Bűnbak születik

 

Vizsgálódásainkból kiderült, hogy Oswald nem volt képes egyedül végezni Kennedy elnökkel, valamint az is, hogy a hírszerző szervek egy része irányította őt, továbbá az a furcsa tény, hogy valaki eljátszotta bizonyos helyzetekben a szerepét. Más szavakkal, Oswald pontosan az volt, aminek maga nevezte magát letartóztatása pillanatában -balek. Hogy milyen erők irányították, még ma sem világos. Az nyilvánvaló volt, hogy bizonyos hírszerző szervek részt vettek a dologban, de fogalmam sem volt, milyen széles alapokon nyugodott az egész akció.

 

Mindig izgatott, miért ment el Oswald Dallasból 1963 áprilisában, töltötte a nyarat New Orleansban, és tért vissza ismét Dallasba október folyamán. Ám a dolog kezdett logikussá válni, ahogy bizonyos tényekre fény derült. Nyilvánvaló, ha Oswaldnak a kommunista bűnbak szerepét szánták, akkor a dallasi fehéroroszokkal való remek kapcsolatát háttérbe kellett szorítani. A New Orleans-i Castro melletti agitáció ugyanakkor erősítette a megszállott kommunistáról kialakítandó képet. A hírszerzők világában a kívánt kép létrehozása érdekében folytatott manipulációt „megmerítésnek” hívják. Minden jel arra utal, hogy Oswaldot New Orleansban Guy Banister irányításával merítették meg, s aztán, amikor elvégezték a feladatot, szépen visszaküldték Dallasba.

Tudni akartam, jó úton járok-e, ezért egy kicsit részletesebben tanulmányoztam, mi történt a gyilkosságig eltelt két hónap alatt, az után, hogy Oswald visszatért Dallasba.

1963. szeptember 23-án a terhes Marina Oswald és kislánya elutazott New Orleansból. Mint megtudtam, egy bizonyos Mrs. Ruth Paine vitte őket kocsival Dallasba. Általános vélemény szerint Oswald körülbelül egy nappal később ment utánuk. Vannak jelek, melyek szerint busszal utazott el New Orleansból, de ezt nem tudták megerősíteni.

Arra koncentráltam -a megszokott jókora kék kötetek olvasása közben -, hogy kiderítsem, hogy került a képbe Ruth Paine, miért pont ő vitte Marina Oswaldot és lányát Dallasba, és miért ott szállásolta el, ahol elszállásolta.

Lee és Marina Oswald Ruth Paine-nel 1963 februárjában találkozott Dallasban egy partin, amelyre George de Mohrenshildt és neje vitték el őket Ruth Paine egy mérnök, Michael Paine felesége volt, aki szigorúan titkos munkát végzett a Bell Helicopter cégnél, a Hadügyminisztérium egyik rendszeres szállítójánál.

Ruth Paine széles körű ismeretekkel rendelkező, intelligens asszony volt, akit érdekelt például az orosz nyelv is, amit egészen jól meg is tanult. Apja a Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség alkalmazottja volt Az ügynökséget sokan a CIA egyik fedőintézményének tartották. A nő sógora szintén ennél az ügynökségnél dolgozott a szövetségi főváros, Washington térségében.

Ruth Paine hosszabb ideig Washingtonban vakációzott a rokonainál, és útban hazafelé New Orleansban felvette Marina Oswaldot és lányát, hogy Dallasba vigye őket. Kicsit furdalta az oldalam a kíváncsiság, vajon Mrs. Paine-t is manipulálták-e, hogy ezt tegye.

Ruth Paine Oswald feleségét és kislányát saját házukban helyezte el Irvingben, Dallas egyik külvárosában. Átmenetileg ugyanis szétköltöztek férjével, Michaellel egymástól, így aztán bőven maradt hely a vendégek számára is a házban.

Október 4-én aztán Lee is megérkezett Dallasba. Arról beszélt, hogy előzőleg Houstonban járt, ahol munkát keresett. Tíz nappal később vendéglátója elintézett számára egy felvételi beszélgetést, s Oswald meg is kapta az állást a Texas Állami Tankönyvraktárban.

Máig tisztázatlan okok miatt Oswald egy sor helyen szobát bérelt Dallasban, miközben Marina és a gyerek Paine-ék házában maradt Irvingben. Bár Lee számos személyes holmiját magánál tartotta Dallasban, Mrs. Paine rendelkezésére bocsátotta az irvingi garázst is a többi holmija számára.

Ma már nem lehet kideríteni, mi járt Oswald fejében, amikor ilyen szokatlan módját választotta a lakáscserélgetésnek, mint ahogy azt sem, ki javasolta ezt neki. Ezzel együtt tagadhatatlanul kedvező lehetett ez a megoldás annak, aki a merénylet színfalak mögötti mozgatója volt. Amikor az elnököt lelőtték, a bűnbak szinte semmi kapcsolatot nem tartott családjával és barátaival, ami tökéletesen igazolta a magányos őrült merénylőről alkotott képet.

Szerettem volna látni Ruth és Michael Paine adóbevallását, ami megszokott dolog a szakmánkban, ám közölték, hogy az adatok szigorúan titkosak. De nemcsak az adóívek voltak titkosítva, hanem a Warren-bizottság dokumentumai közül a 212. számú is, amely Ruth Paine-re, valamint a 218-as, amely Michael Paine-re vonatkozott; ezek a nemzet biztonságára nézve veszélyes anyagként lettek zárolva. Hasonlóan titkosak voltak a Michaellel foglalkozó 258-as, a Michael nővérével foglalkozó 508-as, valamint a 600-629-es dokumentumok, ez utóbbiak Michael Paine rokonságával voltak kapcsolatban.

Mi volt olyan különleges ezen a családon, hogy a szövetségi kormány ennyire védelmébe vette őket? Még egy duPont vagy egy Vanderbilt sem jelentett ekkora értéket a kormányzat szemében. Talán az lehet a dolog magyarázata, hogy a CIA időközben nagyon családszerető szervezetté alakult.

 

Miközben felesége és kislánya Ruth Paine házában tartózkodott, Lee Oswald az állami szervek szerint Mexikóvárosban tevékenykedett, ahol állítólag kapcsolatba lépett a szovjet és a kubai nagykövetségekkel, s ezt nagyon is látványosan tette. De már akkor komoly kételyeim voltak ezzel a dologgal kapcsolatban. Ezek a kételyek aztán utóbb be is igazolódtak; amikor több információ is napvilágra került.

Egy 1963. október 10-én kelt CIA-feljegyzés arról számolt be, hogy szeptember végén és október elején Lee Oswald több alkalommal telefonált, illetve személyesen is megjelent a szovjet követségen és az iránt érdeklődött nem keresték-e telefonon, majd pedig négyszemközt tárgyalt a kereskedelmi tanácsossal, aki állítólag a KGB „likvidációs”, vagyis gyilkossági ügyeit intéző irodájának tagja volt. A feljegyzés másolatát megküldték az FBI-nak és a külügyminisztériumnak. További CIA-megfigyelések szerint Oswaldot a kubai követségen is látták, ahol meglehetősen hangosan próbált meg kubai tranzitvízumot szerezni, hogy a Szovjetunióba utazhasson.

Még a hivatalos vizsgálat elején a CIA tájékoztatta a Warren-bizottságot Oswald állítólagos tevékenységéről Mexikóvárosban még az elnökgyilkosság előtt önmagát meghazudtoló módon a bizottság további bizonyítékokat kért. Talán a bizottság tagjai, akik nyilvánvalóan tudták, hogy a CIA 24 órás fotómegfigyelés alatt tartotta mind a szovjet, mind pedig a kubai nagykövetségeket, abban reménykedtek, hogy előkerül egy-két jobb minőségű fénykép is Oswald meglehetősen gyéren dokumentált mexikói útjairól.

Kezdetben a CIA nem vett tudomást a bizottság kéréséről! Aztán az ismételt kérések hatására egy meglehetősen elmosódott pillanatfelvételt adott át, amelyen egy nagydarab, őszülő úriembert lehetett látni, aki jószerével lehetett volna akár Oswald apja is. A CIA kijelentette, hogy ez itt Lee Oswald a kubai nagykövetség bejárata előtt.

A „Cég” később Silvia Duran vallomásával is előállt. Ez a mexikói nő a kubai nagykövetségen dolgozott és azt állította, hogy tanúja volt annak, amikor Oswald ott megjelent. Mindazonáltal meglehetősen furcsa körülmények között jutottak ehhez a vallomáshoz, hogy finoman fogalmazzunk. Az elnökgyilkosság napján a CIA a következő táviratot küldte a mexikói hatóságoknak, Duran letartóztatását és elkülönítését kérve:

„Tökéletesen szem előtt tartva Mexikó államérdekeit kérjük, hogy a letartóztatást tartsák teljesen titokban, nehogy kitudódjék, milyen információt kaptak tőlünk…” Durant addig nem engedték szabadon, míg nem azonosította Oswaldot azzal a férfival, aki a kubai követségen járt. Kihallgatása után a CIA ismét kérte az őrizetbe vételét. Ezeket a körülményeket nem ismerte a bizottság. Továbbá, Duran 1978-ban azt mondta Anthony Summers írónak, hogy a férfi, akit a követségen látott egyrészt szőke volt, másrészt nem volt nagyobb nála (vagyis legfeljebb öt láb 3 hüvelyk lehetett) -tehát aligha lehetett Oswald.

A bizottság nem hallgatta ki a kubai konzult Eusebio Azcue-t, bár neki három dühös beszélgetése is volt „Oswald”-dal. Viszont egy évtizeddel később a kongresszusi különbizottság ezt megtette. Amikor Azcue-nak megmutatták Oswald fényképét, kijelentette, hogy akivel ő találkozott a nagykövetségen, az szőke volt, és hogy nem a képen látható férfi volt az. És nem is az a fiatalember, tette hozzá, akit Jack Ruby a tévé egyenes adásában lelőtt, mindössze két hónappal az után, hogy ő szemtől szemben találkozott „Oswald”-dal.

Az az állítás sem állta meg a helyét, mely szerint Oswald többször odatelefonált a szovjet nagykövetségre, illetve személyesen is megjelent. A látogatásról nem készültek fényképek, és amikor a bizottság Oswald hívásainak hangfelvételét kérte, a CIA kijelentette, hogy egy alkalommal éppen akkor szüneteltették a lehallgatásokat, a másik alkalommal pedig a magnetofon romlott el. Ennek ellenére mégis voltak állítólag ilyen felvételek, amelyeket a gyilkosság utáni 12 órás maratoni kihallgatásán lejátszottak az FBI-ügynökök Oswaldnak. Az ügynökök 1963-ban (november 23-án) egy feljegyzésben, amelyhez az Információ szabadságáról hozott törvénynek köszönhetőén sikerült hozzájutnom, kijelentették, hogy „véleményük szerint a fent nevezett egyén (a szovjet követségen készült hangszalagon) nem lehetett Lee Harvey Oswald”.

Ez a bizonyíték, amely évekkel az után látott napvilágot, hogy hivatalos vizsgálatomat lezártam, egyértelműen azt sugallta, hogy nem Oswald volt az a férfi, aki Mexikóvárosban járt. Valószínűbb, amit egyébként a kongresszusi különbizottság számára Mexikóban vizsgálódó Edwin Juan Lopez is gondolt, nevezetesen az, hogy valaki kiadta magát Lee Oswaldnak Mexikóban. Ez tökéletesen alátámasztotta azt az elképzelést, hogy a dallasi és New Orleans-i után a mexikói közjáték is azt szolgálta, hogy Oswaldból tökéletes balek legyen.

 

Egyik-másik színjáték oly ordítóan hamis volt, hogy a legnaivabb szemlélőt sem tudta megtéveszteni. Az egyikre a New Orleans-i mexikói konzulátuson került sor 1963. szeptember közepe felé, a kora délutáni órákban. Egy fiatalember jelent meg, karján egy fiatal nővel, aki kendőt viselt. A jelenetnek tanúja volt Mrs. Fenella Farrington, aki épp autójuk Mexikóból való hazaszállíttatását intézte.

A fiatalember odalépett az ügyintézőhöz és megkérdezte: -Milyen az idő Mexikóvárosban?

-Nagyon meleg van -felelte a nő. -Mint amilyen most New Orleansban.

A férfi hirtelen megkérdezte a nőtől:

-És mit kell tennem, ha lőfegyvereket akarok magammal vinni Mexikóba ?-Ez a kérdés bizonyosán mindenkinek fölkeltette az érdeklődését, aki a helyiségben tartózkodott. A tisztviselőnő megkérdezte, miért akar fegyvert vinni magával, mire Fenella Farrington, aki a közelben állt megjegyezte, hogy „csodálatosan lehet arrafelé vadászni”.

A férfi, akit Mrs. Farrington „magasnak és nagyon vékonynak” írt le, semmi jelét nem adta, hogy hálás lett volna a közbevetett megjegyzésért inkább határozottan elutasítónak tűnt Mrs. Farrington arra is felfigyelt, hogy a fiatalember inkább feszültnek tűnt, mint nyugodtnak -mint a többi vízumra váró turista.

Négy nappal az elnök lelövése után Mrs. Farrington Washingtonban járt rokonlátogatáson, amikor az FBI utolérte. Az ügynök, aki felhívta telefonon, megadta a hivatali számát, hogy hívja csak vissza, hogy így tudja a nő leellenőrizni a személyazonosságát. Ezek után az ügynök közölte vele, hogy azért kutatták fel, mert tanúja volt a New Orleans-i mexikói konzulátuson történteknek. Azt is hozzátette, hogy a jelenetet lefényképezték egy rejtett kamerával, mely akkor lépett működésbe, amikor a fiatalember a fegyvert említette, s mivel Mrs. Farrington is szerepelt a képeken, így őt is ki akarják hallgatni. Ugyanis a fiatalember Lee Harvey Oswald volt.

Az FBI-ügynök azt is megpróbálta Mrs. Farrington-nak sugalmazni, hogy Oswaldot korábban is látta, még Mexikóvárosban. A nő határozottan állította, hogy nem találkoztak Oswalddal. Mindegy, hajtogatta makacsul az ügynök, akkor legalább máshol Mexikóban.

Mrs. Farringtont és unokatestvérét, Mrs. Lillian Merilht, akivel együtt volt a konzulátuson, később kihallgatta ugyanez az FBI-ügynök, majd más ügynökök is. Ezek minden alkalommal elővették Jack Ruby képét is, és megpróbálták meggyőzni a két nőt, hogy Oswald előtt nem sokkal Ruby is ott volt a konzulátuson. Mind Mrs. Farrington, mind pedig Mrs. Merilh határozottan állította, hogy a képen látható férfi senkihez nem hasonlít, akikkel akkor a konzulátuson találkoztak.

Mrs. Farrington esetéről Mort Sahltól és Mark Lane-től értesültem, akik akkoriban velünk dolgoztak. Lane a kérésemre vallomást is kért az asszonytól. Kollégánk 17 képet mutatott á nőnek és azt kérdezte, van-e közöttük olyan, amelyik a konzulátuson látott fiatalembert ábrázolja. Két képről mondta Mrs. Farrington, hogy elképzelhető, hogy a férfit ábrázolja. Az egyik képen valóban Oswald volt látható, a másik pedig Kerry Thornley, Oswald katonatársa még az El Toro támaszpontbéli időkből, aki leszerelése után New Orleansba költözött.

A Farrington-ügy kézenfekvő kérdéseket vet fel. Például azt, hogy miért próbálta meg bebeszélni az FBI a tanúnak, hogy Oswaldot látta Mexikóvárosban? És miért nem készült Oswaldról kép a konzulátuson? A rejtett kamera nyilvánvalóan tökéletesen működött, ha olyan jó képet készített Fenella Farringtonról, amely alapján az FBI igen gyorsan ki tudta deríteni, kicsoda ő és hol találhatnak rá. Az FBI-ügynök kijelentette, hogy van egy fényképük arról a fiatalemberről, aki fegyvert akart Mexikóba vinni, s aki nem más, mint Lee Harvey Oswald. Ennek ellenére hivatalosan soha nem tették közzé azt a fotót. Ha valóban Oswaldról készült az a kép, vajon miért vonakodott azt a kormány nyilvánosságra hozni?

 

De a New Orleans-i mexikói konzulátuson történteket további gyanús esetek is követték, amikor egy igencsak jól látható „Oswald” hívta fel magára meglehetősen provokatív módon a figyelmet.

1963 szeptemberének végén történt hasonló eset, ezúttal Dallasban. Egy bizonyos „Leon Oswald” jelent meg két spanyolul beszélő gerilla formájú személy társaságában Sylvia Odio, egy kubai emigráns lakásán. Az egyik „gerilla” később fölhívta a nőt telefonon és elmondta, hogy „Leon” szabályosan őrjöngött és dühösen azt emlegette, hogy megöli az elnököt.

Szintén Dallasban történt a következő hónapban, hogy Mrs. Lovell Penn három, láthatóan lőgyakorlatot tartó férfire figyelt föl a birtokán, akiket természetesen elzavart onnan. A helyszínen egy „Mannlicher-Carcano” feliratú lőszeres dobozt talált -a Warren-bizottság szerint Oswald ezzel az ásatag, gyakorlatilag szinte használhatatlan puskával hajtotta végre a Dealey Plazán mesterlövészeket megszégyenítő, történelmi tettét.

November elején egy „Lee Oswald” néven bemutatkozó fiatalember jelentkezett munkára a Southland Hotel parkolójában. Előzetes beszélgetésük során a személyzetistől váratlanul megkérdezte, jó-e a kilátás az épületből „Dallas belvárosára”.

Ezek a megrendezett színjátékok körülbelül annyira nem voltak feltűnőek, amennyire nem az egy jól táplált csótány a hófehér szőnyegen. De a legátlátszóbb esetre 1963 novemberének első napjaiban került sor.

 

Egy fiatalember érkezett a belvárosi Lincoln Mercury autószalonba -amely történetesen épp arrafelé volt, ahol nem sokkal később a merénylet is történt. Azt mondta, szeretne kipróbálni egy kocsit, amit esetleg aztán meg is venne. Az egyik kereskedő, Albert Bogard megmutatott neki egy Mercury Cometet, amellyel aztán rövidesen ki is hajtottak, természetesen a vevő ült a volánnál. Amint ráhajtottak a közeli autóútra, a férfi előbb 60, majd 70 mérföldre fokozta a sebességet, és elkezdett úgy száguldani, mint Mario Andretti az indianapolisi 500-as derbin. A legélesebb kanyarokat is vadul vette. „Úgy vezetett, mint egy őrült”, mondta később a kereskedő a főnökének.

Amikor visszaértek, a vásárló nagyon szomorúan vette tudomásul, hogy legalább 200-300 dollárt le kell tennie, ha el akarja vinni a vadonatúj kocsit. Egy másik eladó, Eugene Wilson hallotta, hogy a vásárló azt mondta: „Talán mégis vissza kell mennem Oroszországba, hogy kocsit vegyek”. A férfi később közölte Bogarddal, hogy két hét múlva visszajön, mert addigra megjön a pénze. „Lee Oswald”-ként mutatkozott be, nevét Bogard a névjegye hátuljára írta föl. Hetekkel később, amikor a rádióban hallotta, hogy Oswaldot letartóztatták, összetépte a névjegykártyát és eldobta azzal, hogy „Ennek sem lesz egy ideig szüksége kocsira”.

Bogard jobban emlékezett, mennyivel hajtottak próbavezetés közben, mint arra, hogy nézett ki a vásárló, így vallott: -Az igazat megvallva már elfelejtettem, hogy nézett ki. A képeik alapján felismertem ugyan, de hogy aznap hogy nézett ki, arra már nem emlékszem.

Frank Pizzo, Bogard főnöke már sokkal határozottabban emlékezett. Albert Jenner, a Warren-bizottság képviselője, miután eredménytelenül mutatott meg neki számos olyan képet, amelyen Oswald mások társaságában állt, végül megmutatta neki azt a képet is, melyet közvetlenül letartóztatása után készítettek Oswaldról november 22-én. Íme a jegyzőkönyv részlete:

 

PlZZO: Egészen biztos, hogy nem ilyen volt a hajvonala…

JENNER: A kép november 22-én készült a dallasi városi rendőrségen.

 

(Itt a jegyzőkönyv megszakad, Jenner és Davis ügyvédek a tanúval, Pizzoval magánbeszélgetést folytatnak.)

 

JENNER: Ezt már kérem jegyzőkönyvezni. Úgy emlékszik arra a férfira, hogy öt láb 8 hüvelyk vagy 5 láb 7 lehetett, nem igaz?

Pizzo: Úgy 5 láb 7 és 5 láb 8 és fél között, magas volt a homloka, de leginkább arra a V-alakú dologra emlékszem a leginkább.

JENNER: Ahogy a haja nőtt a homlokán, a hajvonala? Pizzo: Igen, de nem volt ilyen markáns.

JENNER: Szóval nem volt ilyen markáns.

PlZZO: Nem… nem volt ilyen sűrű haja, mint ezen a képen. Nos, nem vagyok egészen biztos… mégis azt kell mondám, nem ő volt… ha az igazságot akarják tudni.

 

Ennyit arról, hogy mennyire valószínű: maga Oswald volt ott a belvárosi Lincoln Mercury szalonban. Nem beszélve arról, hogy Oswald 5 láb 11 hüvelyk magas volt.

Eugene Wilson, a másik autókereskedő, főnökétől eltérő véleményen volt a fiatalember magasságát illetően. Wilson szerint az „őrült vezető” jóval kisebb volt, mint 5 láb hét.

Wilson, aki 5 láb 8 magas, azt mondta, hogy a magát Oswaldként bemutató férfi „csak körülbelül öt láb magas volt”.

Miközben a bizottság egyszerűen átugrott Frank Pizzo pontosnak mondható vallomásán, kezdetben nem is akart tudomást szerezni Eugene Wilsonéról. Következésképpen Wilson vallomása nem is szerepel a kihallgatások tárgymutatójában. Csak később, amikor a Warren-jelentés már vélhetően nyomdában volt, akkor bukkantak rá Wilsonra, és akkor is valószínűleg véletlenül. A megkésett kihallgatás nyilvánvalóan megzavarta az FBI-t, hiszen az azóta már másik Mercury-szalonban dolgozó Wilson vallomása nem egyszerűen kizárta annak a lehetőségét, hogy Oswald volt a látogató, hanem nagyon is valószínűsítette: valaki kiadta magát Oswaldnak. Ezért hangsúlyozták annyira az FBI jelentésében, hogy Wilsonnak súlyos látászavarai vannak, hiszen zöldhályog van a szemén. Ezzel együtt Wilson képes volt ellátni a munkáját, tehát joggal feltételezzük azt is, hogy meg tudta állapítani, ha valaki jóval alacsonyabb volt nála.

A Warren-jelentés büszkén kijelenti, hogy alaposan kivizsgálta a Lincoln Mercury szalonban történt eseményt, „mert ez arra látszik utalni, hogy Oswald jó vezető volt és 1963 novemberében nagyobb összegű pénzt várt, melyből autót, tudott volna venni”. Ha a bizottság azt jelentette volna ki, hogy azért vizsgálta ki a dolgot, mert bizonyos jelek arra utaltak, hogy Oswald magassága lényegesen csökkent, tehát a férfi összezsugorodott, akkor legalább közelebb lett volna az igazsághoz.

Ezek az ügyetlenül megrendezett színjátékok -kezdve a New Orleans-i mexikói konzulátustól egészen a dallasi Lincoln Mercury autószalonig -bizonyították azt, amit korábban ösztönösen megéreztem, nevezetesen azt, hogy valaki kiadta magát Oswaldnak. És most már nyilvánvaló az is, hogy miért: elhelyeztek egy sor hamis és erősen inkrimináló bizonyítékot még az elnök meggyilkolása előtt, melyek mind a bűnbak, Oswald felé vezettek. Eközben pedig a valódi Oswaldot „pótmamái” manipulálták. Mohrenschildt ráveszi, hogy költözzön Dallasba, majd onnan visszakerül New Orleansba, ahol alaposan „megmerítőzik”, hála Guy Banister működésének. Amikor onnan visszatér Dallasba, újabb irányító kezek gondoskodnak arról, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen. Ruth Paine munkát szerez neki a tankönyvraktárban, és bár Oswaldnak Paine-éknél üzenetet hagynak, hogy jobb munka várja a repülőtéren, ezt senki nem adja át neki. Következésképpen a gyilkosság napján még mindig ott dolgozik az Elm Street-i raktárban, abban a végzetes mellékutcában, ahol délben az elnöki autókaraván elhalad.

Mind többet töprengtem az egyre inkább összeálló jeleken, melyek arra utaltak, hogy Oswaldot valakik manipulálták. Olyan volt, mint egy gyalog a sakktáblán, amely oda megy, ahová teszik, és ott ütik le, ahol azt előzőleg eldöntötték. Mikor kezdődött ez az ördögi játék?

Voltak-e korábban jelei? Gondolatban visszamentem a kaliforniai El Toro támaszpontra, még Oswald szovjetunióbeli útja előtt. Eszembe jutott Kerry Thornley -az a haditengerész, akinek olyannyira eltért a vallomása Oswaldról társaiétól.

Újból átolvastam Thornley vallomását a Warren-jelentés 11. kötetében -mind a 33 oldalt. Az Oswaldot ismerő többi haditengerész vallomása alig féloldalnyira rúgott Thornley viszont hosszabb ideig állt a tanúk padján, mint a legtöbb tanú az egész vizsgálat alatt.

Ráállítottam az embereimet a dologra, és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy Thornley már 1961-ben New Orleansban élt. A rendőrségi nyilvántartásból az is kiderült, hogy 1962 augusztusában őrizetbe vették, mert a francia negyedben, a Royal Streeten valamit kiragasztott egy telefonfülkére. Megtaláltuk a szolgálatos rendőröket is, de ők már nem emlékeztek, mi is állt a cédulán.

Ő maga, Barbara Reid és mások is megerősítették, hogy Thornley 1963-ban is New Orleansban volt, s csak néhány nappal a Kennedy-gyilkosság után utazott el a városból. Reid, aki hosszú ideje a francia negyedben lakott és mind Oswaldot, mind pedig Thornleyt jól ismerte, elmondta, hogy többször látta őket együtt. Egyszer 1963 szeptemberének első napjaiban találkozott velük a Bourbon House-ban, amely egyik felében bár, másikban étterem volt a francia negyedben. Thornley, aki rendszerint roppant hosszú hajat viselt, épp akkor érkezett vissza valami utazásból. Ez alkalommal meglepően rövid volt a haja, pontosan olyan, amilyet Oswald mindig is hordott. Reid meg is kérdezte őket: -Mi van, fiúk? Tisztára ikreknek néztek ki. ‘.

Nagyon szerettünk volna magával Kerry Thornley-val is beszélni, de nem volt könnyű megtalálni. Majd egyévi munkánkba került, míg sikerült. Nyomozóim sokáig hiába járták a francia negyedet, míg végre megtudtuk, hogy a törzshelyén lehet megtalálni -a Ryder-féle kávéházban. Néhányszor előfordult ugyan a Bourbon House-ban is a Bourbon és a St. Peter Street sarkán, de a törzshelye a kávéház volt. A Ryder-féle kávéház kicsi volt, sötét és távolról sem vendégcsalogató. Nem is tudom, hogy tudott egy ilyen hely, ahol kávén kívül nemigen mértek mást fennmaradni. Mindenesetre a Vieux Carré negyedben alacsonyak voltak a helyiségbérletek és feltehetően a kávé mellett fogyó sör és bor is némiképp besegített. Thornley nagyon szeretett beszélgetni, és a Ryder pontosan olyan hely volt, ahová a fiatalok beszélgetni jártak. Ha a kávéház bezárt, a vendégek egyszerűen átmentek egy szomszédos bárba. Kiválasztottuk legmegnyerőbb nyomozóinkat, hogy járják körül a környékbeli bárokat. A legtöbb helyen a tulajdonos ismerte is Thornleyt, Amikor valakit találtunk, aki hajlandó volt segíteni, azt a fiúk roppant udvariasan behozták hozzám. Az ilyen oldott beszélgetés rendkívül termékenynek bizonyult a legtöbb esetben. Thornley nem kedvelte különösebben a túlságosan mély kapcsolatokat, viszont könnyen kötött ismeretséget akárkivel. Továbbá megvolt az a furcsa szokása, amely már aligha jellemző a XX. századi emberre, hogy jártában-keltében mindenkinek levelet írt. Barátaitól be is szereztünk néhány levelezőlapot, rövidebb levelet -de ezeken nem volt egyiken sem cím.

Viszont a levelek döntően három városból érkeztek: Atlantából, Los Angelesből és a floridai Tampából. Amikor végre sikerült elérnünk, Tampában élt. 1968 elején jártunk, mélyen benne voltunk már az ügyben. Beidéztettem az esküdtszékkel, s néhány héttel később Thornley meg is jelent a New Orleans-i Kerületi Bíróság épületében.

Amikor megérkezett, tudtunk néhány szót váltani. Barátságos volt, hogy ne mondjam, bőbeszédű. Elmondta, hogy 1961 februárjában érkezett New Orleans-ba -egy hónappal a Bolton Fordnál történt incidens után és egészen 1963 novemberének végéig itt élt, csak néhány nappal az elnökgyilkosság után költözött el. Nem tudott különösebb magyarázatot adni arra, miért pont akkor; azt mondta, akkorra megérett az idő, hogy továbbálljon. Meglepően őszintén közölte, hogy kapcsolatban volt Guy Banisterrel és David Ferrie-vel is New Orleansban. Azt azonban tagadta, hogy találkozott volna ez alatt az idő alatt Lee Oswalddal.

Már korábban megtudtam, hogy gyakorlatilag mindegyik fiatalember, akinek volt valami kapcsolata Guy Banister akcióival, s akik ilyen vagy olyan formában mind kapcsolatban voltak a hírszerző szervekkel is, kulccsal rendelkezett a Lafayette Square-i posta egyik postafiókjához. Azt ugyan soha nem tudtam meg, miért, de gondolom, így kaptak utasításokat összekötő tisztjeiktől, illetve ez adott magyarázatot időnkénti megjelenésükre is abban az épületben, ahol a Haditengerészet helyi hírszerzőközpontja volt. Blöfföltem ugyan, de megkérdeztem Thornley-tól, miért hordott magával annak idején postafiókkulcsot. Kapásból azt válaszolta; azért, mert a szemközti Fox Hotelben lakott, és így egyszerűbb volt számára a levelezés.

Az sem volt kevésbé gyanús, hogy alig érkezett meg 1961 februárjában New Orleansba, szinte azonnal beköltözött a hírszerző negyed kellős közepébe. Az meg még ennél is meglepőbbnek bizonyult, hogy New Orleansban belekezdett egy regénybe, amelyhez az ihletet Lee Oswald adta. (A könyvet 1963 februárjában fejezte be -kilenc hónappal az elnökgyilkosság előtt.) Nem sok embert ihlethetett meg Lee Oswald figurája, hogy regényt írjon róla -legalábbis nem Kennedy elnök meggyilkolása előtt.

Azért érdekelt különösen Thornley, mert gyanítottam, hogy ő lehetett az az ember, aki kiadta magát Oswaldnak a Bolton Ford cégnél 1961 januárjában, ő ugyanis azon kevesek egyike volt, aki akkortájt New Orleansban tartózkodott, aki ismerte Lee Oswaldot, és aki azzal is tisztában volt, hogy Oswald akkor pont Oroszországban van. Továbbá, Thornley nagyon hasonlított Oswaldhoz. Hasonló volt a magasságuk, a testfelépítésük, mindkettőjüknek barna haja volt és hasonló arcberendezkedése.

 

Fel kell idéznem Thornley vallomását kettejük magasságáról. Albert Jenner, a Warren-bizottság képviselője arról kérdezte, milyen magas volt Oswald. Íme a részlet:

 

THORNLEY: Ügy gondolom, talán 5 láb 5 lehetett Nem tudom.

JENNER: És maga milyen magas?

THORNLEY: öt láb 10.

JENNER: Tehát alacsonyabb volt magánál?

THORNLEY: Igen.

 

Ám valójában Oswald volt a magasabb kettejük közül! Akkor viszont miért állította. Thornley, hogy Lee barátja hat hüvelykkel alacsonyabb volt nála? Netán attól félt, hogy valaki azt hiszi majd, hogy eljátszotta Lee Oswald szerepét a hatvanas évek legeleje óta… A Bolton Ford-nál… aztán Dallasban… aztán megint New Orleansban… aztán Mexikóban… aztán megint Dallasban?

Rövid beszélgetésünk során nem említettem Thornley-nak, mit mondott Oswald testmagasságával kapcsolatban, ezt az esküdtszék előtt akartam megkérdezni tőle. Arra viszont volt időm, hogy megkérdezzem, merre utazgatott 1963-ban. Azt válaszolta, hogy május elején busszal Kaliforniába ment, hogy meglátogassa a szüleit Megkérdeztem, megállt-e a busz Dallasban, mire azt válaszolta, hogy igen. Azt is elismerte, hogy Dallasban töltött is egy kis időt. Nagyjából itt tartottunk, amikor összeült az esküdtszék, így aztán beléptünk a tárgyalóterembe és megkezdődött Thornley órákig tartó kikérdezése.

Nem mondtam róla semmit Thornley-nak, de megdöbbentett dallasi érkezésének időzítése. Oswaldék épp akkor, április végén költöztek ki Neely Street-i lakásukból és költöztek át New Orleansba, sőt még számláikat sem rendezték teljes egészében. Dallasi lakásuk néhány napigüresen állt. Az sem elképzelhetetlen, hogy a két busz elsuhant egymás mellett az úton, egyikben Oswald, a másikban pedig Thornley ült csak épp ellenkező irányban tartva. Azt is jól tudtam, hogy valamikor, vélhetően, amikor Oswald nem tartózkodott ott, egy Oswaldhoz hasonló felépítésű férfi, csípőjén pisztollyal, a Neely Street-i ház hátsó udvarában néhány fotóhoz modellt állt. Az egyik képen egyik kezében egy puskát tartott, a másikban a kommunista Daily Worker egy példányát. Egy másik képen a puska és a baloldali The Militant című lap látható a kezében.

Ezeket a képeket Ruth Paine garázsában találták meg Oswald holmija között. Amikor 1964. február 21-én az egyik kép megjelent a LIFE címlapján, az emberek többsége úgy gondolta, hogy ez megcáfolhatatlan bizonyíték Oswald bűnösségéről. De a hozzám hasonlóan józan gondolkodású emberekben a felemelt puska és a kommunista újság inkább újabb kérdéseket fogalmazott meg, semmint választ adott volna valamire is.

Első látásra a két kép Lee Oswaldot ábrázolta. Azonban ha közelebbről is megnézzük, kiderül, hogy Oswald arca nem illeszkedik tökéletesen a nyakhoz és a testhez. Továbbá, mindkét képen ugyanaz az arc néz ránk, miközben a tartás, sőt az alak és a kamera közötti távolság is eltér. Továbbmenve, ha Oswald fejét tekintjük mértéknek, akkor az egyik képen látható test nyilvánvalóan magasabb, mint a másikon látható. (A képeket egyébként mind a Warren-bizottság, mind pedig tíz évvel később a kongresszusi különbizottság eredetinek fogadta el. Utóbbi fotószakértője azonban különvéleményének adott hangot. Robert Groden függelékben közzétett véleményéből idézünk: „…véleményem szerint, akármit is állítanak a bizottság tagjai, a kérdéses háttérfotók hamisítványok”.)

 

Természetesen, ha ezek a képek valamilyen oknál fogva valódiak is lennének, és tényleg Oswaldot ábrázolnák a merénylet előtt puskával a kezében, nos, akkor ez meglehetősen ellentmondásban lenne az emberi természettel. Példátlan dolog lenne ugyanis a gyilkosságok történetében, hogy a jövendő tettes ennyi bizonyítékot hagyna maga után saját maga ellen. Számomra nagyon egyértelmű volt, hogy ez ismét csak a bűnbakképzés egyik módja lehetett.

Thornley azt is elmondta nekem, hogy azon a nyáron, útban Kalifornia felé, megállt Mexikóvárosban. Ez ismét nagyon közel volt ahhoz az időponthoz, amikor a Warren-bizottság szerint Oswald is ott időzött. 1963 novemberében azonban a saját bevallása szerint Thornley már New Orleansban lakott egy John Spencertől bérelt lakásban.

Felkutattuk Spencert, akiről kiderült, hogy Clay Shaw közeli barátja. Beszámolt arról, hogy hol ő kereste fel Shaw-t, az International Trade Mart igazgatóját, hol pedig az őt. Érdekes azonban, tette hozzá Spencer, hogy Shaw soha nem látogatta meg az alatt az idő alatt, míg Thornley nála lakott.

Beszámolt arról is, hogy néhány nappal a gyilkosság után nem találta otthon Thornleyt, amikor hazaért. A postaládájában talált egy levelet, melyben Thornley ezt írta: „Mennem kell. Washington környékére megyek, talán a virginiai Alexandriába. „Majd megküldöm a címem, hová küldd utánam a postámat.” Spencer azért furcsállotta a dolgot, mert még legalább egy hétre előre ki volt fizetve Thornley lakbére. Bement a „C” lakásba, ahol Thornley lakott, és ahol a padlót apróra tépett papír borította, mint a konfetti, látszott, hogy a papírról leáztatták a szöveget, mielőtt összetépték volna. Tisztán kivehető volt az elmosódott tinta nyoma.

Spencer azt is elmondta, hogy beszélgettek Thornley Lusta harcosok című regényéről, s Thornley meg is kérte Spencert, olvassa el a kéziratot, amit a gyilkosság előtt az összes kiadó visszautasított. Spencer ennek ellenére soha nem kapta kézhez a regényt. A Kennedy-gyilkosság után aztán Thornley kijelentette, hogy rövidesen gazdag ember lesz, mert véletlenül épp Oswald a regényének a hőse.

 

Később Andrew Sciambra kollégámat Washington környékére küldtem, hogy derítse fel Thornley nyomát. Thornley végül is Arlingtonban, Washington egyik külvárosában kötött ki, ahol beköltözött az első osztályú Shirlington-házba, ahol egyben elvállalta a portási állást is. Fél évig itt is lakott, míg meg nem jelent a Warren-bizottság előtt. Csupán az volt a furcsa a dologban, hogy a fizetése alacsonyabb volt, mint a lakásának a bére.

Az 1970-es évek közepén, amikor már önállósítottam magam, Thornley küldött egy 50 oldalas, önéletrajzzal felérő vallomást, melyben többek között arról számolt be, hogy annak idején New Orleansban „náci tevékenység” folyt Kennedy meggyilkolásával kapcsolatban. Bár még rég nem voltam államügyész, egyértelműnek tűnt, hogy Thornley ennek ellenére biztosítani akar arról, hogy semmi köze nem volt a Kennedy-gyilkossághoz.

Nem volt köze ugyan az ügyhöz, de Thornley írásának volt egy érdekes eleme.

Kitérőképpen megemlít, hogy miután vallomást tett a Warren-bizottság előtt, elköltözött Washingtonból, és visszatért Kaliforniába, ahol rövidesen összebarátkozott John Rossellivel. Thornley az írását még azelőtt juttatta el hozzám, hogy John Rosselli neve fölmerült volna a szenátus 1975-ös, á CIA gyilkosságait firtató vizsgálatával kapcsolatban. Mint kiderült, Rosselli egyike volt azoknak a maffiózóknak, akikkel a „Cég” még a Castro előtti Kubában került kapcsolatba.

A kubai forradalom után Rossellit azzal bízta meg a CIA, hogy ölje meg Fidel Castrót. E célból 1962 és 1963 során méregtablettákat, robbanóanyagot; puskákat és pisztolyokat kapott. A megbízatást így sem sikerült végrehajtania. Az utolsó közös CIA-Rosselli akcióra 1963 februárjában került sor, de aztán az együttműködés megszakadt, mondván: „a feltételek nem megfelelőek”. Ám Rosselli nem maradt csöndben, ahogy azt a „Cég” elvárta volna. Amikor megjelent a szenátusi különbizottság előtt, azt vallotta, hogy mindvégig tudomása volt arról, hogy megkísérelt merényletei mögött a CIA áll.

-Nem sokkal később megtalálták Mr. Rosselli földi maradványait -drótkötéllel megfojtották, összeszurkálták és földarabolták -egy olajos hordóban a Dumfounding-öböl vizében, nem messze a floridai partoktól. A szövetségi nyomozók nem találták meg a tettest Ez persze nem tántorította el az igazságügy-minisztériumot, hogy kijelentse: a gyilkosságot nyilvánvalóan a maffia követte el. Azon egyetlen szövetségi hatóság sem gondolkozott el, hogy miért éppen a maffia lett volna bosszús azért, hogy Rosselli a CIA gyilkolási módszereiről beszámolt a szenátusi bizottság előtt.

Végül is lényegtelen, hogy John Rossellivel a maffia végzett a maga régimódi módszereivel, vagy a „Cég” adta nagyon ravasz példáját annak, amit a hírszerzők „katasztrófa elhárításnak” neveznek, az mindenesetre tény, hogy amikor Kerry Thornley a hatvanas évek közepén megismerkedett Rossellivel, nem egy átlagamerikaival kötött barátságot.

Kerry Thornley esküdtszék előtti megjelenése után is jórészt rejtély maradt, miképpen magyarázhatók Oswald és az ő életének furcsa kereszteződései. Vajon Thornley is ügynök lett volna? Ö maga adta ki magát Oswaldnak, vagy pedig másokat tanított be erre? Vajontöbbet tudott-e, mint amennyit elmondott? Akkor, a hatvanas évek végén nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre. Az egész Thornley-sztori még titokzatosabb lett, amikor kezünkbe került egy levél, melyet a nebraskai Omahába írt egyik barátjának. 1964 februárjában íródott a levél, néhány hónappal az után, hogy Washington környékére költözött, és tartalmaz egy rövid utalást Kennedy elnök meggyilkolására is:

„A dolog egy ideig nagyon érdekes volt, úgy értem, a gyilkosság, mert -legalábbis kezdetben -az SS (a Titkosszolgálat, a Secret Service felettébb sajátos rövidítése -a ford.) és az FBI valamilyen oknál fogva azt hitte, hogy én is benne vagyok. Néhányszor kedélyesen elbeszélgettünk, de azt hiszem, sikerült tisztáznom magam. Azóta legalábbis nem hallottam felőlük. Remélem, maguk alá rondítanak, ha megtudják, hogy volt pofám ide költözni. Hogy beidéz-e engem is a Warren-bizottság, nem tudom. De nem is érdekel. Ha a dolognak egyszer vége lesz, isten bizony kimegyek Arlingtonba és lepisálom Kennedy sírját.”

 

Álcázás

 

-Helló öreg -üdvözölt Dean Andrews.

A kövér ügyvéd előszeretettel beszélt úgy, mint egy tizenéves.

-Jóban vagyunk a jogi kar óta, mégis úgy bánsz velem, mintha leprás volnék. Miért?

-Azért, Dean, mert át akarsz verni. Azt vallottad a Warren-bizottság előtt, hogy egy nappal a gyilkosság után -amikor benn feküdtél a Hotel Dieu kórházban -fölhívtak telefonon, hogy azonnal ülj gépre és menj Dallasba, mert te leszel Oswald ügyvédje. Amikor a Warren-bizottság megkérdezte, ki volt a hívó, azt felelted, hogy „Clay Bertrand”.

-Úgy van -felelte.

-Nos, amikor megkérdezem tőled, hogy ki ez a Clay Bertrand, azt mondod, hogy az ügyfeled, de nem tudod, hogy néz ki, mert még soha nem láttad.

-Cserkész becsszóra, haver -mondta mosolyogva.

-Ez lehet, hogy elég volt a Warren-bizottságnak, de nekem tutira nem -válaszoltam.

 

A telt, ovális arcra kiült a sértett büszkeség. Legalábbis arra a részére, amit látni lehetett belőle. Merthogy arcának tekintélyes részét állandóan nagy fekete szemüveg takarta -az a fajta, amelyen át jól meg lehet figyelni az embert, viszont a másik nem látja a szemedet. Mindig ez volt rajta, ha sütött a nap, ha esett az eső, kinn az utcán, benn a szobában. Szerintem alvás közben sem vette le.

Miután több éjszakán át a Warren-bizottság előtt tett vallomását olvasgattam, meghívtam ebédre a Broussard étterembe. Ez még 1967 elején volt, amikor meglehetősen bosszantott, hogy hiába nyomozunk Kerry Thornley után. A Warren-bizottság előtt tett vallomása alapján úgy gondoltam, hogy Andrews elvezethet minket egy talán még Thornleynál is fontosabb tanúhoz.

A Broussard a francia negyed egyik patinás helye volt. A falakat alul erezett márvány bontotta, fölül pedig tükör. Ilyen lehetett a hely már száz évvel ezelőtt is; azon kívül, hogy időnként kifényesítették a tükröket, nem változott semmi. Ez a francia étterem szinte sohasem volt tömve, ezért ideális helynek tűnt egy baráti beszélgetésre. A találkozásra máig nagyon élénken emlékszem.

Előzetes vizsgálódásaimból megtudtam, hogy a gyilkosság utáni egyik első kihallgatásakor az FBI-nak úgy írta le Clay Bertrand-t, hogy körülbelül 6 láb 2 hüvelyk magas lehet. Elmondta azt is, hogy Bertrand időről időre a segítségét szokta kérni, ha fiatal barátai közül valamelyik összeütközésbe kerül a rendőrséggel valami csip-csup ügyben. Azt is elmesélte, hogy 1963 nyarán, amikor Oswald New Orleansban élt, Bertrand felhívta és a segítségét kérte, mert Oswald feleségének valami problémája volt az állampolgársággal.

Később Andrews többször is fogadta Oswaldot az irodájában.

A jegyzőkönyvekből az is kiderült azonban, hogy minél inkább érzékelte, milyen veszélyeket rejteget számára az Oswalddal kapcsolatos telefonhívás, annál elmosódottabb lett emlékeiben Clay Bertrand alakja. Mire Andrews megjelent a Warren-bizottság előtt 1964 júliusában, Bertrand 6 láb 2-ről szépen összezsugorodott 5 láb 8-ra.

Amikor az FBI emberei elkezdték a dolgot feszegetni, nem átallotta azt mondani nekik: -Azt írják, fiúk, amit akarnak, felőlem akár azt is jegyzőkönyvbe vehetik, hogy megbuggyantam. -Végül aztán az került végső következtetésként a jegyzőkönyvbe, hogy Bertrand hívása nem egyéb, mint Andrews „fantáziájának szüleménye”. Ez nemcsak lehetővé tette az FBI-nak, hogy lezárja az Andrewszal kapcsolatos nyomozást, hanem szépen beleillett abba a képbe is, hogy Lee Oswald a Kennedy elleni merényletet teljesen egyedül, segítség nélkül hajtotta végre.

Jól ismertem Andrewst már hosszú évek óta. Együtt jártunk a Tulane jogi karára, bár nem egy évfolyamra. Ő elsősorban a megyei bíróság előtt folyó ügyekkel, esetleg a városiakkal foglalkozott. Legtöbbször annak köszönhette a felkéréseket, hogy rendszeresen megfordult a város legkülönfélébb báljaiban.

A vallomásából világos volt, hogy valaki felhívta New Orleansból és Dallasba rendelte Oswald védelmére. Mint ahogyan az is, hogy erre pontosan egy nappal a merénylet után került sor.

Andrews hirtelen előrehajolt, sötét szemüvege rám meredt.

-Kukkantsd csak meg azt a csöcsöst abban a piros szerkóban -suttogta fojtott hangon.

-Mi van?

Abba az irányba pillantottam, amerre mutatott, és megláttam egy vörös ruhás csinos fiatal nőt. Minden tekintet feléje fordult, ahogy bevonult a kísérőjével.

-Csinos -konstatáltam és ismét Andrews felé fordultam. Kezdett dühítem a nyugalma, hogy úgy rázta le magáról a gondokat, mint kacsa a vizet Már fél órája azzal kísérleteztem, hogy szóra bírjam, a második Martinit fizettem neki, de folyton kibújt a dolog elől.

-Rátérhetnénk a lényegre? Ki az a Clay Bertrand? Hol találom meg? Beszélni akarok vele.

Andrews megjátszott kétségbeeséssel tárta szét a karját.

-Te jóságos isteni Te rosszabb vagy, mint az FBI. Mivel győzzelek meg, hogy nem ismerem a kandúrt. Nem tudom, hogy néz ki, nem tudom, hol van. Annyit tudok csak, hogy időnként ellát ügyekkel. így aztán egy nap a kandúr arra kért, hogy repüljek Dallasba, és védjem Oswaldot. -A szívére tette a kézét -Cserkész becsszóra. Ennyit tudok a szivarról.

Andrews nagy élvezettel kezdte el enni a ráksalátát. Minden jel szerint lezárta magában a dolgot.

Először jutott eszembe, hogy ezt az embert semmivel nem lehet kihozni a sodrából.

Legalábbis eddig nem lehetett.

Amikor újabb adagot vett a villájára, elkaptam húsos karját. A villa félúton megállt a levegőben.

-Dean -néztem a szemébe -, azt hiszem, nem egészen értjük egymást. Hátha tudok a dolgon segíteni. Egy pillanatra hagyd abba az evést és figyelj rám!

Bár nem láttam át a szemüvegén, tudtam, hogy figyel.

-Tudom, hogy régi barátok vagyunk -mondtam neki. -De szeretném, ha tudnád, hogy be foglak idéztetni az esküdtszék elé. És ha ott is ugyanúgy hazudsz, mint most nekem, akkor lecsukatlak hamis tanúzásért, így már értjük egymást haver?

Andrews letette a villát. Egy pillanatig nem szólt semmit láthatóan elszomorította, hogy ennyire nem vettem a humorát. Aztán megszólalt. Most éreztem először, hogy komolyán beszél -már amennyire ezt meg lehetett ítélni a fekete szemüvegtől.

-Ezt most nem hivatalosan mondom, oké, apafej? -kérdezte.

Bólintottam.

-Tehát akkor -folytatta -hadd foglaljam össze a dolgot nagyon gyorsan. Igen egyszerű az egész. Ha válaszolok a kérdéseidre, ha megmondom, ki van a név mögött akkor ez azt jelenti: goodbye, Dean Andrews. Vagy ha tetszik, bon voyage, Dino. De végleg. Vagyis egy golyócska a fejbe -így pedig nem igazán lehet ügyvédeskedni, nem igaz? Érted már, mi a problémám?

Előredőltem.

-Figyeld csak a számat -mondtam neki halkan. Alaposan megválogattam a szavaimat -Vagy előtáncolsz nekem a bíróság előtt a kandúr nevével, aki megbízott Oswald védelmével, vagy jó hosszú időre a sitten aszalhatod a dagadt seggedet. Kapiskálod a vakert?

Andrews megdermedt. Nem láttam ugyan a szemét, de éreztem, hogy megrázza a dolog. Aztán olyan hirtelen pattant föl, hogy megijedtem.

-Van fogalmad, mibe mászol bele, haver? -kérdezte. -Meg akarod netán táncoltatni az egész kormányt? Tényleg ezt akarod? Ahogy gondolod, öreg. De nem én fogok ráfaragni, én mondom neked, nem én.

Belehajította a rózsaszín szalvétát a ráksalátába.

-Köszi az ebédet -mondta. -Baromi finom volt.

Sarkon fordult és elviharzott. Amikor egy jó órája belépett az étterem ajtaján, sasszézgatott és ujjával valami ritmust pattintgatott. Most nem volt kedve sasszézni, se pattintgatni.

Mielőtt nekiláttunk volna „Clay Bertrand” felkutatásának, rövid megbeszélést tartottunk az irodámban. Abban közös nevezőre jutottunk, hogy mivel Andrews szinte mindegyik francia negyedbeli bárban törzsvendég; ez lehetne a kiindulópontunk, ahonnét elindíthatjuk a nyomozást Az ugyanis egyértelmű volt, hogy Andrews jól ismeri azt az embert, aki fölhívta, és ez az ismeretség nyugodtan származhatott valamelyik bárból.

Addigra már Andrew Sciambra is csatakozott a csoporthoz. Ő a francia negyedben cseperedett fel, ott ahol Andrews a legtöbb szórakozóhelyen törzsvendég volt. Az idők folyamán aztán Sciambra is megismert néhány bártulajdonost és pincért.

Hogy megkönnyítsük ezeknek az embereknek a helyzetét, akik nem lelkesedtek, ha megjelent a törvény, Sciambrát küldtük előre -olykor a barátait vagy ismerőseit is beavatva a dologba hogy előkészítsék a terepet. Ha ez megtörtént, akkor kiszállt a helyettes ügyészből és nyomozóból álló duó (gyakorlatilag az egész stábomat ilyen duókba szerveztem, mert nagy területet kellett átfésülni) és megkérdezték a tulajdonost és a pincéreket, ismerik-e „Clay Bertrand”-t.

Aznap éjjel, amikor a vadászatot elkezdtük, magam is csatlakoztam az egyik kettőshöz. A célpont a Lafitte Kovácsműhelye névre hallgató étterem volt, ahol egyetemistaként mi is sokszor megfordultunk; és úgy emlékszem, akkoriban Dean Andrews is sűrűn előfordult arrafelé. ‘

Ahogy beléptünk, azonnal láttam, hogy azóta egy kicsit megváltozott a hely. A fáma szerint ez a hely volt Jean Lafitte, a híres kalóz kovácsműhelye. Az éttermet valóban egy nagy szabadtüzű tűzhely és egy kormos kémény köré építették, leginkább régi téglák felhasználásával.

Elég meggyőzőnek tűnt, hogy már állt az 1812-es háború alatt is. Sejtelmes hangulat uralkodott a teremben, amit csak hangsúlyozott az alacsony mennyezet és a gázvilágítás, amely a bárpultot és külön-külön mindegyik asztalt megvilágította. Villany nem volt.

Nem sok fantázia kellett, hogy ebben a sajátos légkörben elképzelje az ember a találkozást a kalóz Jean Lafitte és Andrew Jackson tábornok képviselői között Jackson nagy győzelmét a New Orleans-i csatában néhányan azzal magyarázzák, hogy sikerült a puskáihoz Lafitte-tól kellő mennyiségű kovakövet szereznie.

Sajnos azonban a régi tulajdonos, akivel nagyon kedveltük egymást, két éve meghalt, s az új -bár fülig szaladt a szája, annyira mosolygott, amikor beléptünk -láthatóan nem fogadott szívesen. Szeme idegesen járt föl-alá, s amikor megkérdeztük, ismeri-e „Clay Bertrand”-t, azt felelte, hogy még a nevét sem hallotta sohasem.

Amikor kiléptünk a bárból, Lou Ivon odajött hozzám. -Nézd, főnök -szólalt meg kedvesen tudom, hogy elvárod az őszinteséget tőlünk. Azzal, hogy minden előzetes bejelentés nélkül velünk jöttél, a tulajdonosra a szívbajt hoztad. Nem sokan repesnek az örömtől, ha a kocsmájukba besétál a kerületi államügyész. Azt gondolom, jobb, ha ránk hagyod ezt az akciót.

Minden további nélkül beleegyeztem a dologba. Ettől kezdve csak az embereim járták a bárokat. Egyébként is a többségük nálam jobban tudott alkalmi ismeretségeket kötni az emberekkel.

Éjszakába nyúlóan nyomoztak minden áldott este. Egy bárban nem teheti meg az ember, hogy besétál, föltesz néhány kérdést, aztán veszi a kalapját. Hiába segített a legtöbbször Sciambra, minden kapcsolathoz bizonyos idő kellett. Ha nem volt ott a tulajdonos, ez azt jelentette, hogy leült az ember a bárpulthoz, megivott egy-két sört és beszédbe elegyedett a csapossal. Nyomozóimban egy idő után kifejlődött az ösztön, hogy egyenesen a pénztárgéphez legközelebbi székre üljenek fel, mert ott adódott a legjobb lehetőség a csevegésre.

Az első hét végére mindössze annyit értünk el, hogy az összes nyomozónak és ügyésznek karikás volt a szeme. Sok tulajdonos és csapos láthatóan ismerte „Clay Bertrand”-t de kötelességüknek érezték, hogy egy törzsvendéget ne adjanak ki holmi hatóságoknak.

Nem adtuk fel. Már jócskán benne jártunk a harmadik hétben, amikor sikerült eredményt elérnünk. Csimónál, a francia negyed egyik zsúfolt borozójában a söntésben lévő pincér már az első alkalommal nagyon barátságos és szolgálatkész volt -ám bizonytalankodott, mert nem tudta pontosan, kicsoda is Clay Bertrand. Sciambra egyik nagybácsikája hívta föl néhány nappal később -s ettől a telefontól azonnal megjavult a memóriája.

-Igen -szólalt meg végül -. valóban sokat jár ide Bertrand. Azt is mondhatnám, hogy ez az egyik törzshelye.

-Azt tudja-e, kérdeztük, hogy Bertrand más nevet is használ-e.

-Ó, hogyne -hangzott a válasz. -Clay Shaw-nak hívják. De szerintem ezt mindenki tudja. -Azt is elmondta, hogy szokta a tévéhíradóban is látni egy csomó fontos ember társaságában. Azt nem tudta, miért használ más nevet is. Amennyire ő tudja, mondta, ezzel a francia negyedben mindenki tisztában van. Aztán megvonta a vállát és hozzátette: ő csak azt tudja, hogy így van ez már régóta.

 

Ezután gyors egymásutánban két újabb pincér is segítőkésznek bizonyult. Mindketten jól ismerték Bertrand-t, naná, hogy jól. És hogy használ-e másik nevet? Hát persze, ezt mindenki tudja, a Clay Shaw-t.

Mindannyiunknak az volt az érzése, hogy Shaw-nak a saját kis játékai miatt volt szüksége a másik névre. A bárokban senki nem firtatta ezt, ha a kedves vendég így akarta, akkor így szólították. Nekik végső soron mindegy volt.

Shaw-t nem zavarta, hogy sokan tudják, kicsoda valójában, de a Bertrand nevet csak akkor használta, ha a francia negyed bárjaiban bukkant fel. Nyilván azért, hogy ne rontsa túlságosan a városban róla kialakult képet, hiszen tekintélyes tagja volt a város vezető köreinek.

Egyre többen ismerték el, hogy tudják, kicsoda Clay Bertrand, de szinte senki nem járult hozzá ahhoz sem, hogy ezt hivatalosan is jegyzőkönyvbe vegyük, nemhogy ahhoz, hogy vallomást is tegyen róla. Ki akartak maradni a dologból. Ez meglehetősen furcsa volt, mert Shaw-nak igencsak nagy tekintélye volt a városban, kiváló emberként ismerték.

Végül rábukkantunk egy fiatalemberre, William Morrisra, aki a St. Louis Street-i Masquerade bárban ismerkedett meg Shaw-val. Géne Davies, egy bártulajdonos mutatta be őt „Clay Bertrand”-nak, Gyorsan össze is barátkoztak, Morris járt Shaw lakásán is, sőt egy alkalommal ott volt vele egy nagyon szűk körű partin is, amit szintén a Masquerade bárban rendeztek. Morris elmondása szerint tekintélyes barátját mindenki csak Bertrand-ként emlegette.

Később telefonált nekünk egy hölgy, aki a New Orleans-i nemzetközi repülőtér VIP várójában dolgozott hostessként. Elmondta, hogy épp szolgálatban volt, amikor egy férfi -aki valakinek az érkezésére várt -„Clay Bertrand”-ként írta alá a vendégnaplót. Egyik ismerősétől hallotta, hogy az ügyészi hivatal ezt az embert keresi, ezért hívott föl minket.

Azért jutott eszébe a név, mert szokás szerint mindenkinek, aki a VIP váróban megfordul, alá kell írnia a vendégnaplót, és ebben az esetben nem az érkező vendég, hanem aki várt rá, az írta alá a könyvet. Úgy írta le a férfit, hogy magas volt, elegáns, egyenes tartású és erősen ősz -a leírás tökéletesen ráillett Clay Shaw-ra.

Lassan kezdett összeállni a dolog. Az egyik nyom vezetett a másikhoz. És bár hetekbe került, lassan kezdtünk eredményeket is elérni. Végre kaptunk egy aláírt vallomást, aztán lassan megérkezett a második, a harmadik is.

Következetes buldog munkánk tehát igazolta, hogy „Clay Bertrand’’ azonos volt Clay Shaw-val -az International Trade Mart cég igazgatójával, a város egyik tiszteletreméltó polgárával. Ekkor azonban még nem tudtuk, hogy Clay Shaw nemcsak New Orleansban nagyság, hanem sokkal hatalmasabb erőt képvisel. Már lezajlott a tárgyalása is, amikor megtudtuk, milyen kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik és hogy a CIA illusztris alkalmazottja, Rómában például titokban azon ügyködött, hogy újra hatalomra juttassa a fasizmust Olaszországban. Erről cikkek is megjelentek az olasz sajtóban, melyeket Ralph Schoenmanntól, a neves pacifista filozófus, Bertran Russell titkárától kaptunk meg, aki kezdettől fogva ügyünk mellé állt.

 

E cikkek tanúsága szerint a CIA -amely már régóta önálló külpolitikát folytatott akkoriban -már az 1960-as évek elején megkezdte Olaszországgal kapcsolatos terveinek kivitelezését. Létrejött egy szervezet, a Centro Mondiale Commerciale (a Világkereskedelmi Központ) Montreal központtal, amely aztán 1961 folyamán Rómába tette át a székhelyét. Igazgatósági tagjai között ott volt, mint azt később megtudtuk, Clay Shaw is New Orleansból.

A Centro Mondiale Commerciale új székháza az olasz sajtó szerint roppant elegáns volt Rengeteg cikk jelent meg arról, milyen serkentő szerepe lesz a világkereskedelem fejlesztésében. Később a Centro újabb, nem kevésbé elegáns nemzetközi irodát nyitott Svájcban is.

Aztán 1967-ben az olasz sajtó közelebbről is szemügyre vette a Centro Mondiale Commerciale igazgatótanácsának tagjait és igen furcsa embereket is talált közöttük. Tagja volt az igazgatótanácsnak például egy igazi herceg is, Gutierrez di Spadaforo, a Savoyai-ház tagja, ahonnét az utolsó olasz király, Umberto is származott. Spadaforo, a vagyonos fegyver-és olajipari mágnás annak idején mezőgazdasági államtitkár-helyettese volt a Dúcénak, vagyis Benito Mussolininek. Menye révén pedig rokonságba került a hírhedt náci pénzügyminiszterrel, Hjalmar Schachttal, akit a nürnbergi perben elítéltek.

Egy másik igazgatósági tag Carlo D’Amelio volt, a királyi család több tagjának is családi ügyvédje. Az igazgatótanácsban ott volt Giuseppe Zigiotti, a Fasiszta Nemzeti Milícia elnöke.

A Centro egyik vezető részvényese L. M. Bloomfield őrnagy volt, Montrealban élő amerikai állampolgár, aki a háború alatt az Office of Strategic Services ügynöke volt, annak az OSS-nek, amelyből aztán a CIA létrejött.

Ezek között az emberek között vett részt az igazgatótanács munkájában Clay Shaw is. A résztvevők múltja és a szervezet meglehetősen sajátos tevékenysége alapján nehezen lehetett őket összehasonlítani mondjuk a vöröskereszttel, vagy éppen a kiscserkészekkel. 1969-ben Paris Flammonde úgy ír a Centróról A Kennedy-összeesküvés című könyvében, hogy az jellegzetes képviselője az európai paramilitáris jobboldali szervezeteknek, és hogy képviselve vannak benne az olasz fasiszták, az amerikai CIA és más hasonló irányba tapogatózó szervezetek. Azt írja, hogy a Centro „azokat a csatornákat fogta össze, melyeken hatalmas pénzek folytak ide-oda, miközben jószerével senki sem tudta, hogy azok honnan származnak és mi a céljuk.”

Az olasz kormányt nem lehetett megtéveszteni. Még 1962 vége előtt felforgató tevékenysége miatt kiparancsolta az országból a Centro Mondiale Commercialét -és kistestvérét, a Permindex alapítványt is.

 

Talán azért, mert annak idején Montrealban alapították, a Centro fölkeltette a Le Devoir című kanadai újság érdeklődését is.

Blomfield őrnagyról azt írta a Le Devoir, hogy bár formailag kanadai állampolgár, korábban az Egyesült Államok számára „kémkedett”. Végül azzal fejezte be, hogy Bloomfield nemcsak a Centrónak, hanem a Permindex alapítványnak is főrészvényese.

A két összekapcsolódó szervezet további sorsáról pedig így írt a Le Devoir: „Akárhogy is, a Centro Commerciale és a Permindex összeütközésbe került mind az olasz, mind pedig a svájci kormánnyal. Nem voltak hajlandók magyarázatot adni a tetemes pénzösszegek eredetére vonatkozóan és valójában soha nem is vettek részt semmiféle kereskedelmi tranzakcióban. Ezeket a társaságokat 1962 folyamán aztán kitiltották Olaszország és Svájc területéről, így új főhadiszállásukat Johannesburgban állították föl.”

 

A Paese Sera című olasz lap így fogalmaz Clay Shaw Centro Mondiale Commercialéjáról: „Nagyon is valószínű (és ezt látszanak alátámasztani jelenlétükkel a szélsőjobboldali elkötelezettségű személyek is a szervezet vezetőségében), hogy… a Központ a CIA álcázott szervezete volt…, és azért hozták létre, hogy kémkedési és politikai céllal Olaszországba hozza a CIA pénzeit. Tisztázandó még, milyen szerepe volt az igazgatótanácsban Clay Shaw-nak és (az OSS egykori őrnagyának) Bloomfieldnek.”

 

A Paese Sera még azt is hozzáteszi, hogy a Centro „olyan emberek gyűjtőhelye volt, akiket kommunistaellenségük kötött össze és az a cél, hogy elszánt küzdelmet folytassanak mindenki ellen, aki normalizálni akarta a kelet-nyugati kapcsolatokat, mint például Kennedy elnök.” Ugyanaz az egymondatos definíció alkalmazható az anyaintézményre, a CIA-re is.

Ami a Permindexet illeti, amelynek Clay Shaw is vezetőségi tagja volt az olasz sajtó kiderítette, hogy titokban ők is finanszírozták a francia „Titkos Hadsereg Szervezetet”, az OAS-t, mely többször is merényletet kísérelt meg de Gaulle elnök ellen Algéria feladása miatt. Ha ezt 1967-ben tudtuk volna, akkor bezárulhatott volna a kör, vissza egészen a houmai akcióig, amikor David Ferrie és Guy Banister többi embere a Schlumberger raktárból „visszalopták” a CIA számára azokat a lőszereket, amelyeket eredetileg az OAS kapott volna meg. Nagy segítség lett volna ez, mert ennek alapján egyértelműen kapcsolatba lehetett volna hozni Clay Shaw-t a CIA-vel. Sajnos azonban nem volt elegendő emberünk, s nem állt hivatalom rendelkezésére elég pénz sem, hogy minden nyomot megfelelően leellenőrizzünk, így aztán azokat az információkat sem tudtuk megszerezni, amelyekre talán a legnagyobb szükségünk lett volna akkoriban.

 

A címlap

 

Végre tehát megtudtuk, ki is ez a rejtélyes „Clay Bertrand”. Most a változatosság kedvéért pihentünk egy kicsit. New Orleansban közben éjjel és nappal a szokásos bűnöket követték el. A munkával együtt járó tünetek ellenére -tehát, amikor az az ember érzése, hogy minél gyorsabban gyűjti be a rablókat, annál többen lépnek a helyükbe -az ügyészi iroda munkájának hatékonysága egyre jobb lett. Visszaengedtem csapatom tagjait régi munkájukhoz és én is nekiláttam a magaménak. A hétvégéken és esténként azonban tovább vizsgálgattam az elnökgyilkosság anyagait. Vagy otthon, vagy benn az irodámban a hajnali órákig olvasgattam a vallomásokat, ellentmondásokat kerestem és persze mindvégig törtem a fejem.

A limuzinra elölről leadott lövések már korábban is bebizonyították számomra, hogy Lee Oswald nem lehetett Kennedy elnök magányos gyilkosa. A Parkland kórház felvételi lapja szerint, amelyet dr. Robert McClelland írt alá, a halál oka „súlyos fej-és agysérülés, amelyet a bal halántékra leadott lövés eredményezett”. Megjegyzendő, hogy az ember homloka és halántéka leginkább a fejének elülső részén található. Arra pedig szintén egybehangzó bizonyítékok vannak, hogy a lövések pillanatában Oswald a tankönyvraktárban tartózkodott, tehát jóval az elnök háta mögött.

Tűnődni kezdtem: vajon Oswald lőtt-e egyáltalán az elnökre? Elkezdtem hát tanulmányozni azokat a vallomásokat, amelyek a tankönyvraktárban és a környező épületekben észlelt szokatlan dolgokról számoltak be. És minél jobban elmélyedtem a kérdésben, annál több gyanús momentumra bukkantam.

 

Negyedórával az autókaraván megérkezése előtt Arnold Rowland egyetemista és felesége, Barbara a Houston Streeten tartózkodott, szemben a Dealey Plazával. Arnold fölpillantott a tankönyvraktárra, és a hatodik emelet legkeletibb ablakában (ahol állítólag a „gyilkos búvóhelye” volt) egy sötét bőrű férfire lett figyelmes, akiről úgy beszélt, hogy egy „idősebb néger” lehetett. Ugyanakkor a hatodik emelet legnyugatibb ablakában, kissé beljebb húzódva egy másik férfit látott, kezében fegyverrel. A puskát pihenj tartásban tartotta, vagyis a puskacső 45 fokos szögben felfelé állt.

Barbara Rowland figyelmét ekkor egy epilepsziás rohamban fetrengő férfi kötötte le. Amikor férje szólt neki, mit látott az ablakban, ő már csak azt láthatta, hogy a puskás férfi ellépett az ablakból. Mindketten úgy gondolták, hogy titkos ügynököt láthattak. Arnold másnap az FBI-ügynököknek egy másik embert is említett, „de azt mondták, hogy ennek a dologhoz nincsen semmi köze. Gyakorlatilag mintha azt mondták volna, hogy felejtsem el az egészet.” Carolyn Walther, aki a közeli Dal-Tex Buildingben dolgozott, szintén ott állt a Houston Street keleti oldalán. FBI-nak adott vallomásában elmondta, hogy épp azt figyelte, hogy a mentők elviszik az epilepsziás férfit, amikor véletlenül fölpillantott a tankönyvraktár épületére és az egyik felső emeleti ablakban egy puskás férfit látott. A nő szerint a férfi lefelé, a közeledő autókaraván irányába tartotta a puskáját. Mrs. Walther azt is közölte, hogy a puska nagyban különbözött azoktól a puskáktól, amelyeket eddig látott, mert ennek nagyon rövid csöve volt. A férfi, akinél a puska volt, fehér inget viselt és vagy szőke volt, vagy nagyon világos barna hajú. A legkeletibb ablakban állt és kihajolt. Ugyanabban az ablakban látott egy másik, egyenesen álló férfit is, aki mintha barna öltönyben lett volna.

Ezután az autókaraván érkezése kötötte le a figyelmét. Nem is jutott eszébe, hogy még egyszer fölpillantson, még azután sem, amikor eldördültek a lövések. A Warren-bizottság nem volt kíváncsi Mrs. Walther vallomására.

A dallasi Tones Henderson az Elm Street keleti oldalán, nem messze a Houston Streettőlvárta a kocsisor érkezését. Miután a mentők elvitték az epilepsziás férfit fölnézett a tankönyvraktár épületére, ahol az ablakokban sok embert látott. Aztán az egyik felső ablakban két férfire lett figyelmes. Az ablaktól kissé hátralépve figyelték az autókaravánt. Az egyiknek fekete haja volt és fehér inget viselt „valószínűleg mexikói volt, de lehetett néger is”. Mrs. Henderson nem tudott használható leírást adni a másikról azon kívül, hogy ő volt a magasabb a kettő közül. Pontosan nem tudta azt sem megmondani, hogy hányadik emeleten látta őket, így aztán az FBI jelentése sem említi, melyik ablakban látta a nő a két férfit.

Így is meglehetősen zavaróak voltak ezek a vallomások a két állítólagos férfiról, de amikor elolvastam a 16 éves Amos Euins vallomását nem tudtam elaludni. A Warren-bizottság előtt tett vallomásában Euins beszámolt arról, hogy integetett, amikor az elnöki limuzin 120 fokos szögben befordult az Elm Streetre. Aztán fölpillantott a tankönyvraktárra és észrevette az egyik ablakból előbukkanó „csövet”. Korábban, amikor a dallasi rendőrségtől

D. V. Harkness őrmester kihallgatta, Euins határozottan állította, hogy az ablak a legkeletibb volt az eresz alatt -vagyis a híres-hírhedt hatodik emeleten. Amikor eldördültek a lövések, Euins még a ravaszt is látta a korábbi „csövön”. Arra is felfigyelt, hogy a lövőnek jól láthatóan kopaszodott a feje. Euins úgy írta le ezt a kopaszodást, hogy két-két és félhüvelyknyivel húzódott fölfelé a hajvonaltól és a félhomályban szinte világított. Nyomban a gyilkosság után a tettest négerként írta le, aztán a Warren-bizottság előtt már nem volt bizonyos abban, hogy fehér embert látott-e vagy feketét. Két dologban azonban nem lehetett megingatni. Az egyik az volt, hogy a férfinek kopaszodott a feje. A másik pedig az, hogy határozottan tagadta, hogy azt mondta volna az őt kihallgató seriff-helyettesnek: a férfi fehér volt. Ő azt mondta -védekezett a bizottság előtt hogy a kopasz folt tűnt fehérnek a számára.

Tekintve, hogy Euins kb. fél egykor az épülettől délre állt a nap szinte a feje tetejére sütött, tehát az ablakon kihajoló férfi kopasz foltja is tűnhetett éppen fehérnek, gondoltam. Akárhogyan is, Euins vallomása egy feltehetően sötét bőrű, kopaszodó férfiról egybeesett Arnold Rowlands „öregedő négerével”. Mindegyik esetben az épület legkeletibb része kötötte le a megfigyelők figyelmét -az úgynevezett „tettes búvóhelye”, ahol Oswaldnak is tartózkodnia kellett a kocsisor megérkezésekor.

 

Két átlagosnál jobb megfigyelőképességű férfi vallomása segítségével lehetett közös nevezőre hozni az összes korábbi vallomást, és végső soron rekonstruálni, mi is történt a lövések eldördülése előtt és alatt a hatódik emeleten. Egyikük, Roger Craig, aki 1960-ban seriff-helyettesként dolgozott elmondta, hogy néhány perccel a gyilkosság előtt észrevette, hogy a dallasi rendőrség emberei igazoltatnak egy latin férfit az Elm Streeten. Arra is visszaemlékezett, hogy a rendőrök dühösek voltak, mert a férfi nem beszélt angolul, ezért gyorsan el is engedték. Néhány perccel később Craig egy Nash Rambler furgonra lett figyelmes, amely leparkolt a tankönyvraktár előtt, és melyet ugyanaz a latin férfi vezetett, akit a rendőrök az előbb elengedtek. Mire Craig bármit is tenni tudott volna, egy fiatalember -akiben Craig később Lee Oswaldot vélte felismerni -rohant ki a tankönyvraktárból, beugrott a kocsiba, mely azonnal nekilódult. Ez alkalommal -miután másodszor is feltűnő körülmények között látta -Craig jobban is szemügyre vette a volánnál ülő latin férfit. Nem egyszerűen sötét bőrűnek találta, hanem egyenesen „négernek”.

Eközben Richard Randolph Carr a tankönyvraktár hatodik emeletén egy fiatalembert vett észre a „gyilkos búvóhelye” melletti ablakban. Carr, aki egyébként fölfigyelt a füves dombon folyó mozgásra is, munkásként dolgozott a Houston és Commerce Street sarkán épülő új bírósági épület építkezésén. Amikor a lövéseket meghallotta, Carr, aki megjárta a frontot is, a tankönyvraktárra nézett. Percekkel később, amikor Carr már a tankönyvraktár közelében a járdán tartózkodott, felismerte azt az embert, akit nem sokkal azelőtt a hatodik emeleti ablakban látott. Carr szerint a férfi testes volt szarukeretes szemüveget viselt és bőrdzsekit.

Carr egy ideig követte a férfit, aki végül beszállt egy Nash Rambler furgonba (vélhetően ugyanabba, amelyről Róbert Craig is beszélt), amely láthatóan őt várta, mert amint bemászott a kocsi azonnal elindult. Carr azt mondta az őt kihallgató nyomozóknak, hogy a sofőrnek „nagyon sötét volt az arca”, vagy spanyol lehetett vagy kubai.

A vallomások alapján arra lehet tehát következtetni, hogy a tankönyvraktár hatodik emeletén a gyilkosság előtt -és alatt -legalább három férfi tartózkodott: két fehér, akik közül az egyik jóval fiatalabb volt és szőke vagy világosbarna haja volt, valamint egy erős testalkatú, idősebb férfi, szarukeretes szemüvegben; és egy sötét bőrű, minden valószínűség szerint latin származék. Az tisztázatlan, hogy egy vagy két puska volt-e náluk. A fiatalabb és soványabb kezében volt az egyik, amikor az épület legnyugatibb részében állt, vagyis pont az ellenkező végében az épületnek, mint ahol a „gyilkos búvóhelye” volt. A másik (vagy esetleg ugyanaz) a puska pedig a sötét arcú férfinél volt, aki a legkeletibb ablakból lőtt is vele.

Miután végigolvastam a szemtanúk vallomásait, tudtam, hogy Lee Oswald nem lőhetett a „búvóhelyről”, ahogyan a Warren-bizottság állította. Ellentétben ugyanis azzal az emberrel, akit többen is láttak lőni, Oswaldnak nem volt kopasz foltja és nem is volt „spanyolos kinézete”. Úgy gondoltam, hogy Oswaldnak lehet valami köze a gyilkossághoz, de az is világos volt, hogy mások adták le a lövéseket, mind a tankönyvraktárból, mind pedig a füves térség felől. Határozottan fölcsigázott, amikor újra meg újra „sötét bőrű”, „spanyolos kinézetű”, netán „néger” férfiakról olvastam a vallomásokban. Nemcsak a „búvóhelyen” lévőről mondták ezt, hanem a Dealey Plazán epilepsziás rohamot kapó férfiról is, aki terepszínű gyakorlóruhát viselt (Ez a figura egyébként több szempontból is gyanús volt. Először is, mert a kocsisorra várakozó mentők közül egyet eleve kikapcsolt, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Másodszor, mert a roham miatt Joe Smith rendőr otthagyta a posztját, amit aztán nyugodtan elfoglalhattak a fegyveresek. Végül pedig azért, mert amikor a mentősök megérkeztek a férfival a kórházba, az kipattant a kocsiból, mintha mi sem történt volna, és miután nem kért a további kezelésből, és igazolni sem volt hajlandó magát, távozott.) “Ez a terepszínű katonaruha engem a Castro-ellenes gerillákra emlékeztetett, akik ott lebzseltek Guy Banister irodája körül, és akik a Pontchartraini-tónál kaptak kiképzést. Az is átvillant az agyamon, hogy ezek a „sötét tekintetű” emberek kubaiak lehettek. Hiszen Oswald és Guy Banister olyan kubaiak társaságában mozgott, akik úgy találták, hogy az elnök „elárulta” őket 1961-ben a Disznó-öbölnél, és 1963-ban, mikor bezáratta a kiképző táboraikat. Mért ne lehettek volna kubaiak a gyilkosok?

 

Mindenesetre gyanúsabbak voltak ezek a kubaiak, mint Lee Harvey Oswald. Más bizonyítékunk is volt az Oswald-teória ellen. Például az, hogy soha nem találták meg az ujjlenyomatait azon a Mannlicher-Carcano puskán, amelyet állítólag a gyilkossághoz használt.

Számos bonyodalmat okozott ez a kifejezetten gyenge minőségű olasz fegyver, mert már kezdetben bizonyíték volt rá, hogy nem ezt a puskát találták meg röviddel a gyilkosság után.

Seymour Weitzman és a többi dallasi rendőr november 22-én csak hosszas keresgélés után találták meg a fegyvert a könyves dobozok alatt. Weitzman, akinek sportszerboltja volt kiválóan értett a fegyverekhez, őt kérte meg a dallasi gyilkossági csoport főnöke, Will Fritz százados, hogy azonosítsa a fegyvert. Weitzman közölte, hogy egy 7.65-ös Mauserről van szó, egy nagyon pontos német puskáról. Roger Craig seriff-helyettes jelen volt, amikor a fegyvert megtalálták, emlékezett a csőbe vésett „Mauser” szóra is. Egy másik seriff helyettes, Eugene Boone szintén eskü alatt vallotta, hogy Mausert találtak a helyszínen. November 22-én éjfélkor a dallasi kerületi főügyész, Henry Wade azt jelentette be a sajtónak, hogy a talált fegyver egy Mauser volt.

Lényeges különbség van természetesen egy első osztályú Mauser és egy olcsó, akár csomagküldő szolgálattól is megrendelhető Mannlicher-Carcano között. Látszólag egyszerű dolog eldönteni, melyik fegyvert is találták a helyszínen. Azonban bonyolítja a dolgot, hogy a hatodik emeleti helyiségben 3 üres Mannlicher-Carcano hüvelyt is találtak. A legkeletibb ablaknál, egymáshoz közel, szinte egymással párhuzamosan fekve találtak rájuk; Emiatt aztán könnyű volt észrevenni őket, viszont a dolog ellentmondott annak, amit mindenki, aki csak egy kicsit is ért a fegyverekhez, tud: lövés után a puskából nagy erővel röpül ki a töltényhüvely. Az ilyen szabályos elrendeződés gyakorlatilag lehetetlen. Én már a kezdettől fogva gyanítottam, hogy a hüvelyeket előzőleg helyezték az ablak közelébe, hogy azt mondhassák; az elnököt ért lövedékek egy Mannlicher-Carcanóból származnak.

Tovább komplikálta a dolgot, hogy a Mannlicher-Carcanónak, amelyet a helyszínen találtak, gyakorlatilag használhatatlan volt a célzó berendezése. Olyannyira, hogy a nyomozóknak előbb hosszú órákon keresztül be kellett állítgatniuk, mielőtt próbalövéseket tudtak vele leadni. De még így sem sikerült nekik megismételniük azt a bajnoki teljesítményt, amit a kormány és a hatóságok Oswaldnak tulajdonítottak.

Mindezen problémák ellenére, amikor a füst eloszlott, a dolgok kezdtek leülepedni, s a dallasi nyomozó hatóságok kezdték összeállítani a jelentésüket, a hivatalos álláspont az lett, hogy a gyilkos fegyver, amellyel a végzetes lövéseket a hatodik emeleti ablakból leadták, egy Mannlicher-Carcano volt, amit még Oswald szerzett álnéven, s nem a Mauser, amely röviddel az után örökre eltűnt, hogy Fritz százados magához vette.

 

De ha kritikusan elemezzük is a két puskával kapcsolatos ellentmondásokat, az sem magyarázza meg a harmadik puskát. A Dallas Cinema Associates, egy független filmtársaság forgatott a tankönyvraktárnál nem sokkal a merénylet után. A filmen rendőröket látni, ahogy a tűzlétrán jönnek lefelé és olyan óvatosan fognak egy puskát, mint a hímes tojást. Amikor a földön odaadták a fegyvert égy magas rangú tisztnek, az a magasba tartotta, miközben az optika ráközelített. A kép alatt pedig megjelent a felirat: ,A gyilkos fegyver”. Amikor megnéztem ezt a filmet, azonnal feltűnt, hogy ezen nincs távcső, következésképpen nem lehetett sem a Carcano, sem pedig a Mauser, mert azokon mindegyiken volt távcsöves célzó berendezés.

Egyáltalán nem lepett meg, hogy aztán igen gyorsan ez a fegyver is köddé vált, a Mauserhez hasonlóan. De léte megerősítette a meggyőződésemet, hogy nem lehetett Lee Oswald a gyilkos, hiába állították be így a közvélemény előtt. Azt próbálták meg elhitetni velünk, hogy egy hihetetlenül pontatlan puskával lőtt egy notóriusan rossz lövő, képtelen távolságból -elképesztően jó eredménnyel.

Oswald katonatársaitól tudtuk meg, hogy az állítólagos merénylő nagyon rosszul lőtt. De ez a feladat még egy mesterlövész számára is lehetetlen lett volna. Ugyanis a „búvóhelyről” a gyilkos nem lát mást, mint egy jókora fa lombját, azon keresztül kellett volna eltalálnia a kocsisorban az elnöki kocsit. A déli államokban pedig még novemberben is virul a lomb a fákon. Az első lövések tehát nem találhattak volna el mást, mint egy gallyat vagy esetleg egy maréknyi levelet.

Az sem mellékes körülmény továbbá, hogy Oswaldot két perccel a lövések eldördülése után a második emeleti ebédlőben látták. Nemcsak nyugodtnak látszott, hanem éppen egy kólát ivott, amelyet akkor vásárolt az automatából. Tehát az, hogy elvégezze történelmi jelentőségű -és világrekordot döntő -tettét (nyolc sebet ütve két emberen mindössze hat másodperc alatt), aztán úgy elrejtse a fegyvert, ahogyan Weitzman leírta, hogy rátalált, majd lerohanjon négy szintet és megálljon kólát venni –mindez két percnél rövidebb idő alatt, anélkül, hogy akárcsak lihegne –minimum azt követelte volna Oswaldtól, hogy fénysebességgel mozogj.

Más tárgyi bizonyítékok sem mutattak Oswald felé: Fritz százados és emberei találtak a szemétben egy kólás-dobozt, amelyen nem voltak rajta Oswald ujjlenyomatai, tehát csak a rendőrök dobhatták a szemétkosárba.

De a leginkább nyilvánvaló bizonyíték, amely szinte egyértelműen felmenti Oswaldot, az az úgynevezett „nitrát” teszt, amelyet a gyilkosság utáni estén végeztek el rajta. Ez a vizsgálategyértelműen eldönti a gyanúsított arcbőre és keze alapján, hogy lőtt-e az elmúlt 24 órában fegyverrel vagy sem. A vizsgálat megállapította, hogy 1963. november 22-én Oswald nem sütött el semmilyen lőfegyvert. Mindazonáltal ezt a tényt sem hozták tíz álló hónapon át nyilvánosságra, csak a Warren-jelentésben lehetett utóbb olvasni róla.

Miután átnéztem a hivatalos bizonyítékokat, rájöttem, hogy még akkor is pontatlanul fogalmaztam, amikor azt állítottam, hogy Oswald nem lehetett Kennedy elnök egyedüli gyilkosa. Tény, hogy mások is benne voltak a lövöldözésben. Ám ez még nem bizonyítja, hogy Oswald is lőtt volna. Még csak meg sem kísérelte, hogy lőjön Kennedyre.

Számomra, aki bűnügyi szakértő vagyok, elkerülhetetlennek látszott az a következtetés, hogy az az ember, akit a század bűnügyének az elkövetésével vádoltak, ártatlan volt. Mert csak egy valóban ártatlan embert lehetett olyan tökéletesen „bemártani”, mint Lee Oswaldot.

 

Természetesen nem tartott sokáig a vizsgálatban tartott szünetünk. Frank Klein sem tudta teljesen kivonni magát a dolog alól, mint ahogyan én sem. Egy reggel újra meg újra egy újságot olvastam át, nem is hallottam, hogy Frank belépett a szobába.

-Még sosem láttalak ennyire elmerülni valamiben -jegyezte meg Frank.

-Ez nem akármilyen újság, kisfiam -feleltem. -Ez a Dallas Morning News 1963. november 22-i számának. címlapja.

-És mi az, ami szinte hipnotikus állapotba ejt benne?

A címoldalon lévő grafikus ábrára mutattam, amely az elnöki kocsisor útvonalát ábrázolta.

Mutattam ezt már neked? -kérdeztem.

Megrázta a fejét.

Felé fordítottam a lapot, hogy ő is szemügyre vehesse az ábrát, amely a lap több mint öthatodát borította.

-Frank -mondtam -, nézzük át együtt az útvonalat Kezdjük, mondjuk a Main Streeten, és haladjunk a Dealey Plaza felé. Rendben?

-Helyes. -Ujjával követte az ábrán az elnöki útvonalat jelképező vastag vonalat.

-És itt éri el a Dealey Plazát… -Hirtelen elhallgatott

-Mi baj? -kérdeztem.

-A vázlat szerint a kocsisornak egyenesen a Main Streeten kellett volna keresztülhaladnia a Dealey Plazán -nem is volt szó arról, hogy lekanyarodik a Main Streetről. -Hitetlenkedve meredt az ábrára.

-És ez miért baj? -kérdeztem.

Ujja lekanyarodott a Main Streetről, végigcsúszott az Elm Street felé, majd megállt a tankönyvraktár környékén, nagyjából ott ahol az elnökre lőttek.

-Ha az elnöki kocsisor egyenesen halad tovább a Main Streeten…

Én fejeztem be helyette a gondolatot.

-Ha… de hogy került a karaván az Elm Streetre?

Frank a homlokát ráncolta, ahogy rám nézett aztán ismét a vázlatra tévedt a tekintete.

Végighúzta az ujját a Main Street-i vonalon, aztán megállt ott ahol a karaván lekanyarodott a Houston Streetre.

-A kocsisor lekanyarodott a Houston Streetre, onnan pedig az Elmre. -Itt a kocsiknak 120 fokos szögben, meredeken vissza kellett szinte fordulniuk, tehát a kocsiknak le kellett lassítani legalább tízmérföldes sebességre.

Frank ismét az ábrán végigfutó Main Street-i fekete vonalra meredt, amely egyenesen haladt a Dealey Plazán keresztül a stemmonsi autóút felé.

-Ha maradnak a Main Streeten, a bokrok, fák nélküli nyílt térségben -mondta akkor nem tudtak volna rálőni az elnökre. Azt akarod mondani, hogy az Egyesült Államok elnökének útvonalát az utolsó pillanatban terelték arra az útvonalra, ahol a tankönyvraktár is van? -hátralökte a székét és felállt. -A fenébe, erről sehol nem olvastam eddig. Hogy tudtak ilyen fontos momentumot három éven keresztül titokban tartani?

Hátradőltem a székemben.

-Akkor most már megérted, miért nem hallottam, amikor kopogtál?

-Hol a francba voltak a dallasi zsaruk, amikor az utolsó pillanatban megváltoztatták az útvonalat? -kérdezte.

-Tényleg, hol? -tettem hozzá. -És a titkosszolgálat? És az FBI?

-És a dallasi városatyák? -kérdezte Frank. -Nem volt ennek a nyomorult sárfészeknek polgármestere?

-Dehogynem. Earle Cabellnek hívták.

Kiszóltam a hívótelefonon a titkárnőmnek, Sharon Herkesnek, hogy jöjjön be. Megkértem, azonnal üljön taxiba és menjen el a városi könyvtárba, és nézze meg a Ki kicsoda a Dél-Nyugaton? legutóbbi kiadását.

-Biztos vagyok benne, hogy Earle Cabell benne lesz. Azt figyelje, Sharon, hogy van-e a pasasnak valami kapcsolata Washingtonnal.

-Washingtonnal? -kérdezte meglepetten Frank.

-Még szép -feleltem. -Nem lehet a világ szeme láttára eltéríteni az elnököt, hacsak nincs valamifajta együttműködés a városi vezetés és a szövetségi kormány között.

Frank fölkapta az asztalról az újságot és a rajzot kezdte ütögetni a keze fejével.

-Az istenit -szólalt meg földúltan hát az egész Warren-bizottság vakok gyülekezete volt? Ezt ők nem látták?

-Ó -mondtam szeretnéd azt is látni, mit mutattak be a Warren-bizottságnak?

Kihúztam az íróasztalom fiókját és elővettem a fénymásolatát annak a címoldalnak, amelyet bizonyítékként letettek a bizottság asztalára. Odaadtam Franknek és rágyújtottam a pipámra. Alig szívtam egyet a pipámon, amikor Frank felordított.

-Ezek a rohadékok! Egyszerűen eltüntették a címoldalról a tervezett útvonalat!

Valóban így történt. A Dallas Morning News címoldalának öthatoda, ahol az útvonalat ábrázoló ábrának kellett volna lennie, egy sötétszürke négyszög volt

-És ezt vették fel a hivatalos bizonyítékok listájára? -kérdezte.

Bólintottam.

-És ezt szerinted minek nevezhetjük? -kérdezte Frank és meglobogtatta a fénymásolatot.

Megszívtam a pipámat majd lassan kieresztettem a füstöt.

-Énszerintem a legjobb -mondtam lassan ha puccsnak nevezzük.

 

Valamivel több, mint egy óra múlva megérkezett Sharon is, nála is ott volt egy jókora fénymásolat -A Ki kicsodában semmit nem találtam Cabell polgármesterről -mondta. -Van viszont egy csomó adat Charles Cabell tábornokról.

A szócikkre pillantottam. Azonnal a szemembe ötlött, hogy ez a Charles Cabell valaha a Központi Hírszerző Hivatal, vagyis a CIA igazgatóhelyettese volt Aztán elgondolkodva néztem a nevet. Egyetlen telefonomba került és egy ügyvéd barátom Dallasban felvilágosított, hogy Charles Cabell tábornok Dallas korábbi polgármesterének, Earle Cabellnek édestestvére.

gy aztán még inkább izgatott a tény, hogy az elnöki kocsisor útvonalát az utolsó órában változtatták meg, tehát magam is a közkönyvtárba siettem. Mire a nap lement én lettem az első számú szakértője New Orleansban Charles Cabell tábornok pályájának, akiről kiderült, hogy -mint a CIA második emberét -maga Kennedy elnök tette őt péklapátra. Cabell tábornok volt ugyanis a katasztrofális disznó-öbölbeli invázióért a felelős. Amikor Castro maroknyi légiereje majdnem tönkrebombázta a partra szálló erőket Cabell felhívta az elnököt, hogy akadályozna meg a katasztrófát. Nem messze a szigettől ugyanis -nem egészen véletlenül -ott tartózkodott néhány repülőgép-anyahajó, a fedélzetükön járó motorral várakozó vadászgépekkel. Cabell tábornok jelezte az elnöknek, hogy a gépek megfordíthatják a katasztrofálisra sikeredett akció menetét. Ehhez csak az elnöki beleegyezésre volt szükség.

Előző nap azonban Kennedy kijelentette a világsajtó képviselői előtt, hogy ha valaki meg is indítja a Kuba elleni inváziót (ugyanis ilyesféle hírekkel volt tele a sajtó), azt az Egyesült Államok semmilyen körülmények között nem fogja támogatni. Tehát Kennedy kereken elutasította Cabell kérését. Ahogy romlottak a sikeres invázió esélyei, úgy foszlott semmivé a tábornok hírszerzésbeli karrierje is. Kennedy elnök rövidesen kérte Cabell tábornokot, nyújtsa be lemondását majd 1962. február 1-jén már ki is nevezte utódját. A tábornok Kennedy iránt érzett gyűlölete nyílt titokká vált Washington-szerte.

A legtöbb országban az a nagyhatalmú személy, aki nyíltan konfliktusba került az ország vezetőjével, akit később meggyilkoltak, rögtön az érdeklődés homlokterébe kerülne a nyomozás során. Még ennél is nagyobb érdeklődés övezné azt a szervezetet, mely lévén az ország nagyhatalmú kémszervezete, képes egy ilyen merényletet megszervezni és végrehajtani. Az pedig egészen bizonyos, hogy az a bizonyos nagyhatalmú személy, aki ennek a kémszervezetnek az egyik vezetője, és ráadásul nyíltan rosszban volt a meggyilkolt államférfival, listavezető lenne a gyanúsítottak között. Ennek ellenére Cabell tábornokot, akire pedig tökéletesen illett a fenti leírás, még csak meg sem idézték a Warren-bizottság elé.

Ennek egyik oka az lehetett, hogy a bizottság tagja volt az az Allen Dulles, akit szintén Kennedy távolított el a posztjáról, és aki a CIA-vel kapcsolatos dolgokkal foglalkozott a Warren-bizottságban. Az alatt a kilenc esztendő alatt, míg Dulles a CIA-t igazgatta, Charles Cabell tábornok volt a helyettese és a jobbkeze.

 

Titkos akciók

 

1963-ban Clinton aprócska mezőgazdasági település volt Dél-Louisianában. Azokban az időkben virágzott, amikor a gyapot volt a király, itt mérték le a farmerek a termést, és idejártak alkudni a vevők.

Clinton fennmaradásának nem volt különösebb magyarázata. A textilipar szempontjából elveszítette a jelentőségét; talán csak azért maradt fenn, mert egyszer megépült. Ám 1967-ben olyan nyomra bukkantunk, amely egyszeriben nagyon fontossá tette ezt az álmos kistelepülést.

Megtudtuk, hogy 1963 őszén Lee Oswald Clintonban járt két idősebb ember társaságában. A személyleírásuk alapján az egyik Clay Shaw lehetett, aki a Clintonhoz közeli Hammondban született, a másik pedig David Ferrie, akinek a Guy Banister által irányított Castro-ellenes gerillaképző tábora a Pontchartraini-tónál szintén nem esett messze a várostól.

Gyengécske nyom volt ez, melyet egy komoly bűnüldöző szerv türelmetlenül lesöpört volna az asztalról, ám mi kezdettől fogva kénytelenek voltunk ilyen nyomokba kapaszkodni.

Clinton messze esett az általunk követett, valamelyest kitaposott ösvénytől, ezért úgy döntöttünk, hogy Andrew Sciambra kollégánk nem sokra jutna ott egyedül. Szükségünk volt valakire melléje, aki ismeri ezeket a falusi településeket. Fölhívtam John McKeithen kormányzót, aki hozzánk irányította Francis Frugét az állami rendőrségtől. Frugé hadnagy cajun volt (louisianai francia), így aztán meggyőző volt az akcentusa is. Ő kísérte Clintonba Sciambra kollégánkat.

Kimondhatatlan szerencsénk volt, mint kiderült Oswald és két társa ugyanis a lehető legemlékezetesebb alkalmat választotta, hogy megjelenjék a „mély” déli kis településen. A történelem során először, komoly akciót indított a kormány, hogy minél több polgár iratkozzék fel a választói névjegyzékbe. A feketék örömmel támogatták, hogy minél több fekete kerüljön a névjegyzékre, a fehér lakosság viszont elkeseredetten ellenezte. Hajnaltól késő estig ott őgyelgett minden felnőtt clintoni a választási bizottság helyisége körül. A feketék azért, nehogy valamelyiküket megakadályozzák abban, hogy feliratkozhasson, a fehérek pedig azért, nehogy idegenek férkőzzenek a feketék közelébe és agitálni kezdjenek. A két első szemtanú, akiket Sciambra és Frugé megszólaltatott, azért emlékezett olyan élénken Oswald és a két másik férfi megjelenésére, mert az pontosan 1963 szeptemberében történt, a választói névjegyzékre való feliratkozási akció tetőpontjakor.

Számos megkérdezett clintoni polgár azért emlékezett élénken Oswaldra, mert hosszú időn keresztül ő volt az egyetlen fehér, aki a feketék között sorban állt. Hasonlóan nehezen lehetett elfelejteni az Oswalddal lévő két kísérőt is. Mindegyik tanú megemlékezett arról, milyen furcsának találták az egyiket az őrült parókájában és a festett szemöldökével. Tehát kétség nem férhetett hozzá, hogy ez az ember csak David Ferrie lehetett.

Ferrie és a másik férfi, aki vezetett is, az időt döntően a kocsiban töltötte, amely egy nagy fekete limuzin volt. A másik férfit úgy írták le a clintoniak, hogy magas és nagyon tekintélyes ember volt. Mindenki emlékezett a választékos modorára, és arra, hogy minden arra járót szívélyesen üdvözölt a kocsi ablakából.

A városi békemarsall azt gyanította, hogy a szövetségi kormány küldte őket, hogy a feketék feliratkozását segítsék. Ezért aztán le is ellenőriztette a rendszámot az állami rendőrséggel telefonon. Mint kiderült, a kocsi az International Trade Mart cég tulajdona volt, amelyet Clay Shaw -maga a magas és tekintélyes külsejű férfi – igazgatott.

Az időjárás az évszakhoz képest szokatlanul hideg volt. A légkör azonban forró volt a helybéliek túlhevült politikai érzelmeitől. Mintha mindenki a gyanús idegeneket figyelte volna.

A helybeliek szemében Shaw és Ferrie valahogy nagyon nem illett egymáshoz. Ferrie a parókájában, szemöldökceruzával odafestett szemöldökével egy nagydarab, furcsa madárnak tetszett. A mellette ülő, egyik cigarettáról a másikra gyújtó, királyi modorú Shaw még kevésbé illett ehhez a porfészekhez, mint a társa. Holott éppen Shaw volt az, akinek apja a kincstár alkalmazásában állt annak idején, és aki alig 30 mérföldnyire innen nőtt föl Hammondban.

Azok a helybeliek, akik épp nem a két férfit bámulták a limuzinban, azok alaposan szemügyre vették Oswaldot. És hónapokkal később, amikor híre kelt, hogy ő ölte meg az elnököt, sokan emlékeztek is rá. Később a Shaw-féle tárgyaláson Edwin McGehee, a clintoni borbély a bíróság előtt azonnal fel tudta idézni, mikor látta először Oswaldot. Éppen kikapcsolta a légkondicionálót és kinyitotta az ablakot, amikor egy fiatalember lépett be az üzletbe. Jó néhány hónappal később, amikor a gyilkosság történt, azonnal felismerte, hogy Lee Harvey Oswald volt az a fiatalember.

McGehee elmondta, hogy Oswald lenyíratta a haját, ami nem egészen 15 percbe telt, és Oswald megmutatta neki a leszerelési lapját is. A fiatalember megemlítette, hogy a közeli Jackson kórházában akar munkát vállalni. Amikor erre McGehee közölte vele, hogy az elmegyógyintézet, Oswald láthatóan nagyon meglepődött, de azért továbbra is érdekelte a munka. McGehee azt javasolta Oswaldnak, hogy keresse föl Reeves Morgan-t, a parókia állami képviselőjét. Azt is megemlítette, hogy jobbak lennének Oswald esélyei a munka elnyerésére, ha itt iratkozna fel a szavazói névjegyzékre.

Oswald valóban felkereste Morgant. Annyira hűvös volt, idézte fel Morgan, hogy a kandalló előtt ültek le, ahová nem sokkal korábban éppen begyújtott ő is említette Oswaldnak az itteni jelentkezést a szavazói névjegyzékre. A gyilkosság után ő is rájött azonnal, hogy a fiatalember, aki akkor felkereste, Oswald volt.

Mire Sciambra és Frugé hadnagy végzett Clintonban, több mint 300 embert hallgattak ki.

Miután Sciambra, visszatért New Orleansba, összehívtam az irodámba Frank Kleint Jim Alcockot és Lou Ivont. Szóltam D’Alton Williamsnek is, hogy erősítse a Rennedy-ügyön dolgozó csapatot. D’Alton, ellentétben a többi jelenlévővel, nem volt tárgyalóügyvéd, hanem elsősorban adminisztratív ellenőrzéssel foglalkozott. Mindazonáltal a rendkívül intelligens fiú nagyon régóta szeretett volna részt venni a munkánkban. És persze már nem is tudtam több tárgyalójogászt kiemelni az embereim közül, mert a napi munkát is el kellett valakinek végeznie.

Miközben a nagy asztal mellett mindenki helyet foglalt, eszembe ötlött, hogy most először állt össze egy „csapat” azóta, hogy elkezdtünk az ügyön dolgozni. Andrew Sciambra számolt be, mit végzett a Clintonban töltött hetek alatt. Jim Alcock azt feszegette, vajon mi lehetett az oka annak, hogy Oswald a jacksoni elmegyógyintézetben akart munkát vállalni -ha egyáltalán ezt akarta Shaw is és Ferrie is. Sciambra közölte, hogy ő is elgondolkodott a dolgon. E1 is utazott Jacksonba, hogy leellenőrizze, vajon valóban jelentkezett-e munkára Oswald, különösen az után, hogy megtudta, mennyire meglepődött Oswald, amikor megtudta, miféle intézetről van valójában szó.

-És jelentkezett? -kérdeztem.

Sciambra bólintott -Igen. És személyesen beszéltem azzal a személyzetis nővel, akivel tárgyalt. De amikor a nő elő akarta szedni a nyilvántartásból Oswald jelentkezési lapját -amit annak idején saját kezűleg helyezett el az iratszekrényben -, nos, nem találta.

Eddigre már hozzászoktunk ahhoz, hogy rendszeresen eltűnnek a bizonyítékok, ezért nem is vesztegettünk szót az ügyre. A tény tény maradt: Oswald jelentkezett az elmegyógyintézetben munkára, ami nyilvánvaló, hogy újabb „megmerítés” volt csupán. Néhány hétig ott dolgozott volna, ami csak kiteljesítette volna a róla alkotott képet, hogy egy zavaros fejű fickóról van szó, aki egyik helyről megy a másikra, nem tudja, mit akar. Ha egy kicsit megmanipulálják a dolgot, a kartonja könnyen átkerülhetett volna az alkalmazottak közül a pácienseké közé -és nyilván azonnal akadt is volna egy pszichiáter Jacksonban, aki eskü alatt vallja, hogy kezelt egy fura, Oswald nevű alakot ambuláns betegként. Clintoni akciónknak azonban az volt a legkézzelfoghatóbb eredménye, hogy bizonyítani tudtuk; Shaw kapcsolatban volt David Ferrie-vel, és együtt készültek valami furcsa akcióra. És erről most már valamivel könnyebb volt információhoz jutnunk. Egyedül Shaw után nyomozni -aki igencsak magas körökkel tartott kiváló kapcsolatokat -meglehetősen nehéz és kockázatos lett volna. Most azonban megtaláltuk a hozzá vezető utat. Ezt az utat pedig David Ferrie-nek hívták.

Amikor megjelentem a Pere Marquette Buildingben, Wray Gill elém jött, és a várószobájában fogadott. A város eme legkitűnőbb ügyvédje teátrálisan meghajolt, és bekísért az irodájába, melynek ablakai a 18 szinttel alattunk kanyargó Mississippire néztek. Azért kerestem föl Gillt, mert 1962-63 során egy ideig David Ferrie is dolgozott neki magánnyomozóként.

Azonnal a tárgyra tértem.

-Wray, a szívességedre volna szükségem.

-Nem gond -felelte.

-A hatodik érzékem azt súgja, hogy amíg nálad dolgozott Dave Ferrie, néhány távolsági beszélgetést is lebonyolított innen.

-Néhányat? Te jóságos isten! Az az ember majdnem tönkretett.

-Tudnál adni egy másolatot az akkori telefonszámlákról, hogy lássam, milyen számokat hívott? -kérdeztem.

A titkárnőjét bízta meg, hogy bányássza elő az 1962-63-as számlákat.

-Ennyit találtam, Mr. Gill -mondta a titkárnő. -1964 januárjában küldte el, emlékszik?

-Hogy felejtettem volna el? -dörmögte az ügyvéd és ujjával a januári számlára bökött -Mondtam neki, adios, Dave. A furcsaságaiddal csak-csak megbékültem valahogy, de a telefonszámláiddal sehogyan sem.

 

Gill megkérte a titkárnőjét, húzza ki ceruzával azokat a hívásokat, amelyeket az iroda bonyolított, hogy tisztán lehessen látni, mely számokat hívta Ferrie. -Nem nehéz kiválasztani őket -tette hozzá az ügyvéd. -Azokkal a városokkal soha nem volt semmi dolgunk. Azt hiszem, Jim, jól tudod, hogy az ügyeink több mint 90 százaléka New Orleanshoz köt minket.

Míg a hivatali hívásokat azonosította, a titkárnő észrevette, hogy az 1963. novemberi-számla -amelyik hónapban Kennedy elnököt megölték -hiányzik. Nem tudta, ki vehette ki, de közölte, hogy Ferrie-nek szabad mozgása volt a nyilvántartóban is.

Még aznap este elkezdtem végignézni Ferrie távolsági hívásainak listáját. A legfeltűnőbbaz volt, hogy mennyire változatosak. Nemcsak az Államokon belül telefonálgatott, de bonyolított beszélgetéseket Guatemalába, Mexikóba és Kanadába. Hogy kiket hívott, azt bármelyik szövetségi hatóság pillanatok alatt ki tudta volna deríteni, de az nyilvánvaló volt, hogy ezek a szövetségi hatóságok nem valami lelkesek, ha velünk kell dolgozni.

Nem volt semmiféle kapcsolatunk a telefontársaságokkal sem, de emberünk sem volt arra, hogy minden egyes hívást leellenőriznünk. Ehelyett azt a meglehetősen fáradságos módját választottam a dolognak, hogy a Warren-jelentésben talált s a vizsgálat során felmerült telefonszámokat hasonlítgattam össze a Ferrie-féle listán szereplőkkel.

Hosszú időt vett igénybe mindez, de sikerült néhány összefüggést kiderítenem. A helyi számla tanúsága szerint Ferrie New Orleansból Chicagóba telefonált 1963. szeptember 24-én.

A Warren-bizottság szerint ezen a napon hagyta el Oswald New Orleanst. Ferrie a WH 4-4970-es chicagói számot hívta, de hogy ez kit fedett, arra nézve nem igazított el a számla.

Vajon Ferrie azt jelentette, hogy a „megmerítés” sikerült, és a „madárka elszállt New Orleansból” -vagy valami ilyesmit?

A bizottság 2350. sz. bizonyítéka alatt (a XXV. kötet 335. oldalán) megtaláltam ugyanezt a hívószámot szintén Chicagóból. A pótkötetben pedig ezt: „Reggel 9.09-kor egy személy hívta -hitelkártya segítségével -Kansas Cityből Miss A. Asie-t a 1405-ös szobában.” A hívóról semmi bővebb, de végre akadt valaki, aki bizonyosan beszélt Ferrie-vel.

Néhány este elteltével megtaláltam a nőt is -ekkor AASE-nek volt írva a neve -a bizottság 2266. sz. bizonyíték-mellékletében. Egy FBI-jelentés említi Jean Aase-t Chicagóból. Az 1963. december 4-én kelt FBI-jelentés arról Számol be, hogy a hölgy „LAWRENCE V. MEYERS-t” kísérte el egyik dallasi üzleti útjára 1963. november 20-án -két nappal a Kennedy-gyilkosság előtt. A Ramada Motelben szálltak meg egy éjszakára. November 21-én átköltöztek a Cabana Motelbe.

Az FBI-jelentés szerint Aase azt állította, hogy november 21-én este Meyers elvitte a Carousel Clubba, ahol bemutatta Jack Rubynak, „majd hármasban leültek egy asztalhoz a bejárat közelében, és elbeszélgettek”.

Tekintve, hogy Lee Oswald New Orleans-i barátja, Dave Ferrie felhívta a nőt Chicagóban, azon gondolkodtam, vajon mit gondolhatott Miss Aase, amikor megtudta, hogy alkalmi ismerősük, Jack Ruby lőtte le Oswaldot.

Minél tovább lapozgattam a Warren-jelentésben, annál nagyobb lett a zavarom. A vallomásokat tartalmazó kötetek mutatójában nem szerepelt sem Jean Asie, sem Aase. Ami pedig a bizonyítékokat felsorakoztató köteteket illeti, azokban nem volt semmiféle személyekkel foglalkozó mutató.

Aztán a Lawrence Meyersszel készült egyik FBI-anyagban ismét felbukkant a nő, ezúttal Jean West néven. Megnéztem a Warren-jelentésben a Meyers-kihallgatás jegyzőkönyvét. A beszélgetésből kiderült, hogy Meyers meglehetősen tipikus pályafutású, sikeres középosztálybeli üzletember. A lánya az illinois-i Argonne-ban lévő atomerőműben dolgozott a fia pedig a katonai elhárításnál. Meyers évekkel korábban ismerkedett össze Jack Rubyval, és nagyon megkedvelte Lee Oswald későbbi gyilkosát. A Warren-bizottság tagjai láthatóan elégedettek voltak a vallomással, ezért aztán nem is kérdezték soha, ismerte-e vagy sem David Ferrie-t, hasonlóképpen ő sem említette soha rejtélyes útitársát, Miss Aaset.

Miss Aase, vagy Miss West, vagy Miss Akárki soha nem jelent meg a Warren-bizottság előtt, és írásbeli vallomást sem adott át a bizottságnak. Rábukkantam egy harmadik FBI-jelentésre, amely szintén említi a rejtélyes MISS JEAN WEST-et, de semmi lényegest nem árul el róla. Soha nem kérdezték meg tőle, ismeri-e David Ferrie-t, vagy azt, vajon Ferrie honnan tudta a telefonszámát, amelyen egyébként Meyers is hívta később. De az sem derült ki a beszámolóból, hogy érdeklődött-e valaki egyáltalán a Jack Rubyval folytatott beszélgetés iránt, melyre még az elnökgyilkosság előtt került sor.

 

Pedig a nő találkozása (Meyers oldalán) Jack Rubyval meglehetősen provokatívnak tetszett. Az pedig, hogy állandóan váltogatta a nevét, ami a legrutinosabb nyomozót is összezavarta volna, ha érdeklődött volna ugyan iránta, számomra meggyőzően bizonyította, hogy valami gyanús a nő -és a telefonszáma – körül.

Miközben ezen a zavaró problémán törtem a fejem, hirtelen rájöttem, hogy egy „üzenetközvetítő”-re bukkantam rá -ez a hírszerző körökben gyakorta alkalmazott módszer lehetővé teszi, hogy ne kelljen túl sok telefonszámmal manipulálni, és így ki lehet zárni a nemkívánatos kíváncsiskodókat. Ebben az esetben ez az üzenetközvetítő biztosította a kapcsolatot Jack Ruby felé.

A katonaságnál az ilyen üzenetközvetítő-rendszer teljesen elfogadott dolog -talán nem is tudna e nélkül működni ám az amerikai belső elhárítás annyira nem szerette az efféle dolgokat reklámozni, hogy egyszerűen tagadta a létezését. Ennek ellenére az ügynökeinek valahogy kommunikálniuk kellett egymással, különösen, ha kényes volt a helyzet, és mindenképpen kerülő úton kellett eljuttatni az üzeneteket. Ugyanez lehetett a helyzet Jean West esetében is, aki miután Ferrie fölvette vele a kapcsolatot telefonon, a gyilkosság előtti napon beszélni tudott Jack Rubyval is.

Elérkezett az idő egy újabb ötletbörzére, ezekről a titkos „üzenetközvetítőkről”, így aztán összehívtam a csoportomat az irodámba. Egy táblára fölvázoltam töprengéseim eredményét: Ferrie felhívja West chicagói számát, mire West és Meyers Dallasba repül november 20-án; West és Meyers végül találkozik Jack Rubyval egy nappal a gyilkosság előtt.

 

D’Alton Williams a vázlatra mutatott a táblán.

-Ez az üzenetközvetítő dolog számomra nagyon valószínűnek tűnik -jegezte meg. -De a képet finomítani kellene.

Csendben vártuk, hogy folytassa.

-Ruby ugye szintén Chicagóba való? -kérdezte.

-Igen -feleltem. Mint ahogyan Jean West és Lawrence Meyers is. Némelyikük akár ismerhette is egymást. Ez erősíti meg, hogy valóban üzenetközvetítővel van dolgunk.

-Van azonban egy probléma -jegyezte meg D’Alton.

-Mi van akkor, ha ez a CIA üzenetközvetítő központja? Dave Ferrie-nek nyilván nem volt akkora rangja, hogy maga döntse el, mely üzenetnek kell elmennie, és hova. Ne felejtsük el,hogy a hírlánc végén Jack Ruby áll.

-De Rubynak sem volt magas pozíciója -kiáltott közbe Ivon.

-Nem erre akar D’Alton kilyukadni -szólalt meg Klein. -ő azt állítja, hogy valaki -nevezzük az üzenet feladójának -tudta, mi vár Rubyra.

-Úgy van -bólintott D’Alton. -Tehát miért nem azt kérdezzük meg magunktól, hogy ki volt Ferrie főnöke?

Rövid szünetet tartott, aztán ártatlan hangon megkérdezte.

-Nem Guy Banister volt valamikor a chicagói FBI főnöke?

-Mindjárt megbolondulok -szólalt meg Ivon. -Chicago, Chicago és megint csak Chicago.

-Kapok egy piros pontot -kérdezte D’Alton -, ha megkockáztatom, hogy Banister és Ruby ismerték egymást?

-Nem -válaszoltam. -Ruby ugyanis a 40-es évek végén belépett a légierőbe, és semmi nem utal rá, hogy Banister már akkor ismerte volna. De egy rózsaszín pontocska azért jár.

Odamentem a táblához, letöröltem Ferrie nevét és a helyére beírtam Banisterét.

-Az azonban valószínű -magyaráztam -, hogy a chicagói kapcsolatukon keresztül voltak közös ismerőseik.

-De honnan tudjuk -szólt közbe Jim Alcock a tábla felé bólintva -, hogy ez az üzenetközvetítő központ az, amit keresünk? -Jim már csak ilyen volt. Idegesítette a bizonytalanság.

-Fogalmam sincs -feleltem. -Egyelőre csak ennek a hírláncnak a modellje van meg.

Ebből kell kiindulnunk.

 

Nagyjából ugyanebben az időben, 1967 elején, váratlanul ránk mosolygott a szerencse. A Life magazin szerkesztője, Dick Billings keresett fel az irodámban. Vékony ember volt, gyorsan vágott az esze, és jó kedélyű volt mindig. Kedélyesen elbeszélgettünk, mielőtt a tárgyra tért volna. Bizalmasan tájékoztatott, hogy a Life szerkesztőbizottsága arra a következtetésre jutott, hogy Kennedy összeesküvésnek esett áldozatul, és az általam vezetett nyomozás jó irányba tapogatózik. Mivel pedig a Life is önálló nyomozásba kezdett, Billings azt javasolta, hogy működjünk együtt. A magazinnak rendelkezésére állnak olyan technikai eszközök, amelyek nekem nem, így mi sem járnánk rosszul a kölcsönös információcserével.

Ez az ajánlat a legjobbkor jött. Épp meg akartam erősíteni David Ferrie lakásának megfigyelését, de nem volt felesleges emberem, különösen nem profi fotósom. Szerencsére összebarátkoztunk azzal a házaspárral, akik a Louisiana Avenue Parkway másik oldalán laktak, pontosan szemben Ferrie-vel, ráadásul ugyanazon a szinten. Elmondtam a dolgot a Life szerkesztőjének, mire néhány nap múlva egy remek fotós érkezett a városba. Azonnal el is helyezkedett a második emeleti erkélyen.

Eközben Lou Ivon megismerkedett Ferrie egyik korábbi repülőgép-szerelőjével a New Orleans-i Lake-front repülőtéren. Jimmy Johnsont sikerült rábeszélnie, hogy térjen vissza régi főnökéhez, de közben tartsa a kapcsolatot a mi irodánkkal is. Ez a kapcsolat gyors eredményhez vezetett. Ferrie közölte Johnsonnal, hogy rövidesen egy csomag fog érkezni. Egy fehér sportkocsi fog leparkolni a reptér épületével szemben, ablaka fel lesz tekerve, de ajtaja nyitva lesz. Ferrie megkérte Johnsont, hogy tíz-vagy tizenöt percenként nézze meg, érkezett-e ilyen kocsi. Ha ott lesz a kocsi, Johnson nyúljon a sofőrülés alá, ahol -az üléshez ragasztva -talál majd egy barna csomagot, amit be kell hoznia majd Ferrie-nek.

A kocsi végül megérkezett és Johnson úgy tett, ahogy Ferrie kérte tőle. Ferrie azonnal kivitte a csomagot a vécére. Amikor kijött, roppant izgatott volt, és kijelentette, hogy rövidesen vadonatúj kocsit fog venni magának.

Ez a pénz, melyhez valamilyen rejtélyes forrásból jutott Ferrie, csak még izgalmasabbá tette a felfedezést, melyre Jim Alcock jutott. Miután megszereztük a bírói végzést, Jim Alcock megtudta a banktól, hogy Ferrie több mint 7000 dollárt helyezett el a számláján a Kennedy megölése előtti hetekben.

Egy másik Ferrie-vel kapcsolatos információ szintén meglehetősen izgalmasnak tűnt. Ferrie után, aki annak idején az Eastern Airlines légitársaság pilótája volt, egy magándetektív irodája nyomozott. Sikerült megszereznem a jelentésük egy példányát. A 24 órás megfigyelés megállapította, hogy Ferrie-t rendszeresen felkereste egy Dante Marachini nevű férfi.

A telefonkönyvből kiderült, hogy Dante Marachini a Dauphine Street 1309. alatt lakott. Ez annál is izgalmasabb volt, mert a cím pontosan Clay Shaw lakásának tőszomszédságában volt. Igencsak érdekelt vajon ki lakik még abban a házban Clay Shaw közvetlen közelében. A kis piros könyv (melyben a városban lakó egyének szerepelnek lakcím szerint) elárulta, hogy a Dauphine Street 1309-ben még egy James Lewallen nevű férfi lakott. Korábbi kutatásaimból tudtam, hogy James Lewallen annak idején egy lakásban lakott David Ferrie-vel Kennerben, New Orleans egyik külvárosában.

Nos tehát, itt van két számomra ismeretlen ember, Marachini és Lewallen, akik mindketten kapcsolatban, voltak annak idején Ferrie-vel, s most mindketten itt laknak Clay Shaw közvetlen szomszédságában. Ezen aztán érdemes elgondolkodni.

Kis idővel később újra felbukkant Marachini neve. Beszélni szerettem volna ugyanis azokkal az emberekkel, akik a Reily Coffee Companynál együtt dolgoztak Lee Oswalddal, vagy a közvetlen főnökei voltak, ezért odaküldtem Frank Kleint, nézzen körül.

Frank nagyon gyorsan visszatért. -Mind elment onnan -mondta. -Mindenki, aki csak akkoriban valamilyen kapcsolatba került Oswalddal a kávécégnél, az hetekkel Oswald távozása után maga is elment onnan. -Egy listát nyújtott át nekem. -íme, a nevek és az új munkahelyek listája.

Alig pillantottam a listára, máris a szemembe ötlött egy név: Dante Marachini. Ugyanaznap kezdett el dolgozni a cégnél, mint Oswald. S Oswald távozása után néhány héttel Marachini is otthagyta a céget, és átment a Chrysler Aerospace Divisionhöz dolgozni, amely cég a NASA-hoz tartozott és New Orleans keleti felében volt a központja.

Arra is fölfigyeltem, hogy Alfréd Claude, aki Oswaldot fölvette a Reilyhez, szintén a Chrysler Aerospace-hez ment át dolgozni.

Aztán ott láttam John Branyon nevét is, aki szintén a kávécégnél dolgozott együtt Oswalddal; ő is a NASA-ban kapott állást. Nagyjából ugyanebben az időben kezdett új pályát a NASA-nál Oswald közvetlen főnöke, Emmett Barbee is.

Miután láttam, mi történt ezekkel az emberekkel, akik Oswalddal kapcsolatba kerültek a Reily-féle kávécégnél, s köztük ott láttam Marachiniét is, érdeklődésem ismét feléledt a Dauphine Street 1309. iránt. Fölhívtam Lou Ivont és megkértem, derítse ki, hogy Lewallen, aki annak idején Ferrie-vel egy lakásban élt, vajon ugyanolyan szerencsés volt-e, mint társai. Ivon két nappal később jött a nem egészen váratlan hírrel James Lewallen a szintén a NASA-központhoz tartozó Boeing cégnél dolgozik. Louval körüljártuk egy kicsit ezt az érdekes információt, aztán elkezdett minket az is érdekelni, mi történt Melvin Coffee-val, aki David Ferrie-t Texasba kísérte a gyilkosság előestéjén.

Ivón már másnap visszatért. Melvin Coffee ugyanis a Cape Canaveral-i űrközpontban, az Aerospace Operationnél dolgozott. Meglehet merő véletlen, hogy ez a sok ember, aki valaha kapcsolatba került David Ferrie-vel, Clay Shaw-val és Lee Oswalddal, mind a NASA-hoz került dolgozni, de nekem ezzel kapcsolatban erős kételyeim voltak. Addigra ugyanis már tisztában voltam azzal, hogy ha egy csoportnyi ember különösebb ok nélkül egymás felé kezd el húzódni, vagy ugyanez a csoport megmagyarázhatatlan ok miatt egy irányba kezd el mozogni, mintha mágnes vonzaná, miközben egymást követik a furcsábbnál furcsább egybeesések, akkor egy álcázott hírszerző akció látható kísérőjelenségeinek vagyunk a szemtanúi.

 

A baráti kötelékek

 

Clintoni vizsgálatunk tisztán megállapította, hogy kapcsolat volt Clay Shaw és David Ferrie között. De komoly problémánk támadt ezzel. Vajon elhiszik-e az emberek, hogy a jóindulatú, tanult Clay Shaw egyáltalán ismert egy ilyen bizarr figurát, mint amilyen David Ferrie volt?

Holott ez a két ember nemcsak nagyon jól ismerte egymást, hanem igen közeli barátok voltak. Egyetlen módon lehetett csak a szkeptikusokat meggyőzni: ha még több tanút kerítünk, akik bizonyítják, hogy ez a furcsa páros igenis jól ismerte egymást. Erre a dologra több hónapunk ment rá.

Az egyik ilyen fontos tanúnk Jule Ricco Kimble volt, olyan jobb-oldali csoportok tagja, mint a Minutemen vagy a Ku Klux Klán, akinek a neve Martin Luther King meggyilkolásával kapcsolatban is felbukkant. 1960-ban és 1961-ben még csak tizenéves kölyök volt, aki gyakran ivott a Golden Lantem bisztróban a Vieux Carré negyedben, amikor Ferrie bemutatta őt Clay Shaw-nak. Ezután a fiú több alkalommal is találkozott Clay Shaw-val. Egy szép napon, valamikor 1961 végén vagy 1962 első napjaiban felhívta őt Ferrie és megkérdezte, volna-e kedve vele menni egy éjszakai repülésre. Kimble-nek tetszett a dolog.

Ferrie-vel a repülőtéren találkozott, ott tudta meg, hogy Clay Shaw is velük megy. Kanadába készültek, ahol föl kellett venniük valakit.

Kimble arra is emlékezett, hogy Shaw a gép végében ült, és vagy szundikált, vagy olvasgatott az úton. Shaw egy barna irattáskát vitt magával, erősítette meg Kimble.

Ferrie Nashville-ben, a kentuckyi Louisville-ben, majd már Kanadában, Torontóban szállt le útközben tankolni, és egy Gulf hitelkártyával fizetett. A végállomás Montreal volt. Kimble és Ferrie az éjszakát egy dorvali szállodában töltötte, Montreal egyik külvárosában. Shaw a leszállás után azonnal eltűnt, és csak másnap reggel nyolckor látták viszont, a megbeszélt időben, amikor indultak vissza New Orleansba.

Kimble visszaemlékezése szerint Shaw egy „mexikói vagy kubai” férfival érkezett. Úgy írta le a férfit, hogy az erős testalkatú volt, sötét bőrű, elöl kopaszodott és harmincas éveinek elején, legfeljebb közepe táján járhatott. Mindketten hátul foglaltak helyet a gépben, és a latin figura meglehetősen rossz angolsággal beszélgetett Shaw-val. Kimble szerint a gép egy Cessna 172-es volt állítólag Ferrie egyik barátjának a tulajdona. Kimble azt is elmondta, hogy amikor Visszaérkeztek New Orleansba, a Lakefront repülőtérre, mindannyian beszálltak egy kocsiba, és a városba hajtottak. Körülbelül egy hónappal később Ferrie újból felhívta, nincs-e kedve egy hasonló úthoz Kanadába, de ezúttal Kimble kitért a dolog elől.

Két érdekes vetülete van ennek a történetnek. Egyrészt az, hogy Shaw köztudomásúan rettegett a repüléstől, mégis vállalkozott erre a hosszú útra ezzel a kis géppel. Ez arra utalhat, hogy nem egyszerű rutinrepülésről volt szó, hanem a feladat végrehajtásáért Shaw személyesen lehetett felelős. Másrészt Ferrie soha nem vezetett repülési naplót, ami azért lehetett kényelmes Shaw számára, mert így nem maradt nyoma annak, hogy ezen az úton, de vélhetően számos más alkalommal is, Ferrie-vel együtt repült.

Kimble vallomása nem ért ezzel véget. Elmondta azt is, hogy még többször találkozott Shaw-val különféle bárokban és az International Trade Martban, melyet Shaw igazgatott. Kimble annak is fültanúja volt, hogy Clay Shaw-t egyszer Clay Bertrand-ként mutatták be valakinek.

Kimble arról is beszámolt, hogy míg kapcsolatban állt Ferrie-vel és Shaw-val, néhány CIA-ügynökkel is megismerkedett. Az egyiket Steinmeyernek hívták, és azóta már áthelyezték Texasba, a másiknak Natt Brown volt a neve, és Kimble vallomásának idején még New Orleans-ban tevékenykedett. A harmadiknak Red volt a neve, a vezetéknevét Kimble sajnos már elfelejtette. Kimble kisebb-nagyobb megbízatásokat teljesített számukra, a jelentéseket a fotókat vagy hangfelvételeket szállodai szobákban adta át nekik, ahol aztán vagy csekkel, vagy készpénzzel fizették, s ő minden esetben aláírta a nyugtát. Ezek az ügynökök olykor postai úton is utasításokat hagytak számára a Lafayette Street-i posta 701-3056462-es számú postafiókjában.

Más alkalommal is látták Shaw-t Ferrie társaságában. Egyszer például Ferrie a Dixie-ben mutatta be fiatal barátját David Logant Shaw-nak, a Bourbon és a St. Peter Street sarkán álló bárban. Ferrie és Logan más alkalommal is találkozott Shaw-val, például a Galley Hornéban a Toulouse és a Chartres Street sarkán. Megint máskor egy zártkörű partin futottak össze a Govemor Nichols Streeten. A fiatalember tehát igen jól megismerte Shaw-t, aki egyszer meghívta magához vacsorára is elegáns házába, a Dauphine Street 1313. alá. Logan sosem felejtette el, hogy libériás inas szolgált föl, miközben ők egy hosszú asztal két végén foglaltak helyet. Köztudott volt, hogy Clay Shaw szenvedélyesen szerette megadni a módját mindennek.

Teljesen más volt a helyzet, amikor Nicholas Tadin, a helyi zenész szakszervezet vezetője és felesége, Mathilda egy hétvégén felkereste a repülőtéren Ferrie-t, hogy megbeszéljék, mikor tud a fiúknak repülőgép-vezetésből órákat adni. (Ferrie ugyanis egy repülőiskolát vezetett az idő tájt.) Miután leparkoltak a kocsijukkal, látták, hogy Ferrie épp kilép a hangárból, és beszélgetésbe mélyed Clay Shaw-val. Amikor Shaw beült a kocsijába, Ferrie utána integetett.

Mrs. Tadin megkérdezte a férjét, ki volt az a férfi Ferrie-vel, mire Tadin, aki több alkalommal látta már Shaw-t, közölte, hogy az International Trade Mart igazgatója.

Egy másik személy, akire sikerült rábukkannunk, és aki szintén Ferrie-n keresztül ismerkedett meg Shaw-val, Raymond Broshears volt, Ferrie régi barátja, aki időnként iderepült New Orleansba a kaliforniai Long Beachből. A különösen beszédes Broshearsra már Ferrie halála után találtunk csak rá. Elmesélte, hogy még 1965-ben egy meglehetősen lepusztult Vieux Carré-beli bárban találkozott először Shaw-val. Később átmentek egy elegánsabb étterembe, és azon ritka alkalmak egyikének lehetett tanúja, amikor Shaw nyilvános helyen együtt vacsorázott Ferrie-vel, ám előbb Shaw hazatért és átöltözött, ahogy Broshears említette, egy „nagyon elegáns” szürke öltönybe.

Egy másik alkalommal Broshears és Ferrie egy Bourbon Street-i kávéházban üldögéltek, amikor megállt mellettük Shaw sofőr vezette nagy fekete limuzinja. Broshears elmondta, hogy Ferrie odament a kocsihoz, néhány percig beszélgetett Shaw-val, majd a kocsi elhajtott.

Broshears egy újabb alkalommal is látta Shaw-t és Ferrie-t együtt valahol a francia negyedben; az utcák nevére már nem emlékezett. Ferrie azt mondta, hogy Shaw-ra várnak, aki egy nagy kocsival valóban meg is érkezett. Shaw közölte Ferrie-vel, hogy az FBI keresi Broshearst, majd átadott neki egy barna borítékot, és távozott. A borítékban készpénz volt, amiből Ferrie Broshearsnak is adott.

 

Ferrie soha nem említette, hogy köze lett volna Kennedy elnök meggyilkolásához, legalábbis akkor, ha józan volt, mesélte Broshears. Ha beivott, akkor viszont szinte állandóan arról beszélt, hogy milyen kis pont volt ebben az ügyben. Folyton azt hangoztatta, hogy az még nem részvétel egy gyilkosságban, ha valaki bizonyos szolgálatokat tesz valakiknek, akinek köze van a merénylethez.

Néhány hónap elteltével Ferrie már jobban megbízott Broshearsban, és mást is elmondott neki. Broshears elmondta, hogy Ferrie a gyilkosság utáni délután a texasi Houstonba hajtott. Ott be kellett várnia két férfit, akik tagjai voltak a gyilkos csapatnak. A terv szerint ezek egy egymotoros repülővel érkeztek volna, melyet egyikük -az, akit állítólag Carlosnak hívtak, és akit Ferrie meglehetősen jól ismert -vezetett volna. Az volt Ferrie megbízatása, hogy ezt a két embert még távolabbra szállítsa repülővel, miután megérkeznek.

Ferrie beszámolt a barátjának arról, hogy ő mindent úgy csinált, ahogy meg volt beszélve, elment még a houstoni korcsolyapályára is, ám Carlos nem jelentkezett. Broshears először azt hitte, Ferrie csak kitalálta az egészet.

Amikor azonban Ferrie ittasan folyton ugyanezt ismételgette, Broshears rájött, hogy Ferrie nem hazudik. Valószínű, hogy az utolsó pillanatban valami közbejöhetett, ezért nem jelentkezett a két merénylő.

Ferrie azt viszont soha nem említette Broshearsnak, kitől kapta az utasításait. Az iránt azonban semmi kétséget nem hagyott, hogy Carlos nem volt különösebben képzett pilóta, aki egy egymotorosnál komolyabb géppel is megbirkózott volna. Carlos szerinte kubai emigráns volt, mint ahogyan a társa is, akivel együtt kellett volna megérkeznie Houstonba. Ferrie már mindkettőjükkel találkozott korábban New Orleansban. Ezek a kubaiak meg voltak győződve arról, hogy országukat Kennedy adta el a kommunistáknak.

Legalábbis Broshears ezt állította. Kezdettől fogva bizonyos fenntartással fogadtam minden olyan megnyilatkozást a gyilkossággal kapcsolatban, amely önként ajánlkozó egyéntől származott. Sokkal jobban érdekelt, milyen erők húzódnak meg a dolog hátterében. Mindazonáltal nem hagyhattam figyelmen kívül a kubaiakról szóló beszámolót, hiszen azt már tudtuk, hogy Ferrie kiképezte őket a Guy Banister által irányított táborokban a Pontchartraini-tónál. Három vallomást kaptam Broshearstől, melyek között minimális volt az eltérés.

Miközben ezeket a vallomásokat beszereztük Broshearstől és a többi szemtanútól, nem tudtuk, hogy Shaw és Ferrie már tud arról, hogy nyomozunk utánuk, tehát most már amiatt találkoztak, hogy valahogy kivágják magukat. 1967 szeptemberében azonban megjelent nálunk egy férfi, akinek már hosszan udvarolt Shaw és Ferrie, és beszámolt Jim Alcocknak a gyanús duó tevékenységéről.

A philadelphiai Edward Whalen profi bűnöző volt, aki többet volt rács mögött, mint szabadlábon. Egy meg nem nevezett barátja révén került kapcsolatba Ferrie-vel, aki felhívta telefonon, 1967 elején, amikor Whalen az ohiói Columbusban élvezte átmenetileg a „szabad életet”. Ferrie megkérte Whalent, keresse fel New Orleansban. Közölte azt is, hogy nagy pénz van kilátásban, csak ki kell rámolni a Jung Hotelt és a mellette lévő kis ékszerüzletet a Baronne és a Gravier Street sarkán.

Whalen elkötött egy kocsit Columbusban, és lehajtott New Orleansba. Egy mellékutcában hagyta az autót, és egy Bourbon Street-i bárban találkozott Ferrie-vel, aki most is megszokott gyapjúparókáját viselte, és Whalen elmondása szerint meglehetősen részeg volt. Whalen fogott egy széket, és leült mellé az asztalhoz.

Ferrie rögtön arról kezdett beszélni, milyen kiváló pilóta is ő. Whalen nem volt érzelgős ember, félbeszakította Ferrie-t és közölte, hogy neki gyorsan pénzre van szüksége, mert a nyomában a rendőrség. Ferrie megnyugtatta, hogy lesz pénz, és ha kell, saját maga fogja repülővel kimenekíteni az országból. Első beszélgetésük alatt, ami körülbelül fél órát vett igénybe, Ferrie nem beszélt arról részletesen, mire készülnek.

Whalen az éjszakát egy lakásban töltötte, amit Ferrie bocsátott a rendelkezésére. Ferrie ezen kívül még egy fekete Fordot is kölcsönzött vendégének, míg az a városban tartózkodott. Megegyeztek, hogy másnap késő este ismét találkoznak a bárban, ahol előzőleg is találkoztak, az Absinthe House-ban, és hogy Ferrie-n kívül valaki más is ott lesz.

 

Másnap Whalen érkezett elsőnek. Nem sokkal később belépett Ferrie is egy férfi társaságában, akit Clay Bertrand-ként mutatott be Whalennek. Mindvégig Ferrie beszélt, Whalen csak figyelt. Clay Bertrand, aki a leírás alapján egyértelműen csak Shaw lehetett, egész idő alatt egy szót sem szólt.

Miután elmenték az Absinthe House-ból, egyenesen Ferrie Louisiana Avénue Parkway-i lakására hajtottak, melyet Whalen tökéletesén leírt a számunkra.

Ott aztán Ferrie gyorsan a tárgyra tért. Ő és Shaw azt akarta Whalentől, hogy öljön meg valakit Shaw 10 000 dollár előleget ígért a feladat elvégzése után pedig újabb 15 000-t, valamint egy hamis útlevelet, és azt, hogy Ferrie átviszi repülővel Mexikóba. Shaw annyit mondott, hogy az illetőt rövidesen tanúskodni hívják Shaw ellen valami múltbéli ügy miatt, és hogy el kéne némítani. Ha ugyanis beszél, Shaw hosszú időre börtönbe kerülhet. Akkor még nem említették az áldozat nevét. Whalennek nem tetszett a dolog, de úgy tett mintha érdekelné a munka. Shaw 300 dollár zsebpénzt nyújtott át neki. Whalen aznap éjjel a Tulane Avenue egyik moteljében töltötte az éjszakát nem emlékezett milyen név alatt.

Másnap a Moran étteremben találkozott Ferrie-vel Whalen. Reggeli után Ferrie kocsikázni hívta vendégét. Már az autóban kérdezte meg Whalentől, hallott-e valaha Jim Garrisonról. Ferrie elmondta, hogy Garrison a kerületi államügyész, és hogy őt kéne megölni.

Whalen ekkor közölte Ferrie-vel, hogy nem vállalja a munkát. Ferrie próbálta ugyan győzködni, de Whalen nem engedett. Azzal váltak el egymástól, hogy másnap este az Absinthe House-ban találkoznak. Whalen azt az éjszakát az Airline Highway egyik moteljében töltötte. Hogy milyen nevet használt és hogy mi volt a motel neve, arra már nem emlékezett.

Másnap a megbeszélt időben találkoztak. Az Absinthe House-ból egyenesen a Dauphine Streetre mentek, Shaw lakására, amelyről Whalen mindössze annyit mondott, hogy a földszinten volt és hogy pazarul volt berendezve.

Először csak hármasban tárgyaltak. Shaw és Ferrie megpróbálták rávenni Whalent vállalja el a munkát. Fél óra elteltével azonban megjelent egy alacsony, kövér ember, aki sötét szemüveget viselt. Shaw Dean Andrewsként mutatta be Whalennek. Andrews és Shaw rövid időre félrevonult, majd Andrews távozott.

Shaw ezután ismét Whalenhez fordult és folytatta a győzködést. Közölte, hogy utánanézett Whalen dolgainak, így azt is tudja, hogy a lánya gyermekbénulásban szenved. Ha elvállalja a megbízatást, akkor a lány a lehető legjobb orvosi kezelést fogja kapni, sőt Shaw-nak arra is gondja lesz, hogy a lány egyetemre kerüljön. Whalen azonban kijelentette, hogy esze ágában sincs végezni egy államügyésszel, aztán ő és Ferrie eljöttek Shaw lakásáról.

A kocsiban aztán Ferrie közölte Whalennel, hogy nagy hibát követett el, mert Clay Bertrand nagyon sokat tudott volna tenni érte. Ferrie egyébként ekkor említette meg először Lee Oswald nevét Azt mondta, hogy Bertrand sokat tett Oswaldért, de Oswald elhülyülte a dolgot ezért tudták megölni. Oswald egyébként a CIA embere volt mondta, és tőle meg Bertrand-tól kapta a pénzt. Ferrie még azt is hozzátette, hogy sikerült „füleshez” jutniuk Dean Andrews révén, mely szerint Jim Garrison új vizsgálatot kezdeményez a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Ferrie szabályosan kérkedett azzal, hogy ő dolgozta ki a Kennedy elleni merényletet. Whalen nem hitt az egészből egy szót sem, azt gondolta, hogy a nagy nevekkel akarja Ferrie rávenni, hogy mégiscsak vállalja el a munkát. Whalen tehát megmakacsolta magát és elment.

Annak ellenére, hogy nem emlékezett pontosan az időpontokra és a helyszínekre, ahogy meg tudom ítélni, Whalen meglehetősen pontos vallomást tett Jim Alcocknak. Különösen meggyőzőnek tűnt az, hogy Andrews számolt be Shaw-nak és Ferrie-nek arról, hogy vizsgálatot folytatok. Abban az időben ugyanis saját embereimen kívül egyetlen személy tudott erről, Dean Andrews, akit meghívtam arra a nevezetes ebédre.

Meglepett, hogy az életemre törnek. De visszatekintve az eddig elvégzett munkánkra, rá kellett jöjjek, hogy apránként nagyon sok terhelő dolgot szedtünk össze Shaw és Ferrie ellen, és könnyen a helyükbe tudtam képzelni magam. Kétségbeesésük nyilván csak fokozódott, amikor megtudták Dean Andrewstól, min dolgozom. Ennek ellenére nem ijedtem meg, és eszem ágában sem volt feladni a dolgot. Életelemem a küzdelem. Úgy álltam hozzá a dologhoz, mintha a második világháború folytatása lett volna, csak éppen más stratégiai módszerekkel -és más ellenség ellen. Az volt a célom, hogy Shaw, Ferrie és akárki, aki mögöttük állt -meghátráljon.

Shaw-nak nyilván megvoltak a maga ismeretségei a CIA-nál, és elérhette volna, hogy likvidáljanak, ám a „Cég” -ahogy azóta rájöttem -már jóval kifinomultabb eszközöket vetett be az általam képviselt veszély kiküszöbölésére. Úgy sejtem, hogy Whalen megkörnyékezése Shaw és Ferrie magánakciója volt.

Hónapokig tartó vizsgálatunk során számos tanút sikerült találnunk, akik határozottan bizonyították, hogy Shaw és Ferrie kapcsolatban áll egymással. Azt azonban nem tudtuk, miben működtek együtt. Ám ha eljutottak odáig, hogy bérgyilkossal tárgyaltak a „lekapcsolásomról”, nem holmi csip-csup ügyről lehetett szó.

Február idusán

 

Tudhattam volna, hogy túlságosan is jól mentek a dolgok. Azóta, hogy olyan szerencsésen tudatosult bennünk Oswald bélyegzője nyomán, hogy a Camp Street 544. pontosan bent van a helyi hírszerző szervezet kellős közepén, egymás után akadtunk rá olyan nyomokra -s ezek alapján bizonyítékokra, vallomásokra melyeket sem a tömegtájékoztatás, sem pedig a Warren-bizottság szándékosan vagy hanyagságból nem vett figyelembe. Ügy tűnt, megállíthatatlanul hatolunk előre.

De elérkeztünk február idusához, legalábbis így emlegettük a dolgot, amíg ennél is sötétebb napok nem következtek ránk, melyek miatt értelmét vesztette ez a pesszimista elnevezés. Csoportunkban belső feszültségek támadtak, melyek kezdték hátráltatni a munkánkat.

Kezdettől fogva két dinamikus személyiség határozta meg a csoport munkáját: közvetlen helyettesem, Frank Klein és nyomozóim főnöke, Pershing Gervais. Klein első osztályú jogász volt, szorgalmas, módszeres és precíz. A kék szemű, szőke férfi büszke volt német származására, erősen hitt a fegyelem és a lojalitás erejében. Rendszeretete, rendszeres gondolkodása és felelősség-tudata folytán megérdemelte, hogy az iroda második embere legyen.

Pershing Gervais nem csupán megjelenésében, származásában, de belső értékei tekintetében is szöges ellentéte volt Kleinnek. Kleinhez hasonlóan ő is intelligens ember volt, villámgyorsan vágott az esze és jó volt a humora is, mint Kleinnek, ám ezzel vége is lett minden hasonlatosságnak. Mert míg Klein megfontolt volt, addig Gervais hirtelen és indulatos. Francia családból származott, fekete volt a haja, a szeme és egy percre sem volt képes leállni. Robbanékony természete nemegyszer konfliktusba sodorta kollégáival.

A két ember közötti különbség azonban leginkább a tekintélyhez való viszonyukban nyilvánult meg. Klein tisztelte a tekintélyt, támogatta, úgy tekintette, mint ami összetartja a dolgokat, Gervais viszont mélységesen gyanakvó volt vele szemben. Addig nem tudott megbízni benne, amíg le nem ellenőrizte saját maga. Egyébként ugyanilyen mélyen, sajnos annyira mélyen, hogy csak akkor vettem ezt észre, amikor már késő volt, élt benne a lázadás szelleme -a teljességgel öncélú lázadásé.

1941 óta ismertem Gervais-t, együtt vonultunk be a Nemzeti Gárda washingtoni tüzéralakulatához. A háború alatt együtt szolgáltunk a 155 mm-es Howitzerek mellett, és egyszerre léptettek elő bennünket őrmesterré. Mire befejeztük a tiszti iskolát, nagyon jó barátok lettünk.

Sok évvel később, amikor kineveztek kerületi ügyésznek, ezt a régi barátomat állítottam a vizsgálati osztály élére. Tisztában voltam ugyan vele, hogy erősen megkérdőjelezhető dolgai voltak, amikor még a New Orleans-i városi csendőrségnél volt, de aztán pont az ő vallomása segített leleplezni az ott folyó korrupt mesterkedéseket. Amikor kineveztem magam mellé, akkor már rendszeresen szállított információkat a városi „szuperrendőrségnek”, a Városi Bűnügyi Bizottságnak. Úgy éreztem, hogy a mi teljesen őszinte és tiszta ügyészi hivatalunknak éppen ilyen emberre van szüksége, aki ugyan bűnbe esett egyszer, de aztán jóvátette bűneit, mintegy „újjászületett”. Szükségünk volt ugyanis valakire, aki alaposan ismeri New Orleans alvilágát.

 

1962 elején esküdtem föl, és semmire nem emlékszem az első évekből, ami arra utalt volna, hogy az első helyettesem és a vezető nyomozóm nem jönnek ki egymással. Gervais úgy működött, mint egy idegenvezető, segítségével lecsaptunk a sztriptíz bárokra, a kártyabarlangokra és a bordélyokra, amelyek hírhedtté tették a várost. Nekünk sikerült elérni száz év után először, hogy az utolsó piros lámpás házat bezárták, és megszűnt a tiltott lottójáték is. Ehhez pedig ugyanúgy szükségünk volt Klein kiváló képességeire, mint Gervais helyismeretére.

1966-ra már világos volt számomra, hogy ellentét van a két ember között, de úgy gondoltam, megoldható a dolog. De amint elkezdtük a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos vizsgálatot, csak még komolyabb lett a szembenállás. Gervais-vel folytatott beszélgetéseimből tudtam, hogy őt teljesen hidegen hagyta az elnökgyilkosság. Azt azonban nem tudtam, hogy már 1966 vége óta próbálta rávenni Kleint, hogy állíttassa le velem a nyomozást, ezt azonban Klein -akit ugyanannyira lázba hozott a dolog, mint engem -nyíltan megtagadta.

1967 februárjának egyik hétvégi délutánján szembesültem azzal, mekkora is a szakadék a két ember között. Épp egy fárasztó, háromnapos nemzeti gárdabeli kiképzésről tértem vissza amúgy katonaruhásan az irodámba, amikor egy levelet találtam az asztalomon Frank Klein-től. Klein közölte, hogy képtelen együtt Szolgálni Gervais-vel, és némi vívódás után odaírta, ha nem menesztem Gervais-t, ő köszön le az állásáról.

Sajnos volt valami, amit nagyon megtanultam katonaéveim során: egy tiszt soha ne tűrje,hogy alárendeltjei ultimátumot adjanak át neki; Elraktam a levelet az iratszekrénybe, és átnéztem a többi ügyészem dossziéját. A feljegyzésekből kiderült, hogy egyikük, Charles Ward különösen kitüntette magát a bíróság előtt. Azonnal fölhívtam telefonon, és felajánlottam neki Frank Klein posztját. Ward ugyan meglepődött, de elfogadta az ajánlatot. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, hazatértem.

Lezártam magamban a dolgot azzal, hogy a lehető leghelyesebben jártam el, ám hogy mekkorát hibáztam, arra csak másnap reggel jöttem rá, amikor felébredtem. Ökör következetességem következtében sikerült elengednem azt az egyetlen embert, aki talán az egész vizsgálat során a legnagyobb segítséget jelentette számomra.

Néhány nap alatt józan eszem legyőzte a büszkeségemet. Fölhívtam Franket, és meghívtam ebédelni. Ugyanaz az ember volt, mint azelőtt, talán csak egy kicsit csalódottabb, de tökéletesen megértette, hogy miért kellett így döntenem. Magam beismertem, hogy hibáztam és megkértem, jöjjön vissza az irodába, amit azonban azzal utasított el, hogy addig erről szó sem lehet, amíg Gervais el nem megy. Hogy akkor miért nem mondta meg nekem, mire akarta a Kennedy-vizsgálat során rávenni Gervais, örökre rejtély marad. De Frank szerencsére azt is nyilvánvalóvá tette, hogy továbbra is nagyon érdekli a megkezdett munka.

Jeleztem neki, hogy meg fogom találni a módját, hogy együttműködhessünk. Megegyeztünk abban, hogy Lou Ivonon keresztül fogjuk tartani a kapcsolatot.

Ami pedig Pershing Gervais-t illeti, ő egy ideig még maradt. Elvakított az, hogy annak idején együtt katonáskodtunk, és nem figyeltem föl arra, mennyire szereti a pénzt, csak amikor már késő volt.

Nem sokkal később, 1967. február 17-én újra becsapott az istennyila. Ezen a napon hozta le a „nagy sztorit” a New Orleans States-Item című lap. Jim Alcock éppen a számítógép nyilvántartásban való felhasználásának előnyeit ecsetelte, amikor Lou Ivon viharzott be az irodába hihetetlenül dühösen. Ironikus ünnepélyességgel helyezte le elénk az asztalra a lapot.

-Boldog Valentin-napot mindenkinek! -mondta.

 

Tudtam, hogy valami meg fog rólunk jelenni, mert nem sokkal korábban beszéltem egy újságíróval, de a cím és az első bekezdés úgy hatott rám, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba.

 

A KERÜLETI ÜGYÉSZ ÖSSZEESKÜVÉSRE GYANAKSZIK A KENNEDY-ÜGYBEN

Ügyészi hivatalunk költséges utazgatásai

 

Az Orleans kerületi ügyészség kiterjedt vizsgálatba kezdett John F. Kennedy elnök meggyilkolásának körülményeivel kapcsolatban.

Mint lapunk megtudta, az ügyészség hatalmas pénzeket öl abba, hogy bizonyítani próbálja: valójában összeesküvés történt.

Jim Garrison ker. ügyész nem volt hajlandó sem megerősíteni, sem cáfolni, hogy valóban folyik-e ilyen vizsgálat, sem kommentálni a lapunk által szerzett információkat…

Az ügyészi hivatal munkatársai eddig több mint 8000 dollárt költöttek el utazgatásra és az állítólagos „nyomozás” finanszírozására 1966. november 25-e óta.

 

-A rohadt életbe -dünnyögte Alcock. Jimnél, aki kifakadásait kizárólag a bíróság és az esküdtszék számára tartogatta, ez felért egy trágár ordítással.

-Szeretném tudni -dörmögte Lou Ivon -, melyik firkász álmodta meg ezt a nyolcezres összeget.

Csendben olvastunk tovább. A cikk szerzője, Rosemary James megorrontotta, hogy folyik valami az irodában, ezért hivatalos bírói engedélyt kért, hogy betekinthessen hivatalunk kiadásaiba. Amennyire lehetséges volt, igyekeztünk titokban tartani, mivel foglalkozunk, ám könyvelésünkbe, hisz közpénzekből működtünk, bárki bármikor betekinthetett.

Amikor végeztek az olvasással, Ivon és Alcock várakozva nézett rám. Kíváncsiak voltak, hogyan reagálok.

Mindkettőjük szeme dühösen csillogott. Mintha tőlem is dühöt vártak volna.

Megvontam a vállam.

-Csak ennyi? -robbant ki Ivonból.

-Ez egy firkász munkája -mondtam nyugodtan. -Hírekért fizetik. Ha dühöngünk, azzal nem oldunk meg semmit.

 

Jim Alcock hitetlenkedve meredt rám. -Bocs egy pillanatra -mondta. -Ki kell menjek, megnézni, mi van kiírva az ajtóra. Mert gyanítom, hogy nem a jó ügyészi hivatalba jöttem.

Másnap reggel a Broad Street felől kanyarodtunk rá a Tulane Avenue-ra, és már messziről láttam, hogy egymás hegyén-hátán tolonganak az újságírók a kerületi bíróság szűk kapujánál, ahol a mi irodánk is volt. Mondtam a sofőrnek, tegyen egy kört, és az erődszerű épület hátsó bejáratánál, a halottkém irodája felőli oldalon tegyen ki. Itt egy vasajtó vezetett egy aprócska lifthez, amely a fürdőszobám ajtaja előtt állt meg. 12 éven keresztül voltam kerületi ügyész, de a sajtó emberei soha nem jöttek rá, hogy tudtam úgy közlekedni feltűnés nélkül, hogy ők azt sosem vették észre.

A lap reggeli kiadása már ott hevert az asztalomon, a vezércikknek ez volt a címe: „Garrison összeesküvésre gyanakszik”. A cikk emlékeztetett arra, hogy a kormányzat már alaposan kivizsgálta az ügyet, aztán úgy a közepe táján a következő szavakat vettem észre:

 

„Mr. Garrison hallgatása önmagában felvet néhány érdekes kérdést, különösen amiatt, hogy hivatala 1966. november 25-e óta elköltött a “vizsgálatra” több mint 8000 dollárt.

Vajon a kerületi ügyész valóban értékes bizonyítékokat talált, és csupán azért tartja őket vissza, mert így akar az országos lapok címoldalára kerülni?

Mr. Garrison minden jel szerint adós nekünk némi magyarázattal.”

 

Jó néhányszor átolvastam ezt a passzust, miközben többször is eszembe jutott, hogy belevágom a lapot a papírkosárba, és kisétálok a hivatalomból egyszer s mindenkorra. Ehelyett kivettem az íróasztalon álló készletből az aranytollat, amit beiktatásomkor kaptam ajándékba, és a meglepett Ivon és Alcock szeme láttára némán U alakúra hajlítottam. Ezután a tollat szó nélkül a papírkosárba löktem.

-Rémlik -szólalt meg Alcock hogy tegnap mintha valaki arról beszélt volna, hogy dühöngéssel nem oldunk meg semmit.

-Az tegnap volt -vetettem oda válaszképpen.

Aligha írja le hitelesen, mit éreztem, az a szó, hogy „dühöngés”. Egészen addig reménykedtem benne, minden ellenkező előrejelzés ellenére, hogy legalább a sajtó megérti, mit akarok elérni. Úgy gondoltam, legalább ők megértik, micsoda rettenetes tévedésben hagyta az embereket a Warren-bizottság. Most be kellett látnom, hogy bizony nagyon naiv voltam.

A titkárnőm lépett be. -Mr. Garrison -mondta mondanom kell valamit az újságíróknak. Mindjárt betörik az ajtót. Nyilatkozatot követelnek öntői.

-Mondja meg nekik, hogy már nyilatkoztam tegnap. Ott volt a States-Item címoldalán. Betettem a táskámba néhány könyvet, aztán lementem a hátsó liften az alagsorba, onnan pedig haza. Egész délután háborítatlanul dolgoztam.

A States-Item cikkek után a nyakamba szakadt a nyilvánosság. Mindenki interjút kért, az utcán megállítottak az emberek. Támogató levelek érkeztek a világ minden tájáról. Ez pedig arra utalt, hogy sokkal nagyobb fenntartással fogadták az emberek a Warren-jelentés megállapításait, mint kezdetben gondoltam. Az a tény, hogy egy állami tisztségviselő is osztozik velük a kételyben, általam még sohasem tapasztalt közfelbuzdulást váltott ki.

Egy különösen erőteljes és biztató levél érkezett John Millertől, aki a levele szerint olajiparral foglalkozott Denverben. Elegáns világoskék papírra írott levele azt sugallta, hogy támogatni szeretné hivatalom munkáját némi anyagi segítséggel.

 

Miller nemsokára személyesen is megjelent. A titkárnőm kísérte az irodába, ahol Andrew Sciambra és jómagam fogadtuk.

Jól szabott gabardinöltönyét nem konfekció áruházban vásárolta. Magabiztos volt és nem lehetett sokkal idősebb, mint én.

-Tudja – kezdte -, hosszú ideje nagy tisztelője vagyok a maguk munkájának.

Semmi jelét nem adta, hogy zavarná Sciambra jelenléte -igazában mintha nem is vett volna róla tudomást.

Nem sokkal korábban készült el néhány nagyítás a Kennedy-gyilkosság fényképeiről.

Megmutattam neki ezeket a megrázó felvételeiket.

-Fel lettek nagyítva -magyaráztam -, de különleges módszerrel rajta maradt minden szükséges részlet is.

-Remek -mondta. -Szeretném a többit is látni.

Ekkor azonban már a helyiség másik végében volt, és az egyik háborús fényképemet kezdte nézegetni.

-Maga merre járt? -kérdezte. -Európában vagy a Csendes-óceáni hadszíntéren?

-Németországban -feleltem.

-Mázlista -mondta erre. -Én három évig a Csendes-óceánnál szolgáltam.

-Nem hinném, hogy látta már ezeket a nagyításokat -mondtam, és elővettem a többi képet is, melyeket nemrég kaptam még New Yorkból.

Látogatóm azonban most az ablakban állt. Széthúzta egy kissé a redőny lemezeit, és lenézett a Tulane Avenue-ra.

-Tisztára úgy néz ki ez a sugárút, mint egy mellékutca.

Egészen véletlenül most éppen felém indult, így aztán megmutathattam neki a végzetes pillanatról készített felvétel nagyítását

-Talán kíváncsi rá -mondtam, -Itt csapódik be a roncsoló golyó a koponyába.

-Ismerem -mondta, és letette a képet az asztalra. -Szörnyűséges tragédia.

Nekitámaszkodott az íróasztalomnak, félresöpörte a fotókat, majd szépen egy kupacba rendezte őket, aztán leült velem szemben.

-Semmi szükség nincs rá -mondta-, hogy megmutassa ezeket a képeket nekem. Tudom, hogy nagyon hatásosan dolgoznak, legalábbis ahhoz, képest, milyen kevés pénz áll a rendelkezésükre.

Elgondolkozva nézett rám.

-Néhány napja pedig még a sajtó is a nyakára mászott -szólalt meg. -Ez nem zavarja?

-Dehogynem -feleltem.

-Mennyijük van a vizsgálat folytatásához?

-Ha mindenáron tudni akarja -feleltem, bár meglepett, hogy ilyen gyorsan a „tárgyra tért”.

-Gyakorlatilag semmi.

-És hányan dolgoznak az ügyön?

-Kevesebben, mint gondolná -feleltem. -Általában két ügyész-helyettes, alkalmilag három. És néhány nyomozó.

-Mindvégig ennyien voltak? -kérdezte hitetlenkedve.

-Úgy van.

-Akkor hogy sikerült kideríteniük, hogy Guy Banister miben utazik? -kérdezte.

 

Elbizonytalanodtam. Egy szót sem írt a States-Item Guy Banisterről, és én sem említettem ennek az embernek. Éreztem, hogy Andrew Sciambra szeme rajtam van, holott nem is néztem hátra. -Türelem rózsát terem. -próbáltam elütni a dolgot meglehetősen ügyetlenül. Hátradőltem és vártam, mi lesz Miller következő lépése. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem, mi a fenét akar tőlem.

Ismét felállt, és sétálgatni kezdett a szobában, ám ezúttal jóval lassabban. Továbbra sem vett tudomást Sciambráról, mintha a fiú ott sem lett volna. Végül aztán Miller megszólalt.

-Őszinte leszek magához -mondta. -Nagyszerű munkát végzett, holott nem is volt igazában pénze rá. De a legtöbb, amit elérhet, csak az, hogy zavart kelt. Ez nem tesz jót az országnak, de maga sem húz hasznot belőle.

Megint leült és rám emelte a tekintetét.

Egy szót sem szóltam.

-Maga nem ide való -folytatta. -Maga túl jó ehhez a munkához.

-Elég jól elfoglalom itt magam -feleltem.

-Őrültség. Olyan munka illene magához, ahol olyan döntéseket hozhat, amelyek az egész világra hatnak. Most mintha a legmeredekebb úton akarna följutni a Mount Everest csúcsára.

Előredőlt és átszellemülten magyarázott, miközben a nyomaték kedvéért mutatóujjával az íróasztal lapját ütögette.

-Azt javaslom magának, fogadon el egy szövetségi bírói állát, amely sokkal jobban megfelel a tehetségének.

Elégedetten hátradőlt, és tekintetével méregetett, miközben félmosoly bujkált az ajkai körül.

-El tudja képzelni -kérdezte -, van arról fogalma, milyen könnyen el lehet egy ilyen kinevezést intézni?

Továbbra is hallgattam. -Nem egyszerűen azt mondom, hogy vállalja el azt az állást -mondta. -Hanem garantálom, hogy megkapja azt az állást.

-És mit kell tennem, ha meg akarom szerezni azt az állást? -kérdeztem.

Hűvös tárgyilagossággal válaszolt. -Hagyja abba a nyomozást.

Egy pillanatig senki nem szólt egy szót sem, aztán Miller törte meg ismét a csöndet:

-Csodálatos teljesítmény volt ez a vizsgálat. De most már egyszer s mindenkorra vége. Már a helyi lap is magára uszította az embereit, és ez még csak a kezdet. Úgy ám, a kezdet.

-Maga szerint mennyi idő alatt nevezhetnek ki? -kérdeztem.

-Normális körülmények közt ez meglehetősen hosszú folyamat. De a maga esetében, ezzel a sikeres előélettel, meg tudjuk gyorsítani a dolgot. Csak bízzék bennem.

Hátradőltem a székemben, és az asztal tetejére tettem mindkét sarkamat. Egy pillanatig

Miller szemébe néztem, s csak aztán szólaltam meg.

-Uram -kezdtem nagy a félreértés kettőnk között. Engem a legkevésbé sem érdekel, hogy szövetségi bíró lehessen belőlem. Attól pedig végképp semmi nem tud visszatartani, hogy folytassam a vizsgálatot a Kennedy-gyilkosság ügyében.

Nem változtattam a pózomon, nehogy a férfi kezet próbáljon fogni velem.

-Andrew, Mr. Miller és én befejeztük a beszélgetést. Kikísérnéd az urat a hátsó lifthez?

Millert szinte sokkolta, hogy ilyen váratlan fordulat történt. Láttam, hogy megfeszültek az izmok az arcán.

Sciambra kikísérte, aztán egy pillanattal később ott volt megint.

-Ezek a rohadékok -sziszegte. -Azt hiszik, hogy mindenki a zsebükben van. Nem láttad a pofán az annapolisi gyűrűt?

-Nekem valóban nem tűnt föl, hogy a tengerészeti akadémia diplomásával beszélgettem.

Sciambra megcsóválta a fejét

-Megpróbáltak arannyal vásárolni, de visszautasítottad.

A nyomaték kedvéért rövid szünetet tartott

-Remélem azzal, tisztában vagy, mi lesz a következő lépés, ugye?