JIM GARRISON

JFK -GYILKOSOK NYOMÁBAN

 

Bevezetés

 

Kérem, ne úgy olvassák ezt a könyvet, mint egyet a sok közül, melyek Kennedy elnök meggyilkolásának száraz tényeit próbálják elemezni. E könyv inkább egy olyan ember tapasztalatainak krónikája, aki megpróbálta kideríteni az igazságot, s kézre keríteni és bíróság elé állítani azokat, akik felelősek voltak a gyilkosságért. Nem külső kritikusként írok tehát, hanem résztvevőként, mint államügyész, és mint nyomozó.

 

A merénylet idején, 1963. november 22-én New Orleansban voltam kerületi államügyész. Mivel pedig a gyilkossággal vádolt Lee Harvey Oswald a merényletet megelőző nyarat New Orleansban töltötte, azonnal bevontak az ügybe. Több mint három évvel később, 1967 márciusában az általam vezetett vizsgálat Clay Shaw letartóztatásához vezetett, aki az International Trade Mark vállalat igazgatója, egyben a New Orleans-i vezető körök ismert személyisége volt, és akit John Kennedy megölésére szőtt összeesküvéssel vádoltunk.

Shaw 1969-es tárgyalásáig a nyilvánosság előtt többször is hangoztattam, hogy az Egyesült Államok kormánya hírszerző szervezeteinek tagjai, ide értve Shaw-t is, felelősek a gyilkosságért, amit azért hajtottak végre, hogy véget vessenek Kennedy elnök erőfeszítéseinek, melyek a hidegháborús külpolitikával való szakítást célozták. Bár az esküdtszék elfogadta az összeesküvés tényéről szóló érveimet, azzal nem volt tisztában, hogy Shaw a CIA titkos ügynöke. Mivel pedig nem talált bizonyítható indítékokat, a bíróság felmentette őt minden vád alól.

 

A történelem azonban olykor megváltoztatja az ítéletet Huszonöt évvel ezelőtt a legtöbb amerikai készséggel elfogadta a kormányzat állítását, nevezetesen azt, hogy a gyilkosságot egy magányos merénylő követte el tisztázatlan okból. Ez a marxista ideológiával kacérkodó, folytonos sikertelensége miatt frusztrálódott fiatalember bevette magát egy raktárablakba és – világbajnokokat megszégyenítő, hat röpke másodperc alatt leadott tökéletes lövéseivel –végzett az Egyesült Államok elnökével.

Amikor röviddel a gyilkosság után ezt a változatot hivatalosan is bejelentették, még az egész ország sokkos állapotban volt Hirtelen elveszítettünk egy különleges képességű államférfit, akinek személyes tulajdonságai frissessége, fiatalsága, humora, stílusa, intelligenciája és emberi melegsége láttán, újra büszkék lehettünk elnöki rendszerünkre. Az egész ország egy emberként gyászolt. Kétségbeesve néztük a ma már jól ismert felvételeket Lyndon Johnson elnöki esküjéről, a komor hangulatú temetésről, a gyászoló családról, vagy arról, ahogy Jack Ruby egyenes adásban végez Oswalddal a dallasi rendőrkapitányság alagsorában. A szomorú és felháborodott amerikaiak magyarázatot követeltek. Egyet kaptak csak. A dallasi rendőrség szinte azonnal lezárta tárgyalás nélkül az ügyet azzal, hogy Lee Harvey Oswald volt a tettes. Az FBI is hasonlóan vélekedett s ők is lezárták a nyomozást néhány héten belül. A merénylet után nem sokkal kinevezett Warren-bizottság ugyanezt a magyarázatot szentesítette tíz hónappal később.

De az idő kikezdte a hivatalos magyarázatot, amit pedig kezdetben minden amerikai elhitt. Túl sok ellent mondás bukkant föl, tanúk, fotók és filmfelvételek, és megszólaltak a kételkedők is. Ahogy telt az idő, korábban nem ismert tanúkat kutattak föl, bizonyos nyomozati anyagokról kiderült, hogy hamisak, másokról meg, hogy megváltoztatták, netán megsemmisítették őket De még a kormányzat azon döntése, hogy 75 évre zárolja a bizonyító anyagot, sem tudta megakadályozni a független kritikusokat és kutatókat, hogy rámutassanak a Warren-jelentésben tátongó logikai szakadékokra. 1967-ben már a közvélemény kétharmada nem fogadta el azt a következtetést, hogy Lee Harvey Oswald a magányos gyilkos.

 

Az 1970-es években az információ szabadságáról hozott új törvény újabb ajtókat nyitott meg. Szövetségi hivataloknál felhalmozott akták – amelyekről azt hitték, örökké titokban maradnak – váltak a nyilvánosság számára hozzáférhetővé. Azóta a tehetséges kutatók komoly feltáró munkát végeztek. Számtalan könyv jelent meg, melyek megkérdőjelezték a hivatalos jelentést, és új, zavarba ejtő bizonyítékokat tártak föl. Ezeknek az információknak a jelentős része mégis ismeretlen az amerikaiak többsége előtt. Példának okáért:

 

 

Ezek a felismerések, bár széles körben nem váltak ismertté, végső soron arra késztették a Kongresszus merényletekkel foglalkozó különbizottságát, hogy újabb vizsgálatot folytasson le 1976 és 1979 között. A kihallgatások során elhangzott ún. akusztikus bizonyítékok alapján a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy nagy valószínűséggel összeesküvés áll az elnök meggyilkolásának hátterében, s több mint egy személy adott le lövést. Mindazonáltal a korlátozott hatáskörű vizsgálat nem terjedt ki arra, hogy kiderítse, mely erők álltak a gyilkosság hátterében.

E könyv magára veszi azt a felelősséget, amit a kongresszusi különbizottság elhárított magától. A gyilkosság után hivatalból is nyomozó kerületi ügyészként s az azóta is folytatott kutatómunkám tapasztalatai alapján az utolsó fejezetben megkockáztatok egy merőben hipotetikus történeti felvetést arról, hogy mi is történt – ki és miért ölte meg John Kennedy-t. Azt azonban nem állítom, hogy minden kérdésre választ tudok adni. Erre egyetlen magánember sem lenne képes. A teljes igazság kiderítése egy nyílt és becsületes szövetségi szintű vizsgálatot igényelne, olyat amilyen a mai napig nem folyt le.

Kiindulásképpen hangsúlyoznom kell, hogy ma már nem a gyilkosság részletei - ki húzta meg a ravaszt, milyen épületből, milyen típusú fegyverrel stb. - foglalkoztatnak elsődlegesen. Maga a gyilkosság hatalmas jelentőségű esemény volt De nézetem szerint ennél még fontosabb az, ami utána történt - miként fogadhatott el hivatalos véleményként kormány és média egy képtelen tündérmesét

Közvetlenül a gyilkosság után mind a szövetségi kormány, mind pedig a legbefolyásosabb tájékoztatási eszközök két óriási strucchoz váltak hasonlatossá. Egyik sem hajlott a legésszerűbb érvek felé, s mindkettő mélyen a homokba dugta a fejét Miután elfogadták a magányos gyilkos elméletét semmi olyan tényt nem voltak hajlandók elismerni, amely azt cáfolta volna, és mindenkinek nekitámadtak, aki eltérő véleményének adott hangot.

Nem nehéz rájönni, mi okozta számukra a dilemmát Ha ugyanis a kormányzat és a média elismeri, amit gyakorlatilag mindenki tudott (hogy Kennedyre több fegyverből lőttek), akkor azonnal megkérdőjeleződik a „szent” tétel, hogy az elnök meggyilkolása kivédhetetlen és véletlenszerű tett volt. Hiszen ha elismerik az összeesküvés tényét, ez elkerülhetetlenül felveti a kérdést miért történt a dolog. Ezt pedig annak az elismerése kellett volna kövesse, hogy a kormányon belül erős ellenzéke volt Kennedy elnök hidegháború-ellenes politikájának. így világra került volna az a szándéka is, hogy kivonul Vietnamból. Következésképpen azoknak a szerepe is világosabban látszott volna, akik belerángattak minket ebbe a kilenc évig tartó háborúba.

Amikor megpróbáltam ezekre a mélységesen zavarba ejtő összefüggésekre a nyilvánosság előtt is rámutatni, az Egyesült Államok kormánya és a hírközlő szervek kemények nekem támadtak. A Clay Shaw-tárgyalás előtt és után megpróbáltak nevetségessé tenni, mondván, hogy olyan képtelenséget állítok saját hírszerző szerveinkről, hogy összeesküvést szőttek volna elnökünk ellen. Beállítottak népszerűséghajhász politikusnak, sarlatánnak, sőt kommunistának is. A kerületi ügyészségért folytatott újraválasztási kampányom kellős közepén a kormány korrupcióval vádolt -hamisan. Bár a bíróság tisztázott a vádak alól, jelentéktelen különbséggel ugyan, de elvesztettem a választást így sikerük saját kormányomnak elmozdítania a hivatalomból.

 

Az engem akkortájt körülvevő ellenséges légkörben képtelen voltam hangot adni elképzelésemnek, hogy mi is történt válójában. Ez a légkör csak közel húsz év elteltével változott meg. Túljutottunk a vietnami háborún, a Watergate-botrányon, az Irán-Contra ügyön. Sok minden kiderült titkosszolgálatunkról is, arról, hogy miket tesznek a nevünkben. Ma már nem tartjuk képtelenségnek, hogy a CIA gyilkosságokat kövessen el; ez már bizonyított történelmi tény. A titkos kormányzati akciókról nemcsak a kongresszusi meghallgatások során, hanem a tévé egyenes adásából is tudomást szerezhetünk. Ebben a sokkal nyíltabb légkörben ideje, hogy – a történeti igazság és jövőnk-érdekében – elmondjam vizsgálódásaim hiteles történetét, és lehetővé tegyem a fiatalabb nemzedék számára, hogy ezen elgondolkozhasson.

A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos nyomozásom akkori és későbbi tapasztalatai végleg megváltoztatták az életemet és a gondolkodásomat. Ez 3 könyv erről a változási folyamatról szól -szaporodó ismereteim során növekvő kiábrándultságomról és haragomról.

Tapasztalataim, hisz magám is szereplője voltam az eseményeknek, távolról sem nevezhetők tipikusnak, de az egész ország hasonló tudatváltozást élt meg, ha eltérő mértékben is. Negyed század elteltével ma már tisztán látjuk, hogy a gyilkosság és az eltussolására irányuló kormányzati és médiamanőverek vízválasztót jelentenek történelmünkben. Egyrészt mert a háború utáni nemzedék ekkor vesztette el ártatlanságát, másrészt mert megkezdődött egy olyan korszak, amelyre a kormányunkkal és alapvető intézményeinkkel szembeni elégedetlenség és bizalmatlanság a jellemző.

Remélem, ez a könyv segíteni fog a fiatal nemzedéknek, hogy jobban megértse a gyilkosság és az azt eltussolni akaró akciók politikai, társadalmi és történelmi következményeit. Ma még mindig együtt kell élnünk ezekkel a hazug és titokban zajló kormányzati manőverekkel, a simulékony sajtóval, a mindent átható cinizmussal és korrupcióval. Hogy véget vessünk ennek az érának, mely választott kormányunk hazugságaival és titkosszolgálatunk piszkos akcióival társadalmunk túlélését fenyegeti, új perspektívába kell helyeznünk nemzetbiztonságunkat újra kell gondolnunk kapcsolatainkat a Szovjetunióval és a kommunista országokkal és olyan realisztikus politikára kell törekednünk velük szemben, mely a következő évszázad irányába tekint és nem visszafelé, az ötvenes évekbe.

Elnökségének rövid három éve alatt John Kennedy már hozzákezdett, hogy megváltoztassa alapvető viszonyunkat a hidegháborúhoz. Azzal kapcsolatos jóval felvilágosultabb és kevésbé polarizált véleménye miatt kellett hitem szerint John Kennedynek meghalnia.

Azt azonban még életében megmutatta, hogy hogyan kerülhetjük el a globális katasztrófát. Újravizsgálva 25 évvel ezelőtti tragikus halálát nem szabad elfelejtenünk örökségét, amit oly ékesszólóan fogalmazott meg 1963 júniusában az American University hallgatói előtt elmondott beszédében: „ …ha nem is tudunk azonnal véget vetni a minket megosztó ellentéteknek, legalább, segítsünk egy másságot toleráló világot létrehozni. Hiszen végső soron annyi összeköt minket hogy közösen lakjuk ezt a kicsiny bolygót. Mindannyian ugyanazt a levegőt szívjuk. Mindannyian a gyermekeink jövőjéért aggódunk. És mindannyian halandók vagyunk.”

 

A tudatlanság nyugalma

 

Büntetőbírósági irodámban, az íróasztal mellett dolgoztam, amikor felcsapódott az ajtó és első helyettesem esett be lélekszakadva.

- Rálőttek az elnökre! -kiáltotta.

1963. november 22-e volt, péntek, épp csak elmúlt fél egy. Még ma, negyed század múltán is tisztán emlékszem, mennyire megdöbbentem. Miután felfogtam, mit mondott Frank Klein, abban reménykedtem, hogy Kennedy talán csak megsebesült és túléli a merényletet.

Frankkel a francia negyed-béli Tortorich étterembe mentünk, a Royal Streetre. Csendes hely volt, kevés ember járt oda és evés közben lehetett tévét nézni. Még a kocsiban ültünk, amikor az autórádión hallottuk, hogy John Kennedy meghalt Az út hátralévő részében egyikünk se szólt egy szót sem.

Az étteremben minden vendég komor tekintettel a sarokban elhelyezett tévére meredt, mintha valami szürrealista világba kerültem volna, úgy figyeltem a Dallasból érkező, szűnni nem akaró beszámolóra. Az asztaloknál szinte senki sem beszélgetett. Amikor a pincér odajött valamit rendeltünk, ám amikor kihozta, csak játszottunk az étellel. Egyikünknek sem ment le egy falat sem a torkán.

A tévé közleményei szinte semmit sem mondtak. Bár a helyszínen tartózkodtak a titkosszolgálat az, FBI és a dallasi kapitányság emberei, a megilletődött bemondók közel két órán keresztül semmi érdemlegeset nem mondtak árról, hogy ki vagy kik lehettek a merénylők. De szinte hipnotizált minket ez a zűrzavar, a ránk özönlő semmitmondó részletek, a villódzó képernyőn zajló hírmágia. Aznap délután senki sem mozdult el a képernyő elől az étteremben. Az üzletemberek és a hivatalnokok lemondták megbeszéléseiket. Frankkel mi is lebonyolítottuk a magunk telefonját, aztán visszaültünk a képernyő elé.

Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor bejelentették, hogy letartóztatták a gyanúsítottat. Tizenöt dallasi rendőr csapott le rá, miközben a merénylet színhelyétől tisztes távolságban egy moziban ült. A hír úgy robbant, mint a bomba és az étteremre boruló csend hirtelen véget ért. Szinte a levegőben lehetett érezni a düh és a gyűlölet lüktetését, amelynek célpontja egy korábban ismeretlen fiatalember, Lee Harvey Oswald volt. Míg Frank Klein és én a tévét bámultuk bénultan, egy igencsak szokatlan incidensre került sor Guy Banister irodájában, úgy 12 háztömbnyire tőlünk a Canal Street túlsó végében.

Legalábbis szokatlan volt Banistertől, a korábbi chicagói FBI-ügynöktől, a New Orleans-i rendőrség helyettes főfelügyelőjétől, aki egész életében arról volt híres, hogy a törvény hajthatatlan őre.

Magam egész jól ismertem Banistert. Amikor még a rendőrség kötelékébe tartozott, többször együtt ebédeltünk és kölcsönösen elszórakoztattuk egymást FBI-os kalandjainkkal.

Az egészségesen rózsás arcú férfi kék szemével beszélgetőpartnerének tekintetét kereste, mindig tökéletes eleganciával öltözködött, zakója hajtókájából soha nem hiányzott a virág.

Bár megivott egy-egy Martinit az ebédhez, Banister soha nem fogyasztott alkoholt munkaidő alatt Higgadt komoly ember hírében állt. Ám a gyilkosságot követő hosszú délután folyamán az ex-FBI ügynök heroikus kísérletet tett a Camp Street-i Katzenjammer bár teljes italkészletének elpusztítására. Amikor a nap belebukott a közeli Mississippi habjaiba, Banister visszaindult irodájába Jack Martin társaságában, akivel együtt ivott. Ott aztán heves vitába keveredtek Martinnal, a korábbi magándetektívvel, aki gyakorta megfordult Banister irodájában.

A botrány akkor tört ki, amikor Martin meggondolatlanul azt vágta a vita hevében Banister fejéhez, hogy ő bizony nem felejtett el bizonyos dolgokat, amik Banister irodájában azon a nyáron történtek. Banister ekkor hirtelen előkapta. 357-es Magnumját és elkezdte vele kalapálni Martin fejét.

Egy. 357-es Magnum nem akármilyen kézifegyver. Szokatlan súlya arra szolgál, hogy ellensúlyozza a fokozott torkolati sebességet Martin feje egy-két perces kezelés nyomán véres masszává változott egy járőr kocsinak kellett az eszméletlen áldozatot a Tulane Avenue-i Charitas kórházba szállítani. Mint amikor észrevétlenül megfakad egy apró mag, ugyanúgy vezetett Guy Banister szokatlanul erőszakos cselekedete a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos egyetlen vádemeléshez. Jack Martin ugyanis első dühében elmondta gyanúját egy közeli barátjának, hogy ugyanis Banister egyik közeli munkatársa, David Ferrie a gyilkosság napján Dallasba hajtott, hogy „menekítő” pilótaként álljon az összeesküvők rendelkezésére.

Miközben Jack Martin az ágyat nyomta a kórházban, péntek estére egy pillanat alatt gátszakadásszerűen kezdtek ömleni az addig oly ritka érdemi hírek Daliásból. Másnapig annyit emlegették Lee Harvey Oswald nevét, hogy az egész világon mindenütt ismertté vált. Életrajzáról is mind többet lehetett tudni, mint ahogy New Orleans-i viselt dolgairól is a gyilkosságot megelőző nyáron. Bár semmi okom nem volt, hogy kételkedjem a magányos gyilkos hivatalos elméletében, ami igen gyorsan formát öltött a sajtóban, azt semmiképp sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy Oswald három hónapot töltött a városunkban. Ez a New Orleans-i kapcsolat azt jelentette a számunkra, hogy bár ha nagyon érintőlegesen is, de irodánknak is be kell kapcsolódnia a nyomozásba.

 

Azonnal rendkívüli értekezletre hívtam össze csapatom fél tucat kulcsemberét. Vasárnap délután az ügyész-helyettesek és a nyomozók ott gyülekeztek nálam az irodában. Az ilyen hétvégi értekezletek hagyományosak voltak, ha egy szövetségi szintű bűntény szálai New Orleansba vezettek.

Miközben megpróbáltuk kideríteni, kivel volt kapcsolatban Oswald a városban, megtudtuk, hogy az állítólagos gyilkost a nyár folyamán együtt látták egy David Ferrie nevű férfival. Embereim azonnal a telefonhoz ültek, hogy megpróbáljanak bővebbet is megtudni a lehetséges Oswald-Ferrie kapcsolatról.

Jómagam egyszer találkoztam David Ferrie-vel, s bár véletlen találkozás volt, de felejthetetlen. Nem sokkal az után került rá sor, hogy megválasztottak kerületi ügyésszé. A Carondelet Streeten akartam átjutni, amikor a zebrán egy férfi elkapta mindkét karomat, és megállított.

Vadul vigyorgó arca olyan volt, mint egy ijesztő maszk. Szemöldökét vastag szemceruza nyom jelezte, egyik észrevehetően magasabbra volt festve, mint a másik. Házilag készített, vöröses parókája kócosán fityegett a feje búbján. Szemét mélyen a tekintetembe fúrta, s miközben megindult a forgalom, mondott valamit, amit azonban az autók kürtölésétől alig hallottam.

Kiabálva gratulált a megválasztásomhoz. Aztán amikor épp egy kocsi elől ugrottam el, mintha azt is hozzátette volna, hogy magánnyomozó. Erre a futó találkozásra valamikor az előző évben, 1962-ben került sor.

Ez az emlék megmozgatta a memóriámat. Ferrie ugyanis állítólag kiváló pilóta volt. Mivel magam is pilóta voltam a második világháborúban, hirtelen eszembe villant, hogy Ferrie-ről az a hír járta: a gépét akár zsebkendőnyi területen is le tudja tenni. Az is eszembe jutott, hogy részt vett 1961-ben a Disznó-öbölbeli partraszállási kísérletben Kubában, a veteránoknak pedig sokszor tartott gyújtó hangulatú Castro-ellenes, antikommunista beszédeket. David Ferrie nevezetes személyisége volt New Orleansnak.

Nem sokkal később érkezett meg egyik beosztottam. Hermán Kohlman a meglepő hírrel, hogy két nappal korábban -vagyis pontosan a gyilkosság napján Ferrie sietve Texasba utazott. Az informátor, akinek szavahihetőségéről Kohlman meg volt győződve, pontosan az az ember volt, akinek Jack Martin á kórházban elmondta a gyanúját.

Nyilvántartásunkban találtunk egy viszonylag új rendőrségi feljelentést Ferrie ellen, amelyből azonban nem lett tárgyalás, ám így hozzájutottunk a címéhez. A Louisiana Avenue Parway-n lévő lakásba azonnal kiküldtem Frank Kleint és néhány más nyomozót. A nyomasztóan rendetlen lakásban embereim találtak néhány katonai karabélyt, a hozzájuk való lőszerrel, egyenruhákat, álcázó hálót és a falon egy jókora Kuba-térképet. A kavarodást még tetézte két fiatalember is, akik Ferrie-re vártak, ők azt mondták, hogy Ferrie pénteken kora délután indult kocsival Texasba -talán egy órával a gyilkosság után.

Ezt utóbb más szemtanúk is megerősítették. Így tehát nem lehetett „menekítő” pilóta, ahogy Jack Martin hitte, viszont azt sem lehetett kizárni, hogy kapcsolatban áll az összeesküvőkkel.

Egy emberem ott maradt a lakásban. Hétfőn reggel Ferrie megjelent és azonnal behozták hozzám kihallgatásra. Ügy nézett ki, mint akit ágyúval lőttek keresztül az Üdvhadsereg ruharaktárán. Tagadta, hogy valaha is találkozott volna Lee Harvey Oswalddal, de azt elismerte, hogy valóban péntek délután indult Houstonba.

 

Legutóbbi találkozásunkhoz képest határozottan idegesnek tűnt. És minél többet beszélt, annál kevésbé állt meg a lábán a mondandója. Amikor megkérdeztem tőle, miért pont egy órával a merénylet után távozott New Orleansból, azt mondta, hogy kedve támadt egy kis korcsolyázásra Houstonban. Arra pedig, hogy miért indult útnak szakadó esőben, nem tudott elfogadható válasszal szolgálni.

Később megtudtuk, hogy valóban járt a houstoni jégpályán, ám nem korcsolyázni, hisz egész idő alatt telefonokat bonyolított le. Houstonból Galvestonba hajtott, ahol egy nappal azelőtt, hogy lelőtte volna Lee Oswaldot Jack Ruby is járt. Mondanom sem kell, mindezt nem Ferrie-től tudtuk meg.

Ferrie-t nem tudtam kapcsolatba hozni még közvetett módon sem az elnökgyilkossággal, mindazonáltal úgy gondoltam, célszerű tovább vizsgálódni e furcsa figura körül. Embereimmel átvitettem az Első Kerületi Rendőrkapitányságra, ahol őrizetbe vették, hogy az FBI ki tudja hallgatni.

Őszintén hittem, hogy az FBI nemcsak Ferrie-t, hanem minden, az elnök halálához mégoly távolról kapcsolódó momentumot kimerítően fel fog deríteni. Azt hiszem, ez a naiv hit ott élt minden amerikaiban még 1963-ban. Az én esetemben azonban különösen erős volt ez az érzés a családi hagyományok miatt. Az apám jogász volt, sőt már az ő apja is. Nálunk hagyomány volt a törvény tisztelete.

Apai nagyapám, Thomas Jefferson Garrison a chicagói Northwestern vasúti társaság jogtanácsosa volt. Egyik beosztottja -egy Clarence Darrow nevű fiatal jogász -különösen sok bosszúságot okozott neki, mert folyton lázadozott a merev előírások ellen. Mesélték, hogy nagyapám nagy megnyugvással vette tudomásul, amikor Darrow felmondott és elment Eugene Debs szocialista vezető ügyvédjének. Darrow-ból rövidesen Amerika egyik legnagyobb tárgyalóügyvédje lett. A dolog iróniája, hogy amennyire bámultam a nagyapámat ugyanannyira tiszteltem Darrow tehetségét és az igazság iránti szenvedélyes elkötelezettségét Talán éppen emiatt kapta az egyik fiam a Darrow nevet.

Anyai nagyapám, William Oliver Robinson igen nagy hazafi volt. Ír családból származott kétszázhúsz centire nőtt (két fivére sem volt kisebb kétszáztíz centinél). Mint az iowai Knoxville egyik vezető üzletembere, mindig benne volt a városatyák delegációjában, mely az állomáson fogadta a városba érkező politikusokat. Ilyenkor az öreg magára öltötte vörös-fehér-kék Uncle Sam öltözékét s a hozzá való cilindert. Van egy fényképem róla, amint épp kezet fog a vonatról leszálló William Howard Taft elnökkel.

Ez a knoxville-i patriotizmus benne volt a véremben, bár én már New Orleansban nőttem fel, és felnőtté igazából a hadsereg formált Tizenkilenc évesen vonultam be, egy évvel Pearl Harbor előtt, s a hadsereg második családommá vált. 1942-ben tüzér hadnagy lettem, ám átkértem magam a légi felderítőkhöz pilótának. Az oklahomai Fort Sillben kiképeztek, majd a francia frontra kerültem.

Kalandvágyból lettem pilóta, de teljességgel átéreztem a nemzeti célt, hogy le kell győznünk a nácizmust. Soha jobban nem voltam ennek tudatában, mint amikor bevonultunk bajtársaimmal a felszabadult Dachauba a kiéhezett, alig ember formájú túlélők közé. Láttuk a krematórium mellett gúlába rakott holttesteket, a hatalmas, kormos kéményeket.

Öt évet szolgáltam a háborúban, további tizennyolcat a Nemzeti Gárdában, és soha sehol nem találkoztam hazugsággal. Számomra a hadsereg egyet jelentett az Egyesült Államok kormányával. Hozzá kell tennem, hogy aktív tag a voltam a Nemzeti Gárdának, amikor Kennedy elnököt megölték.

A civil életbe való visszatérésem után a családi hagyományt követve beiratkoztam a jogi karra Tulane-ban. Miután lediplomáztam, beléptem az FBI-ba. Seattle-ben és Tacomában dolgoztam, lenyűgözött a Cég hatékonysága és szakértelme. Ám beleuntam a monoton munkába és úgy döntöttem, hogy visszatérek a joghoz.

Egy ideig saját irodát tartottam fenn, aztán 1954 és 1958 között Richard Dowling keze alatt dolgoztam a kerületi ügyészi hivatalban. Dowling kiváló jogász volt, de a hivatali adminisztráció nem volt erős oldala. Ezért aztán, amikor 1961-ben újra jelöltette magát elindultam a választáson ellene.

A győzelemre semmi esélyem nem volt De úgy gondoltam, akárki győz Dowling ellenében, az csak nyereség a hivatal tekintélyének visszaállítása szempontjából. A kampány során én nem jártam az utcákat nem fogtam kezet az emberekkel, nem rendeztem nagygyűléseket és nem kerestem egyik politikai szervezet támogatását sem. Annyit tettem csak, hogy őszintén beszéltem az emberekhez a televízión keresztül. Tudatosan hangsúlyoztam a függetlenségemet, ebből kovácsoltam tőkét magamnak.

Az első forduló után ketten maradtunk versenyben Dowlinggal. A helyi lap váratlanul teljes mellszélességgel mellém állt. Legnagyobb meglepetésemre 1962. március 3-án engem választottak meg New Orleans kerületi ügyészének. Ez volt az első eset a város történetében, hogy közhivatalt nyert el valaki politikai szervezetek támogatása nélkül.

Így aztán következetesen arra törekedtem, hogy az ügyészi hivatal is független szervezet legyen. Munkatársnak a legtehetségesebb végzősöket toboroztam a környező egyetemekről, senki nem került hozzám politikai nyomásra.

 

43 éves voltam, egy éve és kilenc hónapja voltamé beosztásomban, amikor Kennedy elnököt meggyilkolták. Régi vágású patrióta voltam, családi hagyományaim, katonai tapasztalataim, jogi gyakorlatom tettek azzá. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy kormányunk hazudhat a népnek. Így aztán, amikor az FBI meglepően gyorsan szabadon engedte David Ferrie-t, mondván: nem bizonyítható, hogy kapcsolatban lett volna a gyilkossággal, minden további nélkül elfogadtam a dolgot (Amikor 1979-ben a kongresszusi különbizottság valószínűsítette, hogy Kennedy elnök „összeesküvésnek esett áldozatul”, ezt nagyrészt arra alapozta, hogy David Ferrie kapcsolatot tartott New Orleansban Lee Harvey Oswalddal.) Úgy okoskodtam, hogy a Cég nyilván alaposan utánanézett Ferrie texasi útjának és kiderült, hogy valóban nem fontos. Egy kicsit bosszantott ugyan, hogy az FBI-iroda úgy tálalta a sajtónak a dolgot, hogy Ferrie letartóztatását nem az FBI kezdeményezte, hanem a kerületi ügyész. Nem volt még rá példa, hogy az egyik igazságügyi szervezet leszólja a másik munkáját.

Ilyen megjegyzéssel élhetett volna, mondjuk Ferrie ügyvédje, de nem egy kormányhivatalnok. Én úgy gondoltam, hogy a szövetségi kormány és én azonos oldalon állunk. Ezzel együtt nem rágódtam sokáig a dolgon, figyelmemet a napi munkámra, a betörők, rablók és egyéb bűnözők üldözésére fordítottam.

 

Az ébredés

 

Majdnem három év telt el.

Számomra nagy megelégedéssel teltek ezek az esztendők. Sikerült kiépítenünk egy hatékony hivatalt Három év alatt nem volt egyetlen kinyomozandó gyilkosságunk -és további nyolc év telt el, míg megtörtént az első ilyen eset.

Addigra már hadseregünk teljesen belebonyolódott a vietnami háborúba. Mint minden amerikai, én is fenntartás nélkül elfogadtam, hogy kormányunk a demokrácia védelmében vetette be csapatainkat. És mint minden amerikai, azt is elfogadtam, hogy kormányunk teljesegészében feltárta a Kennedy-gyilkosság hátterét, mely minden kétséget kizáróan egy magányos gyilkos pusztító tette volt. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Kennedy elnök meggyilkolása és félmillió katonánk partraszállása Vietnamban valamilyen kapcsolatban lehet egymással.

Természetesen tisztában voltam néhány furcsa ellentmondással. Mindenki tudta például, hogy a Dealey Plazán várakozó tömeg többsége a füves domb felől hallotta a lövéseket, tehát Kennedyvel szemben. Néhányuk fel is futott a dombtetőre a fapalánk mögé, sőt többen egészen a pályaudvarig is, ám őket állítólagos titkosszolgálatosok állították meg.

Kétségtelen, hogy nem volt tökéletes az elnök védelme. A limuzinját körülvevő „burok” nem működött Dallasban. A Dealey Plazára néző ablakok közül sok volt nyitva. De úgy okoskodtam, hogy nyilván ebbe ássák bele magukat a nyomozók először. Az FBI pontosan ezt is tette és a Warren-bizottság is tíz hónapig ezen rágódott. E két tekintélyes testület egybehangzó következtetése, hogy a lövést egy magányos orvlövész adta le hátulról, számomra elfogadható volt. A füves dombon hallott állítólagos lövésekről szóló híresztelés nyilván csak kitalálás, gondoltam.

Ez volt a véleményem 1966 végén. Boldog házasságban éltem, három gyermek apja voltam (két további csak ezután született), és nagyszerű állással rendelkeztem. Visszatekintve talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a világ, melyben éltem, egy kissé eltompított.

Az ősszel egy nap véletlenül találkoztam Russell Longgal, Louisiana egyik szenátorával.Felmerült a Kennedy-gyilkosság is. A mai napig emlékszem a szavaira: -Azok a fickók a Warren-bizottságban baromi nagyot tévedtek -jelentette ki a maga kissé nyers módján. -Képtelenség, hogy egyetlen ember így tudta volna lelőni Jack Kennedyt.

Meglepődtem, hogy ezt pont az Egyesült Államok szenátusának egyik legintelligensebb tagjától kell hallanom. Ekkor találkoztam először azzal, hogy felsőbb körökben is él a kételkedés a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos hivatalos vélemény iránt. A szenátor szavai felkeltették érdeklődésemet. Azonnal megrendeltem a teljes Warren-jelentést -a kihallgatási jegyzőkönyveket, a bizonyítékok listáját és a bizottság összefoglalóját.

Míg a könyvekre vártam, utánanéztem a könyvtárban, miként is hozták létre a Warren-bizottságot. Öt nappal a gyilkosság után Charles Goodell, New York-i képviselő javasolta, hogy vizsgálat lebonyolítására állítsanak föl egy kongresszusi közös bizottságot, melynek hét képviselő és hét szenátor tagja lenne. Két nappal később, még mielőtt a kongresszus megtárgyalta volna Goodell javaslatát, Lyndon Johnson elnök bejelentette egy ilyen bizottság megalakulását. Hogy ne érhesse kritika, a héttagú testületet kiegészítette két szenátorral és két kongresszusi képviselővel.

A tagok életrajzából kiderült, hogy mindegyiküknek vagy hírszerzési, vagy katonai múltja volt Allen Dulles kilenc éve állt a CIA élén. Gerald Ford képviselőről azt, írta a Newsweek, hogy ő „a CIA legjobb barátja a kongresszusban”. Richard Russell szenátor volt a szenátusi honvédelmi bizottság, illetve a hírszerzésügyi albizottság elnöke. John J. McCloy a háború végén hadügyminiszter-helyettes volt illetve a megszállt Németországban az Egyesült Államok kormányának főmegbízottja. Amikor a bizottságba került az volt róla az általános vélemény, hogy ő az amerikai külpolitika egyik szürke eminenciása. (A teljesség kedvéért a bizottság tagja volt még Earl Warren, a Legfelső Bíróság elnöke, Hale Boggs, Louisiana képviselője és John Sherman Cooper, Kentucky szenátora.) Akkor nem találtam semmi kivetnivalót a bizottság összetételével kapcsolatban, mint ahogyan semmi okom nem volt arra sem, hogy kételkedjem e tiszteletreméltó emberek feddhetetlenségében és őszinteségében.

Amikor a Warren-bizottság 26 kötetnyi jegyzőkönyve megérkezett belemélyedtem atanúvallomások és a tárgyi bizonyítékok tanulmányozásába. Főleg éjszakánként és a hétvégéken olvastam. Nem valaki mazochista elszánással vetettem magam a dologba, ugyanaz a cél vezérelt, mint ami -még 1963-ban -David Ferrie furcsán időzített texasi útjának kivizsgálásakor. Lee Harvey Oswald New Orleansban töltötte a gyilkosságot megelőző nyarat. Ott pedig én voltam a kerületi államügyész.

 

Tekintve a bizottság tagjainak tekintélyt parancsoló előéletét s azt, hogy milyen nagyszámú és magasan kvalifikált stáb állt a rendelkezésükre, arra számítottam, hogy alapos és profi munkát végeztek. Nos, semmi ilyesmire utaló jelet nem találtam. Az információk tömege rendezetlen volt és zavaros. Nem mellékeltek semmiféle tárgymutatót a jelentéshez (bár egy ilyet elkészített Sylvia Meagher, a gyilkossággal kapcsolatos hivatalos verzió kemény kritikusa). Az meg, hogy az ígéretes nyomokon nem haladtak tovább, a szakmai hiúságomat sértette. Mindennek tetejébe, a jelentés összes következtetése a bizonyítékoknak és a vallomásoknak valami elképesztően felszínes olvasatán alapult s nem vett figyelembe tucatnyi teljességgel megbízhatónak tűnő tanúvallomást.

A bizottság például hivatalosan megállapította, hogy az elnököt egyetlen tettes lőtte le, mégpedig hátulról. Ez nem csupán döntő jelentőségű megállapítás volt, hanem egyszersmind szent és sérthetetlen.

Pedig én már a Dealey Plazán lévő szemtanúk vallomásaiban számtalan olyan elemet vettem észre, amelyek nem támasztották alá a hivatalos magyarázatot. Mert képzeljük csak el a helyszínt. Az autókaraván éppen meredek ívben lefordult a Houston Streetről, rá az Elm Streetre. Abban a pillanatban, amikor az elnököt először eltalálták, az Állami Tankönyvraktár, ahonnan a Warren-bizottság szerint Oswald a lövéseket leadta, már jóval a háta mögött volt. Szemben, valamelyest jobbra található a füves térség, melynek tetején egy fából készült palánk állt. A palánk tövében pedig cserjék voltak. Szintén jobb kéz felől, de valamivel közelebb az elnök kocsijához, egy beton oszlopsor húzódott. Mindkét hely jóval az utca szintje fölé emelkedett.

Számos szemtanú élénken emlékezett arra, hogy már a lövések pillanatában furcsa dolgokra lettek figyelmesek a füves domb környékén. Sőt mások már lényegesen korábban is. Például Julia Ann Mercer, az Automat Distributors cég alkalmazottja, egy órával a merénylet előtt hajtott el kocsijával az Elm Street-i füves domb előtt. Ott rövid ideig dugóba került, s pont egy furgon mellett állt, amikor látta, hogy abból egy férfi, kezében puskátokkal kiszállt és megindult a dombra fölfelé. Később kiderítettem, hogy ezt bejelentette mind a helyi FBI-irodán, mind pedig a dallasi seriff hivatalában. Furcsa mód azonban Júlia Ann Mercert soha nem idézték be a Warren-bizottság elé.

Lee Bowers, a pályaudvar váltókezelője mintha páholyból figyelte volna a történteket a 4,5 méter magasan lévő torony ablakából Vallomása szerint néhány perccel a lövések előtt két emberre lett figyelmes, akik a palánk mögül figyelték a közelgő autókaravánt. Még korábban pedig egy ismeretlen emberre figyelt föl, aki kocsijával bekanyarodott a pályaudvar területére is. A férfi mintha valami mikrofonszerűségbe beszélt volna eközben, állította.

A seriff hivatalában tett vallomásában J. G. Price tetőfedő azt állította, hogy a lövöldözés után „egy férfit láttam a síneken álló vasúti kocsi felé futni… Volt valami a kezében. Nem vagyok ugyan biztos benne, de mintha fejhallgató lett volna”.

A Warren-bizottság megállapításaival ellentétben néhány szemtanú nemcsak lövéseket hallott a palánk mögül, hanem azt is állították, hogy füstöt láttak fölszállni a fák lombjai közül. J. C. Price-hoz hasonlóan többen mintha férfiakat láttak volna a lövések eldördülte után a vasút felé futni. Joseph Smith rendőrtiszt, az elnök egyik motoros kísérője fel is futott a palánkhoz.

S. M. Holland, vasútfelügyelő a Union Terminál Railroadnál, a következőképpen írta le a történteket:

„Hallottam egy harmadik dörrenést, összesen négy lövést számoltam… ebből a facsoportból… aztán mintha újabb lövést hallottam volna, ebben nem vagyok egészen biztos. Egy kis füstfelhőt láttam hat-nyolc lábnyira a talaj fölül felszállni pont azoknak a fáknak a lombjai közül… Semmi kétségem nincs, hogy onnan láttam fölszállni a füstöt… Határozottan állítom, hogy onnan hallottam a lövéseket, és a füst is onnan szállt föl…”

 

O. V. Campbell, a tankönyvraktár igazgatója azt állította, hogy a lövések „innen jöttek a füves térség felől” és abba az irányba mutatott, amerre az autókaraván haladt, miután elhagyta a tankönyvraktár épületét. Azt mondta: „A lövéseket mintha a vasúti sínek felől hallottam volna”.

 

James Tague, egy dallasi autókereskedő, akinek megsérült az arca, talán egy eltévedt golyótól, így beszélt: „Az volt az első benyomásom, hogy ott fönn a műemléknél vagy minél… valaki petárdát robbantott… mert a rendőrök arrafelé futottak”.

 

Billy Lovelady, a tankönyvraktár alkalmazottja; aki az épület bejáratánál a lépcsőn ülve falatozott, úgy emlékszik, hogy a lövések a domb tetején lévő betonépítmény és a vasúti felüljáró közötti térség felől jöttek”.

 

Abraham Zapruder, aki az általa készített amatőr film révén vált híressé, a domb tövében állt, hátfala palánknak. Elmondta, hogy a rendőrök mellette futottak el föl a dombra. Azzal kapcsolatban pedig, hogy honnan jöttek a lövések, ő is azt állította, hogy a háta mögül.

 

Forrest Sorrels, a helybeli titkosszolgálati főnök az autókaraván legelején haladt Azt vallotta, hogy amikor a lövéseket hallotta -melyek jóval hangosabbak voltak, semhogy petárdától származtak volna” -, azonnal a „füves domb felé pillantott, mert mintha onnan hallotta volna őket fentiről”.

 

William Newman, dallasi belsőépítész, aki családjával a füves domb tövében a járdáról figyelte az autókaravánt, nem messze a fapalánktól, így vallott: „A járda szélén álltunk, onnan figyeltük a közeledő kocsit, amikor hirtelen zajt hallottunk, ami nyilvánvalóan csak lövés lehetett Az elnök fölugrott úgy látszott, mintha ő is észrevette volna, hogy valaki petárdát robbantott. Mintha emiatt ugrott volna föl. Akkor már pontosan ott volt előttünk, én egyenesen rá néztem, amikor eltalálta egy lövés a fején… Mi a fűbe feküdtünk, mert úgy éreztük, hogy pont benne vagyunk a tűzvonalban… Úgy véltem, hogy a lövések pontosan a hátunk mögül, a parkból jönnek… Nem emlékszem, hogy a tankönyvraktár felé néztem volna. Egyenesen a hátam mögé pillantottam.”

 

L. C. Smith a seriff hivatalától a Main Streeten tartózkodott, amikor meghallotta a lövéseket. Futott „ahogy csak bírtam, az Elm Street irányába”. Útközben egy nővel találkozott, aki azt mondta neki, hogy „az elnököt fejbe lőtték és a lövések az Elm Street északi vége felől, a kerítéstől jöttek”, amivel a nő nyilván a füves domb tetején lévő palánkra utalt Malcolm Summers, egy helybeli csomagküldő szolgálat tulajdonosa így emlékszik a pillanatra, amikor a lövöldözés befejeződött: „Mindenki elkezdett a domb felé futni, egyenesen a vasúti sínek felé. Éreztem, hogy elkaptak valakit…”

 

Egy asszony, Jean Hill üldözőbe vette az egyik embert. Azt utóbb elismerte, hogy nem tudta volna, mit tegyen, ha sikerül is utolérnie. Azt vallotta, hogy a férfi „nyugatnak, a vasúti sínek felé haladt”. Hill elmondása szerint a pályaudvar -mely valamivel magasabban és jobb felé van attól a helytől, ahol az elnököt lelőtték -volt a célja a futó férfinak.

 

Visszatértem Lee Bowers váltókezelő vallomásához, és alaposan átolvastam, miket válaszolt Joseph A. Ball, a Warren-bizottság képviselője kérdéseire:

 

BALL: AZ események után valóban sok ember futott föl a magaslatra a toronyhoz?

BOWERS: Sokan jöttek, több irányból is. Egy csoport a Houston és az Elm sarkáról, ezek végigrohantak az Elm Streeten és onnan jöttek föl az emelkedőre. Egy másik csoport pedig átvágott a Houston és az Elm Street határolta háromszögű térségen és futott föl egyenesen a dombra. A legtöbbjük föl is érkezett, ötven vagy száz rendőrrel együtt, alig öt percen bélül.

BALL: A torony környékére, ahol maga is volt?

BOWERS: Pontosan. Lezárták a környéket, én is visszatartottam a vonatokat, hogy át tudják vizsgálni őket, és az egyik vonatról láttam is, hogy leszedtek embereket.

BALL: Úgy emlékszem, erről már korábbi kihallgatása során is beszélt nekem, ugye?

BOWERS: Igen.

BALL: És van valami, amit elmondott nekem akkor és most nem kérdeztem öntől?

BOWERS: Semmi, ahogy emlékszem.

 

Az a tény, hogy az egyik vonatból, amelyet a váltóőr azért tartott vissza, hogy ellenőrizni tudják, „leszedtek embereket”, normális körülmények között egy ügyvédet további kérdésekre ösztönöz. A bizottság képviselője azonban egy percig sem zavartatta magát, és hirtelen témát váltott, mintha érdektelen dolog lett volna, hogy a vonatról embereket állítottak elő…

 

Ugyanezt a jogászi manővert tapasztaltam D. V. Harkness őrmester kihallgatásánál, aki a vonatok átvizsgálásával volt megbízva. Ö így válaszolt az őt kihallgató David Belin kérdéseire:

 

HARKNESS: Visszamentem előre, ahol Sawyer felügyelő segített a tömeg visszaszorításában, aztán a felügyelő megbízott, hogy az állomásról épp kihúzó vonatokat, tehervonatokat kutassam át.

BELIN: Ezután mit csinált?

HARKNESS: Nos, ott állt egy hosszú teherszerelvény, le is szedtünk róla jó néhány embert és bevittük az állomásra.

BELIN: Ügy érti, potyautasokat?

HARKNESS: Csavargókat és hobókat.

BEUN: Ott voltak a tehervagonokban?

HARKNESS: Igen, uram.

BEUN: ÉS aztán mit csinált?

HARKNESS: Csak erre volt parancsom, mert tudomásom szerint sok tehervonat indult épp akkor. Sok emberünk dolgozott ezen.

BEUN: Van róla tudomása, hogy találtak gyanús személyeket a pályaudvar területén?

HARKNESS: Igen, uram. Letartóztatásokat is eszközöltünk. Néhány embert bevittünk.

BEUN: Ezek mind, hogy az ön szavaival éljek, hobók és csavargók voltak?

HARKNESS: Igen, uram.

BELIN: Mindegyiküket kihallgatták?

HARKNESS: Igen, uram, bevittük és kihallgattuk őket

BEUN: Találtak valamilyen fegyvert náluk?

HARKNESS: Tudomásom Szerint nem.

BEUN: Most pedig szeretnék visszatérni ehhez az Amos Euinshoz. Emlékszik, mit mondott önnek, amikor először találkoztak?

 

Figyelemre méltó ez a párbeszéd. Belin ügyvéd épp megtudja, hogy idegeneket szednek le egy induló vonatról épp azon a helyen, ahol az elnököt lelőtték, és ahelyett, hogy lecsapna a kínálkozó lehetőségre, megelégszik néhány lapos kérdéssel, majd gyorsan témát vált. Amos Euinsnek, aki egy másik tanú, semmi köze a füves térség körüli dolgokhoz, sem a tehervonatokhoz. Belin soha többé nem kérdezte meg Harkness őrmestert a letartóztatottakról, de azt sem firtatta, ki vitette be őket. Semmiféle kihallgatásnak vagy letartóztatásnak nincs nyoma sem a dallasi városi rendőrségen, sem a seriffi hivatal nyilvántartásában. Sem pedig, és ez talán a legfontosabb, a Warren-bizottság jelentésének 26 kötetében.

Mint ahogy azzal a figyelemre méltó ténnyel sem foglalkoztak egyáltalán, hogy állítólagos titkosszolgálatosok tartózkodtak a pályaudvar környékén.

 

Joe M. Smith közlekedési rendőr az Elm és a Houston Street sarkán teljesített szolgálatot. Amikor egy nő azt mondta neki, hogy „onnan a bokrok közül” jöttek a lövések, azonnal felrohant a domb tetejére. így mesélte el a Warren-bizottság képviselőjének, Wesley J. Liebeler-nek, mi történt:

SMITH: … Volt velem egy seriff helyettes, meg azt hiszem, egy titkosszolgálatos, amikor odaértem.., nagyon ostobán éreztem magam, de ez a nő innen hallotta a lövéseket, így aztán előhúztam a pisztolyomat. De aztán úgy gondoltam, hogy ez butaság, hisz azt sem tudom, mit keresek, ezért visszatettem a tokjába. Mert a férfi már mutatta is a titkosszolgálati igazolványát.

LIEBELER: Kikérdezte ezt az embert?

SMITH: Nem, mert, ahogy látta, hogy pisztoly van a kezemben, már mutatta is az igazolványát.

LIEBELER: Emlékszik a nevére?

SMITH: Nem, uram, sajnos nem…

 

A Warren-jelentés szerint viszont az összes titkosszolgálatos elkísérte az elnököt a kórházba. A Titkosszolgálat nyilvántartása szerint más titkosszolgálati ember nem tartózkodott e helyszínen, csak azok, akik az autókaravánt kísérték, Ezek pedig perceken belül elhagyták a helyszínt. Ez pedig azt jelenti, hogy a Titkosszolgálat vagy hazudott, vagy tévedett, vagy pedig az a férfi, akivel Smith rendőr találkozott, nem volt a Titkosszolgálat embere.

Harkness őrmester vallomása szerint, amikor a könyvraktár mögé ért (még azelőtt, hogy a pályaudvarra ment volna), „volt ott néhány ügynök a Titkosszolgálattól. Nem kértem igazolványt tőlük. Azt állították, hogy a szolgálattól vannak”. Ebből nyilvánvaló, hogy nemcsak egy, hanem jóval több állítólagos titkosszolgálatos tartózkodott a környéken, ahol hivatalosan nem lett volna szabad egynek sem lennie.

És ez még mindig nem elég. Felfigyeltem arra is, hogy Jean Hillt, aki égy helyszínről menekülő férfit vett üldözőbe, a palánk mögötti parkolóban egy férfi megállította. A sötét öltönyös férfi odanyújtotta neki titkosszolgálati igazolványát. Ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy az üldözött egérutat nyerjen.

Annak ellenére, hogy számtalan jel mutatott arra, hogy jó páran hamisan titkosszolgálatosnak adták ki magukat, vagy pedig valóban tartózkodtak a helyszínen titkosszolgálatosok, akiknek hivatalosan nem kellett volna ott lenniük, a Warren-bizottság egyszerűen ejtette a témát

Miközben olvastam, arra is rájöttem, hogy nemcsak a Warren-bizottság kezelte ilyen szabálytalanul a nyomozást. A Dallasi Rendőrkapitányság, amely szinte azonnal lezárta a vizsgálatot, szintén meglehetősen szokatlan módszerekkel vizsgálódott Például Lee Harvey Oswaldot letartóztatása után Will Fritz kapitány, a dallasi rendőrség gyilkossági csoportjának vezetője hallgatta ki. Ügyészként tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen kihallgatás teljesen rutinszerű, még a piti ügyek esetében is. Azonban a Warren-jelentésben azt olvastam, hogy az Egyesült Államok elnökének állítólagos gyilkosát 12 órán keresztül úgy hallgatták ki, hogy arról sem magnófelvétel, sem gyorsírásos jegyzőkönyv nem készült

Ugyanakkor ügyvéd sem volt jelen. Hogy nem készült semmiféle jegyzőkönyv, az az alkotmányos jogok olyan felrúgását jelentette, amilyennel egész praxisomban soha nem találkoztam. Ügy okoskodtam, hogy ez már nem lehetett puszta hanyagság. Egy 30 éves tapasztalattal bíró rendőrtisztnek, mint amilyen Fritz kapitány, tisztában kellett lenni azzal, hogy bármi, amit Oswald elmond, döntő fontosságú lehet majd a tárgyaláson.

Ugyanilyen meglepő volt számomra, hogy milyen gyorsan lezárta az FBI is a vizsgálatot ugyanis mindössze néhány hét után kijelentették, hogy Lee Oswald volt a magányos merénylő. A Warren-jelentésben található számtalan felderítetlen nyom és elvarratlan szál, az egymásnak ellentmondó vallomások alapján ez a gyors végkövetkeztetés számomra megmagyarázhatatlannak tűnt.

Minél jobban elmélyedtem az olvasásban, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy a gyilkosság kormányszintű vizsgálata módszeresen figyelmen kívül hagyott minden olyan bizonyítékot, ami nem támasztotta alá a magányos gyilkos teóriát. Először nem tudtam mire vélni, miért jó ez, így aztán folytattam tovább az olvasást. Egy péntek éjjel aztán valami azt súgta, hogy olvassam át még egyszer Allison G. Folsom Jr. alezredes vallomását, aki ismertette Oswald kiképzési eredményeit. Elmondta, hogy Oswald orosz nyelvből is levizsgázott a kaliforniai El Toro Haditengerészeti támaszponton, nem sokkal a sajtó által alaposan felfújt szovjetunióbeli disszidálási kísérlete előtt.

Még hogy orosz nyelvvizsga! Tiszta őrület.

 

Hosszú éveket töltöttem a hadseregnél a második világháború idején és utána is, de soha nem vizsgáztatták oroszból. A dolgon nem sokat változtatott, hogy az alezredes megjegyezte: Oswald meglehetősen gyengén szerepelt, mert épp csak két szóval tudott többet a minimálisnál. (Ez engem arra az emberre emlékeztet, aki arra panaszkodik, hogy a kutyája nem elég intelligens, mert ő bizony öt sakkpartiból háromszor mindig megveri.) Én biztosan nem tudtam volna még ilyen eredményt sem elérni. 1959-ben, amikor Oswald oroszból vizsgázott jómagam a Nemzeti Gárdánál szolgáltam egy zászlóaljnyi katona vezető tisztjeként. Nem emlékszem, hogy valaha is megkérdezték volna tőlük, tudnak-e oroszul. Sőt még 1966-ban, amikor Folsom alezredes vallomását olvastam, aktív kisegítő szolgálatot vállaltam a Nemzeti Gárdánál -mint őrnagy, de egyetlen katonától sem kérték soha, hogy

számoljon be, mit tanult oroszból.

Rendes körülmények között egy amerikai katonának annyi oroszt tanítanak, mint amennyi filozófiát vagy művészettörténetet -ha harcoló alakulathoz vannak beosztva. A bizottság előtt elhangzott vallomások, illetve a bemutatott bizonyítékok alapján Oswald a haditengerészetnél szolgált légvédelmisként. Egy légvédelmi tüzérnek pedig éppen annyira van szüksége az oroszra, mint egy macskának pizsamára.

Aznap éjjel már nem olvastam tovább. Meg kellett emésztenem a dolgot hisz épp az imént olvastam az első bizonyítékot arra, hogy Oswald -legalábbis 1959-ben -hírszerzői kiképzést kapott. Mint mindenki, aki valamelyes katonai ismeretekkel rendelkezik, annyit tudtam, hogy a haditengerészet hírszerző tevékenységét az Office of Naval Intelligence (ONI), a Haditengerészeti Hírszerző Hivatal irányítja. Úgy bújtam ágyba, hogy azon tűnődtem, vajon miféle kapcsolat lehet az ONI és Lee Harvey Oswald között. Talán mondanom sem kell, nem sokat aludtam aznap éjszaka.

Másnap reggel a belváros egyik koszos, lepusztult részébe hajtottam, ahol a Camp Street 544. számú ház is állt. Néhány héttel korábban írtam föl ezt a címet a Warren-jelentés olvasása közben. Egy pecsétről másoltam te, amit az egyik Oswald által osztogatott propagandaanyag alján találtam. Ilyen röpcédulákat készített Oswald 1963 nyarán New Orleansban. Augusztus 9-én a Canal Streeten ő és emberei összeverekedtek a Castro ellen tüntetőkkel, ezért le is tartóztatták. Ebből, és néhány korábbi röpcédulázási akciójából a Warren-bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Oswald hőzöngő kommunista volt, ha mégoly magányos is, aki belépett a Tisztességes Bánásmódot Kubának Bizottságba, mely Fidel Castrót támogatta.

Ezt a túlságosan kézenfekvő magyarázatot soha nem tudtam fenntartások nélkül elfogadni. Először is Oswald csak az augusztus 9-i röplapjára pecsételte rá a Camp Street-i címet Soha azelőtt sem pedig később nem használta. Ezért szerettem volna látni ezt a helyet a saját szememmel.

Egy macskaugrásnyira a Lafayette Square-től volt az 544-es számú ház, egy egérszürke épület, amely sikertelenül akarta elhitetni a nézővel, hogy gránitból épült és nem betonból. Később megtudtam, hogy új tulajdonosa után Newman Buildingnek hívták ezt a szerény építményt. A Camp Street-i bejárat lépcsőházra nyílt, amely felvezetett a második emeletig.

Valahogy ismerősnek tűnt az épület, de kellett egy kis idő, míg rájöttem, honnan. Befordultam a sarkon, elhaladtam az egykori Mancuso-féle étterem előtt, és megláttam a Lafayette Street felőli bejáratot. Beléptem és ott álltam az ajtó előtt, melyről jól tudtam, hogy -még 1963-ban -Guy Banister magánnyomozó irodájába nyílt. A Lafayette Street 531. alatt székelt a Guy Banister Associates, Inc. Investigators cég. Tehát mindkét cím -a Camp Street 544. és a Lafayette 531. -ugyanoda vezetett. Tehát három év elteltével ismét felbukkant Guy Banister neve.

Banister még 1964-ben meghalt -kilenc hónappal a merénylet után, de nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek, miért csupán egyetlen alkalommal jelent meg a Camp Street-i cím Oswald röpcéduláján. Vélhetően maga Banister, vagy egyik társa leállíthatta Oswaldot. Ami nem is csoda. Guy Banister aligha lelkesedett azért, hogy egy ifjú ex-matróz az ő címét pecsételgeti rá Castro-barát irományaira.

Bár már rég nem volt az FBI-nál, Banister mélységesen osztotta J. Edgár Hoover érzéseit. Tudtam, hogy mindenféle antikommunista dolgokban részt vett. Egy fiatal ügyvéd, akivel rendszeresen sakkoztam a New Orleans-i sakk-klubban, azt mesélte, hogy még egyetemistaként Banister megbízta, szaglásszon az egyetemi radikális, sőt liberális szervezeték után, és épüljön be közéjük. Azt később tudtam meg, hogy Banister volt a Karibi Antikommunista Liga vezetője is. Ezt egyik harcostársa, egy Maurice Gatlin nevű ügyvéd hozta tudomásomra, akivel annak idején együtt laktunk a Clair-bome Towers nevű bérházban.

Most, hogy rájöttem, hogy Banister irodája volt Oswald főhadiszállása is, kezdett összeállni a kép erről a „marxista beállítottságú” röpcédulázóról. Például akárhányszor egy ilyen akcióra készült, Oswald ellátogatott a helyi munkaközvetítőbe és embereket toborzott. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik helyi újságban azon a fényképen, amely Oswaldot agitáló közben ábrázolta, fölfigyeltem egy fiatalemberre, aki nagyon hasonlított az egyik nemzeti gárdabeli tiszttársam fiára. Fölhívtam Charles Steele-t, és megtudtam, hogy valóban az ő fia volt az az ifjabb Charles. Kihallgattuk a fiút, aki elmondta, hogy Oswald két dollárt fizetett nekik egy órára a röpcédula-osztogatásért. Oswald közölte velük, hogy csak addig csinálják, amíg az újságírók meg a fotósok el nem mennek, azután mehetnek a dolgukra. Ezt a módszert aligha használhatta egy hamisítatlan maoista csoport. A legtöbb ilyen csoport a tagjaival végezteti a röpcédulázást -és teljesen ingyen. Oswald Tisztességes Bánásmódot Kubának Bizottságának rajta kívül nem volt tagja, pénze viszont bőven, ha munkanélkülieket tudott toborozni.

 

Ez volt az első bizonyíték arra, hogy Lee Oswald egyáltalán nem volt „kommunista” vagy „marxista”. Ennél sokkal valószínűbbnek látszott -most, hogy azonosítottam a címet a Camp Streeten hogy Guy Banister vagy valamelyik embere Oswaldot agent provocateur gyanánt alkalmazta. Hogy milyen célból, és kinek a megbízásából, az mindmáig titok.

Úgy okoskodtam, hogy ha Oswald azon a nyáron valóban Banistemek dolgozott, akkor ez talán segíthet néhány furcsaság megmagyarázásában, amelyekre a jelentés olvasása során bukkantam. A Warren-bizottság jelentése szerint, amikor Oswaldot augusztus 9-én a Canal Streeten a verekedés után letartóztatták és bevitték a rendőrségre, ott azonnal kérte, hogy hadd beszélhessen az FBI egyik ügynökével. Oswaldot ekkor elkülönítették a többi letartóztatottól és John Quigley különleges ügynökkel tárgyalt. A kihallgatás után Quigley elégette a feljegyzéseit, ami teljességgel ellentmond a szokásos FBI-eljárásnak. Normális körülmények között az ilyen feljegyzés bekerül a nyilvántartásba az eseményekről készült jelentéssel együtt. Megmagyarázhatatlannak tűnt számomra, hogy ilyen elnézően bántak egy állítólagos harcos kommunistával -hacsak Oswald nem dolgozott Guy Banisternek, aki maga is magas rangú FBI-tiszt volt egykoron, és könnyen eltussolhatta a dolgot. (Miután Oswald Dallasba költözött a „Cég” Quigley különleges ügynököt is oda telepítette.)

Úgy emlékszem, egy héttel Canal Street-i letartóztatása után Oswald a WDSU rádióállomás stúdiójában egy vitán vett részt, amelynek témája röviden a „kapitalizmus kontra kommunizmus” volt. Természetesen Oswald képviselte a baloldali álláspontot és a felvétel tanúbizonysága szerint tökéletesen el is játszotta a marxista szerepét. A Kennedy-gyilkosság után, nem egészen egy héttel Oswald megélését követően e felvétel másolatait megkapták a kongresszusi képviselők, mint nyilvánvaló bizonyítékot arra, hogy az elnököt egy kommunista ölte meg.

Lehetséges, hogy Banister vagy egyik társa rendezte meg ezt a vitát és készíttetett róla hangfelvételt? Maga Banister juttatta el a képviselőkhöz? Ha Oswald azon a nyáron Banister irányítása alatt dolgozott, akkor sem a röpcédulázásoknak, sem pedig a rádióvitának nem az volt a célja, hogy újabb híveket toborozzon a marxizmus számára. Sokkal inkább az, hogy alaposan beágyazza a köztudatba: Lee Harvey Oswald kommunista.

Hátat fordítottam Banister irodájának és átnéztem a Lafayette Street másik oldalára, ahol a főposta épülete állt. Elfoglalt egy egész háztömböt, tekintélyt parancsolóan tornyosult a lepusztult környék fölé. Az épületben kapott helyet a Titkosszolgálat New Orleans-i irodája. Sőt hajói emlékszem, az egyik emeleten volt az ONI, a Haditengerészeti Hírszerzési Hivatal helyi központja is, tehát azé a szervezeté, amely sejtésem szerint kiképezte Oswaldot. Feltettem magamnak a kérdést: vajon véletlen egybeesés-e csupán, hogy Banister -aki a második világháború alatt az ONI-nál kezdte a pályafutását -régi munkaadójával szemközt rendezte be a maga irodáját? Vélhetően annyira véletlen csupán, amennyire az véletlennek tekinthető, hogy korábbi irodája viszont pontosan a New Orleans-i FBI-és CIA-főhadiszállással szemközt helyezkedett el.

Elindultam gyalog a Lafayette Streeten a Mississippi folyó irányába, hogy megvizsgálják két másik címet is a Magaziné Street 600-as tömbjében, amelyeket szintén megemlített a Warren-jelentés. Az egyik a Reily Coffee Companyé volt, itt dolgozott Oswald azelőtt, hogy fölbukkant a város utcáin, és röplapokat osztogatott Fidel Castro mellett. Csak a várost egyáltalán nem ismerd idegen nem tudta, hogy a kávétársaság elnöke, William Reily évekig aktív támogatója volt a helybeli Castro-ellenes mozgalomnak.

Miközben körbejártam a társaság apró épületét, azon gondolkoztam, vajon Oswald tényleg „másodolajozóként” dolgozott-e a vállalatnál, ahogy az a személyzeti iratokban állt vagy esetleg a cég egyszerűen „hibernálta”, míg el nem jött az ideje, hogy megkezdje Banister-nél agent provocateur tevékenységét.

Továbbsétáltam, hogy megnézzem a másik címet is, amelyre kíváncsi voltam, a Crescent City Garage-t. Ennek vezetője, Adrian Alba szerint Lee Oswald sokszor ott időzött, míg állítólag a kávétársaság alkalmazottja volt (Később, 1978-ban a szenátusi különbizottság előtt Alba arról is beszámolt, hogy „gyakran találkozott Oswalddal a Mancuso-féle étteremben a Camp Street 544. földszintjén”. A bizottság megállapította, hogy David Ferrie és Guy Banister szintén törzsvendég volt azon a helyen.) Alba a Warren-bizottság előtt tett vallomásában kitért arra is, hogy Oswald érdeklődött a környékbeli fegyverboltok iránt is.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Oswald efféle dolgok iránt érdeklődött Bár maga a garázs nem volt kifejezetten az ifjú szocialisták találkahelye. Sőt évekig a helyi FBI hivatalosan kijelölt parkolója volt. Még az után is, hogy a cég a Loyola Avenue-i új irodába költözött a Crescent City Garage adott helyet az ONI és a Titkosszolgálat kocsijainak. Nem is beszélve arról, hogy alig néhány háztömbnyire volt innen a Masonic Temple épület a St. Charles Avenue 300-as blokkjában. Ez a szürke ház adott otthont a Központi Hírszerző Hivatal, vagyis a CIA helyi irodájának. (Az 1960-as évek elején az FBI is a Masonic Temple épületben székelt.)

Korántsem túlzó tehát, ha e testületek tagjai úgy emlegették magukat: „közösség”. Pontosan emiatt hihetetlen elővigyázatlanságnak tűnt számomra, hogy az a fiatalember, aki az Egyesült Államok elnökének meggyilkolására készül, épp ezt a hírszerző komplexumot választja időtöltésének színhelyéül röviddel magányos akciója előtt.

Egy normálisan működő országban ilyen körülmények között komoly vizsgálat indult volna, abból a hipotézisből kiindulva, hogy a New Orleans-i hírszerző közösség Oswaldot provokátorként alkalmazta. Ebben az összefüggésben azonnal magyarázatot kapott volna, miért lett a férfi egyik pillanatról a másikra Fidel Castro „támogatója”.

Ennek ellenére olvasmányaimban semmi jelét nem találtam annak, hogy a Kennedy-gyilkosság óta eltelt években a szövetségi nyomozók akár csak véletlenül is, ebbe a nyilvánvaló irányba tekintettek volna. Mintha az Egyesült Államok kormányzatának vezető tisztségviselői soha az életben nem is hallották volna azt á kifejezést, hogy agent provocateur.

Mire aznap hazaértem, rájöttem, hogy nagyon komoly problémát kell megoldanom. A meglévő bizonyítékok minden lehetséges kombinációja ugyanarra a zavaró következtetésre vezetett: nagy valószínűséggel feltételezhetünk egy korábban is létező kapcsolatot a Kennedy elnök magányos gyilkosaként ismert férfi és az Egyesült Államok kormányzatának hírszerző szervezetei között.

 

Háborús játékok

 

Hiába volt szerencsénk három évvel azelőtt, amikor rábukkantunk David Ferrie-re, az FBI kijelentette, hogy semmi szükség nincs a vele kapcsolatos vizsgálódásra. Ezek után azonban úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha visszatérünk újból oda, ahonnan annak idején kiindultunk: a hírforráshoz, akitől megtudtuk, hogy Ferrie a gyilkosság napján Texasba autózott.

 

Hétfőn reggel behívattam az irodámba Herman Kohlmant, azt a helyettesemet, aki a gyilkosságot követő vasárnap a hírt hozta Ferrie-ről. Elmondta, hogy akkor a dologról Jack Martintól értesült, akit Guy Banister olyan csúnyán összevert az előző nap pisztolyának agyával.

Néhány órán belül Martin is előkerült. Ott ült előttem az asztal másik oldalán, és idegesenfigyelt minden mozdulatomra. Visszaeső alkoholista volt, sovány, ideges szemét jókora karikák árnyékolták. Bár sokan végérvényesen leírták, én mégis úgy ismertem, mint éles eszű, jó megfigyelőképességű magándetektívet, aki időnként egy kissé szétszórt. Beosztott ügyész korom óta ismertem, mindig jól kijöttünk egymással.

-Jack -kezdtem -, miért nem engeded el magad? Tudhatod, hogy barátok között vagy.

Idegesen bólintott. Bár a helyiség talán legkényelmesebb foteljében ült, látszott rajta, hogy kényelmetlenül feszeng. Kávéval kínáltam.

-Ez nem hivatalos kihallgatás, Jack -magyaráztam neki. -Mindössze egy kis segítséget szeretnénk kérni. Világos?

. Idegesen bólintott megint.

-Valamivel többet szeretnék tudni arról, mi történt aznap, amikor Guy Banister a Magnumjával neked esett. Ugye emlékszel?

-Hogy tudnám elfelejteni? Kis híján megölt.

-Nos, Jack, a következő a problémám -mondtam. -Akkor azt mondtad, hogy már vagy tíz éve jó barátok voltatok Banisterrel, amikor a dolog történt.

-Legalább tíz éve, ha nem több.

-És azelőtt sose ütött meg.

-Egy ujjal nem ért hozzám.

-Mégis 1963. november 22-én -az elnök elleni merénylet napján -a fejednek esett a 857-es Magnumjával.

Martin tekintete az enyémbe fúródott.

-A rendőrségi jelentés szerint a telefonszámlán vesztetek össze -mondtam, és előhúztam a fiókomból a jelentés másolatát. Odanyújtottam neki. -Tessék, nézd csak meg!

Úgy olvasta, mintha soha korábban nem látta volna. Pedig szerintem nemcsak olvasta, hanem volt neki is példánya belőle otthon.

Egy pillanattal később fölnézett, de nem szólt egy szót sem. A szeme elárulta, hogy valami nagyon idegesíti.

-Szerinted hihető ez a magyarázat, hogy egyszerűen összevitatkoztatok a telefonszámlán? -kérdeztem.

Hosszan kellett vámom, míg végre lassúi megcsóválta a fejét.

-Valóban nem -mondta. -Ennél többről volt szó.

-Mennyivel többről?

Ismét vámom kellett. Mélyeket lélegzett

-Semmi nem utalt rá, hogy ez lesz a vége -kezdte. -Együtt ittunk a Katzenjámmer bárban -talán többet a kelleténél, különösen Banister. De hát aznap volt a gyilkosság…

 

Megivott egy újabb csésze kávét. Látszott rajta, hogy valóban nagyon össze akarja szedni a gondolatait.

Amikor visszamentünk az irodába, Banister elkezdett piszkálni. Mindenbe belekötött, nagyon gonosz hangulata lett Aztán hirtelen azzal vádolt meg, hogy belenyúltam a személyes aktáiba. Soha még csak eszembe se jutott, hogy ilyet csináljak, ez abszolút kizárt! Azt hiszem, ettől aztán kiakadtam. Elhallgatott, mintha elbizonytalanodott volna.

-Folytasd, Jack -kértem megnyugtatóan.

-Nagyon bedörrentem -folytatta, és az arcán látszott, hogy elönti az indulat. -Ekkor azt mondtam neki, hogy jobban tenné, ha pont ő nem mondana nekem ilyesmiket. Mondtam, hogy láttam én, miféle emberek jártak hozzá a nyáron. Ekkor ütött először. Mint a villám, hirtelen előkapta a Magnumját és fejbe vágott.

-Csak azért, mert láttál nála különféle embereket a nyáron?

-Igen, ennyit mondtam csak. Tisztára begőzölt.

-Es miféle embereket láttál nála az irodában? -kérdeztem tapogatózva.

-Egy csomó kubait, meg ilyesféléket. Akár egy cirkusz. Csak jöttek-mentek folyton.

Én még csak meg sem tudtam őket egymástól különböztetni.

 

Egyszer valaki arról beszélt, hogy amikor valamit nagyon titokban akar tartani az ember, amikor mindén erőfeszítése arra irányul, nehogy észrevegyék, akkor mindig kiderül a végén, hogy valaki egész idő alatt ott ült a tölgyfa alatt, ahogy mondani szokás. Banister irodájában tehát Jack Martin üldögélt a „tölgyfa alatt”.

Martin mély lélegzetet vett és folytatta.

-Meg voltak ott más pasasok is. Például David Ferrie, de őt már azóta megismerted.

-Ő gyakran járt oda? -kérdeztem.

-Hogy gyakran-e? Gyakorlatilag az irodában lakott.

Ezután Martin elhallgatott. Láttam a szemén, hogy ennél többet nem akar mondani. Eszem ágában sem volt, hogy hagyjam á hétvégi látogatásom a Camp Street környékén kárba veszni, tehát folytattam.

-És Lee Harvey Oswald? -kérdeztem puhatolózva.

Jack nagyot nyelt, aztán bólintott, mintha hálás lett volna, hogy valaki megszabadította ettől a nyomasztó tehertől. -Igen, ő is gyakran ott volt. Néha zárt ajtó mögött tárgyaltak Banister irodájában. Máskor Ferrie-vel ugratták egymást Szóval ő is odajárt.

-És Guy Banistemek mi volt a szerepe?

-Ő volt a karmester, mindent ő irányított.

-És a magánnyomozói munka?

-Nem sok megbízatás akadt, de ha igen, akkor azt én végeztem el. Ezért voltam ott.

-Szóval, Jack, szerinted mi zajlott akkor Banister irodájában? -kérdeztem.

Feltartotta a kezét -Erre nem tudok válaszolni -jelentette ki határozottan, -Ebbe egyáltalán nem mehetek bele. -Váratlanul fölállt

-Most jobb, ha megyek.

-Várj, Jack! Mi a gond azzal, ha belemegyünk, mi történt Banister irodájában?

-Hogy mi a gond? -kérdezett vissza. -Hogy mi a gond? -ismételte meg, mintha nem hinne a fülének. -Az a gond, hogy az egész rohadt kormány perceken belül a nyakunkon lesz. Muszáj ezt részleteznem? Kinyírhatnak engem, de téged is. Sarkon fordult. -Jobb, ha most megyek -motyogta, és imbolyogva megindult az ajtó felé.

A Martinnal való beszélgetés sem szolgáltatott elegendő indokot arra, hogy hivatalosan létrehozzak egy vizsgálati csoportot. Egyrészt, mert nem volt elég emberem, de elegendő bizonyítékom sem. Ügy gondoltam, sikeresebben működhetünk, ha nem kezdünk el mindenfelé kapkodni.

Nem hivatalosan, csupán barátilag megbíztam Louis Ivon kollégámat, hogy udvarolja körül Jack Martint próbálja meg rávenni, emlékezzék csak nyugodtan vissza, mi történt Banister irodájában. Ivon csendes, nagydarab ember volt látszólagos szórakozottsága mögött határozott céltudatosság rejlett. Tisztában voltam azzal is, hogy Ivon -aki magasan a legokosabb volt a hozzám beosztott rendőrtisztek közül -jó kapcsolatban van Martinnal.

Előfordult, hogy ha Martint megpróbálták a rendőrök lerázni, ő segítette ilyen-olyan módon.

Szintén Ivon feladata volt előkaparni az összes lehetséges információt David Ferrie-ről és kiépítem a kapcsolatot a közeli Jefferson Parish rendőrségével és seriffi hivatalával, ahol Ferrie azelőtt hosszú éveket töltött. Frank Klein már régebben dolgozott -szintén nem hivatalosan -az ügyön. Az elmúlt hetekben elláttam azokkal az információkkal, amelyekre magam bukkantam rá. Együtt kocsikáztuk végig a kis utcákat a posta és a kávétársaság környékén. Es bár a Warren-jelentést egyáltalán nem tartottam használhatónak, kölcsönadtam neki mind a 26 kötetet, hogy maga tapasztalja meg személyesen a nagy átverést -és próbáljon benne használható nyomokat találni.

Az első pillanattól kezdve szükségem volt valakire, akivel összeülhettem egy kis ötletrohamra -hogy kicseréljük gondolatainkat és rájöjjünk újabb dolgokra is. A maga első osztályú analitikus agyával Klein volt a tökéletes partner.

Nagy lépést jelentett a felé az államügyészi hivatal felé, amelyet elképzeltem magamnak, hogy megtaláltam Kleint és megtettem első helyettesemmé. A tüzérségnél eltöltött éveim során megfigyeltem, mik azok a közös jellemzők, amelyek a legjobb zászlóaljakat kiemelik a többi közül. Az egyik legfontosabb az, hogy a parancsnok a részletek kidolgozását rábízza első tisztjére. Ezzel lehetővé válik a számára, hogy saját egysége működését bizonyos távolságból szemlélje, ugyanakkor pedig a felszabaduló időben foglalkozhat az általános stratégiával, a fontosabb döntésekkel és bevezethet újításokat.

Klein a Haditengerészetnél szolgált, a koreai háborúban ki is tüntették. A fegyelmet és a hivatali rendet szinte germánosan tisztelte. Magam sokkal jobban szerettem, ha oldottabban folynak körülöttünk a dolgok, így aztán tökéletesen kiegészítettük egymást.

Egy reggel, úgy egy héttel, a Jack Martinnal folytatott beszélgetés után Frank Kleint az irodámban találtam, amint papírokat halmozott föl az íróasztalom szélén.

-Hogy mered megszentségteleníteni az irodámat? -kérdeztem.

-Jack Martin megmakacsolta magát, nem mond semmit arról, hogy mi történt Banisterirodájában -magyarázta. -így aztán úgy gondoltam, erre magunk is rá tudunk jönni valahogy.

-És mi lenne ez a valahogy?

-Eltöltöttem egy kis időt a könyvtárban -mondta. -Ezek itt a Times-Picayune 1963. júniusi, júliusi és augusztusi számainak címlapjairól készített fotókópiák:

-És mire megyünk velük? -tudakoltam.

-Hátha megtudjuk, mi az, ami ‘Martint idegesíti -vagyis hogy mit csinált Banister azona nyáron.

-Kétlem, hogy Banister olyan akciókba kezdett, amik a címlapra kívánkoztak volna -mondtam.

-Meglehet, hogy így van -felelte Klein. -De azt hiszem, sikerült valami érdekeset találnom. -Ezzel elém tette a Timés-Picayune 1963; augusztus 1-jei, csütörtöki számának címlapját. A jobb oldali cikk címe a következő volt:

 

DINAMIT RAZZIA Robbanóanyag a nyaraidban. A nyomozás folyik.

 

Végigfutottam az első bekezdést:

„Több mint egy tonna dinamitot, 20 bombatestet, napalmot és detonátor-alkatrészeket foglaltak le szerdán a Szövetségi Nyomozóhivatal ügynökei St. Tammany Parish üdülőkörzetében, Mandeville és Lacombe között”

A cikk azzal folytatódott, hogy a dinamitot, napalmot és egyéb anyagot a New Orleans-i FBI ügynökei „egy nyomozás során foglalták le, amit egy olyan szervezet ellen folytattak, mely katonai akcióra készült egy, az Egyesült Államokkal békében élő ország ellen. Ez pedig az amerikai büntetőtörvénykönyv 18. fejezete 960. részében foglaltakat súlyosan sérti.”

 

Akármilyen nagyszabású is volt az akció, az FBI-os nyilatkozó túlzottan általánosságokban beszélt, nem engedett bepillantást a lapjaiba. Egy szóval sem említette, mely országról van szó, és azt sem említette, letartóztattak-e valakit. Ennek ellenére meglehetősen hidegen hagyott a cikk.

Kleinre pillantottam. -Érdekes, az tény -jegyeztem meg. -De mire akarsz kilyukadni?

-Egy pillanat -felelte. -Még nem ismered az egész sztorit -Ezzel újabb fénymásolatot csúsztatott elém. Ez a következő napi, az augusztus 2-i, pénteki szám címlapjáról készült. A lap bal oldalán a következő cikket olvastam:

 

A BOMBÁS HÁZAT MENEKÜLTEK HASZNÁLTÁK Az asszony szerint a férj kubaiaknak tett szívességet.

 

A Pontchartrain-tó északi partján lévő nyaraló tulajdonosának felesége, ahol a nagy mennyiségű hadianyagot szerdán lefoglalták, azt állítja, hogy a házat három hete egy kubai menekültnek adták kölcsön.

Mrs. William Lukius McLaney, Encampment 4313. alatti lakos azt mondja, hogy sem ő, sem pedig férje, aki versenyistállóknak szállít abrakot, nem tudott arról, hogy a házukban lőszert és robbanóanyagot tárolnak, egészen addig, míg a Szövetségi Nyomozóiroda ügynökei ki nem kérdezték ezzel kapcsolatban csütörtökön, a razzia előtti percekben.

Az asszony közölte, hogy a házat egy állítólagos „José Juarez” nevű kubai emigráns használta, aki a család kubai barátainak jó ismerőse.

A McLaney családnak ugyanis valamikor utazási irodája volt Havannában, ám 1960-ban visszatértek New Orleansba, „mert Castro lehetetlenné tette odalent a dolgokat.”

 

Kleinre néztem, vártam a magyarázatát.

Emlékszel, amikor három éve bementünk David Ferrie lakásába? -kérdezte. -Volt ott egy nagy Kuba-térkép a falon.

Bólintottam, de nem szóltam, ezért folytatta: -És a lakásban rengeteg fegyvert találtunk, nem igaz? Még aknavetője is volt, egy 155 milliméteres.

-Jack Martin pedig összefüggésbe hozta Ferrie-t Banister irodájával -mondtam, inkább csak hangosan gondolkodva. -Tehát szerinted ez a két hír kapcsolatban lehet Banisterrel -emiatt félt Martin beszélni?

Klein megvonta a vállát. -Csak megpróbálok valami használható elméletet felállítani -felelte. -Emlékszel, hogy Martin a Banister irodájában lebzselő kubaiakról, beszélt? És a másik cikkben említenek egy José Juarez nevű kubait.

-Na és?

-Hogy hogy na és? -kérdezett vissza Klein. -Miért mit osztogatott Lee Oswald? Tisztességes Bánásmódot Oroszországnak röplapokat? Vagy Romániának? Nem. Hanem Kubának. És érdeklődött egyáltalán a fickó Kuba iránt azelőtt hogy 1963-ban elkezdett röpcédulázni Guy Banisternél?

-Rendben -feleltem. -A dolgon tényleg el lehet rágódni. Hadd nézzem meg ezeket a cikkeket egy kicsit alaposabban!

 

Sajnos azonban nem ezt tettem. Találtak ugyan fegyvereket és robbanóanyagot, de a helyi FBI-főnök nem számolt be arról, hogy történt-e egyáltalán valami. Senkit nem tartóztattak le.

Félretoltam a cikkeket.

Később aztán a hajam téptem, mert kis híján a papírkosárba hajítottam egy fontos nyomot. A „dinamitrazziáról” szóló FBI-bejelentés később határkőnek bizonyult. Ez volt a hírszerző tevékenységgel kapcsolatos utolsó olyan bejelentés egy kormányszerv részéről, amit nem fogadtam kétkedéssel.

Rövidesen újabb áttörést értünk el. Guy Banister özvegye váratlanul beleegyezett, hogy kihallgassuk. Nagyon készséges volt, de gyorsan kiderült, hogy nem tudta, mit csinál a férje az irodájában. Banister soha nem volt valami beszédes, ha a munkája került szóba.

Mindazonáltal a nő egy érdekes dologra azért emlékezett. A férje halála után ő számolta fel az irodát és a papírok között valami „El a kezekkel Kubától!” vagy „Tisztességes Bánásmódot Kubának!” című röplaphalmot talált -Lee Oswald provokátorkodásának maradványait.

Megkérdeztük azt is, mi történt a férje iratszekrényeivel. Úgy emlékezett, hogy egy-két órával a férje halála után szövetség ügynökök érkeztek a nyomozóirodába, és amúgy lezárt állapotban elszállították az összes iratszekrényt. Azt azonban nem tudta, hogy az FBI-tól vagy a Titkosszolgálattól jöttek-e az emberek. Ezzel együtt tette még hozzá az asszony, az állami rendőrség csak őutána ért a helyszínre.

Az állami rendőrség? Nyilván rutin ellenőrzésről lehetett szó, talán mert Banister fivére kapcsolatban volt velük, ők is gyakran használták a nyilvántartását ők már csak a dossziék indexét tudták magukkal vinni, amit a szövetségiek gondatlanságból ott felejtettek.

Lou Ivont egy órán belül útnak indítottam Baton Rouge-ba, Louisiana állam fővárosába. Még aznap visszatért egy maroknyi katalóguskártyával. Ennyi maradt Banister irodájában a szövetségiek látogatása után.

Minden jel arra mutatott, hogy valamelyik takarékos zsarunak eszébe juthatott milyen kiválóan alkalmasak ezek a kártyák belső üzenetek továbbítására. így aztán három éven keresztül a Louisianai Állami Rendőrség ezek hátoldalán bonyolította belső levelezését Ennek ellenére néhány érintetlen kártya kötetekre való információval szolgált. Ezek korántsem helyi vagy magánügyekkel foglalkoztak. A témák nemzed, sőt nemzetközi szinten mozogtak. A katalóguskártyák alapján nagyjából rekonstruálni tudtuk, mivel is foglalkozott

 

Banister irodája:

CIA 20-10

Fegyverkezés, lőszerek 32-1

Szovjetellenes földalatti mozgalmak 25-1

B-70 bombázóerőd 15-16

JFK polgárjogi programja 8-41

Ballisztikus rakéták leszerelése 15-16

Az amerikai véderő leszerelése 15-16

Tisztességes Bánásmódot Kubának Bizottság 23-7

Intemational Trade Mart 23-14

Olaszországi amerikai támaszpontok 15-16

Latin-Amerika 23-1

Leszerelt támaszpontok -Törökország és Olaszország 15-16

 

Így omlott össze Guy Banister magándetektív-ügynökségének mítosza.

Eközben Jack Martin ismét előkerült. Elutazott a városból, de mikor visszatért Ivon behozta hozzám az irodába. Miután megittunk egy kávét elé fordítottam az 1963. augusztus 1-jei cikk fénymásolatát.

Jack -szólaltam meg Guy Banister benne volt ebben a dologban?

Rápillantott a cikkre, aztán bólintott

-Nyilván tudja a választ a kérdésére -mondta különben nem másolta volna ki a cikket.

-Elolvasott még vagy két bekezdést mire magamhoz tértem az eksztázisomból.

-Igen. Részben Banister bulija volt -Fölnézett rám.

-Elolvashatom az egész cikket? -kérdezte.

Bólintottam és odaadtam a cikk hátralévő részét is.

Martin lassan rágta át magát mindkét cikken. Végül ismét rám nézett gúnyos mosollyal az arcán.

-Mi baj? -kérdeztem.

Megcsóválta a fejét -Egy szó sincs benne arról, mi volt a razzia célja. Es egy rohadt szó sem, hogy egy csomó kubait letartóztattak.

Letartóztatások? Az FBI nyilatkozatában valóban nem volt szó letartóztatásról, a legkevésbé pedig kubaiakról -többes számban.

-Rendben van, Jack -mondtam miért nem avat be minket is a dologba? Mondja el,

mivel foglalkozott Guy Banister. A-tól Z-ig.

Jack Martin beszélni kezdett. Ez volt hosszú beszélgetéseink kezdete, melyeket gyakori kávészünetek tarkítottak csupán.

 

Hetek teltek el így. Voltak ugyanis napok, amikor más tanúkkal kellett foglalkoznunk, máskor viszont nem találtuk Martint, vagy olyan is előfordult, hogy Martinnek megbízatása akadt.

Természetesen biztosítanom kellett, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hozom a nevét a tőle hallottakkal összefüggésbe. Mivel tisztában voltam azzal, mi történt Lee Oswalddal, akinek hasonlót kellett volna biztosítani, mindvégig szigorúan megtartottam a szavamat. Most, hogy Martin már nem él, úgy érzem, fel vagyok mentve a fogadalmam alól. Jack semmit nem adott írásba, a nevét sem írta rá semmire. Ellenben mindent elmondott nekem, amit csak Banister dolgairól tudott -bár tanúk nélkül és csak nekem. Később sok emberem úgy érezhette, hogy paranormális képességeket fejlesztettem ki, olyan pontosan le tudtam írni, hogy zajlott az élet Banister irodájában.

Később kiderült, hogy a leírt, „alkoholista” Martin elmondta a teljes igazságot a kiképző táborokról, az FBI letartóztatásairól. Mint ahogy az is, hogy a magasztos „Cég”, a Szövetségi Nyomozóiroda hazudott, és segített elkendőzni a teljes igazságot az amerikai nép elől.

Az FBI razziájának célpontja nem a robbanóanyag raktár volt, hanem valójában a kiképző tábor, amiről viszont egy szó sem esett. Itt kilenc kubait és két amerikait vettek őrizetbe. Ez a csoport, melyet két újságíró leleményesen a „pontehartraini tizenegyek” néven emlegetett, CIA-támogatással egy Kuba elleni támadásra készült. Az FBI Kennedy nyomására csapott le, mert az elnököt dühítette, hogy a CIA folyton megsérti a semlegességi törvényt.

Amellett, amit Martin elmondott, egy másik forrásból is megismerhettük a razzia történetét. Az FBI kiegészítő jelentést küldött az Egyesült Államok Vámőrségének -ami vélhetően rutinjellegű eljárás, ha a letartóztatottak a semlegességi törvényt sértették meg. Egy magándetektív, akinek cége szorosan együttműködik a Vámőrséggel a New Orleans-i dokkokban, megszerezte ennek a jelentésnek egy példányát, és hivatalom rendelkezésére bocsátotta. Az FBI igencsak szűkszavú nyilatkozata nyilvánvalóan Banister irodájának furcsa tevékenységét akarta védeni.

A Banister-apparátus, ahogy Martin fogalmazott, része volt a Dallas-New Orleans-Miami utánpótlási vonalnak. Az utánpótlás természetesen fegyvereket és lőszert, valamint robbanóanyagot jelentett, amiket Castro Kubája ellen akartak felhasználni. Olyan szigorúak voltak a biztonsági előírások, hogy minden egyes szállítmányt nagy területen szét kellett osztani. Ez volt a nagy területen való terítés szabálya. Ha robbanóanyag érkezett New Orleansba, egy keveset Banister irodájában is mindig elraktároztak belőle.

Később az egyik részvevőtől, egy korábbi CIA-ügynöktől, Gordon Noveltől megtudtuk, hogy egyik ilyen akciójuk során David Ferrie, a helybéli Kubai Forradalmi Front egyik vezetője és Banister irodájának néhány munkatársa egy éjjel a houmai légitámaszpontra hajtott, mélyen Louisiana belsejébe. Ott behatoltak a Schlumberger Corporation robbanóanyag-raktárába, és taposóaknákat, kézigránátokat és páncéltörő gránátokat zsákmányoltak.

A Schlumberger Corporation francia vállalat volt, és olajipari szolgáltató munkát végzett az egész világon: robbantásos kísérletekkel elemezték a mélyen fekvő rétegek geológiai tulajdonságait. A cég titokban támogatta a francia ellenforradalmi szervezetet, az OAS-t, amely az 50-es és 60-as évek folyamán többször kísérelt meg merényletet Charles de Gaulle elnök ellen, aki szerintük elárulta a francia ügyet, amikor feladta Algériát. A CIA, amely szintén támogatta az OAS tábornokait, ellátta a Schlumberger céget „élőerő” elpusztítására alkalmas eszközökkel és lőszerrel is. A houmai akcióval, amelyre az OAS bukása után került sor, a „Cég” csupán visszavette a lőszereit.

A csapat, amely egy személykocsiból és egy zárt mosodai teherautóból állt, visszatérve New Orleansba elosztotta a zsákmányt Ferrie lakása és Banister irodája között. Ott várták, míg elérkezik a Miamiba való szállítás ideje.

Banister feladata volt a városon átutazó Castro-ellenes újoncok adatainak nyilvántartása, illetve az elhelyezésük. Nagy számmal érkeztek gyakorlóruhásan, bakancsosan, mások civilben. Kis csoportokban szállították át őket a városon, nehogy feltűnést keltsenek.

Sok menekült újonc érkezett kiképzésre a Pont-chartraini-tó melletti táborba. Másokat Floridába irányítottak hasonló táborokba, amelyeket szintén a CIA irányított. Olykor-olykor floridaiak is fölbukkantak Banister irodájában -mely egyszerre volt pihenőhely és főhadiszállás ahol szállást és ennivalót kaptak, mielőtt tovább mentek volna Dallas környéki otthonaikba.

 

Frank Kleinből és Lou Ivonból álló csapatom azóta kiegészült a fiatal James Alcockkal. Együtt tartottuk megbeszéléseinket, amelyek során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Banister háborús játékai az ONI, a Titkosszolgálat orra előtt, gyakorlatilag az utca másik oldalán játszódtak. És nem volt messze a Lafayette Park sem, ahol a CIA-központ állt.

Mindannyiunk számára világossá vált, hogy az a jövés-menés, amely 1963 nyarán Banister irodájában zajlott, nem maradhatott titokban a hírszerző szervek előtt. Megpróbáltuk magunkat beleképzelni az ügynökeik helyébe, amint figyelik ezt a színjátékot.

Ott volt mindjárt David Ferrie, a kiugrott pap és leszerelt kereskedelmi pilóta, a házi készítésű gyapjúparókájában feszítő kalandor a folyton rosszul felfestett szemöldökével. Ferrie-nek egy gyerekkori betegség következtében kihullott minden testszőrzete. Állandóan ott parádézott az iroda környékén -hacsak nem kellett valamelyik kiképző táborban ellenőriznie a kiképzés menetét -és mindig terepszínű katonaruhában és bakancsban közlekedett.

Aztán ott volt Guy Banister maga. A szinte királyi tekintélyt sugárzó egykori chicagói FBI-főnök, aki nyilván jól ismerte a helybéli hírszerző világot, kedélyesen köszöntötte őket és időnként le is állt velük egy kicsit csevegni.

Aztán a szerencsétlen csillagzat alatt született Lee Harvey Oswald, a sovány fiatalember, aki nemrég szerelt le a haditengerészettől, és aki rendszeres időközönként olyan gyújtó hatású propagandaanyaggal masírozott ki Banister irodájából az utcára, hogy a legedzettebb szövetségi ügynöknek is vigyázzba állt a hátán a szőr.

Vagy a Castro ellen harcoló kubaiak, legtöbbjük borotválatlanul és terepszínű ruhában, akik szintén gyakran ellátogattak az irodába. Ezek nyilván spanyolul beszéltek egymás között, és az sem kizárt, hogy a kiképzőtáborba vezető útjukon sokuknál katonai zsák is volt.

És ha mindez még nem lett volna elegendő az utca túloldalán székelő haditengerészeti és titkosszolgálati ügynököknek, már az unalomig hozzászokhattak ahhoz, hogy Banister irodájába rendszeresen érkeznek lőszeres ládák, fegyverek, gránátok és indulnak onnan tovább a Castro rendszere ellen vívott titkos háború frontjaira. 1963 hosszú és zsúfolt nyarán ezek a szövetségi ügynökök nyitván nem tehettek egyebet, mint esedékes munkájukra koncentráltak -akármi volt is az.

Kis csapatommal hangosan töprengtünk azon, hogy az egész hírszerző közösség már jóval korábban tisztában lehetett azzal, hogy Banister módszeresen felrúgja a semlegességi törvényt. Hiszen az FBI nagy hangon bejelentett razziája a Pontchartraini-tó északi partján gyakorlatilag inkább Banister tevékenységének további álcázása volt. Nyilvánvalóan elsősorban arra szolgált, hogy bizonyítsa az elnöknek, hogy a parancsát végrehajtották -felgöngyölték az állítólagos „José Juarez” dolgait, aki egyébként sosem került elő, ám ahogyan végrehajtották, az inkább azt bizonyította, hogy szívük Banisterért és viselt dolgaiért dobogott.

A kezembe került egy titkosszolgálati jelentés a Camp Street 544-es számú házról -ahol, mint tudjuk, Banister irodája volt Az 1963. december 9-i keltezésű jelentés „széles körű nyomozásról” számolt be, egyben leszögezte, hogy az adott címen senki nem tudott semmit Lee Harvey Oswaldról. Végül a jelentés azzal zárult, hogy semmi érdemlegesre nem bukkantak az adott cím alatt.

Még egy laikusnak sem, akinek szomszédságában ott tanyázik egy cirkusz, kell túl sokelefántot látnia ahhoz, hogy rájöjjön, nem egy átlagember költözött a szomszédjába. Mi legalábbis arra a következtetésre jutottunk, hogy a Camp Street 544. alatt zajló cirkusz semmiképpen nem lehetett annyira észrevétlen, mint amennyire ezt a titkosszolgálati jelentés állította.

Akkor még nem tudtuk, hogy először érzékeltük annak az erőnek a jelenlétét az országban, amely minden áron folytatni akarta a hidegháborút, és érdekében állt kirobbantani és lefolytatni a vietnami háborút is.

 

Lee Harvey Oswald életpályája

 

Minél többet gondolkoztam a dolgon, annál inkább gyötört a kétség. Mert volt egy Lee Harvey Oswald, aki -a kormány legalábbis így állította -a legkeményvonalasabb kommunista volt, akit csak Lenin óta a hátán hordott a föld. Másfelől létezett a hús-vér Oswald, aki itt élt közöttünk, aki röplaposztogató útjaira annak a Guy Banisternek az irodájából indult, aki korábban FBI-ügynök és haditengerészeti hírszerző volt, utóbb pedig a Karibi Antikommunista Liga vezetője. És mintha mindez nem lett volna elegendő, Oswald egy kőkemény antikommunista zsoldossal is tegeződő viszonyban volt, David Ferrie-vel, aki pilótákat képzett ki a Castro elleni 1961-es disznó-öbölbeli akcióra, 1963-ra pedig újabb gerillákat képzett ki egy egyelőre tisztázatlan akcióhoz, melyet ismét a szigetország ellen terveztek.

Melyik volt a kettő közül az igazi Lee Harvey Oswald? Ennek eldöntéséhez tanulmányoznunk kell Oswald rövid, de annál változatosabb pályafutását. A Warren-bizottságnak igencsak megtetszett az a verzió, mely szerint Oswald „elkötelezett marxista” lett volna. Engem viszont pontosan ennek az elkötelezettségnek a mértéke érdekelt.

A kaliforniai El Toro Haditengerészeti támaszponton kezdtem a kutatást, ahol Oswald 1958 novembere és 1959 szeptembere között állomásozott. Úgy gondoltam, katonatársai elfogadható leírást tudnak adni Oswald-ról, a katonáról.

 

Összes társai közül Nelson Delgado állt a legközelebb hozzá. Így aztán az ő vallomását lapoztam fel először. Delgado, aki a szomszédos ágyon aludt tizenegy hónapon keresztül, egyáltalán nem emlékezett arra, hogy Oswald a marxizmussal foglalkozott volna. Eskü alatt vallotta, hogy Oswald „soha nem mondott semmi felforgató dolgot… mint ahogy azt sem vettük észre, hogy lőni tudott volna”.

Delgado ennél tovább is ment. Kijelentette, hogy Oswald szörnyű dolgokat produkált a lövészet gyakorlatokon, nehezen tudta teljesíteni még a megkívánt minimumot is. „Jókat nevettünk rajta” mondta Delgado, „mert volt olyan, hogy még a céltáblát sem találta el tíz lövésből; de ez láthatóan nem zavarta”. Hozzátette még azt is, hogy Oswald „egyáltalán nem jött lázba, mint mi, amikor mehettünk a lőtérre. Mi mind, tudják, imádtunk lőni”.

 

A következő beszélgetés, amely Delgado és a Warren-bizottság jogásza, Wesley J. Liebeler között zajlott, szintén csak alátámasztja, hogy Oswald nem tudott a puskával bánni:

 

LIEBELER; Ön azt állította az FBI-nak, hogy véleménye szerint Oswald gyengén bánt a puskával. Igaz ez?

DELGADO: Igen.

LIEBELER: És azt is, hogy nem mutatott különösebb érdeklődést a fegyvere iránt, sőt valójában kevésbé érdeklődött a dolog iránt, mint egy átlag haditengerész?

DELGADO: Igen. Gondolkodó típus volt, szeretett olvasni. Sokat olvasott. Egyik pillanatról a másikra a jogász témát váltott, nem beszélt többé Oswald lövő képességéről, de az újabb dobás sem jött be.

LIEBELER: EZ az FBI-ügynök azt mondja, hogy maga szerint Oswald olyan jól beszélt spanyolul, hogy még a szocializmusról is tudott spanyolul beszélni.

DELGADO: Bármiről tudott beszélni, ez igaz, de soha egy szóval nem támadta a kormányt… nem beszélt szocializmusról, hadd hangsúlyozzam még egyszer.

Daniel Powerst, aki együtt szolgált Oswalddal a floridai Haditengerészeti Légvédelmi Központban, a Mississippi állambeli Keesler Fieldben és az El Toron, valamint Japánban, szintén alaposan kikérdezték Oswald-ról. Kihallgatásának alaphangját jól illusztrálja az alábbi párbeszéd közte és a Warren-bizottság képviselője, Albert E. Jenner között:

 

JENNER: Kifejezésre juttatta-e valaha rokonszenvét a Kommunista Párt iránt?

POWERS: Tudomásom szerint nem.

JENNER: A kommunista elvek iránt?

POWERS: Tudomásom szerint nem.

JENnER: Esetleg a marxista tanok iránt?

POWERS: Nem, uram. Tudomásom szerint nem.

 

Átnéztem John E. Donovan vallomását is, aki az El Torón Oswald elöljárója volt. Nagyon határozottan nyilatkozott a hadnagy, amikor beosztottja baloldali érzelmeiről kérdezték: „…Soha, semmilyen formában és módon nem hallottam, hogy kommunistának vallotta volna magát, de még csak azt sem, hogy szimpatizálna a kommunizmussal.” Oswald más katonatársai is szinte egybehangzóan arról nyilatkoztak, hogy Oswald soha nem érdeklődött még csak a baloldal iránt sem.

Csak egyetlen ember állította, hogy előtte Oswald marxista hajlandóságairól beszélt. Ez az ember -Kerry Thornley -nem szolgált megközelítően sem olyan sokáig együtt Oswalddal, mint többi katonatársa, és az El Torón is egészen máshol volt a szállása. Ez nagyon furcsának tűnt számomra. Az még ennél is furcsább volt, hogy Thornleyt közvetlenül a Warren-bizottság hallgatta ki, következésképpen a sajtó is nagy figyelmet szentelt a dolognak. Arra is fölfigyeltem, hogy a jelentés köteteiben is elkülönítve szerepel a többi haditengerész vallomása az övétől. Emiatt aztán azt sem tartottam kizártnak, hogy a bizottság tagjai talán nem is ismerik a többi haditengerész vallomásait, melyek szögesen ellentmondtak Thornley állításainak.

Eszembe jutott az oroszvizsga is, amelyet Oswald az El Toro támaszponton tett le, így aztán megpróbáltam kideríteni, vannak-e utalások arra, hogy hírszerző munkával is foglalkozott Ma már határozottan tudom, hogy Oswald pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket a katonai hírszerzők a jelentkezőkben keresnek. Katonacsaládból származott; egyik bátyja a haditengerészetnél, a másik a légierőnél szolgált. Az sem mellékes, hogy Oswald természetéből fakadóan hallgatag volt, és hogy intelligenciája magasan az átlag fölött állt.

Az a tény, hogy 1957-ben, mielőtt az El Toróra érkezett volna, Oswald a japán Atsugi Légitámaszponton szolgált szintén megerősíteni látszik, hogy hírszerző munkával volt megbízva. Kiderítettem, hogy az Atsugi támaszpontról indultak szupertitkos felderítő útjaikra az U2-es gépek Kína fölé, Oswald beosztása szerint egy ilyen U2-es gép hangárjának biztonságára felügyelt, mint légvédelmi tüzér. A hangárt szögesdrót vette körül, s ha az egységnek postája érkezett, a sofőrnek ismernie kellett a napi jelszót, csak így hajthatott be a kapun.

Gyanítom, hogy Oswald hírszerzési munkájával lehetett kapcsolatban a Warren-jelentésben említett két dokumentum, a 931. számú, „Oswald hozzáférhetett az U2-es gépekkel kapcsolatos információkhoz” címmel és a 692. számú, amely az „Oswald hivatalos CIA-dossziéjának másolata” címet viseli. Sajnos ezek a dokumentumok a vizsgálat lezárultával titkosítva lettek több más CIA-anyaggal együtt, így aztán nem férhettem hozzájuk.

Ettől azonban csak még kíváncsibb lettem, tudni akartam, melyek azok a dolgok, amiket a legkevésbé akar a kormány a társadalom tudomására hozni. Egyik munkatársam elkészítette azoknak a dossziéknak a listáját, amelyek Oswalddal vannak kapcsolatban, és amelyeket éppen ezért szigorúan titkosan és „nem hozzáférhetőként” kezelt a kormány. Íme, a lista:

 

321. sz. Kronológia Oswald SZU-beli tevékenységéről

347. sz. Oswald tevékenysége Mexico Cityben

384. sz. Oswald tevékenysége Mexico Cityben

528. sz. Oswald CIA általi kihallgatása Mexico Cityben

631. sz. A CIA-információ kiszivárogtatása Oswaldról

674. sz. Jelentés a Titkosszolgálat számára, melyet még nem szolgáltattak ki a Warren-bizottságnak 1

692. sz. Oswald hivatalos CIA-dossziéjának másolata

698. sz. Jelentés Oswald és Marina együttes utazásairól

871. sz. Oswaldról készült oroszországi képek

931. sz. Oswald hozzáférhetett az U2-es gépekkel kapcsolatos információkhoz

1216. sz. Helms feljegyzése „Lee Harvey Oswald” címmel

1222. sz. George de Mohrenschildt vallomása a gyilkosságról

1273. sz. Helms emlékeztető feljegyzése a CIA-információk következetlenségeiről

Ez a provokatív csoportosítás csak még nyilvánvalóbbá tette számomra, hogy valami nincs rendben.

 

A következő lépésként megpróbáltam fölkutatni azokat a nyomokat, melyek elárulták, miként és merrefelé mozgott Oswald, miután leszerelt 1959 nyarán -nem egészen öt hónappal az után, hogy az El Torón oroszvizsgát tett -Oswald szolgálati ideje lejárta előtt beadta leszerelési kérelmét. Okként anyja egészségi állapotát jelölte meg. 1959 szeptemberében, négy héttel a hivatalos időpont előtt kiváló minősítéssel leszerelték. Miután három napot anyjával töltött Fort Worthben, New Orleansba utazott.

Oswald útja New Orleansból a Szovjetunióba meglehetősen zavaros. Kiderítettem, hogy Európába hajóval ment. Jegyét a New Orleans-i International Trade Mart cég Lykes-féle irodájában szerezte be. A Trade Mart igazgatója Clay Shaw volt, de erre sajnos túlságosan későn jöttünk rá vizsgálatunk során. Oswald Angliából kelet felé már repülővel ment. Hogy melyik társaság gépével, az mindmáig rejtély. A Warren-bizottság megállapítása szerint október 9-én, tehát még aznap, hogy Angliába érkezett elindult Helsinkibe. Útlevele bizonysága szerint azonban Oswald csak 10-én, tehát másnap lépett ki az országból.

Az is ismeretes, hogy Oswald október 10-én bejelentkezett egy szállodába Helsinkiben. Ez azonban azért képtelenség, mert aznap Londonból nem érkezett gép Helsinkibe. Felmerül tehát a kérdés, vajon Oswald valóban menetrend szerinti repülőjárattal érkezett-e a finn fővárosba.

Jóval később, már 1978-ban James A. Wilcott CIA gazdasági tiszt arról számolt be a szenátusi különbizottság előtt, hogy Lee Oswaldot a CIA még a katonaságnál szervezte be „kifejezetten azzal a céllal, hogy a SZU-ban kettős ügynökként működjék”. (Bár Wilcott eskü alatt vallotta, hogy ő volt a felelős az akció finanszírozásáért, más CIA-ügynökök, akiket Wilcott említett, tagadták, hogy tudomásuk lett volna az akcióról, ezért a különbizottság nem foglalkozott a továbbiakban a kérdéssel.)

1966-ban ilyen őszinte vallomás nem állt a rendelkezésemre, de a kettős ügynöki forgatókönyv nekem is eszembe jutott. A CIA természetesen kezdettől fogva tagadta, hogy Oswald valaha is dolgozott volna nekik. Azonban azt is jól tudtam, hogy ez bevett gyakorlat egy CIA-alkalmazottnál, ha a munkájáról kérdezik. (1964, január 27-én a CIA korábbi igazgatója, Allen Dulles arról tájékoztatta a Warren-bizottságot, hogy az Egyesült Államok bármely hírszerző ügynökségének alkalmazottja a szolgálati szabályzat értelmében akár a bíróság előtt is hazudni fog, ha munkájáról kérdezik.)

Miután Oswald 1959. október 16-án Finnországból vonattal Moszkvába érkezett, több szovjet tisztviselővel is fölvette a kapcsolatot. A szovjet hatóságok óvatosan mérték fel a fiatal amerikai értékét, aki nemcsak elhagyta hazáját, hanem azt ígérte, hogy felfedi előttük a legújabb légelhárító technológiákat is. A jövevényt alaposan kivizsgálták, de hogy mikor, hol és milyen körülmények között, az soha nem került nyilvánosságra.

Két héttel később Oswald színpadias körülmények között megjelent az amerikai nagykövetségen. Átadta útlevelét és egy levelet, amely bizonyította a Szovjetunió iránti elkötelezettségét Azt is bejelentette, hogy felajánlotta az oroszoknak a haditengerészetnél szerzett értesüléseit, illetve azokat a titkokat is, amelyeket a haditengerészet szigorúan titkos radar akcióiról tudott.

Miután Oswald „disszidálásának” híre megjelent a sajtóban is, az FBI átvizsgálta Oswald haditengerészetnél található személyi aktáját és kijelentette, hogy „nem talált semmi Oswaldról szóló negatívumot, ezért az ONI-val közösen úgy döntöttek, hogy nem tesznek lépéseket a férfi ellen”. Edgar Hoover később azt magyarázta, hogy azért nem vizsgálták bővebben Oswald szovjetunióbeli dolgait, mert a moszkvai amerikai nagykövetség azt jelentette, hogy Oswald „tiszta”.

1960. január elején Oswaldot Minkszbe vitték -a hat szovjet város egyikébe, ahová a disszidenseket hagyományosan telepítették -és egy radargyárban kapott munkát Annak bizonyítására, hogy a szovjet rendszer barátságos a disszidensekkel, számos kiváltságban részesítették, többek között egy kényelmes lakást kapott és magasabb fizetést, mint helybeli munkatársai.

1961 februárjában, miután 15 hónapot töltött már a Szovjetunióban, Oswald jelentkezett a moszkvai amerikai nagykövetségen, hogy haza kíván térni. A következő hónapban találkozott Marina Pruszakovával, a csinos, búzavirágkék szemű nővel, akinek egy KGB belbiztonsági alezredes volt az apja. 1961 áprilisában már össze is házasodtak.

Meglépő módon egyik kormány sem tiltakozott, sem Oswald hazatérése ellen, sem pedig az ellen, hogy Marina is vele utazzék. Mintha a hidegháború jege egy pillanat alatt megolvadt volna, s megjött volna a tavasz.

Mindenképp megjegyzendő például, hogy a Külügyminisztérium beleegyezett Oswald hazatérésébe, bár könnyen meg is tagadhatta volna, hogy hozzájáruljon egy „disszidens” hazatéréséhez. A minisztériumi jelentés arról számol be, hogy Oswald „nem fosztotta meg önmagát az állampolgárságtól” 1959-es Szovjetunióba való érkezése utáni tetteivel. Az FBI viszont megerősítette, hogy Oswald nem kommunista. A külügy tehát fölhatalmazta a moszkvai nagykövetséget, hogy az állam nevében kölcsönözhet pénzt Oswaldnak a hazatéréshez.

A külügyminisztériumi szabályzat szerint ilyen kölcsönt csak olyan személy kaphat, akinek „lojalitása az Egyesült Államok iránt megkérdőjelezhetetlen”. Az a tény viszont, hogy Oswald azért utazott a Szovjetunióba, hogy ott állítólag katonai titkokat szolgáltasson ki, ezt a lojalitást igencsak megkérdőjelezi. Ennek ellenére néhány hónappal később 436 dollárt kapott a hazatéréshez.

Hasonlóképpen a Külügyminisztérium útlevélhivatala sem látott semmi okot arra, hogy Oswald útlevelét ne hosszabbítsa meg a moszkvai nagykövetség 1961 augusztusában.

(Hozzátehetjük, hogy 1963 júniusában; amikor ismét útlevélért folyamodott, Oswald ezt is 24 órán belül megkapta. Az ilyen eljárás rendkívül ritka, hát még ha disszidens is volt valaha az illető.)

Az Egyesült Államok kormánya mintha még akkor is atyailag gondját viselte volnaOswaldnak, amikor a Szovjetunióban járt. Ez a gondoskodás akkor sem szűnt meg, amikor Oswald 1962júniusában New Yorkba érkezett felesége, Marina és kislányuk társaságában.

A New York-i kikötőben sem az FBI ügynökei, sem a rendőrök nem várták az Oswald családot, csupán Spas T. Raikin, az Antibolsevista Nemzetek Amerikai Barátai nevű szervezet főtitkára, aki kiterjedt hírszerző kapcsolatokkal rendelkezett. Raikin az Utazók Segélyszervezetének is alkalmazottja volt, aki a Warren-bizottság megállapítása szerint a külügyminisztérium felkérésére minden segítséget megadott a hazatérő Oswaldéknak.

Hivatalos eljárás soha nem indult Oswald ellen „disszidálása” miatt. Hazaérkezésük után azonnal a texasi Fort Worthbe költöztek. Itt Lee Oswald beállt a Leslie Welding Companyhoz dolgozni, ahol 1962. október 7-ig maradt. Ekkor érkezett Dallasból George de Mohrenschildt és felesége vendégségbe Oswaldhoz és Marinához utóbbiak szerény otthonába.

Aki csak egy kicsit is ismeri, hogyan élt a Leslie Welding Company alkalmazásában lévő Oswald és George de Mohrenschildt báró a Dallas Petroleum Clubból, annak ez az egész jelenet meglehetősen abszurdnak tűnhet. Bár Oswald intellektuális értelemben megállta volna a helyét akárkinek a társaságában, az is nyilvánvaló, hogy erre a találkozásra csak azért kerülhetett sor, mert valamely érdeklődésük igencsak kölcsönös lehetett, bár ezt hivatalosan azóta sem erősítették meg.

Másnap, október 8-án Oswald felpakolt és a harmincmérföldnyire lévő Dallasba költözött, ahol de Mohrenschildt is lakott. Oswald nem vesztegette az időt, azonnal jelentkezett a városi munkaközvetítő irodában.

 

Az irodában tett látogatással nyilván a hírszerzők egyik fontos aranyszabályának tett eleget, mely szerint a titkos hírszerző munkát végző személynek szigorúan ragaszkodnia kell a korábbi anyagi helyzetére utaló megnyilvánulásokhoz. Például igencsak furcsa lenne, ha egy korábban meglehetősen szerény körülmények között élő ügynök egy nap méregdrága öltönyben és cipőben szállna ki, mondjuk egy Chrysler LeBaron sportkocsiból. Ez valószínűleg nem hatna jótékonyan titkos megbízatására.

Akárhogy is, október vége előtt Oswald olyan álláshoz jutott, amely egy korábbi disszidens számára elképzelhetetlen volt. A Jagger-Stovall-Chiles cég a Pentagon megbízásából katonai térképeket készített. Henry Hurt író szerint az itt folyó munka „részben kapcsolatban lehetett a Kuba fölött folyó szigorúan titkos U2-es felderítő repülésekkel”.

Ehhez a munkához biztonsági szempontból nagyon magas minősítés kellett Lee Harvey Oswald Dallasba érkezése után, egy héttel nemcsak hogy egy ilyen munkát kapott, hanem azonnal hozzájuthatott mindenféle titkos anyagokhoz is.

1962 októbere volt az a híres hónap, amikor – a korábbi külügyminiszter, Dean Rusk szavaival – „kormányunk farkasszemet nézett az oroszokkal”. U2-es gépeink gyakran végeztek felderítő repüléseket Kuba felett, egyik kísérő gépünket le is lőtték. Ha Oswald valóban nem állt kapcsolatban a hírszerzéssel, és tényleg kommunista vonzalmai voltak -ahogy kormányszerveink később biztosítottak erről akkor a Jagger-Stovall-Chiles személyzeti biztonságpolitikája olyan ügyetlenül működött, hogy az már vígjátékba illő.

Állítólagos disszidálása és hivalkodva hangoztatott kommunistaszimpátiája ellenére Oswaldot és családját tárt karokkal fogadta a dallasi fehérorosz közösség. Meg kell jegyeznünk, hogy ezeknek a fehéroroszoknak a politikai filozófiája még a néhai Miklós cárénál is jobboldalibb volt. Számosan voltak köztük kékvérű nemesek és nagybirtokosok, akiket a bolsevikok űztek el ősi birtokaikról. Az a remény éltette őket, hogy egyszer még elűzik a kommunistákat és akkor majd visszatérhetnek anyaföldjükre. Voltak kevésbé illusztris származású emigránsok is, akiknek a kommunisták iránti gyűlölete viszont semmivel sem volt enyhébb.

Érdekes, hogy pontosan ezek az emberek segítettek Oswaldnak és Marinának lakást találni, ők gondoskodtak arról, hogy legyen elegendő tej a csecsemő számára, és ők vitték kórházba, amikor a baba láza fölment. Marina időről időre ruhákat kapott tőlük ajándékba, hisz ő lett a társaság központja sok egyéb szempontból is.

Oswald legközelebbi társa Dallasban George de Mohrenschildt volt, ő hosszabb ideje élt már az Egyesült Államokban, mint legtöbb emigráns társa a fehérorosz közösségből. Apja, Sergius de Mohrenschildt báró a minszki tartomány kormányzója volt a cári időkben. A család 1917-ben menekült külföldre a kommunisták elől. Mohrenschildt kiválóan beszélt oroszul, franciául, németül, spanyolul és lengyelül. A második világháborúban a francia hírszerzésnek dolgozott. A nemzetközi lovaspóló klub ezen illusztris tagja nemzetközi kereskedelmi jogból doktorált, de olajmérnöki és geológus diplomája is volt.

Mohrenschildt geológiai tanácsadóként tagja lett az exkluzív Dallas Petroleum Clubnak, melynek kiterjedt kapcsolatai voltak a pénzvilággal. Egyik legjobb barátja Jean de Menil volt a nemzetközi mamutcég, a Schlumberger Corporation elnöke, melynek szoros kapcsolatai voltak a Központi Hírszerző Hivatallal.

A báró beutazta szinte az egész világot. Ghánában bélyeggyűjtőként járt, holott valójában akkor is elsősorban az olajiparnak dolgozott és soha életében nem gyűjtött bélyeget. Jugoszláviában egy egész esztendőt töltött az International Cooperation Administration képviseletében, amely egy jól ismert CIA fedővállalkozás volt washingtoni központtal.

Véletlenül éppen akkor járt Guatemalában, amikor ott a Disznó-öbölben partraszálló Castro-ellenes csapatok kiképzése folyt, természetesen a CIA irányítása alatt. Később Haitiban bukkant föl, ahol egy „kormánybarát” vállalkozásban lett partner (hogy a Warren-bizottság kifejezését használjuk).

Ez a férfi, ez a nagyon is antikommunista kapitalista lett Dallasban a legközelebbi barátja annak a fiatalembernek, akiről a Warren-bizottság úgy találta, hogy „elkötelezett marxista”.

Oswald személyes varázsával olyan embereket is elbűvölt, akik normális körülmények között nem álltak volna szóba vele. Már az első vacsorán ott volt Oswaldéknál, Max Clark, nyugalmazott repülőezredes-ügyvéd, a General Dynamics biztonsági főnöke. A cég repülőgépeket gyártott a Pentagon megrendelésére. Felesége, Katya -aki szintén ott volt Marina Oswald partiján -az orosz cári család tagja volt, született Serbatov hercegnő. Bizonyos, hogy egy Lee Oswaldhoz hasonló marxistának ez hatalmas társasági győzelemnek számított.

 

A dallasi antikommunista orosz közösségből csupán egy házaspárnak Anna és Teofil Mellernek voltak komolyabb fenntartásai Oswaldékkal szemben. Azért volt ez, mert az asszony Marx Tőkéjének egyik kötetét látta az asztalon, amikor ellátogattak hozzájuk. A nőnek nem volt azonban tudomása arról, hogy ezt a dolgot Teofil jelentette is az FBI-nak, ám ott megnyugtatták, hogy Oswald „oké”. (A gyilkosság után a férfi a dallasi rendőrségnek beszámolt arról, hogy az FBI „oké”-nak találta Oswaldot. A tényt Harold Weisberg, a Warren-jelentés fáradhatatlan bírálója bányászta elő.)

A Warren-bizottság a szokott módon kezelte Oswald ilyesfajta FBI-védelmét. Nem idézte meg Mellert, de még a képviselője előtt tett vallomására sem volt kíváncsi.

Az Oswalddal való bánásmód hazatérése után mind a hírszerző közösség, mind pedig az elszánt antikommunisták részéről elkerülhetetlenül egyetlen következtetéshez vezet: Oswald a Szovjetunióban titkos hírszerző munkát végzett az Egyesült Államok kormánya számára.

Visszatérése után egyszerre ismerték fel a benne rejlő potenciális értékeket az antikommunista emigránsok és a hírszerző szervek némely képviselői. Nem véletlen, hogy Dallasban fehéroroszok vették körül Oswaldot, New Orleansban pedig kubaiak. Azt is sikerült kiderítenem, hogy a gerillák kiképzése kizárólagosan a CIA hatáskörébe tartozott; ennek pedig érthetően praktikus okai voltak. Az FBI, amely normális körülmények között a legtisztább fejű nyomozókat felvonultató szervezet volt, nagyon előrelátóan elfordította a fejét, nehogy meglássa, mit csinál a CIA -és azt sem, hogy kinek teszi mindezt.

Bár a kormányzat jelentős része tisztában lehetett azzal, hogy a CIA már hosszabb ideje az országhatárokon belül is tevékenykedik, arra azért mindig vigyáztak, hogy ezt titokban tegyék. Az emigránsokkal foglalkozó ügynököd például nem viseltek egyenruhát, sem jelvényt, amelyen rajta állt volna: „CIA”. Nem lehetett őket megkülönböztetni egy ügyvédtől, egy üzletembertől, vagy akár egy háziasszonytól, magándetektívtől vagy akárkitől.

Akkoriban nem voltam bizonyos benne, ki irányítja Oswaldot és az őt körülvevő emigráns csoportot, ám mára a dolog meglehetősen világos.

Bár George de Mohrenschildt valószínűleg nem sejtette, mi vár rá, szinte bizonyos, hogy a CIA-nek dolgozott. (1977 márciusában, néhány órával azelőtt, hogy meg kellett volna jelenjen a szenátusi különbizottság előtt, öngyilkosságot követett el. Elvileg nem kizárt, hogy a CIA-n kívül más cégnek is dolgozott, de nagy valószínűség szerint azért végzett magával, mert tisztában volt azzal, hogy a szövetségi törvények szigorúan megtiltják a CIA-nak, hogy az országon belül tevékenykedjék.) Hasonlóképpen valószínű, hogy az ő megbízatása volt, hogy Oswaldot Fort Worthből Dallasba vigye, ahol aztán ő lett a „pótmamája”. [A titkosszolgálati terminológiában így nevezik azt az ügynököt, akit valamely személy biztosításával bíznak meg. Egy ilyen „pótmama” lehet „tudatos” (tehát tisztában van azzal, mire szánják védencét) és lehet „tudatlan” (tehát maga sincs tisztában az akció céljával, amelyben védence fontos szerepet játszik)].

Azt, hogy Mohrenschildt tudatlan pótmama volt, nem csupán a hozzáférhető adatokból szűrtem le, hanem azokból a beszélgetésekből is, amiket vele és feleségével folytattam. Néhány évvel az elnökgyilkosság után, amikor már meglehetősen előrehaladott állapotban volt vizsgálódásom, felhívtam őket telefonon. Hogy beszélgetéseinket ne tudják lehallgatni, rendszerint a Petroleum Clubban hívtam fel, ha pedig ő akart velem beszélni, a New Orleans-i Atlétikai Klubban hagyott számomra üzenetet. Mind a báró, mind pedig a felesége szilárdan meg volt róla győződve, hogy Oswald egy nyulat is képtelen lett volna lelőni, nemhogy az Egyesült Államok elnökét. Állították, hogy Oswaldot bűnbakként vetették oda. Szinte megható volt, milyen mélyen megrázta őket John Kennedynek és feltételezett „gyilkosának”, Lee Oswaldnak a halála.

 

Eljött 1963 tavasza és Oswald -szokásához híven minden különösebb csinnadratta és előkészület nélkül -áprilisban Dallasból New Orleansba költözött. A felesége és a kislánya nem sokkal később érkezett utána. Május 9-én Oswald már munkába is állt a Reily CoffeeCompanynél, amelyet csak a főposta tömbje választott el Guy Banister irodájától. Sok mindennel tisztában voltam már akkor is, mit csinált Oswald azon a nyáron New Orleansban. Most az érdekelt, hogy talált munkát éppen a Reily cégnél. A kérdés azért volt roppant zavaró, mert a Warren-jelentés mellékletei szerint rengeteg helyre jelentkezett munkára, mielőtt a Reilynél megállapodott. Mindegyik jelentkezési lapon tisztán felismerhető volt Oswald macskakaparásra emlékeztető írása. Ám ha mindegyik jelentkezési lapot ő töltötte ki, akkor ez azt jelenti, hogy nem volt cég New Orleansban, ahová ne jelentkezett volna. Ahogy alaposabban is átnéztem ezeket a jelentkezési lapokat, egyre meglepőbbnek találtam a dolgot. Mindegyik lapon az szerepelt, hogy a jelentkező személy magassága „öt láb kilenc hüvelyk”. A gond abból adódott, hogy Oswald valójában öt láb tizenegy hüvelyk magas volt. Akkor miért írja le újra meg újra, hogy ő csak öt láb kilenc magas? (Katonai nyilvántartó kartonján mind szolgálatának kezdetekor, mind leszerelésekor öt láb tizenegyet jegyeztek fel. Egyeden kivétel az 1956-os sorozási adat, akkor valóban őt láb kilenc volt, ám csak tizenhét éves. Teljességgel természetes, ha nőtt még két-hüvelyknyit – vagyis öt centit – három év alatt).

 

Másnapra volt kitűzve az esedékes ötletroham, ezért fölvettem ezt is a megtárgyalandó témák közé. Reggel alig érkeztem meg az irodámba, mikor beállított Lou Ivon a hírrel -amit egyik nyomozója az utcán hallott, hogy Oswald annak idején megfordult a North Claiborne Avenue-i Bolton Ford autókereskedésben. Ennél csekélyebb nyomot is megvizsgáltunk már, és bár ez hamisnak bizonyult, az egész ügyre nézve jóval fontosabb következtetésre jutottunk az alapján.

A két kereskedőtől, Fred Sewalltől és Oscar Deslatte-től megtudtuk, hogy 1961. január 20-án a Demokratikus Kuba Barátai nevű szervezet megbízásából két férfi jelent meg az üzletükben. Három hónappal történt ez a sikertelen disznó-öbölbeli akció előtt, amit Kennedy még az előző kabinettől örökölt Az egyik férfi, erős felépítésű, vastagnyakú spanyol-amerikai volt jól látható sebhellyel a bal szemöldökén. A másik sovány, magas fiatalember, egyértelműen angolszász és minden jel szerint kettejük közül a főnök. (A sebhelyest egyébként látni lehetett valahol a kép szélén szinte minden olyan felvételen, amely Oswald Kuba-barát röpcédulázásairól készült. Titkosszolgálati gyakorlat ugyanis, hogy a provokátort testőr védelmezi az esetleg kirobbanó népharagtól.)

A két férfi kijelentette, hogy tíz Ford márkájú furgonra volna szükségük. Árajánlatot kértek a kereskedőktől. A spanyol „Joseph Moore”-ként mutatkozott be, de közölte, hogy az árajánlatot „Oswald” névre címezzék. A magas fiatalember megerősítette, hogy ő „Oswald”.

Nem a fiatalember írta alá a megrendelőt, hanem Deslatte gépelte rá a nevét. (Joggal feltételezhetjük, hogy az autók a disznó-öbölbeli akcióhoz kellettek. A CIA nyilván így akarta álcázni a saját szerepét az akcióban. Másrészt a magát Oswaldnak kiadó férfi árengedményt kér, mondván: a kocsikra hazafias célból van szükség.) Természetesen, amikor ez lezajlott, az igazi Oswald még a Szovjetunióban tartózkodott, s nem is jött vissza, csak több mint egy év múltán.

Amikor megölték Kennedyt, Sewall és Deslatte visszaemlékezett „Oswald” látogatására és jelentette a dolgot az FBI-nak. Mikor a kiérkező FBI-ügynök meglátta Oswald nevét a lapon, az autókereskedők szerint csipesszel emelte föl a dokumentumot.

Az autókereskedőknél lezajlott epizód felkeltette érdeklődésemet a Demokratikus Kuba Barátai iránt. Az alapító okiraton több másé mellett ott szerepelt Guy Banisteré is.

Eltűnődtem, vajon mi állhat e mögött a mellbevágó információ mögött. John Kennedy hivatalba lépésének havában egy Guy Banister által irányított akció során felmerül „Oswald” neve, aki furgonokat rendel a Disznó-öbölbeli partraszálláshoz. Talán még ennél is fontosabb, hogy a vékony amerikai, aki árajánlatot kért, vagy személyesen ismerte Lee Oswaldot, vagy legalább a nevét tudta. Akárhogy is volt, abban az időben Oswald a távoli Szovjetunióban tartózkodott. Annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy az igazi Oswald 1963-as felbukkanása Guy Banister akcióiban több volt, mint egyszerű véletlen.

Behívattam Kleint is a már régóta esedékes ötletadó értekezletre, összefoglaltam, mi történt a Bolton Ford-féle autókereskedésben. Ekkor Klein megkérdezte:

-Ugye szerinted hazudott Sewall és Deslatte?

-Szerintem nem.

-Akkor viszont az egésznek semmi értelme -válaszolta. -Oswald 1961 januárjában Oroszországban volt. Nem lehetett két helyen.

-Valaki eljátszotta Oswald szerepét -mondtam.

-Eljátszotta a szerepet? -kérdezett vissza meglepetten. -De miért?

-Még nem tudom -felejtem. -Az azonban lényeges, hogy akárki állt is a gyilkosság hátterében, azt akarta, hogy valaki kiadja magát Oswaldnak.

-Valamire ki akarsz lyukadni -mondta Klein. -Csak még azt nem tudom, mire.

Odafordítottam elé a Warren-jelentésnek azt a kötetét, amelyben a munkára való jelentkezési lapok másolata sorakozott.

-Észreveszel valami furcsát? -kérdeztem.

Átlapozta a kötetet, aztán rám pillantott

-Nem stimmel a magassága -mondta. -Mindegyik jelentkezési lapra rossz magasságot írt.

-Pontosan -mondtam. -Ha valaki 1961-ben kiadta magát Oswaldnak, akkor 1963-ban is megtehette ezt.

-De miért írta be mindegyik helyen a rossz magasságot? -kérdezte Klein.

-Mert aki kiadta magát Oswaldnak, csak ekkora volt -jelentettem ki. -Mivel személyesen kellett megjelennie a személyzeti osztályon, a saját magasságát kellett beírnia. Ha hasonlított is Oswaldra, ha tökéletesen utánozta is a kézírását nem tudott akkorára nyújtózni, mint Oswald.

Frank elismerte, hogy valaki kiadta magát Oswaldnak, amikor különféle munkahelyekre jelentkezett. Az világos, hogy előre eldöntött tény volt, hogy Oswald a Reily Coffee Companynél kap munkát, Guy Banister irodája közelében. Azért kellett valakinek a szerepét eljátszania, hogy ez a tény ne legyen olyan nyilvánvaló.

-Tudod -szólalt meg elgondolkodva Klein pont a legfigyelemreméltóbb dolgot nem említetted.

-Nevezetesen?

-Az időpontot, amikor a Bolton Fordnál jártak. Hogy Oswald nevét már 1961 januárjában használták. Ugyanebben a hónapban iktatták be ugyanis Kennedyt.

Elgondolkodva mérlegeltem, milyen nagy jelentőségű dolgot is mondott ki most Frank.

-Azt akarod kérdezni, hogy talán már 1961 januárjában körvonalazódott a Kennedy elleni merénylet terve? -kérdeztem.

Frank bólintott.

-Ezt nehezen hinném -feleltem. -A válaszom mindenképp nem lenne.

 

Évekkel a Frankkel folytatott beszélgetés után egy elgondolkodtató könyv került a kezembe az Egyesült Államok hírszerző ügynökségeiről, mely 1977-ben jelent meg. Ebben találkoztam egy elképesztő ténnyel. A könyv szerzője, William R. Corson szerint nem sokkal Kennedy megválasztása után; meg 1960 januárjában a CIA csendben elkezdett egy úgynevezett „dossziéanalízist”, amelyben fölvázolták a megválasztott elnök pszichológiai profilját is. Ennek célja többek között az volt, hogy jó közelítéssel megjósolják, milyen álláspontot fog az elnök elfoglalni, ha bizonyos helyzet bekövetkezik. A tanulmányt természetesén a legnagyobb titokban tartották.

Manapság ismét gyakran eszembe jut Frank kérdése Oswald 1961-es „felbukkanásával” kapcsolatban. Ilyenkor elgondolkodom: ha tudtam volna erről a CIA-tanulmányról, vajon ugyanazt válaszoltam volna-e?