Matt

 

1967. február 22-e volt, és a különleges csoport, ahogy kezdtük magunkat nevezni, Lakeview-ban lévő házamban tartott megbeszélést. Jim Alcock, Andrew Sciambra, D’Alton Williams, Lou Ivon és én az egybenyitott konyha-ebédlőben a kerek asztal mellett kávéztunk.

Hol a bokszerkutyám rohant át a helyiségen, nyomában a gyermekeimmel, akiket pedig a három macskám követett -hol a feleségem tűnt föl, hogy megpróbálja az állatseregletet kiterelni a hátsó udvarra.

Nem egészen egy hét telt el a vizsgálat sajtóbeli megszellőztetése óta, de már volt egy keserű tapasztalatom: az idő és a szükségszerűség nincs tekintettel az ember egyéni problémáira. Ostobaságom miatt elveszítettük a legjobb emberünket, Frank Kleint. Mégis itt volt az ideje a döntésnek. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy vajon megérett-e az idő David Ferrie esküdtszék elé való citálásához.

Az előző heti sajtócikkek azzal a következménnyel jártak, hogy David Ferrie váratlanul összeomlott. Amikor megjelent a cikk a States-Itemsben, Lou Ivon, akit Ferrie nagyon szeretett, és akiben feltétlenül megbízott, kapott egy furcsa telefont. A vonalban lévő férfihang már elmondta kérdése egy részét, amikor Lou megismerte Ferrie hangját. Ferrie azt akarta tudni, mi helyeztük-e el a cikket a lapban.

-Dave -felelte Ivon azt hiszed, hogy meghibbantunk? Az épület tele van újságírókkal, még a klozetre sem tudunk kimenni nyugodtan tőlük.

Ferrie elhitte, hogy Ivon az igazat mondja. Ivon csak ekkor figyelt fel arra, mennyire izgatott a másik.

-Tudod, mit jelent számomra ez a cikk? -kérdezte Ferrie. -Halott ember vagyok. Mától fogva, hidd el, halott ember vagyok.

-Miről beszélsz, Dave? Semmi okod, hogy ilyen egyáltalán az eszedbe jusson.

-Majd meglátod -felelt Ferrie. -Nem is kell sokáig vámod.

Másnap Ferrie ismét felhívta Ivont. Most egy kicsit nyugodtabbnak tűnt, de még mindig érezhető volt hangján az idegesség. Ivon elképedésére Ferrie azt kérdezte tőle, hogy halad a nyomozás. Lou valamit motyogott, amikor Ferrie-ből kitört: -Azt hiszed, hogy titokban tudtátok tartani a dolgot? Hiszen tudod, ha beszélsz valakivel, az is beszél valakivel.

-Igaz -mondta Lou. -Ezt nem vitatom.

 

Aztán Ferrie azt kérdezte, hallgatunk-e már ki kubaiakat.

Ivon az ösztöneire hallgatva ellentámadásba lendült

-Nézd, Dave -felelte -, te is nagyon jól tudod, hogy igen. Erre vezetnek a nyomok. -Aztán még hozzátette: -őszintén remélem, hogy segíteni fogsz. Garantálom, hogy a főnököm mindent megtesz az érdekedben, ha segítesz nekünk.

 

Nem vagyok bizonyos benne, hogy ezek Voltak pontosan a szavak, amelyeket Lou használt, de tény, hogy Ferrie 24 óra elteltével ismét telefonált. Ezúttal már segítséget kért. A sajtó valahogy kiszimatolta, hogy őutána nyomozunk elsősorban, ezért körbe vették a Louisiana Avenue Parkway-i lakást, mint a méhek a nyalókát.

Ivon megígérte neki, hogy tíz percen belül segíteni fogunk. Lou fölhívta a Fontainebleau Motelt, és lefoglalt álnéven egy első osztályú lakosztályt. Ezután felhívta Ferrie-t, és megmondta neki, hogy menjen oda. Amikor Ferrie hálálkodni próbált Lou elhárította.

-Semmi gond, Dave -mondta. -Hívj csak nyugodtan, amikor csak akarsz, megpróbálunk segíteni.

 

Nem volt még éjfél, amikor Ferrie felhívta Lou Ivont a lakásán, azzal, hogy a sajtó még mindig ott nyüzsög a lakása körül. Ivon erre odarendelte egy Tulane Avenue-i bárba, ahonnét a saját kocsiján vitte a Fontainebleau Motelbe. Ott meghagyta neki, hogy próbáljon meg pihenni.

Nem kellett pszichiáternek lennünk, hogy lássuk: Ferrie teljes lelki összeomlása a küszöbön áll.

-Döntenünk kell még ma -mondtam a többieknek, akik ott ültek a kerek asztal körül.

Ivonra emeltem a tekintetem.

-Te találkoztál Frank Kleinnel. Mit mondott arról, hogy Ferrie-t azonnal a bíróság elé idézzük-e?

-Azt mondta, ő még várna. Azt is hozzátette, hogy Ferrie még jobban leereszt és akkor sokkal többet ki lehet belőle szedni. Szerinte, ha most beidézzük, megmakacsolja magát, így elveszítjük a legfontosabb tanúnkat.

Alcockra néztem. -És te, Jim, mit mondasz?

A várhatóan konzervatív Alcock megcsóválta a fejét.

-Ügyvéd eszemmel nem látom be, milyen alapon idézhetnénk be az esküdtszék elé, legalábbis egyelőre.

Sciambra következett.

-Andrew? -kérdeztem.

-Szívem szerint azt szeretném -felelte -, hogy azonnal idézzük be. Van legalább ötven kérdésem, amire tőle várok választ. De mint ügyvéd, azt hiszem, még várnunk kéne néhány hetet.

D’Alton Williams felé fordultam.

Megrázta a fejét

-Nem szeretek passzt mondani, ha dönteni kell -mondta. -De még nem tudjuk, ki van Ferrie mögött, tehát tartózkodom.

-Lou? -kérdeztem.

-Tudod, hogy fogok szavazni -felelte egy váratlan mosoly kíséretében. -Sajnálom Dave-et, valahogy kedvelem ezt a pasast. Nemrég találkoztam vele, és látszik, hogy valaki borzasztó nagy nyomást gyakorol rá. De én nem vagyok jogász, mint ti. Ha sokáig ülünk a seggünkön, mert jogi kételyeink vannak, akkor lehet, hogy lekésünk mindenről. Én amellett vagyok, hogy most azonnal idézzük be.

-Oké, főnök -szólalt meg Sciambra, és rám nézett -Hogy néznek ki a szavazatok?

Egy kicsit vártam, aztán lassan megszólaltam:

-Egyelőre maradunk nyugodtan, várunk még egy kicsit.

Megszólalt a telefon, a feleségem vette tél.

-Lou -mondta. -Téged keresnek.

Lou halkan sutyorgott valakivel, láttam az arcán, hogy valami komoly dolog történt. Amikor letette a kagylót ránk nézett.

-David Ferrie meghalt -mondta csendesen, -A halottkém épp most szállíttatta el a holttestét.

 

Kellett egy pillanat, míg magunkhoz tértünk.

-Maradj a telefonnál, Lou -mondtam. -Küldd oda a legjobb embereidet Ferrie lakásához. Most azonnal odamegyünk és átkutatjuk az utolsó zugig. És hangsúlyozd, hogy ehhez jogunk van, a dolog a mi jogkörünkbe esik. Egyetlen szövetségi nyomozó nem teheti be a lábát! Hacsak nincs rá a szövetségi bíróságtól felhatalmazása.

 

Beültünk a kocsijainkba, és nem-egészen tíz perccel az után, hogy az embereink megérkeztek, mi is ott voltunk. Tökéletesen biztosítva volt a helyszín, oda még egy tank sem tudott volna bejutni.

Alig léptünk be, egérszag ütötte meg az orrunkat. Valaha több száz is volt a lakásban, ketrecek voltak még a hálószobában is. Ferrie ugyanis egy helyi orvos rákkutatásában segédkezett. Az orvos rég elköltözött innét, mint ahogy az egerek is eltűntek, a szaguk viszont maradt.

A lakás kimondottan mocskos volt. Mintha évek óta nem takarítottak volna. A bútorokat mintha szándékosan úgy válogatták volna össze, hogy véletlenül se passzoljanak egymáshoz. Könyvekkel viszont tele volt a lakás, még a konyhába is jutott belőlük. A fürdőszobában megtaláltuk azt a piros ragasztót amellyel Ferrie a fejére rögzítette maga készítette parókáját.

Ferrie tetemét már régebben elvitték a halottkém emberei. Meztelenül feküdt a nappaliban a heverőn, melyet gyakran használt ágy gyanánt. A lepedő a fejére volt borítva. Két búcsúlevelet találtak, az egyiket a mellette lévő asztalon, a másikat a fal mellett álló pianínón. Az asztalon gyógyszeres üvegcsék is sorakoztak, sok közülük üresen. Nem értettük, hogy bánhattak ilyen hanyagul a halottkém emberei a potenciális bizonyítékokkal.

Mindkét búcsúlevelet géppel írták, s egyiken sem szerepelt Ferrie aláírása. Az első így kezdődött: „Számomra jó érzés, hogy véget vethetek ennek az életnek. Semmi jót nem találok már benne, sőt minden olyan gyűlöletes.” Innentől kezdve összefüggéstelen hablatyolássá vált az egész, kirohanásokkal teli panaszáradattá az „élet kegyetlensége” ellen. Egy helyen utalást találtam „egy messianisztikus ügyészre” is. A másik búcsúlevél egy barátnak volt címezve, de ez is hasonlóan keserű volt.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk Ferrie lakására, Lou Ivon elment a hullaházba, hogy megnézze a holttestet Az egyik Ferrie-ről szóló legenda szerint egyszer a kubai Escambray-hegységben kellett felszállnia, ahová a Castro-ellenes gerilláknak szállított fegyvert. Majdnem fogságba esett. Közelharcot kellett vívnia egy katonával, aki a hasába szúrt mielőtt a gép fölszállt volna. Amikor Lou visszatért a halottasházból, volt nála egy frissen készült fénykép. A hulla mezítelenül hevert egy asztalon, kopasz feje és arisztokratikus arcéle kicsit Julius Caesarra emlékeztetett és hasán ott látszott a hosszú heg.

David Ferrie váratlan halála, és a két búcsúlevél hatalmas izgalmat keltett még a világsajtóban is. A városban nyüzsögtek az újságírók, mindenki a halottkém nyilatkozatára várt.

Meglepett ez a fejlemény, hisz korábban épp a sajtó hördült föl a leghangosabban, amikor napvilágra került, hogy Kennedy esetleg összeesküvésnek esett áldozatul. Most pedig hirtelen mindenki arra a következtetésre jutott, hogy Ferrie halála -amely lehetett öngyilkosság vagy akár gyilkosság is -ezt a hipotézisemet támaszba alá.

Február 25-én a halottkém bejelentette, hogy Ferrie „természetes okok” következtében halt meg. Ettől egy szempillantás alatt elszállt az újságíró-társadalom izgalma, órákon belül ott tolongott mindenki a nemzetközi repülőtéren, hogy minél hamarabb hazaérjen. Ez ugyanolyan meglepő volt, mint az, hogy ilyen sokan érkeztek ide, hiszen ott volt a két búcsúlevél, amely világosan leszögezte, hogy Ferrie saját döntésével vett búcsút a földi siralomvölgytől.

Különleges csoportom a sajtóval ellentétben azonnal belevetette magát a tények kutatásába, amelyeket össze lehetett gyűjteni Ferrie haláláról. Mindenkit ismét visszaküldtem a lakásba, hogy -ha lehet -még alaposabban kutassanak át mindent.

Eközben én a Ferrie-nél talált gyógyszeres üvegekre fordítottam a figyelmemet. Meg akartam tudni, milyen hatásuk lehetett ezeknek a szereknek.

A proloidos üvegről mindjárt eszembe is jutott valami. Néhány évvel azelőtt pajzsmirigyproblémáim voltak, és akkor írta fel az orvos ezt a gyógyszert nekem is, hogy fokozza a pajzsmirigyműködést. Megnéztem egy gyógyszertankönyvet, és valóban azt találtam, hogy a Proloid az anyagcserét serkenti. Viszont, mint ezt számos tanú bizonyította, Ferrie-nek semmi baja nem volt az anyagcseréjével. Sőt ellenkezőleg, neki magas volt a vérnyomása.

Fölhívtam a Louisianai Egyetem egyik patológusát, akivel annak idején együtt jártunk középiskolába. Megkérdeztem tőle, mi történik, ha egy magas vérnyomásos beteg bevesz -esetleg belé erőltetnek -egy egész üveg Proloidot? Gondolkodás nélkül rávágta, hogy vagy szívrohamot kap, vagy pedig masszív agyi aneurizmát (vagyis gyakorlatilag szétrobbannak az agyában az erek). A halottkém „természetes okokat” emlegetett, ám a boncolási adatok egyértelműen ilyen agyvérzéses halálra utaltak.

Megkérdeztem, vajon bizonyítani lehet-e, hogy Ferrie halálát Proloid-túladagolás okozta, mire azt válaszolta, hogy ennek nincsenek látható jelei egy rutin boncoláskor. Ha azonban megnézik a halott vérét vagy a gerincvelő-folyadékot, és abban hihetetlenül magas jódkoncentrációt találnak, akkor ez Proloid-túladagolásra utal.

Azonnal feltárcsáztam a halottkémet, és megtudtam, hogy Ferrie boncolásakor nem vettek tőle vér-és gerincvelőfolyadék-mintát. Ott álltam az üres gyógyszeres üveggel és jó néhány megválaszolatlan kérdéssel. Vajon túladagolták-e Ferrie-nek a Proloidot? Ha igen, saját elhatározásából vette-e be? Elképzelhető-e, hogy valaki más írta helyette a búcsúleveleket, és adta be neki a szert? Minél inkább törtem a fejem a dolgon, annál kevésbé találtam azt logikusnak. Miért ölné meg magát valaki olyan szerrel, ami nem hagy kimutatható nyomot -miközben két búcsúlevelet is hagy maga után? De lehet, hogy valóban „természetes okokra” vezethető vissza Ferrie halála.

Belehajítottam a proloidos üveget a fiókomba. Az egész vizsgálat során ott is maradt. Úgy gondoltam, hátha hasznosnak bizonyul majd a kirakós játékban. Végül évekkel később, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy a kérdéseimre soha nem kapok választ kidobtam a szemétbe. Nem volt szükségem ilyen szuvenírre.

David Ferrie hirtelen halála igen rövid időn belül a második katasztrófát jelentette számunkra a sajtóbeli megszellőztetés után. Nem tudtam túltenni magam azon, amit Lounak mondott Ferrie, azonnal a cikk megjelenése után: „Halott ember vagyok.” Mint ahogy az is zavart, hogy nem tudtuk, gyilkossággal vagy öngyilkossággal állunk-e szemben. Akármelyik is volt elveszítettük a legjobb lehetőséget arra, hogy gyorsan és végleg felderítsük az ügyet.

Azzal tisztában voltunk, hogy Ferrie segítségével szépen körül tudtuk volna keríteni Shaw-t, ám Ferrie halála után erre egyre kisebbek lettek az esélyeink.

Továbbá abban sem lehettünk immár biztosak, hogy Shaw nem tűnik-e el, hisz legalább ugyanannyit, de inkább többet tudott a dologról, mint Ferrie. Ferrie-n látszott, hogy érzelmileg az összeomlás küszöbéig jutott, aztán napokon belül meg is halt. Vajon nem ez történik-e Shaw-val is.

Nem sokkal később ismét döntésre gyűltünk össze a lakásomon. Ösztöneim azt súgták, hogy elegendő anyagunk van arra, hogy Clay Shaw-t megidézzük a bíróság elé a Kennedy elnök elleni összeesküvés vádjával. Ám ösztöneim azt is megsúgták, hogy valaki beépült az irodámba, bár, hogy mennyire, azt nem tudtam megítélni. Így aztán csoportom előtt is titokban tartottam, hogy mit tervezek Shaw ellen.

Egyszer már kihallgattuk az irodámban Shaw-t, akkor állapítottuk meg, hogy ő volt az a „Clay Bertrand”, aki felkérte Dean Andrewst, hogy legyen Oswald védője. Akkor Shaw minden kérdés alól ügyesen kibújt. Nem, ő nem ismerte Lee Oswaldot, soha nem is látta.

Hogy ismerné David Ferrie-t? Kizárt, még a nevét sem hallotta soha. Amikor elment, rájöttünk, hogy semmit sem tudtunk meg tőle.

Most nagyon körültekintően jártunk el. A bíróság megkeresésére megjelent az irodában, és hosszasan válaszolgatott kérdéseinkre. Most, hogy már számos részletet földerítettünk, szinte ordított róla, hogy hazudik. Ekkor eldöntöttem, hogy a közeli jövőben le kell tartóztatnunk, ám erről továbbra sem szóltam a csoportom tagjainak.

 

1967. március 1-jén, az előzőleg kiválasztott napon, összehívtam kulcsembereimet délután fél hatra az irodámba. Miközben arra vártam, hogy a többi munkatársam hazamenjen, átismételtem magamban, milyen vádakkal fogjuk illetni Shaw-t.

Amikor elérkezett az idő, lesétáltam a hallba a bíróhoz, és kértem egy letartóztatási és egy házkutatási végzést Shaw ellen. Míg a többiek fenn vártak rám az irodában, megbeszéltem Lou Ivonnal és néhány megbízható emberével, hogy őrizetbe veszik Shaw-t, és átkutatják a Dauphine Street-i lakást. Csak ezután tértem vissza az irodámba, és mondtam el a többieknek, mi fog történni.

Amikor Ivon megérkezett Shaw-val, megkérdeztük tőle, ki az ügyvédje. Azonnal telefonáltunk, aztán Salvadoré Panzecának, és odarendeltük védencéhez az irodába. Miután nem volt további tennivalónk, hisz Shaw-t csak később tudtuk kihallgatni, átkísértük a seriff hivatalába.

Érdekes dolog történt Shaw előállítása közben. Az előállítási nyomtatványt kitöltő rendőr, Aloysius Habighorst megkérdezte Shaw-tól, használ-e még más nevet is, a férfi közölte, hogy „Clay Bertrand” néven is ismerik. Habighorst ezt kötelességszerűen feljegyezte, anélkül, hogy tudta volna: ezzel Shaw gyakorlatilag elismerte, hogy ő hívta fel Dean Andrewst Oswald letartóztatása után. Később ennek az esetnek, valamint a rendőr visszaemlékezésének emlékezetes következményei lettek.

Talán a legérdekesebb dolog, amit Shaw letartóztatásakor lefoglaltunk, a telefonos notesze volt. Ennek alapján képet alkothattunk, milyen körökben mozgott, kikkel volt kapcsolatban az európai arisztokraták közül. Kevés amerikai dicsekedhet el azzal, hogy megvan neki Giuseppe Rey márki (Vicenza, Olaszország), Rafaelo de Banfield báró (Trieszt, Olaszország), Sir Stephen Runciman (Whitehail Court 66, London), Jacqueline Chimay hercegnő (Rue Thomas Albert 2, Párizs), Lady Margaret D’Arcy (Earl’s Court Road 109, London), Sir Michael Duff (Bangor, Wales) és Lady Hulse (Culross Street 7, London) címe a telefonos noteszában.

Való igaz, hogy ez a lista arról is árulkodhatott, hogy valaki tele van múlt iránti nosztalgiával, hiszen a világot már rég nem az arisztokrácia irányította. Azonban az is igaz, hogy a CIA mindig sznob módon vonzódott az azóta elhalványult jelentőségű rezsimek iránt, és Clay Shaw a maga arisztokratikusan kifinomult viselkedésével tökéletesen megfelelt a „Cég” számára, hogy az ilyen nemesurakkal kapcsolatos megbízatásokat végrehajtsa -mint ahogy például 1962-ben Olaszországban is tette.

A kékvérűek közt felbukkant egy bizonyos „LEE ODOM” címe is (Pf. 19106 Dallas, Texas).

Ez akkor derült ki, amikor Shaw ügyvédje követelte, hogy adják vissza védencének a telefonos noteszét. Ez ellen a hivatalom tiltakozott, mondván, ugyanez a cím szerepelt Lee Oswald noteszában is annak idején.

Néhány napos hallgatás után Shaw ügyvédje előhozott egy Lee Odom névre hallgató férfit, aki most már Dallas külvárosában, Irvingben bérelt postafiókot magának. Azt állította, hogy valóban Dallasba való, és bár a 19106-os postafiók sosem volt az övé, néhány hónapon keresztül ezt használta egy húsfeldolgozó céggel való üzleti kapcsolata során.

Shaw ügyvédjei, ugyanis Panzecához egy idő után csatlakozott Edward Wegmann is, azzal magyarázták Odom címének fölbukkanását a telefonregiszterben, hogy Clay Shaw egyszer arról tárgyalt vele, hogy jó lenne ismét bikaviadalt rendezni New Orleansban.

Volt néhány gond ezzel a bikaviadalos magyarázattal, amely pontosan akkor merült fel, amikor azt kellett igazolni, hogy került a „Pf. 19106” Shaw noteszába. Először is, ha valaki valóban felkarolja a bikaviadal ügyét New Orleansban, annak tudnia kéne, hogy ez nem az a város, melyet elbűvölne a vér látványa fényes nappal. Másodszor pedig, mióta befejezte az egyetemet, Clay Shaw soha nem végzett hasonló tevékenységet tudomásunk szerint.

Így aztán ez a magyarázat igencsak gyengének tűnt, különösen annak tudatában, hogy ugyanez a postafiókszám volt feljegyezve Oswald noteszában is. Az egybeesés még gyanúsabbá vált, mikor valamelyikünk fölfigyelt rá, hogy ugyebár Lee Oswald csak 1963 előtt írhatott a noteszába, mivel akkor megölték, Dallasban pedig 1963-ban még nem is volt 19106-os számú postafiók.

Számomra az a magyarázat, hogy Clay Shaw egy New Orleans-i bikaviadal szervezése miatt írta noteszába ugyanazt a postafiókszámot, amit Oswald véletlenül már évekkel előbb feljegyzett, már túllépett a józanész határain. Az ország népét ismét alaposan felültették. Ezen kívül Shaw francia negyedbeli luxus lakosztályában nyomozóink néhány különös holmira bukkantak: többek között öt darab korbácsra, egy hosszú láncra, egy fekete kámzsára, és a hozzá tartozó fekete köpenyre. A korbácsokon alvadt vért találtak. A hálószobában, egymástól mintegy 80 centi távolságra, két nagy kampó volt a mennyezetbe csavarva. Persze ezek a kellékek önmagukban semmit sem jelentenek. Mindenkinek megvan a maga bogara.

Ha Shaw valamivel korábban élt volna, bizonyára Sade márki neve is szerepelt volna a noteszában.

Egyébként Shaw notesza teljes egészéhen csak címeket és telefonszámokat tartalmazott -egyetlen kivétellel. Egy egyébként üres lapon a következő szavak álltak Shaw kézírásával: „Oct” és „Nov”. Talán nem tévedek nagyot, ha októberként és novemberként értelmezem őket. Aztán, valami kibetűzhetetlen macskakaparás után, még ennyi volt egyszerűen odafirkantva: „Dallas”.

Szembesítés

 

MIKOR LETARTÓZTATTUK SHAW-T, az Egyesült Államok kormánya, mint dühödt oroszlán kapta fel a fejét. Bárki is volt hivatalomban a kormány beépített embere, azt teljesen készületlenül érte Shaw minden előzetes bejelentés nélküli lekapcsolása. Ezt Washingtonból dühös kirohanások követték, a hírközlő eszközök éles hangú nyilatkozatoktól visszhangoztak.

Ramsey Clark, az Egyesült Államok igazságügy-minisztere azt a bejelentést tette, hogy a szövetségi kormány már elvetette annak gyanúját, hogy Shaw bármi módon is belekeveredett volna Kennedy elnök meggyilkolásába. Úgy tűnt tehát, hogy ez a magas szintű kinyilatkoztatás, majd ezt követően az igazságügy-miniszter barátságos eszmecseréje a riporterekkel semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy az FBI folytatott nyomozást Clay Shaw után, de tiszta lapot adott róla. Az egyik újságíró nyíltan megkérdezte Clarktól, vajon Shaw-t „lenyomozták és tisztának találták-e”.

-Igen, ez történt -felelte az igazságügy-miniszter.

Mondanom sem kell, hogy ez a kis közjáték nem kimondottan mozdította elő, hogy úgy tekintsenek rám, mint az Év Államügyészére.

Az a kijelentés azonban, hogy a szövetségi kormány nyomozást folytatott Shaw után, akinek neve a Warren-bizottság 26 kötetében sehol sem szerepel, merő intrika volt. Mert ha Shaw-nak nem volt köze a gyilkossághoz, ugyan minek nyomozták le, tettem fel magamban a kérdést Clark bejelentése nyilvánvalóan hasonló kérdéseket vetett fel Washingtonban is, és Clark hamarosan stratégiai takaródót fújt

-Az igazságügy-miniszter azóta megállapította, hogy ez hibás lépés volt -közölte az igazságügy-minisztériumi szóvivő. -Semmi olyasmi nem merült fel, ami szükségessé tette volna a Mr. Shaw utáni nyomozást.

Röviddel Clark bejelentése után azonban egy meg nem nevezett igazságügy-minisztériumi tisztviselő közölte, hogy a minisztériumban nagyon is jól tudták, Clay Shaw és Clay Bertrand egy és ugyanazon személy, valamint hogy az FBI valóban nyomozást folytatott Clay Bertrand után. Ez megerősítette az általunk feltárt tényeket. Mindazonáltal az igazságügy-miniszter első bejelentése szerepelt minden címoldalon, annak ellenére, hogy maga a minisztérium visszakozott. Ez bizony súlyos csapás volt nyomozásunk tisztességét illetően.

Eközben New Orleansban gyorsan peregtek az események. A jelentősebb esetekben, melyekben vádindítványt nyújtottunk be, szokás szerint én tártam a vádesküdtszék elé az ügyet. Ez azonban másmilyen eset volt. A média kezdettől fogva személyeskedve tálalta a nyomozást engem úgy mutatott be, mint túlfűtött, ambícióktól vezetett könyörtelen politikust, aki ég a vágytól, hogy ezt az ügyet meglovagolva jusson el a kormányzói székbe, a szenátusba, sőt a New York Times szerint egész az alelnökségig. Nem is amiatt bosszantottak engem ezek a koholmányok, mert teljesen abszurd képet festettek rólam, hanem azért mert az Egyesült Államok elnökének meggyilkolásával kapcsolatban egy súlyos bírósági ügyet igyekeztek jelentéktelenné zsugorítani. A média ilyen értelmű magatartása miatt minden igyekezetemmel azon voltam, hogy az ügyek további menete ne kötődjön személyekhez. Ezért aztán mikor Shaw ellen a vádindítványt benyújtottuk, úgy döntöttem, be sem teszem a lábam a vádesküdtszék hivatalába. A helyetteseimre bíztam ezt, ők nyújtották be az általunk feltárt bizonyítékokat, a vádesküdtszék pedig megalapozottnak találta a vádemelést Clay Shaw-t a John F. Kennedy elleni összeesküvésben való részvétellel vádolták.

Ezután pedig a vádlott érdekében tettem lépést. Intézkedtem egy előzetes kihallgatás ügyében. A fontosabb esetekben az a bevett szokás, hogy a védők kérik az előzetes kihallgatást. Teszik ezt azzal a céllal, hogy az államügyésznek bizonyítania kelljen: a vádlott ügyének törvényszék előtti tárgyalása indokolt és kellőképpen megalapozott.

Jelen esetben a vád súlyosságára való tekintettel intézkedtem így, Shaw iránti elfogulatlanságból. Beadványomban azt kértem, jelöljenek ki három bírát, akik meghallgatják a Shaw elleni bizonyítékokat azután pedig eldönti, elejtik-e a vádat vagy bíróság elé állítják Shaw-t. Louisiana történetében ez volt az első ilyen eset, hogy a vád képviselője a védelem nevében intézkedett.

Shaw négy napon át tartó előzetes kihallgatása 1967. március 14-én reggel vette kezdetét. A hatalmas tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Mindenütt riporterek és nézők tolongtak. Bár néhány bizonyítékot magam szándékoztam előtárni, úgy határoztam, nem hagyom, hogy a média megint az én személyemhez kösse ezt az egész meghallgatást. Ezért első fontos tanúnk kikérdezését két helyettesemre, Charles Wardra és Alvin Oserre bíztam. Aztán alkalomadtán majd én is bejövök a tárgyalóterembe egy rövid időre, később pedig behozom még Jim Alcockot is -terveztem. Azt akartam, hogy mindenki lássa, ez csapatmunka, nem pedig valamiféle egyszemélyes nagyjelenet a részemről.

Az előzetes meghallgatás alkalmával a vád képviselete csak annyi bizonyítékot tár elő, amennyi elegendő annak igazolására, hogy az ügy hitelt érdemlő, tárgyalásra vihető, Shaw meghallgatására mindössze két fontosabb tanút idéztünk be. Az első volt Perry Russo, 25 éves biztosítási ügynök Baton Rouge-ból, aki régi ismerőse volt David Ferrie-nek. Mikor értesült a nyomozásunkról, Russo levelet írt nekünk, ezt azonban sohasem kaptuk meg. Később találkozott a Baton Rouge State-Times egyik riporterével, és február 24-én, pénteken reggel egy interjú során arról mesélt neki, hogy részt vett egy összejövetelen Ferrie lakásán, és itt Kennedy elnök meggyilkolásáról beszélgettek. A sztori még aznap délután megjelent a State-Timesban. Késő délutánra az újság már a New Orleans-i standokon volt, és Andrew Sciambra mutatta meg nekem. A Timesban az állt, hogy Russo New Orleansba szándékozik utazni. Azt mondtam Sciambrának, azonnal üljön kocsiba és menjen Baton Rouge-ba.

Sciambra este nyolc körül ért oda Russo házához. Russo épp akkor jött vissza a WBRZ-TV-stúdiójából, ahol az esti híradó számára adott interjút (és ahol gondosan távol tartották tőle a konkurens helyi tv-társaság riportereit). Sciambra néhány órát töltött Russóval, és több tucat fényképet mutatott neki. Russo felismert néhány kubait, aztán mikor Sciambra megmutatta neki Clay Shaw képét, Russo kijelentette: -Ismerem. Ferrie-nél találkoztam vele.

-Természetesen csak, mint Bertrand-t ismerte, de maga az azonosítás eredményes volt.

Russo fontos szerepet játszott, mivel ő volt az első szemtanú, aki kihallgatta Shaw és Ferrie beszélgetését John Kennedy elközelgő meggyilkolásáról. Megítélésem szerint még Russo nélkül is elegendő bizonyítékunk volt ahhoz, hogy alátámasszuk az elnök elleni összeesküvésben való részvétel vádját Shaw ellen. Ezek azonban közvetett bizonyítékok voltak. Mint sok tárgyalást megért, tapasztalt ügyész, tudtam, hogy a laikus hallgatóságra különösen hagy hatással van egy szemtanú tanúvallomása, és Russo épp ezzel szolgált. Így aztán, miután kiderült, milyen nagy horderejű a Shaw és Ferrie között lezajlott beszélgetés, úgy döntöttem, elővigyázatosságból további lépést teszek, hogy a Russo által elmondottak hitelességét megerősítsem. Munkacsoportunk jogászai, valamint jómagam arra gondoltunk, „hazugságvizsgáló” gépet használunk, de minthogy az ilyen vizsgálatoknál igen nagy a hibalehetőség, a törvényszék pedig nem fogadja el, elvetettük az ötletet. Ehelyett a hipnózis és a nátrium-pentotálos kezelés módszerét választottuk. Mindkét kezelést szigorú orvosi felügyelet mellett alkalmaztuk Russónál. És mindkét esetben kiderült, hogy Russo valóban az igazságot mondta.

Mikor tehát Perry Russót a tanúk emelvényére szólítottuk, Shaw előzetes meghallgatásán, bizakodóak voltunk. A szokásos bevezető kérdések után helyetteseim, Ward és Oser a David Ferrie lakásán lezajlott összejövetelről kérdezték őt.

Russo azt felelte, hogy amikor „1963-ban, úgy szeptember közepe táján” beugrott Ferrie-hez, ott egy nem hivatalos összejövetel volt elmondása szerint „afféle buli”, és a társaság épp kezdett szétszéledni. Ott volt Ferrie néhány elmaradhatatlan siheder barátja, de ezek hamarosan elmentek. Russo elmondta, hogy egy darabig ott volt vele egyik régi barátnőé, Sandra Moffett is. Miután a hölgy is távozott Russo szerint a Castro-ellenes kubaiak egy csoportja maradt ott, akik időnként eljöttek meglátogatni Ferrie-t. Páran közülük még egy ideig ott maradtak.

Aztán ott volt egy magas, disztingvált külsejű úr, akinek Russo elmondása szerint „fehér haja” volt. Mikor ezt mondta, önkéntelenül is egy pillantást vetett Shaw-ra, aki egyre csak a tárgyalóterem vele szembeni faburkolatú falát nézte egykedvűen. Ferrie úgy mutatta be a férfit Russónak, mint Clem Bertrand-t.

 

Russo emlékezett rá, hogy azelőtt egyszer már látta ezt a fehér hajú férfit, mikor Kennedy elnök New Orleansban járt, a Nashville Street Wharf felavatásán. Észrevette, hogy ez a férfi volt az egyetlen, aki nem nézett Kennedyre. Egyre csak a tömeget tanulmányozta, így Russo arra a következtetésre jutott, hogy a titkosszolgálat ügynöke lehet.

A partin, ott a lakásban -emlékszik vissza Russo -Ferrie bemutatta őt egy fiatalembernek, akit úgy hívtak, „Leon Oswald”. Russo azonban nem tudta ezt a férfit határozottan azonosítani Lee Harvey Oswalddal, akit a televízióban látott, mint a gyilkosság gyanúsítottját.

Miután mások is távoztak, csak „Oswald”, Bertrand, Ferrie, Russo és néhány kubai maradt ott. A beszélgetés Fidel Castro meggyilkolásának lehetőségére terelődött. A társalgás ezen a ponton ugyancsak spekulatív és erősen Kennedy-ellenes volt. A jelenlévők közül -beleértve Perry Russót is -egyik sem becsülte sokra sem Castrót sem Kennedy elnököt. Mi több, a beszélgetés igencsak felfűtötté vált, mikor arról esett szó, hogy a Kennedy-adminisztráció embargót léptetett életbe, mellyel megakadályozta a fegyverek kiáramlását Dél-Afrikába. A jelenlévők közül egyesek úgy gondolták, valószínűleg hamarosan ehhez hasonló fegyverkiviteli korlátozás következik a Castro-ellenes országokba, sőt még az ellenálló gerillacsoportok számára is.

Annak ellenére, hogy Ferrie, Russo és a kubaiak lelkesen támogatták Castro eltávolításának tervét a Bertrand-nak nevezett férfi, akinek alapvetően szintén tetszett az ötlet most mégis elővigyázatos volt és akadékoskodott

-Fennáll egy valós probléma -mondta. -Hogy hogyan lehet ténylegesen a közelébe férkőzni!

Ferrie azonnal elővett egy Kuba-térképet, és szétterítette az egyik asztalon. Egymás után mutatott rá a potenciális partraszállási pontokra, nagy szakértelemmel beszélt megközelíthetőségükről, az árapályról és a Havannába vezető útvonalakról.

Ebben a beszélgetésben Russo ugyanannyira volt főszereplő, mint hallgató. Russo, az érdeklődő természetű, igencsak kíváncsi fiatalember, nem tartozott Ferrie jellegzetes haverjai közé. Ferrie, aki a felnőtt világ jó részét gyakorlatilag kiközösítette, Russóban intellektuális társat talált, aki serkentőleg hatott rá, és ezért közel kerültek egymáshoz. Russo becslése szerint Ferrie legalább egy tucatszor járt az ő házában, ő pedig harminc-negyvenszer a pilóta lakásán. Ügy tűnt, ez az oka annak, hogy a Clem Bertrand-ként bemutatott férfi elfogadta Russo jelenlétét, mikor később John Kennedy eltávolítása volt a téma.

Ő maga -folytatta tanúvallomását Russo -még ott maradt, miután a kubaiak távoztak. Úgy számított, hogy majd valakivel elviteti magát haza Ferrie-től. Most már csak ők négyen voltak ott: Ferrie, Russo, a Bertrand-nak nevezett férfi és „Leon Oswald”.

Ferrie arról beszélt -emlékezik vissza Russo -, hogy még ha lehetetlen volna is megközelíteni Castrót, ez nem jelenti azt, hogy nem juthatnak Kennedy közelébe. Ez a hirtelen témaváltás -mutatott rá Russo -elkerülhetetlen volt most, hogy a társaság ilyen kicsire apadt. Az utóbbi hónapokban Ferrie valóságos megszállottja lett a Kennedyvel kapcsolatos témáknak. Újságkivágásokat kezdett magával hurcolni, sztorikat a Kennedy-adminisztráció olyan intézkedéseiről, mint az FBI rajtaütése a Schlumberger-támaszponton Houmánál, valamint az augusztusi, Dél-Afrikát sújtó fegyverszállítási embargó. Még a legjelentéktelenebb intézkedésekre is újságkivágásokat húzott elő zsebéből, és keserűen szidalmazta ezeket az akciókat Ferrie -mesélte Russo -fel-alá járkált arról beszelt, hogy megszabadulhatnának Kennedytől és ráfoghatnák Castróra. Ez pedig ürügyet szolgáltatna arra, hogy behatoljanak Kubába. Mindössze annyit kell tenniük, tette hozzá, hogy a nyílt színen kell elkapni Kennedyt. Ferrie most izgatott volt. A pajzsmirigytúltengés miatt igen könnyen jött izgalomba, és ha izgatott volt, bőbeszédűvé vált. Ha pedig bőbeszédűvé vált mindig magára vonta a hallgatóság figyelmét. Minden szem reá szegeződött miközben egyre azt ecsetelte, milyen könnyen megvalósíthatnák az akciót. Ferrie hangsúlyozta, hogy a „három pontról zúdított kereszttűz” a megoldás. Ha három irányból lőnek Kennedyre, egy golyó biztosan eltalálja.* Russo emlékeztetett arra, milyen fontosságot tulajdonított ennek Ferrie.

Russo úgy festette le Ferrie-t, hogy szinte elektromos feszültség áradt belőle, miközben Kennedy meggyilkolásáról beszélt ezzel szemben Bertrand csak ott ült hátradőlve, kiegyensúlyozottan és nyugodtan, cigarettáját szíva. Ferrie izgatottsága és gyorsan pergő szavai ellenére Bertrand maradt a csoportban a központi jelensége. És most ő szólalt fel -mondta Russo.

Bertrand kijelentette, mindannyiuk számára igen fontos, hogy a nyilvánosság szeme előtt legyenek, mikor

A történtek szerint úgy tűnik, valóban a „három pontról leadott lövések” gyakorlatát alkalmazták Kennedy elnök meggyilkolásánál. Legalább egy lövést adtak le az elnök előtti kis dombocskáról, és nyilvánvalóan legalább két tüzelőállás volt a mögötte lévő épületekben. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy Ferrie előre tudott ezekről a részletekről. Az is kétséges, hogy Ferrie egyáltalán tudott arról, hogy a három pontról leadott lövések módszerét alkalmazzák majd Kennedy ellen. Lásd a 2. és 7. fejezeteket az esemény történik. Ferrie azt felelte, Ő már eldöntötte, hogy elmegy Hammondba az egyetemre (Louisianai Délkeleti Egyetem). Bertrand közölte, ő valószínűleg úton lesz a nyugati part felé.

Russo tanúvallomása szerint ekkor döbbent rá először, hogy ezek az emberek már arról beszélnek, hol fognak tartózkodni, mikor Kennedy elnököt meggyilkolják. Ez már nem csak spekuláció volt, mint korábban, mikor Castro esetleges megöléséről beszélgettek.

Azt is elmondta tanúvallomásában, hogy Ferrie ismét visszatért a három pontról leadott lövések témájára (a kereszttűzre), mert ha már egyszer megragadott egy témát, nem egykönnyen eresztette el, addigra azonban Russo már fáradt volt, és a részletekről emlékei homályosak. Arra emlékezett, hogy David Ferrie vitte haza kocsin.

Néhány hónappal később -folytatta tovább tanúvallomását -, úgy 1964 márciusában véletlenül David Ferrie új szervizállomására vezetett útja. Amint odaérkezett, Ferrie-t beszélgetésbe elegyedve találta egy ismerős kinézetű személlyel. A magas, fehér hajú férfi volt, aki akkor ott volt Ferrie lakásán, az a férfi, akit neki Bertrand-ként mutattak be.

Tanúvallomásának végeztével Russót felkérték, azonosítsa ezt a férfit, ő habozás nélkül a vádlottra, Clay Shaw-ra mutatott Shaw ügyvédei keresztkérdések özönével órákon át próbálták megkérdőjelezni Russo szavahihetőségét, tanúvallomásának hitelességét. Főképpen a hipnózis és a nátrium-pentotálos kezelések álltak érveik középpontjában.

 

Mint később kiderült, Ferrie tényleg elment Hammondba az egyetemre, ahol a hálóteremben aludt. Ez azonban már Texasból visszafelé jövet volt, ahová kíváncsiságból ment el, és addigra a gyilkosság már lezajlott.

Ezzel szemben Clay Shaw tényleg elment a nyugati partra, és ott volt mikor a gyilkosság történt. Azt állították, hogy valamiképpen drogokkal kezeltük Russót, és agymosással lovaltuk bele, hogy elmesélje itt ezt a vad történetet. De hiába erőlködtek. Tanúként szólítottuk dr. Esmond Fattert, a kitűnő orvost és hipnotizőrt, valamint dr. Nicholas Chettát New Orleans városi halottkémét hogy elmagyarázzák, milyen kezeléseket alkalmaztak Russónál. A háromtagú bírói esküdtszék mindkettőjüket képzett alkalmas szakértőknek minősítette a nátrium-pentotállal és hipnózissal történő igazságvizsgálat terén. És mindketten egybehangzóan, eskü alatt tanúsították, hogy Perry Russo az igazat állította, mikor Clay Shaw és David Ferrie beszélgetését idézte fel, ahol Kennedy elnök meggyilkolásának részleteit vitatták meg.

Két évtized távlatában döbbenetes Russo kijelentése saját tanúvallomásáról:

-Egyesek köszönetét próbáljak mondani nekem azért, hogy segítettem Kennedynek, és tanúskodtam meggyilkolása ügyében -mondja. -Pedig nem akartam segíteni ennek az embernek. Az igazság az, hogy utáltam azért, amit a kubaiakkal tett, akik Castro ellen akartak harcolni.

-Hogy mért tanúskodtam mégis az államügyészi hivatalnak Clay Shaw ellen? -teszi fel a kérdést 1988-ban. -Egyszerű. Megtudták, hogy ott voltam azon az összejövetelen David Ferrie-vel és Shaw-val. Aztán mikor kikérdeztek engem, egyszerűen csak nem akartam hazudni.

 

A másik kulcsfontosságú tanú, akit az előzetes kihallgatásra beidéztünk, Vemon Bundy volt a New Orleans-i városi börtön néger lakója. A húszas éveinek végén járó Bundy narkós volt aki ideiglenes szabadlábra helyezése alatt elkövetett vétségéért került újra börtönbe. Azt mondta az egyik börtönőrnek, információkkal rendelkezik Lee Oswaldról. A börtön tisztjei, akikkel jó viszonyban álltunk, leadták nekünk a drótot, mi pedig alaposan kikérdeztük Bundyt, és elégedetten állapíthattuk meg, hogy az igazat mondja. A kikérdezések során nyilvánvalóvá vált, hogy jelenlétemben Bundy megnyugszik, feloldódik, ezért döntöttem: elintézem a törvényszék előtti meghallgatását.

Az óriási nyilvánosság miatt azon a napon az épület előtt szinte cirkuszba illő légkör alakult ki. Egy férfi nyuszi formájú színes lufikat árusított, és igencsak jó forgalmat bonyolított le. A törvényszéki épület kapujában riporterek hada szállt rám, de elsöpörtem mellettük, anélkül, hogy nyilatkoztam volna.

Baráti viszonyban voltam az összes bírával, de hogy kihangsúlyozzam, mennyire nem kapcsolódik személyem ehhez az ügyhöz, nem mentem be szobájukba, sem a védőügyvédekhez nem néztem be a szokásos kihallgatás előtti cseverészésre.

Amint végignéztem a termen, a három bíró épp elfoglalta helyét az emelvényen. Bemard Bagert, Matthew Braniff és Malcolm O’Hara a törvényszék legtekintélyesebb bírái voltak. Shaw a vádlottak padján ült ügyvédeivel, Irvin Dyamonddal, Edward Wegmann-nel,

valamint William Wegmann-nel. A hallgatóság soraiban egy apró zavaró esemény történt Braniff bíró, aki olyan temperamentummal rendelkezett, mint az épp kitörni készülő Vezúv, kiszúrt a nézők között egy asszonyt három gyermekével, mind hármójuknál nyuszi lufi volt.

Bagert bíró még idejében ragadta meg őt, hogy visszatartsa, majd intett a teremőrnek, távolítsa el a hölgyét és pereputtyát a tárgyalóteremből.

Mikor a kedélyek elcsitultak, Vernon Bundyt szólítottam a tanúk padjára, és elkezdtem kikérdezésének első részét. A védők aggodalma nyilvánvalóvá vált, ahogy tudatosult bennük, hogy a tanúval épp azt kívánom bizonyítani, hogy Shaw találkozott Lee Oswaddal.

Őszintének tűnő felháborodásuknak adtak hangot, mikor Bundy bevallotta, hogy heroinista, és azért ment ki a Pontchartrain-tó védőgátjához, hogy „belője magát”. Azonnal felpattantak, és kiáltozva jelentették be tiltakozásukat. Egyikük -számomra máig is érthetetlen okból - a kihallgatás érvénytelenné nyilvánítását indítványozta.

Láttam, ez nyugtalanítja Bundyt, és elkaptam pillantását. Rávigyorogtam, ő pedig visszaült és megnyugodott. A védelem minden tiltakozása gyengének bizonyult így elvetették, én pedig végre szólhattam Bundy-nak, hogy engedje el magát és tegye meg tanúvallomását saját mesélő stílusában.

Bundy azt mondta, 1963-ban, egy júliusi reggelen a Pontchartrain-tó beton védőgátján tartózkodott heroin-injekciót készített elő magának. Szinte látni sem lehetett őt, mert néhány lépésnyire lejjebb lehetett a víz felé.

-Lestem ám körbe mindenfele, mer’ gyanakvó vagyok -vallotta Bundy. -Ebben a pillanatban -mondotta -egy négyajtós szedán közeledett és leparkolt.

-Aztán egy pasas szállt ki az autóból, és felém sétált. Mondom, gyanakvó vagyok. Nem tudhatom, rendőr-e az illető vagy mi. -A fickó elhaladt mögöttem… azt aszongya, meleg egy nap van.

Bundy azt mondta, hogy a férfi, akit magasnak és fehér hajúnak írt le, mintegy nyolc-tízméternyire sétált arrébb tőle, aztán olyan öt-hat perc múlva egy fiatalember közeledett. Úgy mondta, azok ketten mintegy tizenöt percet beszélgettek.

-Az öregebb pasas átadott valamit a fiatal srácnak, nem vagyok benne biztos, de nekem úgy tűnt, hogy egy tekercs pénz volt. A fiatal fickó a farzsebébe dugta.

 

Fényképek alapján a fiatalembert Lee Oswalddal azonosította, az autóval távozó férfiban pedig Clay Shaw-t ismerte fel. A két férfi azonosítása során, amikor mások képei közül kellett kiválasztania a fotóikat, az első esetben habozás nélkül cselekedett a jelenlétünkben. Most, itt a bírók előtt Bundy megint csak habozás nélkül húzta elő Lee Oswald és Clay Shaw képeit, és azonosította őket, kijelentve, hogy ez volt az a két férfi, akikkel a védőgátnál találkozott.

Miután kihallgatta beszélgetésüket és a két férfi távozott, Bundy vallomása szerint odament, ahol azok korábban álltak, és felvett onnan néhány sárga röplapot (később visszatérünk még arra, hogy Oswald sárga, Castro mellett szóló röplapokat terjesztett). Bundy az egyik kis sárga papírba csomagolta heroinját, miután már „belőtte magát”.

Mikor arra kértem Bundyt, mutasson rá arra a férfira, aki Oswalddal találkozott, rezzenés nélkül egyenesen a vádlottra mutatott ujjával. Ez alatt a hosszú pillanat alatt a tárgyalóterem, mely a tanúvallomások megkezdése előtt egy zajos karneváli gyülekezethez hasonlított, olyan csendes volt, mint éjfélkor egy elhagyatott temető. A védők azzal voltak elfoglalva, hogy igyekeztek olyannak tűnni, mint akiket kimondhatatlanul untat ez az időpocsékoló, felesleges kihallgatási cécó, ez pedig biztos jele volt annak, hogy nem örültek az eseményeknek. Ami a három bírát és a hallgatóságot illeti, csüggtek minden szón, amit csak a fiatal Bundy kiejtett.

Mikor úgy éreztem, elértem, amit akartam, arra kértem Bundyt, lépjen le a tanúk emelvényéről és tegye a kezét arra a férfira, akit a Lee Harvey Oswalddal való találkozón látott ott a védőgáton. Bundy lelépett átment az elcsendesedett tárgyalótermen, és kezét Clay Shaw szürkésfehér hajára tette.

E pillanatban úgy tűnt a tárgyalóteremben mindenki megdermedt döbbenetében. Ekkor, miután Bagert bíró észrevehetően bólintott felé, a jegyzőkönyvvezető írnok bejelentette: -A bíróság visszavonul! -Miközben a bírák felálltak székükből, és levonultak az emelvényről, a tömeg szűnni nem akaró lármában tört ki. A védelem felé pillantottam, és először láttam, hogy a védőügyvédek enyhén a homlokukat, ráncolják. Ezzel szemben Shaw, aki az egész világ előtt olyannak tűnt, mint valami elegáns Gulliver, akit a liliputiak a székébe szíjaztak -szemmel láthatóan a helyzet fölé emelkedve egyre csak a cigarettáját ízlelgette, elnézett a tömeg felett, és tekintetét körbejáratta a tárgyalótermen.

A védőügyvédek a keresztkérdések során természetesen, mint veszett farkasok estek Vernon Bundynak. Bár először kissé, zavartnak látszott, úgy tűnt, megnyugszik, és hamarosan megingás nélkül és türelmesen idézte fel ismét történetét. Tudtam, hogy minden kérdést vagy százszor feltesznek újból. Jó sokáig vártam, hogy Shaw védői kimerüljenek Bundy ellenében, de ez végül is bekövetkezett.

Március 17-én az előzetes kihallgatás lezárásakor a háromtagú esküdtszék kimondta, hogy a vád elegendő bizonyítékot sorakoztatott fel, és elrendelte Clay Shaw ügyének bírósági tárgyalását.

A média támadása

 

1967. SZEPTEMBER 4-ÉN EARL WARREN, a legfelsőbb bíróság elnöke Tokióból jelentette be, hogy nem mutattam fel „az égvilágon semmit”, ami ellentmondana a Warren-bizottság jelentésében Kennedy elnök meggyilkolásáról feltártaknak. A japán Külföldi Tudósítók Klubjában felszólaló Warren kijelentette, „egyetlen tényt” sem hallott, mely cáfolná a bizottság megállapításait arra nézve, hogy Lee Oswald magányos gyilkos volt.

Furcsa magatartás volt ez az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának elnöke részéről. Clay Shaw tárgyalása még nem kezdődött el. Ki kellett még jelölni az első esküdt személyét. Erre a legfelsőbb bíró máris tanúvallomást tesz az ügyben első tanúként. És minthogy ezt nem eskü alatt tette, ez egyedülálló mentességet biztosított neki a hamis tanúzás terhe alól, mely előnnyel az utána következő tanúk nem rendelkeznek majd. És nemes egyszerűséggel ólmozott dobókockával játszott, amivel Shaw-nak kedvezett. Egyetlen tanú sem fog majd égni a vágytól, hogy az egész világ előtt úgy tüntesse fel a legfelsőbb bíróság elnökét, mint aki hazug, de legalábbis téved.

Warren semmiképpen sem helyénvaló nyilatkozata azonban semmiség volt azokhoz a támadásokhoz képest, melyeket a média intézett a Clay Shaw elleni bírósági eljárásunkkal szemben és személy szerint énellenem. Shaw letartóztatása óta dühödten és irgalmatlanul acsarkodtak ránk.

Fájdalmasan kellett ez idő tájt belátnom, hogy országunk sajtószabadságáról régóta táplált illúziómat át kell értékelnem. Az igazsághoz való hűség, melyet egy bírósági tárgyalás tisztességes lefolytatása érdekében bárki elvárhat a sajtótól, most nem létezett. Ugyanígy nem létezett a vélemények különbözősége, amiről pedig mindig is azt gondoltam, alapvető az amerikai sajtóéletben. Amennyire meg tudtam állapítani, a Newsweek, a Times, a New York Times, a New York Post, a Saturday Evening Post stb. riportjai és cikkei semmiben sem különböztek egymástól. Mind osztotta azt az alapvéleményt, hogy hatalomtól megrészegült, felelőtlen pozőr vagyok, aki olcsó kis cirkuszt rendez itt azzal a céllal, hogy magasabb tisztségbe válasszák, bármi legyen is a következménye.

Néhány példát mutatok be, hogy szemléltessem, hogyan állt hozzá az amerikai sajtó Clay Shaw elleni eljárásunkhoz.

 

1967. május 15-én „A JFK-összeesküvés”* cím alatt Hugh Aynesworth ezt írta a Newsweek-ben:

 

Igaza van Jim Garrisonnak. New Orleansban összeesküvés történt -ezt azonban Garrison maga szervezte. Olyan fordulat ez, melynek célja, hogy fantasztikus „megoldást” produkáljanak John F. Kennedy halálára; jelen esetben azonban az államügyész és stábja közvetve részesei egy ember halálának, sok mást pedig megaláztak, zaklattak és pénzügyileg tönkretették.

 

* Ez a cím figyelemreméltóan szűkszavú volt a New York Post dühödt hangú „Morbid Móka New Orleansban” című cikkéhez viszonyítva. Mikor egy-egy cikk különösen vad címmel jelent meg, a hivatalomból valaki mindig kifüggesztette a faliújság táblájára, hogy jókat nevethessünk rajta.

 

Az igazság az, hogy Garrison taktikája még inkább megkérdőjelezhető, mint ez az egész ügy. Bizonyítékaim vannak arra, hogy az államügyész egyik keménykötésű nyomozója 3000 dollárt és állást ajánlott fel valamelyik légi járaton az egyik vonakodó „tanúnak” -csak tanúsítania kellett a „tényeket” az állítólagos találkozóról, ahol összeesküvést szőttek Kennedy elnök meggyilkolására. Arról is tudomásom van, hogy amikor az államügyészi hivatal megtudta, hogy ezt az egész vesztegetési kísérletet magnószalagra vették, Garrison két embere visszatért a „tanúhoz”, és elmondása szerint megfenyegették, hogy bántalmazni fogják.

 

Aynesworth, aki tisztességes úriembernek tűnt, amikor néhány órával korábban otthonomban interjút készített velem, odáig soha nem jutott el, hogy felfedje, kinek az életét is rövidítette meg hivatalunk. Ami pedig a 3000 dolláros vesztegetési kísérletet illeti, mire elolvastam Aynesworth leleplezését, Alvin Babeouf, az a tanú, akinek ezt hivatalunk állítólag felajánlotta, már igazolta is, hogy ilyesmi sohasem történt. Aynesworth természetesen arra sem adott magyarázatot soha, mit csinált a „bizonyítékokkal”, melyek állítólag birtokában voltak. És a valóságban nem léteztek az úgynevezett vesztegetést rögzítő szalagok sem.

Amennyiben ez a cikk jellegzetes Aynesworth-munka volt, az embernek önkéntelenül is az jut az eszébe, hogy egy ilyen dús fantáziával rendelkező újságíró milyen ügyesen el tudja adni a sztorijait. De az igazat megvallva Aynesworth cikkéről, azt kell, hogy mondjam, ez az „újság sztori” nagyon is jellemző volt azokra a cikkekre, melyeket hivatalom stábja újságokban és magazinokban olvasott. Ezeket távoli városok olyan újságírói írták, akiknek a leghalványabb fogalmuk sem volt arról, milyen célt is próbál elérni hivatalom.

James Phelan, aki méltató hangú vezércikket írt a Saturday Evening Post-nak hivatalom sikeres munkájáról a New Orleans-i bűnözés elleni harcában, most ismét tollat fogott, hogy a JFK-nyomozásról írjon. „Elhamarkodott ítélet New Orleansban” című cikkében Phelan azt állítja, Perry Russo egy szót sem szólt semmiféle összeesküvésről Andrew Sciambra helyettes államügyésznek mindaddig, míg nem kezelték „drogokkal”. Ezzel világosan azt fejezi ki, hogy az államügyészi hivatal drogokkal tömte tele Russót, majd erősen befolyásolható állapotban az agyába táplálta az összeesküvés sztoriját. Az igazság természetesen egészen más volt. Valójában Phelan maga is tudott arról, amit Russo mondott el nekünk az összeesküvésről, még jóval azelőtt hogy az az ötletem támadt, hitelessé tehetnénk Russo tanúvallomását hipnózissal és nátrium-pentotál-kezeléssel, szigorú orvosi felügyelet mellett.

Azért tudtam ezt, mert én voltam az első, aki Phelannak elmeséltem Russo történetét Phelan színes kitalációja később összeomlott Clay Shaw tárgyalásán, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Russo minden jelentős eseményt teljes részletességgel elmondott Sciambrának még azelőtt, hogy bármiféle gyógyszeres kezelést kapott volna. (Lásd 18. fejezet) Ezenfelül pedig, amint az Baton Rouge-ban a riporterek számára világos volt (lásd 12. fejezőt), Russo interjút adott a sajtónak, ahol az összeesküvésről mesélt, mégpedig azelőtt, hogy egyáltalán találkozott volna Sciambrával -bár akkor még nem tudta, hogy Shaw és Bertrand egy és ugyanazon személy.

Az egyszerű igazság az, hogy a közhivatalnokok ténykedése nem sokáig maradhat észrevétlen az emberek előtt, akik megválasztották őket. Sohasem hallottam még olyan államügyészről, aki karriert csinálhatott volna azzal, hogy droggal kezeltette tanúit, így mondatva el velük bármit, amit csak akart. Ha egy közvádló olyan hibbant lenne, hogy ilyen eszközökhöz folyamodik, annak igen gyorsan híre kelne, és többé nem lenne közvádló. Ez nagyon hasonló lenne ahhoz, mintha ujjszorítókkal vagy egyéb kínzóeszközök segítségével egyengetné karrierjét.

Elmondhatjuk, hogy New Orleans népének felkeltette figyelmét az a kellő nyilvánosságot kapott vád, mely szerint államügyészük szándékosan drogokkal kezeltetett egy tanút, hogy ezzel befolyásolja tanúvallomását. Meghallgatták Esmond Fatter és Nicholas Chetta orvosok szakvéleményét. Megértették, hogy amit szigorú orvosi felügyelet mellett végeztek, az nem volt más, csak az emlékezet felfrissítése. És a következő, 1969. évi választásokon ismét megerősítettek hivatalomban, ezúttal az első fordulóban. Énelőttem államügyészt soha nem választottak újra New Orleansban.

A támadások nem értek véget Phelannal. A Life magazin baráti érzelmű szerkesztője, Dick Billings minden előzetes bejelentés nélkül hirtelen iderepült New Yorkból. Egész nyájasnak látszott bár úgy tűnt, jó néhány kilót leadott. Mély karikák húzódtak szemei körül. Ruhája lazán csüngött vékony alakján. Tájékoztatott arról, hogy a Life a továbbiakban nem tud támogatni, és nem óhajt együttműködni velem a nyomozásban. A magazin, jelentette ki, arra a következtetésre jutott nem vagyok már a szervezett bűnözésnek az a kemény ellenfele, akinek először gondoltak.

-Mi az ördögről beszélsz? -kérdeztem.

Akkor megemlített egy nevet és azt kérdezte, ismerem-e ezt az embert. A fejemet ráztam, és azt feleltem, hogy sohasem hallottam róla. A szerkesztő ekkor széttárta kezeit, és azt mondta: -Na, látod. Mostanára már dossziédnak kellene lenni róla.

Előhúztam egy telefonkönyvet, és megtaláltam az említett nevet Covington kis városában, ez pedig azt jelentette, hogy az illető közvetlen a tó északi oldalán lakott.

-Őt gondoltad? -kérdeztem.

-Igen, ez az az ember -felelte. -Ő az első számú gengszter errefelé.

-Akkor te meg a Green Bay fackers irányító játékosa vagy -közöltem vele. Ha ez a fickó részt vett volna bármilyen nagyszabású szervezett bűnözésben New Orleans környékén, akkor a nevét jól ismerném.

Mint kiderült, a hivatalomban senkit sem találtam, aki valaha is hallott volna róla. Később sem merült fel soha ez a név.

Látogatómat tanulmányoztam. Nyilvánvaló volt, hogy ez az ember egyáltalán nem örül annak, hogy neki kell végrehajtania ezt a kellemetlen feladatot, amit kiróttak rá. Dühös voltam, de nem őrá. Sokkal érzőbb lelkű és intelligensebb volt, mint a média legtöbb tisztviselője, akivel valaha is találkoztam.

Nyilvánvaló, hogy a Life magazin már jó ideje betervezte ezt a gyalogáldozatot, ha éppen már nem a kezdet kezdetén. Néhány hét múlva nevem megjelent a Life magazinban, a szervezett bűnözésről szóló két cikk közül a másodikban. Különös figyelmet szenteltek annak, hogy sűrűn látogatom a Las Vegas-i kaszinókat. A cikk írójának nehézségei támadtak avval, hogy beleillesszen ebbe a képbe, minthogy történetesen egyáltalán nem játszom szerencsejátékot. Na, nem mintha annyira szégyenlős volnék, csak egyszerűen már régen rájöttem, hogy a bank mindig nyer.

 

Ez az apró részlet azonban nem jelentett akadályt a Life szerkesztőinek. Azt írták rólam, hogy van egy igen fontos Las Vegas-i kapcsolatom, egy New Orleans-i „gengszterbanda hadnagya”. A leközölt cikk szerint 5000 dolláros hitelt kaptam a pénztárban. Azt állították: ezt a hitelt használtam arra, hogy kötelezvényeket írjak alá, mikor állítólag vesztettem a játékasztaloknál.

Való igaz, hogy egyszer töltöttem ki egy formanyomtatványt, mikor egy csekket kellett beváltanom a Sands Hotelben. Nyilván itt szereztem ezt a hitelt, ha tényleg ennyim lett volna. Az is igaz volt, hogy minden évben vagy kétszer elutaztam Las Vegasba, de kizárólag azzal a céllal, hogy részem legyen a száraz nyugati klímában, amit történetesen szerettem, meg hogy egy kicsit lekapjon a nap. Mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy a Life változata szerint én legyek a „férfi, aki bankot robbantott Monte-Carlóban”.

Körülbelül azzal egy időben, hogy a Life cikke megjelent képzeletbeli Las Vegas-i játékszenvedélyemről, a Time magazin egy cikksorozatot adott le nyomozásunkról. Úgy jellemezték, mint valamiféle csalást, amire nincs mentség, engem pedig hibbant pojácának neveztek, aki csak a gyors sikerre éhes.

Az általam elolvasott publikációk közül úgy tűnt, egyik sem veszi számításba azt a lehetőséget, hogy nyomozásunk talán hiteles bizonyítékokon alapul, és John Kennedy talán mégis összeesküvés áldozata lett. A New York Times Magaziné egyetlenegyszer -de akkor is nagyon röviden támadta az összeesküvés gondolatát. A cikk a következő hangzatos címmel jelent meg: „Nem volt összeesküvés, viszont lehet, hogy két gyilkos volt?” A szerző, egy Henry Fairlie nevű angol eléggé hihetetlenül állította, hogy sem Európában, sem Amerikában nem tapasztalta, hogy az embereket különösebben foglalkoztatta volna az a lehetőség, hogy a Warren-bizottság esetleg helytelen következtetésekre jutott. Elismerte azonban, hogy „felmerültek kételyek”, majd azzal folytatta, hogy kifejezte abbéli aggodalmát, hogy az ilyen kételyek rögeszmévé válhatnak, legalábbis bizonyos körökben -végül pedig talán még a nép gondolataiban is, melyek pedig mind ez idáig mentesek voltak e rögeszmétől.

A cikk mondanivalója végül is a következő mondatokban bontakozott ki:

 

Maga a tény, hogy egy vállalkozásban egynél több személy vesz részt, még nem feltétlenül jelent összeesküvést. Ez az a fogalmi ugrás, mely riadalmat kelt bennem, és ez az az ugrás, amit egyes ambiciózus szerzők kissé túl könnyedén tesznek meg.

 

Ha tehát jól értettem, ez az érvelés itt az újságcikkben arra utal, hogy pusztán az, hogy nem egy, hanem egyidejűleg több személy lőtt Kennedy elnökre, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy összeesküvés történt.

A nyomtatott médium kezdeti össztüze után beindultak a tévé hírcsatornáinak nagyágyúi is.

1967 tavaszán helyi hírforrásaink figyelmeztettek bennünket hogy az NBC-nek külön nyomozócsapata érkezett New Orleansba. Állítólagos főnökük egy Walter Sheridan nevű férfi volt. A Royal Orleansben szállt meg, és hamarosan világossá vált, hogy hosszabb időt szándékozik New Orleansben tölteni.

Sheridan és én többször is elmentünk egymás mellett a hotel előcsarnokában, mindketten biccentettünk egymásnak. Egy idő után nekem úgy tűnt, nem egészen úgy fest, mint egy olyan ember, akinek egyszerűen csak az a dolga, hogy híreket gyűjtsön. Idejében rájöttem, hogy látogatónknak szokatlanul magas kapcsolatai vannak, mégpedig nem csupán New Yorkban, hanem Washingtonban is. Gyakran emlegette, hogy szolgált a Tengerészeti Hírszerző Hivatalban, Guy Banister alma materében.

Az NBC csapatának szemmel láthatólag semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy hivatalomból bárkivel is interjút készítsen, és ennek nagyon örültünk. Elég naivak voltunk ahhoz, hogy feltételezzük: az elnökgyilkosság ügyében nyomoznak. Minthogy továbbra sem mutatták az érdeklődés semmi jelét sem a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos tények iránt, ez számunkra egyszerűen csak azt jelentette, hogy a „magányos gyilkos” teória újabb fiktív, előre gyártott változata készül.

Kezdett azonban gondolkodóba ejteni minket, vajon miért marad a városban ilyen sokáig Sheridan és csapata. Egyre-másra azt figyeltük meg, hogy a WDSIJ -az NBC tévétársaság helyi leányvállalata -kék-fehér kocsijai órákon át parkolnak a törvényszék épületének szomszédságában.

Idővel megtudtuk, hogy az NBC nyomozói bejutottak az Állami Fegyházba Angolában, ahol kikérdezték Miguel Torrest, egy profi betörőt és más foglyokat is.

Nagyjából ez idő tájt világosodott meg előttünk, hogy az NBC egyáltalán nem a Kennedy-gyilkosság ügyében nyomoz. Hanem utánunk-énutánam, a hivatalom, a stábom és a nyomozásunk után. Egyik hírforrásunk, aki elmondta nekünk az NBC terveit, Marlene Mancuso volt, valaha Gordon Novel felesége.*

* Ez idő tájt próbáltam meg kijárni, hogy Novelt kiadják Ohióból, hogy kikérdezzem őt arról a munícióról, amit David Ferrie-vel és a Castro-ellenes kubaiakkal együtt elvittek a Schlumberger-bunkerből a Houma támaszpontról. Az NBC Novel útján jutott el Marlene Mancusohoz. lásd a 14. fejezetet.

Az NBC még ennél is merészebben környékezte meg Perry Russót. Russo elmondta Andrew Sciambrának, hogy még a tanúvallomás előtt újra és újra érintkezésbe léptek vele azon igyekezve, hogy rábeszéljék, változtassa meg azt az állítását, mely szerint emlékszik, hogy hallotta, mikor Clay Shaw Kennedy elnök meggyilkolását beszélte meg David Ferrie-vel.

A friss tényekkel a fejében Sciambra egy feljegyzést írt annak alapján, amit Russo mondott el neki. Íme, ebből néhány bekezdés, mely szemléltetően foglalja össze Perry Russo jelentéseit arra vonatkozóan, mit akartak az NBC emberei:

Az elmúlt néhány hétben kapcsolatban álltam Russóval, ő pedig az NBC stábjáról és ügynökeiről beszélt, akik a lakására jöttek, hogy elbeszélgessenek vele a Garrison-féle nyomozásról úgy általában, konkrétan pedig az N.B.C. televízió Fehér Újság jelentéséről a nyomozás tárgyában. Ezzel kapcsolatban Russo tájékoztatott engem, hogy az elmúlt néhány hétben Richard Townley a WDSU Televíziótól kétszer is a házában járt, a Saturday Evening Post-tól James Phelan pedig négyszer. A beszélgetések főbb szálai a -következők voltak…

Townley azt is mondta Russónak, hogy néhány nap múlva érintkezésbe lép vele, és tudomására hozza, milyen lépéseket tervez Clay Shaw ügyvédje, mivel együtt dolgoznak. Russo azt is elmesélte, hogy Townley azt mondta neki, hogy ő és az NBC felvették a kapcsolatot az összes tanúval, akiről csak tudtak, és igyekeznek megtudni, mi egyéb van még az államügyészi hivatal tarsolyában, de egyre nehezebb onnan az információszerzés…

Russo közölte, hogy az NBC Newstól Walter Sheridan azt mondta neki, hogy az NBC elnöke érintkezésbe lépett Mr. Gherlockkal, aki az Equitable New York-i hivatalát vezeti, Gherlock pedig biztosította az NBC elnökét, hogy amennyiben Russo együttműködik az NBC-vel abban, hogy megpróbáljanak véget vetni Garrison nyomozásának, úgy az Equitable (Russo munkaadója) nem alkalmaz megtorlást Russo ellen.

Russo elmondta, közölte Sheridannel, hogy pihenésre van szüksége, mert az újságírók éjjel-nappal zaklatják, és hogy egy hétre-tíz napra elmegy Kaliforniába egy kis vakációra a baseballszezon után. Sheridan ezután azt kérdezte tőle, szeretne-e Kaliforniába költözni.

Figyelmeztette őt, hogy amennyiben valóban együttműködik az NBC-vel és kudarcba fullasztja Garrison nyomozását, úgy menekülnie kell majd előle és el kell költöznie Louisianából. Sheridan kijelentette -folytatta Russo -, hogy le tudják őt telepíteni Kaliforniában, megőrizheti állását, ügyvédet szereznek neki, és garantálja, hogy Garrison soha nem fogja tudni elérni, hogy kiadják őt és visszavigyék Louisianába.

Sheridan ez után arról beszélt neki, hogy az NBC repülőn elvitte Novelt McLeanbe, Virginiába, hazugságvizsgálatnak vetették alá, Garrison pedig sohasem fogja tudni Novelt visszavinni Louisianába. Russo közölte, Sheridan azt mondta neki; azt akarja tőle, hogy jelenjen meg az NBC egyik országos műsorában és jelentse ki: Sajnálom, amit mondtam, mert hazudtam. Egy része ugyan igaz volt, de az államügyész emberei gyógyszeres kezeléssel hajszoltak bele ebbe a tanúvallomásba.

Perry elmondta: James Phelan a Saturday Evening Post-tól azt mondta neki, hogy szorosan együttműködik Townleyvel és Sheridannel, állandó kapcsolatban állnak egymással, és tönkre fogják tenni Garrisont, meg az egész nyomozását…

Ez idő tájt már ugyancsak aggódtam amiatt, hogy ilyen óriási intenzitással támadja az NBC az ügyünket, nem beszélve azon törekvéseikről, hogy bemocskolják hivatalomat. A tanúkat arra próbálták rávenni, változtassák meg tanúvallomásukat, még azt is megpróbálták, hogy a fontosabb tanúkat végérvényesen átköltöztessék az ország más részébe.

Amikor 1967 júniusában országszerte több millió néző számára közvetítették a Fehér Újság „A Jim Garrison-ügy” című műsorát, mindössze néhány perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön: az NBC bűnügynek minősítette eljárásunkat, saját magát pedig mint közvádlót tüntette fel.

Az első három tanú a következő volt: John Cancler, elítélt betörő és kerítő, akit a helyi hatóságok csak úgy ismertek: „Keresztelő János”; Miguel Torres, aki az Állami Fegyházban töltötte büntetését betörésért; valamint egy Fred Leemans nevű férfi, akiről még sohasem hallottam, és akiről kiderült, hogy egy „török fürdő” tulajdonosa New Orleans külvárosában.

A műsorban „Keresztelő János” kijelentette, hogy cellatársa volt Vernon Bundynak. Bizalmasan közölte, hogy Bundy elmondta neki: sztorija Lee Oswaldról és Clay Shaw-ról nem volt igaz. Ez természetesen szemenszedett hazugság volt, de csupán az első volt a számos ezután következő előtt. Cancler azt is elmesélte, hogy az államügyészi hivatal gátlástalanul próbálta őt rávenni: juttasson be hamis bizonyítékot Clay Shaw lakásába, amit ő állítása szerint elutasított.

Kikérdezése során Torres azt állította, hogy az államügyészi hivatal megpróbálta rávenni őt a hamis tanúzásra, Azt kellett volna mondania, hogy Clay Shaw tisztességtelen ajánlatokkal környékezte meg őt. Ami még ennél is súlyosabb, azt mondta, hogy az államügyészi hivatal megpróbálta őt rávenni: mondja azt, hogy tudott arról, hogy Shaw azonos Bertrand-nal. Hogy ezen hazugságok kimondására ösztönözzék, az államügyész emberei felajánlották neki, hogy ellátják heroinnal és három hónapos vakációra küldik Floridába. Torres azzal fejezte be sztoriját, hogy úgy döntött, inkább visszamegy a louisianai Állami Fegyházba cukornádat vágni, semmint elfogadjon egy ilyen tisztességtelen ajánlatot.

Ekkor jelent meg Leemans, aki arról tájékoztatta a tévétársaság riporterét, hogy az államügyészi hivatal 2500 dollárt ajánlott fel neki, ha tanúsítja, hogy Clay Shaw Lee Harvey Oswalddal együtt látogatott el az ő külvárosi gőzfürdőjébe. Először elfogadta az ajánlatot, jelentette ki. Miután azonban jobban átgondolta, a gondolat, hogy egy ilyen erkölcstelen ügyben vegyen részt, emészteni kezdte őt, és végül nem tudta megtenni.

Ekkor Dean Andrews kerek képe töltötte be a képernyőt, és ünnepélyesen bejelentette; nem Clay Shaw volt az, aki az elnök meggyilkolása utáni napon felhívta őt és arra kérte, hogy legyen Lee Oswald védőügyvédje. Az igazság az, jelentette ki, hogy akkor sem tudta volna, ki az a Clay Shaw, ha a holttestén esik keresztül a járdán.

A műsor után a vádesküdtszék, látva John Cancler állítólagos hajlandóságát arra, hogy Vernon Bundy szavahihetőségéről beszéljen, eskü alatt akarta kihallgatni Canclert. A vádesküdtszék tagjai felkérték, ismételje el mindazt, amit az NBC-nek elmondott Bundy hamis tanúvallomásáról Oswalddal és Shaw-val kapcsolatban. A vádesküdtszék hallani akarta azt is, hogy eskü alatt erősíti meg mindazt, amit az NBC előtt állított hivatalom törvénybe ütköző lépéseiről.

Cancler, most már az Ötödik Törvénymódosításra hivatkozva megtagadta vádjainak megismétlését azon az alapon, hogy ezzel a cselekedetével esetleg saját magát is bűnügybe keverné. A vádesküdtszék kérésére ezután a büntetőbíróság egyik bírája elé idézték, aki újfent felkérte, ismételje el vádjait, melyeket az egész ország színe előtt mondott el. Ismét az Ötödik Törvény módosításra hivatkozott, és megtagadta a vádak elismétlését. A bíró bűnösnek találta őt a bíróság megsértésében, és ezért hat hónapi börtönre ítélte a betörés miatti ítéletén felül.

Miguel Torrest úgyszintén a vádesküdtszék kérésére hozatták ki az angolai Állami Fegyházból, hogy előttük megjelenjen. Torrest is felkérték, eskü alatt ismételje el vádjait, amiket az NBC televízióban az egész ország előtt mondott el. Akárcsak Cancler, Torres is megtagadta az eskü alatti vallomástételt azzal az indokkal, hogy ezzel önmagát is bajba keverheti. Ugyancsak az Ötödik Törvénymódosításra hivatkozott, és ő is további börtönbüntetést kapott a bíróság megsértéséért.

A vádesküdtszék oly kevéssé adott hitelt Fred Leemans valószínűtlen gőzfürdőbeli sztorijának, hogy még csak nem is vesztegette az időt a kihallgatására. Ami Dean Andrews-t illeti, röviddel az NBC-műsort követően az Orleans Városi Vádesküdtszék vádat emelt ellene hamis tanúzásért, amit akkor követett el, mikor előttük azt vallotta, hogy Clay Shaw nem az a „Clay Bertrand” volt, aki felhívta őt, hogy legyen Lee Oswald védője. Ezt követőén 1967 augusztusában Andrews-t a New Orleans-i bíróság bűnösnek találta hamis tanúzás bűntettében.

Néhány nappal azután, hogy az NBC leadta ezt a műsort, dühödt hangú panaszlevelet küldtem a Szövetségi Média Bizottságnak (FCC). Azonos műsoridőt követeltem, hogy személyesen adjak választ a tévétársaság dühödt támadására hivatalom ellen.

Az FCC kötelezte az NBC-t, hogy félórányi műsoridőt biztosítson nekem, hogy válaszoljak az egyórás Fehér Újság műsorra. Hát ez nem volt éppen azonos műsoridő, de éppannyi, amennyire szükségem volt. Élő műsorban adtam meg a választ a tévétársaság helyi állomásáról, a WDSU-TV-ből, és a műsort az egész országban közvetítették.

Ezek után úgy éreztem, megtettem a dolgomat, mégsem éreztem elégedettséget. Egyre csak azt kérdeztem magamtól, miért munkálkodott az NBC ilyen hosszan és ilyen keményen, hogy szétzúzza a munkánkat ebben az ügyben? Sőt, hogy ízekre szedje szét hivatalunkat.

Anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottam volna neki, évek óta tudtam, hogy az NBC a Radio Corporation of America leányvállalata, így most már csak azt akartam megtudni, mi is ez a Radio Corporation of America (RCA).

A közkönyvtárban tudtam meg, hogy az RCA a második világháború alatt szerves részévé vált az amerikai védelmi rendszernek, mikor a rádiót kiterjedten használták a fegyveres erők. Ez a kapcsolat csak szorosabbá vált, amikor az RCA egy új, rendkívül hatékony magasságmérőt fejlesztett ki a nagy magasságban repülő bombázók számára. Ez után pedig azzal folytatta, hogy radarokat és egyéb bonyolult műszereket fejlesztett ki a fegyveres erők részére. Így hát az RCA, egy viszonylag egyszerű szolgáltató cégből hatalmas kolosszussá nőtte ki magát 1960-tól 1967-ig katonai megrendeléseinek összege több mint 1 milliárd dollárra emelkedett. Most már részévé vált a hadigépezetnek, elnöke pedig, a már nyugdíjba vonult David Samoff tábornok harcias, hidegháborús nyilatkozatairól és tevékenységeiről volt ismert.

Ezen háttér ismeretében érthetőbbé vált számomra, miért is akarja az RCA, és leányvállalata, az NBC lejáratni a helyi államügyészt, aki egyre csak azt a kellemetlen lehetőséget hangoztatja, hogy az elnököt az Egyesült Államok hírszerzésének hidegháborús körei gyilkolták meg.

Az NBC brutális tényelferdítéséhez képest a CBS dokumentumműsora civilizált volt -bár jó része nem felelt meg a valóságnak. Júliusban négy egymást követő estén ment adásban, és az NBC Fehér Újságjától eltérően maga a gyilkosság állt a középpontjában, nem pedig én és a hivatalom.

Meghívást kaptam a CBS-től, hogy vegyek részt a dokumentumműsor bemutatásán. Vonakodtam, mert tudtain, hogy ilyen vagy olyan módon megint rám jár majd a rúd a médiától. Viszont tudomásom szerint senki mást nem hívtak még meg, hogy előadja a „magányos gyilkos” elmélettel szembenálló változatát, így mégis elmentem.

Meglepetésemre a tévétársaság terjedelmes interjút készített velem, legalább fél órán át tartott, ez alatt kifejtettem, hogyan távolították el Kennedy elnököt, összeesküvés által, és felvázoltam a valószínű okot is.

Mikor aztán országszerte bemutatták a CBS műsorát, az én félórámat körülbelül harminc másodpercre zsugorították. Ez mindössze arra volt elegendő, hogy kellemetlen, zavarkeltő hang legyek a társaság négyórás műsorában, amit a Warren-bizottságnak szenteltek.

 

A Cég

 

Kezdettől fogva aggasztott, hogy nem volt megfelelő létszámú stábom és kellő költségvetésem egy olyan nyomozáshoz, mint amilyet a J. F. K.-gyilkosság ügyében folytattunk. Eleinte talán még volt rá lehetőség, hogy költségvetésünkben rendkívüli említést kapjunk, ez a lehetőség azonban szertefoszlott a helyi sajtó szerkesztőinek jóvoltából, valamint az ezután kővetkező országos méretű támadások miatt.

Dilemmánk teljesen váratlan módon oldódott meg. Gyakorlatilag a semmiből siettek segítségünkre önkéntesek, akik hallottak erről a nyomozásról. Némelyikük személyesen jött el hozzánk, mások írtak, ismét mások pedig telefonáltak. 1960 tavaszára összeszedtünk egy önkéntesekből álló „kisegítő különítményt”. Kiderült, hogy ez a plusz segítség nagymértékben emelte a különleges csoport morálját. Egyik önkéntesünk egy fiatal angol volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott Washingtonban. Másolatokat küldött nekünk kitűnő kutatómunkáiról, és minthogy eddig Washingtonban nem állt rendelkezésünkre senki, aki levéltári kutatásokat végzett volna -és főképpen, aki másolatokat szerzett volna számunkra a bizottság dokumentumaiból -bevettük a csapatba. Később leköltöztettük New Orleansba, hogy rendben tartsa saját, egyre halmozódó nyomozati aktáinkat, melyeket magunk között „Levéltárnak” hívtunk.

Ezután lépett színre az az önkéntes, aki a legnagyobb hatást tette ránk -egy széles vállú, szögletes állú fickó, aki korábban a CIA tisztje volt. A neve William Wood. Felismertük azt a ritka lehetőséget, hogy végre megtudjuk, milyen a CIA munkamódszere és mentalitása, ezért örömmel csaptunk le rá. De mielőtt felvettük volna, biztosak akartunk lenni abban, hogy tényleg a CIA-nak dolgozott.

Elmondása szerint hét évig dolgozott nekik, de miután alkoholista lett, kirúgták. Nem neheztelt a Cégre*, de nagyon és egyetértett azzal, amit a Kennedy-ügyben nyomozásunkkal tenni akartunk, és segítségünkre kívánt lenni. Újságíró volt Austinból, Texasból és rendelkezett bizonyítványokkal, amelyek alátámasztották, hogy nagy tapasztalattal rendelkezik, mint újságíró, és mint nyomozó is.

Wood azonban látta, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek múltbéli CIA-kapcsolataival, ezért tett egy javaslatot Az az érzése, mondta, hogy cégbeli napjainak egyik régi barátja még mindig ott szolgál a CIA kórházában, Langleyben, Virginiában. Lou Ivon felé intett, aki ott volt bent velünk Wood hosszúra nyúló kihallgatásán. Azt ajánlotta, Ivon hívja fel a CIA-t, kérje a doktort a telefonhoz, aztán hallgasson bele a beszélgetésükbe.

Mikor a doktor már a vonalban volt, és Wood beszélt vele, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek jól ismerik egymást. Wood elmondta a doktornak, véget vetett az ivászatnak és bár hiányzik neki a Cég, jól elboldogul az újságírással. A doktor sok szerencsét kívánt neki. Miután elégedetten állapítottuk meg, hogy Woodnak megfelelő CIA háttere van, üdvözöltük őt csapatunkban.

Minthogy a hírközlő média igencsak kíváncsi volt tevékenységünket illetően, úgy döntöttünk, legjobb, ha nem szellőztetjük, hogy egy korábbi CIA-ügynök lépett a sorainkba, így ettől kezdve a „Boxley” nevet használtuk a Wood helyett. Bili Boxley jól ismert figurává vált hivatalunkon belül, és azon kívül is. Mindig egy 45-ös automata pisztolyt hordott magánál, ezt a hónalj alatti tokban tartotta. Ez azt jelentette számomra, hogy eredetileg az Egyesült Államok Hadseregének hírszerzésénél szolgált, merthogy az összes többi amerikai hírszerző szolgálat 38-as kaliberű revolvert használt. Ezen kívül mindig magával hordott egy nagy, szögletes fekete táskát is. Fáradhatatlanul dolgozott, és nyilvánvaló volt, hogy elkötelezte magát ügyünknek.

További önkéntesek is segítettek nekünk. Egyikük egy ragyogó fiatalember volt, aki Latin-Amerikában nőtt fel, és úgy beszélt spanyolul, mint a bennszülöttek; igen hasznosnak bizonyult a kubai menekültekkel folytatott kikérdezések során. Felvettük Jim Rose-t, egy másik korábbi CIA-alkalmazottat is, miután Boxley buzgón ajánlotta. Jól ismerte őt még a Cégnél töltött időkből. Rose számos fényképet mutatott saját magáról, amint Castro-ellenes gerillákat képez ki a floridai No Name Key kiképzőtáborban, az 1960-as évek elején. Egy másik önkéntesünk magánnyomozó volt, akinek révén hozzájuthattunk azokhoz a műszaki berendezésekhez, amikre szükségünk volt. Egy újabb önkéntesünknek családi vagyona volt, így rengeteg szabadidővel rendelkezett, és utazgathatott.

Az önkéntesek lelkesedése és termékeny elméje kitűnő kilátásokkal kecsegtetett, hogy hatékonyságunk jelentősen növekedni fog. Az egyetlen probléma az volt, amit csak később tudtunk meg, hogy az önkéntesek közül sokan a CIA megbízásából jöttek hozzánk. Az igazság az, hogy volt idő, mikor a különleges csoportban csaknem annyi ember dolgozott a szövetségi kormánynak, mint amennyi a New Orleans-i államügyészi hivatalnak. Azonban ahogy telt-múlt az idő, valaki mindig követett el hibát és ez alapján kirostálhattam.

A nyomozás kezdetén még csak gyanítottam, hogy a szövetségi hírszerző közösség valami módon belekeveredett az elnök meggyilkolásába, azt azonban nem tudtam, melyik szervezetük vagy szervezeteik. Ahogy azonban az idő múlt és egyre több szálat derítettünk fel, mind több és több bizonyíték utalt a CIA-ra.

Az egyik kulcsfigurát például, Guy Banistert régi szálak fűzték az ONI-hoz és az FBI-hoz, de munkáját New Orleansban a kubai gerillákkal a CIA-nak végezte. David Ferrie természetesen képzett ki gerillákat a disznó-öbölbeli támadáshoz is, ez pedig CIA-akció volt. Jules Ricco Kimble pedig, aki valamilyen különleges küldetéssel repült Montrealba Shaw-val és Ferrie-vel, bevallotta, hogy CIA-tisztektől kapott megbízásokat (lásd 9. fejezet).

Dallasban az elnöki díszfelvonulási útvonal utolsó pillanatban történt megváltoztatása igencsak gyanús volt, és súlyos kérdéseket vetett fel Dallas polgármesterével, Earle Cabell-el és fivérével, Charles Cabell-lel, a CIA volt igazgatóhelyettesével kapcsolatban, öt a disznó-öbölbeli kudarc után rúgták ki. A díszfelvonulási útvonal megváltoztatását egyéb, a CIA-hez vezető szálakkal együtt a Warren-bizottság és hírszerzési szakértője, a korábbi CIA-igazgató, Allén Dulles ügyesen elleplezték. Minden Kubára, a Disznó-öbölre és a CIA-re utalt vissza.

 

De miért akarná a CIA meggyilkolni saját országának elnökét, mikor a nemzetbiztonság védelme a feladata, kérdeztem magamban újból és újból. Pedig minden bizonyíték erre mutatott, csak épp nem volt semmi értelme. Hogy megpróbáljak némiképpen napirendre térni e fölött, kezdtem mindent elolvasni, a hidegháborúra, Kennedy elnökségére és a hírszerzésre vonatkozóan, ami csak a kezem ügyébe esett. Reméltem, valahol megtalálom a kulcsot ahhoz, mi motiválhatta a CIA-t -vagy annak egy részét -hogy meg akarjon szabadulni Kennedytől. Ahogy egyre több ismeretanyagot gyűjtöttem a hónapok során, kezdett kibontakozni a gyilkosság egy lehetséges oka.

Kezdve azzal, hogy megtagadta a légi támogatást, mellyel a CIA-nek segített volna a szerencsétlenül végződött kubai invázióban a Disznó-öbölnél 1961 áprilisában, Kennedy elnök igencsak bizalmatlan álláspontra helyezkedett a CIA hidegháborús elemeivel szemben.

Ami még ennél is fontosabb, jelentős lépéseket tett a Szovjetunióval való megbékélés terén. Felhatalmazta Dean Rusk külügyminisztert; hogy 1963-han aláírja a nukleáris kísérleteket betiltó egyezményt a Szovjetunióval. A kubai rakétaválság idején elutasította tanácsadóinak azt a javaslatát, hogy bombázzák és támadják meg Castro Kubáját. Ehelyett a tengeri blokád segítségével személyes megegyezésre jutott a szovjet miniszterelnökkel, Nyikita Hruscsovval, mely szerint Kennedy kötelezettséget vállalt, hogy az Egyesült Államok felhagy a Kuba elleni támadás terveivel. Az FBI rajtaütésével 1963 nyarán bezárták a CIA Castro-ellenes gerillakiképző táborát, a Pontchartrain-tótól északra.

Mindez szemben állt a több mint egy évtizednyi hidegháborús külpolitikával, melyet jórészt John Foster Dulles, Eisenhower elnök külügyminisztere, valamint bátyja, Allen Dulles, a CIA igazgatója hirdettek meg. 1963 júniusában Kennedy elnök nyíltan és ékesszólóan feladta a hidegháborút a washingtoni egyetemen mondott beszédében, aláhúzva, hogy az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak ugyanazon a kis bolygón kell együtt élnie békében.

 

Ezen politikai változások egyike sem volt azonban olyan nagy horderejű, mint Kennedy elnök azon szándéka, hogy minden amerikai katonát kivon Vietnamból. Hogy ez a döntés miért riasztotta meg annyira a külpolitika irányítóit, csak úgy érthetjük meg, ha visszamegyünk a kezdethez, amikor az Egyesült Államok betette a lábát Vietnamba.

Mint megtudtam, az amerikai hidegháború híveinek a nézete a második világháború vége óta az volt, hogy az Egyesült Államok semmilyen körülmények között sem vesztheti el ellenőrzését Vietnam és annak értékes természeti kincsei fölött. A Nemzetbiztonsági Tanács egyik titkos feljegyzése már 1952 elején nyíltan kimondja:

A kommunista uralom Délkelet-Ázsiában bizonytalanná tenné az Egyesült Államok pozícióját a Csendes-óceán part menti szigetvilágában, és komolyan veszélyeztetné az Egyesült Államok alapvető biztonsági érdekeit a Távol-Keleten.

1954-ben, miután a francia csapatok megadták magukat Ho Si Minh haderőinek Dien Bien Phunál, az Egyesült Államok kivételével minden fontosabb hatalom aláírta a genfi egyezményt, amely ideiglenesen kettéosztja az országot a 17. szélességi körnél az egyesítést célzó választások megtartásáig. Az amerikai befektetések megmentése érdekében Dulles külügyminiszter, Nathan Twinning tábornok, valamint Arthur Radford admirális egy tervet indítványoztak Vietnam amerikai katonai megszállására, Eisenhower elnök azonban ezt leállította. Ehelyett elfogadta az ország ideiglenes felosztását törölte a kiírt választásokat és egy külön kormányt hozott létre Dél-Vietnamban. A CIA irányítása mellett katonai tanácsadókat alkalmaztak, akik a bábdiktatúrát támogatták Ho Si Minh északi haderőivel és a déli vietkong erőkkel szemben, akik az ország újraegyesítését akarták.

John Kennedy, mint hatalomba lépő elnök, ezt az állapotot örökölte. Először engedett a CIA nyomásának, és engedélyezte, hogy növeljék az Egyesült Államok katonai tanácsadóinak számát. Megtagadta viszont, hogy harcoló csapatokat küldjön oda. Még halála előtt döntötte el, hogy Vietnam számára az amerikai segítségnyújtást műszakiakra, helikopter-pilótákra és zöldsapkás katonai tanácsadókra korlátozza, kijelentve: „Sohasem küldök oda sorkatonákat harcolni.”

1963 októberében, látva, hogy az Egyesült Államok patthelyzetbe került, Kennedy utasította Robert McNamara hadügyminisztert, hogy azonnal vonjon ki minden katonai tanácsadót Vietnamból -„ezt az utasítást nyugodt lélekkel érvénytelenítették halála után” -és úgy tervezte, hogy 1965 végére minden amerikai haderőt kivon a térségből.

Ez a döntés, az új Kuba-politikának, valamint az atomsorompó-egyezmény aláírásának a tetejébe nem kevesebbet jelentett, mint a hidegháborús külpolitikával való alapvető szakítást.

A hidegháború a CIA számára az életet jelentette. Nekem úgy tűnt ez volt a gyilkosság kiváltó oka. Bár a teljes kép ebben a fázisban még nem bontakozott ki előttem, azt legalább már láttam, hogy a CIA érdeke és egyben ideológiai elkötelezettsége a hidegháború folytatása volt. John Kennedy nemcsak azzal fenyegetett, hogy ennek véget vet, hanem amint azt George Smathers szenátor mondta, azzal is, hogy megfosztja a CIA-t „mérhetetlen hatalmától”.

Eközben kérlelhetetlen ellenségeket szerzett magának -a CIA legmagasabb rangú hidegháborús híveitől kezdve, mint amilyen Allen Dulles, Charles Cabell tábornok és Richard Helms volt a Castro-ellenes kubai menekültekig, akik úgy érezték, elárulták őket a Disznó-öbölnél.

 

Bár nehéz volt elfogadnom, hogy egy egész szervezet, mely olyan hatalmas, mint a CIA, képes lett volna kidolgozni és végrehajtani Kennedy elnök meggyilkolásának tervét, az nem látszott ésszerűtlennek, hogy a Cégen belül bizonyos elemek, vagy a Céggel már más akciókban is együttműködő szerződtetett ügynökök elvégezhették ezt. Sokan tartoztak közéjük, így például Clay Shaw, Guy Banister, David Ferrie, és kubai gerillák sokasága, akiket a Pontchartrain-tótól északra képeztek ki.

 

Bár az áltálunk összegyűjtött bizonyítékok egyike sem utalt határozottan a CIA-re, arra rájöttem, hogy a kifinomult módszerekkel dolgozó hírszerző szervezetek sohasem hagynak maguk után szanaszét heverő, füstölgő puskákat. Meglepő módon azonban a Céghez vezető szálak lépten-nyomon felbukkantak. Valakit ez aggaszthatott Langleyben, mert embereik beszivárogtak a stábomba és az idők folyamán fokozatosan jöttem rá, hogy a Cég ténylegesen igyekszik a nyomozásunkat gátolni. Ez csak megerősítette azon gyanúmat, hogy a CIA -vagy annak valamely része -nagyon is benne van az elnök meggyilkolásában.

Mikor Gordon Novelt próbáltuk meg kiadatni Ohióból, egyre inkább érezhető volt, hogy a Cég igyekszik gátolni nyomozásunkat. Ebbe a jogi manőverbe azért kezdtünk bele, mert tudtuk, hogy Guy Banister néhány társa titokban látogatást tett Louisianában a Houma támaszponton (lásd 3. fejezet). Az éj kellős közepén muníciót vittek el a Schlumberger-bunkerből és azt New Orleansba hozták.

Nem sokkal az után, hogy tudomást szereztünk erről az akcióról, egy informátor figyelmeztetett minket, hogy Novel fényképet készített arról a teherautóról, amellyel a muníciót elszállították. Ezt követően Novel eladta a fényképeket Walter Sheridannel az NBC-től. Ezt a szokatlan esetet megbeszéltem Houma államügyészével, és ő ragaszkodott ahhoz, hogy a Schlumberger-bunkerből a muníció eltávolítását rablásnak minősítse. Megítélésem zerint a rablott anyag elszállítása New Orleansba bűntett volt, és a bűncselekményre vonatkozó bizonyíték elidegenítése (a fénykép eladása az NBC-nek) úgyszintén bűntett volt.

Mielőtt azonban megkérdezhettem volna Novelt erről a legutóbbi kalandjáról, beleérte Guy Banistert és személyes háborúját Kuba ellen, Novel fülest kapott, hogy keresem őt (valószínűleg a fél tucat CIA-ügynök valamelyikétől, akiket naiv módon a keblemre öleltem, mint segítőtársainkat), és kereket oldott.

Ohióban találtuk meg Novelt, és 1967 áprilisában folyamodtunk a kiadatásáért. Tudni akartuk, miért vitték el a muníciót a Schlumberger-bunkerből, miért hozták New Orleansba, és az erről készült fényképet miért adták el Walter Sheridannek.

Az elkövetkezendő hetekben Gordon Novel Ohióban adott interjúiban és sajtókonferenciákon kezdett több dologra rávilágítani a CIA egyes tevékenységéivel kapcsolatban, mint amennyit mi megtudhattunk az elmúlt néhány hónapban. Többek közt bejelentette, hogy az akció a Schlumberger-bunkernél teljes egészében a CIA vállalkozása volt.

A New Orleans States-Item ugyan nem mutatott túl nagy érdeklődést nyomozásunk iránt, de még ez az újság is megjelentetett egy cikket ezzel a címmel: „Bizonyíték van rá, hogy a ClA-nek köze van az államügyészi vizsgálathoz.” A cikk közli, hogy „a CIA-től a legfontosabb szálak Gordon Novelhez vezetnek”. A továbbiakban arról szól, hogy Novel számos ismerősét tájékoztatta arról, hogy ő a CIA ügynöke és ezt használja majd fel, hogy tisztázza magát azon vádak alól, miszerint részt vett a Schlumberger-bunkerbeli rablásban.

-Novel kijelentette, hogy a muníció elrablása egyáltalán nem is volt rablás -írja az újság -, hanem csak hadianyagok vételezése és elszállítása, amit a CIA összekötőjének utasítására hajtottak végre. -Novel rámutatott, hogy a támaszponton a Schlumberger-bunker valójában „a CIA egyik muníció-összevonó pontja volt, azzal a rendeltetéssel, hogy felhasználják Castro Kubája ellen az elvetélt disznó-öbölbeli támadásban”.

Novel más személyeket is megnevezett, akik jelen voltak a muníció elszállításánál a bunkerből, és ezek mind a CIA-nek dolgoztak. Köztük volt David Ferrie, Sergio Arcacha Smith (a New Orleans-i Kubai Forradalmi Front korábbi vezetője, aki Dallasba költözött az incidenst követően), valamint számos Castro-ellenes kubai, akiket nem ismert.

Körülbelül egy hónappal később új bizonyíték került elő, mely még inkább arra utalt, hogy Novel ténylegesen kapcsolatban állt a CIA-vel. Néhány héttel az után, hogy távozott New Orleansból, két fiatal hölgy költözött be lakásába a francia negyedben. A lakás kitakarítása közben egy ceruzával írt levelet találtak a konyhai mosogatóban egy műanyag fedél alá szorulva. Tudomására jutott ez Hoke Maynek, a States-Item riporterének, ő pedig megmutatta nekem a levelet. Mikor engedélyt kért tőlem, hogy leközölhesse, azt mondtam neki, csak rajta, tegye.

A levél hitelességét megerősítette Novel ügyvédje, Steven Plotkin, aki kijelentette: -Ami Novelt illeti, minden, ami a levélben rá vonatkozik, való igaz. -Gilbert Fortier, New Orleans első számú írásszakértőé, miután Novel kézírásmintáit összehasonlította a levéllel, megállapította, hogy azt valóban Novel írta.

A levelet Novel New Orleans-i CIA-összekötőjének címezték. Ezt a férfit pedig csak úgy nevezték, „Mr. Weiss”. Hozzá kell tenni, hogy a levelet 1967 januárjában írták, még mielőtt nyomozásunk híre elterjedt volna.

 

Levelében Novel közölte:

Bátorkodom közvetlenül önnek írni, és ezúton figyelmeztetni a jelenlegi helyzetre. Szerelném, ha a megfelelő csatornákon továbbítaná ezt. Az akkori akciónkban és kapcsolattartásunkban olyan személyek szerepeltek, akiket a Garrison-féle vizsgálatban jelenleg összeesküvéssel vádolnak… Garrison beidézett engem is, és egy társamat is, hogy a vádesküdtszék előtt tegyünk tanúvallomást olyan ügyekben, amiket „SZIGORÚAN TITKOS”-nak lehet minősíteni…

 

Novel levele a továbbiakban arról szólt, hogy a Cégnek meg kell tennie a „szükséges ellenlépéseket Garrisonnal szemben, aki üldöz minket”. Nézete szerint ezt az ügyet „leginkább katonai csatornákon keresztül lehet megoldani. Garrison jelenleg ezredes a louisianai Nemzetőrségben és aktív tartalékos státusban van”.

Tehát azon csíptük Gordon Novelt, hogy azt javasolta a CIA-nek, hívassanak be engem aktív katonai szolgálatra, és ily módon érjék el, hogy leszálljak róla. Végül persze nem hívtak be. Mindazonáltal nem tudtuk elérni, hogy kiadják Novelt Ohióból. Ohio állam visszaküldte Novel kiadatási kérelmét, kijelentve, hogy abban olyan „alakisági problémák vannak, melyek a törvénnyel nincsenek összhangban”.

Ez volt az első olyan eset, hogy hivatalunknak nem sikerült elérni egy kiadatást, sajnos azonban a J. F. K.-gyilkosság nyomozásának folytatása közben nem ez bizonyult az utolsónak. Ebben az ügyben a legtöbb kiadatási kérelmemet elutasították, mintha csak valami óriás tette volna rá lábát a hivatalomra. A sikertelen esetek között szerepelt Perry Russo volt barátnőjének, Sandra Moffettnek kiadatási kérelme Nebraskából is, aki ott volt David Ferrie-nek azon a partiján, melyről Russo tanúvallomást tett.

A szövetségi kormány részéről még kevesebb együttműködést kaptunk, mint az államoktól. Megpróbáltuk például megidézni Warren DeBrueys FBI-ügynököt, akiről úgy gondoltuk, számos ügyet megvilágíthat számunkra. Egy informátorunk mondta el nekünk, hogy DeBrueys szoros kapcsolatban állt Guy Banisterrel, David Ferrie-vel és a Castro-ellenes kubaiakkal. Olyannyira, hogy ahelyett, hogy az FBI helyi főhadiszállásáról irányította volna a szervezet tevékenységét, külön irodája volt a Vámházban a Canal Streetén a Castro-ellenes bázishoz közel. DeBrueyst a Városi Vádesküdtszék idézte be, az Igazságügy-minisztérium instrukciói nyomán azonban hivatali mentességére hivatkozott, és megtagadta a tanúvallomást. Később úgy éreztem, itt az ideje, hogy a vádesküdtszék meghallgassa Allen Dullest. Sok dolgot akartam megtudni tőle, különösen azt, hogy Clay Shaw, Lee Oswald, David Ferrie, Gordon Novel és Guy Banister kapcsolatban álltak-e a CIA-vel vagy sem, valamint azt, hogy korábbi helyettesét, Cabell tábornokot a Warren-bizottság miért nem kérdezte ki.

Elküldtem egy idézést a fővárosba. Rövidesen válasz érkezett Washingtonból az igazságügy-minisztertől. Ebben tájékoztatott, hogy megtagadja az idézés átadását Dullesnek.

Eközben egy szövetségi hírszerző ügynök, Richard Case Nagell rokonai felvették velem a kapcsolatot. Elmondták, hogy 1963 közepén Nagell felfedezte, hogy akciót készítenek elő Kennedy elnök meggyilkolására. Mikor megpróbálta erre figyelmeztetni a kormányt -magyarázták a hozzátartozók -, annak az lett a vége, hogy három évre a szövetségi fegyházba zárták. Épp szabadulni készült, és találkozni kívánt velem egy másik városban. Ha nem tudok elmenni, hogy találkozzak vele, akkor a családja fog engem meglátogatni.

Ebbe beleegyeztem és családjának két tagja repült el hozzám New Yorkból New Orleansba, hogy megbeszéljük a találkozót. A két családtag meggyőzően erősítette meg Nagell sztoriját -bár nem rendelkeztek a háttér azon részleteivel, amiket csak Nagell személyesen mondhatott el. Nem volt hajlandó azonban elhagyni New York City-t, ahová a szövetségi börtönből való szabadon bocsátása után ment. Megállapodtam a családjával, hogy másnap folytatjuk a megbeszélést ebben az ügyben.

Aznap éjjel otthon átrágtam magam a Warren-bizottság anyagán. A kihallgatások útmutatója szerint Nagell neve sehol nem bukkant fel. A bizottság által feltárt bizonyítékok sorában sem láttam. Mindazonáltal kíváncsi voltam erre a szokatlan történetre, és elhatároztam, felkutatok Nagellről mindent, amit csak lehet. Ha elég közel jutott a gyilkosság kiterveléséhez, hogy már előre tudjon róla, úgy okoskodtam: a szövetségi kormány bürokráciája bizonyára készített jelentést Nagellről. Még ha meg is változtatták azt, hogy eltereljék a figyelmet a valós okról, valahol akkor is kell ilyennek lenni.

Aztán végül a bizottság dokumentumai között rábukkantam.

 

Az FBI jelentése teljes egészében így hangzott:

 

Jegyzőkönyvembe kívánja mondani, hogy kapcsolata Oswalddal (azaz Lee Harvey Oswalddal) tisztán társadalmi jellegű volt, és Mexico Cityben, valamint Texasban találkozott vele.

 

Nyilvánvaló volt, hogy a jelentést ugyancsak megkurtították és kikozmetikázták. Ez volt az egyik legrövidebb jelentés, amit az FBI összes nyomozása során valaha is készített. Említés sem történt Nagell foglalkozására. Célzást sem tettek arra, vajon miért hallgatta őt ki az FBI. Nem szóltak a jelentés készítésének idején ellene fennálló szövetségi vádakról sem. Pedig a vádak eléggé valósak lehettek, ha csak most, három évvel később engedték ki a börtönből.

Másnap reggel ismét találkoztam a hivatalban Nagell családjával, és néhány percet vele is beszéltem telefonon. A találkozónkkal kapcsolatos feltételeit illetően hajthatatlan volt New York Cityben kell történnie és nekem kell odamennem; nem hajlandó beszélni senkivel sem, hiába jelenik meg az én képviseletemben. Nyílt színen találkozzunk, nem pedig egy hotelben vagy más zárt épületben. Igencsak elővigyázatos egy fickó, gondoltam magamban, de feltételeztem, hogy megvan rá az oka. Megneveztem a helyet a Central Park déli részén, épp szemben a Plaza Hotellel, a nagy tó mellett. Fás terület volt ez, elszórt bokrokkal és padokkal. Nagell beleegyezett, hogy ott találkozzunk. Így hát New Yorkba repültem. Néhány perccel a találkozó megbeszélt ideje előtt kiléptem a Plaza Hotelből és átmentem a forgalmas utcán a parkba. A terep kihalt volt, csak egy magas, vékony férfi állt ott, zsebre dugott kezekkel. Szökés haja már ritkult. Vizsgálódva nézett rám, miközben felém közeledett.

Kezet ráztunk, majd leültünk egy padra. Nehéz volt elhinni, hogy New York szívében vagyunk. Senki sem volt a közelben. Napsugaras idő volt, könnyű szellő suhant át a kis fák között. Ahogy visszaemlékszem, életem egyik legizgatóbb és legkiábrándítóbb beszélgetését folytattam le. De nem mondhatom, hogy Nagell nem figyelmeztetett rá már az elején.

-Nem mondom meg, melyik az a szervezet, amelyiknek 1963-ban dolgoztam -közölte.

-Magának kell majd levonni mindebből saját következtetéseit. Azt sem mondom meg pontosan, mi az, amin dolgoztam. Kötnek bizonyos jogszabályok ezen a téren, és elég problémám volt már a kormánnyal ahhoz, hogy újabbak ne legyenek.

Ettől eltekintve nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

-A Cégnek dolgozott?

A fejét rázta.

-Erre nem válaszolhatok.

-Akkor hát milyen információkkal szolgálhat nekem? -tettem fel a kérdést. Hiszen nem azért jöttem el egész New Yorkig, hogy a szokásos titoktartási fogadalmát hallgassam tőle, amit a hírszerzésnél minden ügynöknek alá kell írnia.

-Már dossziét vezetnek rólam, mert megtudtam, hogy a gyilkosságot kitervelték, és mert megpróbáltam kapcsolatba lépni az FBI-jal, hogy figyelmeztessem őket erre. Ami engem illet, jogom van ebbe belemenni, mert már azelőtt is megtettem. Csak az jutott eszembe, magának első kézből kell tudnia arról, amit mondani akarok. Érdekli ez magát egyáltalán?

Bólintottam.

 

1963 közepén az Egyesült Államok kormányának dolgozott, egy olyan hivatalnak, amit nem kívánt megnevezni, kezdte a sztoriját Nagell. Az emberek, akiknek dolgozott, erősen érdeklődtek egy bizonyos ügy iránt, melyben szerepelt egy bizonyos Oswald nevű fickó és néhány más ember. Nagell következésképp megbízást kapott, szánjon rá némi időt, és építse ki a szükséges kapcsolatokat, valamint tartsa nyitva a szemét és a fülét. 1963. augusztus végén és szeptember elején részéről meg nem nevezett okból nyilvánvalóvá vált, hogy egy „rendkívül nagyszabású” -és kihangsúlyozta ezt a szót, hogy „nagyszabású” -akció készül, melynek célja Kennedy elnök meggyilkolása. Körülbelül ezzel a felfedezésével egy időben az illetőt, akitől megbízását kapta, az ország másik részébe költöztették át -olyan okból, amit megint csak nem mondott meg -és Nagell hirtelen ott állt összekötő nélkül.

Furcsa történet volt, hogy Nagellt épp az a kormányhivatal „utálja ki”, mely azzal bízta meg, hogy férkőzzön be a már folyamatban lévő akcióba. Csak azt mondhatom, Nagell olyan ember benyomását tette rám, aki teljesen őszinte és becsületes.

Minthogy tudta, mi fog történni -folytatta -, azt azonban nem, hogy mikor, úgy döntött, az a legjobb, ha értesíti J. Edgar Hoovert, az FBI igazgatóját. Írt egy levelet Hoovernek, melyben elmondta mindazt, amit sikerült megtudnia a tervezett gyilkosságról. Tértivevényes levélként küldte el, az átvételt igazoló nyugta visszaküldésével. Ahogy teltek-múltak a napok és hetek, anélkül, hogy válasz érkezett volna az FBI főnökétől, arra a következtetésre jutott: nem sikerült az a próbálkozása, hogy figyelmeztesse őket az elközelgő eseményekre. Ami még rosszabb, a levelét követő hallgatásból úgy érezte, nagyon is valóságos a veszély, hogy csapdába húzták őt. Hiszen az 1963-as év nagy részében egy társaságban volt Oswalddal, és vele együtt másokkal.

Végül, saját bevallása szerint kétségbeesésében úgy döntött, számára egyedül az jelent a biztonságot, ha elintézi, hogy a gyilkosság napján valamelyik szövetségi intézményben tartózkodjék. Úgy okoskodott, inkább vádolják szándékos rongálással, mint hogy csapdába rángassák és belekeverjék az elnök meggyilkolásába.

Így hát besétált az egyik szövetségi bankba El Fasóban, többször a mennyezetbe lőtt, aztán odakint leült a járdára és várt, míg az őr futva meg nem érkezett. Úgy kellett utána szólnia, mert az sietségében elrohant mellette.

Nagellt azonban nem szándékos rongálással vádolták meg. A kormány fegyveres rablás miatt emelt vádat ellene. Mi több, a tárgyaláson a bíró tízévi börtönbüntetésre ítélte.*

 

* Három évet töltött le. Ítéletét két évvel később változtatták meg azon az alapon, hogy rablási szándékra nincs bizonyíték.

 

Nagell választ adott néhány kérdésre. Például hogy ténylegesen, fizikailag is kapcsolatban állt-e Oswalddal? Személyesen ővele? Igen, hangzott a válasz. És másokkal, akik Oswalddal álltak kapcsolatban? A válasz megint csak igen volt. Hol történt mindez? New Orleans-ban és Texasban.

Azt kérdeztem, hogy vajon a többiek és Oswald mind az akción dolgoztak-e, vagy talán a többiek manipulálták Oswaldot. Ezen a kérdésen egy kicsit elgondolkodott. Aztán azt mondta, annyira szoros kapcsolatot nem tartott velük, hogy ezt biztosan tudhatná, de intuíciója azt súgja, hogy a többiek kezdettől fogva manipulálták Oswaldot.

Megkérdeztem a többiek neveit. Habozott, de mikor megadta a választ, az határozott volt: Guy Banister, Clay Shaw és David Ferrie.

Melyik szervezettel álltak kapcsolatban ezek a személyek? Most egy fél mosollyal nézett rám, és lassan a fejét rázta. De én csak erősködtem; talán a CIA-vel? -Nem beszélhetek, és nem nevezhetek meg egyetlen kormányszervet sem -felelte. Annak ellenére, milyen bajokon ment keresztül, egy szót sem szólt még nagy vonalakban sem a hírszerzésről, azzal az egyetlen kivétellel, hogy elmondta, az FBI tudomást sem vett figyelmeztető leveléről, amit Kennedy elnök meggyilkolásának tervéről írt. És ezzel véget is ért Nagell sztorija. Azon túlmenően, amennyit pontosan el akart mondani, egy fikarcnyit sem lehetett kihúzni belőle.

 

Hazafelé a repülőút jó része alatt hosszan elgondolkoztam ezen a találkozón Richard Case Nagell-lel a Central Parkban. Figyelmesen tanulmányoztam őt a mintegy három óra alatt, amit együtt töltöttünk, és elégedetten szögeztem le; ennek az embernek nem stílusa, hogy kitalált mesékkel traktáljon.

Sok évvel ez után egyszer azt olvastam, hogy Nagellt letartóztatta a keletnémet rendőrség, mikor megpróbált visszajutni Nyugat-Németországba.

Hogy Nagell saját elhatározásából jött-e el hozzám, vagy valamelyik hírszerző apparátus küldte, sohasem tudtam meg. De a találkozónkat követő újabb incidens rádöbbentett, bármikor csapdába ejthetnek és lejárathatnak.

Egyre többször mondtam, beszédet különféle egyetemeken azt remélve, hogy ha személyesen találkozom a diáksággal szerte az országban, talán ellensúlyozhatom a tömegtájékoztatás egyesült, hisztérikus támadását ellenem. És ami ugyanilyen fontos volt, már nyakára hágtam a Nemzetőrségtől származó megtakarított pénzemnek, így az ilyen előadásokból befolyó tiszteletdíjak segítettek abban, hogy tovább finanszírozhassam nyomozásunkat.

Így hát ismét útra készültem. Ezúttal a New Mexico Egyetemen kellett beszédet tartanom, és ezen utazás alkalmával történt, hogy országunk hírszerzése először próbált csapdába ejteni engem. Délután érkeztem meg Albuquerque-be az egyetemre, és aznap este több órán átbeszéltem a diákoknak. Szívmelengetően és bátorítóan reagáltak, mint az egyetemekén általában.

 

Bill Boxley, az egykori CIA-ügynök, aki az egyik önkéntes nyomozóm lett, az előadásom után szinte azonnal megjelent a motel előcsarnokában, ahol laktam. Meglepődtem, hogy ott látom, mivel azt gondoltam, otthon van New Orleansban. Félrevont és nagy aggodalommal közölte, fülest kapott, mely szerint megpróbálnak megölni engem. Így hát nem maradt más választása, mint hogy elrepüljön utánam New Mexicóba, hogy a testőröm lehessen.

Megkönnyebbülését fejezte ki, hogy még idejében érkezett. Mindig nagyra becsültem Boxley intelligenciáját és képességeit. Most az egyszer azonban dühös voltam. Üres asztalt kerestem és odavezettem.

-Úgy látom -mondtam -, hogy mindig magánál hord egy 45-öst

Boxley bólintott és megveregette hóna alatt a fegyvertokot

-És a hadsereg melyik alakulatánál szolgált, mielőtt a CIA-hez ment? -kérdeztem.

 

Először nem szólt, nem tudta, hová akarok kilyukadni.

-A gyalogságnál. Évekig voltam gyalogos baka. Aztán a kémelhárításhoz kerültem, onnan pedig a Céghez. Miért, mi a probléma?

-Mikor a hadseregben szolgált. -tettem fel a kérdést nem volt alkalma megtanulni, mit jelent egy parancs?

Boxley bólintott

-Akkor talán arra is emlékszik – folytattam, hogy a stábom tagjai közül mindenkit arra utasítottam, hogy ne terjessze ezeket a rémtörténeteket meg a véget nem érő rémhíreket arról, hogyan fognak valakit kinyírni.

-Igen, de… -kezdte.

-Semmi de -feleltem. -Nincs ínyemre, hogy ilyen paranoid marhaságokat zúdít rám. És az sincs ínyemre, hogy képtelen engedelmeskedni egy egyszerű parancsnak. Különösképpen, ha ez azzal jár -tettem hozzá hogy nekem kell fizetni a repülőútját oda-vissza.

Utolsó szavaimat már szinte gorombán harsogtam felé, mert Boxley szinte mindig pénzzavarban volt, nekem pedig állandóan csekkeket kellett kiállítanom a számára.

 

Annak ellenére, hogy dühösen tiltakoztam és makacsul hajtogattam, hogy nincs szükségem védelemre, Boxley azon az éjszakán a motelszobámban aludt. Pisztolyát maga mellé tette az asztalra, és a kanapén feküdt le. Másnap kijött velem a reptérre, és megvárta, míg a gép elindul velem Los Angelesbe, ahol néhány emberrel kellett találkoznom a nyomozásunkkal kapcsolatban.

Mikor megérkeztem a Los Angeles-i reptérre, egyenesen az újságosstandhoz mentem, hogy valami olvasnivalót vegyek magamnak. A reptér csomagkiadójánál nem volt ülőhely, én pedig mindig allergiás voltam arra, ha ott kellett helyben állnom az időt pocsékolva. Így aztán valahányszor a Los Angeles-i reptérre érkeztem, mindig bementem a férfimosdóba, beültem az egyik vécéfülkébe és vagy tíz percig valamelyik magazint olvastam, míg a csomagom megérkezett. Akkor felvettem, leintettem egy taxit, és mentem a dolgomra.

Ezúttal azonban valami szokatlan történt. Miután megvettem a Life-ot, bementem a férfimosdóba, hogy elolvassam. Felütöttem az egyik cikknél, amit James Gavin tábornok írt, és melyben azt javasolta, hogy alkalmazzanak új védelmi módszereket a vietnami háborúban.

Ebben a pillanatban hallottam, hogy a közvetlen mellettem lévő fülke ajtaja nyílik, majd csukódik. Az üres fülkék hosszú sorában enyém volt az első, és ha valaki szinte azonnal a szomszédos fülkébe lép be, az azt jelenti, valami nincs rendjén. Becsuktam ölemben a magazint és füleltem.

Aztán halk, suttogó hangokat hallottam az ajtónál.

Egy másodpercet sem vártam tovább. Minthogy az olvasáson kívül semmi más szándékom nem volt, teljesen fel voltam öltözve, így máris kinyithattam a fülke ajtaját. Két egyenruhás kövér reptéri rendőr akadt el egy pillanatra a mosdó bejárati ajtajánál, minthogy egyszerre próbáltak kiviharzani, nyilvánvalóan annak következtében, hogy előbukkantam a fülkéből.

Aztán mindhárman együtt léptünk ki.

Egy fél tucat egyenruhás reptéri rendőr gyűrűjébe csöppentem, akik félkörben álltak a férfimosdó ajtaja előtt. Mintha épp most hajnalodott volna rám, az ügyeletes olyan éles hangon szólított meg: -Hé, uram! -mondta vádlón. -Mennyi ideig volt maga ott a férfimosdóban? -A felelet erre természetesen az lett volna, hogy talán két-három percet. A jelen körülmények között azonban ez aligha számított.

Miközben az őrmester hozzám beszélt észrevettem, hogy az autókölcsönző szolgálat pultjánál dolgozó két hölgy rám néz. Felismertek. A média intenzív támadásának mintegy mellékterméke volt az, hogy szinte állandóan megjelentem a televízióban. Ez most olyan eset volt mikor a nyilvánosság hasznosnak bizonyult.

 

-Semmi köze hozzá, az istenit -ordítottam rá. Megfordultam és miközben a többi rendőr mellett elhaladtam a csomagtartó felé, láttam, hogy az ügyeletes őrmestere fejét rázza. Az utamban álló rendőrök félreálltak és átengedtek.

Mikor bemásztam a taxiba, már tudtam, mekkora szerencsém volt, hogy ellóghattam. És mikor végre alkalmam volt átgondolni az ügyet, akkor jöttem rá, jóval több forgott kockán; mint ahogy az elsőre látszott. Eszembe jutott, hogy egy különös telefonhívást kaptam három

héttel azelőtt Los Angelesből. New Orleans-i házamba jött a hívás, melynek titkos a telefonszáma. A hívó egy férfi volt, akit már sok éve nem is láttam. Valaha egy kisebb ügyben képviseltem, és úgy maradt meg emlékezetemben, mint egy mocskos, alattomos és torzonborz homoszexuális, aki abból élt, hogy pornográf fényképeket adott el. Nem mintha én választottam volna ilyen ügyfelet, de akkoriban az volt a dolgom, hogy bűnügyeket is és polgári peres ügyeket is képviseljek, így hát elvállaltam az ő ügyét is. Ez a férfi azonban elfelejtett fizetni nekem, én pedig értesítettem a törvényszéket, hogy többé nem vagyok az ügyvédje. Évekkel később, mindössze három héttel a fura reptéri incidens előtt ez az egyén előbukkant a semmiből, és felhívott engem. Miután bemutatkozott, megkérdeztem tőle, hogy jutott hozzá titkos telefonszámomhoz. Zavarosan válaszolta, hogy vannak kapcsolatai. Aztán azt kérdeztem, miért hívott fel, ő pedig belefogott valami hantába. Arra gondolt, hogy a következő húshagyókedden New Orleansba látogat, és eszébe jutott, hogy esetleg összejöhetnénk. Azt mondtam neki; eszem ágában sincs összejönni vele, semmikor és sehol, aztán lecsaptam a kagylót.

Most hirtelen megvilágosodott előttem, ki is volt az, akit a Los Angeles-i reptérre tervezett letartóztatásom előtt a mellettem levő vécéfülkébe küldtek. Mint tapasztalt közvádlónak, nem volt nehéz elképzelnem, mi történt volna, ha nem jövök ki olyan gyorsan a férfi mosdóból, együtt a két rendőrrel. Egykori ügyfelem ilyen vagy olyan módon úgy intézte volna, hogy ugyanakkor jöjjön ki a fülkéjéből, mint én az enyémből. A különösen büntetendő cselekedetek széles skálájából bármelyiket megrendezhette volna. A reptéri rendőrség persze közbelépett volna, aztán egy bírósági tárgyaláson találtam volna magam, vádlottként a kaliforniai törvények szerint valamilyen közszeméremsértő cselekedetért. A kellő pillanatban a vád képviselője megkérdezte volna, tartok-e bármiféle kapcsolatot korábbi ügyfelemmel, aki persze épp akkor fejezte volna be tanúvallomását a vád mellett. Természetesen az lett volna a válaszom, nincs vele semmiféle kapcsolatom. Erre az ügyész előhúzta volna a férfi Los Angeles-i telefonszámláját. Azon pedig szerepelt volna egy távolsági hívás New Orleansba, a lakásomra a titkos telefonszámon. És ezzel a meccs véget is ért volna. A szexuális bűncselekmény ellenem felhozott vádja szerte az országban címoldalon jelent volna meg, a louisianai törvénykezésnek pedig nem maradt volna más választása, mint hogy engem eltávolítson hivatalomból, a CIA pedig újabb piszkos trükköt hajtott volna végre a nemzetbiztonság nevében.

Los Angeles-i látogatásom során, majd hazafelé a repülőgépen újból és újból átgondoltam az egész ügyet. De nem tudtam rájönni, honnan tudta meg a Los Angeles-i repülőtéri rendőrség olyan pontosan, melyik járatra szállok fel.

Sokkal később kaptam erre választ, amikor Vincent Salambria, a köztiszteletben álló philadelphiai ügyvéd, aki a legprominensebb bírálója volt a Warren-bizottság magyarázatának Kennedy elnök golyó ütötte sebeiről, eljött, hogy munka közben látogassa meg nyomozócsoportunkat. Salandria megérkezésének napján Bill Boxley némi bizonyítékkal szolgált a különleges csoportnak, amit legutóbbi dallasi útja alkalmával nyomozott le.

A találkozó végeztével Salandria megkérdezte tőlem, megtekinthetne-e más anyagokat is -emlékeztetőket, feljegyzéseket -amik Boxleytól származnak. Elővettem néhányat az aktákból, Salandria pedig azzal töltötte a nap hátralevő részét, hogy átrágta magát ezeken. Mikor hazaértünk, azt ajánlotta, menjünk be a nappaliba, és beszélgessünk.

 

-Egyszer említetted, aggódsz amiatt, hogy vannak beépített emberek a hivatalodban -mondta szinté mellékesen, miközben az ölében lévő papírok között lapozgatott. Salandria szokatlanul halk, higgadt hangon beszélt, mint amikor selymet selyemmel dörzsölnek össze.

-Így igaz -feleltem. -Csak afféle megérzés.

-Jim -mondta halkan -, attól tartok, hogy a barátod, Bill Boxley a szövetségi kormánynak dolgozik.

Éreztem, hogy egész testemen hideg borzongás fut végig.

 

Ezután Salandria módszeresen elővezette nekem, miért gondolja, hogy így van. Boxley feljegyzései és összefoglalói -melyek önmagukban véve igen hatásosak voltak -összességükben értékelve semmilyen eredményre sem vezettek. Kínosan nyilvánvaló volt, hogy Boxley anyagát előre megtervezték, először is azért, hogy ellenem áskálódjanak, másodszor pedig azért, hogy semmiféle eredményre se juthassak.

Salandria felvette a kagylót, és felhívta Boxleyt.

– Bili -mondta -, Jim meg én épp beszélgetünk. Itt vagyunk őnála. Át tudnál jönni?

Két órával később az órámra néztem.

-Nem fog idejönni -mondtam.

-Gondolom, már rájöttél, Mr. Boxley eltávozott -felelte.

 

Felhívtam Lou Ivont, és azt mondtam neki, jöjjön át. Aztán együtt elhajtottunk Boxley bérelt szobájához a Canal Bouleward-ra. Sohasem jártam ott bent. A tulajdonosnő engedett be minket. -Nem, azóta nem láttam ezt a férfit mióta az év elején kibérelte ezt a szobát. Csak küldi a csekket minden hónapban.

Megmutatta Boxley szobáját. Egy összehajtogatott ing volt az ágyra dobva.

-Hat hónappal ezelőtt hagyta itt ezt az inget -mondta az asszony.

Megmutattam neki a noteszomban Boxley otthoni telefonszámát. Csak a fejét rázta.

-Nálunk itt nincs ilyen számú telefon.

 

-Valahol a környéken a kormánynak biztos van egy ilyen kényelmes és biztonságos háza. De kétlem, hogy ezt valaha is látni fogjuk -zárta le az ügyet Salandria.

 

Nem válaszoltam. A Los Angeles-i repülőtéri incidensre gondoltam. Végül is az agyamba villant a megoldás, Boxley volt tehát az, aki megmondta a reptéri rendőrségnek, melyik járattal megyek. Felhívta őket New Mexicóból, miután látta, hogy felszállók a gépre. A mese, hogy megpróbálnak engem megölni, csupán kitaláció volt. Valójában nem az volt a dolga, hogy engem megvédjen, hanem hogy keresztbe tegyen nekem.

Utáltam magamat is. Hát ennyire vak voltam! Hiszen Vincent Salandria mindössze egyetlen napra hagyta ott jogászi praxisát Philadelphiában, és éles szemének gyakorlatilag egyetlen pillantásával lefülelte Boxleyt. Másnap megtudtuk, hogy Boxley elutazott Beaumont-ba, Texasba Salandria telefonhívását követően. Onnan pedig a Wood nevet használva táviratokat küldött a Times-Picayune szerkesztőjének, valamint minden helyi tévéállomásnak azt állítva, hogy azért mondott le az államügyészi hivatal nyomozói állásáról, mert megtudta, hogy kábítószer-élvező vagyok.

Az egyik tévéállomás riportere adott egy példányt a táviratból Lou Ivonnak, és kíváncsian kérdezte tőle, ki ez a Wood nevű férfi. De a történet ezzel véget is ért; Boxley utolsó órában érkezett riposztja úgy tűnt el, mint a Pontchartrain-tó közepébe hajított kő, hullámot sem keltve.

De ez az ember hónapokon át mégiscsak ott ült legbizalmasabb üléseinken. Nagy fekete táskájával a kezében, mely mindig nála volt százszor is ki-be járkált irattárunkba. Be kellett vallanom, kegyetlenül átejtettek. És ami még ennél is rosszabb, most már minden aktánkat úgy tekinthettük, hogy arról a szövetségi kormánynak is másolata van.

 

Játék a töltényhüvelyekkel

 

KÖZEL KÉT év TELT EL Clay Shaw 1967. március 1-jei letartóztatása és tárgyalásának megkezdése között. Hivatalunk ezt az időszakot nagyrészt azzal töltötte, hogy rutinjellegű helyi bűnügyekben járt el, megtette az ellenlépéseket Shaw ügyvédjeinek jogi manővereire, és felkészült a Shaw elleni tárgyalásra.

Elsőrangú példa volt arra, hogyan manipulálta a bizonyítékokat a Warren-bizottság és a dallasi gyilkossági csoport, ahogyan J. D. Tippit gyilkossága ügyében nyomoztak. Tippit az a

dallasi közrendőr volt, akit körülbelül félórával az elnök meggyilkolása után lőttek le. A gyilkosság a kiszáradt Trinity-folyó Dallasszal átellenben lévő oldalán az Oak Park peremén történt, nem messze attól a helytől, ahol Lee Oswald dekkolt abban az időpontban. Bár ez az ügy tárgyalásra sohasem került, mind a Warren-bizottság, mind pedig a dallasi gyilkossági csoport egyetértett abban, hogy a gyilkos, aki hidegvérrel távozott a helyszínről, elszórva a használt töltényhüvelyeket puskájából, Lee Oswald volt.

Igen hasznos volt a kormánynak ez a megállapítás. Többek között motivációt szolgáltatott az elnök meggyilkolásához: Lee Oswald zavart és heves vérmérsékletű fiatalember, aki olyan erőszakos, hogy képes volt hidegvérrel lelőni egy rendőrt minden provokáció nélkül; akkor, pedig egy ilyen vad és kegyetlen ember arra is képes volt, hogy minden ok nélkül meggyilkolja az elnököt. Vagy, ahogy a Warren-bizottság jogi gárdájának egyik tagja vetette fel ékesszólóan a kérdést és adta meg rá a választ is: -Honnan tudjuk, hogy Lee Oswald megölte Kennedy elnököt? Onnan, hogy megölte Tippit-rendőrt.

És az állítás fordítottja is nagyszerűen bevált: csak egy olyan embernek lehet oka arra, hogy fényei nappal egy nyugodt külvárosban lelőjön egy rendőrt, aki épp megölte az elnököt, és tudja, hogy vadásznak rá.

Az egyetlen probléma ezzel a forgatókönyvvel az volt -mint ahogy már korábban is igen gyakran -, hogy amikor megvizsgáltam a bizonyítékokat, az Oswaldot elítélő következtetések nem állták meg a helyüket.

Mindenekelőtt azon tények ismeretében, amit Oswald mozgásáról és tartózkodási helyeiről tudtunk, fizikailag igencsak valószínűtlen volt, hogy ott lett volna a helyszínen Tippit meggyilkolásának idején. Több helyszíni tanú szerint Tippit rendőrt 1:06 és 1:10 között lőtték le. Megerősítette ezt Roger Craig seriff helyettes is. Mikor hallotta, hogy a rádióban közlik Tippit halálát, az órájára nézett. 1:06 volt, és általánosan elismert tény volt, hogy Oswald már 1:00 körül visszatért a panzióba, ahol lakott. Aztán gyorsan távozott és Earlane Roberts, a házfelügyelő megfigyelte, hogy Oswald 1:04 perckor ott állt a Beckley Avenue északi irányba tartó buszmegállójánál. Az a hely, ahol Tippit rendőrt megölték, épp az ellenkező irányban van – egy mérföldnyire, délre. Ha az időtényezőket szélesebb skálán értelmezzük, még ha Oswald meg is gondolta volna magát és a déli irányba tartó buszra szállt volna fel, gyakorlatilag még akkor is lehetetlen lett volna, hogy még a rendőrtiszt lelövése előtt érkezzen a helyszínre.

A Warren-bizottság egyszerűen figyelembe sem vette ezeket az anomáliákat, és különböző szemtanúkat sorakoztatott fel, ezek tanúvallomása azonban gyorsan összeomlott.

Domingo Benavides, aki az összes szemtanú közül a legközelebb állt a lövéshez (mindössze néhány yardnyira), kijelentette: nem látta a helyszínen Oswaldot.

Warren Reynolds, aki egy fegyveres férfit látott végigrohanni a Jefferson Streeten egy háztömbnyire a lövés helyétől, tanúsította, hogy Oswald volt az a férfi, akit látott.

Tanúvallomásának körülményei azonban igencsak gyanúsak voltak. Reynolds először azt mondta az FBI-nak: „nem biztos abban”, hogy Oswald volt az a rohanó férfi. Nem sokkal ezután Reynoldsot fejbe lőtték egy alagsori parkoló sötétjében. Miután csodával határos módon felgyógyult a kórházban, Reynolds újból átgondolhatta, mit is látott aztán, úgy döntött, hogy a rohanó férfi tényleg Oswald volt.

Az ilyen és ehhez hasonló jelentéktelen tanúvallomások után Helen Markhamre maradt a központi szerep a kormány részéről Oswald ellen indított perben. Ahogy Markham tanúvallomását olvastam, az jutott az eszembe, kevés közvádló találkozhatott valaha is olyan tanúval, aki ilyen buzgón szolgálta az ügyét és ugyanakkor le is rombolta azt.

Míg a többi helyszíni tanú egyöntetűen állította, hogy Tippit azonnal meghalt, Markham határozottan emlékezett arra, hogy húsz percen át próbált beszélni a rendőrrel, mielőtt a mentőkocsi megérkezett. Annak ellenére, hogy a Warren-bizottság jogászai kétségbeesetten igyekeztek rávezetni Markhamet arra, hogy ismerje fel Lee Oswaldot (egy elég magas és

sovány fiatalembert ritkuló világosbarna hajjal), ő mégis úgy tájékoztatta Mark Lane-t a kormány részéről folytatott vizsgálat jól ismert bírálóját, hogy Tippit gyilkosa „zömök férfi volt bozontos hajjal”. Később eskü alatt tagadta, hogy ilyesmit tett volna, és csak akkor ismerte be, miután meghallgatta a beszélgetés magnófelvételét. Aztán, ami a kormány számára még jobban összezavarta a dolgokat, Markham úgy írta le a gyilkost, hogy annak „fekete haja” volt.

Mielőtt tanúvallomását befejezte volna, Markham néhány megfigyelőben kételyt ébresztett afelől, hogy egyáltalán ott volt-e Tippit meggyilkolásának helyszínén. Legalább két tanú vallotta: nem emlékszik arra, hogy ott látta volna a gyilkosság helyszínén.

Mindezzel együtt mégis Markham volt a kormány legjobb tanúja, az egyetlen, aki azonosította Lee Oswaldot, mint Tippit rendőr gyilkosát. Íme, így zajlott az azonosítás a Warren-bizottság előtt:

 

BALL: Szóval, amikor maga bement abba a szobába, ezeket az embereket látta, ezt a négy férfit?

MARKHAM: Igen, uram.

BÁLL: Felismert közülük bárkit is?

MARKHAM: Nem, uram.

BALL: Szóval nem? Látott-e bárkit is -de ezt már az előbb kérdeztem. Felismert-e bárkit is az arcáról?

MARKHAM: Az arcukról nem.

BALL: Azonosított-e bárkit is e közül a négy ember közül?

MARKHAM: Nem ismertem egyiküket sem.

BALL: Tudom, hogy nem ismerte egyikükét sem, de volt-e közülük olyan, akit már látott korábban is?

MARKHAM: Nem. Egyiküket sem láttam soha azelőtt.

BALL: Egyiket sem a négy közül?

MARKHAM: Egyiküket sem.

BALL: Négyük közül egyiket sem?

MARKHAM: Nem, uram.

 

Végül a bizottság ügyésze kétségbeesésében ahhoz a fogáshoz folyamodott, hogy egy rávezető kérdést tett fel saját tanújának -ami bármely igazi törvényszék előtt teljességgel megengedhetetlen -hogy így tudassa a tanúval, mit is akar tőle hallani:

 

BALL: A külsejéről ismerte fel?

MARKHAM: Azt kértem… szóval ránéztem. Mikor megláttam ezt a férfit, nem voltam benne biztos, de mintha hideg borzongás futott volna végig rajtam.

Ez a rövid eszmefuttatás jelentette azt, hogy a tanú teljes egészében igazolta vallomásában: Lee Oswald volt Tippit gyilkosa.

 

Természetesen voltak még más fontos tanúk is. Közöttük volt a mentőautó sofőrje és a mentős segéd, akik tisztázhatták volna Tippit halálának időpontját, valamint hogy mely tanúk voltak jelen a helyszínén. Mr. és Mrs. Donald Higgins, akik a gyilkosság helyszínével szemközti házban laktak, és néhány dolgot megfigyeltek a történtekből; aztán ott volt T. F. Bowley, aki a halott rendőr kocsijának mikrofonját használta, hogy tájékoztassa a rendőrségi rádióközpontost arról, hogy Tippit rendőrt épp akkor gyilkolták meg. Ezen tanúk közül azonban a Warren-bizottság egyiket sem idézte be.

A gyilkosságnak volt még három igen fontos szemtanúja is, akik számomra teljesen megváltoztatták az eset arculatát. Mark Lane, a bizottság egyik bírálója, aki később New Orleansba jött, hogy nyomozásunk során együtt dolgozzon velünk, lenyomozta és kihallgatta ezen tanúk egyikét Acquilla Clemonst. Az első lövés után a hölgy két férfit vett észre, akik ott álltak Tippit rendőr járőr kocsija mellett. Látta, hogy az egyik férfinél pisztoly volt, aztán félrelökte a másikat és a Jefferson Street felé iramodott a háztömb távolabbi oldalán.

A rohanó férfi, aki Acquilla Clemons visszaemlékezése szerint lelőtte a rendőrtisztet, a nő elmondása alapján „olyan alacsony és testes férfi” volt. A másik férfire úgy emlékezett, hogy magas és vékony volt fehér inget és bő khaki nadrágot viselt -tanúk szerint pedig Oswald ilyen ruhát aznap nem hordott. Clemons elmesélte, hogy a dallasi rendőrtisztek azt mondták neki, ne mondja el senkinek, amit látott különben megölik. És ez akkoriban Dallasban jól ismert tanács volt a törvény szolgái részéről.

Lane-től szereztem tudomást Frank Wrightról is. Wright látta a jelenetnek azt az utolsó részét, amit Clemons is elmondott. Wright felesége volt az, aki a mentőket hívta, akik aztán elvitték Tippit holttestét.

Mr. Wrigth, aki akkor a házban tartózkodott, még idejében jött ki, hogy lássa: Tippit rendőr teste átfordul a földön, ami életében valószínűleg az utolsó mozdulat volt. Wright egy másik férfit is észrevett, aki nézte a földre zuhant rendőrt. Aztán ez a férfi megkerülte a rendőrautót beszállt egy régi szürke kocsiba és gyorsan elhajtott.

Nekem igen valószínűnek tűnt, hogy ez volt az a második férfi, akit Clemons is észrevett az, akit az alacsony, testes alak félrelökött mikor elrohant. Kezdett megvilágosodni előttem, hogy ezek a tanúk valami olyasmit állítanak, amit senki más. Azt ugyanis, hogy Tippit rendőrt két férfi ölte meg, és egyikük sem volt Lee Oswald. Ha pedig Oswald ártatlan volt Tippit meggyilkolásában, úgy a kormány részéről ellene indított bírósági per alapjaiban omlott össze.

Három évvel ezelőtt az FBI igazgatója, J. Edgard Hoover bizonyára ugyanarra a következtetésre jutott, mint én, mert határozottan utasította a dallasi FBI-iroda vezetőjét, ne engedje, hogy emberei kikérdezzék akár Acquilla Clemonst, akár Mr. és Mrs. Wrightot. Erről mindaddig nem is tudtam, míg sok évvel később Hoover feljegyzése Gordon Shanklinnek meg nem jelent Michael Kurtz könyvében. Egy dolgot azonban már akkor is tudtam, ez pedig az volt, hogy Clemons vagy Wrighték tanúvallomásainak még töredékét sem találtam a Warren-bizottság anyagaiban.

Ahogy kutatásaimat folytattam, felfedeztem, hogy a szemtanúkon kívül voltak egyéb bizonyítékok is, melyeket a dallasi gyilkossági csoport begyűjtött és megváltoztatott. Ezek arra mutattak, hogy Lee Oswaldot alaptalanul gyanúsították a Tippit-gyilkossággal.

Elolvastam például a dallasi rendőrségi rádió részéről röviddel a gyilkosság után továbbított üzenetek átiratait. Ezeket automatikusan naplóba rögzítették. Mindössze percekkel azután, hogy egy polgár először jelentette be a gyilkosságot, Tippit rádióján. H. W. Summers, a dallasi rendőrség 221. törzsszámú járőre jelentette; hogy találtak egy „szemtanút, aki látta a menekülő férfit”. A gyanúsítottat úgy írták le, hogy fekete hullámos haja volt világos színű Eisenhower-dzsekit sötét nadrágot és fehér inget viselt „Minden bizonnyal harminckettes automata pisztoly volt nála”, amit a jobb kezében, tartott. Pillanatokkal később G. Hill őrmester jelentette, hogy „a helyszínen talált töltényhüvely arra utal, hogy a gyanúsítottnál egy harmincnyolcas automata fegyver volt, nem pedig pisztoly”*.

 

*Hogy megértsük, mennyire eltértek itt az igazságtól, tudni kell, mi a különbség egy automata kézifegyver és egy revolver között. Egy automata fegyver esetében a golyók egy tárban vannak, mely a fegyver markolatának belsejébe illeszkedik. Minden egyes alkalommal, mikor a fegyvert elsütik, a töltényűrben maradt üres töltényhüvelyt automatikusan távolítja el a kidobó mechanizmus, miközben a tár alján lévő rugó a helyére tolja az új töltényhüvelyt a lövedékkel. Az amerikai hagyományok szerint kialakított és a Vadnyugatról ismert kézifegyver, a revolver esetében a golyók egy körkörös forgó tárban vannak, és a fegyverelsütés után nem dobja ki automatikusan a töltényhüvelyeket. A kétféle fegyver között az egyik legfontosabb különbség, hogy minden egyes alkalommal, mikor az automata fegyver kidobja a használt töltényhüvelyt, azon mély nyomot hagy a kidobó mechanizmus. Egy revolver esetében ilyen nincs; a töltényhüvelyen csak az ütőszeg nyoma látható.

Egy másik különbség pedig, hogy a revolverek rendszerint teljes egészében fémből készülnek, és viszonylag kicsi a markolatuk, ugyanakkor az automata fegyvereknek nagy, lapos markolatuk, és rendszerint sötétkék fémes bevonatuk van.

 

Ebből számomra világosnak tűnt, hogy a kézifegyver, mellyel Tippitet lelőtték, automata volt. Csakhogy az a fegyver, amit állítólag Lee Oswaldtól vettek el, mikor a dallasi rendőrség később letartóztatta őt a Texas Filmszínházban, egy revolver volt. Hacsak Oswald nem állt meg valahol, hogy fegyvert cseréljen, ami soha senkinek eszébe nem jutott ez a tény önmagában véve is komoly rést ütött a vádon.

A Tippit rendőr testében talált golyók, valamint a gyilkosság helyszínén talált töltényhüvelyek további bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy koholt vádról van szó. A dallasi halottkém felboncolta Tippit testét és négy golyót távolított el belőle. Mint kiderült három közülük rézbevonatú volt és a Winchester Western cég gyártmánya. A negyedik azonban ólomgolyó volt, amilyet a Remington-Peters cég gyárt.

Szörnyen különös ez -gondoltam magamban -, minthogy golyókat sohasem árusítanak vegyes tételekben. A fegyverhasználók vagy egy doboz Winchestert vagy egy doboz Remingtont vesznek, nem pedig „ebből is egy kicsikét meg abból is egy kicsikét”. Az a tény, hogy Tippit testében két különböző gyártmányú golyót találtak, véleményem szerint arra utalt -és bizonyára a legtöbb tapasztalt rendőrtiszt véleménye szerint is -hogy valószínűleg két fegyveres férfi adott le lövéseket.

Ez pedig egybehangzott Acquilla Clemons, valamint Mr. és Mrs. Wright szemtanúk vallomásával.

Ha gyilkosság történik, a rendőrség gyilkossági osztályánál az a bevett módszer, hogy a golyókat és töltényhüvelyeket elküldik Washingtonba, az FBI laboratóriumába, hogy megvizsgálják őket, és lehetőleg azonosítsák a fegyvert, amelyből a golyókat kilőtték. Ebben az esetben a dallasi gyilkossági csoport (érthetően félve attól, hogy a halottkém felfedezését közzétegye), mindössze egy golyót küldött el az FBI laboratóriumába, úgy tájékoztatva azt, hogy ezt az egyetlen golyót találták Tippit testében.

Az FBI laboratóriuma mindenki meglepetésére kiderítette; hogy a golyó nem Oswald revolveréből való. Mikor ezt az ellentmondást megtudták, a Warren-bizottság mindjárt más golyókat kezdett keresni, amelyek esetleg jobban illenek a képbe. Bár a bizottság sohasem kapott példányt Tippit boncolási jegyzőkönyvéből, valahogyan mégis megtudták, hogy négy golyó volt, nem csupán egy, amit Tippit testében találtak. A máskor nem túl kíváncsi Warren-bizottság arra kérte az FBI-t, érdeklődjön utána a három hiányzó golyónak, aztán négy hónap után megtalálták ezeket a dallasi gyilkossági csoportnál, ahol már belepte őket a por. A golyókat elküldték az FBI laboratóriumába. A laboratórium ballisztikai szakértője, Courtland Cunningham a bizottság előtt kijelentette, hogy a laboratórium nem tud olyan következtetést levonni, mely szerint a Tippit testében talált négy golyó bármelyikét is abból a revolverből lőtték volna ki, amit Lee Oswaldtól vettek el.

A töltényhüvelyek, melyeket állítólag a helyszínen találtak, még nagyobb gondot okoztak. Míg a golyókra eleinte a halottkém felügyelt, aki Tippit testében megtalálta azokat, a töltényhüvelyeket kezdettől fogva a dallasi gyilkossági csoport őrizte.

Tippit rendőr meggyilkolása napján a dallasi gyilkossági csoport összegezte az összes, az üggyel kapcsolatban rendelkezésükre álló bizonyítékot -ez a legfontosabb rendőrségi szabványeljárás. Bár számos szemtanú megemlítette, hogy a lövöldözés után töltényhüvelyeket láttak a helyszínen szétszóródva, a jegyzőkönyvbe vett első rádióüzenetben pedig automata fegyverként írták le a gyilkos fegyvert, mert a helyszínen talált töltényhüvelyeken a kidobó szerkezet nyoma volt látható, a bizonyítékok összegzésében semmiféle töltényhüvely nem szerepelt.

Hat nap telt el azután, hogy azt az egyetlen golyót elküldték Washingtonba, az FBI laboratóriumába, és a dallasi gyilkossági csoport csak ekkor egészítette ki a jelentést az állítólag a helyszínen talált négy töltényhüvellyel, mindaddig nem. Ezután a töltényhüvelyeket elküldték Washingtonba, az FBI laboratóriuma azonnal visszajelzett, hogy ezeket valóban ugyanabból a fegyverből lőtték ki, amit Oswald állítólag postai utánvéttel vásárolt A. Hidell álnéven.

A dallasi rendőrség bizonyára megkönnyebbült az eredmény hallatán, a töltényhüvelyek későbbi felbukkanása azonban csak még jobban felhívta a figyelmemet arra, hogy a dallasi gyilkossági csoport gátlástalanul manipulál a bizonyítékokkal. Jól tudtam, hogy ha a töltényhüvelyek valóban Oswaldtól származtak volna még a letartóztatása előttről, ezek rutinszerűen szerepeltek volna a bizonyítékokat összegző jelentésben, és már a gyilkosság estéjén elküldték volna őket az FBI laboratóriumába. Ezeket azonban mégsem küldték el, csak jóval azután, hogy a dallasi gyilkossági csoport megtudta: a laboratórium nem talált arra utaló megerősítő jeleket, hogy az az egyetlen golyó Oswald fegyveréből származott volna.

Számomra világos volt, mi is történt. Mivel nem volt bizonyíték arra, hogy a golyót Oswald revolveréből lőtték ki, a dallasi gyilkossági csoportnak esze ágában sem volt elküldeni azokat a töltényhüvelyeket, amelyeken egy automata kézifegyver kidobó szerkezetének nyomai voltak, még akkor sem, ha ténylegesen ezeket a töltényhüvelyeket találták a helyszínen. Ehelyett valaki a gyilkossági csoportból, vagy valaki, aki együttműködött velük, lövéseket adott le az Oswaldtól elkobzott fegyverből, miután már letartóztatták őt, így jutottak a szükséges töltényhüvelyekhez, aztán ezeket küldték el Washingtonba.

A hozzáértés azonban nem volt erős oldala a dallasi gyilkossági csoportnak, még a bizonyítékok fabrikálásában sem. Az FBI laboratóriuma kiderítette, hogy két töltényhüvelyt a Western gyártott, a Tippit testében talált golyók közül pedig kettő rézbevonatú Western volt, egy pedig ólomból készült Remington, így a számok összege egyszerűen nem stimmelt.

Ami még ennél is rosszabb volt, a Warren-bizottság által lefolytatott kihallgatásokon kínosan nyilvánvalóvá vált, hogy a használt töltényhüvelyek, melyeket a dallasi gyilkossági csoport küldött el az FBI laboratóriumának, valójában nem is azok a töltényhüvelyek, melyeket Tippit meggyilkolásának helyszínén találtak. Az egyik tanú, Domingo Benavides, két töltényhüvelyt talált nem messze a lövések helyétől, és átadta azokat J. N. Poe rendőrbiztosnak. Gerald Hill, a dallasi rendőrség őrmestere utasította Poe-t, jelölje meg azokat -vagyis karcolja rájuk nevének kezdőbetűit, mert ez a szabványeljárás mindenhol a gyilkossági csoport rendőrei számára.

Poe arról tájékoztatta a Warren-bizottságot, hogy azt hiszi, meg is jelölte azokat a töltényhüvelyeket, de megesküdni nem merne rá. A bizottság előtti kihallgatás során Poe megvizsgált négy töltényhüvelyt, amiket ott megmutattak neki, de azokon nem tudta felismerni saját jelölését. W. E. Barnes őrmester tájékoztatta a bizottságot, hogy mikor visszatértek a rendőrkapitányságra, két töltényhüvelyt kapott Poe rendőrtől, és ezeket saját nevének kezdőbetűivel is megjelölte. De ő is képtelen volt a hüvelyeken a jelöléseit megtalálni.

Miután átrágtam magam minden bizonyítékon, tudtam: most komoly fejtörésben lesz részem. Vizsgálataim arra utaltak, hogy két ember gyilkolta meg J. D. Tippit rendőrt. Nem volt ez számomra meglepetés. Az elnök meggyilkolásának kidolgozása szempontjából súlyos hiba lett volna, ha valami laikust küldenek oda harmincnyolcas kaliberű kézifegyverrel, hogy eltegyen láb alól egy jól képzett rendőrt. Egy kis szerencsével bármelyik rendőr, akit egyszer vagy kétszer megsebesítenek egy harmincnyolcas kaliberű fegyverrel, még mindig pontot tehet az ügy végére úgy, hogy keresztüllövi támadója fejét. Így hát amennyiben Tippit eltávolítása fontos volt az összeesküvés szempontjából, talán azért, hogy ily módon fűtsenek be Oswaldnak és megmutassák, valóban milyen brutális és erőszakos, akkor legalább két ember kellett ahhoz, hogy a munkát tökéletesen elvégezzék.

A túlságosan is nyilvánvaló bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy Oswald nem gyilkolta meg Tippit rendőrt megerősítették minden korábban végzett kutatásomat arra nézve, hogy Oswald szelíd lelkű ember volt, aki képtelen lett volna ilyen tett elkövetésére. Tudtam, hogy amennyiben Shaw elkövetkező tárgyalásán be tudom bizonyítani, hogy Oswald képtelen lett volna meggyilkolni John Kennedyt vagy J. D. Tippitet ez igencsak megnövelné esélyeinket arra, hogy a vádlottat elítéljék. Mert akkor az esküdtszéknek azonnal tekintetbe kellene vennie az összeesküvés lehetőségét, mint ésszerű alternatívát a Warren-bizottság jelentésével szemben.

A Tippit-ügy azonban még ennél fontosabb volt számomra, mert megvilágította előttem, mennyi tényt elpalástolt a dallasi rendőrség, vagy még inkább a dallasi gyilkossági csoport.

Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy egy Dallas méretű városhoz képest a gyilkossági csoport igen kicsi volt, hat-kilenc rendőrtisztből állt. És csak mert ez a csoport, melyet több

mint három évtizede vasakarattal irányított Will Fritz kapitány, elrejtette és manipulálta a bizonyítékokat, még nem volt ok arra, hogy elítéljük az egész rendőrséget.

Felidéztem magamban mindazt, amit tudtam a gyilkossági csoport Kennedy-ügyben tanúsított magatartásáról. Felfedezték a lehetséges gyilkos fegyvert egy 7.65-ös Mauser karabélyt a Texasi Tankönyvraktár épületének hatodik emeleti búvóhelyén, aztán mindjárt el is vesztették (lásd 7. fejezet). Tizenkét órán át kérdezték ki Lee Oswaldot és erről egyetlen szót sem rögzítettek jegyzőkönyvben (lásd 2. fejezet). Hagyták, hogy a Dealey Plaza szomszédságában néhány gyanúsítottat letartóztassanak, hogy aztán szabadon engedjék őket anélkül, hogy megkérdezték volna akárcsak a nevüket vagy lefényképezték volna őket. (Lásd a 2. és 16. fejezetet). Nem nyomozták le azt a Nash Rambler furgont, amit Roger Craig seriff helyettes szűrt ki, ahogy elvitte Oswaldot a tankönyvraktár épületéből. Valójában hazudtak az esetet illetően, tagadták, hogy Craig valaha is járt volna a rendőrségen (lásd 9. fejezet). És ami mindennél súlyosabb, hagyták, hogy Oswaldot lelőjék saját épületük alagsorában, miközben tucatnyi rendőr vette körül, aztán azonnal lezárták az elnökgyilkosság aktáit megoldottnak tekintve azt.

És ennek a döbbenetes listának a tetejébe jött még a Tippit-ügy bizonyítékainak égbekiáltó manipulálása, a három golyó elrejtése, a helyszínen talált automata fegyverből származó töltényhüvelyek eltűnése, a revolver-töltényhüvelyek késedelmes „felfedezése”, valamint a nyomozás elmulasztása az után a két férfi után, akiket a szemtanúk láttak.

 

Először úgy tűnt nekem: a dallasi gyilkossági csoportnak az volt a célja, hogy gyanúba keverjék, és bíróság elé állítsák Oswaldot, azt az embert, akiről a csoport igen gyorsan jelentette ki, hogy ő a gyilkos. Mindegy, hogy milyen áron, de Oswald nyakába akarták varrni a Tippit-gyilkosságot, ezzel támasztva alá azt a véleményt, hogy ez az ember tényleg képes volt minden nyilvánvaló ok nélkül megölni az elnököt.

 

De amint újból átvizsgáltam a jegyzőkönyvet egy második, még elborzasztóbb gondolat villant az agyamba. Lehetséges, hogy a dallasi gyilkossági csoport azért változtatta meg szándékosan és szisztematikusan a bizonyítékokat, hogy fedezzék mind John Kennedy, mind pedig J. D. Tippit igazi gyilkosait? Ha ez igaz, ez azt jelentené, hogy valami olyasmivel van dolgunk, ami túlmegy az egyszerű cselekvőképtelenségen, sőt a bizonyítékok egyszerű elrejtésén is. Ez azt jelentené, hogy a dallasi gyilkossági csoport -vagy annak néhány kulcsfigurája -a legrosszabb esetben összejátszott a gyilkosokkal még a gyilkosság előtt a legjobb esetben pedig csak szemet hunyt annak megtörténte után.

 

A gyilkosok elmenekülése

 

Hogy valójában ki húzta meg a ravaszt, sohasem érdekelt engem annyira, mint az, hogy ki volt a szervező, ki fizetett ezért, és kinek volt haszna John Kennedy meggyilkolásából. De maga a tény, hogy 1963. november 22-én a Dealey Plazán és környékén oly sok yanúsítottat engedtek szabadon a dallasi hatóságok, már nagyon is érdekelt. Ha azokat a gyanúsítottakat annak rendje-módja szerint őrizetben tartják és kikérdezik, azt hiszem, valamelyikük elvezethette volna a hatóságokat a gyilkosság kitervelőihez.

 

Roger Craig seriff helyettestől és más tanúktól már tudtam, hogy három gyanús külsejű férfi hagyta el a tankönyvraktár épületét röviddel azután, hogy a végzetes lövések eldördültek. Egy Nash Rambler furgonnal távoztak, a kocsi világos színű volt, a tetején csomagtartóval. A lövöldözés előtt ott parkolt a Houston Streeten, az épület hátsó bejárata mellett, északi irányba állva -vagyis a Houston Street forgalmával szemben. Senki sem figyelt fel a sofőrre, aki ott ült a parkoló kocsiban.

Miután a lövöldözésnek vége volt, a három férfi futva jött elő az épület hátsó bejáratán át és benyomakodtak a furgonba. Az olyan gyorsan indult el a Houston Streeten észak felé, hogy az egyik ajtó még ki is vágódott. Craigtől tudtam, hogy a kocsi visszakanyarodott, megállt közvetlenül a tankönyvraktár épülete előtt, hogy még egy fiatalembert vegyen fel. Ez a fiatalember is beugrott a kocsiba, az pedig gyorsan elviharzott.

Ebben a rövid kis közjátékban nem is az volt a döbbenetes, hogy a törvény szolgái nem avatkoztak közbe, hanem hogy a kocsi ilyen merészen mozgott. Ez arra utalt, hogy a sofőr gyakorlatilag előre tudta, hogy nem fognak közbeavatkozni. Roger Craig semmire sem ment azzal, hogy jelentette ezt az esetet a dallasi gyilkossági csoport főnökének, Will Fritznek, amint arra később visszatérünk.

Az elnöki kocsisor mögött álló tanúk nemcsak a tankönyvraktár épületéből, hanem a Houston és Elm Street-hez közeli Dal-Tex épületéből is hallottak lövést. Egy embert mindenesetre letartóztattak a lövöldözés után, aki futva jött elő a Dal-Tex épületéből, és nem adott magyarázatot arra, mit keresett ott. A helyi hatóságok aligha kerülhették el a letartóztatását, mivel a bámészkodók ott lármáztak. A seriff hivatalába vitték, ott tartották és kikérdezték. Jegyzőkönyv azonban nem készült arról, milyen kérdéseket tettek fel ennek a gyanúsítottnak, ha egyáltalán kérdeztek bármit is; még a nevét sem jegyezték fel. Később két egyenruhás rendőr vezette ki őt az épületből az ott várakozó tömeg szidalmai közepette. Bedugták a rendőrautóba és elhajtottak vele. Nyilvánvalóan ezzel mondott búcsút Dallasnak, minthogy egyszerűen örökre eltűnt.

Egy másik férfit is letartóztattak a Dal-Tex épületében. A dallasi hatóságok szerint Jim Bradennek nevezte magát, és miután lenyomozták, szabadon engedték. A szövetségi kormány ezúttal meglepő módon jelentős mennyiségű információt szolgáltatott a gyanúsítottról. Közlésük szerint valódi neve Eugene Hale Brading, és már több tucatszor volt letartóztatva. Az elnök meggyilkolása előtt néhány hónappal kezdte használni a Jim Braden nevet, ilyen név alatt volt bejegyezve olajüzlete Los Angelesben. Azt mondta a hatóságoknak, hogy üzleti ügyben járt Dallasban a felügyelőtisztje engedélyével. Mindössze néhány nappal korábban volt találkozója H. L. Hunt, az olajmilliárdos valamelyik fiával. Braden azt állította, hogy az elnök meggyilkolásának időpontjában azért tartózkodott a Dal-Tex épületében, mert telefonálni akart. Mikor látta, hogy a telefon nem működik, kijött az épületből és meglepetten tapasztalta, hogy letartóztatják.

Ez a történet számos olyan elemet tartalmazott, ami arra utalt, hogy ezek hamis nyomok a gyilkossági ügyben. A férfinak nemcsak arra adott magyarázata volt zavaros, hogy miért is tartózkodott a Dal-Tex épületében, de hosszú letartóztatási listája is volt a „szervezett bűnözéssel” való kapcsolatai miatt, és ez volt az első számú hamis nyom, amire a média homályosan hivatkozott. A 2. számú hamis nyom H. L. Hunthoz, a „délnyugati olajmágnások” képviselőjéhez vezetett. Hosszas elemzés után azonban világossá vált, hogy Braden szerepe az elnök meggyilkolásában egy nagy nulla. Véleményem szerint ez volt az oka, hogy a nevét -és az összes gyanúsított közül egyedül az ő nevét -nyilvánosságra hozták.

Tudomásom volt róla, hogy a helyi hatóságok figyelmen kívül hagyták azokat a gyanúsítottakat is, akik az elnöki gépkocsikíséret előtti füves dombon voltak. Régóta tudtam, hogy Julia Ann Mercer látott egy férfit, aki egy puskatokot hurcolt fel a füves dombra egy órával a gyilkosság előtt. A közeli felüljárón álló rendőrök észlelték, mi történik, de még sem mozdultak, hogy közbelépjenek (lásd a 2. és 17. fejezeteket).

Csak jóval később szereztem tudomást egy újabb gyanúsítottról, aki a lövöldözés után azonnal elmenekült, mégpedig -szó szerint lecsúszott a dombocska hátsó oldalán, egészen az autójáig. Tom Tilson, szolgálaton kívüli rendőr az autórádiójából hallott a lövöldözésről, és látta, hogy az elnök kocsija sebesen haladt. Amint közelebb hajtott a felüljáróhoz, meglátott egy férfit, aki csúszva-szánkázva jött le a lejtőn a felüljárótól nyugatra, vagyis a tankönyvraktár épületétől távolabbi oldalon. Ez volt az egyetlen férfi, akit Tilson rendőr elfutni látott a lövöldözés helyétől, így hát jól megfigyelte. A férfi az ott parkoló kocsi oldalának ütközve ért a lejtő aljára, valamit behajított a hátsó ülésre, aztán beugrott az első ülésre és nagy sebességgel kilőtt.

Tilson üldözőbe vette a kocsit. Mikor már elég közel ért, beolvasta a kocsi rendszámát, gyártmányát és típusát a lányának, aki ott volt vele az autóban. Ő lejegyezte az információkat és miután a kocsi meglépett, Tilson telefonon bemondta a dallasi gyilkossági csoportnak. De azok még csak nem is reagáltak rá. Tilson rendőr többé sohasem hallott egy szót sem arról a gyanúsítottról, akit üldözőbe vett.

 

Az idő tájt, amikor a szökött gyanúsítottak anyagába pillantottam bele, egy New York-i számítógép-szakértő bizonyos Richard E. Sprague lépett velem érintkezésbe. Sprague összegyűjtött és behatóan megvizsgált mintegy ötszáz állóképet és mozgóképet melyek az elnök meggyilkolásának napján a Dealey Plazán készültek. Különösen izgatott volt néhány új fotó miatt, melyek három letartóztatott férfit mutattak a rendező pályaudvaron a füves dombocska mögött, amint puskával felfegyverzett rendőrök kísérik el őket.

A Kennedy elnök előtt lévő füves dombról készült sok fénykép tanulmányozása közben Sprague nyomon követte ennek a három férfinek az útját a rendező pályaudvaron álló üres zárt vasúti teherkocsihoz; ebben kapták el őket miután lerohantak a dombról. Emlékeztem ezekre az emberekre, Harkness őrmesternek a Warren-bizottság előtt tett vallomásából (lásd 7. fejezetet). Ezeket a „csavargókat és csöveseket” -ahogy Harkness nevezte őket -épp akkor szedték ki az egyik zárt teherkocsiból, mikor a tehervonat épp kezdett kihúzni a rendező pályaudvarról. A mozgó vonatot Lee Bowers váltóőr állította meg a szabályzókarokkal az öt méter magas toronyból, hogy az embereket kereső rendőrök fel tudjanak mászni a kocsiba.

Harkness szerint a három gyanúsítottat „levitték az állomásra és kikérdezték”. De jegyzőkönyv ezekről a gyanúsítottakról sem volt. Se a nevük, se fénykép, se ujjlenyomatok, se nitrát-teszt. Valahol menet közben ezeket is szabadon engedték a dallasi hatóságok. A „csavargókról” a Dallas Times Herald fotóriportere, William Allen, valamint a Forth Wort Star-tól Joe Smith készített képeket, ahogy elvonultak a tankönyvraktár mellett, feltehetően a kihallgatásukra. Sprague úgy gondolta, hogy ezek a fotók, melyeket eléggé meglepő módon, sohasem hoztak nyilvánosságra, talán segítenek feltárni néhány titkot az elnök meggyilkolásáról. Ha akár a „csavargókat”, akár az őket kísérő rendőröket azonosítani lehet, akkor a nyomozás új útjai nyílnak még.

Azt mondtam, másolatokat szeretnék, és arra kértem Sprague-t, most azonnal küldjön nekem néhányat. Úgy esett, hogy épp készültem elrepülni New Yorkba, hogy szerepeljek Johnny Carson műsorában. Ritka lehetőség volt ez számomra, hogy közvetlen az amerikai nyilvánosság előtt beszélhetek nyomozásunkról és azt akartam, hogy a fényképek ott legyenek nálam dokumentumként, így hát Sprague intézkedett, hogy odahozzák nekem azokat a New Orleans-i repülőtérre.

Váratlanul jött a lehetőség, hogy megjelenhetek a Carson-műsorban, Mort Sahl erőfeszítéseinek eredményeképpen. Ez a sokoldalú szatíraíró, aki New Orleans-ban számos módon segített hivatalomnak, jól tudta, milyen gondjaim vannak, amikor a nyilvánosság előtt kell beszélnem a hírközlő médián át. Még a legegyszerűbb sajtókonferencia is együtt járt afféle „értelmezéssel”, így aztán ami lejött a médiában, az sohasem volt pontosan az, amit valójában mondtam. Sahl már elég régóta benne volt a szakmában, ezért olyan helyekre is bejutott, ahova én nem, pl. Johnny Carson műsorába. Egy este, almikor a műsorban szerepelt, és a beszélgetés az elnök meggyilkolására és az én nyomozásomra terelődött, Sahl hirtelen a hallgatóság felé fordult és megkérdezte, nem gondolják-e, hogy Carson meghívhatna engem vendégként a műsorába, hogy elmagyarázhassam az ügyet az én szemszögemből. A válasz olyan látványos helyeslés volt, hogy Carsonnak és a TV-állomásnak meg kellett hívnia. Néhány nappal később táviratot kaptam tőlük, és a meghívást azonnal el is fogadtam.

Útban New York felé a gépen kinyitottam a fényképcsomagot, amit Sprague küldött nekem. Vagy fél tucat kép volt benne. Figyelmesen tanulmányoztam a képen látható alakokat. A három letartóztatott közül az egyik közepes magasságú, széles vállú, szökés hajú férfi volt, mosollyal az arcán. A másik kettő alacsony volt, arcukon nem látszott komoly aggodalom. Az egyik alacsony férfi gyűrött nemezkalapot viselt, hátratolva a tarkójára, kétoldalt kilátszott felnyírt haja.

 

Ez az apró részlet azonnal több kérdést vetett fel bennem. Amennyire én tudtam, a csövesek és csavargók borzas és hosszúra nőtt hajat viselnék, ami az országúti élet elkerülhetetlen következménye. Ezek közül a férfiak közül azonban mindegyiknek észrevehetően rövid, frissen nyírt haja volt. És a 20 x 25-ös képek afelől sem hagytak kétséget, hogy mindegyikük gondosan borotvált.

 

A három férfin durva, rongyos ruha volt, de ruházatuk egyébként egészen tisztának tűnt. És míg az igazi csöveseknek kivétel nélkül vékony, elkopott a cipőtalpuk, ezeken a fényképeken ilyen nem látszott.

Néhány részlet a rendőrökkel kapcsolatban is vetett fel kérdéseket. Először is a letartóztatott személyeken nem volt kézi bilincs. Ez igazán furcsa volt. A rendőrök egy elnök meggyilkolásánál jóval enyhébb bűncselekményekért bilincselik meg foglyaikat nap, mint nap. Nyilvánvaló volt, hogy ha ezek az emberek elég veszélyesek voltak ahhoz, hogy fegyveres őrizettel kísérjék be őket, akkor ahhoz is elég veszélyesek voltak, hogy megbilincseljék őket.

Egy másik furcsaság az volt, hogy a rendőrök a képen nem a karjukra fektetve vitték puskáikat, ahogy az a legtöbb városban előírás. Mindegyikük másképp vitte, ahogy épp kedve tartotta, mintha fácánvadászatra mentek volna. Aztán ott volt az a furcsa tény, hogy az egyik rendőr nadrágja közel sem az ő mérete volt Feltételeztem, hogy a dallasi rendőrségnek van valamiféle ruházati szabályzata, de ennek a rendőrnek az öltözete aligha felelhetett meg az előírásoknak.

Végül volt valami érdekes az elöl menetelő rendőrben, aki nyilvánvalóan a letartóztatást végrehajtó rendőrök vezetője volt Magas, vékony férfi volt, miniatűr rádió-fülhallgatót hordott* Azt tudtam, hogy 1963-ban a legtöbb hírszerző ügynök rendelkezett ilyen készülékkel, de azt is tudtam, hogy a helyi rendőri erők nem.

 

*Az elnök meggyilkolása után röviddel a Dealey Plazán készült másik fényképcsoport egy újabb egyént mutatott, aki ugyanilyen rádiókészülékét viselt, egy félig rejtett miniatűr fülhallgatóban. Ezen a fényképsorozaton Buddy Walthers seriff helyettes látható, amint egy golyóra pillant, miközben egy elegánsan öltözött szőke férfi lehajol, hogy felvegye. Az ismeretlen szőke férfi viselte a fülcimpájához csíphetett kis műanyag rádiókészüléket. A golyót többe nem látták. A Warren-bizottság nem kérdezte meg Waltherst, hogy hol van a pisztolygolyó, vagy az a szőke férfi a fülhallgatóval, ő pedig önként nem szólt ezekről Waltherst nem sokkal ezután meggyilkolták.

 

Mindezek az apró részletek gondolkodóba ejtettek, mégpedig nemcsak arról, hogy vajon a rongyos ruházatú gyanúsítottak valóban csavargók-e, hanem arról is, hogy a fegyveres, egyenruhás férfiak tényleg a dallasi rendőrséghez tartoznak-e*. Erről természetesen egyáltalán nem voltam meggyőződve annak tudatában, hogy a gyanúsítottakat anélkül engedték szabadon, hogy letartóztatásukról bármiféle jegyzőkönyv készült volna.

 

Abban sem voltam biztos, vajon beépültek-e külső emberek a dallasi rendőrségbe, vagy csak eljátszották, hogy rendőrök, vagy esetleg mindkettő. Azt azonban jól tudtam, hogy jelentős számú gyanúsított tűnt el titokzatosan minden nyom nélkül, valamint hogy a Sprague által küldött fényképek ékesen bizonyíthatják ezt az amerikai nép előtt. Másnap elmentem Carson irodájába az NBC-be.

 

*A Warren-bizottság ezzel a kérdéssel egyáltalán nem is foglalkozott. Meg sem említette a „csavargókat”. A Ház Bizottsága azonban igen. Bárki feltehetné a kérdést, hogyan próbáltak azonosítani ezeket a gyanúsítottakat. Sajnos nyoma sincs annak, hogy a bizottság bármilyen kísérletet tett volna az egyenruhás emberek azonosítására. Még a rendőrség parancsnokaihoz sem fordultak, akik első pillantásra megmondhatták volna az eltűnt foglyokat letartóztatók neveit. Ehelyett a Ház Bizottsága úgy kezelte az ügyet, mintha ezek az emberek valamelyik másik bolygóról jöttek volna. Felállítottak egy antropológusokból álló szakértő csoportot és átadták nekik a letartóztatott személyek fényképeit Ezek az antropológusok gondosan megmerték a letartóztatottak orrát, homlokát és más testméreteket Aztán ugyanők ugyanezeket a testrészeket megmérték különböző személyeknél is, akikről úgy tudták: igencsak nagy ellenszenvvel viseltettek John Kennedy iránt. Mikor aztán a mérési eredmények nem egyeztek, a kihallgatáson a vezető antropológus tanúsította, hogy ezek a gyanúsítottak nem voltak a letartóztatott személyek között.

 

A találkozót kora délutánra beszéltük meg. Magát a műsort este sugározták. Valaki elmagyarázta nekem, hogy különleges esetekben a műsor vendégével még az élő adás előtt interjút készítenek, hogy Carsonnak némi fogalma lehessen arról, hogy miről is fognak beszélgetni. Készségesen beleegyeztem. Erre három vagy négy jól öltözött férfi lépett be a szobába, szemmel láthatóan mind ügyvédek voltak. Néhány órán át kérdezgettek engem arról, milyen válaszokat fogok adni bizonyos kérdésekre. Meghallgattam a kérdéseket, válaszaimat pedig rögzítették.

Maga Carson csak egy rövid időre ugrott be a szobába, hogy a műsor előtt kötelezően üdvözölje a vendégét. Igen merevnek tűnt. Hogy egy kis beszélgetést kezdeményezzek, megemlítettem, hogy Iowa nyugati részén születtem, néhány mérföldnyire az ő nebraskai szülőhelyétől. Válaszképpen az órájára pillantott, aztán elment. Meglepetten tapasztaltam, hogy valaki, aki annyira joviális és csupa mosoly tud lenni a kamerák előtt; mennyire halvérű a színfalak mögött.

Aznap este korán érkeztem a tévébe, egy óra volt beütemezve Carsonnak, hogy interjút készítsen velem. Egy kis zöld szobában töltött rövid várakozás után valaki kivezetett, félrehúzott egy hatalmas függönyt, és már ott is álltam a hatalmas reflektorok kereszttüzében, a televízió színpadán. A hallgatóság olyan lelkesen tapsolt, hogy úgy éreztem magam, mintha egymillió dollárom lenne, így hát szélesen elmosolyodtam, és visszaintegettem nekik.

Amint leültem Carson mellé, észrevettem, hogy asztalát géppel írott kérdések és válaszok borítják. Csak egy pillantást kellett vetnem rá, hogy felismerem: ezek voltak azok a kérdések, amiket korábban már feltettek nekem, és ezeket a kérdéseket követték válaszaim, amiket az ügyvédeknek adtam.

Carson azzal kezdte, hogy egy hosszú, cirkalmasan fogalmazott kérdést olvasott fel nekem, afféle „mikor hagyta abba felesége ütlegelését?” típusút. Amolyan semmitmondó, bárgyú spekuláció volt a gyilkosságról. Semmi köze sem volt egyetlen nyilatkozatomhoz sem.

 

Néhány perc múltán láttam, hogy Carson befejezte és a válaszomra vár. Hirtelen alig tudtam visszatartani a nevetésem, és tudtam, hogy ez látszik is rajtam.

-Johnny -kérdeztem -, milyen hosszú választ kell erre adnom? -Mikor látta, hogy ezt a kérdést teljesen elvetettem, a papírjaiba pillantott és elkezdte olvasni a következőt Most már nyilvánvaló volt számomra, ez itt el fog szajkózni minden kérdést, elolvassa a már ismert válaszomat aztán előáll valami észbontó marhasággal, amit az ügyvédek állítottak neki össze.

Ez tetszett nekem. Jogászként hozzászoktam már az események előre megírt jegyzetek szerinti menetéhez. Másrészt viszont tudtam: Carson mindig olyan vendégeket hozott, akik gondosan mosolyogtak mindenre, amit csak mondott.

Tényleg vártam az alkalmat a nyílt eszmecserére Johnny Carsonnal. De eszem ágában sem volt olyan játékot játszani vele, amelyikben én vagyok a labda. Így hát hirtelen megváltoztattam az egész modus operandi-t. Szinte csak úgy véletlenül, mint ahogy az ember egy tárgyalóteremben az egyik székből átül egy másik közeli székbe, kezdtem másmilyen válaszokat adni, mint amiket aznap délután az ügyvédeknek adtam.

A lényeget természetesen nem változtattam meg, csak a formát vagy néhány esetben a hangsúlyt. Például olyan esetben, mikor válaszom két részből állt most a második részt adtam meg először. Pontosan ellenkezőleg, mint ahogy délután tettem. Néhány válasz után Carson ujjainak ideges mozgásából láttam, hogy kicsúszott lába alól a talaj. És nem is állt újból talpra.

Nem próbáltam az agyafúrtat játszani. És meg sem próbáltam szellemeskedni olyan nagyszerű komikus tehetséggel, mint amilyen Carson. Ügyészként egyszerűen csak azt tettem, amit a legjobban tudtam. Fokozatosan eltoltam beszélgetésünk hangsúlyát oda, ahol már én tettem fel a kérdéseket. Carson természetesen nem volt felkészülve, és nem tudta, hogyan kezeljen egy ennyire komplex témát. Mikor kétségbeesésében azt kérdezte, miért rejt el a kormány még most is bizonyítékokat, mint ahogy azt én állítottam, már tudtam, eljött számomra a pillanat, hogy megmutassam a fényképeket.

-Ne engem kérdezzen, Johnny -szóltam és kinyitottam a táskámat -, hanem Lindon Johnsont. Ön is tudja, erre neki kell válaszolni.

Üresen bámult rám anélkül, hogy bármit is szólt volna.

-Talán jobb, ha mutatok önnek néhány képet -mondtam és benyúltam a táskámba. Mielőtt bárki megakadályozhatott volna, odatartottam a kamera elé az egyik nagy fényképet, melyen a három férfi volt látható, amint a dallasi rendőrség fegyveresen elvezeti őket. Carsonnak beletelt egy pillanatba, mire felismerte, mi is az, de amikor rájött, úgy csapott le a karomra, mint egy kobra. Dühösen lerántotta, hogy a képek kikerültek a kamera látószögéből.

-Ilyen képek nem jelenhetnek meg a televízióban -mondta élesen.

Ismét felemeltem a képet a kamera elé.

-Dehogynem -feleltem -, ezt megmutathatja a kamera.

Ezúttal még keményebben csapott le a karomra.

-Nem, szó sem lehet róla -csattant fel.

Ettől függetlenül harmadszor is felemeltem a képet. Ezúttal azonban láttam, hogy a piros lámpa kialszik, és rájöttem, hogy a műsor rendezője kikapcsolta a kamerát. Most egy másik kamera -valószínűleg a hallgatóságot pásztázva -sugárzott szerte Amerikába némileg megnyugtatóbb képet.

Ezután mielőtt bárki más témára térhetett volna, hangosan ezt mondtam: -Ezeket a letartóztatott embereket, akiket épp most láthattak, többé nem látta senki, mind eltűntek.

És e pillanatban már tudtam, hogy mindent elmondtam, amit akartam. Házigazdám természetesen a műsor hátralévő részében igen dühös volt, de ez már az ő problémája volt, nem az enyém.