetlen volt megtudni, mi járt Lee Harvey Oswald fejében. De bármi volt is a célja, világos volt, hogy több információt szerzett, mint amennyit a gyilkosság kitervelői el tudtak viselni. Ezért kellett olyan hirtelen meghalnia Dallasban, nem egészén 72 órával John Kennedy meggyilkolása után.

Tudtam, hogy ebből soha semmit sem vihetek a törvényszék elé. Nem tudtam igazán összefüggésbe hozni Clay Shaw-val, és ez az egész csak feltételezés volt. De nekem úgy tűnt, jobb módja nem volt annak, hogy csőbe húzzák és bűnbakként vessék oda Oswaldot, csak az, ha meggyőzik róla, hogy nagyszabású gyilkosság kitervelői közé épült be, és olyan helyzetbe került, hogy az utolsó pillanatban figyelmeztetheti a megfelelő hatóságokat.

Volt azonban egy kérdés, ami zavart engem, és igencsak zavarhatta Oswaldot is, mégpedig ez: ha a dallasi rendőrség, a seriff hivatala, a Titkosszolgálat, az FBI és a CIA potenciálisan mind benne voltak az összeesküvésben, akkor egyáltalán melyik lehetett volna az a megfelelő hatóság?

 

Clay Shaw tárgyalása

 

Talán emlékeznek Ernest Hemingway regényére, az „öreg halász és a tengerre. Santiagónak, az öreg halásznak sikerült fogni egy jó nagy halat, egy szörnyet, ami olyan hatalmas volt, hogy oda kellett kötöznie a csónakja mellé, hogy hazavihesse. Aztán, mire Santiago elérte a tengerpartot, a halat már réges-rég széttépték a cápák. Nem maradt más belőle, csak a csontváza.

 

Visszatekintve az eseményekre, látom, nagyon hasonló módon történt a dolog, mikor végre a büntető törvényszék elé állítottuk Clay Shaw-t. Hosszú, fárasztó és kiábrándító szél elleni küzdelem volt ez, mire idáig eljutottunk. Hivatalunkba beépültek a szövetségi kormány emberei, Bill Boxley több aktánkat ellopta. És mintha még ez sem lett volna elég, mert a tárgyalás megkezdése előtt egy vagy két héttel Lou Ivon rájött, hogy a fiatal angol Oxfordból, aki az irattárunkat kezelte, sok aktánkról másolatokat adott át a védelemnek. Ami ugyanilyen lényeges volt, néhány kulcsfontosságú tanúnk, pl. David Ferrie, Gordon Novel, Sandra Moffett -meghalt, vagy megfélemlítették, vagy elköltözött New Orleansból, és esélyt sem adott arra, hogy beidéztethessem.

A tárgyalás előtt el kellett döntenünk, mely tanúkat nem vesszük igénybe. Egy közvádló nem állíthat csak úgy egyszerűen tanúkat az emelvényre csak azért, mert rendelkezésre állnak és tanúvallomásuk alátámasztja a közvádló állításait. A vádlónak, legyen akár férfi, akár nő, azt is tekintetbe kell vennie, vajon ezek a jó tanúk nem puskázzák-e el az egész ügyet a keresztkérdések során. Ott volt például Richard Case Nagell. Röviddel a tárgyalás előtt érkezett meg, hajlandó volt Shaw ellen tanúskodni. A New Orleans-i Atlétikai Klubban találkoztam vele és hosszasan beszélgettünk. Nagyon pontosan emlékezett a részletekre. Ugyanúgy érzett az üggyel kapcsolatban, mint mikor J. Edgar Hoover hallgatásba burkolózott a levele után, melyben figyelmeztette a Kennedy elnök elleni akcióra.

De ugyanilyen hajthatatlan volt abban is, hogy megnevezze-e azt a hírszerző szervet, amelynek dolgozott -és amelynek talán még most is dolgozik. Megértettem aggodalmát a titoktartási fogadalmával kapcsolatban, melyet minden bizonnyal aláírt munkaadójánál. De az is túlságosan világos volt számomra, micsoda nagy napjuk lesz a védőügyvédeknek, ha kiderül, Nagell nem fedi fel, kinek az alkalmazásában áll. Rövid úton nekiesnek majd, mint ahogy a cápák Santiago halának. És mire Nagell-lel befejezik, az esküdtszékben az a benyomás marad meg, hogy ez az ember rögeszmés. Egy ilyen incidens, egyetlen ilyen hitelvesztés, mindössze ennyi kell, hogy tönkretegye az egész ügyet. Úgy döntöttem, nem vállalhatjuk ezt a kockázatot Nagell-lel.

Aztán ott volt Julia Ann Mercer -talán a legfontosabb tanú, akivel nyomozásunk során találkoztunk. Egy órával az elnök meggyilkolása előtt látta Jack Rubyt, amint az egyik puskás embert tette le a teherautóról a füves dombocskán, szemben azzal a hellyel, ahol Kennedyt később lelőtték. Mercer tanúvallomása azonban csak periferikus lenne Clay Shaw elleni perünkben, akinek csak kis része volt az összeesküvésben. Tekintetbe véve, hány tanút gyilkoltak már meg vagy tettek félre egyéb módon „balesetek” útján, úgy döntöttem, szükségtelenül nem veszélyeztethetjük Mercer életét. Ugyanezen okból továbbra sem hoztam nyilvánosságra a sajtó vagy a szövetségi kormány előtt asszonynevét és lakhelyét.

Ami pedig azokat a tanúkat illeti, akikről eldöntöttük, hogy felhasználjuk őket, Jim Alcock, akire a fő vádló szerepét bíztam, valamint a különleges csoport többi tagja kidolgozták beszólításuk sorrendjét és a velük való bánásmódot. Az egyik tanúnk, egy New York-i könyvelő, bizonyos Charles Spiesel, nyomozásunknak már nagyon a vége felé jött el hozzánk, ezért dilemmát okozott nekünk. Azt állította, hogy egy New Orleans-i útja során találkozott Charlie-val és Shaw-val, és hallotta, amint az elnök esetleges meggyilkolását vitatták meg. Alcock behozta nekem a vallomását és megkérdezte, mit gondolok arról, ha felhasználjuk őt. Addigra már ugyancsak gyanakvó voltam a velünk eljátszott sok trükk miatt. Bár á vallomásban semmi különösebb hibát nem találtam, azt mondtam Alcocknak, egyszerűen az a véleményem, hogy ez túlságosan is kapóra jön. Alcock azonban úgy döntött, hogy be akarja idézni Spiegelt, és minthogy nekem nem volt időm arra, hogy magam

kérdezzem ki a tanút, beleegyeztem. Olyan döntés volt ez, amit rövidesen megbántunk.

1969. január 29-én Louisiana állam Clay Shaw ellen indított pere végre tárgyalásra került. Amint aznap reggel bevonultunk a tárgyalóterembe, kezemet az egyik fehér tölgyfa padra tettem. Jó adag nosztalgiát éreztem. Ugyanaz a terem volt ez, amelyben első peremet tárgyaltam ügyész helyettesként, mintegy tizenöt évvel ezelőtt.

Akárcsak az előzetes meghallgatás alatt, a tárgyalóterem megint csak valóságos cirkusz volt, és ha lehet, még zsúfoltabb. Miután átvágtuk magunkat a riporterek hordáján a bejáratnál, emberi testek még nagyobb tömegén kellett utat tömünk, hogy odajussunk az ügyészi asztalhoz. A tömeg féktelenül zajongott, aztán hirtelen csend támadt, mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, amint Clay Shaw és ügyvédei belépnek a terembe.

Természetesen minden szem a magas és választékosán öltözött Shaw-ra szegeződött. Sötét bőrű férfi volt, arca szinte olívabarna.

A védelem még szinte alig foglalta el helyét a terem ellenkező oldalán, mikor kopogtattak a kalapáccsal. Mikor a tömeg elcsendesedett, Edward Alloysius Haggerty bíró vonult be a tárgyalóterembe fekete talárjában, és elfoglalta helyét az emelvényen. Jól ismertem őt az ebben a hatalmas épületben töltött éveimből.

A bíró a helyi hallgatóság számára közérdekű bejelentéssel kezdte. Minden szokástól eltérően ezt a nagyszabású tárgyalást a törvényszéki adminisztrátor meggondolatlanul a húshagyókeddi ünnepségek kellős közepére írta ki. Haggertyt nyilvánvalóan az aggasztotta a leginkább, hogy a bíráknak nehogy el kelljen mulasztani a parádés eseményeket. A király parádéja, amikor húshagyókedd királya vonult be, a legfontosabb ünnepi esemény volt, és gyakran a legszebb is. A király mindig egy prominens New Orleans-i személyiség volt, akinek a nevét az ünnepségek reggeléig titokban tartották, azon a reggelen pedig fénykép jelent meg róla és királynőjéről a Times-Picayune első oldalán.

Aztán az Elks Crew teherautós díszfelvonulása, melyet hagyományosan a király követett, valószínűleg az egész parádé legörömtelibb eseménye volt.

Haggerty bíró büszkén jelentette be: gondoskodott arról, hogy a bírák ne csak a király parádéját láthassák, hanem az Elks Crew „teherautós díszfelvonulását” is a St. Charles Avenue egyik lakásának erkélyéről. Miután erről a fontos helyi eseményről szót ejtettek, kezdetét vehette a tárgyalás.

Az esküdtszék megválasztását Jim Alcockra és Alvin Oser államügyész-helyettesre hagytam, miközben jómagam visszamentem az irodámba, és azzal törődtem, hogy rábeszéljem a még habozó tanúkat: jöjjenek el a tárgyalásra Dallasból vagy a még annál is távolabbi városokból.

Mire az esküdtszéket összeszedték, eltelt egy kis idő, és aztán én is újracsatlakoztam Alcockhoz és Oserhez.

Miután meggyőződött róla, hogy mind a vád, mind pedig a védelem felkészült, Haggerty bíró biccentett felém, jelezve, kezdjem meg a vád nyitóbeszédét. Odamentem az esküdtszék elé, lassan járkáltam előttük fel-alá, miközben elmagyaráztam, mi is a per tárgya. Feltártam előttük, mit mond ki az összeesküvésre vonatkozó törvény, és milyen bizonyítékokat sorakoztatunk fel arra nézve, hogy Clay Shaw megszegte ezt a törvényt.

Mikor befejeztem, F. Irwin Dyamond, New Orleans legjobb tárgyalóügyvédje mondta el nyitóbeszédét. Többször álltam már szemben a törvényszék előtt Dyamonddal. Bevett szokása volt, hogy előrehajolt miközben az esküdtekhez intézte szavait széles terpeszben állt és vállait kissé előreejtette, közben kezeivel gesztikulált, hogy szavainak nyomatékot adjon. Ritkán mozdult ki ebből a szilárd pozitúrából. Dyamond stílusa, bár nem volt tudatos, mégis rendkívül hatásos volt mintegy kihangsúlyozva az esküdtszéknek, milyen nagy intenzitással és törődéssel kezeli az ügyet.

 

A nyitóbeszédeket követően beszólítottuk első tanúinkat a louisianai kisvárosból, Clintonból, akik ott látták Lee Oswaldot Clay Shaw és David Ferrie társaságában két hónappal az elnök meggyilkolása előtt (lásd a 8. fejezetet). Minthogy Andrew Sciambra volt az, aki számunkra a clintoni tanúkat felkutatta, és az ügynek ezt a részét mindenki másnál jobban ismerte, őrá bíztam a tanúk kikérdezését. A többévi bokszolás eredményeképpen erős testét alig rejtette el öltönye. A kérdések feltevésekor mégis szelíd volt és kitűnő kapcsolatot alakított ki a clintoni tanúkkal, konzervatív fehérekkel és liberális feketékkel egyaránt.

Reeves Morgan, az állami törvényhozás korábbi tagja tanúsította, hogy a gyilkosság után értesítette az FBI-t Oswald clintoni tartózkodásáról. Morgan elmondta, hogy az ügynök köszönetét mondott neki ezért, de azt is mondta, az FBI már tudott Oswald clintoni látogatásáról. Az ügyről semmi továbbit tőlük nem hallott.

John Manchester, Clinton város rendőrbírója azt vallotta, hogy kivizsgált minden idegen autót, ami a szavazások ideje alatt a városba látogatott beleértve azt a nagy fekete kocsit is, amely a szavazókat lajstromozó iroda bejárata mellett parkolt -Odamentem, és beszéltem a kocsi volánja mögött ülő férfival -mondta Manchester. -Nagydarab ember volt szürke hajjal, pirospozsgás arccal. Beszédes ember volt azt mondta, hogy a New Orleans-i International Trade Martot képviseli.

Manchester rámutatott Clay Shaw-ra, mondván, hogy ő volt az a férfi, akivel beszélgetett. Shaw közönyösen pillantott vissza rá. Amint azt Sciambra Clintonban megtudta, Manchester érintkezésbe lépett az államrendőrséggel, és meggyőződött róla, hogy a limuzin a New Orleans-i International Trade Mart tulajdona.

Sciambra kérdéseire válaszolva nemcsak Shaw-ra mutattak rá, mint arra a férfira, aki a fekete limuzin volánja mögött ült, de fényképekről azonosították David Ferrie-t is, mondván, hogy ő volt ott Shaw mellett a kocsiban. Mindenki emlékezett Lee Oswald feltűnő jelenetére, aki a két férfival jött Clintonba, és beállt a szavazásra jelentkező feketék hosszú sorába. Minthogy gyakorlatilag ő volt az egyetlen fehér ember, aki ott várakozott, ráadásul idegen is volt, nem lehetett őt elfelejteni.

A tanúvallomás alatt a vádlottra és védőire pillantottam. Shaw ugyanolyan dölyfös volt, mint mindig, felfelé -tartotta cigarettáját, a füst spirál alakban szállt a mennyezet felé. Közönyösnek tűnt, sőt mintha kissé untatták volna a körülötte zajló e világi események.

Mellette ült első számú jogtanácsosa és védője, Irvin Dyamond. Akárcsak Shaw, ő is szüntelenül csak dohányzott, szemei összeszűkültek minden egyes alkalommal, mikor a füstöt leszívta. Jelen volt a védők asztalánál Edward Wegmann és fivére, William is, akik Shaw vagyonügyeit kezelték. Edward, az idősebb fivér ritkán mosolygott, de állandóan jegyzetelt egy sárga kis jegyzettömbbe. William, aki az elevenebb volt kettőjük közül, gyakran társalgóit Dyamonddal.

 

Shaw védőinek csapatában volt még egy ügyvéd, bizonyos Richard Matthews. Nem volt ismert ügyvéd, és nem is ült a védelem asztalánál. De mindennap ott ült a hallgatóság első sorában, közvetlen Shaw mögött, és időről időre odament a vádlotthoz. Ilyenkor hosszasan suttogtak egymás között, miközben Matthews ott kuporgott Shaw széke mellett. Ilyet még életemben nem láttam tárgyalóteremben, de ez így volt végig a tárgyalás során.

 

Matthewst még a korábbi évekből ismertem, mielőtt Louisianából Japánba költözött. Akkoriban, miközben arra készült, hogy bezárja irodáját, megkérdeztem tőle, mit gondol, folytathat-e jogi praxist Japánban. Nekem úgy hangzott a válasza, hogy mellébeszélt és azon gondolkodtam, mit is fog csinálni valójában Távol-Keleten. És most egyszerre ott álltam és rájöttem: mióta elment, most nézek vele szembe először. Furcsának tűnt, hogy hirtelen ott termett ennek a tárgyalásnak a kellős közepén, és akár hivatalosan, akár nem, ott volt Shaw első számú tanácsadói között.

Hogy Matthewst ilyen minőségben láttam ott, új megvilágításba helyezte titokzatos áttelepülését Japánba. Bizonyítékom ugyan nem volt rá, de ösztöneim azt súgták: ez az ember jó ideje a CIA-nek dolgozik. Különös felbukkanása ezen a tárgyaláson arra engedett következtetni, hogy még mindig nekik dolgozik. Hiszen Shaw mellett valakinek képviselnie kellett a hírszerzés érdekeit.

Bár a tárgyalás után Matthews azonnal eltűnt és közvetlenül nem hozhattam összefüggésbe a Céggel, évekkel később az a feltételezésem, hogy a CIA támogatta Shaw védelmét beigazolódott. Kennedy elnök meggyilkolása ügyében a New Orleans-i nyomozás idején Victor Marchetti a CIA-főhadiszállás magas rangú alkalmazottja volt. A True magazinban 1975-ben megjelent cikkben Marchetti utalt a Cég szerepére Shaw tárgyalása során:

 

Azelőtt részt vettem az igazgató reggeli értekezletein a stábjával együtt Richard Helms volt az igazgató akkoriban és minden reggel 9-kor tartott egy értekezletet, ahol első helyettesei közül 12-14 ember vett részt plusz hárman vagy négyen a stábból -az első számú operatív helyetteseké valamint a sajtófőnök. Gyakran én vezettem az értekezlet jegyzőkönyvét… ami kész vicc volt, mert vagy ki kellett hagyni dolgokat vagy olyan homályosan fogalmazni, hogy semmi értelmük sem volt. Clay Shaw tárgyalása alatt azonban, emlékszem, hogy az igazgató többször is ilyesmiket kérdezett: „Megadunk nekik minden segítséget, amire szükségük van?”

Nem tudtam, hogy ez a nekik kikre vonatkozott. Tudtam, nem kedveli Garrisont mivel több ingerült megjegyzés is elhangzott róla. Félmondatokban beszélgettek, mint például „minden rendben megy ott?… aha… de beszéljük ezt meg értekezlet után.” Vagy pedig: „Erre később az irodámban visszatérünk.”

Több ilyen eset után egy-két hét múlva kezdtem feltenni magamban a kérdést, mi folyik itt, mi ez a nagy aggodalom. Kezdtem kérdezősködni mindenfele, … és az egyik embernek, aki az értekezleten részt vett, egy alkalommal azt mondtam: -Mi ez az aggodalom a tárgyalás meg e miatt a Shaw nevű pasas miatt?

Azt mondta nekem: -Nos… Shaw még régebben a Cég egyik összekötője volt. Az export-import ügyekben… Ismert embereket, akik bizonyos helyeken jöttek-mentek -a Belföldi Összekötő Szolgálatnál -, azelőtt ő foglalkozott velük… de ennek már jó ideje vége. -és akkor azt mondta: -Persze a Cég nem akarja, hogy ez kiderüljön, mert Garrison elferdítené, a nyilvánosság pedig félreértené.*

 

*A kikérdezés során Marchetti hozzátette: „Én akkor, vagy röviddel ezután odajött ez a fickó, Ferrie és hasonló magyarázatot adott, hogy ő is részt vett a disznó-öbölbeli akcióban, és megbízott ügynök, vagy összekötő volt akkoriban. Mint mondtam, készpénznek vettem ezeket a magyarázatokat Nem is foglalkoztam ezzel mindaddig, míg aztán kapcsolatba nem kerültem a gyilkossági ügyben nyomozó bizottsággal, és akkor eszembe jutott. Az egyik ok, hogy elfogadtam a magyarázatot, az az, hogy rendszerint ki akarnak térni a válasz elől, ha azt mondják valakinek, „nézd, kényes ügy ez és nem muszáj, hogy tudjál róla”. Ferrie-nek bizonyára sokrétű kapcsolatai voltak, és egyszerűen csak kitért a válasz elől.

 

Az idő tájt természetesen nem voltak bizonyítékaink Shaw kapcsolataira a Céggel, és azt nem tudtuk, milyen mértékben „segíti” őt a CIA, Folytattuk a tárgyalást, mintha jó esélyeink lettek volna arra, hogy Shaw-t elítélik.

Hogy bebizonyítsuk a Shaw és Oswald közötti kapcsolatot, Vemon Bundyt szólítottuk az emelvényre. Mint emlékeznek rá, Bundy az előzetes meghallgatáson tanúvallomásában azt mondta, hogy tanúja volt Lee Oswald és Clay Shaw találkozójának a Pontchartain védőgátján (lásd 12. fejezet). A kerek képű, húszas éveiben járó fekete férfi másodállásban préskézelő volt az Avondale Cleanersnél. Igen könnyedén és magabiztosan ismételte el Bundy azt a történetet nagy részletességgel, amit az előzetes kihallgatáskor már elmondott: hogyan adta be magának a heroin injekciót, hogyan látta meg Oswaldot és Shaw-t együtt és hallgatta ki beszélgetésüket. Hogyan adott Shaw Oswaldnak pénzt, hogyan dugta azt Oswald a zsebébe, miközben egy Castrót támogató sárga kis röplap a földre hullott; hogyan használta fel ő, Bundy, azt a kis sárga papírt arra, hogy belecsomagolja heroin készletét.

Ezúttal azonban Bundy váratlan drámai jelenettel egészítette ki vallomását. Minden figyelmeztetés nélkül arra kérte a bírót, engedje meg neki, hogy bemutassa, honnan tudja, hogy Clay Shaw az, aki ott volt a gátnál akkor.

 

-Hátravinnék, kérem, azt az urat a tárgyalóterem végébe? -kérdezte.

 

A bíró meglepetésében egy pillanatnyi habozás után beleegyezően bólintott. Shaw hátrament mindkét oldalán egy-egy teremőrrel.

Bundy lelépett a tanúk emelvényéről, aztán elfordította Shaw székét és oldalvást ült bele, a tárgyalóterem bejárata felé nézve, ahol Shaw állt. -Kérném, hogy az úr most jöjjön felém -kérte Bundy. Shaw és a teremőrök elindultak.

-Most itt ülök a védőgát alján a fecskendőmmel -mondta Bundy. Shaw kissé idegesen és tanácstalanul jött végig a tárgyalóterem padsorai között középen.

Bundy figyelte, hogyan húzza egyik lábát Shaw járás közben.

-Így ismertem fel ezt az embert, mikor legközelebb láttam -mondta Bundy.

A tárgyalóteremben mindenki jól láthatta, hogy a magas termetű vádlott kissé biceg -mint később elmondta, egy hátsérülés következtében, amit a hadseregben szerzett, mikor felemelt egy kórházi ágyat.

Ezek után világosan látható volt, hogy a bírák és esküdtek elégedettek Bundy tanúvallomásával. Igazából életemben először láttam, hogy egy tárgyalás során egy tanú magával ragadja a hallgatóságot. Hozzá kell tennem, hogy amíg Bundy nem mondta el nekem, mit is látott, amikor Shaw találkozott Lee Oswalddal ott a gáton, fogalmam sem volt arról, hogy Shaw alig észrevehetően biceg.

Így tehát megállapítást nyert a kapcsolat Shaw, Ferrie és Oswald között. Az is kiderült, hogy Shaw titokban pénzt adott Oswaldnak. Látnom kellett volna, hogy a dolgok túlságosan is jól mennek.

Elég gyorsan robbant a bomba, mely összezúzta perünket. Charles Spiesel személye volt ez a bomba. A New York-i könyvelő, akit kissé megkésve vettünk fel tanúink közé, volt a következő a tanúk padján. Azt mondta, hogy egy New Orleans-i útján találkozott David Ferrie-vel a francia negyedben, Lafitte vasáruüzleténél. Később csatlakoztak Clay Shaw-hoz egy épületben, melyre Spiesel úgy emlékezett, hogy a „Dauphine és Esplanade” volt az, mely közel helyezkedett el Shaw lakásához. Miután már mindannyian feloldódtak, és ittak néhány italt, mondta Spiesel, Ferrie és Shaw John Kennedy esetleges meggyilkolásáról kezdtek beszélgetni. Bár Spiesel meglepődött, mikor először felhozták ezt a témát, mindannyiuk jócskán ivott már ahhoz, hogy ez a meggondolatlan beszélgetés számára érthető legyen.

Visszaemlékezett, hogy Shaw és Ferrie között nagy részletességgel folyt az eszmecsere, mindegyikük azt magyarázta, miért kell Kennedyt eltávolítani, és hogyan kell ezt véghezvinni.

A keresztkérdések során az első számú védőügyvéd szinte hátborzongató volt, ahogy látszott rajta: pontosan tudja, mit kérdezzen Spieseltől. Dyamond első kérdése az volt Spieselhez, panaszkodott-e valaha mások előtt arról, hogy „hipnózist és pszichológiai fegyvert” alkalmaztak vele szemben. Spiesel azt felelte, valóban hipnotizálták őt New Yorkban és New Jerseyben, valamint néhány New Orleans-i látogatása során 1948 és 1954 között.

Mikor azt kérdezték tőle, ki hipnotizálta, Spiesel kijelentette, hogy ezt nem mindig tudta. Azt mondhatná, a hipnózissal akkor próbálkoznak, „mikor valaki megkísérli elvonni az ember figyelmét -magára irányítani a tekintetét”.

Dyamond ezután azt kérdezte tőle, mi történt vele a hipnózis alatt. Spiesel ezt felelte: „Bizonyos gondolatokat ültetnek az ember agyába, és akkor az embernek az az illúziója támad, hogy ezek a gondolatok igazak”. -Hozzátette még, „valóságos szakértővé” vált abban, hogy felismerje, mikor próbálja őt valaki hipnotizálni.

 

A további keresztkérdések során Dyamond azt mondatta el Spiesellel, hogy úgy gondolja, a New York-i rendőrség hipnotizálta őt, megkínozta elméjét és arra kényszerítette, hogy hagyjon fel könyvei praxisával.

-Volt az utóbbi időben gondja kommunista összeesküvés miatt -kérdezte Dyamond követték-e emberek és lehallgatták-e telefonját?

-Nos -felelte habozva Spiesel nem egészen az utóbbi időkben.

És ekkor Dyamond felkészült, hogy megadja a kegyelemdöfést.

-Igaz-e, kérdezte, hogy mikor Spiesel lánya elhagyta New Yorkot, hogy a Louisianai Állami Egyetemre menjen, szokása szerint ujjlenyomatot vett tőle?

Spiesel igenlő választ adott Ezután Dyamond megkérdezte, igaz-e az is, hogy szokása szerint ismét ujjlenyomatot vett lányától, mikor az a félév végén hazatért. A tanú ismét elismerte, hogy ez igaz.

Dyamond ekkor azt kérdezte tőle, miért vett újból ujjlenyomatot. Spiesel elmagyarázta, azért tette ezt, hogy biztos legyen abban: a lány, aki visszatért a Louisianai Egyetemről, ugyanaz, mint akit ő odaküldött.

Bár biztos voltam abban, hogy arcom semmiféle érzelmet nem tükröz, egy hosszú pillanatig az undor vett rajtam erőt. Világos volt előttem, hogy az ellenfélnek ez az alattomos lépése olyannyira cinikus, oly mesterkélt és ugyanakkor oly mértékben körmönfont volt, hogy a régimódi törvényszéki tárgyalás összezúzása egészen ahhoz hasonlított, mint mikor puskával lövöldözünk egy halra a hordóban.

 

Egyetlen reménységünk most már csak az volt, hogy az ezután következő tanúink talán feledtetik Spieselt. Következőnek tehát Perry Russót szólítottuk, talán legfontosabb tanúnkat.

Russo nagyrészt azt a tanúvallomást ismételte el, amit az előzetes kihallgatáson már elmondott (lásd 12. fejezet), a tárgyalás alkalmával azonban sokkal tovább ült a tanúk emelvényén -két napig, és ennek nagy részét a védelem keresztkérdései töltöttek ki. Russo egész végig megingathatatlan maradt, és szilárdan állította: látta, hogy Clay Shaw és David Ferrie együtt van azzal a fiatalemberrel, akit úgy hívtak, „Leon Oswald”, és részletesen megtárgyalták az elnök meggyilkolását.

Dyamond keresztkérdései során előjöttek a James Phelan újságíró által felvetett problémák (lásd 13. fejezet). Phelan azt írta, és a védelem mellett tanúsította, hogy eltérések voltak a két feljegyzés között nevezetesen aközött, melyet Andrew Sciambra Russo meghallgatása alapján írt, valamint aközött, mely Russo előzetes meghallgatásakor tett tanúvallomásáról készült. Russo azt felelte, hogy egyik feljegyzés sem tartalmazott minden részletet, amivel egyébként vallomását még ki akarta egészíteni, de egyik feljegyzést sem ő írta, és nem az ő feladata volt, hogy ezeket kiigazítsa. A továbbiakban azt mondta: úgy gondolta, az a fontos, amit eskü alatt tanúsít a bíróság előtt. Aztán egyenesen Clay Shaw-ra nézve azt mondta: -Teljes egészében biztos vagyok abban, hogy a vádlott az az ember, aki akkor ott volt -utalt a találkozóra, ahol a gyilkosságot vitatták meg, és ami Ferrie lakásán zajlott. Phelan rögtön el is játszotta hitelét azzal az állításával, hogy Russo tévesen azonosította Clay Shaw-t. Most, Russo nyilvánvalóan becsületes és határozott tanúvallomása egy pillanat alatt semmivé tette Phelan erőfeszítését Phelan személye annyira jelentéktelenné vált, hogy később, mikor a védelem tanúként szólította, még csak oda sem küldtük Andrew Sciambrát, aki pedig már alig várta, hogy rázúdítsa keresztkérdéseit.

Annak bizonyítására, hogy az elnököt nem egy, hanem több fegyveres kellett, hogy megölje, és összeesküvésnek kellett történnie, számos tanút szólítottunk be, Dallasból, akik látták és hallották az elnöki kocsisorra szemből leadott lövéseket. William E. Newman, fiatal dallasi tervezőmérnök elmondta, hogy mindössze nyolc-tíz méterre volt a limuzintól, mikor látta, hogy az első lövés a homlokán találja el az elnököt. Kennedy ekkor hátrazuhant. Newman visszaemlékezése szerint a lövések arról a füves dombocskáról jötték, közvetlen őmögüle. Tanúvallomását felesége, Frances Newman is megerősítette. Ugyanígy James Simmons is, az Union Terminál Railway egyik alkalmazottja. Szintén alátámasztotta a tanúvallomást Mrs. Mary Moorman dallasi háziasszony és Mrs. Philip Willis is.

Richard Randolph Carr, aki egy építkezésen elszenvedett baleset következtében tolószékbe kényszerült, ennek ellenére felutazott Dallasból, tanúsította, hogy hallotta a lövéseket a füves dombocskáról és látta, milyen barázdát szántott az a golyó, mely nem találta el az elnök limuzinját és kelet felé vágott nyomot a Dealey Plaza füvében. Carr ezután a külső lépcsőn lerohant az épületből, amelyen éppen dolgozott, és épp akkor látott meg négy férfit, akik a tankönyvraktár épületéből szaladtak ki. Egyikük elsétált, a másik három azonban beugrott egy Nash Ramblerbe, amely ott parkolt a Houston Streeten északi irányba állva, és akadálytalanul indult el a forgalommal szembe. Amikor ezt a történetét elmesélte az FBI-nak, Carr tanúvallomásában elmondta, hogy az ügynökök azt mondták neki: tartsa erről a száját.

Roger Craig seriff helyettes megerősítette Carr tanúvallomásának egy részét eskü alatt ismételte el, hogy látta, amint egy Nash Rambler, amit egy latin külsejű férfi vezetett végighúzott az Elm Streeten a tankönyvraktár épülete elé és felvett egy fiatalembert majd sebesen továbbhaladt. A fiatalemberről később azt állította, hogy Lee Oswald volt (lásd 7. fejezet).

Dr. John Nichols patológust, a Kansas Egyetem egyik adjunktusát idéztük meg szakértőként, hogy lerántsa a leplet a Warren-bizottság hivatalos magyarázatán, amit az elnök golyó ütötte sebeiről adtak ki. Dr. Nichols behatóan tanulmányozta a Zapruder-filmet a filmből készült diákat és egyéb fényképeket a gyilkosságról. A bíróság patológiai szakértőként és törvényszéki patológusként fogadta el dr. Nicholst. Hogy az esküdtszék jobban megértse dr. Nichols tanúvallomását behoztuk a Zapruder-filmet, valamint a huszonegy darab 20 x 25 centiméteres színes képet a Life magazinból. Több, mint öt éve ez volt az első alkalom, hogy a Zapruder-filmet bemutatták a nyilvánosság előtt.* A biztonság kedvéért az FBI adott egy kópiát erről a filmről a Warren-bizottságnak, titokzatos módon azonban két lényegbevágóan fontos filmkockát felcseréltek ebben, azt a hamis benyomást keltve, hogy a Kennedy fejére leadott egyik puskalövés hátulról jött.

* Az Országos Levéltár rendelkezett egy kópiával azon állampolgárok számára, akik el tudtak szabadulni munkájuktól, és felutazhattak a fővárosba. Igazából azonban a nagy nyilvánosság nem látta a Zapruder-filmet.

 

Oser, aki doktor Nichols kihallgatását folytatta le, most engedélyt kért a bíróságtól, hogy bemutathassa a Zapruder-filmet. Miközben a helyettes államügyészek felállították a vetítőt és a vetítővásznat, a hallgatóság a tárgyalóterem egyik feléből a másikba vonult át, hogy megtekinthessék az elnök haláláról készült mozgófilm bemutatásának „premierjét”. A film hátborzongató részletességgel, világosan illusztrálta a Kennedy elnököt ért végzetes lövést. Újból és újból lejátszották, míg az esküdtszék minden tagja fel nem fogta, mi is történt.

 

* Rábeszéltem Mark Lane-t, hogy készítsenek száz kópiát a Zapruder-filmből, aztán küldjék el azokat főiskoláknak és egyetemeknek szerte a világon.

* A 313. számú filmkocka mutatta azt a pillanatot, amikor a lövés Kennedy fejébe hatolt. Abraham Zapruder felvételén a 314. és 315. filmkockák mutatják azt, ahogy az elnök feje hátracsuklik, világosan mutatva, hogy a puskalövés szemből érkezett. Mivel az FBI ezt a két kockát fordítva játszotta le, úgy tűnt, hogy az elnök feje előrecsuklik, mintha a lövés hátulról érkezett volna. Az egymás után következő filmkockák rutinszerű vizsgálata után még a Warren-bizottságnak is el kellett ismernie, hogy a 314. és 315. kockákat felcserélték, és megkérdezték az FBI-t, mi történt. J. Edgar Hoover azt válaszolta, hogy „gondatlanságból” történt a másolási hiba.

 

Oser ezután felkérte dr. Nicholst, adjon szakértői véleményt, melyik irányból is jött az a lövés.

-Miután megtekintettem ezeket a diákat és képeket, valamint a Zapruder-filmet -jelentette ki dr. Nichols az a véleményem alakult ki, hogy a puskalövést szemből adták le.

Dr. Nichols tanúsította továbbá, hogy az elnököt nemcsak szemből, hanem hátulról is meglőtték. Laikusoknak szánt kifejezésekkel írta le, hogy a hátulról érkező golyók hogyan hatoltak Kennedy testébe szükségszerűen eltérő szögekben, ami azt jelentette, hogy a fegyvereseknek két különböző állásból kellett tüzelni.

Reméltük, dr. Nichols tanúvallomása egyszer és mindenkorra tisztázza az esküdtszék előtt a Warren-bizottság hivatalos verziójának teljes valószínűtlenségét, mely szerint Kennedy elnökön és John Connally texasi kormányzón a golyóbecsapódás és kilépés okozta hét sebet egyetlen lövedék okozta. A kormány elfogadta ezt a hivatalos álláspontot, amely aztán a „mágikus puskagolyó”-elméletként vált ismertté, miután a Zapruder-filmen a lövöldözés maximális időtartama 5,6 másodperc volt. Ilyen rövid idő alatt egy magányos gyilkos mindössze három lövést tudott volna leadni. Minthogy a kormány már megállapítottá, hogy egy golyó teljesen elveszett (egy szilánk az arcán talált el egy bámészkodót, James Teague-t), egy másik golyó pedig az elnök fejét találta el, és bezúzta koponyáját, ezért csak a „mágikus” harmadik golyó maradt a Bizottság 399. számú bizonyítéka, mely a többi hét sebet üthette Kennedyn és Connallyn.

 

A kormány bejelentése szerint a hét seb a következőképpen keletkezett: A golyó behatolt az elnök hátába vagy nyakába (1.), mégpedig mintegy tizenhét fokos szögben lefelé. Ezután felfelé fordult és elöl a nyakán át távozott Kennedy testéből (2.). Továbbhaladva behatolt Connally testébe jobb hónaljának hátsó részén (3.). Minthogy Connally kormányzó közvetlenül Kennedy elnök előtt ült, ezért azt kell feltételezni, hogy a golyó valami módon jobbra elmozdult, mégpedig kellő távolságra ahhoz, hogy aztán balra haladva hatoljon Connally testébe. Ezután a golyó huszonhét fokos szögben lefelé irányult, összezúzva Connally ötödik bordáját, majd mellkasának jobb oldalán lépett ki (4.). A golyó folytatta útját lefelé és behatolt Connally jobb csuklójába (5.), összezúzva az orsócsontot. Miután kilépett a kormányzó jobb csuklójának másik oldalán (6.), bal combjába hatolt (7.), ahonnan aztán később kiesett.

A hivatalos változat szerint ezt a golyót később szinte tökéletes állapotban találták meg a Parkland Kórház egyik folyosóján, nyilvánvalóan leesett az egyik hordágyról.*

 

* Némiképpen érdekes az is, hogy látták Jack Rubyt a Parkland Kórház csarnokaiban röviddel azelőtt, hogy a golyót megtalálták. Egyesek úgy gondolták, hogy azt Ruby vitte a kórházba. Az esküdtek reagálásából számomra -világos volt, hogy mély benyomást tettek rájuk a részünkről felsorakoztatott bizonyítékok, melyek egyértelműen összeesküvésre utaltak. Nem tudhattam, kiheverhetjük-e igazán Spiesel tanúvallomását, de most előttünk állt a feladat, hogy Shaw személyét összefüggésbe hozzuk a dallasi összeesküvéssel.

 

A golyó szinte sértetlen volt, kissé deformálódott csak az alapjánál. Érdekes módón Connally kormányzó csuklójában több szilánkot találtak, mint amennyi a 399. számú puskagolyóból hiányzott.

Nem kértük dr. Nicholst, hogy szakmai zsargonban előadott hosszas fejtegetésbe fogjon a mágikus puskagolyó elméletének elvetéséről. Csak azt akartuk tőle, hogy rámutasson az esküdtek előtt: ez a magyarázat, mely a kormány magányos gyilkosról alkotott álláspontjának középpontjában állt, ellentmond mind a fizika törvényeinek, mind pedig a józanésznek.

Miután az esküdtszék elfogadta, hogy a mágikus puskagolyó nem okozhatta mind a hét különálló sebet Kennedy elnökön és Connally kormányzón, stratégiánk szerint ezek után azt a következtetést kellett levonniuk, hogy volt egy második fegyveres is -eszerint tehát összeesküvés történt.

Ennek bizonyítása jórészt arra a tényre hagyatkozott, hogy Dean Andrews, a kövér ügyvéd bevallotta: telefonhívást kapott „Clay Bertrand”-tól, hogy képviselje Dallasban Lee Oswaldot. Reméltük, a kirakójáték darabjai a helyükre kerülnek az esküdtek agyában, ha a felhozott vádat alátámasztjuk azzal a meggyőző bizonyítékkal, hogy „Clay Bertrand” valójában Clay Shaw volt. Következő tanúként Mrs. Jesse Parkert szólítottuk, a New Orleans-i Nemzetközi Repülőtér VlP-várótermének hostessét. Tanúvallomásában elmondta, hogy 1966 decemberében látta, hogy Clay Shaw a terem vendégkönyvét „Clay Bertrand” néven írta alá. Előbb leírta a férfi külsejét majd rámutatott Shaw-ra, mint arra a férfira, aki a vendégkönyvet aláírta.

Ezek után szólítottuk Mrs. Elizabeth McCarthyt, bostoni írásszakértőt, aki a VIP-váró vendégkönyvében a „Clay Bertrand” aláírást vizsgálta meg. Megkérdeztem tőle, jutott-e valamilyen következtetésre az aláírást illetően. -Az a véleményem -felelte -, hogy igen nagy a valószínűsége, hogy az aláírás Clay Shaw-tól származik.

Drámai fináléként úgy terveztük, hogy utolsó tanúnk Aloysius Habighorst New Orleans-i rendőr lesz. Ő vette fel Clay Shaw adatait miután letartóztattuk (lásd 11. fejezet). Azt kellett felidéznie, hogy mikor rutinszerűen megkérdezte Shaw-t használ-e bármilyen álnevet Shaw, minthogy nyilvánvalóan nagyon megrázta letartóztatása, azt felelte, „Clay Bertrand”. Ez a per során természetesen az egyik legfontosabb bizonyítékunk volt, mert magától Shaw-tól származott és közvetlenül összefüggésbe hozta őt azzal a telefonhívással, amellyel felkérte Dean Andrews-t, hogy képviselje Dallasban Lee Oswaldot.

Utasítottuk a törvényszéki szolgát, szólítsa Habighorst rendőrt. Mielőtt azonban Habighorst elfoglalhatta volna helyét a tanúk padján, Haggerty bíró hirtelen úgy rendelkezett, hogy az esküdtszék hagyja el a termet. Ezután tájékoztatta Jim Alcockot, aki a tanú kikérdezését folytatta le, hogy elfogadhatatlan bizonyítéknak tekinti az ujjlenyomat kartonját, melyet Shaw írt alá, és melyen az „álnevek” rovatba „Clay Bertrand” név van begépelve.

Haggerty a továbbiakban azt mondta, nem ad hitelt Habighorst rendőr egyetlen szavának sem. Alcock felpaprikázva és elvörösödve pattant fel, és tiltakozott a bíró döntése ellen.

Haggerty azt felelte, Shaw-t a rendőrségi őrizetbe vétel során alkotmányos jogaitól fosztották meg, amikor megkérdezték tőle -ügyvédje jelenléte nélkül használ-e valamilyen álnevet, vagy sem.

Emberemlékezet óta ez volt a szabályos adatfelvételi eljárás a rendőrségi őrizetbe vételnél. Jól tudtuk: az alkotmány nem írja elő ügyvéd jelenlétét az adatfelvétel rutinszerű kérdéseinél. Ez akkoriban nem volt törvény, és a mai napig sem az. Haggerty bíró azonban ott a szemünk láttára változtatta meg a törvényt.

Alcock felháborodva jelentette ki, hogy a Louisianai Legfelsőbb Bírósághoz fog fordulni a tanú kihallgatásának engedélyezése ügyében, de jól tudtuk, hiábavaló gesztus volt ez. Az idő tájt egyetlen louisianai fellebbviteli bíróság sem adott volna ki ilyen engedélyt egy folyamatban lévő tárgyalás esetén.

Ezzel az ünnepélyes kijelentéssel a Clay Shaw elleni perben a vád bizonyítási eljárása lényegében véve véget ért. Miközben kisétáltunk a tárgyalóteremből a védelem bizonyítási eljárása előtti szünetre, a szomorúság érzése töltött el. Szinte láttam lelki szemeim előtt a perünket olyan volt, mint egy óriási madár, mely lassan lengeti hatalmas szárnyait és tovalibben a nyitott ablakon át a végtelen kékségbe.

Valahányszor egy fehér galléros vádlott áll a bíróság előtt a védők szinte kivétel nélkül olyan tanút kihallgatásával kezdik, akik ügyfelük kifogástalan jő, hírét bizonyítják a nyilvánosság előtt. Ezzel az a céljuk, hogy az esküdtek agyába sulykolják: micsoda rettenetes hibát követett el a vád képviselője, amikor ezt az embert bíróság elé állította.

Nem hatott hát meglepetésként mikor Shaw védői számos tanút sorakoztattak fel, hogy megerősítsék kliensük jó hírét. Őket más tanúk követték, akik a vád részéről elhangzott különféle állításokat kívánták cáfolni. Köztük volt Dean Andrews, aki tanúsította, hogy Shaw nem az a „Clay Bertrand” volt, aki felhívta őt és arra kérte, képviselje Lee Oswaldot Dallasban.*

 

* Andrewst korábban már bűnösnek találták a vádesküdtszék előtti hamis tanúzásban, mikor eskü alatt ugyanezt mondta el vallomásában, és öt hónapi börtönre ítélték. Shaw tárgyalása során azonban éppen be volt nyújtva a Louisianai Legfelsőbb Bírósághoz a fellebbezése, így az ítéletet nem lehetett figyelembe venni. Később, miután Andrews fellebbezését elutasították ügyvédei megkerestek engem, mert aggódtak: Andrews nem fogja túlélni a hat hónapos ítéletet súlyos szívbaja miatt. Tudtam, hogy ez igaz, és azt tanácsoltam nekik, kérjenek új tárgyalást. Mikor azt felelték, a legfelsőbb bíróság ezt nem engedélyezné, azt mondtam nekik, jegyezzék fel az iratokra, hogy az államügyész elfogadta az indítványt. Mikor az ügyiratot visszaküldték hivatalomba, elejtettem a vádakat. Andrews egy percet sem töltött börtönben, később azonban mégis meghalt súlyos szívbajban.

 

Nem írom le az egész hercehurcát, ehelyett inkább a védelem két legfontosabb tanújának a vallomására összpontosítok. Az első Pierre Finck alezredes volt, a három kórboncnok egyike, aki részt vett Kennedy elnök felboncolásában a Maryland állambeli Bethesda Tengerészeti Kórházában.

 

Maga a boncolás olyannyira gyanús volt több vonatkozásban is, hogy a tárgyalás előtt azon tűnődtünk, vajon a védelem vállalja-e azt a kockázatot, hogy a törvényszék előtt keresztkérdéseinknek teszi ki bármelyik kórboncnokot. Mindenekelőtt Texas állam törvényei szerint a testet nem lett volna szabad elvinni a városból mindaddig, míg polgári boncolást nem hajt végre valamelyik kórboncnok a dallasi hullaházban. A texasi illetékesek tájékoztatták erről a Titkosszolgálatot, miközben az elnök testét mentőkocsiba rakták, de ahelyett, hogy a halottasházba vitték volna, a Titkosszolgálat a repülőtérre szállította, ahol felrakták a Légierő 1. sz. gépére, és elvitték a Bethesdai Tengerészeti Kórházba.

Másodszor: bár a Falkland Kórházban a polgári orvosok már megállapították, hogy elöl, Kennedy nyakán a sebet a belépő golyó ütötte, a három katonai kórboncnok meg sem kísérelte, hogy előírás szerint megkeressék a golyót, vagy végigkövessék a golyó útját.

Harmadszor pedig a boncolás során tizenöt-húsz fénykép és röntgenfelvétel készült Kennedy elnök testéről, ezt pedig átadták a Titkosszolgálat elnökének, Roy H. Kellermannak, de a Warren-bizottság ezek közül egyet sem vizsgált meg. Ehelyett James Humes parancsnok, a főkórboncnok szerzett rajzművészeket, akik a bizottság számára képeket rajzoltak a boncolás különféle fázisairól. A fényképeket és a röntgenfelvételeket pedig még a rajzolók sem nézhették meg. A kórboncnokok szóbeli elmondása alapján rajzolták meg képeiket. Végül pedig 1963. november 24-én, vasárnap Humes parancsnok saját bevallása szerint elégette összes jegyzeteit a boncolásról.*

Természetesen tudtuk, a védelem nemigen idézheti meg tanúként Humes parancsnokot, tekintettel arra, amit tett. Maradt tehát dr. Thornton Boswell, valamint Finck alezredes. A védelem fura módon Finck mellett döntött, aki Kennedy elnök öccse, Robert boncolásában is részt vett, miután 1968. június 4-én őt is meggyilkolták.

 

* Évekkel később két újabb fontos tény került napvilágra a boncolásról. Az első az volt, hogy a boncolás során Humes parancsnok még egy golyót talált, amit meg sem említett jelentésében. A bizottság előtt azt mondta, hogy egyetlen golyót sem talált. A golyóról viszont említést tett az az átvételi jegyzék, amit a Bethesdai Tengerészeti Kórház parancsnokának nyújtottak át az FBI ügynökei, akiknek a golyót odaadták. Az információ szabadságáról hozott törvény értelmében ezt az átvételi jegyzőkönyvet kiadták Mark Lane-nak. Így hangzott: 1963. november 22.

Átadó: Francis X. O. Neil, FBI-ügynök, James W. Sibert, FBI-ügynök.

Átvevő: J. H. Stover kapitány, parancsnok, az Egyesült Államok Tengerészeti Orvosi Egyetem, Országos

 

Tengerészeti Orvosközpont, Bethesda, Maryland.

 

1. Ezennel elismerem egy darab lövedék (SIC) átvételét, amelyet James J. Humes sebészorvos, főkórboncnok távolított el a mai napon.

(Aláírás)

 

Francis X. O. Neil

 

Aláírás:

James W. Sibert

 

Az, hogy a boncolás során egy negyedik golyót találtak, szükségszerűen azt jelentette, hogy nem egy, hanem több személy lőtt az elnökre.

A második felfedezés 1972-ben történt, amikor dr. Syril Wecht, kitűnő kórboncnok, a pennsylvaniai Pittsburg halottkémje törvényszéki rendelettel engedélyt kapott, hogy megvizsgálja Kennedy elnök agyát az Országos Levéltárban. Az agyat formaimban konzerválták, és vizsgálata fényt deríthetett volna arra, milyen irányból, hányszor és hol hatoltak be a golyók az elnök fejébe. Sajnos dr. Wecht mégsem végezhette el a vizsgálatot. Mint elmondták neki, az elnök agya eltűnt.

A tárgyalásra való előkészületeink során a legmesszebbmenőkig felkutattunk minden rendelkezésre álló információt az elnök sebeiről, és jól felkészültünk dr., Finck kikérdezésére.

Nem tudhattuk azonban előre, milyen álláspontra helyezkedik majd.

Az egymásnak ellentmondó bizonyítékok miatt, két, egymástól teljesen eltérő hivatalos magyarázat létezett arról, hol találták el Kennedyt hátulról. A Titkosszolgálat ügynökeinek tanúvallomása alapján, akik az elnök közelében voltak, mikor lelőtték, valamint a boncolásnál jelen lévő FBI-ügynökök tanúvallomása alapján az egyik magyarázat úgy szól, hogy a hátsó sebek a gallér vonala alatt valamivel több, mint öthüvelyknyire voltak, és körülbelül kéthüvelyknyire, jobbra a gerinctől. Ezt a magyarázatot határozottan megerősítette Kennedy inge és zakója, mindkettőn golyó ütötte lyuk volt, valamivel több, mint öthüvelyknyire a gallér vonala alatt.

A másik hivatalos magyarázat, amely mellett a kormány ugyanúgy kitartott, úgy szólt, hogy a hátulról érkező golyó Kennedy elnök tarkóját találta el. E szerint hipotézis szerint a golyó nemcsak hogy közel féllábnyival az elnök ingén és zakóján talált golyó ütötte lyukak fölött volt, hanem homlokegyenest ellentmondott a korábbi magyarázatnak is. Ez a második álláspont jobban összeegyeztethető volt azzal az elgondolással, hogy a toroknál egy kilépő golyó ütötte seb van, mert ezzel legalább nem állították azt, hogy a golyó folytatta útját, miután tizenhét fokos szögben lefelé hatolt be. De voltak más problémák is. Soha nem került napvilágra olyan fénykép, amely a tarkón behatoló golyó ütötte sebet mutatta volna, továbbá a golyó behatolásának helyén a seb szélességét a ruházaton talált lyukakból úgy mérték, mintha az gyakorlatilag azonos méretű lenne a golyó kilépési helyén talált sebbel az ádámcsutka alatt. Minthogy azonban a golyó kilépése által ütött sebek kivétel nélkül mindig nagyobbak, mint a behato1ó golyó ütötte sebek, így ez az eredmény teljesen értelmetlen volt.

Figyelmesen hallgattuk dr. Finck tanúvallomását Irwin Dyamond kérdéseire adott válaszait, hogy megbizonyosodjunk a felől, melyik magyarázat mellett foglal állást. Dr. Finck mereven ült és nagy precizitással beszélt. Kínosan aprólékos volt, amit csak hangsúlyozott az a szokása, hogy hangosan tagolta az orvosi szakszavakat miután már kimondta őket -nyilvánvalóan tanári gyakorlatának maradványa volt ez.

Amint kiderült dr. Finck azon változat szószólójaként érkezett Washingtonból, mely szerint a golyó hátul a tarkón hatolt be. Tanúvallomásában gyakorlatilag azt mondta, a boncolás határozottan alátámasztja annak valószínűségét, hogy az elnököt egy fegyveres ölte meg, aki mögüle tüzelt, az egyik lövés eltalálta a nyakán, a másik pedig hátul a fején, és ez ölte őt meg. Tanúvallomását folytatva nyilvánvalóvá vált, hogy a „hátul” kifejezést a szó lehető legszélesebb értelmében használja, beleértve magának a hátnak azt a részét is, mely a vállak fölött a nyakhoz csatlakozik.

Oserre pillantottam, hogy lássam, felkészült-e. Eltökélten bólintott. Oser magas, karcsú fiatalember volt kék szemű és szőke hajú. Apja évek óta volt bíró ugyanabban a körzetben, s

Osernek a törvényszék jelentett mindent az első naptól kezdve, hogy belépett a jogi egyetemre. A tárgyalások során elsőrendű erényei közé tartozott, hogy egy vadászkopó szívósságával ostromolta keresőkérdéseivel a tanúkat, amint ezt dr. Finck hamarosan tapasztalhatta is.

 

Miközben hosszú léptekkel közeledett a tanúk emelvénye felé, Oser meleg mosollyal köszöntötte dr. Fincket. Perceken belül igen gyors meghátrálásra késztette a kórboncnokot. Miután dr. Finck kötötte magát ahhoz a változathoz, hogy a behatoló golyó a tarkón ütött sebet, Oser villámgyorsan visszatért arra a kérdésre, vajon megvizsgálták-e a tarkót a boncolás során. A seb beható vizsgálata előírt és rutinszerű vizsgálat lett volna. Mikor dr. Finck tagadó választ adott, Oser kezdte őt megszorongatni:

 

DR. Finck: Emlékeztetnem kell önt arra, hogy nem az én feladatom volt ez a boncolás, én csak mint…

OSER: A boncolási jegyzőkönyv megírásában maga is részt vett, nemde, doktor?

DR. Finck: Na, várjunk csak. Engem, mint konzultáns sebészt kértek fel, hogy nézzem meg ezeket a sebeket; ez pedig nem azt jelenti, hogy én vezettem le a boncolást.

OSER: Akkor dr. Humes vezette le?

DR. Finck: Nos, hát, hallottam, mikor dr. Humes kijelentette, hogy -szóval azt mondta: „Most ki a főnök itt?” -és akkor hallottam, hogy a hadsereg egyik tábornoka, a nevére nem emlékszem, azt mondja: -„Én vagyok”. Meg kell érteniük, hogy az adott esetben voltak ott törvénytisztviselők is, meg mindenféle rendű-rangú katonák, és ilyenkor az utasítások szerint kell cselekedni.

OSER: De maga egyike volt annak a három szakképzett kórboncnoknak, akik ott álltak a boncasztalnál, nemde, doktor?

DR. Finck: Igen, így volt.

OSER: És ez a tábornok a hadseregtől szakképzett kórboncnok volt?

DR. FINCK: Nem.

OSER: Orvos volt?

DR. FINCK: Tudomásom szerint nem.

OSER: Meg tudná mondani a nevét alezredes?

DR. Finck: Nem, nem emlékszem rá.

Oser: Nincsenek véletlenül magánál azok a fényképek és röntgenfelvételek, amelyeket Kennedy elnök testéről készítettek a boncolás alkalmával, és röviddel azután?

DR. FINCK: Nincsenek nálam Kennedy elnök röntgenfelvételei vagy fényképei.

 

Természetesen nem voltak nála Kennedy elnök röntgenfelvételei vagy fényképei. Ami szakértő tanúnk, dr. Nichols patológus a kormánytól kérte, hogy megnézhesse a Kennedy elnök boncolásáról készült röntgen-felvételeket és fényképeket. Kérését azonban elutasították. Dr. Nichols azt is elmondta tanúvallomásában, hogy azt kérte, legalább hadd nézze meg a limuzint, amiben Kennedy elnök ült. A kormány azonban ezt a kérést is elutasította.

Oser most azon a kérdésen lovagolt, hogy kinek a feladata volt a boncolás levezetése. És ez nagy megelégedésemre szolgált.

 

OSER: Ezenkívül még hány katonai személy tartózkodott a boncteremben?

DR. FINCK: Igencsak zsúfolt volt a boncterem. Kis terem ez, és ha azért hívják oda az embert, hogy nézze meg az Egyesült Államok elnökének sebeit, aki már halott, nemigen néz körül, és nem foglalkozik vele, hogy megkérdezze az ott lévők névét és megjegyezze, ki kicsoda, meg hogy hányan vannak ott. Én sem azt tettem. A terem zsúfolásig megtelt katonai és polgári személyekkel, meg szövetségi ügynökökkel, a Titkosszolgálat embereivel. FBI-ügynökökkel, de nem tudom önnek megmondani pontosan, hogy személy szerint kik voltak ott a Bethesdai Tengerészeti Kórház bonctermében.

OSER: Alezredes úr, az volt az ön érzése, hogy el kell fogadnia a parancsokat a hadseregnek ettől a tábornokától, aki azért volt ott, hogy a boncolást irányítsa?

DR. FINCK: Nem, mert voltak ott mások is, voltak admirálisok is.

OSER: Voltak admirálisok is?

DR. FINCK: Ó, igen, voltak. És ha egyszer az ember a hadsereg alezredese, akkor követi a parancsokat. És a boncolás végeztével külön megmondták nekünk -ha jól emlékszem, Kinney admirális volt az, a haditengerészet sebésze, de hát persze ellenőrizni kell -, szóval külön megmondták nekünk, hogy ne beszéljünk erről az esetről.

OSER: Volt önnek alkalma arra, hogy végigkövesse annak a bizonyos golyónak a nyomát az áldozat testében, ahogy ott feküdt a boncasztalon?

DR. FINCK: Nem nyitottam meg a nyakat, hogy végigkövessem a golyó útját.

OSER: Miért?

DR. FINCK: Ha megmondanám, ez azt jelentené, hogy az orvosi jegyzőkönyv titkosságát sérteném meg.

OSER: Elnök úr, választ szeretnék kapni az alezredestől, azért arra kérem a tisztelt íróságot, hogy utasítsa erre.

A BÍRÓSÁG: Helyes. Válaszolnia kell, doktor!

DR. FINCK: Nem távolítottuk el a nyakból a szerveket.

Oser: ÉS miért nem, doktor?

Dr. Finck: Azért, mert azt mondták nekünk, hogy vizsgáljuk meg a fejsebeit és a…

OSER: Azt akarja ezzel mondani: valaki azt mondta önöknek, hogy ne nyissák meg a nyakat golyó nyomkövetése érdekében?

A BÍRÓSÁG: Hagyja, kérem, hadd fejezze be a válaszát.

DR. FINCK: Azt mondták nekem: az elnök családja azt akarja, hogy a fejet vizsgáljuk meg, ha jól emlékszem, a fejet és a mellkast, és a boncolás során a proszektorok* emlékezetem szerint nem távolították el a szerveket a nyakból.

OSER: Ön azt mondta, ők nem tették. Én viszont azt szeretném tudni, hogy ön, mint kórboncnok, miért nem próbált megbizonyosodni a felől, hogyan hatolt át a golyó a testen, mely ott feküdt ön előtt a boncasztalon, miközben a halál okairól próbált meggyőződni? Miért?

DR. FINCK: A halál okát már tudtam.

OSER: Miért nem követte végig a sebet?

DR. FINCK: Emlékezetem szerint nem távolítottam el a szerveket a nyakból.

OSER: Nem hallottam a válaszát.

DR. FINCK: Megvizsgáltam a sebeket, de a nyak szerveit nem távolítottam el.

OSER: Ön azt mondta, nem tette; én viszont azt kérdezem öntől, hogy mint kórboncnok miért nem tette meg?

DR. FINCK: Amennyire visszaemlékszem, megnéztem a tracheát. Legjobb emlékezetem szerint volt ott egy seb, de nem választottam el egymástól és nem is távolítottam el a szerveket.

OSER: Elnök úr, arra kérem önt utasítsa a tanút, hogy válaszoljon a kérdésemre. Még egyszer felteszem önnek a kérdést: miért nem követte végig annak a golyónak az útját, amelyről itt ma beszélt, és amit látott a boncolás idején, amikor a testet megvizsgálta? Miért? Kérem, válaszoljon a kérdésre.

DR. FINCK: Úgy emlékszem, azt mondták, ne tegyem, de már nem emlékszem, ki mondta.

*A proszektor szakkifejezés azt a személyt jelöli, aki a szervek anatómiai szétválasztását végzi. Dr. Finck többször is használta ezt a szót.

 

Nem volt számunkra meglepetés, hogy a nyak szokásos vizsgálatát nem végezték el. Meglepődtünk azonban, mikor megtudtuk, hogy a hadsereg egyik tábornoka, aki nem is volt orvos, megparancsolta a kórboncnokoknak, hogy ne vizsgálják meg a nyakat, és hogy egy admirális utasította őket, hogy ne is beszéljenek a boncolásról.

Számomra még döbbenetesebb volt a védelem következő fontos tanúja. Ott ültem Jim Alcock mellett a vád képviseletének asztalánál és épp a pipámat gyújtottam meg, amikor hallottam, hogy Irwin Dyamond „Clay Shaw-t” szólítja. A pipa kicsúszott a számból. Soha életemben nem rökönyödtem meg ennyire. Shaw-nak nem volt kötelessége, hogy tanúvallomást tegyen, mivel senki sem kényszeríthető arra, hogy önmaga ellen tanúskodjon.

Mostanára már tudnia kellett, hogy egyik tanút a másik után kutattuk fel, akik David Ferrie-vel és Lee Oswalddal való kapcsolatát bizonyították, és ha már ő is ott ül a tanúk padján, töviről hegyire kikérdezzük erről.

 

Talán Shaw ügyvédei túlságosan is elbizakodottak voltak azt követően, hogy Spiesel elmondta: muszáj volt ujjlenyomatot venni saját lányától, valamint azután, hogy a bíró úgy rendelkezett, nem veszik figyelembe Shaw beismerését a „Clay Bertrand” álnév használatáról. De az is lehetséges, hogy Shaw maga ragaszkodott ahhoz, hogy tanúskodjon, így akarva bearanyozni a nyilvánosság előtt róla kialakult már amúgy is ragyogó képet. Bármi is volt az oka, felment az emelvényre, és -eskü alatt -azt vallotta, hogy soha életében nem ismerte Oswaldot, sohasem használta a Clay Bertrand álnevét,-és sohasem hívta fel Dean Andrewst. Ami az egészből a legdöbbenetesebb volt, azt vallotta: soha életében nem találkozott David Ferrie-vel. Ha normálisan folynak az eseményék, ezzel a baklövéssel Shaw elintézte volna magát, hamis tanúzással vádolták volna. És a folyó perben azonnal súlyosan megrendült volna a szavahihetősége, minthogy oly sok tanú vallotta, hogy együtt látták Shaw-t Ferrie-vel. Ez a per azonban aligha volt normális lefolyásúnak nevezhető, és mostanára már világossá vált, nincs az az esküdtszék, amely egy ilyen köztiszteletben álló, prominens személyiséget bűnösnek találna az elnök elleni összeesküvésben, különösen nem egy olyan feledhetetlen eset után, mikor a vád egyik tanúja vallomása során valóságos elmebetegnek bizonyult.

1969. május 1-jén, szombaton kora hajnalban, nem sokkal éjfél után, az esküdtszék bevonult a tárgyalóterembe, és bejelentette, hogy felmentette Clay Shaw-t a vád alól. Én már felkészültem erre az elkerülhetetlen ítéletre, és érzelmi reakcióm igen csekély volt. Továbbra is hittem, hogy Shaw részt vett az elnök elleni összeesküvésben. Szerepe lényegében véve az volt, hogy Lee Oswaldot beszervezze, és bűnbakként feltálalja. Nem éreztem azonban gyűlöletet Shaw iránt Még csak utálatot sem. Egyszerűen csak a munkáját végezte, mint a szövetségi hírszerzés egyik funkcionáriusa. Én is elvégeztem az enyémet, mint New Orleans népének megválasztott képviselője.

Shaw felmentését követően Mark Lane kikérdezte az esküdtszék tagjait. Louisianában ez engedélyezett. Válaszukban elmondták: semmiféle indítékot nem találtak, ami arra késztette volna Shaw-t, hogy részt vegyen egy Kennedy meggyilkolására irányuló összeesküvésben, aki iránt a nyilvánosság előtt mindig is csodálatát fejezte ki. Ez nem lepett meg engem. Kezdettől fogva tudtam, hogy Shaw indítékait nem fogjuk tudni kellőképpen megvilágítani. Úgy gondoltam, az indíték Shaw CIA-ügynöki előéletében gyökerezik, valamint azon igyekezetében -amit egyébként a hírszerzés keményvonalas, hidegháborús hívei is osztottak, hogy megakadályozza Kennedy próbálkozását arra, hogy gyökeresen megváltozassa az Egyesült Államok külpolitikáját. A tárgyalás idején azonban a CIA nem ismerte el Shaw hozzájuk fűződő kapcsolatát, és nekem magamnak sem volt erre kellő bizonyítékom, így hát ezzel a lehetséges indítékkal még csak elő sem hozakodhattam. Csak jóval később fedeztem fel az olasz és kanadai sajtó expozéit Shaw szerepéről a Centro Mondiale Commercialéban és a Permindexben (lásd 6. fejezet). És Victor Marchetti is csak 1975-ben beszélt a „Cég” Shaw-hoz fűződő kapcsolatáról, Richard Helms pedig, a CIA egykori igazgatóhelyettese (1963) csak 1979-ben vallotta először eskü alatt, hogy Shaw-nak voltak kapcsolatai a Céggel.

 

Egy 1979-es tárgyaláson Helmset megkérdezték, ismerte-e Clay Shaw-t. Eskü alatt válaszolta:

 

-Az egyetlen, amire emlékszem Clay Shaw-val és a Céggel kapcsolatban, hogy egy ideig üzletemberként, másodállásban összekötő volt a belföldi összekötők osztályán, azok között, akik üzletemberekkel, professzorokkal stb. beszéltek, és akik ki-be utaztak az országba.

 

Egy ezt követő tárgyaláson 1984-ben ezt a választ visszajátszották Helmsnek és megkérdezték tőle:

-Emlékszik arra, hogy ezt a kijelentést tette eskü alatt 1979. május 17-n?

Azt fejelte:

-Ha itt az áll, hogy ezt én mondtam eskü alatt, akkor azt hiszem, így is tettem.

Helms azt is bevallotta, hogy amikor még a Cég igazgatója volt, nyilvánosan tagadta ezt a tényt. Ha az esküdtek tudtak volna Shaw kapcsolatáról a Céggel, az ítélet talán más lett volna.

De még e mellett az ítélet mellett is, minden esküdt, akit Lane megkérdezett, egyetértett abban, hogy a vád bebizonyította: Kennedy elnök összeesküvés áldozata lett. Számomra ez fontos volt. Az esküdtek ugyan felmentették Shaw-t, de nem fogadták el a szövetségi kormány óriási hazugságait a gyilkosságtól.

Az országos sajtó nem kevesebbnek tekintette az ítéletet, mint a Warren-bizottság teljes igazolásának.

A New Orleans-i esküdtszék természetesen csak olyan bizonyítékokat hallott, melyek egy szükségképpen nagyszabású vállalkozásnak csak egy kis szeletére derítettek fényt. Továbbá mindössze egyetlen személyről volt szó, akinek a szerepe az ügyben periferikus volt. Mindez nem számított. Újra feltámasztották a magányos gyilkos mítoszát.

New Yorkban a Times-Picayune és a States-Item reagálását leginkább úgy lehetne jellemezni, mint méltóságteljes örömujjongást Az országos sajtótól eltérően a helyi média tisztában volt azzal, hogy elsőrangú államügyészi hivatalunk van, így nem szédítették meg őket a „tanúk brutalitásáról” szóló állítások.

 

Ettől függetlenül a helyi sajtó a lemondásomat követelte. 1969. március 1-jén a States-Item első oldalas cikkben közölte:

 

Jim Garrison kerületi államügyésznek le kell mondania. Alkalmatlannak bizonyult az Államügyészi Hivatal vagy bármely más hivatal vezetésére. Mr. Garrison jócskán visszaélt hivatali hatalmával. A törvényt inkább elferdítette, mint alkalmazta. Clay L. Shaw megvádolása a joggyakorlat olyan mérvű megcsúfolása volt amilyet ritkán lehet látni.

 

Clay L. Shaw-t ugyan felmentették, de talán soha nem lehet többé helyrehozni a jó hírén esett csorbát, amit Mr. Garrison boszorkányüldözése okozott. Nagyon szégyenletes ez. Az igazságszolgáltatásnak ez a megcsúfolása sérti minden jóravaló ember lelkiismeretét, és nem lehet válasz nélkül hagyni. Most magát Mr. Garrisont kell a vádlottak padjára állítani, hogy feleljen tettéért.

A Times-Picayune másnap megjelenő, valamivel enyhébb hangú első oldalas cikke többé-kevésbé ugyanezt mondta el. Mint később kiderült ezek csupán az első támadások voltak a helyi sajtó részéről, melyekkel a lemondásomat akarták elérni. Én azonban nem kívántam lemondani arról, hogy a kötelességemet tegyem.

Számomra világos volt a következő lépés. Bár Clay Shaw megnyert egy pert, viszont egyúttal alapot szolgáltatott egy újabbra. Március 3-án, hétfőn reggel vádindítványt nyújtottam be Shaw ellen hamis tanúzásért. Konkrétan azzal vádoltam, hogy eskü alatt vallotta: sohasem találkozott David Ferrie-vel, noha az igazság az volt, hogy Shaw nemcsak hogy jól ismerte Ferrie-t de igen gyakran látták is őt a társaságában. Több tanúnk volt ennek a botrányos hamis tanúskodásnak a bizonyítására, mint bármikor is kerületi államügyészi pályafutásom során.

Automatikusan határoztam el magam, amikor Shaw az aktáinkban szereplő számos tanúvallomással szembehelyezkedve fellépett a tanúk emelvényére és impozáns, választékos modorában gúnyt űzött abból a törvényből, mely megtiltja az eskü alatti hamis tanúskodást.

Ugyanúgy nem az érzelmeim vezéreltek, akár a pilótát, aki miután tájékoztatták arról, hogy úti célján kedvezőtlenek az időjárási viszonyok, megváltoztatja a gép útvonalát és egy másik reptéren száll le.

Ennek a konkrét pernek ismeretében Shaw érthetően azonnal a szövetségi kormánynál keresett menedéket. Ügyvédje arra kérte a központi bíróságot: tiltsák meg nekem, hogy Shaw ellen vádat indítsak hamis tanúzás miatt. Létezett azonban egy olyan törvény, amely ugyancsak megnehezítette bármely szövetségi bíróság számára, hogy egy állam vádhatóságának munkáját akadályozza.

Shaw szerencséjére a szövetségi bírósági rendszer szemet hunyt e fölött a törvény fölött. Az Egyesült Államok központi bírósága megtiltotta, hogy vádat emeljek Shaw ellen hamis tanúzásért, a szövetségi fellebbviteli rendszer pedig mindebben határozottan a bíróság rendelkezését támogatta.

Mindenesetre a helyi újságok szerkesztői, akik lemondásomat követelték, elérték azt, hogy New Orleans polgárainak figyelme kellőképpen rám terelődött. Még ugyanabban az évben a kerületi ügyészi választásokon 81000 szavazatot kaptam, a második helyezett jelölt 61000-ét, a harmadik pedig 7000-et.

 

A törvény mindenek felett

A SZÖVETSÉGI ÜGYNÖKÖK MINDEN ELŐREJELZÉS NÉLKÜL tartóztattak le.

1971. június 30-án kora reggel történt. Épp reggeliztem és a Times-Picayune-t olvastam. Még pizsamában és fürdőköpenyben voltam, aztán elindultam felfelé a lépcsőn, amikor a csengő megszólalt. Ajtót nyitottam, mire a szövetségi kormány emberei özönlöttek be. Vezetőjük a belügyi adóhatóság jelvényét vette elő és felmutatott egy darab papírt, miközben a többi ügynök ott tolongott mögötte. Miközben szétszéledtek a házban, ez a férfi tájékoztatott engem, hogy letartóztat és megkérdezte, hogy van-e nálam fegyver.

-Hogy lenne nálam fegyver, amikor épp most készültem felöltözni?

-Akkor addig felmegyünk magával, mert aztán magunkkal kell vinnünk a városba, hogy őrizetbe vegyük.

Miután felöltöztem, a szövetségi ügynökök éber őrizete mellett, lejöttem a lépcsőn. Feleségem és gyermekeim nagyon zaklatottak voltak. Azt mondtam nekik, nincs miért aggódni.

Mikor a szövetségi ügynököktől körülvéve kiléptem a házam ajtaján, döbbenten láttam, hogy a ház mellett a járdát és az úttestet új kocsik foglalják el, hatalmas antennákkal felszerelve. Walkie-talkie-val felszerelt embereket láttam mindenütt. Észrevettem, hogy néhány szomszédom kikukucskál az ablakán és nem tudtam ezért hibáztatni őket. Hirtelen nagyon kínosan éreztem magam.

Az egyik szövetségi bíróságra vittek a városba, egy ügynököktől hemzsegő kocsiban. Itt aztán lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek tőlem, majd rács mögé dugtak, egy zöld falú fogdába. Aztán az egyik őr hamarosan egy tárgyalóterembe vitt, ahol a bírósági tisztviselő felolvasta a hivatalos vádakat. Úgy látszott, szervezett bűnözésben való részvétellel vádoltak, nevezetesen azzal, hogy szemet hunytam tiltott pénzkifizetések fölött a flipperjátékon.

Aligha újdonság, ha egy ember, akit a kormány vádol, kijelenti, hogy ártatlan. Az én esetemben azonban ez az egyszerű kijelentés, hogy ártatlan vagyok, összehasonlíthatatlanul kevesebbet fejezett ki, mint ami a valóság.

Nem beszélve arról, hogy államügyészként soha egyetlen dollárt törvénytelenül el nem vettem, mert ez egyszerűen távol állt személyiségemtől. A színtiszta igazság az volt -mint ahogy azt stábom minden tagja és a közeli várósok összes államügyésze tudta, hogy a flipperjátékokon a kifizetéseket megtiltó törvénynek jóval szigorúbban szereztem érvényt, mint előttem bármely más államügyész. És ezt nem valamiféle erkölcsi túlfűtöttségtől indíttatva, vagy a flipper iránti különös ellenszenvem miatt tettem, hanem azért, mert hivatalomat arra használtam fel, hogy érvényt szerezzünk minden írott bűnügyi törvénynek, legyen bármilyen mérvű a bűncselekmény.

A szövetségi kormány erről szemmel láthatólag nem vett tudomást és feltételezte, hogy oly sok luisianai államügyészhez hasonlóan én is szemet hunyok a flipperjáték törvénytelen kifizetései felett. Mint ahogy arra gyorsan rájöttem, azért választotta ezt a különös vádat, mert a flipperjátékokban a szövetségi kormány is érdekelt volt, és erre kiterjesztette hatáskörét is.

A szövetségi kapcsolat azonban meglehetősen sovány volt, mindössze azon a tényen alapult, hogy a flippergépeket Illinoisban gyártották, de e nélkül az erőltetett jogi alap nélkül a kormánynak nem lett volna indoka arra, hogy letartóztasson engem. Ha csak persze be nem jelenti a valóságos okot, ami véleményem szerint az volt, hogy komoly gondot okoztam mindenkinek John Fitzgerald Kennedy gyilkossága ügyében folytatott nyomozásommal.

Miután saját óvadékom letétele fejében szabadon engedtek, Frank Klein vett fel és elvitt kocsival a hivatalomba. Miután a kezdeti kedélyek elcsitultak, a nap megszokott medrében folyt -eltekintve attól, hogy távolsági hívással kerestem Bostont, hogy beszéljek F. Lee Baileyvel, a köztiszteletben álló ügyvéddel, aki barátom volt. Lee azt mondta, megtiszteltetésnek veszi és örömmel képvisel engem, van azonban egy kikötése:

-Mi lenne az? -kérdeztem.

-Nem fogadok el tiszteletdíjat -felelte.

A letartóztatásom és a tárgyalás között eltelt huszonhat hónapot, mint mindig, most is azzal töltöttem, hogy igyekeztem fenntartani egy hiányos létszámú és hiányos költségvetésű hivatalt, mely zsúfolásig volt munkával. Időről időre meg kellett jelennem a helyi járás-bíróságon vádlottként, a tárgyalás előtti eljárások miatt Bailey társai kiváló jogászok voltak, nagyszerű munkát végeztek ebben az időszakban, így én szabadon összpontosíthattam az Államügyészi Hivatal ügyeire. Ahogy azonban telt-múlt az idő, mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány nem siet különösebben, hogy ügyemet törvényszéki tárgyalásra vigye.

Ezzel rendelkezésünkre állt mindaz a többletidő, mely szükséges volt a kormánytól kapott anyagok tanulmányozására. Amint azt a Legfelsőbb Bíróság a Brady kontra Maryland ügyben kihirdette, a szövetségi kormány a tárgyalás előtti tényfeltáró eljárásokat köteles az ügyben vádlott személy tudomására hozni, és az összes szükséges anyagról a másolatokat átadni. Az én esetemben ez az anyag ugyancsak terjedelmesnek bizonyult, kiderült, hogy a kormány nyomozást folytatott utánam, melyben öt déli állam több mint negyven ügynöke vett részt és ez a nyomozás már több éve tart. Az ügynököknek mindenekelőtt az okozott gondot, hogy bebizonyítsák, megsértettem valamilyen törvényt. Ez azonban nem ment azzal a szokásos módszerrel, hogy vallomásokat gyűjtöttek a flipperüzlet egyéniségeitől, mivel ezek közül egyik sem ismert engem.

Így hát az ügyemben eljáró szövetségi ügynökök arra a következtetésre jutottak, hogy egyetlen lehetőségük, ha egy afféle „mondvacsinált” ügyet kerekítenek ki ellenem. A hírszerzéstől soha nem állt távol, hogy ilyen ügyeket kreáljanak a célpontként kiszemelt személy ellen, ha a körülmények azt követelték.

Kiderült, hogy a kormány által indított perben a központi figura egy régi haverom, a háborús időkből, Pershing Gervais. Talán emlékeznek rá, hogy Gervais valaha a vezető nyomozóm volt és konfliktusba keveredett Frank Kleinnel a Kennedy-nyomozás miatt (lásd 10. fejezet). Gervais-t kirúgtam hivatalom stábjából, miután egy ügyvéd tájékoztatott engem, hogy Gervais hétszázötven dollárt ajánlott fel neki készpénzben, ha egy bizonyos ügyben ejti a vádat.

Bár Gervais erősen tagadta ezt az állítást, álláspontom az volt, hogy az Államügyészi Hivatalnak olyannak kell lennie, mint Cézár feleségének. Nem elegendő, hogy a Hivatal feddhetetlen legyen; a feddhetetlenségéhez még csak kétség sem férkőzhet. Minthogy nem szívesen vádoltam hazugsággal régi hadseregbeli barátomat és vonakodtam attól, hogy „kirúgjam”, azt mondtam neki, egy ideje úgy tűnik nekem, nem igazán megfelelő neki ez a vezető nyomozói állás. Hosszú beszélgetésünk következménye az lett, hogy beleegyezett a felmondásba.

Ezzel egyidejűleg Gervais elmondta nekem, hogy pénzügyi problémái vannak. Én épp akkor fogtam bele újraválasztási kampányomba és legalábbis átmenetileg több készpénzem volt támogatóimtól, mint amire pillanatnyilag szükségem volt -bár előre látható volt, hogy később a kampány során szükségem lesz pénzre.

Kiszámoltam ötezer dollárt abból a pénzből, amit öt nap múlva a kampány bankszámlájára akartam letétbe helyezni. Átadtam neki, hangsúlyozva, hogy ez kölcsön és visszavárom. Készséggel elfogadta és kifejezte háláját.

1970 elején, miközben a szövetségi ügynökök már javában gyűjtötték az anyagot az ellenem indítandó perben, kezdtem kíváncsi lenni, vajon min ügyködik Gervais, mióta hivatalunktól kilépett. Azt tudtam, hogy védjegye, a hatalmas Cadillac ott parkol a Fontainebleau Motel előtt, a Tulane és a South Carrolton utak kereszteződésénél. Úgy tűnt, sok szabadideje van, mégis első osztályon utazott. Arra kértem Lou Ivont, nézzen utána. Ivon rendőri kapcsolataival kezdte, akik ismerték Gervais-t, és néhány hét múlva úgy tűnt, megtalálta a választ. A dolog úgy festett, hogy Gervais igen szokatlan vállalkozásba fogott bele. Irodája a motel előcsarnoka vagy ebédlője volt, ahol egész nap megtalálhatták őt. Úgy tűnt, bizarr ügyleteinek magvát az képezi, hogy valaha vezető nyomozóm volt és ezért a rendőrség felét is ismerte.

 

Pershing Gervais olyan bűnügyeket szemelt ki, amelyekről vagy barátaitól, vagy a rendőrségtől, vagy törvényszéki segédektől megtudta, nem állnak túl erős lábon és kevés volt a valószínűsége, hogy ezekben az Államügyészi Hivatal megnyeri a pert, A következő lépése az volt, hogy felvette a kapcsolatot a vádlott családjával, és tájékoztatta őket arról, hogy igen szoros, kapcsolatban áll az államügyésszel.

Miután a család bizalmát elnyerte, Gervais azzal biztatta őket, hogy a fiuk ellen felhozott súlyos vádak ellenére neki van lehetősége arra, hogy elintézze, az államügyész elveszítse a pert. Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy az Államügyészi Hivatal öt ilyen eset közül kettőt elvesztett a bíróság előtt a tárgyalás után. Ezek után Gervais felhívta azok családját, akiket felmentettek és közölte sikerét a per kimenetelét illetően. Aztán bekasszírozott tőlük ötezer dollárt vagy amennyi a megbeszélt összeg volt -melynek egy részét állítása szerint az államügyésznek fizette ki.

 

Magától értetődő, hogy a Belügyi Adóhatósági Szolgálat ügynökei rájöttek, miben is mesterkedik és pert indítottak ellene. Mint kiderült ezek az ügyletek csak a kezdetét jelentették Gervais gyanús ténykedéseinek. Nagy összegeket kasszírozott be különféle személyektől, mindenféle üzleti tevékenységek „engedélyeztetéséért”, kezdve nyilvánosházak működtetésétől masszázsszalonok megnyitásáig és a nagy tétekben folyó szerencsejátékokig. Mire a szövetségi ügynökök befejezték nyomozásukat kiderült, hogy Gervais igencsak nagy kutyaszorítóba került. És minthogy valamennyi tevékenysége a velem való szoros állítólagos kapcsolatra épült az ügynökök arra is rájöttek, Gervais a potenciális lehetőség arra, hogy rám szálljanak.

Amint azt a megszerzett dokumentumoktól megtudtuk, Gervais először úgy tájékoztatta az IRS (Belügyi Adóhatósági Szolgálat) ügynökeit hogy semmit nem tud nekik rólam mondani, mivel sohasem fogadnék el pénzt és nem tudna belerángatni engem semmi törvénytelen cselekedetbe. Ahogy azonban a hurok szorult körülötte, az ügynökök tudomást szereztek arról a pénzről, amit Gervais-nek kölcsönöztem. Csak erre vártak, több se kellett nekik, hogy felépítsenek egy fiktív „megkenési” sztorit.

Valamikor 1971 elején Gervais beugrott hozzám és azt magyarázta, egész kis vagyonra tett szert. A flipperüzletben érdekelt barátai segítettek neki, hogy beszálljon egy vállalkozásba, odáig azonban nem jutott el, hogy a részletekbe is belemenjen. A lényeg az volt, hogy végre vissza tud fizetni valamennyit abból a pénzből, amit tőlem vett kölcsön. Az egészet ugyan nem tudja egyszerre kifizetni, de időről időre mindig ad majd nekem ezer dollárt. Ez részemről elfogadható volt, aztán az ügy ki is ment a fejemből.

Ezek után Gervais időnként eljött a házamba, hogy meglátogasson. Csakhogy ezúttal már lehallgató készülék volt nála, adóvevővel, amit az inge alatt egy ragasztószalaggal rögzített, valahol kint a házhoz közel egy vevőkészülék volt, mondjuk egy szövetségi ügynök kocsijában.

Minthogy épp akkor estem át egy fájdalmas hátműtéten, Gervais látogatásai alatt rendszerint ágyban voltam. Megkérdezte, hogy érzem magam, aztán röviden társalogtunk mindenféle lényegtelen dologról. Akkor valami olyasmit mondott nekem, hogy „véletlenül megint van egy ezresem a számodra, mi legyen vele”? -én meg valami ilyesmit válaszoltam. -Csak tedd oda a kandallópárkányra.

 

Ezek a beszélgetések -emlékezetem szerint három vagy négy volt ilyen -gondot jelentettek a szövetségi ügynököknek. Minden alkalommal hiányzott az ürügy, épp az, ami valami gyanús dologra utalt volna abban, hogy Gervais ezer dollárt ad nekem. Szó sem esett arról, hogy segíteném a flippergép-tulajdonosokat a törvény áthágásában, mert Gervais jól tudta, talán jobban, mint bárki más, hogy ilyesmibe én sohasem mennék bele.

Mikor azonban meghallgattuk a magnóra vett beszélgetések másolatait, észrevettük, hogy minden szalagon közbeszúrtak egy-két mondatot, épp a megfelelő helyen ahhoz, hogy a beszélgetés többi része baljós, gyanús színezetet kapjon.

Véletlenül tisztán emlékszem egyik utolsó beszélgetésünkre, amit Gervais felvett. A felvétel így hangzott: Gervais: Tudod, Baton Rouge-ban ez a hivatalba lépő törvényhozás biztos kemény lesz. Néhány barátomnak a flipperüzletben tényleg szüksége lesz némi segítségre. Garrison: Miért nekem mondod ezt? Miért segítenék nekik?

Azért emlékszem a beszélgetésre, mert már régóta és kifejezetten nem érdekelt, hogy a törvényhozással foglalkozzam -kivéve olyan ritka esetekben, amikor például elmentem Baton Rouge-ba, hogy kieszközöljem egy olyan törvény megalkotását, mely megakadályozná, hogy a bűnözők töltött revolvert hordjanak maguknál. Következésképp ugyancsak megdöbbentem, amikor erről a beszélgetésről a kormány magnófelvételét hallgattam. Mert amit Lee Bailey irodájának és saját hivatalomnak ügyvédei jelenlétében hallottam, az nem az volt, ami valójában elhangzott, hanem a következő: Gervais: Tudod, Baton Rouge-ban ez a hivatalba lépő törvényhozás biztos kemény lesz. Néhány barátomnak a flipperüzletben tényleg szüksége lesz némi segítségre. Garrison: Nem hinném, hogy bármi probléma lenne, felejtsd el.

Arra nem emlékeztem, melyik másik szalagról szerezhették ezt az új választ, de azonnal világossá vált, hogy az állítólag tőlem származó választ úgy szúrták közbe, utólag. Elhűlt bennem a vér, hogy a kormány képes ilyen messzire elmenni, viszont örömmel töltött el ügynökeinek nyilvánvaló kétségbeesése. Ha ilyen olcsó eszközökhöz kellett folyamodniuk, hogy megpróbáljanak ellenem bizonyítékot kreálni, ez azt jelentette, ugyancsak szánalmas lehet az ellenem felhozott vád.

Tárgyalásom egy, a kormány által részletesen kidolgozott színházi jelenet volt, Franz Kafka hagyományai szerint. A nagy kérdés, amit el kellett dönteni, az volt, hogy korrupt államügyész vagyok-e vagy sem.

Az Igazságügy-minisztérium végül is 1973. augusztus 20-ra tűzte ki a tárgyalást, melynek várható időtartama négy-hat hét volt. A választás pedig, amelyen már negyedszer indultam hivatali megbízatásom meghosszabbításáért, november 10-re volt kiírva. Ez pedig azt jelentette, hogy a tárgyalás után mindössze öt-hat hetem marad a kampányra, holott New Orleansban rendszerint legalább négy-öt hónapra van szükség. Legfőbb ellenfelem egy korábbi igazságügyminiszter-helyettes, még a tárgyalás megnyitása előtt is szerepelt itt-ott a televíziós műsorokban. A Times-Picayune minden reggel úgy írt rólam az első lapon, mint egy ocsmány. vesztegetési ügy vádlottjáról. Ráadásul a televízióban minden este megjelent Mr. Spic és Span, felszólítva az illetékeseket, hogy állítsák helyre az Államügyészi Hivatal tisztességét.

Így vette kezdetét az „Amerikai Egyesült Államok contra Jim Garrison és társai” per. Az „és társai” jogi értelemben a bűntársaimat jelentette. Legtöbbjük olyan ember volt, akit vád alá helyezésem előtt soha még csak nem is láttam.*

Gerard Gallinghouse, az Egyesült Államok főügyésze bejelentette, hogy a tárgyaláson személyesen képviseli a vádat.

 

* Engem és két másik vádlottat, Aruns Calleryt és Robert Nimst kivéve, a többi valóban flippergép-tulajdonos, és/vagy üzemeltető volt, és mire erre a tárgyalásra sor került, ilyen vagy olyan vádpontban mindegyiküket bűnösnek találták.

Nyilvánvalóan felismerte, hogy ez a flipperügy most mindennél fontosabb az Igazságügy-minisztériumnak, ezért a tárgyalás előkészítésének műveletei során mindig megmutatta magát, kezében egy köteg hivatalos ügyirattal, kabátja hajtókáján egy kis amerikai zászlóval.

 

Herbert Christenberry volt a bíró, aki akkoriban Louisiana állam keleti körzetének járásbíróságán a főbírói tisztet töltötte be. Sokkal bonyolultabb és jelentősebb ügyek voltak napirenden, ezeket azonban félretette, hogy az elkövetkezendő mintegy hat hetet ennek a flipperügynek szentelhesse.

Christenberry bírónak pókerarca volt, szelíd arckifejezése elrejtette indulatos természetét.

Évekkel ezelőtt, amikor még a magánpraxisban dolgoztam, mindössze néhány lépésre álltam tőle, mikor egy nagy törvénykönyvet vágott egyik ügyvédtársamhoz, aki tiltakozott Christenberry vádja ellen. Hozzám is hajított volna egyet, de több már nem maradt az asztalán.

Történetesen Christenberry volt az a bíró is, aki aláírta a rendelkezést mellyel megtiltották, hogy vádat emeljek Clay Shaw ellen hamistanúzás ügyében, annak ellenére, hogy az érvényes szövetségi törvények határozottan tiltják, hogy a szövetségi törvényhozás beleavatkozzon egy állam törvénykezésébe.

Több mint két évvel letartóztatásom után végre eljött a tárgyalás napja. Feleségem és gyermekeim odajöttek az ajtóhoz, amint éppen kilépni készültem házamból aznap reggel. Liz még fürdőköpenyben volt igyekezett visszafojtani előtörő könnyeit. Gyermekeim még nagyon kicsik voltak az idő tájt. Jim tizennégy, Virginia tizenkettő, Lyon tíz és fel, Elizabeth kilenc és Darrow pedig hétéves volt. Érezték, hogy valami különös dolog történik, de nem tudták mi az. Csak később tudták meg, azon a napon, mikor feleségem elhozta őket a bíróságra. Mindannyiukat megcsókoltam. -Ne aggódjatok -mondtam. -Csak egy szokásos nap az Államügyészi Hivatalban.

A törvényszék előtt tájékoztattam Christenberry bírót, hogy a tárgyalás során én fogom magamat képviselni. A bíró rögtön magához rendelte az összes ügyvédet a tanácsteremben. A kis szobában, mely közvetlenül a tárgyalóterembe vezetett, leültem az asztal egyik oldalán ügyvédeimmel, Louis Merhige-gel és Fred Barnett-tel; az Egyesült Államok főügyésze és két helyettes ültek az asztal másik oldalán és vártuk a bírót. A vád képviselői szinte hitetlenkedve néztek rám. Államügyészként csak annyit tudtak rólam, hogy ügyeimet mindig kiadom törvényszéki tapasztalatot szerzett helyetteseimnek tárgyalásra.

Azután döntöttem úgy, hogy magam képviselem ügyemet, miután Lee Bailey ügyvédeivel együtt átrágtam magam azon a dokumentumhegyen, melyben a kormány részéről ellenem indított peranyag volt.

Egyre inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az egész ügy koholmány, amely két külön részből állt Az első rész volt a nagyobb, valami pénzügyi manipuláció, mely kétségkívül fennállt számos flippergép-tulajdonos és legalább egy rendőrségi tag között Ez a flipperügy a szövetségi törvények terminológiája szerint nyilvánvalóan kimerítette a bűnre való szövetkezés fogalmát és ezért lett volna fontos a szövetségi kormány számára, ha valamiképpen el tudják kapni a frakkomat.

És ezen a ponton lépett be Pershing Gervais, valamint a kormány kozmetikázott magnófelvételei -a vádirat második része. Ez volt a kisebb ügy, amit hozzákapcsoltak a már fennálló nagyobb ügyhöz, így fabrikálták össze azt a nagy bombát, amit a törvényszék előtt készültek felrobbantani.

 

Számomra világos volt, hogy a kormány csalása, mellyel bele akar engem keverni ebbe a flipperügybe, bűncselekmény. De azt is jól tudtam, aligha tudnám ezt elhitetni egy esküdtszék tagjaival, akik egy olyan kormány alatt nőttek fel, melyet nagy tiszteletben tartottak. Egy afféle városi jogász – még ha olyan kiváló képességekkel rendelkezik is, mint Lee F. Bailey -sem lenne képes annak a lényegében véve hihetetlen ténynek a kimondására, hogy a kormány korrupciót követett el, hogy bajba keverjen engem.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ezt nekem kell megtennem. Tudtam, hogy a legtöbb New Orleans-i tisztában van azzal, milyen hosszú harcot vívtam a szövetségi kormánnyal. Következésképp arra megállapításra jutottam, védekezésem nem kevesebb lesz, mint Washington elleni harcom folytatása, ahol magamnak kell megvívnom a csatát.

Most Christenberry bíró vonult be a szobába és helyet foglalt az asztalfőn. Nem volt elragadtatva a fejleményektől, de igazából nem sokat tehetett az ellen, hogy saját magamat képviseljem. Hallgatta a magyarázatomat arról, hogy bár úgy érzem, kiváló jogi képviseletem van, mégis eltér a véleményünk azzal kapcsolatban, milyen módszert kövessünk a tárgyaláson. Merhige és Barnett egyetértettek.

Christenberry bíró felém fordult és kijelentette, elfogadja azon szándékomat, hogy saját magamat képviseljem, mindaddig, amíg egy másik ügyvéd is ül a védelem asztalánál.

Hangsúlyozta, a jegyzőkönyvben nem tüntetheti fel, hogy megengedte nekem a védelem nélküli részvételt a tárgyaláson.

Számomra ez elfogadható volt. Mikor a tárgyalás folytatódott, régi barátom, Lou Merhige ült mellettem a védelem asztalánál. A kormány részéről az első tanú az egyik flippergép-tulajdonos volt. Soha életemben nem láttam ezt az embert (és egyik alkalmazottját sem), és ő sem látott engem.

Gallinghouse főügyész, egy nagytermetű impozáns férfi sötétkék öltönyben, figyelmesen hallgatta a férfi tanúvallomását. A flippergép-tulajdonos elmondta, hogy hozzájárult egy pénzalaphoz, melynek célja az, hogy minimálisra csökkentsék a törvényszék beavatkozását a flippergépek üzemeltetésébe a városban. És kihez került ez a pénz? Fred Soule őrmesterhez, a New Orleans-i Rendőrségnél -felelte a flippergépes.

 

A keresztkérdések következtek:

 

Kinek adta a pénzt Soule őrmester? Fogalma sem volt róla. Adott-e nekem is pénzt? Nem, soha. Adott-e bárkinek is pénzt a hivatalomban, vagy olyannak, aki kapcsolatban állt azzal? Nem. A hivatalomból tett-e bárki bármilyen szívességet neki vagy a flippergép üzletének? Nem, egyik sem. Nem volt több kérdésem.

Egyik flippergép-tulajdonost a másik után hallgatták ki, és az eredmény ugyanaz volt. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel minden egyes alkalommal és ugyanazok voltak a válaszok is.

 

Másnap reggel egy könyvet hoztam be a törvényszékre. Lou Merhige a kezébe vette. -Mi ez? -kérdezte.

-Valami olvasnivaló magamnak – feleltem, míg a főügyész tovább folytatja ezt a flipperes ügyet. Tényleg azt akarod, hogy végig úgy tegyek, mintha ezek a tanúvallomások bármit is számítanának?

-Christenberry törvényszéke előtt ezt nem teheted -rendre fog utasítani.

-Nem, nem fog.

És nem is tette. Éreztem, hogy a bíró először nyugtalan volt, mikor olvasni kezdtem, amíg a flippergép-tulajdonosok hosszasan mondták tanúvallomásukat, de aztán szemmel láthatólag beletörődött. Később, mikor egy véget érni nem akaró tanúvallomás következett, az esküdtekre pillantottam. Láttam, hogy többen ásítoznak.

Mikor mindegyik flippergép-tulajdonos befejezte unalmas tanúvallomását, letettem a könyvemet és röviden kikérdeztem ókét. Bebizonyítottam, hogy egyikkel sem ismertük egymást, sem én, sem a hivatalom soha nem tett semmiféle szívességet nekik a flippergép-üzlettel kapcsolatosan, ők pedig sohasem adtak pénzt sem nekem, sem pedig senki másnak az én képviseletemben. Miután mindegyik tanúról bebizonyítottam, hogy érdektelenek, ami engem illet, elbocsátottam őket, felvettem a könyvem és folytattam az olvasást. Végül befejezték a flippergép-tulajdonosok parádéját.

 

-Szólítom Frederick Soule őrmestert -jelentette be Gallinghouse.

Soule alacsony, bajuszos férfi volt. Elegánsan öltözött és csokornyakkendőt hordott. Tanúvallomásában megerősítette, hogy ő kapta a flippergép-tulajdonosoktól a „védelmi” pénzt Vallomásának csúcspontja az volt mikor elismerte, hogy megtartotta a pénz egy részét és egy nagy dobozban elásta a hátsó udvarán. Letartóztatása után előásta és át is adta az őrizetbe vevő hatóságoknak.

Tanúvallomásával megerősítette azt is, hogy a flippergép-tulajdonosok pénzt adtak egy védelmi-alapba, az viszont sosem derült ki, hogy ki vette át a pénzt őtőle és mit tettek érte cserébe. Egyszóval épp arról nem szólt mi is volt a megvesztegetés lényege.

A tanúk listájából tudtam, hogy a kormány a rendőrség részéről mást nem idézett meg. Így hát úgy okoskodtam, a törvény szolgái részéről az akció bizonyára Soule-tól ered. Pedig nem így volt, így aztán Soule őrmester kikérdezése részemről váratlanul rövidnek bizonyult.

Az erkölcsrendészet korábbi parancsnoka tanúsította, soha nem kértem tőle semmi törvényellenes cselekedetet. Tanúsította továbbá, hogy hivatalom sohase tudta előre, mikor ellenőrzik a flipperengedélyeket, és ilyen ügyletekben elég sok embert állítottunk bíróság elé.

Elérkezett az ideje, hogy színre lépjen a vád koronatanúja. -Szólítom Pershing Gervais-t, jelentette be Gallinghouse stentori hangon.

 

A tárgyalóterembe vezető ajtónál némi tolongás után Gervais jelent meg. Haja most szürke volt és még erősebb, mint ifjú korunkban, a hadseregben, Camp Shelbyben. Krémszínű pamutöltönyt viselt hozzá illő inggel, sötétbarna nyakkendővel. Nagy, acélkeretes szemüveg volt rajta. Kényelmesen elhelyezkedett a tanúk padján, majd széles mosollyal biccentett az esküdtszék tagjai felé.

Figyelmesen hallgattam Gervais hosszú tanúvallomását Gallinghouse, aki jól tudta, a tárgyalás néhány napja anélkül folyik, hogy nevem akárcsak egyszer is felmerült volna, Gervais előadását a per ékkövének tekintette. Teljes részletességgel terítékre került hogyan rögzítették ragasztószalaggal Gervais testére a rejtett felvevő mikrofont. Aztán bizonyítékként behozták a magnófelvételeket és lejátszották az esküdteknek. Minden esküdt a bíró, a vádlók és jómagam is fejhallgatót vettünk fel, miközben a főügyész azon munkálkodott, hogy egy törvény elleni kihágást melyen flippergép-tulajdonosok és egy Soule nevű rendőr őrmester vettek részt egyik napról a másikra olyan vesztegetési üggyé változtasson, melyben az államügyész is érintett. Ez az elektronika csodájával jelentős lépéseket tett ebben az irányban.

A gyomrom fordult fel minden alkalommal, amikor a szalagokon Gervais homályos célzásai után saját hangomat hallottam, ilyen megjegyzések formájában, hogy: „hát persze” meg hogy „igen, ez jól hangzik”. Természetesen jól tudtam, hogy minden szót másik szalagról választottak ki teljes egészében kiragadva szövegi összefüggéséből, az esküdtek azonban ezt nem tudták. A hírszerzés ügynökei igen jó munkát végeztek ezen a ponton.

Nem volt kétséges, hogy ha az esküdteknek e pillanatban kellene állást foglalniuk, tizenkettő-nulla arányban bűnösnek találnának az ellenem felhozott vádpontban. És azt is nagyon jól tudtam, hogy ítéletüket követően az a pókerarcú férfi abban a fekete talárban nem „azon üdülőhelyek” egyikére küldene engem, ahová a közéleti személyeket szokták csukni, és ahol minimális a biztonsági őrizet. Nem, a szövetségi fegyházba küldene. Még Lou Merhige-nek is fokozatosan alábbhagyott a kedélye.

Gervais tanúvallomásában nem sok olyasmi volt, amire nem számítottam előre. Mégis megdöbbentem, amikor Gervais nyugodtan kijelentette a tanúk padjáról, hogy százötvenezer dollárt kaptam a flippergép üzemeltetőktől. Azt tudtam, hogy el kell számolnia a nekem visszafizetett összegekkel, a három vagy négy alkalommal adott ezer dollárral, melyről a titkos magnószalagokon is szó esett, arról azonban fogalmam sem volt, miért állt elő ilyen hihetetlen összeggel, százötvenezer dollárral.

De minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, hogy a Gervais által mondott óriási szám, a százötvenezer dollár még hasznomra lehet. A flipper ügyben szereplők ilyen hatalmas összegért igen nagy horderejű szolgáltatásokat vártak volna. Azt írtam az előttem lévő jegyzettömbre: „Szolgáltatások?” Ezt a munkacímet adtam védelmem előadásának.

 

Pershing Gervais kikérdezését szemmel láthatólag higgadtan kezdtem. Azt akartam, hogy érezze, tanúvallomása nem dühített fel. Jól tudtam, milyen pácba juttatták az IRS ügynökei a Fontainebleau-i Motelben létesített rövid életű „közvetítői” irodája miatt. Azt is tudtam, hogy nem maradt más választása, mint hogy válaszol a főügyész hosszadalmas kikérdezésére, melynek során a kormány által készített szalagokat bemutatták.

Azt akartam, hogy tudja, ettől a legkevésbé sem változtam meg. Még mindig ugyanaz a fickó vagyok, aki együtt szolgált vele, amikor mindketten altisztek voltunk a hadseregben.

-Emlékszel, amikor először találkoztunk? -kérdeztem.

-Igen, a Jackson-laktanyában -felelte.

-És emlékszel, mikor volt ez?

-Valamikor a második világháború előtt lehetett.

-Arra is emlékszel, hova mentünk a Jackson-laktanyából?

-Úgy rémlik, Camp Shelbybe, Mississippibe.

-Milyen alakulatnál voltunk? -kérdeztem.

-A Louisianai Nemzetőrség Washington Tüzérségénél -válaszolta.

A hangszínéből meg tudtam állapítani, hogy nincs velem azonos frekvencián. Tovatűnő figyelmeztetés volt ez belülről, hogy régi kapcsolatunk többé nem létezik. De elhessegettem ezt magamtól és folytattam a kérdéseket. Hiszen ez az ember katonakorunkban a legjobb barátom volt.

-Mit mondanál, milyen volt a kapcsolatunk azokban az években? -kérdeztem.

-Mihez képest? -kérdezte Gervais.

-Legutóbb úgy festetted le a kapcsolatunkat, hogy ismerősök vagyunk -mondtam neki. Mondhatnád-e, hogy jó barátok voltunk akkor ott a hadseregben?

-Az én jó barátom Charlie Weiss volt-felelt Gervais.

-Te csak egyik barátom voltál, de szorosabb kapcsolat nem volt köztünk.

 

Ez a válasz hirtelen véget vetett visszafogottságomnak. Nem értettem, hova lett az az ember, akit én annak idején a hadseregben ismertem, de az biztos, hogy ez már egyáltalán nem ugyanaz a személy. Rájöttem, ez az ember olyan rideg, mint szemüvegének acélkerete.

Félretettem hát a múltat és egyenesen a tárgyra tértem. Figyelmét arra az időszakra irányítottam, mielőtt a kormánnyal kezdett együttműködni és azt kérdeztem tőle, igaz-e, hogy azt mondta az IRS-ügynököknek, engem nem érdekel a pénz. Elismerte, hogy igaz. Akkor azt kérdeztem, mondta-e azt is az IRS-ügynököknek, hogy ha hibát követtem el az adóbevallásomnál, az csak figyelmetlenség lehetett és ugyanannyi a valószínűsége, hogy túl sok adót fizetek be, mint hogy kevesebbet. Ő elismerte, hogy tett ilyen kijelentést. Nem volt-e tény az is, hogy arról panaszkodott, egyáltalán semmin sem tud engem rajtakapni?

Megerősítette, hogy ez is igaz.

Erre felvettem az asztalról egy köteg dokumentumot, aztán visszamentem elé.

Megkérdeztem tőle, igaz-e, hogy a kormány állást szerzett neki a kanadai General Motorsnál és hogy hetente mindössze néhányszor kell megmutatnia magát ahhoz, hogy megkapja évi huszonkettőezer dolláros fizetését? Mindkét kérdésre igennel válaszolt.

Most azt kérdeztem, mi a beosztása. Azt felelte, részlegvezető, a legmagasabb beosztás az üzemben. Akkor az iránt érdeklődtem, milyen képesítései vannak erre az állásra? Mikor azt felelte, semmilyen, visszamenteni az asztalomhoz.

Azzal voltam elfoglalva, hogy néhány bizonyíték közt kutattam. Tudtam, mi az, amit keresek, de azt akartam, hogy az a tény, mely szerint Gervais évi huszonkettőezer dollárt kap azért, hogy hetente néhányszor megmutatja a képét munkahelyén, leülepedjen az esküdtek emlékezetében.

Két születési anyakönyvi kivonat másolatait húztam elő, majd visszamentem a tanúk padjához, kezemben a papírokkal, úgy, hogy Gervais lássa ezeket. Most megkérdeztem tőle, mikor csatlakozott a tanúk áttelepítésének programjához, előírta-e számára a kormány, hogy megváltoztassa a nevét.

-Igen -felelte -, Masonra változtatta a nevét és az Igazságügy-minisztérium új születési anyakönyveket adott gyermekeinek, akik az új vezetéknevet vették fel.

Azt kérdeztem, ezek a születési anyakönyvi kivonatok feltüntetik-e az államokat, ahol két gyermeke valójában született, ő pedig azt felelte, a papírokban ez nem szerepel.

Ezután arról érdeklődtem, ez szükségképpen azt jelenti-e, hogy a két születési anyakönyvi kivonat, amiket az Igazságügy-minisztériumtól kapott hamisítvány. Gervais ránézett a kezemben lévő két anyakönyvi kivonatra. Elismerte, hogy azok szükségképpen hamisítványok. Erre átadtam a két hamisított anyakönyvi kivonatot az esküdteknek, hogy lássák, miképpen is fest egy profi hamisítvány. Csendben vártam, míg az Igazságügy-minisztérium művészi munkáját vizsgálgatták. Mikor az esküdtek végeztek, szünetet indítványoztam. Azt akartam, hogy az esküdteknek elég idejük legyen arra, hogy feltegyék maguknak a kérdést vajon az Egyesült Államok Igazságügy-minisztériumának miért áll annyira érdekében valakinek az elítéltetése, hogy még születési anyakönyvi kivonatokat is hamisíttatnak, bebiztosítva ezzel a bírósági ítéletet. Azt akartam, hogy ferde szemmel nézzenek a mindenható törvényhozásra.

 

Mikor Gervais visszatért a tanúk padjára, azt kérdeztem tőle, emlékszik-e bármilyen részletre abból, hogy milyen megállapodást kötött az Igazságügy-minisztériummal. Azt felelte, emlékszik.

Akkor egy levél másolatát mutattam meg neki, amit John Wall, az Igazságügy-minisztérium szervezett bűnözéssel és gengsztercselekményekkel foglalkozó ügyésze írt neki.

Gervais visszaemlékezett arra, mikor ezt a levelet megkapta.

 

Ez azt jelentette, felvehetem a bizonyítékok közé és felolvashatom az esküdtszéknek. Így is tettem. Az utolsó bekezdés azon feltételekre vonatkozott, mely szerint Gervais megtarthatja évi 22000 dolláros állását a kanadai General Motorsnál. így szólt ez a bekezdés:

Az a döntés született továbbá 1971. szeptember 8-án, hogy megélhetését biztosítjuk azzal a feltétellel, hogy nem tér vissza az Egyesült Államokba a Bűnügyi Osztály előzetes engedélye nélkül, valamint hogy az ön részére minden kifizetést megszüntetünk, az Igazságügy-minisztérium pedig elhárít magától minden felelősséget, amennyiben az ország területére történő visszatérés feltételeit megszegi.

A szövetségi kormány tanú áttelepítési programja látszólag olyan intézkedés volt, mely a kormány szervezett bűnözés elleni küzdelmét szolgálta. Egy tanú nevének egváltoztatásával

például az lehetett a cél, hogy megvédjék a tanút a maffiavezérek bosszújától. Ott azonban, ahol egy államügyész volt a vádlott, idáig elmenni abszurdum volt. Világosnak tűnt, hogy a kormány csupán azért vonta be Gervais-t ebbe a programba, hogy én ne tudjam elérni és ne tudjam kikérdezni. Bár egy vádlottnak (vagy ügyvédjének) joga van minden ellene felsorakoztatott lehetséges tanút kikérdezni és meghallgatni, nekem nem volt arra lehetőségem, hogy megkeressem ezt az embert, akinek a nevét Masonre változtatták, és akit egy másik országba küldtek.

Kanadai száműzetésének vége felé Pershing Gervais fellázadt az Igazságügy-minisztérium korlátozásai ellen, és 1972 májusában, Kanadában interjút adott Rosemary James riporternek egy New Orleans-i televízióállomás számára. Az átiratból kaptam egy másolatot és most ott a törvényszék előtt erről kérdeztem Gervais-t.

Megmutattam neki az átiratot, aztán hangosan felolvastam neki, majd megkérdeztem tőle, tudja-e igazolni, hogy ő mondta a következő kijelentéseket:

 

ROSEMARY JAMES: Kényszerítették önt, hogy a kormánynak dolgozzon?

GERVAIS: Még annál is többre, arra kényszerítettek, hogy hazudjak helyettük, ez a helyes kifejezés.

ROSEMARY JAMES: Mire kényszerítették, mit tegyen?

GERVAIS: Nos, ez már kezdettől fogva nyilvánvalóvá vált, sötét egy ügyről van szó, mindig is innen fújt a szél… tudják, mit akarunk, tudják, mit teszünk, látja… A zaklatás kezdetétől egészen addig, míg az Igazságügy-minisztérium megkörnyékezett, persze ha egyáltalán meg lehet engem környékezni, úgy tettek, mintha csak néhány kérdésük lett volna, aztán nyilvánvalóvá vált, hogy valójában egyetlen személy érdekli őket, Jim Garrison, és magukban már tudták, én vagyok az a fickó, aki elkaphatja őt.

ROSEMARY JAMES: Azt akarja ezzel mondani, el is kapta?

GERVAIS: Ó, hogyne, ez nem is kérdéses.

 

Gervais visszaidézte az interjút és elismerte, ezek az ő nyilatkozatai. Íme egy újabb nyilatkozat és itt is azt kértem, erősítse meg:

ROSEMARY JAMES: Szándékosan mellébeszél, ami az érintetteket illeti, szóval azt akarták, nyomozzon a flipper-üzletben szereplő emberek és Jim Garrison után?

GERVAIS: Ők Jim Garrisont akarták.

ROSEMARY JAMES: Hogy érti ezt, hogy Jim Garrisont akarták?

GERVAIS: EI akarták hallgattatni Jim Garrisont Ez volt az elsődleges céljuk, mert ha ez nem így lett volna, én még mindig New Orleansban lennék.

ROSEMARY JAMES: Nos hát azt akarja mondani, hogy részt vett egy koholt vád szándékos megrendezésében?

GERVAIS: Egy teljes egészében és kizárólag politikai koholmányban.

 

Gervais beismerte, ezek az ő válaszai voltak, bár azt állította, „felelőtlen” volt, hogy ilyen interjút adott. Íme, egy újabb nyilatkozatsorozat, melyről megint csak megkérdeztem, emlékszik-e, hogy ezeket mondta a riporternőnek:

 

ROSEMARY JAMES: Tehát határozottan állítja, hogy a kormány vádja Jim Garrison ellen teljes egészében csalás?

GERVAIS: Ez nem is kérdéses. Minden, aminek tisztán a politika az alapja, nem is lehet más, mint csalás.

ROSEMARY JAMES: Hazugság az egész?

GERVAIS: Az egész, úgy ahogy van.

 

Gervais beismerte, hogy ezeket a válaszokat adta az interjú során. Ezen a ponton természetesen a kormány ellenem felhozott vádjai máris a süllyesztőbe kerültek -ahová valók voltak eredetileg is.

De még nem volt vége az ügynek. Most egyszer s mindenkorra rá akartam világítani a kormány részéről csalással megváltoztatott magnófelvételek hitványságára. Lou Merhige segítségével találtam egy szakértőt, dr. Louis Gerstmant, a New York-i egyetemi város professzorát, aki a beszéd és a hallás tudományával foglalkozott.

Mikor dr. Gerstmant a tanúk padjára szólítottam, a szövetségi főügyész hevesen tiltakozott. A bíró ettől függetlenül elfogadta dr. Gerstmant szakértőként.

Dr. Gerstman tanúvallomásának lényege ez volt: megállapította, hogy a kormány elsőrendű bizonyítéka korábbi magnószalagok összevágása volt. Egy példát idézett arra, ahol szavaimat kiragadták az eredeti beszélgetés összefüggéséből. Úgy fogalmazott, hogy „technikai eltérések” fordulnak elő az én hangom és Gervais hangja között és rámutatott az összeegyeztethetetlen zajszintek ismétlődésére, összefoglalva tanúvallomása világosan kimondta, hogy a kormány magnószalagjait kozmetikázták.

 

Ezek után tanúként szólítottam Leon Hubertet egy tulane-i jogi professzort korábbi államügyészt, akinek tanúvallomása lényegében véve azt mondta ki, hogy hivatalom Louisiana állam törvényei szerint minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy vádat emeljen a flippergépekkel manipulálok ellen. Ezzel szemben, hogy rámutassak az állam más közvádlóinak eltérő magatartására, szólítottam a Louisianai Államügyészi Testület elnökét.

Tanúvallomásában elmondta, az ő elve az volt, hogy nem kell zavarni a flippergép-tulajdonosokat. Szólítottam Jefferson Parish államügyészt, aki New Orleans egy másik körzetét képviselte, ő pedig tanúsította, hogy hivatala sohasem emelt vádat flippergép-tulajdonosok ellen, mert túl sok egyéb, sokkal fontosabb esetük volt.

Záró védőbeszédem három órán át tartott. Engem és két vádlott társamat nem találtak bűnösnek.*

 

*Nem ez volt az utolsó eset, hogy a szövetségi kormány megpróbált engem koholt vádak álapján elítélni. Jövedelemadó alóli kibúvással vádoltak, mert nem fizettem adót az után a pénz után, amit a flippergép-tulajdonosoktól kaptam. Ez a második tárgyalás 1974 elején zajlott, miután államügyészi megbízatásom lejárt. Ismét magam vállaltam védelmemet és megint csak nem találtak bűnösnek.

 

Sajnos arra már nem maradt elegendő idő, hogy újraválasztási kampányomat felélesszük, így ellenfelem 2000 szavazattal győzött.

 

Egy szombatra esett utolsó hivatalban töltött napom, ahol tizenkét éven át voltam államügyész. Az épület gyakorlatilag kihalt volt. A padlón gyűrött papírdarabok voltak szétszórva.

Az íróasztalomról pakoltam el, amikor észrevettem, hogy Andrew Sciambra áll előttem. Szemében könnycseppek gyűltek.

-Jim -mondta kérdeznem kell tőled valamit, mielőtt elmegyek. Már évek óta meg akartam kérdezni

Ránéztem.

-Na, ki vele -mondtam neki.

-Azok alatt az évek alatt, mikor a Kennedy-ügyön dolgoztunk…

-Igen?

-Igazán, valóban hitted, hogy legyőzhetjük a szövetségi kormányt?

Vállára tettem kezemet.

-Andrew -feleltem -, soha egy pillanatig sem kételkedtem benne.

 

A titkos támogatók

 

Ha kiküszöbölöd a lehetetlent, az, ami megmarad, még ha nem is bizonyítható, csakis az igazság lehet. Sir Arthur Conan Doyle

 

SOK minden történt Clay és a saját tárgyalásom óta. Az olyan vezető közéleti személyiségek, mint Lyndon Johnson, Earl Warren, Allen Dulles, Charles Cabell és Earle Cabell már mind meghaltak. A New Orleans-i nyomozásomban oly fontos szerepet játszó személyek, mint például Guy Banister, a fanatikus antikommunista és társa, a magándetektív Jack Martin pedig észrevétlenül tűntek el sírjaikban.

Mások tagadhatatlanul titokzatos körülmények között haltak meg. Lee Oswald dallasi barátját és „pótmamáját”, George de Mohrenschildtet órákkal az után találták meg agyonlőve, hogy a politikai gyilkosságokkal foglalkozó Házbizottság egyik nyomozója interjút beszélt meg vele. Mellette egy pisztolyt találtak. A halottkém öngyilkosságot állapított meg.

Mint azt a 11. fejezet leírja, David Ferrie-t holtan találták New Orleans-i lakásában, mellette két, öngyilkosságra utaló, aláírás nélküli búcsúlevéllel. A halottkém természetes halált állapított meg.

 

Roger Craig seriff helyettes elhagyta Dallast és New Orleansba költözött az után, hogy gyilkosságot kíséreltek meg ellene. De aztán honvágy támadt benne Dallas után, így visszaköltözött. Felrobbantották a kocsiját, miközben ő is bent ült, mégis túlélte. Ezután lakásában találták meg agyonlőve. A halottkém öngyilkosságot állapított meg.

Jack Ruby, akit Dallasban megfázással kezeltek, kórházba került, mikor állapota rosszabbra fordult. Röviddel ez után jelentették be, hogy rákos, majd nem sokkal később közölték, hogy betegsége végzett vele.

Lee Harvey Oswaldot, mint tudjuk, Ruby lőtte le a televíziónézők milliói előtt és a dallasi rendőrök sorfalától körülvéve. Bár a halál pontos oka nem titok, Ruby állítása arra vonatkozóan, hogy mért ölte meg Oswaldot -miszerint Mrs. Kennedyt akarta megkímélni attól a tehertől, hogy részt kelljen vennie Oswald tárgyalásán örökre kérdőjel marad, különösen annak tükrében, hogy Rubyt szoros szálak fűzték egyrészt a szervezett bűnözéshez, másrészt pedig az FBI-hoz és a CIA-hez.

Clay Shaw 1974. augusztus 14-én halt meg ugyancsak fura körülmények között. Egy nap Shaw egyik szomszédja azt látta, hogy néhány férfi egy testet cipel hordágyon Shaw garázsának bejárati ajtajánál. Lepedő fedte az egész testet, beleértve a fejet is. Minthogy a szomszéd ezt különösnek találta, felhívta a halottkém hivatalát, onnan pedig azonnal embereket küldtek Shaw lakására vizsgálat céljából. Mire odaérkeztek, a lakás üres volt. Egynapi kutatás és kérdezősködés után az Orleans városi halottkém nyomozói megtudták, hogy Shaw-t épp akkor temették el Kentwoodban, Tangipahoa községben, ahol született.

A halotti bizonyítványt dr. Hugh Betson írta alá, ebben pedig az állt, hogy Shaw tüdőrákban halt meg. A New Orleans-i halottkém, dr. Frank Minyard, minthogy gyanúsnak találta a körülményeket és a nagy sietséggel elvégzett temetést, úgy döntött, megszerzi a törvényszéki engedélyt Shaw testének exhumálására Kentwoodban, hogy meggyőződhessen róla, Shaw nem valami aljas merénylet következtében halt meg. Mielőtt azonban az engedélyt megszerezhette volna, a médiához eljutott a híre, mit forgat a fejében. Az újságok azonnal éles hangú cikkeket tettek közzé, melyben tiltakoztak Shaw földi maradványainak szívtelen meggyalázása ellen, kihangsúlyozva Shaw jogát ahhoz, hogy békében nyugodhasson, majd céloztak arra, hogy ez kísérlet a Shaw elleni múltbéli vádjaim feltámasztására, melyek szerint részt vett Kennedy elnök meggyilkolásában. A halottkém visszalépett, nem történt exhumálás, Shaw teste békében nyugodhatott.

Fogalmam sincs, mi történt néhány prominens személlyel ebben az ügyben: Kerry Thornleyvel, Oswald tengerészkori ismerősével, aki hasonlított rá; James Hosty egykori FBI-ügynökkel; Oswald barátnőjével, Ruth Paine-nel; valamint tanúnkkal, Vernon Bundyval.

Néhányan továbbra is élték világukat. 1966-ban a Cég igazgatójává léptették elő Richard MsGarrah Helmst, aki az elnök meggyilkolása idején a CIA elnökhelyettes se volt. 1973-ban visszavonult a Cégtől és iráni nagykövet volt 1977-ig, utána pedig mint magánzó, tanácsadóként működött üzleti ügyekben. Johnny Carson egy késő esti tévéműsor sztárja lett.

Az NBC, CBS, Newsweek, Time, Life és a New York Times éppúgy működött tovább, mint azelőtt.

Akárcsak néhány más fontos tanú. Perry Russónak például saját ingatlanbérleti vállalata van New Orleans-ban, emellett pedig még taxit vezet. Julia Ann Mercer egy sikeres üzletemberhez ment feleségül, háziasszony a Közép-Nyugaton. Pershing Gervais pedig óvadék-ügyekkel foglalkozik Baton Rouge-ban.

 

A New Orleans-i Államügyészi Hivatal különleges csoportjának tagjai, akik a J. F. K.-nyomozást lefolytatták, egyetlen kivétellel még mindig a törvényt szolgálják ilyen vagy olyan módon. Andrew Sciambra most a New Orleans-i Büntető Törvényszék egyik bírája. Lou Ivon az állami törvényhozás tagja. A1 Oser a Büntető Törvényszék egyik bírója lett, míg vissza nem vonult, most pedig egy New Orleans-i ügyvédi magániroda társvezetője. Jim Alcock szintén bíró lett New Orleans-ban a Büntető Törvényszéken, most pedig Louisianában, Houmában ügyvédkedik. Charles Ward a Louisianai Negyedik Körzet Fellebbviteli Bíróságának egyik bírája. D’Alton Williams New Orleansban ingatlanügyi jogász. Numa Bertel pedig a Büntető Törvényszéknél a Szegényvédelmi Szolgálat főnöke.

Frank Klein visszatért hivatalunkba, később aztán elköltözött, és New Orleans déli részén, Placquemine-ben lett első államügyész-helyettes, szomorúan kell azonban közölnöm, hogy 1986-ban rákban halt meg.

Ami engem illet, miután államügyészként negyedszeri újraválasztási kampányomon vereséget szenvedtem, és azt követően, hogy felmentettek a kormány ellenem felhozott koholt adócsalási vádjai alól, négy évet töltöttem az ügyvédi magánpraxisban, írtam egy regényt, majd megválasztottak jelenlegi hivatalomba, a Louisianai Negyedik Körzeti Fellebbviteli Bizottság egyik bírájaként.

Kennedy elnök meggyilkolása és annak körülményei iránti érdeklődésem azonban egyáltalán nem szűnt meg. A gyilkossággal foglalkozó szakértők továbbra is új információkat tárnak elő -amit az Egyesült Államok kormánya továbbra sem néz jó szemmel. Számomra a legfontosabb tényfeltárások között szerepelt az a megkésett felfedezés, hogy Kennedy elnök

testének boncolásánál még egy golyót találtak, hogy Kennedy elnök agya eltűnt és természetesen Victor Marchetti és Richard Helms részéről az a megerősítés, hogy Clay Shaw a CIA egyik ügynöke volt (lásd 18. fejezet).

1978-ban és 1979-ben a politikai gyilkosságokkal foglalkozó Házbizottság lefolytatta kihallgatásait, és bár nyilvánvalóan az volt a célja, hogy megpróbáljon új életet lehelni a Warren-bizottság végnapjait élő jelentésébe, vonakodva jutott arra a következtetésre, hogy Kennedyt valószínűleg egy összeesküvés következtében gyilkolták meg”.*

 

*A Házbizottságnak nem maradt más alternatívája, miután akusztikai szakértői felfedezték, hogy az elnök mögül leadott lövésen kívül az előtte elhelyezkedő füves dombocskáról is adtak le puskalövést. Mindazonáltal a bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az elölről leadott lövés teljesen célt tévesztett, így továbbra is Lee Oswald maradt Kennedy elnök gyilkosa. Így gyakorlatilag kerülő úton mondták ki, hogy a Warren-bizottságnak ténylegesen majdnem igaza volt, kivéve azt a részletet, hogy az elnökkel szemben volt még egy fegyveres. A bizottság ezt azzal egészítette ki, hogy elméletileg lehetséges, hogy a füves dombon még egy fegyveres volt, Lee Oswald pedig tőle függetlenül cselekedett, ez esetben, viszont nem lehetett összeesküvésről beszélni.

 

Mielőtt a bizottság feloszlott, arra szólította fel az Igazságügy-minisztériumot, hogy fontolja meg a nyomozás újraindítását, és átadtak egy titkos jelentést, mely részletesen feltárja munkájuk eredményének legfrissebb szálait. Az indítvány eredménye közel egy évtizedes hallgatás volt.*

 

* Az újságok 1988 szeptemberében közölték, hogy hat hónappal korábban az Igazságügy-minisztérium arról tájékoztatta a Ház jogi bizottságának elnökét, hogy „nem találtak meggyőző bizonyítékot”, ami összeesküvésre utalna.

 

Az új információk és új betekintések ismeretében ma már lehetséges, hogy egy információkon alapuló történeti feltevést állítsunk fel arról, mi is történt Kennedy elnökkel, és miért. Úgy hiszem, ami 1963. november 22-én Dallasban a Dealey Plazán történt, államcsíny volt Azt hiszem, hogy ezt az Egyesült Államok hírszerzésének fanatikus antikommunistái már jó előre kitervelték, a CIA titkos akciókat szervező apparátusa és más kormányon kívüli kollaboránsok végrehajtották, nagy valószínűséggel hivatalos jóváhagyás nélkül, és az egészet fedezték hasonló szemléletű egyének az FBI-nál, a Titkosszolgálatnál, a dallasi rendőrségnél és a katonaságnál; az államcsíny célja pedig az volt, hogy megakadályozzák Kennedyt a Szovjetunióval és Kubával való enyhülés keresésében és a hidegháború befejezésében.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődhetett az államcsíny kitervelése és előkészületei. Bizonyos értelemben kezdődhetett már Í960 végén is, amikor a CIA elemzést készített az elnökválasztásról. Ez a pszichológiai tanulmány bizonyára nem vette számításba az elnök meggyilkolását, célja azonban az volt, hogy a CIA-t vagy annak bizonyos köreit segítse azon cél megvalósításában, hogy a külpolitikát manipulálják. Valószínűleg mindaddig, míg Kennedy elnök nem tett lépéseket az enyhülés irányába és a politika irányításának hagyományos eszközei csődöt nem mondtak, a gyilkosság lehetősége fel sem merült a CIA hidegháborús köreinek gondolatában.

És nem világos az sem, ki szervezte az összeesküvést. Guy Banister azonban már minden bizonnyal idejekorán részt vett az elnök esetleges meggyilkolásával kapcsolatos tevékenységekben. Szervezetének, a „Demokratikus Kuba Barátainak” képviselői az elsők között voltak, akik Lee Oswaldot „megszemélyesítették”, amikor 1961 januárjában, New Orleansban Bolton Ford autókereskedőtől tíz teherautót próbáltak vásárolni a disznó-öbölbeli invázióhoz (lásd 4. fejezet). 1963 nyarára Banister már mélyen benne volt a Castro-ellenes akciókban, kezdve a gerillakiképzéstől Lake Pontchartrain északi részén a muníciógyűjtésig a Kuba-ellenes rajtaütéshez. Hogy Banister ez idő tájt a CIA-nál dolgozott, már nem is képezi vita tárgyát.

Azon az 1963-as nyáron Banister újabb feladata az volt, hogy úgy tüntesse fel Lee Oswaldot, mint elkötelezett kommunistát. Banister az utcákra küldte Oswaldot, hogy röplapokat osztogasson a „Fair Play Kubáért” mozgalom nevében. A Newman épület harmadik emeletén biztosított egy szobát Oswaldnak, aztán időről időre saját hivatalában találkozott vele. Oswald „bemártása” Banister irányítása alatt pontosan a tervek szerint történt. Az elnök meggyilkolását követően azonnal kommunistának bélyegezték, elsőrendű bizonyítékként hozva fel a New Orleans-i röplaposztogató akcióját.

A gyilkosság támogatói úgyszintén gondoskodtak számos helyszínről, ahol Lee Oswaldot személyesítették meg abban a reményben, hogy olyan nyomot hagynak, mely terhelő bizonyíték lesz reá nézve (lásd 5. fejezet). Ezek közül a megszemélyesítési akciók közül a legjelentősebb 1963 októberében történt, amikor Oswald állítólag kapcsolatba lépett a szovjet követséggel és a kubai konzulátussal, látszólag azért, hogy megszervezze utazását a Szovjetunióba. Ami miatt ez a konkrét megszemélyesítési eset kilóg a többi közül, az az, hogy ehhez az összes „dokumentációt” a CIA biztosította. Ez a bizonyíték -amelyben szerepeltek CIA-feljegyzések, fényképek egy férfiról, aki szemmel láthatólag nem Oswald, volt magnófelvételek telefonhívásokról a szovjet követségre, ahol a hang nem Oswaldé volt -átlátszóan gyatra volt. Számomra ez azt jelentette, hogy míg egyesek a CIA-nál részt vettek Oswald megszemélyesítési trükkjeiben és ezzel megtették a szükséges előkészületeket arra,

hogy bűnbakot állítsanak a gyilkossághoz, a Cégnél másokat nem tájékoztattak az összeesküvésről, bár az is lehet, hogy ezek tényleg megpróbálták feltárni az igazságot.

A jelek szerint Oswaldot a CIA már jóval a gyilkosság előtt nagymértékben manipulálta, ő pedig bizonyára meg volt győződve arról, hogy a kormánynak dolgozik. Oswald az FBI bizalmas informátora is volt és ezen a munkán keresztül még inkább irányítani lehetett, neki pedig oka volt azt hinni, hogy tényleg beépült az összeesküvésbe, melyet Kennedy elnök meggyilkolására szőttek. Az FBI-jal való kapcsolata azonban felvet egy kérdést. Vajon az FBI és a Titkosszolgálat milyen mértékben működött együtt az elnök meggyilkolásának kitervelésében? Nekem úgy tűnik, hogy egyik szervezet sem tett semmilyen észrevehető aktív lépést a gyilkosság előtt -bár szembetűnően határozott passzivitás mutatkozott, amikor épp cselekvésre lett volna szükség.

És ez máris felveti egy sikeres államcsíny második fontos elemét: a Praetoriánus Testőrség együttműködését. Egy államcsínynél nincs szükség nagyszámú kormányhivatalnokokra, sem a széles néptömegek támogatására. Nagyon valószínű, hogy az államcsíny szervezői a népesség kis hányadának nézeteit képviselik, azonban ha maguk mellett tudhatják a Praetoriánus Testőrség kulcsfiguráit, akkor a többség nézete már nem számít semmit.

Az Egyesült Államokban a Praetoriánus Testőrség modern megfelelője a hírszerzés titkos rendőrsége, kezdve az aprócska, és az elnök közvetlen közelében lévő Titkosszolgálattal, aztán ez kiterebélyesedik az FBI-on, a különféle szövetségi hivatalok hírszerző osztályain, a katonai hírszerzésen át egészen a CIA-ig. A modem idők Praetoriánus Testőrségének kulcsfigurái nélkül az Egyesült Államokban lehetetlen lenne egy államcsíny. Velük együtt viszont megállíthatatlan.

A telexen leadott figyelmeztetést, mely szerint az elnök ellen november 22-én vagy 23-án Dallasban gyilkosságot kísérelnek meg, nyilvánvalóan elküldték minden szolgálatban lévő FBI-szuperügynöknek szerte az országban, csakhogy éppen tudomást sem vettek róla (lásd. 17. fejezet). Az elnök limuzinján az elhúzható védőtetőt a Titkosszolgálat nyitva hagyta. Az elnöki díszkíséret útvonalán az épületek ablakait és tetőit nem biztosították (lásd 2. fejezet). A felvonulás útvonalát pedig az utolsó pillanatban megváltoztatták, így az autókíséretnek éles kanyart kellett vennie, melynek következtében kevesebb, mint óránként húsz kilométeres sebességre lassult le (lásd 6. fejezet). Mindez együttesen azt eredményezte, hogy a modern idők Praetoriánus Testőrsége eltávolított mindent, ami az elnök védelmét szolgálta, teljesen védtelen maradt a szemben lévő füves dombocskáról és mögötte lévő épületekből legalább két helyről érkező puskatűzzel szemben.

Hogy pontosan hány lövést adtak le és pontosan honnan, valamint kik adták le a lövéseket, mind megválaszolatlan kérdések maradnak. Amiben viszont teljesen biztos vagyok, hogy Lee Harvey Oswald 1963. november 22-én nem lőtt senkire sem. A negatív nitrát teszt, a rendkívül gyenge lövészteljesítmény a haditengerészetnél, az agresszivitástól távol álló személyisége, a Mannlicher-Carcano puska gyenge minősége, amit állítólag postai utánvéttel vásárolt és használt, és bármiféle arra utaló bizonyíték hiánya, hogy részt vett volna a Tippit-gyilkosságban, mindez megerősítette, hogy senkit sem ölt meg. Egyszerűen nem volt más, mint ahogy azt ő is mondta, egy „balek”.

Az elnök teste még ki sem hűlt, s a bizonyítékok jól megszervezett eltüntetése már megkezdődött Azzal, hogy testét egy mentőautóban a texasi Parkland Kórház hivatalos személyeinek élénk tiltakozása ellenére máshová vitték, a Légierő 1. gépéhez, lehetővé tették, hogy a testet gyorsan elvigyék, még azelőtt mielőtt az előírás szerinti helyi boncolás feltárná, hogy az elnököt elölről is és hátulról is meglőtték. Lyndon Johnson azonnal letette az elnöki esküt, hogy megakadályozza az országos rendkívüli állapot riasztó lehetőségét. Aztán a gép elhúzott a Love Fieldről a Maryland állambeli Bethesdá-ba, az Egyesült Államok

Tengerészeti Kórházába, ahol már előkészítették a boncolást. Ott aztán hirtelen félresöpörték a hippokratészi esküt és mindenféle komoly igazságkeresést az első számú szabály értelmében -a parancsnak vakon engedelmeskedni kell (lásd 18. fejezet).

Miután a Légierő 1. gépe elrepült és Kennedy teste már ott volt a fedélzeten, végre hivatalosan is be lehetett jelenteni, hogy az elnököt csak hátulról lőtték meg. Bejelentették, hogy egy magányos gyilkos, egy rossz útra tért fiatal marxista minden indíték és társak nélkül egyedül követte el tettét és a dallasi rendőrség már le is tartóztatta. A rendkívüli állapottól már nem kellett félni. Az Egyesült Államok kormánya jó kezekben volt.

Közben javában folyt a bizonyítékok elkendőzése. A Titkosszolgálat elküldte John Connally ruháit minden azon lévő bizonyítékokkal együtt kitisztíttatni, aztán lesúrolták az elnöki limuzint, elmosva a vér, csont és golyók igen fontos nyomait (lásd 17. fejezet). Később az ügynökök Guy Banister vezetésével „átkutatták” Lee Oswald irodáját, és semmi olyasmit nem találtak, ami csak távolról is gyanús lett volna (lásd 3. fejezet).

Az FBI elhallgatta azt a tényt, hogy öt nappal a gyilkosság előtt tájékoztatták őket az elnök elleni összeesküvésről, és kezdtek tanúkat megfélemlíteni, mint Fenela Farringtont (lásd 5. fejezet), másokat pedig megpróbáltak elhallgattatni, mint például Richard Randolph Carrt (lásd 18. fejezet). Odáig mentek, hogy megváltoztatták Julia Ann Mercer vallomásait, aki azonosította Jack Rubyt, kijelentve, hogy ez volt az az ember, aki egy fegyveres férfit tett ki a füves dombon egy órával a gyilkosság előtt (lásd 17. fejezet).

A dallasi gyilkossági csoportnak sikerült elveszítenie a két puskát, amit a Texasi Tankönyvraktár épületében találtak, ezek közül az egyik egy rendkívül pontos 7.65-ös Mauser volt (lásd 7. fejezet); nem vesztegették azzal az időt, hogy kivizsgálják Roger Craig seriff helyettes jelentését, miszerint Nash Rambler furgont látott, amint elindult a tankönyvraktár épületétől, és négy embert szállított, köztük Oswaldot. Még azt is tagadták, hogy erről a jelentésről hallottak volna (lásd 16. fejezet). Tíz hónapon át eltitkolták Oswald negatív nitrát tesztjét (lásd 6. fejezet). A Tippit-gyilkosságnál eltitkolták, megváltoztatták és új lényegbevágó ballisztikai bizonyítékot kreáltak (lásd 15. fejezet); és ami a legfontosabb, hagyták, hogy Jack Ruby megölje Oswaldot a rendőrkapitányság alagsorában, miközben rendőrök tucatjai vették körül. Elhallgattatta az egyetlen embert, aki talán azonosíthatta volna a gyilkosság kitervelőit. Ezzel tetőzték be a bizonyítékok eltüntetését.

A kormány részéről a bizonyítékok elrejtését és a gyilkosság ratifikálását segítette a főbb médiumtól származó hamis információk áradata. A porhintés és a félretájékoztatás egy sikeres államcsíny utolsó szükséges eleme, és történetesen ez is a CIA specialitásainak egyike. A Cégnek titokban éveken át szerepelnek a fizetési listáján újságírók, akik látszólag a jelentősebb médiának dolgoznak, valójában azonban félretájékoztató propagandát terjesztenek az amerikai népnek.

Az amerikai népet 25 éve bombázzák olyan propagandával, mellyel makacsul odaállítanak különféle jelentéktelen „álszponzorokat”, mint a Kennedy-gyilkosság állítólagos felbujtóit és támogatóit. (Az „álszponzor” a hírszerzés elkendőzött akcióinál használt kifejezés, mely olyan személyre vagy szervezetre vonatkozik, amelyre a nyilvánosság előtt ráfogják az akciót és így terelik el a figyelmet a tényleges elkövetőről, a hírszerzésről.) Teljes agymosást hajtanák végre az amerikaiakon az ilyenfajta félretájékoztatással, amiért ők saját adójukkal fizetnek.

Az igazi „álszponzor” maga a bűnbak, Lee Harvey Oswald volt. Miután a hírszerzés ezt a szerepet szánta neki, így ezt hivatalosan jóváhagyta a Warren-bizottság és mások is az Egyesült Államok kormányának legmagasabb szintjén. Az idők során azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a magányos gyilkosról szóló tündérmese összeomlott, és támogatói közül a legtöbb egyszerűen hallgatásba burkolózott.

Következésképp meglepetten láttam legutóbb, hogy a Time, mely hosszú időn át megrögzötten támogatta a magányos gyilkos elméletét, továbbra is kitart az eredeti „álszponzor” Lee Oswald mellett 1988. augusztus 1-jei könyvszemléjében Don DeLillo regényéről, a Librá-ról (a Mérleg csillagjegye), mely fikció ugyan, mégis érdekesen és provokatíve közelíti meg Kennedy meggyilkolását és az állítólagos gyilkost is, a Time tévesnek ítéli a könyv megállapítását mely szerint a „Kennedy elnök meggyilkolására szőtt összeesküvés kiterjedtebb és jóval sötétebb, mint azt korábban gondoltuk volna”. Van egy egyszerűbb lehetőség is, szögezi le a magazin ellentmondást nem tűrően: „Egy frusztrált, dühös férfi kinéz az ablakon, meglátja, hogy az elnök arra megy el autóban és lelövi”.

Az egyik legfondorlatosabb mesterkedés az volt mikor Fidel Castrót tették meg „álszponzornak”. Az évek során gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik lelkesen egyetértettek velem abban, hogy Oswald nem ölhette meg Kennedyt minden segítség nélkül. Azt azonban rögtön hozzátették, úgy gondolják, hogy Fidel Castro tervelte ki a gyilkosságot. Azzal válaszolok erre, hogy megvizsgálom ennek az állításnak a logikáját.

 

Szeretnék először is rámutatni, hogy abban a kritikus időszakban, mikor 1961-ben a CIA megpróbált behatolni Kubába, a Cég akciófőnöke arra kérte az elnököt, adjon számukra szuperszonikus harci gépeket valamelyik közeli anyahajóról. Kennedy ezt elutasította, az invázió pedig katasztrofális véget ért.

Következőként azt mondanám el, hogy az 1962. évi kubai rakétaválság alatt Kennedy megtagadta, hogy bombáztassa Kubát, vagy behatoljon területére, pedig ezt számos katonai és hírszerző tanácsadója sürgette. Végül pedig emlékeztetném az olvasót arra, hogy az egyik tényező, mely segített megoldani a rakétaválságot, az volt, hogy Kennedy személyesen biztosította a Szovjetuniót, hogy az Egyesült Államok nem tesz további kísérletet arra, hogy behatoljon Kubába. Ez a döntés mélyen felkavarta a CIA operatív köreit, akik Castro-ellenes kubaiakat képeztek ki a floridai és louisianai gerillatáborokban, kifejezetten erre a célra. Ez volt az a pont, ahol rendszerint elég volt egyetlen kérdést feltennem, „Valóban azt hiszi, Fidel Castro örömmel látta volna, ha Kennedyt eltávolítják az elnöki posztról és jobban örült volna, ha Lyndon Johnson van hatalmon?

Szerencsére, talán épp az elgondolás őrültsége miatt, elvetették annak lehetőségét, hogy Castro lenne az „álszponzor”.

Az elsődleges és legtovább kitartó elmélet természetesen az volt, hogy a szervezett bűnözés, a maffia, az alvilág az „álszponzor”. Mint minden erős hiedelem esetében, itt is volt némi igazság. A CIA éveken át dolgozott a maffiával és bizonyára van arra bizonyíték, hogy az alvilág több alakja gyűlölte Kennedy elnököt -és öccsét, Robert Kennedy igazságügy-minisztert. És a maffiával kapcsolatban álló egyének jól beleillettek a képbe.

 

A szervezett bűnözés bizonyos körei számára a Castro előtti Kuba gazdag aranybánya volt a játékbarlangjaival, melyek tárva-nyitva álltak a turisták előtt. Később a CIA a Castro ellen folytatott magánháborúja során kapcsolatot létesített egyesekkel ezek közül az alvilági alakok közül -legjelentősebb közülük Santos Trafficante és John Rosselli -hogy segítsenek véghezvinni Castro meggyilkolását. Más, alvilág felé kacsingató alakok, mint Jack Ruby, nagy hozzáértéssel gyűjtötték össze a fegyvereket és a muníciót a Castro-ellenes kalandokhoz. Aligha volt hát meglepő, hogy Kennedy meggyilkolása után a Cég továbbra is felhasználta segítőkész új barátját, az alvilágot, hogy „álszponzorként” állítsa oda. Cserébe a Cég új és nagyszerű keresztapja lett ezeknek az alvilági alakoknak.

A CIA nemcsak gyilkosságra és fegyverforgatásra használta fel új barátait, hanem egyéb célokra is. Képzeljék csak el például, mikor a CIA-től származó egyik jelentést olvastam. Ebben azt közölték, hogy Jim Garrison, aki még mindig New Orleans államügyésze, titkos találkozón vett részt egy Las Vegas-i hotelben John Rossellivel”. Ez természetesen szemenszedett hazugság volt, de nem kis megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a fő titkos fegyvert, a félretájékoztató gépezetet vetik be ellenem, hogy összekapcsoljanak az alvilággal.

Ennél a csekélyke kis rágalmazásnál jóval jelentősebb sikert ért el a Cég abban, hogy igen sok reálisan gondolkodó amerikaival hitette el, miszerint valamiképpen magának a szervezett bűnözésnek a bonyolult mesterkedése eredményezte Kennedy elnök félreállítását. Úgy gondolom, kissé régimódi okoskodással vizsgáljuk ezt az állítást.

Emlékeztetnem kell arra, hogy az elnöki díszkíséret eredetileg tervezett útvonala nem a Texasi Tankönyvraktár épülete előtt haladt el, ahol Oswald október óta dolgozott, mikor Ruth

Paine ott készített vele munkahelyi interjút (lásd 5. fejezet).

Az igazság az, hogy a Dallas Morning News még a gyilkosság reggelén is úgy ábrázolta a gépkocsikíséret útvonalát, hogy az tovább halad a Fő utcán a Dealey Plaza központja felé (lásd 7. fejezet). Tényleg elhinné bárki is, hogy az alvilág a gyilkosság reggelén megváltoztathatta az útvonalat?

Ha egyszerűen csak annyit be lehetne bizonyítani, hogyan is változtatta meg az elnöki díszkíséret útvonalát a gyilkosság reggelén -csak ezt az apró kis részletet -készséggel elfogadnám legalább a lehetőségét annak, hogy az alvilág ölte meg Kennedy elnököt. E nélkül a magyarázat nélkül azonban azokra az emberekre kell gyanakodnom, akik azt mondják, úgy hiszik, hogy a maffia hajtotta végre a gyilkosságot.

Nekem úgy tűnik, hogy valaki, aki jelentős hatalommal és befolyással rendelkezik, azt akarta, hogy Lee Oswald közel legyen az elnöki autókísérethez. Bárki volt is, aki így döntött azt mondta: „Ha nem vihetjük oda Lee Oswaldot az elnöki díszkíséret útjába, akkor majd a díszkíséretet visszük Oswaldhoz.” És ugyan ki hajthatta végre nagyobb valószínűséggel ezt a változtatást -azok az alvilági alakok, akik Anthony (Kövér Tóni) Salemó-nak dolgoztak, vagy a hírszerzés titkos akcióit szervező körök?

Hogy Lee Oswald valahol az elnöki díszkíséret útvonalának közelében legyen, csak annak állhatott érdekében, aki kommunistának és Fidel Castro támogatójának tüntette őt fel.

Vajon a szervezett bűnözés lett volna, aki Oswaldról ilyen képet festett vagy Guy Banister, az ONI, az FBI és a CIA veteránja? Vajon Oswald a maffia valamelyik éttermében dolgozott vagy Guy Banister megbízásából David Ferrie-vel és a Castro-ellenes kubai gerillák kisebb hadseregével?

 

Vajon a szervezett bűnözés meg tudta volna rendezni, hogy a Dallas Morning News első oldalán a megváltoztatott útvonal, melyet a Warren-bizottságnak bizonyítékként adtak át, már nem is mutatta az autókíséret eredeti útvonalát? (Lásd 7. fejezet.) Talán az alvilág megszerezhette volna Connally kormányzó ruháit, hogy elküldjék kitisztíttatni, miután az elnök limuzinja a Parkland Kórházba érkezett, így tüntetve el minden áruló bizonyítékot?

Eltüntethette volna a maffia ilyen gyorsan Kennedy testét a texasi hatóságok elől, akik Texas állam törvényei szerint ott akarták tartam, hogy ott végezzék el a boncolást? Feljuttathatták volna a Légierő I. gépének fedélzetére? Megbízhatta-e volna a maffia Kennedy elnök boncolásának levezetésével a hadsereg egyik tábornokát, aki nem is volt orvos? A boncolás során vajon a maffia utasíthatta-e volna a kórboncnokokat, hogy ne vizsgálják meg a nyak sebét, nehogy megtalálják az elölről érkező golyót a gerincbe fúródva? És ezek után utasíthatta volna Humes parancsnokot, a fő kórboncnokot, hogy égesse el eredeti boncolási jegyzőkönyvét? Megrendezhette volna a maffia, hogy Kennedy elnök agya eltűnjön az Archívumból?

 

Így hát alapos vizsgálatok után a gyilkosságnak egyetlen valószínű „szponzora” marad, amelynek mind az indítéka, mind a képessége megvolt az elnök meggyilkolására; ez pedig nem más, mint a CIA titkos akciókat szervező köre.

 

A CIA titkos operatív csoportja, mely amilyen láthatatlan, olyan veszélyes is, messze a hírszerzés legnagyobb hatalmú elemévé vált. A hírszerzési tevékenységtől, információk gyűjtésétől eltérően a titkos fedő-akciók magukban foglalják propagandák kidolgozását és terjesztését; titkos hadseregek felállítását, államcsínyek megrendezését és még gyilkosságokat is -bárhol és mindenhol, Cégen belül és külföldön, de mindig titokban és mindenki elől rejtve. Az ilyen titkos és rejtett műveletek a CIA össztevékenységének kétharmadát teszik ki. És ezért a titkos műveletek vezérkara, amint azt a CIA egy korábbi hivatalnoka, Philip Agee egyszer kijelentette, „egy politikai titkosrendőrség…korunk Gestapója és SS-e”.

Az „álszponzorok”-tól eltérően a CIA-nak valóban megvolt minden lehetősége arra, hogy végrehajtsa az elnökgyilkosságot. 1975-ben egy szenátusi bizottság Frank Church vezetésével megállapította, hogy a Cég számos politikai gyilkossági akciót tervelt ki, melyek során a méregtől a géppuskáig és néha még a bérgyilkosokig is mindent felhasznált. A bizottságnak nem volt arra felhatalmazása, hogy a belföldi gyilkosságok után kutasson, azt azonban megállapította, hogy a Cég többször is összeesküvést szőtt olyan külföldi vezetők eltávolítására, akiknek politikája nem felelt meg számukra.

Kennedy elnök azzal a jelszóval folytatta választási kampányát és került az elnöki székbe, hogy adminisztrációja azt a politikát fogja folytatni, hogy nem köt kompromisszumot a Szovjetunióval. Azonban fokozatosan világossá vált, hogy az elnök filozófiája nem igazán támaszkodik a hosszú évek óta megalapozott kemény vonalra. Kezdve azzal, hogy megtagadta Cabell tábornoktól a kért szuperszonikus harci gépeket a Cég disznó-öbölbeli inváziójának támogatására, folytatva azzal, hogy a rakétaválság idején elutasította a Kuba bombázására és a behatolásra tett javaslatot hogy katonai tanácsadóinak kezdeti tiltakozása

ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyesült Államok írja alá az atomsorompó-egyezményt Moszkvában, hogy 1963-ban döntést hozott a Vietnamból történő kivonulásról és fontolóra vette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását Kubával, mind arra mutatott hogy Kennedy elnök másmilyen dobpergésre menetel.

 

A kemény vonal, az amerikai hatalmi struktúra háborús körei számára, akikért a CIA operatív vezérkarát létrehozták, és akikért ez működött, ez nem kevesebbet jelentett, mint „kiárusítást a kommunistáknak”.

Visszatekintve a gyilkosság oka aligha titok. Abból, hogy közvetlen 1963. november 22. után milyen irányvonalat vett az Egyesült Államok külpolitikája, a napnál is világosabb, hogy mért akarták a CIA titkos akciókat irányító körei eltávolítani John Kennedyt az Ovális Hivatalból és helyére ültetni Lyndon Johnsont.

Az új elnök, akit puskaropogással választottak meg, a hidegháború egyik leglelkesebb híve volt -bár alelnökként szükségszerűen csöndesebben. Lyndon Johnsont úgy jellemezte Fred Cook író, mint olyan embert, aki „nem sokat tud a külpolitikáról”, olyan valakit, aki „hajlamos arra, hogy katonai síkon gondolkodjon”.

Johnsont eredetileg a harsogó antikommunista keresztes lovagok pajzsán emelték hatalomra, nem volt hát meglepetés, hogy Kennedy elnök halálát és Johnson elnökké történt felesküvését követően drámai változások mentek végbe Amerika kül-és katonapolitikájában.

Azonnal visszavonták Kennedy elnök azon rendeletét, hogy decemberre az első 1000 amerikai katona térjen haza Vietnamból.

Ami még jelentősebb következményekkel járt, a gyilkosságot követő vasárnap délután Johnson találkozott Henry Cabot Lodge-dzsal, az Egyesült Államok dél-vietnami nagykövetével a Fehér Házban. Tájékoztatta Lodge-ot, nem kívánja elveszíteni Vietnamot és nem akarja azt látni, hogy Délkelet-Ázsia Kína útjára lépjen. Aztán kijelentette, „Saigon számíthat ránk”.

 

1964 augusztusában került sor a Tonkin-öbölbeli incidensre, legalábbis így mondták az amerikai népnek. Az egész ügy magán hordozta a hírszerzés pézsmaillatát. -Nemzetközi vizeken rutinszerű őrjárat közben -közölték Washingtonból -, az Egyesült Államok Maddox nevű torpedórombolóját minden ok nélkül megtámadták. -A jelek szerint egy láthatatlan ellenséges hajó egy láthatatlan torpedót lőtt ki, mely szerencsére nem találta el az észak-vietnami partok közelében cirkáló Maddoxot. Röviddel ezután hasonló incidens történt, megint az Egyesült Államok hadiflottájának egyik hajójával. Az ellenség alattomos módon újfent nem hagyott bizonyítékot a támadásra.

Johnson ezt harsogva nyilvánította „nyílt agressziónak”. Az országos televízió hálózatban tájékoztatta az amerikai népet, hogy „a Tonkin-öbölben az Egyesült Államok hajói ellen intézett kiújult ellenséges támadások a mai napon arra kényszerítettek, hogy elrendeljem, az

Amerikai Egyesült Államok katonai erői tegyék meg a válaszlépéseket”. Mint mondotta, mindkét párt kongresszusi vezetői biztosították őt arról, hogy határozatot fogadnak el, melyben világosan kimondják: „kormányunk egységes azon elhatározásában, hogy megtesz minden szükséges intézkedést a szabadság és a béke védelme érdekében Délkelet-Ázsiában”.

A Tonkin-öbölre vonatkozó határozatot 1964. augusztus 7-én fogadták el (mindössze két szenátor szavazott ellene) és ezzel Johnsont felhatalmazták, hogy bármilyen katonai akciót beindítson Délkelet-Ázsiában, amit szükségesnek ítél. Ez a hadüzenet Észak-Vietnam ellen -bár nem volt hivatalos -egy évvel az után történt, hogy John Kennedy az Amerikai Egyetemen mondott beszédet, melyben ékesszólóan fejezte ki reményét a békére. A kongresszusi határozatot követően az amerikai gépek megkezdték ledobni első bombáikat Észak-Vietnamra. Az Egyesült Államok csendes-óceáni parancsnokságát azonnal utasították, hogy készüljön fel a harcokra. 1965-ben több mint 200 000 amerikai katona özönlött Vietnamba, őket 1966-ban és 1967-ben további 300 000 követte. Mire 1973 januárjában az Egyesült Államok aláírta a párizsi egyezményt, több mint 55 000 amerikai és vietnamiak milliói haltak meg.

Ez volt John Kennedy meggyilkolásának legfontosabb következménye és egyben a valós oka is.

Hihető ez az egész? Huszonöt évvel ezelőtt bizonyára nem látszott annak. Most azonban, hogy már tudjuk a CIA titkos akciói igaz történetét, a válasz határozottan igen. A gyilkosság az, amiről a Cég pontosan tudja, hogyan kell elvégezni és ezt teszi szerte a világon politikai céljainak elérésére.

Az idő múlásával láthatjuk Kennedy elnök meggyilkolásának maradandó következményeit. Az ország még mindig lábadozik tragikus, kilenc évig tartó vietnami kalandjából. A CIA irányítja továbbra is külpolitikánkat anélkül, hogy akár a kongresszusnak, akár az elnöknek igazi beleszólása lenne. A különbség csupán annyi, hogy a Cég most messze a háttérben, az árnyékban mozog, polgárokat és közvetítőket használ fel arra, hogy biztosítsa saját elszigeteltségét. Az Igazságügy-minisztérium, bár tudja mindazt, amit mi tudunk, továbbra is elutasítja, hogy tisztességes nyomozást folytasson le korunk legjelentősebb politikai gyilkossága ügyében. Huszonöt évvel Kennedy elnök meggyilkolása után talán már túl késő is.

Ahhoz azonban nincs túl késő, hogy megtanuljuk a történelem leckéjét, hogy megértsük, hol is tartunk most és ki irányítja ezt az országot. Ha könyvem segít abban, hogy mindezt megvilágítsa egy fiatal nemzedék számára, akik sohasem ismerhették John Kennedyt, akkor már elérte célját.

 

Utószó

 

A maffia-elmélet, mint reális alternatíva?

 

Carl Oglesby

 

Az amerikai nép nagy többsége hiszi immáron közel évtizede a Warren-bizottság véleményével szemben, hogy Kennedy elnököt összeesküvés következtében gyilkolták meg.

 

„Bérgyilkosok nyomában” című könyvében Jim Garrison kifejtette azt az elméletet, melyről úgy gondolom, a legtöbb komolyan gondolkodó ember úgy tekinti azt és fogadja el, mint a feltárt bizonyítékok összességéről a legteljesebb, legtermészetesebb és legegyértelműbb olvasmányt. Jómagam, aki mint író és aktivista évek óta foglalkozom a J. F. K.-üggyel, figyelemre méltó dokumentumokról tudok, melyek alátámasztják Garrison fő elgondolásait és ezeket a következő pontokba foglalnám:

 

(a) A CIA operatív csoportjának megrögzött antikommunista elemei, akik gyakran a kormányon kívül eső csatornákon át cselekszenek, mélyen benne voltak gyilkosság kitervelésében és irányításában, és a jelek szerint ők döntötték el, hogy az elnököt meg kell ölni.

(b) Az összeesküvés politikai indíttatású volt. Célja az, hogy megakadályozzák John Kennedy lépéseit az enyhülés felé, és ez sikerült is. Ezért államcsínynek kell tekinteni.

(c) Oswald ártatlan ember volt, akit erőszakkal rángattak bele az ügybe, hogy ráfoghassák a gyilkosságot. Mint mondotta, „balek vagyok”.

Garrison okfejtése alapvető kérdéseket hoz felszínre az amerikai állam törvényességét illetően. Garrison okfejtését nem lehet higgadtan, közönyösen végigkövetni. Bár Garrison igen távol áll attól, hogy marxista legyen, egyetlen amerikai sem nézhet szembe úgy az elemzésével, hogy ne inogna meg politikai meggyőződése. A jelen idők amerikai dilemmájának kellős közepén szembesít minket a titokzatos gyilkossággal. Elrettentő elbeszélő stílusában kényszeríti ránk a döbbenetes kérdéseket: Miből áll Alkotmányunk? Mit ér sokat magasztalt állampolgárságunk? Milyen jövő vár a demokráciára egy olyan országban, ahol az elnököt gyanús körülmények között meggyilkolhatják, ugyanakkora joggyakorlat gépezete enyhén szólva gyenge lábakon áll?

 

Talán Garrison politikai és történeti realizmusa túlságosan is kihívónak bizonyulhat ahhoz, hogy általánosan fogyasztható legyen. Garrison elemzése a J. F. K.-gyilkosságról kihívást intéz hozzánk azzal a céllal, hogy ne örüljünk annyira politikai környezetünknek és szoktassuk magunkat egy olyan perspektívához, melyből igen könnyen kiábrándulhatunk. Ez nem éppen a népszerűség megszerzésének módja.

Garrison elmélete a bűncselekményről tehát, annak ellenére, hogy legésszerűbb és legreálisabb, mégsem a hivatalos elmélet. A hivatalos elgondolás a Warren-bizottság azon álláspontja volt, hogy Oswald olyan volt, mint egy szívroham, valami, ami kirobban a kékségből, anélkül, hogy ő maga jelentős lenne. A Warren-bizottság elmélete azonban pontról pontra összeomlott, és 1976-ban a képviselőház úgy szavazott, hogy állítsák fel a gyilkosságokat kivizsgáló bizottságot és kezdjen újra nyomozást az ügyben. Ez lényegében véve egy bizalmatlansági indítvány volt a Warren-bizottság ellen.

A gyilkosságokkal foglalkozó Házbizottság több mint egy évet töltött és 3 millió dollárt költött a J. F. K.-ügy ismételt nyomozására és a hivatalos elmélet rekonstruálására.

Az új hivatalos elméletet -vagy inkább csak félig hivatalosat -mivel az FBI ebből semmit sem fogad el -1979-ben a Ház Vizsgálóbizottsága végső jelentésében megszerkesztette, és elfogadta, aztán 1981-ben az „összeesküvés az elnök meggyilkolására” könyvében a bizottság főtanácsosa, G. Robert Blakey, és stábjából a társíró, Richard Billings kiszínezték és kibővítették az elméletet (lásd 8. és 13. fejezeteket).

 

Összehasonlítva Garrison elméletével, Blakey elgondolásának fő szempontjait a következőképpen összegezhetjük:

 

(a) Oswald egyedül lőtte le J. F. K-t, amint azt a Warren-bizottság is megállapította.

(b) Oswald egy ismeretlen szövetségese azonban szintén rálőtt az elnökre, mégpedig a sokat emlegetett „füves dombocskáról”. A lövés nem talált.

(c) Eltekintve attól a kérdéstől, hogy hány merénylő vett részt szám szerint a támadásban, Oswald egy jóval nagyobb összeesküvés eszköze volt.

(d) Az Oswald mögött álló összeesküvés a szervezett bűnözésben gyökerezett és különösképpen J. F. K. bűnüldözési programja váltotta ki. Egy személyben vagy a személyek valamilyen kombinációjában az elsődleges gyanúsítottak Carlos Marcello és Santos Trafficante, a New Orleans-i, illetőleg a tampai maffiák keresztapái, valamint James Hoffa, a fuvaros gengszter. Mindegyiküknek megvolt az indítéka, az eszköze és a lehetősége John Fitzgerald Kennedy meggyilkolására.

 

Könyvében Blakey nem hagyhatja egyszerűen figyelmen kívül Garrisont, minthogy Garrison nyomozása kulcsfigurákra derített fényt (Ferrie és Banister) akiket Blakey döntően fontosnak tart saját elmélete szempontjából. Blakey ehelyett dühödten támadja a korábbi New Orleans-i államügyészt. Blakey azt írja, hogy Garrison motivációja „a nyilvánosság utáni szomjúhozás.

Minden vágya az volt, hogy az országos vezércikkekbe kerüljön, mikor beleegyezett, hogy nyilatkozzon a Life-nak és a CBS-nek”.

Blakey azonban még akkor sem képes hitelt adni Garrison munkájának, mikor kénytelen elismerni, milyen fontos volt az saját könyve számára. Garrison „stigmatizált… módszereit tekintve”, bármilyen jóhiszemű bizonyítékok” szerepelnek is „vádjai sorában” -írja Blakey. Blakey igyekezett úgy tenni, mintha olyasvalami lenne Garrison eljárásában, ami „stigmatizálta a bizonyítékokat”. Ennek azonban semmi köze Garrison „eljárásához” államügyészként, amikor Washingtonban a szövetségi hivatalnokok megtagadták idézéseinek kézbesítését. Ohio kormányzója nem azért tagadta meg egy rendkívül fontos tanú (Gordon Novel) kiadatását Louisianába, mert Garrison vádjai nem voltak megalapozottak, hanem azért, mert a kormány nem akarta, hogy az emberek tudják az igazságot J. F. K. meggyilkolásáról. Blakey alapvető vádja Garrison ellen, hogy Garrison Carlos Marcello titkos társaként közelített a J. F. K.-ügyhöz. Blakey és Billings így írnak erről könyvükben:

Ami pedig Oswald New Orleans-i kapcsolatainak a szervezett bűnözéssel való összefüggését illeti, ami elkerülte az FBI figyelmét és a Warren-bizottságét is, azt az államügyész tudatosan megkerülte, mégpedig olyan okokból, melyekről úgy gondoljuk, most már nyilvánvalóak.

Milyen okok váltak „nyilvánvalóvá” Blakey szerint? Anélkül, hogy valaha is nyíltan kimondta volna, Blakeynek az a benyomása, hogy Garrison titokban Marcello irányítása alatt állt.

De akkor mi is a helyzet Blakey elméletével, mely szerint Oswald volt az ügynök, J. F. K. pedig Marcello áldozata?

 

Világos, hogy a maffia jelen van John Kennedy 1000 napjának drámájában. Úgy tűnik, még J. F. K. elnöksége előtt összefonódott adminisztrációjával és túlélte azt is, mikor az elnök megpróbálta elfojtani. A maffia jelenlétének ma már jól ismert példái:

-A maffia ellopta Illinois állam J. F, K.-re leadott szavazatait, így kézbesítették ki a Fehér Házba.

-A maffia olyan hölgyeket szállított Kennedynek elnöksége első évében, mint Judith Campbell Exner.

-A maffia bérgyilkosai elfogadták a CIA megbízását, hogy megpróbálják megölni Castrót 1961-ben és 1962-ben és így az Egyesült Államok kormányának hivatalos ügynökei lettek.

 

Továbbmenve, Jack Ruby minden bizonnyal a maffia megbízottja volt. Lehetséges, hogy akkor is a maffia bízta meg, mikor lelőtte Oswaldot. És ha valóban a maffia ölette meg Oswaldot, az azért lehetett, mert nem akarták, hogy ügye bíróság elé kerüljön. Milyen érdekük fűződhetett ehhez? Hacsak a maffiának nem lett valami köze Kennedy meggyilkolásához, mért aggódtak volna annyira Oswald miatt?

Egyetlen eset sem volt azonban, amikor a maffia a kormány fölött állt volna; a maffiának indítéka sem volt arra, hogy társuljon, vagy vezető szerepet játsszon a különféle közös ügyekben. Nem saját indíttatásától vezéreltetve került például a CIA titkos háborújába a kubai forradalom ellen. Hanem Richard Bissell és Sheffield Edwards ezredes, a CIA két magas rangú operatív tisztje toborozta őket az akcióba. Hasonlóképpen kérdőjel, hogy amennyiben a maffia benne volt a Dealey Plazán történt gyilkosságban, vajon vezető szerepet játszott-e, vagy csak ügynökként vett részt, vajon a fő mozgatórugó volt-e, vagy csak egy másodrendű technikai részlet egy jóval nagyobb gépezetben.

A maffiaelmélet nem ad magyarázatot a kormány nyilvánvaló cinkosságára sem az akciók és a bizonyítékok elkendőzésében. Fontos szempont ebben az a tény is, hogy az országos hírszerzés tagjai -az FBI, a CIA és talán a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal -folyamatosan igyekeznek elfojtani a kulcsfontosságú tevékenységeikre vonatkozó információkat, mint amilyenek a CIA egyéb gyilkossági tervei, Oswald háttere a katonai kémelhárításban és Ruby kapcsolatai az alvilággal. És ha csak néhány nagymenő és orgyilkos ítélte halálra az elnököt, hogy lehet, hogy a kormány teljes nyomozó apparátusa megbénult?

A legvitathatóbb lépés Blakey részéről a maffiaelmélet felépítésében azonban az volt, hogy titkosnak minősíttetett egy 285 oldalas jelentést, melyet a gyilkosságokkal foglalkozó Házbizottság számára készített egyik első számú kutatója, egy fiatal ügyvéd, Edwin Juan Lopez. Ez Oswald állítólagos utazásával foglalkozott Mexico Citybe, 1963. szeptember végén és október elején.

Ez az utazás fontos Blakey Oswald ellen felhozott vádjaiban, mivel akkoriban Oswald állítólag épp Mexico Cityben hívta fel és látogatott el a szovjet követségre és a kubai konzulátusra, hangosan bejelentve nevét és egy vitatott jelentés szerint azon nézetét, hogy J. F. K.-t meg kell ölni. Egyesek odáig mennek, hogy azt állítják, látogatása során Mexico Cityben a KGB hivatásos orgyilkosaival találkozott Oswald.

A Házbizottság nyomozása azonban olyan figyelemfelkeltő megállapításokra jutott, mely szerint a Mexico Cityben látott Oswald egyáltalán nem is hasonlított az ismert Oswaldra. (1) A CIA fényképén, mely állítólag Oswaldot mutatja, amint épp kilép a szovjet követségről, nem Oswald képe látható. (2) A magnófelvételen, ahol Oswald telefonon beszél egy szovjet diplomatával, nem Oswald hangja hallható. (3) A kubai diplomata, akinek három bosszantó afférja is volt Oswalddal, többször is kijelentette, hogy a Mexico Cityben látott Oswald nem a dallasi Oswald volt (4) Az egyetlen szemtanú, aki azt állította, látta Oswaldot a kubai konzulátuson, nem tudta őt pontosan leírni a Házbizottság nyomozóinak.

Mindennek a tetejébe ennek az eltitkolt jelentésnek a szerzője, maga Lopez megkockáztatta, hogy megszegi titoktartási fogadalmát és nyilvánosan, eskü alatt mondta el, úgy gondolja, hogy Mexico Cityben olyan emberek próbálták megszemélyesíteni Oswaldot, akik rá akarták terelni a figyelmet. Az bizonyos, hogy amennyiben Oswaldot olyan emberek akarták megszemélyesíteni, akik azt akarták, úgy emlékezzenek rá, mint veszélyes emberre, úgy önmagában ez a tény nagymértékben hihetővé teszi tiltakozását, mikor azt állította, hogy aljas cselszövés áldozata.

Blakey elfogulatlannak, tárgyilagosnak mutatta magát és csak a valóságos okokra szorítkozott a Házbizottság előtt 1977-ben. Mindazonáltal homályba burkolta a Lopez-jelentést, figyelembe se vette a kétségkívül felmerülő kételyeket, könyvének 400 oldalán még csak meg sem említette Lopez nyomozását és jelentését, és határozottan állást foglalt a mellett az örökölt mítosz mellett, mely szerint Oswald nemcsak ahhoz volt kellőképpen őrült, hogy lelője az elnököt, hanem még ahhoz is, hogy előre világgá kürtölje szándékát.

Mint a Politikai Gyilkosságok Tájékoztató Irodájának washingtoni társigazgatója, közelről figyeltem Blakey tevékenységét és néha egészen közelről, mintegy másfél évig, miközben elkészítette és előadta az elnökgyilkosságról felállított elméletét a bizottság számára, elfogadásra és áttekintésre. Először alapvetően stratégiai okokból támogattam Blakey maffiaelméletét. Legalább ez is egy összeesküvési elmélet volt, amely így hivatalosan is elismerésre találhat, és kellőképpen szilárdnak és megalapozottnak tűnt ahhoz, hogy az Igazságügy-minisztérium újra felvegye az ügyet Blakey úgy gondolta, hogy a bizottság újonnan feltárt szálai a maffiára utalnak.

És ekkor jött a Reagan-korszak és a teljes elhidegülés a kormány abbéli szimpátiájától, hogy akárcsak emlékezzenek a Kennedyekre. Blakey nem indított támadást, amikor az FBI durván becsukta orra előtt az Igazságügy-minisztérium ajtaját és gyakorlatilag közölte vele és a bizottsággal: „Erre mi nem vagyunk vevők, így hát nincs szerencséje”.

Miért döntött úgy Blakey, hogy nem küzd az ügyért keményebben és a szélesebb nyilvánosság előtt? Mért hátrált meg?

És még valami: miért akarta keresztre feszítem Garrisont? Miért nem ismerte el azt, hogy Garrison nagymértékben hozzájárult az ügy kibontakozásához?

Miért nem vett tudomást Blakey azokról a bizonyítékokról, melyeket saját nyomozói tártak fel arról, hogy a kubai menekültek ugyanolyan eséllyel megölhették az elnököt, mint a maffia? Miért hallgatta el azt a tényt, hogy a kubai menekültek közösségét a CIA operatív vezérkara hozta létre?

Lehetséges, hogy egészen egyszerű a magyarázat ezekre a furcsa átsiklásokra. A Blakey-Billings-könyv legvégén található a következő, egyben utolsó bekezdés:

A gyilkossági ügyeket vizsgáló Házbizottsággal a megegyezés érdekében a CIA és az FBI áttekintette e könyv kéziratát, hogy megállapítsa, a benne foglalt fontos információk megfelelő formában kerülnek-e a nyilvánosság elé, valamint nem fedi-e fel a hírforrásokat.

Sem a CIA, sem az FBI nem vállal felelősséget a tényanyagért, vagy személyes véleményekért.

 

Talán ez a legfontosabb bekezdés a könyvben. Inkább a könyv borítójának hátuljára kellett volna nyomtatni, ahol biztos, hogy mindenki elolvassa és észben tartja, miközben Blakey okfejtését olvassa.

 

Jim Garrison munkájához ilyen adalék nem kapcsolódik. „A gyilkosok nyomában” c. könyvet nem cenzúrázták és sem a CIA, sem az FBI jóváhagyása nem kellett kiadásához.

Ebben biztosak lehetnek. Itt valóban Garrison saját hangja szól, napjaink egyik nagyszerű hangja, cenzorok nélkül.

 

VÉGE