A Nap hátulról sütött. Mindig a Nap felől érkezz, mondta Mijamoto Muszasi. Ha nem érkezhetsz a sötétből. Azt pedig Razz, normális hőálca híján, nem tehette. 

Visszatolatott. Aurelio görnyedten ült mellette a neoprén ülésben, a lopott Sig Sauer puskát dajkálta a karjában. Razz lehúzódott a kráter széle mögé, és gázt adott. De a 4*4-es gyorsulás helyett megcsúszott; kopott, fogatlan kerekei tehetetlenül pörögtek a laza kavicsrétegen. 

A kocsi vészesen megbillent, mire Razz a csúszás irányába pördítette a kormányt. Annyit ért el, hogy siklani kezdtek lefelé a kráter oldalán. 

– Kurva életbe. – Nyomkodni kezdte a féket; a dzsip lassan, lomhán megállt. Mögötte olyan látványos kavicsvájat húzódott, hogy tíz kilométerről is látni lehetett. – Próbáld újra – mondta magának Razz szomorúan. Évek óta nem volt ilyen udvarias magával. 

Begyújtotta a motort, gázt adott és visszafojtotta a lélegzetét, miközben a dzsip elkezdett visszamászni a kráter külső szélére. Utána már csak körbe kellett mennie a peremen anélkül, hogy észrevennék. 

Húsz perc alatt érte el azt a pontot, ahol számításai szerint éppen szemben volt az ezredes táborával. Húsz perc, miközben élő céltáblaként üldögéltek, a Nap pedig kezdte felperzselni a sivatagot. A műszerfalon már két dióda villogott. A benzinjelző meg a hőálca toleranciahatár-diódája. Kicsit elkésett: nem egyszerűen közeledtek a biztonságos időszak végéhez, már rég maguk mögött hagyták. 

• Oké – szólalt meg Razz. – Szállj ki, és bújj el oda. – Egy lávatömbre mutatott, ami a földből türemkedett ki. A kiugró perem alatt terpeszkedő árnyék sötét volt, mint az éjszaka, és fele olyan biztonságos. Szar ügy. 

• És ha nem jössz vissza? –kérdezte Aurelio csüggedten. 

• Visszajövök – biztosította Razz. Zordan felnevetett, amikor meglátta Aurelio arckifejezését. Egy ekkora fiútól nem várt volna ilyet. 

• Áthajtok a gerincen – hadarta. – Feléjük kormányzom a dzsipet. Rögtön jövök. – Mint minden képtelenség, ez is már-már hihetőnek tűnt, ha elég gyorsan mondták. Ha az ember elfeledkezett a pulzáló diódákról és a dzsip motorjáról, ami úgy ontotta a meleget, mint egy jelzőtűz. Nem beszélve Razz vadul reszkető ujjairól és a félelem orrfacsaró szagáról, ami pállott izzadságként áradt mindkettejükből. 

Razz nagyon is jól tudta, hogy ahhoz képest, hogy régebben hivatásszerűen nézett farkasszemet a halállal, a kelleténél egy kicsit jobban pánikol. Minden azon múlt, hogy Carlos Don Carlosnak élve kellenek, és kellenek-e annyira, hogy közel engedje a dzsipet. Persze ha leszkenneli a járgányt, és nem talál benne emberi élőlényeket, a tervnek úgyis lőttek… 

Miután elrejtette Aureliót a sziklapárkány alá, Razz visszamászott az ülésbe, beállította a cirkálás vezérlőt, egyenesbe fordította a kormányt, és letépte a fedelet a dzsip biztosítékdobozáról. Egy fémpenge az elektromos kerékzáró fölé, és a kocsi csak előre mehetett. 

Mit veszíthet? Aurelión kívül. Őt úgyis elveszíti, ha nem csinál valamit baromi gyorsan… Félrefordult az ülésen, de a dzsipben maradt, amíg az felkapaszkodott a kráter szélére. Amikor a kocsi lelassított, hogy áthuppanjon a peremen, Razz ügyesen kilépett belőle, és a lengő ajtó után kapott. 

Kis híja volt, de sikerült megfogni és becsapni. A puffanás visszhangot vert a hatalmas kráter túlsó falán – van némi haszna a sivatagi csöndnek. Razz ugyanabban a pillanatban ért fődet, és rögtön begurult egy nagy szikla alá. 

Alatta két katona rontott ki az egyik sátorból az ajtócsapódás zajára. Egyikük a vállához emelte a puskáját és lőtt, de a golyó elsüvített a dzsip mellett, és a kuporgó Razztől nem messze fúródott a földbe. 

Csodás: sikerült pont a tűzvonalban feküdnie. De csak ez az egy lövés érkezett; a másik katona rögtön eldobta f/f rakétavetőjét, amikor az ezredes ráüvöltött. 

Azt a kurva mindenit, vigyorgott Razz magában, miközben a férfi a közeledő dzsipet figyelte. Azt hitte, jönnek megadni magukat. A mereven álló ezredes láttán Razz sajnálta, hogy nem kötött fehér zászlót az antennára. Akkor talán közelebb jutott volna a kocsi. 

Épp lélegzet-visszafojtva nézte, ahogy a dzsip lassan leereszkedik a peremen a sátrak felé, amikor léptek csikordultak mögötte a kavicson. 

• Várj! – kiáltotta Aurelio, amikor Razz molidróttal a kezében hátrapördült. Miután megbizonyosodott róla, hogy a lány nem fogja bántani, becsusszant mellé egy mélyedésbe. Magával hozta a puskát is. 

• Meg akartam nézni, jól vagy-e… 

• Bukj le – parancsolta Razz, de nem nyersen. Feszülten drukkolt, hogy a dzsip tartsa az irányt, hogy az ezredes ne nyisson tüzet, hogy… 

Hogy véget érjen ez az egész, őszintén szólva. Fáradt volt, valaki másnak az arcát viselte. A drogok már nem hatottak. A szex kiüresedett. A világ a feje tetejére állt körülötte. Értelmetlenség, erkölcstelenség, szánalmas kilátástalanság. Csak Aurelio szögezte még őt ide, bárhol is volt éppen. 

A dzsip ötvenlépésnyire járt az ezredes táborától, amikor Razz meglátta az első jelét annak, hogy elpártolt tőle a szerencse. Egy fejvesztve üvöltő katona rohant az ezredes felé lapos dobozt lóbálva a feje fölött. Egy Sanyo E/S szkenner volt a rohadéknál. Razz egy másodpercre azt kívánta, bárcsak elkapott volna valami sivatagi állatot, mindegy mit, egy ölyvet, egy zsák mongúzt, bármit, amit, akármilyen furán is, de kijelez az a szar. Késő bánat. 

Így hát Razz elmarta Aureliótól a Sig Sauert, és izzadságtól csúszkáló mutatóujjal megeresztett egy lövést. A kiabáló katona elvágódott futás közben. 

• Picsa – mondta Razz magának. – Te idióta picsa… – Az ezredest kellett volna leszednie, de későn kapott észbe. A férfi már az első lövésre a földre vetette magát, és utasításokat üvöltött a gégemikrofonjába. Razz még kétszer tüzelt, és végignézhette, ahogy az ezredes félregurul a megpattanó lövedékek elől. A golyók nem jelentettek igazi veszélyt: túl nagy volt a távolság, Razz keze pedig túlságosan remegett. 

Razzben feltámadt az ösztön és gyakorlat, már-már átvették az irányítást, de a nő három teljes másodpercig tétlenségre kényszerítette magát. Úgy vette sorra a másodperceket, mintha az örökkévalósághoz számolna vissza; olyan lassan, hogy bárkinek az élete lepereghetett volna a szeme előtt. 

Ebben a három másodpercben indult el egy f/f rakéta, melynek célzóberendezése azonnal befogta a döcögő dzsipet. A kocsinak nem volt célzássemlegesítője, és ha lett is volna, nem ült benne senki, aki aktivizálja. Razz járműve eltűnt egy narancssárga tűzgolyóban, ami üveggé olvasztotta a szilikonban gazdag sivatagi talajt. 

• Bazmeg. – Razz már nem volt rémült, csak mérges és csüggedt. Kockázatot muszáj vállalni. Minden kockázat magában rejti a sikertelenség esélyét, különben nem lenne kockázat… Razz úgy mondta fel a Langley-mantrát, mint egy tizenötödik századi zen harcos a maga koanját. 

De nem segített. Nyakig voltak a szarban. Futniuk kéne, de se víz, se kaja; itt vannak egy sivatag közepén, ahol pillanatok alatt szétolvad a gumi és megaszalódik a hús, mint egy sütőben. Az ezredes suhant feléjük megmaradt zsoldosával, a sikló sivítva kapaszkodott a lejtőn. Rajta lézercélzós Colt impulzuskarabélyok. Lehet, hogy a lövedékük valójában nem hasít úgy keresztül a sziklán, mint a CySat-reklámokban, de nem túlozhattak sokat. 

Hát Aureliót nem kaparintja meg az ezredes, az biztos. 

• Kicsim – mondta Razz a fiúnak. – Sajnálom. – Felemelte a Sig Sauert, de… Aurelio széles vigyorral bámult valakire mögötte. 

Razz megpördült, fürgén, vadul, és már emelte is a puskát, aztán kővé dermedt. Az idő megtorpant és megszűnt. Amikor újra nekilódult, a Sig Sauer Razz mellett hevert, Aurelio pedig törökülésben gubbasztott egy csupasz mellű öregasszony előtt, aki épp mosolygott valamin, amit a fiú mondott. 

A kráter eltűnt, akárcsak az ezredes és a siklója. Egy kis barlangban ültek egy tűzrakás előtt; a levegőt sűrű füst töltötte be. A nő udvariasan biccentett Razznek, 

és nyugatias mozdulattal előnyújtotta a kezét. Aztán megszólalt, bostoni akcentussal, ami régi családokról és még régebbi vagyonról regélt. 

• Nzigé vagyok. Engem keresett… 

• Maga amerikai? – nézett rá Razz. 

Az öregasszony elmosolyodott. 

• Nem, isten vagyok. Még nem ugyanaz. – Hangja csúfondáros volt, de nem sértő. – Igazság szerint jó pár isten vagyok. – Beszéd közben beesett arca lassan átváltozott, míg végül egy alacsony, enyhén lapos arcú, szolid öltözetű japán nő ült Razz előtt, egyenes, fekete, csinosan kettéválasztott hajjal. A nyakában díszes lándzsahegy lógott egy fénysugáron. 

• Izanami – szólalt meg Aurelio. 

A nő elmosolyodott. 

• Szaszumi – javította ki. Razzhez fordult. – Hozott nekem valamit? 

Razz szótlanul kicsomagolta az Alextől elvett hártyavékony félelemtollat, és óvatosan, nehogy hozzáérjen, átadta a japán nőnek. Szaszumi bólintott; úgy tűnt, megkönnyebbül. Már ha egy istennő meg tud könnyebbülni. 

• Helyes – mondta. – Elkezdhetjük ledönteni a falakat. Karo örülni fog. 

• Karo? – nézett Razz. 

Szaszumi bólintott. 

• Sajnálom, de tudja, Alex sosem járt itt. Karo kölcsönvette a maga emlékeit, és Alex csak bennük szerepelt. Az ön munkája véget ért – tette hozzá. – Megpihenhet, ha akar… 

• Meghaltunk – mondta Aurelio. – Rég sejtettem. 

• Meghaltunk? – kérdezte lassan Razz. Szóval ezért érezte olyan hülyén magát. 

• Csak adat vagyok – közölte Aurelio. – Szaszumi legalábbis ezt mondta. Az ezredes pedig egy adatvédelmi egység… 

• És mi vagyok én? – kérdezte Razz. Aurelio ránézett. 

          - Ja, te Karo vírusa vagy. 

 

 

[Dár asz-szináa/Gondolairtás] 

 

 

– Vampyrok – mondta borzadva Karo. Gyilkos létére elég könnyen megrémült. 

Angeli biccentett. Karo jól mondta: voltak ott vampyrok, de wolfBoyok is. Kint a szabadban, miközben reggeli napfény sütötte a rózsaszín téglafalakat. De hát Sabine szavára megmozdultak a szintek, Angeli pedig Sabine-től kért segítséget. Miután rávette Karót, hogy juttasson el egy kódolt hívást a nő tanyájára. 

A szintlakók pedig jöttek, mágnesként vonzotta őket a zavargások, a háború híre… 

Karo Angeli tartalék dzsekijét viselte, az UVR-jelvények nélkül, meg egy pár UVR-bakancsot. A férfi hallotta a sugdolózást, érezte a furcsálkodó pillantásokat, de nem törődött velük. Papírmelegítőben csak nem jöhetett ki a lány, nem? A dzseki alatt Karo rövid fehér felsőrészt viselt, alul fekete Levi'st. Mindkettőt a piacról hozták, ingyen. Angeli csak rámutatott. Csak ennyi kellett, mint mindig. 

Sabine-nal az Arsenale hatalmas, faragott belső kapujánál találkoztak, ahogy azt az idős, feketített szempillájú vampyr javasolta. És a nő ígéretének megfelelően elhozta a gyermekeit. 

A város kikötőjét hivatalosan Dár asz-szináának nevezték, de mindenki Arsenalénak hívta. Az eredeti velencei Dár asz-szináa egy fahajókat gyártó üzem volt, ami száz nap alatt egy egész flottát tudott kiállítani, Karo legalábbis így mesélte Angelinek. Ma persze a hajók maguktól épültek a szabadalmazott, gondosan szerkesztett sémák alapján, de a szállítmányok amúgy is a levegőben érkeztek, a héliummal töltött gigászi Niponsi-léghajók tehergondoláiban. 

Az Arsenale-vájatként ismert széles, 400 méteres csatorna két végében lézerrel faragott márványoroszlánok őrizték a hatalmas reneszánsz átjárókat. Az oroszlánok persze hamisítványok voltak, akárcsak a nagy márványkapuk. A legapróbb részletig tökéletesek, de akkor is hamisítványok. A csatorna langyos vize viszont teljesen autentikusan bűzlött. Itt rakták le a Niponsi-léghajók a gondolákat, amik aztán átkerültek az árammal töltött belső kapukon, és vízi úton a belső városba utaztak. De ma a gondolák nem fognak odáig jutni. 

És a belső meg külső kapuk sem voltak már áram alatt… Nem egyszerűen felmondták a szolgálatot, hanem tárva-nyitva álltak. Kifordult kapukkal várták a szintekről betóduló tömeget. A megerősített titániumreteszek visszahúzódtak, a kapukat szabadon lengethette a meleg szél. Már ha bármilyen légmozgás, meleg vagy hideg, képes lett volna megmozdítani ennyi fém-, kerámia- és protein/polimer ötvözetet. 

Angeli először azt hitte, Sabine keze van a dologban. Valahogy kikapcsolta az áramot, vagy megbabrálta a zárakat.Ő azonban tagadta, hogy bármit is tudna. Persze ez semmit sem jelentett. Ráadásul a nő ravaszul mosolygott, zöld szeme pedig azt sugallta, hogy ha nem is hazugság minden szava, igazat se mond. 

A San Michele-i vampyrok hűvösen, fürgén, szakértő módon fosztották ki a gondolákat. Mivel Sabine gyermekei csak ritkán kószáltak el mély odúikból, Angelinek fogalma sem volt, hány rasztahajú, krétaarcú lány lehet összesen. A gyermekeket olyan szorosan ölelte a csönd, mint testüket a fekete szertartási köpeny. A vampyr, a drakulhoz hasonlóan, külön faj volt, szabadalmazott genommal. Az az ötven, aki az Arsenalét fosztogatta, lehetett az egész társaság, de annak töredéke is. Angeli nem tudhatta. 

A feléje közeledő zöld szemű, vörös hajú öregasszony viszont nagyon is pontosan tudta. Az ő tulajdonai voltak. Ahogy egy ezüstgombos botra támaszkodva végigment a macskaköveken, Sabine komoran figyelte, amint gyermekei eltulajdonítják a Niponsiládákat: felhúzzák a macskakőre a fehér, kevlarborítású gondolákat, és otthagyják őket száradni, mint egy sor óriási, csillogó darázstojást. Könnyedén, kézzel halászták ki őket a vízből. 

Angeli próbált nem gondolni arra, mekkora erő kell ehhez. 

Ha nem is volt igaz a legenda, miszerint Sabine úgy hozta létre ivadékait, hogy vírusmutált vért itatott az akolitusokkal (amiben Angeli erősen kételkedett), ezek az albínó gyermekek akkor is az ő tulajdonai voltak, testestül, lelkestül, szabadalmi jogokkal együtt. Sabine szabadalma volt a fogrügy, a genetikailag öröklődő éjjellátás, még a gerjesztett napfényfóbia is. 

Sabine egy zsák cukrozott fehéregeret tartott a kezében, és valahányszor a szájába dobott egyet, az állat vonaglott és visongott. 

Angeli elmosolyodott, és a csizmája bőrszárára csapott elektromos botjával. Ötödik generációs UVR-es volt; pontosan ismerte a védjegyek értékét. 

– Nos, hát – mondta Sabine, és végignézett a felszakított gondolákon, az önhűtő dobozokba pakolt barackokon, az őzcombokon, a polisztirolcsomagolású Cuvée Napa-rekeszeken. – Nem akarja valaki elmondani, miért jöttünk ide? 

Persze tudta. Angeli már elmondta neki. De Sabine még egyszer meg akarta hallgatni. Nyilvánosan. Azt akarta, hogy mások is hallják. 

• Mondd meg neki – sziszegte Karo, és kilökte Angelit a TriplaCsavar törzsvendégei közül, akik félve az UVR-es köré gyűltek. 

Az öreg vampyr elmosolyodott. 

• Sabine – kezdte Angeli. Udvariasan bólintott, és próbált nem összerezzenni, ahogy a nő zöld szeme előbb az ő arcát fürkészte, aztán a hadnagy mellett álló lányra villant. 

• Rosso Rispoli legénye – szólalt meg végül. – Remélem, nem hasonlít a nagybátyjára. – Angeli kinyitotta a száját, de Sabine felemelte a kezét, és beléfojtotta a szót. Hosszú, bütykös ujjait ezüstgyűrűk ékesítették, feketére lakkozott, vén körme görbe volt és rücskös. 

• Nem számít – mondta. 

• Nem – felelte Angeli színtelen hangon –, nem számít. – Megérintette az övéről lógó tézert. Szemét nem vette le az öregasszony csuklyás arcáról. – És maga? – kérdezte. Ő is tudja a hülyét játszani. – Magát mi szél hozta ide? 

• Egy érdekes üzeneten kívül? – Sabine gúnyosan utánozta az UVR-es morgást. – Majd maga megmondja… – Intett pár TriplaCsavar-vendég felé, akik Braun lézerrel bontottak egy kevlargondolát. A borítás gyümölcshéjként hasadt szét a sugártól. – Ezt száz évvel ezelőtt is megtehette volna. Miért pont most? 

• Száz évvel ezelőtt még nem éltem – vágott vissza Angeli. 

Sabine nagyot sóhajtott. 

• Tudja, mire gondolok. 

Igaza volt: Angeli tudta, mire gondol. Miért is nem tette meg? Angeli erre nem tudott felelni. Eseményhorizontok? Valószínűségi elmélet? Divergenciamezők…? 

• Szerencse – mondta Sabine kurtán. Csettintett az ujjával egy kinderKurva felé, aki épp egy antik széket rángatott ki az egyik gondolából. – V. Napóleon 

• magyarázta Angelinek, aztán magához intette a gyereket. Megpaskolta a kifakult bársonyt, és belesüppedt új székébe. Idős királynő, vampyrvén, kikent kurva 

• nehéz volt megmondani, melyik volt valójában. 

• Mind a három – közölte Sabine, és hideg, zöld tekintetét Angeliébe fúrta. Poros szövet illata és pállott hintőporszag áradt a nőből. Angeli nem sok mindent felelhetett, úgyhogy nem is próbált mondani semmit. 

• Náluk van a kissrác, ugye tudja? – szólalt meg hirtelen Sabine mély, de kellemes hangon. Mintha az időről csevegne, nem pedig az Arsenale külső kapujának árnyékából figyelné, amint egy koszos kislány vidáman felhasítja a következő Niponsi-gondolát. 

• Paco? – kérdezte Angeli. – Életben van? – Furcsa érzés szorította össze az UVR-es gyomrát. Ha nem tudná jobban, Angeli bűntudatnak vagy megkönnyebbülésnek nevezte volna. 

Sabine bólintott. 

• Jó dózse a fiú. Paco igazán… – Homlokráncolva kereste a szót, és ügyet sem vetett Angelire és Karóra, akik elhűlten bámultak rá. – …simpatico. Ügyesen csinálja majd, ha a CySat életben hagyja. Amit melegen ajánlok nekik. – Karóhoz fordult. – Az ön apja már bizonyára rájött, hogy Paco a közelgő malőr. Persze ő maga is malőr. Kurva/szalon keverék. De maga ezt már tudja… 

Angeli semmi ilyesmiről nem tudott. 

Sabine sóhajtott, idegesítette a hadnagy fafejűsége. 

• A rendszerek változnak, néha mutálódnak, néha magukat alakítják át… Tudatos evolúció, amiről Darwin nem tett említést. – Sabine zordan elmosolyodott, és Angelinek az a kellemetlen érzése támadt, hogy komolyan beszél. 

• A játék elunja magát – folytatta Sabine. – A dózse az öröme. A CySatnek pedig kell egy emberi arc, hogy sakkban tartsa a szinteket, hogy ti engedelmesek maradjatok. – Sabine arcán kaján gúny áradt szét, miközben végigpillantott a kikötőn, a felhasított gondolákon, az alapzatukról puszta kézzel leszakított forgódarukon. 

• Hát – nézett Angelire. – Maga UVR-es. Engedelmesnek tűnnek ezek az emberek? 

Angeli erre nem sokat mondhatott. Láthatóan nem is volt szükség a megjegyzéseire. Karo és Sabine hirtelen méregetni kezdték egymást, nem agresszíven, hanem töprengve. 

Vajon a pszik eltakarják egymás elől a gondolataikat? – töprengett Angeli. Gyorsabban gondolkoznak? Valami azt súgta neki, hogy ez nem a megfelelő időpont a faggatózásra. Természetesen mindkét kérdésre igen volt a válasz. És volt a psziknek még egy trükkje, amit Angeli szintén nem ismert: a gondolatcsatolás. Hasonlított arra, amikor ketten egyszerre írnak aktív kódot ugyanazon a CPU-n: gyors volt, zavaros, és többnyire valami nagyon rossz sült ki belőle. De ha működött, akkor tényleg működött. 

Mire Angeli egyet köhintett, ingerülten megütögette botjával a csizmáját és nyitni készült a száját, a döntés már ki is került a kezéből, bár ezt sem Sabine, sem Karo nem mondta így ki. 

De akkor már egyikük sem beszélt sokat. A Canal Grandé felől egy alacsony, szürke sikló osont feléjük, orrán legyező alakban szétterülő, töredezett árnyékolólapokkal, a kabin fölött arany hologramon a VédLM-logóval… 

Maga jön – mosolygott Sabine Angelire. 

 

 

[Lampedusa tétele I.] 

 

 

A dózse ingerült volt. Továbbá éhes és piszkos, és unatkozott. Ha bezárva akarna csücsülni, akár Angelivel is maradhatott volna. 

Pacónak fájt a feje, életében nem volt még ennyire másnapos, és most már tudta, hogy a burgunditól rosszul lesz. Ráadásul nevetséges selyemruhája tocsogott a zsírtól a tegnapi SajtCsemege miatt. 

Akkor evett utoljára igazi kaját. 

– Legalább próbáld meg – parancsolta. A kis szárnyas szörny egy szikla tetején gubbasztott, és ímmelámmal csinosítgatta magát: görbe mellső mancsával a szárnya alatti lila pikkelyeket vakarta, hogy eltávolítsa a parazitákat. A CySat SelfMester szekciójánál büszkék voltak erre a kis szubrutinra. 

Ha Paco feltette a kis aranypántot, amit elvileg viselnie kellett, harcra készen ott termett a lebegő hegyoldalon Lucifer sárkányánál. De torkig volt a fejpánttal meg a sárkánnyal is. A dög duzzogott, és nem akart játszani. Paco szeretett volna visszakerülni a régi szép időkbe, amikor a sárkány az első pillanatban a padlóba döngölte. 

Így hát nem vette fel a fejpántot, hanem a régi, márványtetejű asztalra nézett, aminek közepén egy Sony triD fölött a macskakölyök méretű sárkány csücsült. És mivel Paco nem tudta, hogy a sárkánynak meg kéne merevednie, ha nem viselik a fejpántot, nem is találta furcsának, hogy a bestia valós időben marad. 

Egyébként is azt akarta, hogy ha már játszani nem hajlandó a sárkány, legalább beszéljen. Akart tőle kérdezni valamit. Pontosabban tucatnyi dolgot, kezdve ott, hogy miért nem tépi egyszerűen darabokra a kis angyalt, egész addig, hogy hova a picsába tűnt mindenki. De volt egy külön kérdése. Egy komoly kérdése. 

Paco nem is tudta, mi a fenének teszi fel, hiszen eddig soha senki nem tudott felelni rá. De azért megrángatta Izanami-talizmánját, és megkérdezte… 

• Hé! 

A szárnyas gyík nem mozdult, válaszolni meg pláne nem válaszolt, de abból, hogy hirtelen mozdulatlanná vált, Paco biztosan tudta, hogy figyel. 

• Mik a szabályok? – tudakolta Paco. 

A sárkány úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének. 

• Harcolunk egymással – felelte kurtán. – A végén győzök. 

• Ennyit én is tudok – mondta ingerülten Paco. Kivett egy sárgabarackot az óriási olasz ezüsttálból. Tacót szeretett volna, de az ajtó zárva volt, a konyhát becsukták, és senki sem jött, ha Paco meghúzta a csengőt. Az elmúlt huszonnégy órában több friss gyümölcsöt evett, mint egész eddigi életében összesen. Nem csoda, ha kirohadnak a belei. 

• Mi értelme egy olyan játéknak, amit senki sem tud megnyerni? – tudakolta. 

Ha nem tudta volna, hogy a sárkány háromdimenziós fuzzy logikai konstruktum, a fiú megesküdött volna, hogy vigyorog. Paco persze egyáltalán nem konstruktumként gondolt Lucifer sárkányára: a sárkány az sárkány, és kész. Pacóban fel sem vetődött a kérdés, hogy mitől intelligensebbek egyes logikai rendszerek másoknál. Fogalma sem volt ugyanis, hogy a legtöbb számítógép segghülye. A sárkány viszont nem ringatta illúziókban magát. Részben ezért volt az, hogy szinte kizárólag Izanamival vagy önmagával állt szóba. 

• Hallottál a selfmesterről? – kérdezte a sárkány reménykedve. 

Paco megrázta a fejét. 

• Lampedusa tételéről: mindig változtass, ha azt akarod, hogy minden ugyanúgy maradjon? 

Paco morcosan hallgatott. Nem szerette hülyének érezni magát. 

A sárkány felsóhajtott. Ez tovább fog tartani, mint gondolta. 

• Zárd be az ajtót – javasolta. 

• Zárva van – felelte mérgesen Paco. Felállt, és találomra bepötyögött egy újabb számsort. Semmi. Az ajtó csukva maradt. 

• Használd a kilincset – mondta a sárkány. A fiú értetlen arcot vágott, mire a sárkány újra sóhajtott; szájából fehér füstpamacs gomolygott elő. – Fordítsd el azt a fémkört. 

Paco elfordította, az ajtó pedig kitárult. Súlyosabb volt, mint Paco gondolta. És nem mondott semmit se kinyíláskor, se záródáskor. Paco vállat vont. Azt hitte, a CySat milliárdjaiból a grófnak telik normális ajtókra. 

• Most zárd be – indítványozta a sárkány. 

Paco az ajtóra bámult, próbált rájönni a titokra. Nézelődés közben egyszer csak érezte, hogy a tudata beszippantja az ajtót, és szétteríti a szerkezetét. Elég egyszerű, állapította meg, ha már tudja az ember, mi hova való. 

Úgy döntött, ezt megjegyzi magának. 

Egy másodperc múlva a reteszek kattanva a helyükre ugrottak, és a dózse privát játékszobájába nyíló ajtó felül, oldalt és alul lezárult. Faragott tölgyfa, alatta rétegelt volfrám/polimer lap. És a sarkaiból sem fordítja le senki: a zsanérok volfrámból készültek, lézervisszaverő felülettel. 

Nyilvánvaló volt, hogy ha Passion nem is irányította személyesen a gyártását, az ő tervei alapján született. 

• Húzd föl a sisakodat – parancsolta a sárkány. Amikor Paco kétkedve rábámult, lehalkította a hangját. – A közvetlen agyi kapcsolat zabálja a kapacitást – suttogta. – Per pillanat nincs annyi fölöslegem. 

Paco kelletlenül engedelmeskedett, bár egyelőre egy szót sem értett az egészből. Aztán elakadt a lélegzete, mert a látóidege nem a sárkány lebegő barlangjának ismerős szikláira állt rá, hanem egy különös, elhagyott szigetre, ami rozsdás acélból készült. Hajók, döbbent rá Paco. Több ezer rozoga vízi jármű, különféle nagyságúak, furcsa színűek. Falaikról pergett az elöregedett festék. A fedélzetek felpúposodtak, a korlátok elgörbültek. A tetőn szél fújt, de egyáltalán nem enyhítette a perzselő trópusi hőséget. 

– Üdvözlünk a valódi sztoriban… – szólalt meg a sárkány, miközben Paco vadul kapkodta a fejét. – El se hinnéd, mekkora az érdeklődés. 

 

 

[Minden zuhanó test egyformán gyorsul…] 

 

 

Ki tudja, a VédLM mire számított. Valószínűleg semmi komolyra, mivel a közeledő sikló tetején összesen két felfegyverzett kínai katona gubbasztott. 

Két lövés találta telibe őket Angeli UVR-es szolgálati pisztolyából. Az őrök legördültek a kis Mitsubishi siklóról, aztán testük a csatorna bűzlő vizébe zuhant. Még két lövés dördült, a lövedékek díszes csillagokat véstek az ágyútorony ablakára. A Mitsubishi félig megpördült, és eltűnt arra, amerről jött: átment a belső márványkapun, vissza a magas, vörös stukkós raktárfalak szűk kanyonjába, a Riva Ca di Dio felé. Angeli még két lövést adott le rá, aztán – mivel semmi sem történt – nézte, ahogy a menekülő sikló eltűnik a csatorna kanyarulatában. 

– Ez hadüzenet volt – jegyezte meg Sabine, miközben felváltva nézett Angeliről a sápadt Karóra. – Remélem, tisztában vannak vele… – Karo úgy érezte, ez teljesen nyilvánvaló. 

• Tisztában vagyok – felelte Angeli kurtán. – Van jobb ötlete? 

Sabine elmosolyodott: nem volt szüksége jobb ötletekre. Egyetlen szóval sem kellett mondani, a nélkül is mindhárman tudták, hogy valójában Sabine irányítja az akciót. Ugyanolyan biztos kézzel, mint a TriplaCsavart és még isten tudja hány bárt és bordélyt. Láthatatlanul, pusztán a hírneve segítségével. Ilyenek ezek a vampyrok, gondolta Angeli. Bábmesterek mind. 

Sabine kimondatlan döntése, hogy Angeli lesz a vezető, közel sem azért született, mert Angeli férfi volt, Karo pedig csak egy lány. Az UVR-es tisztában volt azzal, hogy a felségjelek hideg logikája állt mögötte. UVR-esként, kék egyenruhájában Angeli magára vonta a tömeg figyelmét. Kevés kinderKurvát, drakult vagy vampyrt érdekelt a páncélba burkolt ember maga. 

• Nem is baj – morogta Sabine Karónak, aki összevonta a szemöldökét. 

• Kedveled, mi? – Sabine meglepődött. – Megfogta Karo kezét, és hosszú fekete körmeivel megütögette a lány vékony csuklóját. Koncentrált. Karo kiürítette a tudatát, küzdött a rátörő undor ellen, próbált nem törődni vele, hogy Sabine úgy figyeli a pulzusát, mint macska a madarat. 

• Közénk kellene tartoznod – szólalt meg Sabine. – O, ne nézz olyan elhűlten. – Kurtán és szárazon felnevetett. Körülötte kíváncsian felnézett pár gyermeke. Kemény tekintetük végigsöpört Karón. Az öregasszony finoman nemet intett, mire a gyermekek elfordultak. 

• Tényleg azt hiszed, a te generációd érintetlen, turbózatlan? 

Igen, Karo azt hitte. Bólintott. Sabine pedig szinte emberi szánakozással mosolygott rá. 

• Csak mert nincs ilyen fogad – Sabine kivicsorította metszőfogait –, vagy agyAG-implantod, ami összeköti a két féltekédet, még nem leszel természetes. Bármit is szeretne hinni az apád. 

Karo zavartan nézett. 

• Senki sem érintetlen, aki él – mondta Sabine szomorúan. – Már csak a halottak normálisak. Gondolkozz, hogy közénk állsz-e. 

A lány elfordította a tekintetét, nem tudott mit felelni. Inkább Angelit figyelte, akinek napfény ragyogott a szemében, miközben a tömeget győzködte, hogy harcolni kell a CySattel. Nemcsak itt kint a peremen, vagy a szinteken, hanem bent a városban is. Angeli nem hergelte az embereket, nem is játszadozott velük. Azt mondta el nekik, amit gondolt – és mert UVR-es volt, meghallgatták. 

Akkor is, szembeszállni a CySattel… Karo megrázta a fejét. 

• Jobb későn, mint soha – mondta Sabine, majd hozzátette: – Ha valakinek sikerülhet, ennek a fiúnak talán menni fog. – Finoman végigsimította körmeivel Karo csuklójának alsó felét. Nem is próbálta titkolni, hogy a lány bőre alatt suhanó vért simogatja. – Erős pulzusod van, jó szíved. Sokáig élhetnél itt… 

• Ha ez nem sikerül, senki sem él majd – felelte Karo élesen, és elkapta a kezét. Hangja metsző volt, sötét szeme villogott a dühtől. De a mérge hamar elpárolgott Sabine derűs mosolyától. 

• Élet vagy halál? – Sabine vállat vont, egy olyan ember mesterkélt közönyével, aki egyszerre mindkettőt választotta. – A helyedben azért gondolkoznék az ajánlatomon… 

Egy középkorú, tetovált selyemfiú részegen kurjongatni kezdett, amikor az Angeli által kilőtt két őr teste feljött a felszínre. Majdnem üres Mouton Rothschild-os üvege nagy ívben elrepült, és nem sokkal az egyik VédLM-es mellett csobbant a sötét vízbe. Mások is dobálni kezdtek üveget, barackot, sörös dobozt, ami épp kéznél volt; záporesőként hullottak a tárgyak a vizes, tépett testekre. De Sabine aranyozott székéből máris intett két kelletlen Lascarnak, hogy ússzanak be és hozzák ki neki a holttesteket. 

A Lascarok veszedelmesen néztek ki vörös kendős, borotvált fejükkel, nehéz arany fülbevalóikkal, a vastag bőrövükbe dugott görbe késsel, de elég volt egyetlen pillantás Sabine kísérteties arcára, a felső ajkak alól elődudorodó elefántcsont-sárga agyarakra, és már ugrottak is a zavaros vízbe. 

Mindketten azt hitték, a nőnek táplálékul kellenek a testek. Elég bizarr, gondolta Sabine, tekintve, hogy ők meg lefejezett csirkék vérét itták. Sabine nem evett húst, de tudta, hogy Angelinek kellenek az impulzusdobozról lógó karabélyok. 

Egy dolgot meg kell adni, gondolta Angeli, miközben megnézte az egyik halott őr övéről leszedett impulzuskarabély kijelzőjét: a Heckler & Koch tudja, hogy kell strapabíró fegyvereket csinálni. Bár az is számíthatott, hogy a hadnagy épp egy tengerészgyalogos modellt csodált. 

A VédLM-es zsákmánnyal együtt náluk volt Angeli Coltja, a két HK impulzuskarabély, meg amit még a társaság hozott. A tömegnek kellett egy másodperc, hogy rájöjjön, mit is kér Angeli, aztán a legtöbben hitetlenkedve meredtek rá. A fegyverviselés főbenjáró bűn volt, legalábbis elméletileg. Miután a szintlakók évekig gondosan rejtegették a fegyvereiket Angeli, annak nagybátyja és nagyapja elől, most hirtelen arra kérték őket, hogy szedjék elő mindet. 

Nem voltak rá hajlandók. Túl erős volt a beidegződés. Angeli még téblábolhatott volna ott tanácstalan képpel egy ideig, ha Karo elő nem lép mögüle. 

• Ez most vészhelyzet – mondta tagoltan, mint egy hírolvasó. – Egyébként pedig fegyveramnesztia van. Igaz? – Villogó szemmel Angelire bámult, aki lelkesen bólogatott. 

• Kinél mi van? – tudakolta Karo, és elindult a tömegben. Mielőtt észbe kaptak volna, az emberek már nyúltak is a zsebükbe. Az eredmény így is szánalmas volt. 

Főleg kések, fraktálélű kerámiapengék, egy maroknyi kínai sokkpenge, két összecsukható nuncsaku – Angeli nagyjából ezt várta volna, ha valaha is olyan bátor vagy idióta, hogy motozást rendez egy olyan helyen, mint az ÚjHullámVerés. 

Egy szombat esti bunyót el lehet rendezni velük, de mást… Egyikkel sem lehet leszedni két-három siklót. Igazi fegyverekre volt szükségük, minél előbb. 

• Görögtűz – mondta Sabine hangosan. Rögtön mindenki elhallgatott a környéken, de senki sem tudta, mire gondol a nő. Legalábbis Angeli biztosan nem. 

• Hol a két legközelebbi kád? – Sabine pontosan tudta, de nem akarta bevallani. Utálkozva ejtette ki a szót, mintha az ő gyermekei túl elegánsak, túl kifinomultak lennének ahhoz, hogy tenyésztett proteint egyenek. Pedig azt ettek. újVelence szintjein ennél jobb senkinek sem jutott. Génfejlesztett baktériumokkal teli erjesztőkádak termelték a bonyolult proteineket, abszolút pontossággal: pókselyemtől és alapvető polimerektől kezdve az ételig… A szinteken az ételválaszték műmoslékból, szárított krillből és klónproteinből állt. A retexturált proteinnek volt a legjobb íze. 

• Ott – mondta Angeli, és egy két emelet magas, kerek kerámiatartályra mutatott, ami az Arsenale közelében állt. Ránézésre nem tudta megállapítani, műmoslékot vagy műanyagot termel-e. Egyes kádak az A. eutropus baktériumokat propionsavvl és glükózzal etették, hogy biológiailag lebontható poliésztert szintetizáljanak. 

• Mi van velük? – kérdezte Karo. 

Sabine elmagyarázta; két rész történelmet vegyített egy rész kémiai képlettel. Az volt a terve, hogy a proteinpépet keverjék össze brandyvel, vodkával, olívaolajjal – bármi éghetővel, amit a Niponsi-gondolákban találnak. 

A kinderKurvák és tetovált selyemfiúk egyesült erővel kiforgatták a gondolákat, a drakulok és vampyrok pedig visszaosontak a szintekre, hogy kifosszák a bárokat, kiürítsék az üzleteket, felforgassák a piacokat. Csak azért nem tört ki nyomban háború, mert egy vampyrlány vette a fáradságot, és elmondta, hogy a CySat le akarja szakítani a szinteket. Amint sikerült erről meggyőzni az embereket, Sabine gyermekei visszaszáguldhattak a vodkával és a palackozott ipari alkohollal. Új klánok követték őket: karóvékony Edgár Állanék, számtalan fémfejű Isi. 

Sabine zordan elmosolyodott. 

• Egyedül az olívaolaj elég lenne – mutatott a spanyol olajjal teli fahordókra, amiket épp az egyik gondolából gurítottak ki a kerámiatartály felé. – De hát – végigtekintett a növekvő tömegen, és nyolc különböző alfajt regisztrált – semmi sem kovácsolja úgy össze az embereket, mint az értelmetlen önfeláldozás… 

Angeli elmasírozott mellette, fekete bőrcsizmája csattogott a macskakövön. Egy nagydarab, hordót görgető drakul megtorpant és félreállt. Angeli biccentett, mint aki ezt el is várja. De közben nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy Sabine tekintete a tarkójába fúródik. Sőt Karóé is. 

• Bazmeg – morogta, mikor meghallotta a nevetésüket. Ez aztán istentelen egy szövetség. 

A drakulok olajat, vodkát és ipari alkoholt zúdítottak be az erjesztőkád tetején lévő csapóajtón. Angeli sűrített levegőt fúvatott be alul egy szellőzőn, hogy megdermessze a moslékot. Egy nagy automata adagolótölcsérben a tetőn glükózt is találtak. Angeli feltörette: a glükóz gyúlékony és ragad. Mi kellhet még? 

• Pumpáld fel – utasított Angeli egy krétafehér arcú Edgár Allant, és nézte, ahogy a tartályban nőni kezd a nyomás. Amikor a kijelző a vörös zónába ért, és a diódák őrülten villogni kezdtek, Angeli megálljt parancsolt. A terv megvalósításához már csak egy lapos, a tartálytól a kikötő széléig húzódó tűzoltótömlő kellett, és Sabine görögtüze készen állt. 

• Régi ötlet nem vén ötlet – mondta Sabine vidáman Karónak. 

Úgy tűnt, az előbb eliszkolt sikló összeszedte bátorságát, mert újra felbukkant, szélvédőjén az Angeli lövései ütötte csillagrepedésekkel. Két másik suhant vele a Riva Ca di Dióról induló szűk csatornán; alig borzolták fel a fekete vizet maguk mögött. Ezúttal nem ültek kint fegyveres őrök; a lőtornyok harci módba kapcsoltak, a siklók közvetlenül a víz fölé ereszkedtek. 

Nehézfegyverzet vagy pluszszemélyzet, gondolta Angeli, ahogy Karo mellé sietett. A Coltot már ki is kapta a tokból, és öntudatlanul is lövésre készen tartotta. Angeli a helyükben inkább pluszfegyvereket szerzett volna, de hát ő nem volt VédLM-es. Biccentett a mellette álló sötét bőrű selyemfiúnak, és hátraküldte; a srác a felszakított gondolák mögé húzódva iszkolni kezdett a hatalmas proteintartály felé. 

Kár volt a gőzért. Egyik Mitsubishi sem nyitott tüzet. Besiklottak a csatornába, és kifelé fordultak, míg hárman három különböző irányba néztek. Aztán lassan oldalazni kezdtek, szűk körben, mint egy forgó virág szirmai. Klasszikus PSG/S taktika. 

• A jól bevált trükk, mi?! – morogta Sabine. 

Angelinek már a nyelvén volt, hogy Sabine igazán 

eldönthetné, most akkor mi van azokkal a régi ötletekkel, de akadták komolyabb gondjai is, például életben maradni. Lekuporodott egy széttört gondola mögé, ahonnan felváltva pillantott a lassan köröző siklóformációra és az erjesztő tartályokra. Várt. 

De nincs megfelelő idő, csak az örök most. Angeli felemelte a kezét és megvárta, míg az Edgár Allan visszajelzett. Ez az. Gyors és határozott mozdulattal lecsapta a kezét. A várakozó gót rögtön növelte a nyomást a kádban, mire felvisítottak a riasztók, aztán pár másodperc múlva megnyitotta a tűzoltó tömlőt. 

A lapos tömlő centiről centire púposodott, mint egy visszataszító féreg, megvonaglott a tüskés hajú drakulok kezében, akik a száját tartották, aztán előspriccelt Sabine proteinkeveréke, és gyilkos trutymóba burkolta a siklókat. 

Az anyag lezúdult a siklók felületén, és a csatornába ömlött; percenként több ezer gallon. Nem mintha akár egy perc is eltelt volna. Mindhárom sikló forgatni kezdte a tetején lévő tornyot, fegyverkereső lézerradarjaik végigpásztázták a kikötőt. 

Még nem: várni kell. 

• Kerámia. – Angeli ellőtt két golyót, amik veszélytelenül pattantak le a legközelebbi siklóról. Kettes sorozatokat lőtt, mert így tanították. Nehéz volt leszokni róla. Az eltalált sikló tornya megtorpant, a félMI regisztrálta a lövéseket, és bemérte Angelit. Erre a jelre az egyik Isi-lány rapszodikus sorozatokat eresztett meg a kikötő túloldaláról az egyik zsákmányolt impulzuskarabéllyal. Többnyire mellétalált, de a célt elérte: a második sikló tornya megállt, aztán a proteintartály felé pördült. 

• Gyerünk, a kurva anyád – fröcsögte Angeli. Jöjjön már az a másik HK. Már kezdte elveszíteni a reményt, amikor a vájat túlsó végén, a szintek és a tenger felől megszólalt a másik zsákmányolt HK is. Bárkit is választott Karo, az illető egészen a márványkapu tetejéig elmászott. 

Zseniális húzás. Ha bármelyik sikló megpróbálja kilőni, azt kockáztatja, hogy szétbarmolja ÚV felbecsülhetetlen értékű műemlékét, valamint az intelligens Matsui kapukat. Az elektronika kicserélése többe kerülne, mint amennyit a CySat egy évben a VédLM-nek fizetett. Azt pedig, hogy az Arsenale külső bejáratát mennyiért lehetne újjáépíteni, csak a jó ég tudja. 

Angeli körbenézett, hogy gratuláljon Karónak, és rémülten konstatálta, hogy a lány nincs mellette. Aztán felnyögött, ahogy meghallotta, hogy újabb impulzus vágódik le csattanva az egyik sikló oldaláról. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjön, hová tűnt Karo. 

Amikor hátranézett, egy Isit pillantott meg a vállánál: Zeiss szemkamera, Sanyo gégemikrofon, Hayes övtok tikosított műholdas modemmel, az egész hóbelevanc… Az Isi transzba merülve, kőmereven guggolt, nehogy elrontsa az Angeliről készülő közelképet. 

• Mozgás – vetette oda Angeli, és egy új multitárat csattantott a Coltba. 

• Nem. – A hang alig volt több suttogásnál. – Ehhez nem mozgás kell, hanem szakértelem. – Az Isi mosolya egy angyalon is átszellemülten mutatott volna. 

A félMI-kben az volt a szép, hogy tényleg félig intelligensek voltak: mindig kiszámíthatóan döntöttek. Egy valódi MI eltöprengett volna, miért három különféle irányból támad az ellenfél, és átfogó taktikát keresett volna; esetleg megpróbálja elemezni a vastag proteinszőnyeget, ami fölött lebeg. De a siklók úgy döntöttek, a leglátványosabb ingerre reagálnak. 

Egy sorozat szántott végig a gondolán, ami mögött Angeli kuporgott, aztán elsüvített a hadnagy feje fölött. Sajnos a Niponsi-tehergondolák sima kevlarból készültek, a golyók teljes felületét pedig kerámia fedte. Kevlarcafatok hasítottak a levegőbe, de nem sérült meg senki. 

Lesz arra később bőven alkalom. 

A siklóban egy kamera nyugtázta a gondola megsemmisítését, és automatikusan robbanógolyóra váltott, de elkésett. Mire a sikló oda célzott, ahol a legutóbbi lövés alapján Angelinek lennie kellett, a hadnagy már oldalra vetette magát, és UVR-es Coltját előrenyújtva kigurult a darabokra szakadt gondola mögül. 

• Foszfor. – A Colt azonnal tárat váltott. Angeli kívánsága teljesült: tizenkét golyó, hat darab kettes sorozat, csupa foszfor/magnézium töltetű robbanólövedék. 

• Kész. – Angeli célzott, lőtt, odébb gurult a macskakövön és újra lőtt, aztán visszagurult. Az első két golyó közvetlenül a kerámiaszegély alatt találta el az egyik sikló neoprén légköpenyét. Az anyag a lövés erejének nagy részét elnyelte, de a felrobbanó golyók égő töltetszilánkokat szórtak magukból, amik a köpenyre tapadtak, és elkezdték keresztülégetni. 

Fekete füst áradt szét; Angelinek szúrta a szemét, kaparta a torkát. De tüzelt tovább, a következő két-két golyóval megismételte ugyanezt a másik két siklónál. Addigra azonban az Arsenalén már senki sem nézte, hova csapódnak a hadnagy lövései. 

A legtöbben kimenekültek a füstből, de néhányan kitartottak, földhöz szögezték őket a retinájukba égő, felfoghatatlanul gyorsan pörgő statikus fázisképek. Csak Sabine érzékelt mindent pontosan, de hát neki volt is gyakorlata. Amikor a fekete füst kígyózni kezdett az égre, Sabine tudta, hogy az Arsenale. 

A csatorna ezüstszürke felszíne lassan, megállíthatatlanul tüzet fogott, a víz olvadt acélfolyóvá változott. A pörgő siklónak semmi nem szerepelt a memóriájában arra az esetre, ha tűz fölött kell lebegni, de egyik 

VédLM-es sem akart elsőnek megfutamodni. Végzetes, megtörhetetlen hurok. 

Mire az égő siklókban rekedt őrök rájöttek, hogy a Mitsubishikre pusztulás vár, már nem verekedhették ki magukat. 

Azért mind a három sikló tolatni próbált. Egyszerre. Valaki láthatóan átvette végre az Ml-től az irányítást, de az utasításokat már nem lehetett végrehajtani. Angeli foszforlövedékei megolvasztották a neoprént. A siklók burkolata füstöt okádó, rongyos hálóvá vált, és odatapadt az égő proteinszőnyeghez. A Mitsubishik csapdába estek. A VédLM-esek nem tehettek mást, mint hogy kitörnek. 

Angeli nem adott nekik esélyt: két lövést eresztett meg az első felcsapódó tetőajtóra. A golyók szétrobbantak az ajtón, és égő fémet zúdítottak a jármű belsejébe. A tetőt nem csukhatták vissza, mert magukra zárták volna a tüzet, de a pilóta amúgy sem tudta visszaereszteni. A lövész, aki megindult kifelé, a nyílásba szorulva kalimpált, miközben lángok futottak végig a sikló oldalán. 

Angeli egyetlen lövéssel szétrobbantotta a sikoltozó férfit. Részben könyörületből. Attól, hogy UVR-es volt, még nem szeretett kínlódó embereket látni. De főleg józan megfontolásból. A remegő, sikoltozó fickó haláltusájával sokkolta az elnémult a tömeget. Angeli azt akarta, hogy az emberek vele maradjanak, ne fussanak el fejvesztve, vagy ne bizonytalanodjanak el. 

– Lebukni! – üvöltötte torkaszakadtából. – Még mindig van fegyverük. 

Páran beugrottak a dobozok vagy a fal mögé, de a legtöbben csak álltak, a borzalomtól bénultan, miközben a jármű egyre lejjebb ereszkedett a lángoló csatornába. Senki más nem próbált kimászni a siklókból, és ezt Angeli nagyra értékelte. A tömeg valószínűleg nem támogatná, hogy egyenként lője ki az őröket. A lángba burkolt pálcikaember látványos halála épp elég volt. 

Sabine görögtüze a csatornában tombolt. Mit csinálna Angeli, ha ilyen csávába kerülne? Ha az élete visszapörögne, és ő a VédLM-ben találná magát? A válaszhoz nem kellett agy, csak állati ösztön. Megpróbálna kinyírni minél többet a gennyládák közül. 

– Hasra! – kiáltotta Angeli. – Most! Bukjatok le, bazmeg! – Új kerámiagolyó-tárat csattantott a Coltba, és egyetlen halálos böffentésben kilőtte az egészet a bámuló emberek feje fölé. 

Hasra vágódták, és sikoltozó tömegben vetődtek a macskakövekre. Még Sabine is lehúzódott, dühös képpel csúszott előre a székében. 

De Angeli sajnos nem bukott le időben. Az első felrobbanó sikló léglökete hátraröpítette, és nekipasszírozta a falnak. A hadnagy már magzati pózba görnyedve feküdt a földön, amikor a másik két gép felrobbant, és szilánkjaik elzúgták a feje fölött. Úgy érezte, mintha kétszer vadul a háta közepébe rúgták volna: csontja nem tört, és egyetlen létfontosságú szerve sem sérült meg, de akkor is… 

 

 

[Hajótörés] 

 

 

Angelit az egyenruhájába épített cunamimechanizmus mentette meg, ami felfogta a légnyomást, és a lökéshullámot egy nanoszekundummal megelőzve acélburokká keményedett, hogy megvédje a bordáit és gerincét. 

Angeli kikapcsolta a linkjét. Nem akarta, hogy az UVR-központ vissza tudja rendelni a bázisra, de a sisakot megszokásból magán tartotta. És a megszokásnak köszönhette az életét, mert a sisak recés cellulózbélése ütközőt képezett a koponyája és a léglöket közt. 

Ha nem visel UVR-ruhát, már halott lenne. Angeli viszont életben maradt – sokkot kapott, de agyrázkódást nem. A jobb válla kiugrott, lába pedig a törzse alá csavarodott. A siklók eltűntek, elnyelték őket a pislákoló lángok. 

Egy Isi már fel is nyomta az egész jelenetet a hírcsatornára. 

• Na kérem – Sabine bukkant fel Angeli mellett sértetlenül. Felhúzta a hadnagyot, felcsapta a sisakrostélyát, és megfogta az arcát; fekete körmei a férfi bőrébe nyomódtak. Angeli a nő zöld szemébe nézett, és megborzongott. – Hadd nézzem – mondta szigorúan Sabine. Kicipzárazta Angeli dzsekijét, és megpróbálta lehúzni a férfi válláról. 

Angeli felüvöltött. 

A nő visszahúzta a dzsekit. 

• Hát jó – nézett rá hűvösen. – Ha nagyon cirkuszolni akar…. 

• Kórházba kellene mennie – mondta Karo, ahogy csúszva lefékezett mellettük. Válláról egy HK lógott; Angeli régi dzsekijét viselte, és egy Nikon EzüstPajzsot, amit a kabátzsebben talált. 

• A kurva mindenségit – mondta Sabine mérgesen, és a macskakőre koppantott botjával. – Ennek a fiúnak a nyafogást kell abbahagynia, és eljutni Pacóhoz, mielőtt túl késő. – Metszőn sziszegte a szavakat vékony, feketére festett ajkai közül. 

Karo és Angeli is döbbenten bámult az idős, feketített szempillájú vampyrra. Sabine kivillantotta sárga agyarait. Ötven drakul torpant meg körülötte. 

• Jó, magánál van Karo – reccsent a nő Angelire. – Maga szerint meddig fogja ez visszatartani Rjucsit, hogy lerobbantsa a kapcsokat? Mi….? 

Angeli sértett dühére Sabine csak vállat vont, aztán megmerevedett, zöld szeme a távolba révedt. Bárhol is járt, biztosan nem itt, a perzselő napon, ahol az égett neoprén átható bűze nyomta el a szokásos csatorna-kipárolgást. 

• Ki ő valójában? – tudakolta Karo, és megsimogatta Angeli kezét. A hadnagy a lányra nézett, aztán az idős vampyrra: ugyanaz a szempár, ugyanaz a kicsit túl erőteljes arc. Angeli ráeszmélt, milyen keveset is tud. 

• Elég a kérdésekből – jelentette ki Sabine. Visszatért; ős-öreg ujjaival bársonykabátjába nyúlt, és egy gyöngyházszínű négyzetet vett elő, ami magától szétbomlott, mint egy ébredő pillangó. Sabine a levegőben megpördítette a kést, és ügyesen elkapta. Amint keze a markolathoz ért, a penge élén hideg, kék láng gyúlt. 

Mielőtt Angeli tiltakozhatott volna, Sabine a kézelőt megragadta sérült karján, és felhasította az egyenruha ujját. Az állítólag elpusztíthatatlan pókselyem és kevlar égő pergamenként foszlott szét a kék tűztől. Sabine gyors csuklómozdulattal körbevágta az ujjat a forrasztásnál, és letépte. 

Elhúzta a kezét a penge fölött, mire a kés összecsukódott. Sabine Karo kezébe pottyantotta a fegyvert, és elmosolyodott a lány zavart döbbenetén. 

Miközben Angeli a tönkretett egyenruhát bámulta, Sabine vékony kezével csuklón ragadta, szabad tenyerével a sérült vállra csapott, és biccentett, amikor az ízület helyreugrott. 

Nedves reccsenés hallatszott, amit szinte teljesen elnyomott Angeli fájdalmas szisszenése. De a hadnagy nem szólt semmit, még akkor sem, amikor Sabine elvigyorodott. 

A tűz már alig pislákolt, áttetsző, halványkék lángkísértetek kígyóztak csak a csatornában. A felrobbant siklókból semmi sem maradt. Angeli körülnézett, és rémülten látta, mennyire megsérült az Arsenale belső kapuja. És nem csak a márványkapu. Az acéldaruk meggörbültek, a raktárak ablakai kirepültek, a keskeny dokkokat mintha nyersgyémánt csillagokkal szórták volna tele. 

• Rossz irány – mondta Sabine kurtán, ahogy a szintlakókat figyelte, akik repesz találta társaikat hosszú sorban cipelték vissza a szintekre. – A város felé kéne menni. 

• És a fal? – kérdezte Karo. Mindenki tudta, hogy semmi sem juthat át rajta élve. Az Edgár Állanék villámöngyilkosságra szokták használni. Hogy is távozhatna szebben egy igazi költő, mint ha porrá omlik egy lángoszlopban? 

Sabine Angeliről a lányra nézett, aztán felsóhajtott. 

• Hát, találjátok ki – vetette oda mérgesen, és elvonult egy sérült vampyrgyermekhez; botja kocogott a macskaköveken. 

Karo követte, és segített felrakni a sérülteket a feltépett gondolákból hasított, hevenyészett hordágyakra. Talán húsz súlyos sérült lehetett. Halottak is voltak, hatan vagy heten. De azok maradtak ott, ahol voltak. Minden energiát a sebesültekre fordítottak. Egy felhasadt fejbőrű wolfBoy, akinek égett mellkasáról opálos bőrszeletek lógtak, Karo segítségével próbált térdre vergődni. 

Rettegés és perzselt szőr bűze áradt belőle. 

• Új bőrre van szükségünk – mondta Karo –, önzáró sebtapaszra. Rendes érzéstelenítőre. 

• Itt kint? A szinteken? – Angeli felhorkant. – Talán otthon, nálatok. 

Karo farkasszemet nézett vele a napszemüvege mögül, de nem nyert. Amikor Angeli újból odanézett, a lány háttal állt neki, és a hóna alá nyúlva támogatta a wolfBoyt egy új hordágy felé. 

Angelinek az a kellemetlen érzése támadt, hogy Karo sír. De hát mit mondhatott volna neki? A műmoslék ingyenes a szinteken, a gyógyszer nem. A legális orvosi és rekreációs drogok alkották a gettó gazdaságát. Nemcsak a fogrügyekért és a többi ízléstelen divatsebészeti cikkért kellett természetben fizetni, hanem az antibiotikumokért és fájdalomcsillapítókért is. A kartellek a kezükben tartották az egész gyógyszeripart. És a szinteken nem akadt egyetlen kórház sem. Ha a Genetikusok klinikáját nem számítjuk. A lánynak kurvára fingja sincs az egészről… 

Angeli karját acélmarok szorította össze. A hadnagy megfordult, és Sabine arcát pillantotta meg közvetlenül maga előtt. A nő tekintete hideg volt, mint a jég, és kétszer olyan halálos. Sötét gondolatfoszlányok súrolták Angeli tudatát, és pislognia kellett, hogy visszafojtsa a könnyeket, Karo könnyeit. 

A hőség ellenére hirtelen fázni kezdett. 

• Maga… magának nincs kurvára fingja sem az egészről. Mennyit tud a Szalonokról? – sziszegte Sabine dühödten. – Semmit. Miért várja akkor, hogy a lány megértse ezt? – Lendülő keze végigmutatott az Arsenale kapuján, a feltépett gondolákkal teleszórt macskakövön, és a férfi mögött emelkedő szintek fémkáoszán. 

Angeli erre nem tudott felelni. Még csak eszébe sem jutott soha ez a kérdés. Még akkor is ezen morfondírozott, amikor Karo visszatért. Dzsekijén a wolfBoy vére vöröslött. 

• El kell árasztani az alagutakat – mondta a lány Sabine-nak. – Rövidre kell zárni a maglev tekercseit. – Sabine elismerően mosolygott. 

Angeli annyi figyelmet kapott Karótól, mintha ott se lett volna. 

Egyre soványabb, konstatálta a férfi, miközben a látványosan másfelé néző lányt figyelte. Eszi az aggodalom, savként maija a bánat Razz miatt, ólomként nehezedik rá fiatalságának súlya. Sabine jól mondta. Angelinek fogalma sem volt semmiről. Se a lány életéről, se a családjáról, se arról, hogy keveredett a VédLM elleni harcba. Ha ő maga tudta egyáltalán…  

• El kell árasztani – ismételte Karo. – Hadd szarjon be igazán a CySat. 

• Hallja ezt? – sziszegte Sabine Angelinek. Megragadta Karo vállát, a hadnagy felé fordította a lányt. – Mondd meg neki. 

Karo megmondta. 

• Minden kábel azokon keresztül fut. Légtisztítók, ciszternák, ürüléklebontók, elektromos tárolók, mindent a korallba süllyesztettek. Mindent az alagútból lehet elérni. 

• A fővezetékeket is? – kérdezte Angeli. 

Karo úgy nézett rá, mint egy hülyére. 

• Nem. Azokat a Palazzo Dúcaiéból. A CySat nem rakja oda őket, ahol ilyen könnyen hozzájuk lehet férni. 

• Az alagutak zsilipjei… – suttogta Sabine. 

• Rögzíteni lehet őket. Bár ahhoz főfelhasználói hozzáférés kell. 

• Ilyesmihez én nem értek – tiltakozott Angeli. 

Sabine alig leplezett megvetéssel nézett rá. 

• Maga a saját smartboxát sem tudná beüzemelni, ha nem lenne önműködő. Karo csinálja majd… – Sabine Angeli övéhez nyúlt, és lekapta róla az UVR Librexet. A smartbook ismerős tépőzár-reccsenéssel vált le. 

• Karo? – értetlenkedett Angeli. 

• Harcos és hacker. A legjobbaktól tanult. – Sabine Karóhoz fordult. – A hadnagy ugye nem ismerte Razzt…? 

* * *

Karo vigyázva vette el Angeli bookját, mintha attól félne, szétporlad a kezében. De amikor felnyitotta a lehorzsolt, szintetikus szarvasbőrrel bevont fedelet, látta, hogy nem sokban különbözik a sajátjától, csak 

össze van karistolva a lapja, és nem olyan élesek a képek meg a szavak. 

Gyorsan végighúzta az ujját a felületén, mire egy oldal villant elő. Gyors, apró kapargatással lapozott egyet, és megdöbbent, milyen kurta a férfi tartalomjegyzéke. 

És a címszavak meglehetősen színesek voltak. 

Karo gyorsan nekilátott átrendezni. Hátul volt egy függelék, ami Angeli opcióit tartalmazta. Karo odalapozott. Érdekes olvasmány volt, bár a lány megdöbbent, hogy Angeli tizenhét éves korában árva lett, és most csak a harmincat taposta. Öregebbnek gondolta. A függelékben a hadnagy eddigi UVR-es pályafutásán kívül, ami elég lehangoló volt – a CySzapopok érdekesebbnek mutatták az UVR-t –, szerepelt egy oldal a férfi nevével, születési idejével és azonosítójával. Karo táncoltatni kezdte ujjait a lapon, és lecserélte az adatokat a sajátjaival. Amikor a book rákérdezett a változtatásra, egy olyan jelszóval csendesítette el, amit az apja használt időnként. 

És bár az apjától azt tanulta, hogy egy jól nevelt gyerek mindig hagyományos ujjvezérlést használ, hangra kapcsolta a Librexet, és utasította, hogy térjen vissza a tartalomjegyzékhez. Karo kezdte megtanulni, hogy az elegancia az időmilliomosok kiváltsága. 

• Metró – parancsolta, mire a tartalomjegyzék szétolvadt, és az átrendeződő betűkből és színekből egy fejezet első oldala tűnt elő. – Alaprajz – mondta Karo, és nyitott kapuival szétterült előttük a CySat féltett metrója: szakadozott pókháló, minden szála külön alagútrendszer, mindhez keresztjáratok és rövid gyalogjárók csatlakoznak. 

• A francba – mondta Angeli, miközben a lába alatt húzódó rejtett labirintus alaprajzát nézte. 

Sabine elmosolyodott. 

• Nagyobb, mint emlékeztem. De bát… – A távoliján húzódó terrakottacserepes tetőkre pillantott, aztán a mögöttük terpeszkedő napégette fémvárosra, a szintekre. – Minden nagyobb, mint emlékszem. Ez van, ha az ember szundít egyet. 

Áthajolt Karo válla fölött, megkocogtatta az oldalt egyik hosszú, feketére lakkozott körmével, és végigkövetett egy bíborszínű vonalat a Palazzo Dúcaiétól az Arsenaléig. A vonal úgy nézett ki, mint egy ér. 

• Rögzítsd a kapukat, aztán próbáld meg ezt. 

Karo ujjai kivehetetlenül gyorsan futkároztak az elsötétült oldalon, opciókat és ikonokat rántottak elő, objektumokat kapcsoltak össze, kódot gyűjtöttek. Aztán előtűnt egy Arsenale piktogram, amin pontosan jelölték az oroszlános kapukat. A szolgálati bejárat villogott. De egyetlen opció sem látszott, amivel rögzíteni lehetett volna az alagutak nyitott zsilipjeit. 

A könyvtár nyitva állt, de Karo nem tudott eljutni belőle a CySat adatbázisához. Az adatbázis foglalt volt. 

Megpróbálta még egyszer. 

És még egyszer… 

• Francba – mondta Sabine, leginkább magának. 

• Vagy tudják, mit akarunk – szólalt meg Angeli –, vagy nem működik a központi rendszer. – Angeli hangjából érződött, hogy az elsőtől tart. 

• Csinálok egy szondát – mondta Karo, és már száguldoztak is az ujjai. Gyorsan megvolt vele, és kiküldte, hogy figyelje a kapukat, és állítson le minden, a lezárásukra tett próbálkozást. A jogosultság igazolásához a saját elérési kódját kellett használnia. 

• Maga – mondta Sabine, és biccentett Angelinek 

• robbantsa fel az alagutat, amíg van rá idő! – Vállat vont. – Legalább hasznossá teszi magát. 

Az UVR-kiképzés egyik fő tétele az volt, hogy a szinteken mindenfelé forradalmi sejtek működnek. 

Csak a törvény és a rend erői – mint Angeli – álltak az efféle sejtek és a társadalmi összeomlás közt. Terroristák, sejtek, társadalmi összeomlás: mindegyiknek külön fejezetet szenteltek a kiképzőkönyvben. Angeli fejében most fordult meg először, hogy a társadalmi összeomlás talán, nem biztos, de talán már meg is történt, és a Szalonokat terheli érte a felelősség. 

Nem lepte meg, hogy a tömegből egy gramm robbanószer sem került elő, bár kétszer is megkérdezte. Végül visszarohant az irodájába, de előbb maga mellé vette az első két törzsvendéget a TriplaCsavarból, akit meglátott: egy vékony, sápadt képű Edgár Allant és egy nagydarab, középkorú prostit, aki Marié Antoinette-jelmezben pompázott. 

A fegyvertár ajtaja felismerte Angelit, és pneumatikus szisszenéssel félrehúzódott. Kevesebb dolog került elő, mint Angeli szerette volna, talán még a szükségesnél is kevesebb. Odadobott egy doboz magnixot a sovány Edgár Allannek, aki majdnem összerogyott a súlya alatt. A gót vigyázva tartotta a robbanószert, és idegesen ráncolta a homlokát; látszott rajta, hogy a legszívesebben máshol lenne. 

A prosti nagyot horkantva felkapott két doboz mágneses aknát. 

• Vissza az Arsenaléba? – kérdezte Angelitől. 

A hadnagy kurtán bólintott. 

A nő újra felhorkant, ezúttal Angeli miatt. 

• Talán légy szíves, he? – Hangja egyre távolodott, ahogy a dobozokat szorongatva futásnak eredt, és otthagyta a hadnagyot, aki elképedve nézett utána. Eddig sose jutott eszébe, hogy légy szívessel forduljon egy prostihoz. 

De hát rohadt sok dolog nem jutott eddig eszébe. Például kifosztani a saját fegyvertárát. 

Angelinek ajtóbontókra volt leginkább szüksége: papírvékony bioSzemtex lapokra, amiket egy ajtó lapja és kerete közé lehetett csúsztatni. Bár nem szabad elfelejteni – erre Sabine komoran figyelmeztette is Angelit, amikor kifulladva, izzadságtól csorgó dzsekiben visszaért hozzájuk –, hogy a bontók valószínűleg nem működnek olyan helyen, ahol nem házi barkácsolással építkeznek hulladék fémből. 

De működtek… káprázatosan. Egyetlen tiszta durranással lemetszették az elhagyott kis vámépület ajtaját a zsanérokról. A csigalépcső alján Angeli apró kamrát talált, ahol vastagon állt a por, és mindenütt üres dobozok tornyosultak. A kamra mögött, egy boltíven túl hosszú, üres és visszhangos szoba nyújtózott, rozsdától vöröslő falain kétoldalt szegecsek sorakoztak. 

Angeli gyorsan megvizsgálta a jobb oldali válaszfalat, próbálta megbecsülni, milyen messze lehet a tenger, milyen vastag az acél, és mennyit nyomhat a víz. A koralltömb szélén minden ház egy hajó maradványain nyugodott. Lehet, hogy az újabb keletű márványépületek büszkén magasodtak a felszín felett, de akkor is a Passion-féle eredeti alapzaton pihentek. Azok az alapzatok pedig fémből voltak. 

Angeli egy raktérben állt, ennyit biztosan tudott: kétoldalt egyrétegű acél válaszfalak görbültek a távolba, egymás felé. A csatornától, ahol a három sikló felrobbant, csak a keleti fal választotta el őket, a nyugati fal a korallhoz simult. Ebből a falból lángvágóval vájt, nagy, kör alakú lejárat nyílt egy sötétbe vesző, lejtős alagúthoz. Az alagutat csak a padló mentén világították meg biolumineszkáló fénycsövek, de egy idő után azok is eltűntek, elnyelte őket a sötétség. 

– Ezt raktérnek szánták – mondta Sabine, ahogy körbenézett. – De nem lett belőle semmi. – Angeli nem kérdezte a nőtől, hogyan sikerült lejönnie a bottal a lépcsőn, csak bólintott. Nem is igazán figyelt, túlságosan lefoglalta a keleti, víz felőli válaszfal. Átlapolt, egymáshoz szegecselt acéllemezek. A fal jó állapotban volt, már amennyire lehetett azok után, hogy valaha egy rozsdás panamai teknő volt. 

A CySat azt várja, hogy az alagutakon át törnek be, és akkor fegyverekkel fogadhatja őket, de nem így lesz. Angeli megkocogtatta az illesztéseket a Colt markolatával, és hallgatózott, nézte a szegecseket. Kézzel rakták be őket, legalábbis néhányat. Szögpisztollyal belőtték, aztán laposra kalapálták. Angeli hitetlenkedve rázta a fejét. Úristen, de öreg lehetett ez a hajó, mire végül újVelencébe ért. 

Kihúzta az övtáskájából Karo molidrótját, szilárdra kapcsolta, és a lány rémült arckifejezésére ügyet sem vetve elkezdte lehasítani vele a rozsdaréteget. Legyen valami haszna is annak a kurva drótnak. Mi értelme a bizonyítéktasakban tárolni? Úgyis meg kell szabadulnia tőle, ha ez az ügy véget ér. Már ha eljutnak egyáltalán odáig. 

Drága percekbe telt lemetszeni annyi rozsdát, hogy be lehessen csúsztatni egy tucat ajtóbontót az illesztésbe. A bontók kis fekete játékkártyákra hasonlítottak, szélükön letörhető gyutacssal. Angeli nagybátyja gyújtogatós kártyáknak hívta őket. Ha rájött, néha maroknyit is elhasznált egyszerre. 

A Marié Antoinette-nek öltözött prosti szó nélkül Angeli lába elé ejtette a dobozokat, és zordan nézte, ahogy a hadnagy elhelyez három mágneses aknát az első megtömött illesztés mentén, a szegecsekkel párhuzamosan. 

És most mi legyen?, töprengett Angeli. Körülnézett, hol van az Edgár Allan, de a gót eltűnt. Az aknás doboza viszont ott volt, szépen lerakták a válaszfalhoz. 

Angeli kivette Marié Antoinette két utolsó aknáját, plusz kettőt a gót által cipelt dobozból, aztán előretántorgott a fal mentén a következő illesztésig. Elhelyezte az aknákat, ebből az illesztésből is kikaparta a rozsdát, és becsúsztatott annyi ajtóbontót, amennyit csak tudott. 

• Kösz – mondta Marié Antoinette-nek. – Most tűnés. 

A nő nem túl szívélyesen elvigyorodott, és megfogadta a tanácsot. Gyorsan kihátrált a raktérből, és csattogó cipősarkakkal megindult a csigalépcsőn a felszínre, a perzselő napfényre. 

Karo és Sabine a helyén maradt, Angeli művét vizsgálgatták. Rövid és értelmetlen vitát folyattak arról, mennyi időt hagyjon Angeli, aztán a hadnagy közölte, hogy a bontók öt másodpercet számolnak vissza: kész, passz, nincs apelláta. Az ember letörte a pecket, aztán elrejtőzött. És annyi. 

• Majd én megcsinálom – jelentette ki Sabine tárgyilagosan. Mielőtt Angeli vagy Karo tiltakozhatott volna, az idős vampyr már terelte is ki őket a raktérből. Karo egy másodpercig ellenállt, de Sabine ingerülten felszisszent, lustán felhúzta felső ajkát, és előbukkant két éles szemfoga. Karo úgy döntött, jobb lesz, ha odébbáll. 

• Veszedelmes nő – bizonygatta Angeli halkan, miközben Karo után mászott a csigalépcsőn, és próbálta nem észrevenni, hogy feszül a lány fenekén az 501-es. Ennél sokkal többet is láttál belőle, koma, emlékeztette magát. 

• Nem az – Karo megrázta a fejét, és kilépett a vakító napfénybe. – Sabine a világért se nyúlna hozzám. – Sugárzó mosollyal mulatott valamin magában. 

Dél körül járt: Angeli látta az árnyékán. Nem volt árnyéka. A nap majdnem pontosan a fejük fölött függött a Csendes-óceán egén. Túl meleg volt a teljes egyenruhához, de Angeli nem merte levenni az UVR-sisakot. Nem a repeszektől félt, hanem attól, hogy Karo kihallgatja a gondolatait. 

Egymás mellett álltak, nemcsak Karo és Angeli, hanem egy csomó új ember, akikhez egyre többen csatlakoztak. Az előző társaság eltűnt, nagy részük a sebesülteket vitte vissza a szintekre. De újak csődültek az Arsenaléra, idevonzotta őket az égő silók füstje, az Isi híradása és a szóbeszéd. Már nemcsak triplaCsavaros vendégek érkeztek, nem is csak a III-as körzet lakói: akadtak bandák, amelyeknek színeit Angeli fel sem ismerte. Fajok és alfajok, amikről nem is tudott. Fekete, vállas wolfBoyok hatalmas, lobogó, füstszürke sörénnyel, divatőrült kiborgok, még egy csapat giudeccai cicc is, akiknek meztelen testét csak vékony, pelyhes szőrréteg takarta. Angeli most jött rá, milyen átlagos is a III-as körzet. 

• Ha leraknám a sisakot… 

Karo ránézett. Angelinek az a kellemetlen érzése támadt, hogy a lány már előre tudja a kérdést, de azért feltette. 

• …abbahagynád a hallgatózást? – Karo már nyitotta a száját, hogy válaszoljon. De aztán egyszerűen elmosolyodott. Angeli csak azt nem tudta, ez igent vagy nemet jelent-e. 

Nem kérdezhette meg. Ezzel egy időben, bár tőle függetlenül – már amennyire bármi bármitől független lehet egy olyan világban, amit a fraktállogika, a kvantumdinamika és a káosz ural – a lábuk alatti raktér felrobbant, és tompa reccsenés vetett visszhangot a raktárak falain. Odalent a válaszfal leszakadt a szegecsekről, visszanyomta és összegyűrte a vájat vize. 

• Sabine – kiáltotta Angeli és Karo, miközben a fehéren kavargó vizet nézték a lyuk fölött, melyen át a tenger a raktérbe és a nyitott alagútba zúdult. Hangjuk rémülettel volt tele, de Sabine már mögöttük állt, zordan mosolygott, bársonykabátja elegánsan omlott a földre. Pállott hintőporszagot árasztott, mint mindig, de ehhez most csípős füstszag és az égő bioSzemtex szerves bűze társult. 

Valami trükk. Még a ciccek is csak bámultak, bár egyikük sem merészkedett a nő közelébe. Ez aztán a hatalom, gondolta Angeli. 

• Hogyan…? – Angeli meglátta az öreg vampyr fáradt, zöld szemét, és nyomban elharapta a kérdést. Szíve vadul kalapált, gyomrában maró epe gyülemlett fel. Nem is volt biztos benne, hogy hallani akarja a választ. Akadtak más gondok is, például hogy mi legyen most. 

A CySattől nem kapják vissza Pacót. És az, hogy Karo elvileg fogoly, nem tartja vissza Rjucsi grófot attól, hogy leszakítsa a szinteket, most már nem. Viszont legalább a VédLM nem tud kijutni az elárasztott alagutakon át. Angeli legalábbis kurvára remélte. 

• Oké – jelentette be hangosan, miközben felcsörtetett egy kettéhasított Niponsi-gondola tetejére –, ez lelassítja az őröket. – A hangja sokkal magabiztosabb volt, mint ő maga. – De ez nem elég. Még nem. Messze nem. – Angeli körbebámult, szemezett a tömeggel. – Harcolnunk kell… 

Sabine elmosolyodott. 

• Jól csinálja – mondta kurtán. Karo biccentett. 

Jól csinálta. Hangja messze zengett a tömeg fölött, 

ahogy elmondta, hogy a CySat meg akar szabadulni a szintekről. 

• Megpróbálnak leszakítani minket. A korall külső szélére robbanókapcsok vannak erősítve. 

Ez inkább találgatás volt, mint tény, de lehetségesnek tűnt. Sőt valószínűnek. 

• A központi számítógépről kapcsolják be őket – folytatta Angeli. 

Sabine megrázta a fejét, de olyan finoman, hogy csak Karo vette észre. 

• Ha így lenne, nem sikerülne. 

• Miért? – Karo lehalkította a hangját. 

• Mert az Szaszumi, már ami megmaradt belőle. – Az idős vampyr vállat vont. – Tudod, mániákusan rendes volt. Talán mert gyerekkorában olyan piszkos életet élt. 

• Mi? – Karo arcára hitetlenkedés ült ki. 

• Te Izanami néven ismered – mondta Sabine, és megrázta a fejét. – Vagyis te valószínűleg nem, de ő igen… – A gondolán álló Angeli felé biccentett. – A lényeg az, hogy nagyon jó adatbázis. Ő maga akarta így. Én gyűlöltem volna, de hát miket is beszélek…? – Sabine zöld szeme csillogott, szája vékony mosolyra húzódott. – Még rendes szent se lett belőlem. 

Megrázta a fejét. 

• De nem, nem a központi számítógép robbantja le a szinteket. Négy retesz van, egymástól független félMI-k. Mindegyiket kézzel kell kódolni. 

• Tehát a VédLM-nek ki kell jönnie a peremre – kiáltott fel Karo, miközben Sabine felállt, és bicegve megindult Angeli felé. 

• Mindenképpen. Már csak azért is, hogy eltépjék az optikai vezetékeket és szétnyiszálják a sodronyokat, amik a korallhoz kötik a szinteket. – Sabine a gondolához vánszorgott, és egyik karjával Angeli hátán támasztotta meg magát. 

Amikor a szintlakók meglátták, nyugtalanul fészkelődni kezdtek. De meghallgatták Sabine-t, még ha legtöbbjük képtelen is volt állni a tekintetét. 

• Meg fognak ölni titeket – közölte Sabine a csendes tömeggel. – Ha tudnak. Ha nem, kilöknek a tengerre… A kérdés az: mit akartok tenni? 

Elhallgatott, várta a választ. 

Egy wolfBoytól érkezett meg, aki szénszálas baseballütőt lóbált. 

• Megállítani őket. 

Sabine biccentett. 

• Bemenni a városba – indítványozta. 

• És a fal? – Sabine-t elárasztották a szemrehányó kérdések; százan akartak tudni ugyanazt. 

Ja, persze. A szonárfal – Sabine egy magas, gyászos képű Edgár Allanre nézett, aztán keskeny vigyorra húzta a száját. – Próbálkozott vele valaki mostanában…? 

 

 

[Tükröm, tükröm…] 

 

 

Karo javasolta, hogy egy kis csapat merészkedjen ki a délutáni hőségbe, és a tetőkön át osonjon be Pacóért, míg a többiek a földszinten beverekszik magukat. 

Angeli, sőt Karón kívül mindenki, azt feltételezte, hogy a leggyorsabb, legegyszerűbb és legbiztonságosabb az, ha a csatornákat és a Riva degli Schiavonit használják. Jó sokan betódulnak, és remélik, hogy Angeli maradék ajtóbontói be tudják robbantani a Szent Márk teret lezáró díszes kovácsoltvas kapukat. 

Csak akkor kezdtek figyelni Karóra, amikor a lány figyelmeztette őket, hogy a kapuba áramot vezettek, és egyébként sem kovácsoltvas, hanem vezetőréteggel bevont nagyfeszültségű molikábel. 

Nem tűnt könnyűnek bejutni a Palazzo Dúcaiéba. De hát senki se mondta, hogy az lesz. És nem tűnt gyorsnak sem. A VédLM küzdeni fog. Feltehetőleg győzni is: profik voltak. Angeli tudta ezt, de szerette volna, ha Karo nem hívja fel rá a figyelmet. 

Sabine gyermekei felével együtt távozott, inas kezében egy elvadult macskát szorongatva. Ment kipróbálni a szonárfalat. 

Karo homlokráncolva végigpillantott az ottmaradt vampyrokon és drakulokon, Isiken és Edgár Allaneken. Gondosan kerülte tekintetével a cicceket, azok pedig levegőnek nézték őt, kivéve egyetlen fekete ciccet, aki azóta nem vette le róla mohó pillantását, hogy Karo elfoglalta Sabine helyét Angeli mellett a Niponsi-gondolán. 

• Hatoljunk be a tetőn – javasolta Karo kurtán. 

• Nem mindenki, csak néhányan. 

• És a napelemek? – vetette közbe valaki. 

Karo biccentett. 

• Nem minden elem ezüst, mint a szinteken. Ami ezüst, azon átsétálunk. Nem törnek szét, a legtöbb csak nemezre tapasztott dupla tükörréteg. A napfénytől pedig nem hal meg az ember… 

Egy kis drakulcsapat tiltakozva felmordult. 

• Jó, jó – javította ki magát Karo –, elvileg nem hal meg. Tudom… – Felemelte a kezét. – De a bőrrák nem öl azonnal – a drakulokra pillantott, és elfintorodott. 

• A többség nem fog összeaszalódni és meghalni. 

A tömeg kétkedve nézett rá. Angeli nem csodálta, neki is erős kételyei voltak. Az űrből újVelence és a szintek ezüstkorongnak tűntek a kék tenger közepén. Ez volt az egyik fő látványosság a japánok Kiotó2 Hold-üdülőtelepén. 

újVelencéről minden légi felvétel számítógéppel készült (copyright CySat), műholdak pedig nem figyelték többé a várost: egy napsütötte tükörhalom nem igazán fotogén, és újVelence mára azzá vált. Márványváros, körülötte japán napelemekkel és Lucas termálüveggel, amik a hőgyűjtők felé irányítják a napfényt, és szikrát szórnak az űrbe. 

Valahol Oszakában, több mint száz évvel korábban az újVelencének szánt első acélszalagot tizenöt nagynyomású présen húzták át, egy-egy amorf szilikonréteget terítettek rá, az utolsó prés pedig átlátszó polimer védőréteggel vonta be a tetejét, és szigetelőréteggel az alját. Aztán a fényelektromos lapot feltekerték, mint egy papírgurigát, és hajóra rakták, hogy Passion új városában az összes ház tetejét befedjék vele. 

A felrakással nem kellett piszmogni: lehetett használni szöget, ragasztót vagy tűzőpisztolyt. Alapok napfénykonverziós rátája negyvenöt százalék volt, és még formázni is lehetett őket, meg cserépszerűre festeni olyan épületeknél, amik nyilvános helyre néztek, mint a Canal Grandé mentén húzódó palazzók. 

Az volt az egyetlen gond, hogy az egészet, az olcsó lapokat és a drága műcserepet egyaránt, rendszeresen cserélni kellett. De százévente csak négyszer, és a szerződés a mai napig érvényben volt, mindkét fél kölcsönös megelégedésére. 

De Angelinek mindez most szart se számított. Vészesen fogyott az idő. A hadnagy csak azzal törődött, hogy minden klán megkapja a feladatát, és elfoglalja magát. Elég egyetlen fosztogatni induló alfaj, és lángba borulnak a szintek. Egy faszt fogja Angeli hagyni, hogy az ő emberei végezzék el a VédLM munkáját. 

Az ő emberei. Elvigyorodott. Milyen nevetséges. 

A drakulok nem nagyon lelkesedtek, de hát ők még beszélni sem szerettek kívülállókkal, nemhogy engedelmeskedni nekik… De Angelit kart karba öltve látták Sabine-nal, és a férfi ettől félig drakul lett a szemükben. A hadnagynak végül sikerült megbíznia egy kis csapatot, hogy piszkáljanak bele az UV hírcsatornába. A drakulok adják majd az izomerőt, az Isik a kalózanyagot. Az intraNeten való turkálás egy ideig biztos lefoglalja a CySat technikusait. 

Angelinek még egy falkányi wolfBoyt is sikerült rávennie, hogy gyújtsanak tüzet a Campo Ghetto Nuevón, a belső város túlsó szélén. Sőt igazából ők cammogtak oda hozzá az ötlettel, túlméretezett nyelvüket ormótlan állkapcsaik közt lógatva. Tudván, mennyire tartanak a wolfBoyok a tűztől, Angeli egészen meghatódott. 

A ciccek ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjék a tetőre. Ahogy rámutattak, sokkal ügyesebben ugranak és másznak, mint ő. 

• És halkabban is, Szaragyú – mondta a fekete cicc, és Angelinek hirtelen bevillant, hol is látta korábban. Szóval ezért csendesedett el Karo. 

A cicc Neph volt, a falka királynője. Tizenkét év körülinek tűnt, de a karjában egy újszülött kölyök kucorgott. Amikor Neph meglátta, hova néz Angeli, megmutatta a karmait, a puha ujjvégekben rejtőző gyilkos kampókat. Vigyorgott is: szája kis macskavicsorra húzódott, felfedve tűhegyes fogait. Oké, félti a kicsinyét; Angeli felfogta. 

Karo is, aki érdeklődve figyelte, hogy a hadnagy mindenhova néz, csak Neph karcsú, feszes izmú, teljesen csupasz testére nem. Angeli dühösen összeráncolta a homlokát és elfordult. Akaratlanul is elvörösödött. Tehet róla, hogy a cicc rövid szőrű? 

Mindegy, szükségük van a ciccekre, mondta magának gyorsan. Mint Neph már jelezte, csak ők tudtak eligazodni a tetőkön a külvárosban, a szintek és a vörös épületek találkozásánál. 

• A központot legalább ismerjük – mondta Angeli. Blöffnek hangzott, pedig most az egyszer nem az volt. Santa Passionata városát pontosan az eredeti után mintázták. És Angelinél volt egy térkép az igazi olasz Velencéről. De nem a bookjában, hanem a sisakban. Amit pedig nagyon nem akart felvenni. Főleg nem fent a tetőn, ahol a hőség eléri az ötven fokot. 

• Felveszem – ajánlotta Karo. 

Basszus. Angeli a lányra meredt. Kérte, hogy ne csinálja ezt. 

• A sisakot? – Angeli lenézett a kezében tartott szén/kevlar/plexi förmedvényre. 

• Nem a sisakot, a térképet. – Karo édesen elmosolyodott. – Közvetlenül letöltöm, ha megengeded. – A hadnagy szolgálati fejvédőjéért nyúlt, letépte a bélését, és kiszórta a recés cellulózütközőket. Átállította az irányítópanelen a kompresszió arányt, megbabrált pár virtuális jumpert, aztán gyorsan és határozottan a fejébe nyomta Angeli sisakját, és lecsapta az arcvédőt. Angelinek úgy tűnt, siet, nehogy meggondolja magát. 

• Talán mégis jó valamire a szuka – szólalt meg Neph Angeli mellé lépve. Mindketten figyelmesen nézték Karót, de nem látszott semmi érdekes. Ami történt, a sisak belsejében történt, ahol Karo az arcvédő képernyőjéről a saját memóriájába töltötte le a térképet, nem képként, hanem sima bináris kódként. Amire szüksége lesz, majd kitömöríti. Azt azért nem tudta megállni, hogy át ne fussa a bevezető szöveget. 

Velence egykor – és VelenceDisney még mindig – egy észak-olaszországi kikötő volt. Eredetileg 120 szigetre épült, 177 csatornával és 400 összekötő híddal, a Pó és a Piave folyók torkolatánál fekvő lagúnán, az Adria északi csücskén, nyugatra attól a területtől, ami régen – futólag – Jugoszlávia volt. 

• Kell? – kérdezte Karo, és a férfinak nyújtotta a sisakot. Sütött az arcáról, hogy nem szívesen látja ott Nepht. 

Nem – Angeli megrázta a fejét, úgyhogy Karo a macskakőre dobta a sisakot, és próbált nem törődni vele, hogy mindenki odafordul. Neph vigyorogva elvonult, vékony farkát magasra görbítette, és bemutatta csinos fenékhasítékát. 

Indítsd be az agyad – javasolta homlokráncolva Karo. – Amíg még van idő. 

 

 

[…süsd meg nékem] 

 

 

Készen álltak. Angeli a zsebébe nyúlt, és elővett két piszkos UVR-kokszot. Nem sok, de ez van. 

Neph a kínálásra a fejét rázta, vékony derékszíjához nyúlt, és kihúzott egy tasak extrát. A kristályok nem szürkék voltak, nem is zavarosak, hanem átlátszóak, mint a gyémánt. Elsőrangú áru. Egyet szétroppantott hegyes fogai közt, egyet Angelinek dobott, aztán odaadta a tasakot Karónak, aki gyorsan megrázta a fejét. 

Az egyik cicc reszelősen felnevetett, megpördült és kirúgta a lány kezéből a csomagot, egy másik pedig elkapta, mielőtt leért volna a macskakőre. A zacskó másodpercek alatt körbejárt Neph ciccei között. Ahogy szinapszisaik bedurrantak, és NT-ik fázist váltottak, a ciccek nyújtózkodni kezdtek, és felpúposították a hátukat. Sőt ami még nyugtalanítóbb volt, doromboltak. Halk, korgó gyorstüzelés. 

• Kegyelem – suttogta Karo, és Angelire pillantott. De a hadnagy minden figyelmét a fekete cicc kötötte le. 

Neph elvigyorodott. 

• Na, mire várunk? – tudakolta, lustán leguggolt, aztán a kikötő macskakövéről guggolásból egyenesen a legközelebbi tetőre ugrott, karjában rózsaszín kölykével. Csak egy emelet volt, de akkor is sokkolta a nézőket. 

• Segítsek? – kérdezte Neph nyájasan Karótól. Kölykét magához szorítva áthajolt a tető szélén, lenyúlt és megfogta Karo csuklóját. A lány egy durva rántással fent termett. A többi cicc segített felhúzni Angelit, egy kis csapat kinderKurvát, sőt az Edgár Allant is, aki időközben újra felbukkant, miután fekete köpenyét hagyományosabb Levi'sre és rövid ujjú pólóra cserélte. 

Az egyemeletes vámháztól Neph nem a terrakottacserepes raktárak felé indult, mint Angeli várta, hanem vissza a szintekre, egy volt tajvani vonóhálós halászhajó fedélzetére. Onnan, miután maguk mögött hagyták a vájatot és az Arsenale külső kapuját, már csak egy keveset kellett mászni a forró poliüveg tetőig, ami egy repülőgép-anyahajó fedélzetét takarta. A lenti helyiséget eredetileg tároló kamrának szánták, de évekkel azelőtt bolhapiaccá alakult át. 

A szintek egyszerűek voltak: tervezők nem rondítottak bele az alaprajzba. Az újonnan érkezők lehorgonyoztak a már rögzített hajók mellett, megverték vagy lefizették az új szomszédjukat, hogy hozzáköthessék magukat, aztán rácsatlakoztak az információs csatornákra. A műmoslék mellett talán csak az oszakai lemezek voltak ingyenesek. 

A lemezgurigákhoz mellékelt felrakási útmutató közölte, hogy nyolcvan négyzetméter foto-elektromoslemez huszonnégy órára elegendő áramot biztosít egy átlagos családnak. Ilyen mitikus csoport nem létezett újVelencében, legfeljebb fenn a Szalonokban, bár valószínűleg ott sem. Biztos nem, gondolta Angeli, ha Karo alapján próbálja elképzelni a dolgot. 

A lány épp egy fémlétrán igyekezett felfelé, aminek fokai áttüzesedtek a napfénytől. Karónak még napszemüvegben is félig le kellett hunynia szemét a délutáni verőfény miatt. Menet közben az Angeli sisakjából letöltött anyagból szemezgetett, piszkálgatta, mint egy varas sebet, információdarabkákat csípett ki belőle. 

A szintek évről évre gyarapodtak. Az úszó fémtömeg ma már egymilliónál is több embernek adott otthont, és a szám a biológiai folyamatoknak köszönhetően egyre nőtt, bár kevesebb hajó érkezett, mint régen. 

– Itt – sziszegte Neph. 

Megálltak a peremen, és lenéztek egy sor földbe süllyesztett kerámiagombra. Ez volt a szonárfal, a láthatatlan tűzkerítés, ami elválasztotta a szinteket a várostól. A hajó és a szárazföld közötti rés szűk volt, de annál nagyobb, mint amekkorát Angeli át tudott volna ugrani. Nem mintha meg merte volna próbálni. A kerámiagombok puszta látványától is kiszáradt a szája. Két cicc jelent meg egy hosszú fémlétrával, amit valamelyik hajó oldaláról rángattak le. Leengedték a létrát, és úgy helyezték el, hogy majdnem áthidalta a tátongó rést, és a túlsó végen egy alacsony mellvédre támaszkodott. Angeli szó szerint nagyot nyelt. Torkát összeszorította a félelem. Semmi, amit eddig látott, semmi, amit eddig átélt, semmi nem készítette fel egy ilyen helyzetre. 

A létrának nem lett baja, egyetlen foka sem görbült meg. De hát nem is volt élőlény, a szonárfal pedig csak élőlényeket porlasztott szét. Miután megdermesztette a szívüket. 

• Minden rendben lesz – suttogta Karo, és megsimogatta Angeli vállát. – A falat biztosan kikapcsolták. Emlékezz, mint mondott Sabine… 

Neph Karóra vigyorgott, sárga szemében gonosz fény villant. 

• Te tényleg bízol Sabine-ban? 

A lány bólintott. Igen, bízott: mindenkinél jobban, kivéve Razzt. De az más volt. 

• Tényleg bízol? – Neph vidáman mosolygott. – Remek, akkor te mész előre. 

A többi cicc figyelt, Angeli pedig elhűlten bámult, de Karo már lépett is a létra elé. Lerázta magáról Angeli régi dzsekijét, gombóccá gyűrte, és áthajította a résen. Csak hallani lehetett, hogy a túloldalon puffanva földet ér; látni nem. 

Aztán Karo felvett valami félig harci, félig balettos pózt, és szemmel alig követhető pördüléssel végigbukfencezett a létrán. Mielőtt bárki tiltakozhatott volna, már a túloldalon volt. 

– Te jössz – mondta Nephnek, és elfordult. Oda se nézett, amikor a cicc megtette ugyanazt az utat. 

Kívülállók számára Passion alapterve a belső városhoz őrültségnek tűnt: elsüllyesztett hajók, letámasztott fúrószigetek és betonoszlopok kaotikus tömege, körülöttük véletlenszerűen elszórt koralltömbökkel. De az egész messze nem volt véletlenszerű. Az elrendezés kétezer évvel korábban alakult ki, egy másik kontinensen, amikor a szárazföldön élő törzsek kimenekültek a folyók torkolatánál kialakult lapályra a barbárok inváziója elől. 

Passion koralltömb-elrendezése a legkisebb csatorna utolsó kanyarulatáig az eredeti város pontos terveit követte. Harminc évbe telt, míg kivájták és megfaragták a korallt, lerakták az alapokat, tengerszintnél félbevágták a hajókat, aztán tereket, katedrálisokat és palotákat emeltek rájuk. A Palazzo Ducale és a Palazzo Patriarcale épült fel először, meg a Szent Márk-székesegyház. Aztán az összes többi. Az új várost lopott pénzből építették, állandó külső fenyegetés árnyékában, akárcsak az eredeti köztársaságot. 

És amikor újVelence elkészült, Passion bedobta utolsó meglepetését: miután nem egészen hat hónapig irányította a CySatet, eltűnt a nyilvánosság elől. Az új uralkodót, Passion keresztfiát, elvileg véletlenszerűen választották ki egy nyilvános sorsoláson a Szent Márk téren. Az eredmény senkit sem lepett meg. 

Karo komoran elmosolyodott. Vannak dolgok, amik nem változnak. 

Az Arsenale külső kapujától a Szent Márk térig és a Palazzo Dúcaiéig kevesebb, mint egy kilométer volt az út. Átmásznak a tetőkön a nagy térig, aztán végig a tér mentén, és be a palazzóba. Legalábbis így szólt a terv. 

Az első része könnyen ment. Bár – emlékeztette magát Karo, miközben végigkúszott egy keskeny párkányon, majd be egy raktár betört ablakán – minden relatív. 

A ciccek vezették a társaságot, legelöl a dühödt Neph osont: oromról oromra ugrott, szinte hangtalanul érkezett le a cserepekre. Szemét félig lehunyta, pupillái vonallá szűkültek a verőfénytől. Kicsit lihegett, szája résnyire nyílt, rózsaszín nyelve hegye finoman az ajkához ért. 

Ha lehetett, Neph háttal fordult a Napnak, hogy a kölyke árnyékban legyen. Minden cicc szeret a napon lenni, felelte a vezércicc kurtán Angeli kérdésére, de csak ha lustálkodhat. Most, ha tehetik, árnyékba vonultak volna. De itt nem voltak árnyékok, csak az agyzsibbasztó ragyogás, a cserepekről visszaverődő napsugarak. 

– Füst – szólalt meg hirtelen Neph. Tényleg. A távolban, a város túlsó felén gomolygott. Nem fehér vagy világosszürke, hanem vegyszerrel teli, fekete, rákkeltő füst, amilyet égő polimer okád. A wolfBoyok találtak valami jó kis gyújtóst. Fegyverropogás is hallatszott, hangosbeszélők zaja, riasztóvijjogás. A szintek kezdték megrohamozni a várost, tehát a szonárfal mindenhol megszűnt, a gyilkos rezgés eltűnt az erőtérből, porként tovaszállt. 

Angeliék alatt kezdtek megváltozni az épületek, a vörös téglás raktárakat elegáns, szürke stukkós CySat társasházak váltották fel. Messze előttük, ahol a Canal Grandé fordított „S”-e keresztülhasított a városon, feltűntek újVelence híres palazzóinak rikító színei. 

Jóval a tengerszint fölött jártak: öt emelettel, talán többel is; nyugtalanul másztak egyik túlmelegedett tetőről a másikra, a Szent Márk tér felé. A tükörcserepeken végigtipegni nem okozott gondot, ha nem zavarta az embert, hogy közben majdnem megvakul. A rejtőzés komolyabb probléma volt. 

Bár a városlakók most nem nagyon pillantgatnak az égre, emlékeztette magát Karo. A hírcsatornára tapadnak, vagy a lent zajló csatát nézik. A nagyobb házak tetején V alakú vájat futott végig, ami fedezéket nyújtott. Némelyik házon hagyományos terrakotta sátortető volt, a szélén alacsony mellvéddel, ami mögé Karo és a többiek lehúzódhattak, és libasorban előremászhattak. De túl sok épületnek volt sima, lejtős teteje, minden kínálkozó fedezék nélkül. Ezeket utálták a ciccek a legjobban. 

• Ne aggódj – bukkant fel Karo Neph mellett; hangja vészjóslóan udvarias. – Maradj csak az árnyékban, ahova tartozol. – Könnyedén megpaskolta a cicc vállát, amitől Neph bundája felborzolódott, finom fekete szőre az égnek meredt. 

Karo vállat vont. Az első két menet az övé. 

• Megpróbáltam beszélni azzal az… izével – mondta, visszatérve Angelihez. – Fél, hogy meglátnak minket. 

• Nem fognak, még nem – felelte Angeli. Nephhez ment, hogy elmondja, miért. Odaguggolt mellé, olyan közel, hogy szinte a szájában érezte a cicc izzadságát… Angeli, mint minden UVR-es, álmában is tudott látószöget becsülni. Sőt néha szokott is. 

Valószínűleg sikerül észrevétlenül eljutniuk a térig, amennyiben mindig a tető közepén, illetve a szűk csatornák és callék szélén haladnak, ahol túl szűk a lenti hely ahhoz, hogy ha valaki felnéz, megláthassa őket. A felső emeletek többsége a hőségnek köszönhetően egyébként is lakatlan, eggyel alattuk pedig olyan kicsi a látószög, hogy lehetetlen rálátni a tetőre. 

Neph elmosolyodott; Angeli nem pontosan tudta, hogy min. 

• Minden rendben? – kérdezte. 

Neph bólintott, és elfordult, hogy továbbinduljon, aztán hátrapillantott Angelire, aki leplezetlen érdeklődéssel, mi több, mohósággal nézett utána. A hadnagy összevonta a szemöldökét, de nem elég dühösen ahhoz, hogy elrejtse pirulását, Neph pedig édesdeden elmosolyodott. Enyhe fenékriszálással továbbmászott egy forró tetőre, farka egy pillanatra felemelkedett, és mintegy véletlenül felfedte nemi szerveinek rózsaszín hasadékát. 

– Tetszik a műsor? – kérdezte Karo, és Angeli mellé csusszant. A férfi valószínűnek tartotta, hogy a lánynak nem tetszene a válasz. Sőt biztos volt benne. Neki se nagyon tetszett. 

Úgy saccolta, az út harmadát tehették meg, nem többet, és a hőség máris mindenkinek a csontjáig perzselt. Akinél volt napszemüveg, mind föltette a verőfény ellen, még két cicc is felvett egy-egy csinos, arcra simuló tépőzáras modellt. De így is mindenki hunyorgott a tűző naptól. 

Talán a drakulok, akik épp Isiket nyomnak fel az UV hírcsatornára, jobban állnak. Angeli nagyon remélte, és nem érdekelte, milyen forradalomról prédikálnak. Nem számított. A CySat így is, úgy is szívja majd a fogát. 

Figyelte Karót, amint törtet előre, felvergődik egy tetőre, nem hagyja, hogy lemaradjon a cicc mögött. Vajon mi hajtja? – töprengett Angeli. Nem tartozik a szintekre, bár amennyire Angeli látta, a belső városba sem. 

Ó, a hangneme tökéletes volt. Udvarias és tisztelettudó, amikor épp elfelejtett bunkó lenni. De túl könnyen bepöccent, túl izgága volt a rialtói élet nehézkes eleganciájához. Feszengett a bőrében. A metamfetamin-éhség összes klasszikus tünete, csak épp a jég nélkül. 

Mit gondolhat az apja, hol jár? Vagy ami húsba vágóbb: meg lehet-e bízni Karóban, ha végleg el kell dönteni, ki melyik oldalon áll? Nem is, torkolta le magát Angeli, a kérdés valójában így szólt: vajon őmellé állna-e Karo? 

Jézusom, micsoda káosz. 

Angeli megdörzsölte a szemét és megborzongott. Ha tudná, miért sír, talán képes lenne abbahagyni. De nem tudta. És a kristályMet-elvonásra egyetlen gyógyír volt: maga a kristályMet. Amiből sajnos nincs. Angeli a zsebébe túrt a piszkos UVR-kokszért, amit korábban talált. Nem volt több. 

• Nesze. – Karo nem kristályMetet nyújtott neki, hanem egy zsebkendőt, fehér pamutból, az isten szerelmére. Angeli dühösen rámeredt, de Karo szándékosan félrenézett, a távoli székesegyház aranykupoláját szemlélte, rajta a furcsa, gömbökkel teletűzdelt háromdimenziós kereszttel, ami úgy nézett ki, mint valami bonyolult atommodell. 

Menjünk tovább - jegyezte meg Karo. 

Aha – bólintott Angeli. – Mielőtt mind kifingunk az unalomtól. 

 

 

[Bázispárok] 

 

 

A helyiség hatalmas volt, egyik vége kicsúcsosodott, mint egy hajó fara, bár a falak kőből készültek, nem acélból. Volt bennük fém is, persze: a belsejük vasbetonból készült, a tégla és márvány csak a felületet fedte. 

A helyiség elegánsan hűvös is volt, húszfokosra dermesztették a hatalmas, halk Mazda légtisztítók. De a csönd még ennél is hűvösebb volt… 

Padlótól mennyezetig végtelen üvegtáblák nyújtóztak, de a városra nem lehetett kilátni. Az impregnált ittriumhidrid üveg áttetszőről rég átváltott olajos, fényvisszaverő tükörfelületre. 

A délután a vége felé járt, de ezt természetes fény vagy hőmérséklet híján semmiből sem lehetett megállapítani, csak az óriás, napkorong díszítésű velencei órára pillantva, ami egy aranyozott tölgyfa lapba foglalva lógott a falon. 

Az ajtó mellett, egy tizennyolcadik századi ezüstkannában kávé állt. Frissen darált, tiszta kolumbiai kávé; súlyos, mint a föld és aromás, mint a csokoládé. Senki nem nyúlt hozzá. A tanácskozás délben kezdődött, de még semmiről sem döntöttek. És az adminisztratív apróságokon kívül, amiket a Tanács legifjabb tagjaira bíztak, alig esett szó valamiről. 

Hát ennek hamarosan vége lesz. Rjucsi gróf gondoskodni fog róla. 

Az asztalánál ült, és bíborra lakkozott körmével megfontoltan kocogtatta a csiszolt felületet. Szándékosan nem ült soha az asztalfőre. Mindig az első helyet választotta jobb oldalon, egy görbe lábú, faragott, XVI. Lajos korabeli széket. Az asztal maga gigászi volt; kézzel vágott és csiszolt. Száz ember ülhetett köré: ez volt a legnagyobb erezett diófa ebédlőasztal a világon. 

Rjucsival szemben, szintén nem az asztalfőn Aurelio apja, Orsela gróf foglalt helyet. Csupa feketében. Mellette öt másik CySat-vezér ült csendes sorban, akárcsak Rjucsi oldalán. Bárki – még egy gyerek is, még Paco is, ha történetesen ott van – rögtön láthatta, hogy a Tizenkettek Tanácsa továbbra is két egyenlő táborra szakad. Ahogy évtizedek óta. 

De Paco nem volt ott. A régenst pedig, a dózse képviselőjét a Creutzfeld3Jacob rohasztotta. Így a díszes szék üresen maradt; a gyerek, aki elfoglalhatta volna, titániumreteszek mögé zárkózott a szobájába, és játszott. 

Egy felhúzható kis fémrobot volt a kezében, nagyon régi, elképesztően értékes. Paco ősrégi könyvekből lejtőt épített a japán játékszernek, hogy fel tudjon rá mászni, aztán a túloldalon le tudjon bucskázni. Valahogy szórakoztatnia kellett magát; a sárkány még mindig saját gondolataiba merült. 

Reggel óta senkitől sem kapott enni, de hát egyetlen szolga sem juthatott át a bezárt ajtón – nem mintha nagyon próbálkoztak volna. Paco felfalta a barackokat, aztán zsákmányolt és ki is végzett egy doboz belga csokoládét. Amikor kilopózott a szobából, hogy kenyeret vagy valami hasonló közönséges ételt keressen, erre bukkant először, és inkább nem keresett tovább. 

Pacót elfelejtették; félredobott báb volt a megosztott vezérek és a szintek közt folyó játszmában. Bár őt ez egyáltalán nem zavarta. Az anonimitás biztonságos, ez az élet alapvető törvénye, legalábbis ha utcagyerek az ember. Különben is, Paco sose látott még ilyen sok játékot. Igazából egyáltalán nem látott sok játékot. 

• Uraim – Rjucsi gróf hangja kulturált volt, jakuza akcentusa alig érződött. Szavai könnyedén törtek át a háttérben csilingelő Bach-concertón. Ha szükség lett volna rá, a grófot az óriás asztal túlsó végén is hallják. A beszédtréning drága dolog, de nagyon hasznos. 

• El kell végre mozdulnunk a holtpontról. – A szólásra emelkedett gróf körbepillantott, nemcsak a saját pártján, hanem Orseláén is; sötét szeme dölyfösen villogott, mint mindig. De hangja visszafogottabb, kevésbé metsző volt a szokásosnál. Szünetet tartott, hogy súlyt adjon következő szavainak. 

• A Niponsi-szállítmányokat kifosztották. Az Arsenale belső kapuját súlyosan, helyrehozhatatlanul megrongálták. – Rjucsi felemelte manikűrözött kezét, hogy lecsendesítse a mellette ülő vezérek felháborodott moraját. Orselának nem kellett fegyelmeznie az embereit: fagyosan, sziklaszilárd arccal hallgattak egészen azóta, hogy a Nagyterembe léptek. 

• Ha a CySat nem cselekszik – mondta Rjucsi mézesmázosán –, mindannyiunk kárát látja. És persze a családjaink is. Az ellentéteinket a tengerbe kell fojtanunk. 

Orsela gróf kerek, önelégült arcán fitymáló mosoly futott át. Néha könnyen elfelejtette az ember, hogy 

Rjucsi nem újVelencében született. A gróf nagyon igyekezett, hogy elhitesse ezt. De egyetlen tősgyökeres újVelencei sem vett volna a szájára ilyen kifejezést. Egy tengeri városban, ahol a fiatal dózse évente eljegyezte az óceánt egy aranygyűrűvel. Aki tényleg tisztában van a dolgokkal, sosem kísérti így a szerencsét. 

• Gróf úr! – A japán nemes egyenesen Orselához intézte szavait, mit sem törődve a fitymáló arckifejezéssel. – Kötelességeink vannak a CySattel, a részvényesekkel szemben. – Rjucsi könnyedén átsiklott afölött, hogy a CySat legnagyobb részvényesei, vagy legalábbis meghatalmazottjaik itt ültek az asztal körül. A Tanács berögződött, mélyen gyökerező kötelességtudatára apellált. – Cselekednünk kell, hogy megvédjük a vállalatot az ellenségeitől. – Higgadtan Orselára mosolyogott. – Gondolom, egyetért? 

Farkasszemet néztek, aztán Rjucsi leült, és eredeti muranói borospoharáért nyúlt. Az árából hatszor meg lehetett volna venni a TriplaCsavart. Rjucsinak nem volt más mondandója. Orsela jött. 

A köpcös olasz felállt, és apró rántással kisimította szürke zakóját. Bozontos szemöldöke elárulta gazdája származását: szegény szicíliai, aki szédítően magasra kapaszkodott. Hogy gondolkodási időt nyerjen, Orsela végignézett a Nagytermen, a hatalmas velencei tükrökön, a díszes aranykeretbe zárt, hosszú hajú aktok során. A Tizianók fölött, egy Bassano-frízről fakó páncélos, szikár emberek, sovány vadászkutyák, sírdogáló nők bámultak le a Tanácsra. Sötét képek egy sötét köztársaságnak. 

• Ellenségek, mondja Ön. Mégis hol? – Hangja kellemes volt, erőt sugárzó, és egy kissé nyers. Hangszálait tucatnyi mikrosebészeti beavatkozással, a világ legkiválóbb zenészei segítségével állították be. De fülzsongító trükkök tömege sem leplezhette dühét és csüggedését, amit a fia felderítetlen halála miatt érzett. 

• Ajtókat törnek be. Raktárakat égetnek fel. Sőt egy csapat pont e felé a terem felé tart San Zaccaria tetőin – felelte Rjucsi. 

Orsela meghökkent, aztán összeszedte magát. 

• Ez találgatás vagy tény? 

Szilárd és könyörtelen tény. 

• Ez az igazság – mondta Rjucsi kurtán. – Nézzen csak ki az ablakon. – Utasította az üveget, hogy tisztuljon ki, és rámutatott a horizonton gomolygó füstre. 

• De a fal – tiltakozott Orsela. – Lehetetlen… 

Rjucsi komoran elmosolyodott. 

• Semmi sem lehetetlen. Talán elfelejtette, hogyan épült ez a város? Megtörtént. A fal eltűnt. – Szünetet tartott, megforgatott egy ezüstgyűrűt az ujján, töprengett, hogy mondja el a többit. – De ez nem minden. Az alagutakat elárasztották, a maglev megrekedt. Utánpótlás nem jöhet be, ember nem juthat ki… 

Rjucsira most az egyszer mindkét párt feszülten figyelt. És ő ezt ki is akarta használni. 

• Ha továbbra is megosztottak maradunk – jelentette ki –, a lázadók kezébe adjuk a várost. 

Tessék. Megtette. Kimondta a kimondhatatlant. 

• Elismerem, hogy komolyak az eltérések a… – Rjucsi habozott – …nézeteink közt, de ezeket félre kell tennünk a nagyobb, alapvetőbb ellentétek miatt. 

Orsela gróf sötét pillantással méregette, de nem szállt vitába. A szintek mindig is idegesítőek voltak. Most közvetlen fenyegetéssé váltak, ez egyértelműnek tűnt. Ha ez valami trükk Rjucsi részéről, akkor nagyon meggyőző. Ha az ember a japán grófra nézett, már-már azt képzelte, fél. 

• Helyes – szólalt meg Orsela. – Mit javasol? Bár mondanom sem kell – Orsela széttárta a kezét, mint egy ripacs, amin néhányan még a saját táborából is elmosolyodtak –, hogy a kérdést szavazásra kell bocsátani. 

Rjucsi biccentett. Keskeny arcán kaján mosoly ült, szürke haja elegánsan omlott a vállára. A gróf még hetvenévesen is jól nézett ki, és ezt tudta is. 

• Mit javasolok…? – Lankadtan vállat vont. De amikor megszólalt, kemény szavai meghazudtolták lágy hangját. – Ki kell nyírni őket. Súlyos bajban a tisztességes embereknek is súlyos eszközökhöz kell nyúlniuk. Küldjük ki a VédLM-et. 

Orsela ellenfele vékony arcára nézett. Tizenöt év gyűlölködés állt köztük. Egyiküknek sem volt könnyű átlépni ezen. 

• Ön aggódik – mondta Orsela. 

Egyszerű kijelentés volt, és igaz. Rjucsi gróf egy másodpercig tiltakozni készült, de végül nem tette. 

• Ez a legelső támadás a CySat törvényes uralma ellen. Nagyon komolyan kell vennünk. Végül is – körbepillantott –, nem túl erős a védelmünk. 

• Nem túl erős…! – Orsela talpra ugrott, vaskos felsőtestét előredöntötte, vastag karjával az asztalra csapott, tenyerét a csiszolt diófára préselte. Megszokott póz volt. 

Rjucsi mélyen Orsela szemébe nézett. 

• Egy új, kipróbálatlan franchise kétszáz biztonsági őre – Rjucsi vállat vont – egymillió szintlakóval szemben. 

• De nincs mind az egymillió az utcán vagy a tetőn – vágott vissza Orsela. A hívei megszokásból elmosolyodtak, de most az egyszer mindkét oldal érveit megpróbálták meghallgatni. 

• Nem, még nem – mondta Rjucsi kereken. – De nézze meg a híranyagokat. A dózse az övék, vissza akarják kapni. A város is az övék, állítólag. Ha kiküldjük a VédLM-et, véget vethetünk ennek az ostobaságnak. 

• És a veszteségek? Vállalhatjuk-e őket? 

Rjucsi hallgatott, keskeny arcán fájdalmas árnyék suhant át. Megcsavarta az ezüstgyűrűjét, és egy másodpercig nem válaszolt. Ha döntést kellett hoznia, egyedül, magában döntött. Karo volt számára az egyetlen kapocs Lucreziához, de a városnak tartozott felelősséggel. Csak remélni tudta, hogy az a tökkelütött rendőr jól bezárta a lányt. Ami a többit illeti… 

Rjucsi és Orsela egymásra nézett. Egy szó sem hangzott el. Nem volt rá szükség. A válasz kimondatlanul született meg köztük. Gyilkolják le egymást az őrök és a szintek. Legfeljebb új tendert hirdetnek a CySat biztonsági franchise-ára. 

• Küldjük ki az őröket – mondta végül Orsela. – És állítsunk párat a tetőre. Nem erre a palotára – tette hozzá szinte kapkodva. Fejével a szomszédos régi börtön felé intett. 

Megegyeztünk. – Rjucsi ismét a poharáért nyúlt. – És azonnal lépjen életbe kijárási tilalom, tisztítsák meg a csatornákat és callékat. Szedjék ki a HIST-et, és állítsák fel a fegyvereket az udvaron. Hátha szükség lesz rájuk. 

 

 

[Tetőtériszony] 

 

 

– Azt a kibaszott kurva… – A kerámiagolyó vállon találta Nephet, aki épp a San Zaccarián lopakodott körbe, és azt szemlélte, hol ugorhatná át legkönnyebben az útját álló szűk csatornát. A lövés oldalra lökte, és nekivágta a cserepeknek. Felpattant, és iszkolni kezdett egy kémény felé, sérült karjához markoló ujjai közül ömlött a vér. 

– Átszakított – kiáltotta át Angelinek fájdalomtól remegő hangon. A kölyke továbbra is a karjában kucorgott, de már nem szunyókált, hanem keskeny fejét körbeforgatva élénken figyelt. Neph dorombolni kezdett neki, hogy megnyugtassa, miközben igyekezett elszorítani a vérzést. Az alvadó, rikító vörös cseppek fényes feketére égtek a forró cserepeken. 

• Bazmeg, bazmeg, bazmeg… – Angeli felpattant és futni kezdett. Karo követte. Tetők közti réseken és kis csatornákon cikáztak át, ide-oda ugráltak, kis híján egymásba is botlottak. Aztán süvíteni kezdtek a golyók, de nem találták el őket. Angeli és Karo egyszerre vetődött hasra, aztán legurultak a lejtős tetőn a biztonságos fedezékbe. A golyók nem érhették el őket. Bebújtak egy mellvéd mögé. 

• Na le innen – reccsent Karo. Angeli engedelmesen legurult a lányról. Mosolygott; Karo nem. A hadnagy régi dzsekije belül csúszott az izzadságtól. Karo hasa is, háta is a kevlarbéléshez tapadt, valahányszor megmozdította a vállát. Nem egyszerűen melege volt, elevenen megsült. 

Túl rettenetesen érezte magát ahhoz, hogy féljen. 

Akárki lőtt rájuk, egyenként durrogtatott. Elég nagy hülyeség, mikor automatával kettéfűrészelhette volna őket. Hacsak az őrök nem arra kaptak parancsot, hogy élve kapják el a társaságot. De ez nem tűnt valószínűnek, és Angeli nem is szívesen gondolt rá. 

Száz, talán százötven lépés a Palazzo Dúcaiéig. Ahhoz túl messze vannak a palazzótól, hogy rohamozzanak, ahhoz pedig túlságosan benyomultak a városba, hogy biztonságban visszajuthassanak a szintekre. 

• Öngyilkosság – morogta Angeli. Ez lett az egészből. 

Előttük, a szűk csatornán túl a Calle delle Rasse látszott, közvetlenül azon túl a Prigioni, a börtön épülete és a Palazzo Ducale hátulja, ahol Paco van. Ha még él, emlékeztette magát Angeli. 

És köztük és Paco között? A nap úgy tűzött – egyenesen a szemükbe, nyugat felől –, hogy nem lehetett látni. Angeli még hunyorogva, szolgálati RayBanje mögül sem tudott sokkal többet kivenni, mint a cserepekről visszaverődő fénypászmákat. 

VédLM-esek lapultak előttük, bár hogy hányan, azt nem tudta. De ott voltak közte és úti célja közt. És szinte semmi nem volt náluk, amivel áttörhettek volna. Két HK impulzuskarabély, egy UVR-Colt, amit Angeli DNS-ére kalibráltak és csak ő süthette el, fél tucat bóvli pisztoly, plusz egynéhány otthon barkácsolt monoszálas fojtóhurok. Ja igen, és Karo molidrótja. 

Kurva jó. 

• Menj oda a cicchez, én elintézem a lövészeket – mondta Karo, és mire Angeli tiltakozhatott volna, már el is tűnt. Bár igazából ostobaság lett volna ellenkezni. Nem felejtette el, milyen ügyesen helyezkedett a lány az Arsenalénál, milyen ügyesen elkapta azt a siklót. Jó tanára lehetett, villant Angeli agyába. 

Karo után bámult, aki épp egy ferde tetőn mászott fel, hátára vetett HK-val. Egy óriási, vörös téglás kémény árnyékába húzódott, és vigyázott, hogy mindig legyen valami közte és a VédLM-lövészek feltételezett helye között. Látszott rajta, hogy tudja, mit csinál. 

Karo hátranézett és elvigyorodott, aztán továbbkapaszkodott a forró cserepeken, és látványosan riszálni kezdte farmerba bujtatott fenekét. Angeli elvörösödött. 

Jézusom. Mi lesz Nephfel?! Angeli kiugrott a fedezékből, és végigfutott a mellvéd mentén a cicchez. Már nem sok dolga akadt. A golyó átfúrta a cicc mellizmát, súrolt pár bordát, de nem tört csontot. Neph mögött már ott is állt egy másik cicc, és lassan nyalogatta a kimeneti sebet, hogy bezáródjon. A szép kerek bemeneti lyukat már kiszívták. Neph épp egy marok pókhálóval tömködte, amit a lenti poros, kihalt padlásról szedett. 

• Semmi komoly – Neph hátratartotta a karjait, hogy levegye a terhet sérült válláról. – Tudod, hamar helyrejövünk. Ez az egyik előnyösebb mutációnk. 

Angeli visszavonult, úgyse volt rá szükség. Hátulról golyók repkedtek: Karo a napfénybe hunyorgott, és leszedett mindent, ami mozgott. Rossz nap volt ez a galamboknak. Az elmúlt egy percben Karo három madarat és egy VédLM-est ölt meg, cserepeket robbantott szét és ökölnyi kődarabokat tépett ki a falakból; a kis adagokban lőtt impulzusok átégették célpontjait. 

– Rendben – mondta Neph hangosan. – Foglaljátok le őket. És a csajt is. – A cicc hangja parancsoló volt; a gerincén felmeredő szőrcsíkból Angeli tudta, hogy Neph még nem bocsátotta meg, hogy megfeledkezett róla. 

Mindenki szó nélkül engedelmeskedett. Neph és követői gyorsan előreosonnak a Palazzo Dúcaiéig. A cicceknek elegük volt abból, hogy a többiek feltartják őket. Karo, az Edgár Allan, Angeli és a többi hátramaradó majd utánuk jön. 

Angeli egy magas párkányon helyezkedett el, egy szárnyas féldombormű-oroszlán hasa alatt. Az oroszlán egy nyitott könyvet tartott, amin Pax Tibi felirat állt. Angeli kétkedve nézte. Innen épp a fehér tetős Prigioni Nuovére, az új börtönre látott. A tizenhetedik századi eredetire, Santa Passionata hű másolatában. 

Csak egy keskeny csatorna választotta el a börtöntől. Onnan pedig már csak a fedett Ponté dei Sospirin kellett átjutni, hogy a Palazzo Dúcaiéhoz érjen. A CySat ÚV lógója, a hírhedt Sóhajok hídja. Legalább elegáns környezetben hal meg. Ez is valami. 

Hátrapillantott, és megpróbálta felmérni, hány szintlakó lehet szétszórva az izzó tetőkön. Nem sok, jóval kevesebb, mint ahányan indultak. Lent az Arsenalén, amikor mindenki Niponsi-gondolákat szaggatott fel, mintha több százan tolongtak volna, de azoknak a kétharmada nem jött föl a tetőre. És csak a jó ég tudhatta, hova tűnt mindenki, mert Angelinek elképzelése sem volt. 

Neph talán ötöt vitt magával, nem számolva a kölyköket. Ki maradt még? Az Edgár Allan. Egy megpárolt, lihegő wolfBoy, aki gondosan távol tartotta magát Neph törzsétől. Drakul egy se; persze, ilyen napfényben. A Marié Antoinette és két triplaCsavaros kinderKurva. Talán tíz, plusz Karo meg ő. Mindnek felhólyagosodott a napsugaraktól a bőre, mind kitikkadt az izzó tetőkön át megtett úttól. Nem túl nagy erő a CySat Tanácsa ellen. Ami egyébként is vélhetőleg előbb vágja el Paco torkát, mint hogy átadja nekik. 

Persze, emlékeztette magát Angeli, a franc se tudja, mit művelnek a wolfBoyok a város túlsó felén. A Ghetto Nuovéról felszálló füstből ítélve súlyos károkat okoznak. 

Angeli a kőoroszlán hasa alatt kuporogva RayBanSmartot cserélt. Előhúzott egy 4x-est, a szolgálati napszemüveget letette a lába elé, aztán orrára csúsztatta a nagyító szemüveget, és felemelte a Coltját. A markolat kényelmesen simult a kezébe, a diódák villanva jelezték, hogy a fegyver engedélyezte a használatot. Az egész pisztoly megnyugtatóan ismerősnek tűnt. 

Ott… A lapos nagyítólencsék jól összenyomták a távolságot. A célzórendszerrel nem volt gond, a Colt rögtön átállt 4x-es nagyításra. 

Egyes lövés, ne pazaroljuk a golyót… 

• Kerámia. – Angeli belégzés közben megeresztett egy lövést, és nézte, ahogy egy VédLM-es feje csontszilánkokká robban, és megvakít egy mögötte álló női őrt. A felnyílt koponyából egy ideig vér spriccelt, az őr döglődő halként vergődött a forró cserepeken, de Angeli már tovább is lépett. 

• Nyílhegy. – Keresztüllőtte a megvakított nő bal szemét. A repesz átszakította a szemgolyót, széttépte a mozgatóizmokat és a látóideget, aztán a koponya hátulján pörögve kirobbant. A nő hátratántorodott, és rángatózó kupaccá esett össze. 

Angeli elégedetten biccentett. Amíg nem látta élőben, az ember el sem hiszi, hogy a nyílhegy lövedékek nagyobb erővel lökik hátra az áldozatot, mint egy baseballütő. 

Leszedett még három őrt: kettőt tiszta kerámia fejlövéssel (a „tiszta” vér és csontdarabok nélkül értendő); a harmadikat a golyó könyökön találta és megpörgette. Megúszhatta volna, de rémülten hátralépett, és elegánsan lebucskázott a börtön tetejéről. Nem a csatornába zuhant, hanem egy keskeny zsákutcába. Angeli a rejtekhelyéről is hallotta a nedves csattanást. 

Golyók húztak el a feje mellett; kettő vagy három az oroszlános kődomborműbe fúródott, tátongó lyukakat ütött bele, és fehér porral szórta tele Angelit. Ideje odébbállni, mielőtt valamelyik golyó felé pattan. Lecsusszant a tetőről, és Karo mellé térdelt. 

Újból célzott, de valaki hirtelen átcikázott a börtön tetején. Angeli már ráirányította a Coltot, mutatóujját megfeszítette a ravaszon, aztán ijedten félrekapta az elsülő fegyvert. Egy vörösesbarna, félig kölyök cicc iszkolt végig a veszedelmes nyílt terepen. Egyik kezében egy karabélyt tartott, a másikban pisztolyt. Menet közben felkapott egy másik puskát, aztán szaltózott egyet, talpra huppant, és már indult is vissza Angeliékhez. 

Mögötte egy VédLM-es ugrott elő a rejtekhelyéről, felrántotta olcsó, koppintott Uzi mikróját, és máris lendíteni kezdte a halált kerepelő csövet. Angeli lőtt, akárcsak Karo és az Edgár Allan; a férfinak nyílhegy lövedékek és impulzusok téptek a fejébe, szívébe és hasába. Angeli remélte, hogy a költő lőtte hason, nem Karo. A haslövés kurvára fájdalmas volt, és hosszú kínhalált jelentett. De gyors megoldásként szart sem ért. 

• Fejre célozz! – kiáltotta Angeli. 

• Azt csináltam – felelte gyászosan a fehér képű Edgár Allan dallamos, arisztokratikus hangján. 

– És lőjetek tovább! – Angeli az új pozícióból kilőtt még két kerámiagolyót, hogy fedezze a vörös ciccet, aki végigfutott a fehér tetőn, egyetlen ugrással átrepült egy keskeny sikátor felett, és Karo mellett landolt. A kezében két VédLM-es szolgálati HK-t tartott meg a Uzi-klónt. Karo körbenézett, hogy kinek kellhet fegyver. Marié Antoinette-nek volt, akárcsak a selyemfiúnak, akinek egész testét kobaltkék csigavonalháló borította. Az Uzit egy tetőajtó mögül kibukkanó bőrtelenített fiú kapta. Szó nélkül nyújtotta érte a kezét, és az elhűlt Karo láthatólag nem mert nemet mondani. 

A lány még soha nem találkozott hullával. És, bár ezt kelletlenül vallotta be, Angeli sem, élővel legalábbis nem. A Firenzeiek – egy olasz városról kapták a nevüket, ahol a sebészek valaha viaszból mintázott, nyúzott holttesteket kaptak – a divatsebészet legextrémebb válfaját képviselték. 

A bőrrétegüket eltávolították róluk. A felsőt teljesen, a középsőt részben lefejtették, felfedve a rózsaszín izmokat, ereket és szerveket. A leoperált bőrt f/nektinnel rögzített, átlátszó szintetikus proteinrétegre cserélték. A srác úgy nézett ki, mint egy élő anatómiai modell. 

Szintetikus bőre alatt a szíve ugyanolyan egészségesen vert, mint bárki másé, sőt valószínűleg még jobban is. Olyan szépen formált volt a teste, hogy biztosan edzett, kerülte a drogokat, és mindig friss kaját evett, ha hozzájuthatott. De hát a hullák hírhedten nagyképűek voltak: hiszen állandóan kilátszottak az izmaik. 

A srác magához szorította az Uzit, aztán visszahúzódott a tetőajtón. Eddig lentről követte a társaságot, a lakatlan manzárdokon át. Pár másodperc múlva szaggatott sorozat kelepelt fel alul, és két őr háttal lepördült a mellvédről, ahol addig egyensúlyozott, Angeli lővonalán kívül. A hulla ügyesen célzott; valószínűleg turbózták a szemét, akárcsak a reflexeit. 

Elölről kiáltások hallatszottak. Angeli káromkodva felrántotta a Coltját, és térden lőtte az őrt, aki egyenesen feléjük rohant a lapos tető forró cserepein. Kár volt a gőzért. A fickó halálra volt rémülve, alig látott az izzadságtól és a rettegéstől. Menekült. 

Nem kellett sokat töprengeni, ki elől. 

Neph befordult egy hőátalakító mellett, és csupasz talpain csusszanva könnyedén előresiklott a Prigioni cserepein. Az elmúlt pár percben valahol letette az addig szorongatott kölyköt, karjai most könyékig véresek voltak. 

A férfi szétlőtt térde láttán Neph felszisszent. Dühítette, hogy valaki a prédájához nyúlt. Hegyes álláról vér csöpögött, vékony ajkait vicsorogva széthúzta, ahogy megközelítette és talpra rántotta a remegő őrt. 

A férfi ösztönösen felkapta a kezét, hogy a torkát védje. 

Aztán Neph lecsapott, kivehetetlenül gyors mozdulattal széttépte az egyendzsekit, és véres csíkokat szántott a férfi meztelen hasára. 

A körülötte zúgó impulzuslövedékekkel és golyókkal mit sem törődve vadul lecsapott a tehetetlen őrre: jobb lábát felemelte, és már jóval azelőtt kitolta karmait, hogy a férfi bőréhez ért. A fickónak esélye sem volt. 

Még mindig a torkát próbálta védeni, amikor Neph lábujjai a bordái alá akadtak, átszakították és vörös húscafatokká tépték rekeszizmát. Neph behajlította a lábát, körmeivel mélyen a hasába mart, aztán rántott. A szürke bélkígyó, a borvörös máj, a zsákszerű gyomor egyetlen mozdulattal kifordult a férfi testéből, és émelyítő cuppanással a perzselő tetőre esett. 

Förtelmes fájdalomüvöltés hasított a levegőbe, amíg a férfi tüdeje ki nem ürült. Még Neph is meglepődött, egy nanoszekundumig megmerevedett, aztán nyitott tenyerével végigszántott az üvöltő őr koponyáján, és letépte az arcát, mint egy nedves, szürke maszkot. 

Az őr már alig élt, de még mindig lélegzett, még mindig próbált üvölteni, miközben Neph belemélyesztette ujjait a feltépett mellüregbe, megkereste vergődő szívét, és hüvelykujjának éles karmával kipukkantotta, mint egy vérrel teli léggömböt. 

Aztán elegánsan hátralépett, arcához emelte csöpögő kezét, beszippantotta a vér nehéz, sós illatát, majd lassan végignyalta begörbített tenyerét. 

Angeli hányt. 

Aztán újból hányt, míg a gyomrában csak epe maradt. Felkapta Coltját, és lődözni kezdett; mindegy, milyen muníció jött, lőtt mindenre, ami mozgott, őröket lőtt szét, ablakokat, galambokat, mindent… 

Karo még mindig ott kuporgott mellette, egy alacsony márvány mellvéd mögött. Arca csillogott a félelemtől és az izzadságtól. Angeli érezte rémületének szagát: fanyar volt és visszataszító, pont, mint a sajátja. Tekintetük találkozott, aztán továbbsiklott. A lány nem akart beszélni. 

• Kezdünk kifutni az időből – mondta Angeli. 

Válasz nem hallatszott, csak ijesztő, veszedelmes, 

csönd. Angeli látott már ilyet: sokkot kapott. 

• Mozgás! – Meg akarta rántani a lány karját, aztán hátraugrott, mert Karo meglódította a kezét. Nem ugrott elég fürgén, és a lány ökle az állkapcsa alatt csattant, megremegtetve koponyáját. Karo arca merő gyötrelem volt. És remegett, a hőség ellenére, csontig hatoló remegéssel. 

Angeli elborzadt. De nem annyira, mint a lány. 

• Átélted már valaki más halálát? – üvöltött rá Karo. Észre sem vette, hogy az ujjait simogatja, a bütykeit dörzsölgeti. 

• Nem – Angeli sosem élte át más halálát, nem is tehette, ezzel mindketten tisztában voltak. Ölni tudott, de a halált nem ismerhette meg teljes valójában, amíg el nem ragadta őt is. 

• Megfagyaszt – közölte Karo. – Űr, végtelen űr. – Fekete, mandulavágású szemében rettegés ült, ajkát elharapta, de nem hagyta, hogy Angeli átkarolja. Ott guggolt a férfi dzsekijében, és látszott rajta, mennyire gyerek még, vagy az volt még nemrég. 

Angeli komolyan küzdött, hogy ne gyűlölje meg magát, amiért belerángatta ebbe. 

• Magamat rángattam bele – közölte Karo, és felszegte az állát. – Egy darab molidrót végén. – Remegő hangjában büszkeség érződött, ádáz harag és szomorúság, szomorúság mindkettejük miatt. – Nem lett volna szabad találkoznunk, soha. Nem lett volna szabad elmennem a TriplaCsavarba. Nem lett volna szabad elindítani azt a vírust. De hát annak a fickónak se kellett volna megölnie Razzt… 

Angeli kíváncsi volt, vajon tudja-e Karo, hogy épp most vallotta gyilkosnak magát. De hát mit számít? Az ügy már nem az ő hatáskörébe tartozott. Őszintén szólva soha nem is kellett volna foglalkoznia vele. 

Karo félrefordított fejjel bámult rá egy ideig, aztán a Palazzo Ducale díszes tetejére pillantott. Angeli hirtelen két dologra döbbent rá: a lány megint sír, és az otthonát nézi. 

• Oké – mondta a hadnagy szomorúan. – Tiéd a döntés. Most hová? 

• Le a földszintre – szólalt meg mögöttük egy komoly és zengzetes hang: a költőé. Egyik hóna alól a HK lógott, a másik kezében egy ezüstpengés tőrbot, a hegyén vérrel. – Neph egészen a Sóhajok hídjáig megtisztította az utat. – Az Edgár Allan szája megrándult az emléktől. – De a végén falba ütközünk. 

Angeli értetlenül nézett rá. 

• A Ponté dei Sospiri zárt híd – szólalt meg ingerülten Karo, miközben letörölte a könnyeit. – A tetején simán végigmehetünk. De a Palazzo magasabb, mint a börtön. Létrák kellenek, hogy felmászhassunk. 

• Vagy betörhetünk egy ablakot – mondta Angeli. 

• Erre semmi szükség. – A költő ünnepélyesen beszélt, bár ez valószínűleg szokása volt. – A CySat tárgyalást ajánl… A hulla hozta a hírt. A maradék VédLM-esek a gyermekeivel benyomuló Sabine-t próbálják megállítani. Nem sok sikerrel. 

• Akkor lemegyünk – határozott Angeli. Lassan felállt, aztán ösztönösen megfeszült, hogy elugorjon a golyók elől, de egy sem érkezett. A cseréptetőn túl a Canale di San Maico tengerbe futó vízcsíkja látszott. Jó hosszú utat tettek meg pusztán vakszerencse révén. 

Angelit nyugtalanította a csend, ahogy lemászott a börtön oldalára erősített kovácsoltvas tűzlétrán, és leugrott a Riva degli Schiavoni fekete aszfaltjára. Álló célpont volt. Szinte érezte tarkóján a félelem bizsergését, bár lehet, hogy csak az égéshólyagokba folyt bele az izzadság. 

A Canale di San Marco volt az egyetlen nyílt tengersáv a belső város és a távolban ezüstösen csillogó szintek közt. Az utóbbiakat borotvaéles molidrót háló zárta ki, ami a Canal Grandé végétől a kis San Giorgo Maggiore szigetig húzódott. Aztán a szigettől az Arsenalét tápláló csatorna és Ca di Dio találkozásáig. A Canale di San Marco így sem volt szélesebb egy nagyobbfajta folyamnál. Angeli arra gondolt, talán most látja utoljára mindezt. Jól az eszébe vési. 

Az épület Canale di San Marcóra néző oldalán oszlopsorok nyújtottak árnyékot és márvány kutak spricceltek jéghideg vizet. Karo és Angeli itt találkozott újra Nephfel és a cicc-csapat maradékával: három felnőttel, két fiatal kölyökkel és az újszülöttel, aki ismét anyja vékony karjaiban pihent. 

Meg kellett kerülniük az épület sarkát, és befordulni jobbra a Szent Márk térre. A Palazzo Dúcaiéba a térről lehetett bejutni egy kő boltíven át. Karo arrogánsan sétált a bejárat felé, át a terecskén, át Szent 

Teodor és az oroszlán oszlopai között. Tudta, hogy itt zajlottak a kivégzések, és aki átmegy az oszlopok közt, a halált kísérti. 

– Miért ne? – vetette oda komoran. Az Angelitől kölcsönzött dzseki belül lucskos volt az izzadságtól, de Karo útközben megállt egy kútnál, letörölte a hasát, hátrakötötte fekete haját, aztán hideg vizet locsolt az arcára. 

Minden egyes lépéssel, amit a Palazzo Ducale felé tett, keményebb lett a tekintete. Állát felszegte, arcára eltökéltség vésődött. Újra hazai terepen volt, gondolta Angeli tompa szomorúsággal. 

 

 

[Nyakig] 

 

 

Rjucsi gróf a palazzo udvarán várta őket. Pont olyan impozánsan festett, mint amire Angeli legutóbbi kurta találkozásuk alapján emlékezett. Két lépéssel mellette feszített Orsela gróf, egy hordó mellkasú, borotvált fejű, bivalyszerű férfi. 

Az udvar túlsó végén álltak, egy faragott kútfő előtt, amit bíborszínű lepel takart, mint egy oltárt. Kettőjük között egy öregember ült aranyszéken, háta mögött két testőrrel; keze halott, tekintete üres, beesett arcának egyik felét szélütés fagyasztotta meg. A Tanács többi tíz tagja a kútfő mögött sorakozott, egy oszlopsor árnyékában. 

A súlyos, vörös brokátruhába öltözött régens és a két testőr kivételével mindegyikük egyszerű ruhát viselt: sötét kétsoros öltönyt, vászoninget, nyakukban zománcozott tanácsnoki láncot. 

A testőrökön nem öltöny, selyem vagy efféle volt: megelégedtek a bőrápoló olajjal; felsőtestük obszidián-feketén csillogott a napfényben. Nyakuk körül pedig nem tanácsnoki láncot viseltek, hanem neoprén pántokat, amikről súlyos, négycsövű Martin géppuskák lógtak. 

Angeli arra számított, a Tanács a Szent Márk térre vonul majd ki, vagy valahol a Palazzo Ducale belsejében várja őket; a háttérben tündöklő bizánci gótikus palota fehérségével próbálja majd elkábítani a városba benyomult lázadókat. 

De a messze nyújtózó, elegáns Szent Márk tér teljesen kihalt volt, kongott az ürességtől. A kávézók poliüveg ablakait redőny takarta. A hatalmas tér szürke kőlapjain csak tipegő galambok maradtak, meg szemét. Még a Foscari-boltívet, a térről a Palazzo belső udvarába vezető, kapu nélküli kőfolyosót sem őrizték. 

Angeli, háta mögött a Szent Márk-székesegyház aranykupolájával, az udvar végén várakozó csendes alakokat nézte. Tekintély áradt belőlük, és megkérdőjelezhetetlen hatalom. Ha – ahogy Napóleon mondta 

• a Szent Márk tér Európa legnagyobb szalonja, akkor ez az udvar az iroda, ahol a döntéseket hozzák. 

Ujjak simították végig Angeli csuklóját, épp akkor, amikor agyát a gondolatfoszlányok. Karo! Aki, aki… mit is csinált? A homlokán kiserkenő izzadságból és keményen megfeszülő állkapcsából ítélve már vívta a maga harcát. Angeli számára láthatatlanul. 

• Hatalom. Tekintély. Ezt akarják beadni nektek 

• suttogta a lány dühösen. – Zárd ki őket az agyadból! 

• De bármennyire is próbálta, Angeli nem tudta visszafojtani a kételyt, az értéktelenség, a jelentéktelenség érzését. 

Úgyhogy azt tette, amit szokott, ha elfogta a kételkedés: ráfogta valakire UVR-Coltját. 

• Foszfor – szólalt meg, és Rjucsira célzott. 

Mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy eluralkodjon rajta az a megnyugtató tudat, hogy a gróf élete a kezében van. Érezte, hogy elcsitul benne a rémület. Nem szép módszer, de hatásos. 

• Mi nyertünk – szólt oda indulatosan Karónak, de a lány tudta, hogy önmagát győzködi. Egyáltalán nem így érezte. Nem érezte, hogy bármit is megnyert volna. 

Mellette Karo imbolygott a hőségben, fekete haja a koponyájára tapadt az izzadságtól. Orrán és homlokán lesült a bőr, rikító vörös foltok csúfították el az arcát. Bűzlött, mint egy disznó. Mint mindegyikük. 

Angeli vetett egy gyors pillantást a környező falakra, a két, egymás fölötti boltíves folyosóra. A Palazzo híres oszlopsoraira és az udvart körbefogó magas, faragott homlokzatra. 

A kettős oszlopsort és a felette lévő nyúlánk ablakokat virtuális stúdiók ezrei koppintották le bálok, afférok és halálos párbajok díszletéül; majdnem olyan híres volt, mint a Tadzs Mahal vagy a Mars szublimálódó szén-dioxid jéghegyei. Az igazán megdöbbentő az volt benne, hogy a triD konstruktumok messze nem érzékeltették, milyen lenyűgöző. 

De Angeli csak azt tudta, hogy kilóg innen. Hogy nem itt lenne a helye. 

• Távozzanak – parancsolta egy kulturált hang. Az utasítás könnyedén szállt keresztül az udvaron, bár Angeli nem látta, hogy ki mondta, mert a vezérek túl messze voltak. Karo megmerevedett mellette, és Angeli újra figyelmeztette magát, hogy az egyik közülük az apja. 

Azt a kurva istenit. Hogy érezte volna ő magát ennyi idősen, ha szembe kell szállnia a nagybátyjával? Megpróbálta elképzelni, de nem sikerült. Nem szállt volna szembe vele. Nem mert volna. Annyira nem vágyott a halálra. 

Anélkül, hogy lepillantott volna, megragadta Karo kezét, és ujjait a lány ujjai közé fonta. Bár azt nem tudta, kinek is kell jobban a biztatás. 

Karo kihúzta a vállát. Olyan látványosan szedte össze magát, hogy Angeli kis híján elmosolyodott. Kettesben lassan végigsétáltak a kőlapokon a várakozó tanácstagokhoz. Mellettük a cicc lépdelt; velük jött, de már nem igazán tartozott közéjük. Nem csak fizikailag távolodtak el. Neph feszültebb, idegesebb lett, mióta öldökölni kezdett. És valahányszor Angeli rápillantott száraz vérrel borított ujjaira, eszébe jutott a kibelezett, sikoltozó VédLM-es. 

Mintha egy örökkévalóságig gyalogoltak volna. A kőoszlopos folyosó olyan díszes volt, márványszobrai olyan pompázatosak, amilyet Angeli még álmában sem látott. Ha Rjucsi aggódott is a gyomrára irányuló pisztolycső miatt, nem mutatta. Egyik CySat-vezér sem tűnt nyugtalannak, egyik sem rezzent össze. Bátorságból vagy baromságból, de a Tanács tartotta magát elveihez. 

Angeli megpróbálta tudatosítani magában, hogy az udvar hamisítvány, kétszáz éves sincs, lézerrel faragott vasbeton váz egy nagy halom hulladék fémen és döglött korallon, de ez nem használt. A Passion által megrendelt másolat olyan tökéletes és lenyűgöző volt, mint az eredeti. 

Ahogy közeledett Orselához, Angeli észrevette, hogy a hordó mellkasú férfi hitetlenkedve bámulja a felé vánszorgó mocskos, kimerült bandát. Angeli hirtelen a CySat szemével látta a szinteket. Leprások, őrült átoperáltak, rosszul felfegyverzett menekültek. Söpredék egy rozsdás, törvényen kívüli, úszó nyomortanyáról, amit rég le kellett volna szakítani a máskülönben tökéletes város pereméről. 

És itt sétáltak akadálytalanul a világ legszebb palotájának udvarán. Betolakodtak a legnagyobb, leghatalmasabb metaNacionális főhadiszállásra, a vezetők pedig védtelenül ácsorogtak. Karo bólintott Angeli mellett, a hadnagy pedig elmosolyodott. Az emberi agy rugalmas: szinte mindenhez hozzá tud szokni, még ahhoz is, hogy kihallgatják. 

De a lány rosszul tette, hogy leengedte mentális pajzsát. Szűrő híján gondolatai kiröppentek a szabadba. Mielőtt észbe kaphatott volna, apja már ki is szúrta az emlékeit a többi gondolatfoszlány között. 

– Te jó ég, Katherine! – A magas japán vezér kulturált hangja végigvisszhangzott az udvaron; borzalom és döbbenet keveredett benne. 

Karo megdermedt. 

A gróf körül a CySat többi vezetőjének arcára sorban ült ki a hitetlenkedés, ahogy lassan ráébredtek, mi a helyzet. Rjucsi lánya bicegett feléjük félmeztelenül, megégve és véresen, vállára dobott UVR-dzsekivel, szakadt férfifarmerben és erkölcstelen fehér felsőrészben, ami már majdnem átlátszó volt az izzadságtól. 

Mivel Angeli épp a Colt lőszereit vette számba, nem láthatta a gróf arcán megjelenő borzalmat. De amikor felkapta fejét Karo nevének említésére, még látta, ahogy a nyúlánk nemes arckifejezése aggodalomról sebes töprengésbe vált. 

Angeli ismerte az ilyen számítgatást, látta minden egyes blöffnél, amivel megpróbálták átejteni. Valaki menet közben igyekszik átírni a történelem kódját, és sikerül neki. Angeli friss magabiztosság helyett váratlanul perzselő szorongást érzett, és a harci kedvből egy nanoszekundum alatt vakrémület lett. 

Neph lúdbőrözni kezdett, védekezőn felhúzott vállán hirtelen felmeredt egy sötét szőrsáv. Ő is érezte. A logika nem volt a ciccek erőssége, a neandervölgyi érzelgősséget pedig meghagyták a wolfBoyoknak, de a nyers érzelmek terén profik voltak. Az ösztöneik pedig pengék. Az erőfölény átkerült az ellenfél oldalára. Miközben a gróf ismét megszólította Karót, Neph és Angeli is arra próbált rájönni, miért. 

A lány mély lélegzetet vett, felidézte a sok gyűlölt beszédleckét, kihúzta magát, és odavette a választ. 

• Apám. 

A magányos szó átsuhant a két csoport közti egyre szűkülő sávon. Karo válasza könnyed volt és arrogáns. Hangja tiszta, és ugyanolyan mesterkélten kulturált, mint az apjáé. 

A francba, gondolta Angeli. Ez nem az a Karo volt, akit ismert. Ezt a lányt sosem látta. De ha Angelit megdöbbentette a magabiztos hang, Rjucsi grófra egyenesen szédítő csapást mért. 

• Gyere ide! – A férfi parancsa nem tűrt ellentmondást, és ezúttal még Karo sem hallott ki belőle aggodalmat. 

A lány megrázta a fejét. Cseppnyi kételye sem volt, hogy kegyvesztett lett apja üzletfelei előtt. Hogy Rjucsi tudott-e eredetileg Razzről, már nem számított. Karónak legalábbis nem. Ő már hetekkel korábban döntött: amikor molidróttal kinyírta a szeretője gyilkosát. Még ha azzal mentegetőzne is, hogy tudatlan volt, fiatal és buta, akkor se szereznének neki férjet susogva a gazdag és előkelő nagynénik soha. 

• Nem – mondta. – Sajnálom, de nem… Már késő. – Hangja döbbentnek tűnt, mintha őt magát is meglepné a döntése. 

Angelit biztos meglepte. A CySat-vezérek komor eleganciáját és a szintekről idefurakodókat több választotta el, mint a város és úszó nyomortanyája közti puszta távolság. Kulturális, esztétikai szakadék tátongott közöttük. Nem csak Neph izzadó, csupasz macskateste, a hulla kilátszó szíve, Angeli tépett egyenruhája számított: érzelmeik is piszkosak és rongyosak voltak. 

Az UVR Colt még mindig egyenesen Rjucsira irányult, a csőben ott lapult a robbanógolyó, de a gróf már leírta Angelit, kitörölte az egyenletből. Öngyilkos arrogancia volt ez, hacsak nem lehetett Rjucsi tényleg ilyen biztos a sérthetetlenségében. És ha igen? Akkor Angelinek valami elkerülte a figyelmét, valami létfontosságú… 

Sőt halálos. 

• Menj – mondta Karónak. – Amíg mehetsz. 

• Azt hiszed, az engedélyedre van szükségem? 

• kérdezte a lány fagyosan. Tekintete Angeliébe égett, és szétperzselt minden határozottságot. Amikor a férfi félrenézett, Karo tekintete végigsöpört a várakozó Tanács tagjain, köztük az apján. 

• Itt vagyok. – Oda mutatott, ahol állt. – Nincs szükségem senkinek az engedélyére. Én döntöttem így. 

• Most az egyszer még Neph arcán is enyhe elismerés látszott. 

Rjucsi gróf előrelépett, eltávolodott Orselától, a két testőrtől, a nyáladzva gubbasztó régenstől. Vékony, ezüstgyűrűs kezét barátságosan kinyújtotta Karo felé. Hosszú, keskeny arcán megbocsátó mosoly ült, ahogy a lányára, Angelire és a ciccre nézett. De a szeme egészen mást sugallt. 

Valahol magában az egyenletet rendezgette. Angeli és Neph már nullának számított, de Karo még nem. Az UVR-es csak azt nem tudta, mivel számol még. 

• Karo – szólalt meg a gróf. A becenév esetlenül, idegenül hangzott a szájából. 

Angeli mellett a lány remegni kezdett a dühtől. 

• Gróf úr – mondta Angeli, és Karo elé lépett, útját állva Rjucsinak. Az UVR Colt majdnem a férfi hasához ért, az automata célzó aprócska tűheggyé szűkült a fekete selyemzakón. A gróf kénytelen volt tudomást venni a hadnagyról. 

• Maga betolakodó – közölte higgadtan. – újVelence tiltott terület minden CySaten kívüli személynek. 

Angeli nem felelt. Mit is mondhatott volna? 

A gróf felsóhajtott, és egy kicsit hátralépett. Ha el is távolodott a pisztolytól, úgy tett, mintha csak véletlenül tenné, mintha nem ez lenne a fő gondja. 

• Nézze – mondta. – A CySat nem érzéketlen… – a gróf szünetet tartott, hogy gondosan megválassza szavait – …külvárosunk gondjai iránt. A szinteknek sérelmeik vannak. Tisztában vagyunk ezzel. De nem ez a megfelelő mód a problémák kezelésére. 

Mi lenne a megfelelő mód? Nem lehetett tudni, Rjucsi a HK-karabélyokra céloz-e, vagy Angeli Coltjára, ami még mindig a hasára irányult, esetleg a költő véres tőrbotjára. Talán halk, visszafogott szavai a távolban üvöltő drakulokra, a ropogó gránátokra és a délutáni égen szétterülő szürke füstfelhőre is vonatkoztak. 

• Tárgyalnunk kell – jelentette ki a gróf. – Ez nyilvánvaló, de ilyen körülmények között lehetetlen. A CySatet nem lehet zsarolni. 

Közben már Angelire bámult. A hadnagy tekintetét fürkészte. Angeli tudata felé gondolatvillámok kapkodtak, de lecsúsztak, nem tudtak behatolni. Karo visszafogja az apja agyát, döbbent rá Angeli. Egyedül ennek a sérült, tántorgó, fiatal lánynak köszönhette, hogy a gróf nem nyúl a tudatába és nem oltja ki, mint egy gyertyát. Nem csoda, hogy a lány valódi, fizikai fájdalomban égett. 

• Azonnal vessen véget ennek – mondta Rjucsi. Hangja komoly volt és gondterhelt. Az UVR-es egy szót sem szólt, mire a gróf finoman vállat vont, mintha csalódott volna a nem létező reakcióban. Mintha csalódott volna Angeliben. Az UVR-es tudta, hogy póz az egész, de így sem volt képes visszafojtani a hirtelen rázúduló kételyt, az engedelmesség mély, automatikus kényszerét. 

Minden erejére szüksége volt, hogy tokjába ne csúsztassa a Coltot és ne szalutáljon. Úristen, ha o így érezte magát, mit érezhetett Karo? Oldalra pillantva látta, hogy a lány állja a sarat, és keményen küzd. Lehet, hogy arca fénylik az izzadságtól, szája fáradt és csüggedt, de tekintete mint a jég, álkapcsa mint az acél. Hajlíthatatlan volt. 

• Maguknál van Paco – szólalt meg hangosan Angeli. Sikerült visszanyernie a hangját, ami erőteljesebben csengett, mint várta. – Vissza akarjuk kapni. És reformok kellenek… 

A gróf derűsen bámult rá. Angeli visszabámult; elfeledkezett a szemébe csorgó izzadságról, a testéből áradó bűzről. A sajgó, émelyítő fáradtságról. 

• Tényleg azt hitte – kérdezte –, hogy a CySat akadálytalanul leszakíthatja a szinteket? 

• Leszakítani magukat? 

Angeli csendben figyelte, ahogy a gróf átértékeli a helyzetet; pontosan látta, mikor ébred rá Rjucsi, hogy Angeli ezt csak a lányától tudhatja. Élvezettel nézte, hogy a férfi szeme döbbenten megvillan, hogy hirtelen a lányára pillant. Apró és olcsó győzelem volt. De Angelinek ki kellett borítania a fickót, mielőtt az borítja ki őt. 

• Katherine – mondta a gróf lágyan; halk, szemrehányó hangon. – Tudod, hogy nem ez volt az elképzelés. Kósza ötlet volt, csak egy lehetőség, amit… 

• Nem a lemészárlás volt a másik lehetőség? – kérdezte Karo. Felhasadt, felhólyagosodott szájából szinte már csak szikkadt károgás hallatszott. Sötét szeme az apja válla mögé pillantott, és megállapodott Orsela gróf köpcös alakján. – Változásokra van szükség. 

• Az kurvára biztos – fröcsögte Neph. – Már meg is történtek, nem gondolod? 

A székében ülő régens felé biccentett, aztán a Foscari-boltíven beosonó kis csapat drakulra, akik ámultan nézelődtek; akaratuk ellenére is megigézte őket a látvány. A cicc vékony mosolya gúnyos volt. 

• Mikor is tárgyaltak utoljára a szintek a régenssel az elképzeléseikről? 

Még Karo is elmosolyodott. 

• Nos – szólt a gróf –, hát így állunk. – Elegánsan vállat vont. – Későre jár, reggel majd megbeszéljük a dolgot. Karo, te velem jössz. A barátaid használhatják a Procuratie Vecchiét. – Úgy mondta, mintha nap mint nap elszállásoltak volna mutáns fajokat a tér legpompásabb épületeiben. 

Könnyed léptekkel megindult a lánya felé, kezét kinyújtotta, és gyengéden Karo vállára tette. El akarta őt terelni Angeli mellől. És a szemében sötétlő magabiztosságból a férfi ösztönösen tudta, hogy nem csak azért, mert utálja a szinteket. 

• Karo – mondta Angeli, de nem volt rá szükség: a lány kitépte magát apja szorításából. Szándékosan vagy sem, de lekapta a válláról a karabélyt, mintha azt akarná, hogy a keze ügyében legyen. 

• Gyere – mondta az apja nyersen. – Elég volt. Ne játszd a hülyét. Itt a helyed mellettem. 

• Nem – felelte Karo; hangja száraz, dühödt hörgés. –Itt a helyem… Legalábbis ide tartozom. – Rezzenéstelenül állta apja tekintetét, szeme ugyanolyan hideg volt, mint a férfié. Testét rázni kezdte a félelem, ujjai reszkettek a ravaszon, felhólyagzott szája csúnyán rángatózott. De tekintetének ereje nem lankadt, és nem csitult a benne égő leplezetlen gyűlölet sem. Zaklatottsága ellenére is nyugodtan szólalt meg. 

• Tudom, mit tettél az anyámmal… 

Tessék, kimondta. 

• És tudom, mit tettél Razzel… 

• Nem tudsz te semmit – reccsent rá a gróf. – Az a baromság az oka mindennek, amit a miatt a nő miatt csináltál. – Megvetően a lányára nézett. Mintha gyengeség lenne, hogy Karo szembeszáll vele; jellemhiba, amiért nem ő a felelős. Eltűnt minden kedvesség, a tárgyalási ajánlattal együtt. 

A gróf már távolodott a társaságtól. Selyemzakóján egyetlen gyűrődés sem látszott, izzadság nem ütött át rajta. Bőrén friss maradt a könnyű citruskölni. A zakó persze intelligens selyemből készült: MIT-szabvány, beépített hőszabályzóval. A szövet olyan sötét volt, hogy gyakorlatilag elnyelte a fényt. 

Angeli rájött, hogy a grófon a ruhájától kezdve a hangjáig minden egyetlen dolgot sugallt. Elegánsan, udvariasan, higgadtan azt üzente: Kapjátok be. 

Aztán Angeli újból körbenézett, és hirtelen rádöbbent, miért nem fél a fickó. 

Itt ő volt a ragadozó, és Angeliék csapata a préda… 

 

 

[Pózok és őrök] 

 

 

A gróf el akarta szakítani a lányát a társaságtól. Most, hogy ez nem sikerült, leírta magában Karót, és vele együtt mindegyiküket. Digitálpor, lábjegyzet a történelemkönyvekben. 

Rispoli… – Az Angelihez szóló hangból sütött a megvetés. – Vigye vissza ezt a csürhét a szintekre, amíg teheti. – A gróf biccentett lányának, aki az UVR-es mögött állt, aztán vállat vont és megfordult, hogy induljon. Hűvös tekintete egy pillanatra a környező falakra villant. 

• Vigye őket – szólt hátra hűvösen vékony válla fölött. – Fogalma sincs, milyen nagyszerű ajánlat ez. 

De Angeli igenis tudta. 

Orsela gróf talpra segítette a régenst, és fogta, hogy állni tudjon. Fejét undorodva félrefordította az öregember szájából csorgó nyál láttán. A Tanács visszavonult. Behúzódott a biztonságos boltívek alá. 

Ha Angelinek maradt volna még valami a gyomrában, hányt volna. De inkább arra koncentrált, hogy egyenesen álljon, és oda ne pillantson a boltívek fölött a kőbe vésett körökre. Minden kémlelőlyuk mögött egy puska bújt meg az árnyékban… Hány kémlelőlyuk, hány puska? Ötven, száz. Nem állapíthatta meg anélkül, hogy odanézne és elárulná magát. 

Lehet, hogy a VédLM összeomlott, de a védelem nem. Bármelyik féleszű félMI pár másodperc alatt véres cafatokká lőhetné a társaságot. És a CySatnek HIST-je volt, egy Turing-standard MI. Ezért volt Rjucsi gróf olyan biztos a dolgában. 

Miközben az elvonuló alakot nézte, aki egyetlen fejbólintással elpusztíthatta őket, Angeli rájött, hogy a lejátszódott jelenetnek nagyon is volt értelme. Legalábbis számára. A gróf meg akarta menteni a lányát, még úgy is, hogy tudta, ő ölte meg a VédLM-est. Talán ezt hívták a Szalonokban szeretetnek. 

De most faképnél hagyta Karót; elfordult tőle, amikor az szóba hozta az anyját. Angeli kíváncsi lett volna, sejti-e Karo, hogy az apja épp halálra ítélte. 

• Hé, ne kókadjatok le. Leszedhetjük a gorillákat. 

Neph elvigyorodott, de még Karo is tudta, hogy 

ez nem igaz. A két fickón a laza póztól a fürkész tekintetig minden arról árulkodott, hogy igazi profik. A forgócsöves Martinok pedig nehézfegyverek voltak, amiket többnyire Mitsubishik fegyvergondolájába telepítettek. 

Szemben gépágyúk, körben négy fal tele Browningokkal. Ez mészárlás lesz. És Angeli vezette a társaságot a puskák elé. 

• Tűnés a picsába! – kiáltotta. – Mozgás, kifelé! 

Akár a hullámoknak is üvöltözhetett volna. A háta mögötti CySat-vezérekkel mit sem törődve harci pózba vágta magát, és kilőtt két golyót a tömeg fölé. Bömbölt, hogy menjenek. Ablakok robbantak szét, üvegcserép zúdult a tömegre. Jó ötlet, rossz húzás… 

Egy wolfBoy felvonyított, egy Isi pedig ösztönösen nyomakodni kezdett a sebesült fiú felé, hogy rögzítse a haláltusát. Amikor Angeli újra felemelte a Coltját, egy nyílhegy lövedék csapódott a hátába, és előretaszította. A második nyílhegy félkörben megperdítette, mielőtt földet ért volna. Szürke kőlapok csapódtak az arcába, és szívének döndülésein túl meghallotta Karo kétségbeesett sikolyát. 

De nem halt meg, hála a megerősített kevlarnak és a klónozott pókselyemnek. Az UVR-dzsekije tiszta rongy lett, a vállvédők kettétörtek. 

• Bazmeg – suttogta, miközben térdre vergődött, de még ő is érezte, hogy ez hülyén hangzik. 

Karo elhallgatott. 

Aztán, ugyanolyan hirtelen, Neph vigyorogni kezdett. Véletlenül sem az öröm miatt, hogy Angeli túlélte. Nephnek hétszínlátása volt, mint minden ciccnek; a szemében levő pálcikák a mozgást érzékelték, nem a részleteket. És Neph rögtön észrevette, amit Angeli és Karo nem. 

• Döglött – mondta, hangja sebes sziszegés volt. – Egy kibaszott rezdülés se. Azoknak az Ml-knek ránk kéne célozniuk, nem? – Gyorsan, türelmetlenül beszélt 

Karo bólintott. Persze hogy célozniuk kéne. Ma már a város összes rögzített talapzatú fegyverét a HIST működtette. 

• Biztos? – tudakolta Angeli. Feltápászkodott és hátrafordult, szembe a tanácstagokkal, akik csendesen derülve állták az oszlopsor alatt, mintha valami színjátékot néznének. Angeli észre sem vette, de harci pózt vett fel. Nem mintha ettől különösen fenyegető lett volna a külseje. 

• Hogy biztos-e? – Karo undorodva fújt egyet. Annyira hasonlított most egy ciccre, hogy Neph felnevetett. – Lézerkövetős Browningok – mondta a lány – A kulcsemberek kiszúrására… Ki megy át elsőnek a boltíven, kinél van a legnagyobb fegyver, ki viszi a szót satöbbi. – Karo elvigyorodott. 

Tényleg kiképezték. 

• Akkor miért nem fél a Tanács? – kérdezte Angeli. 

• Azér' – vágott közbe Neph negédesen –, mert a faszkalapok nem tudják. Vagy igen? – Látványosat köpött a kőkockákra. – Kezded, vagy kezdjem én? 

• Kezdem – felelte Angeli. Még összehúzta magát, lőállásba helyezkedett, dColtja már kinn is volt, és felemelkedett; a Foscari-boltív pompás díszei, a szürke kőlapok, az oszlopsor – minden kitörlődött az agyából. 

• Nyílhegy – vakkantotta, és ugyanazzal a lendülettel Rjucsira célzott; a Colt villanva jelezte, hogy a távolság rendben. Gördülékeny, zen nyugalmú, kibaszottul tökéletes mozdulat volt. 

A régens egyik testőre meglendítette a gépágyúját, de elkésett. A másik sietve hátrébb lépett, hogy ne veszélyeztesse a régenst és jobban kaszálhasson. 

Angeli már célba vette Rjucsi gróf fejét, amikor meghallotta Karo éles sikolyát, és lövés közben Orselára váltott. A régenst nincs értelme kicsinálni; szenilis, az agya rég megzápult… 

A nyílhegyű lövedék torkon találta Orselát, feltépte gégéjének porcát, és kis fekete kopterként pörgött elő a tarkójából. A kövér férfi hátrazuhant, és holtan terült el. 

Angeli ujja ismét a ravaszra simult. Szinte érezte, ahogy kifehérednek a bütykei. A Martin gépágyút emelő testőrt leszedi: a másik meg fogja ölni. 

Lehetne rosszabb is. 

• Állj! 

Angeli megdermedt: az udvaron hirtelen gyerekhang áradt szét, és visszhangot vetett a magas falakon. Még a két testőr is megtorpant. 

• Figyelem… – A hang mindenhonnan szólt. Betöltötte a fejüket, az oszlopsorok közül, az ablakokból áradt. A tömegre csend borult. Sabine gyermekei sem próbáltak tovább benyomulni az udvarra, ahol már nyüzsögtek az emberek. A parancsoló hang egészen a Szent Márk térig elért. Angeli nem értette, hogyan, de mindent betöltött. Minden legális és illegális újVelencei híranyag, minden website, minden triD, minden CySat-csatorna ezt ontotta. 

Neph felszisszent. Most az egyszer tényleg félt. 

Még Rjucsi is elhűlt, a visszhangzó szavaktól még jobban, mint Orsela ocsmány halálától. A gróf keskeny arcára hitetlenkedés vésődött: nyilvánvaló volt, hogy a gyerekhang nem szerepelt a tervekben – legalábbis az övéiben. 

A gróf lázasan karon ragadta a régenst, és kirángatta a biztonságos oszlopsor mögül, át a kövezeten, a kútfő felé. 

Miközben fél kezével az öregembert támogatta, lerántotta a kútfőről a bíborszínű leplet. Nagy mahagóni doboz tűnt elő, aminek oldalán faragott elefántcsontlapok futottak körbe, tetején arany- és gránátberakás csillogott a napfényben. 

• A francba! – Neph lábujjhegyre állt, fejét előreszegte, mintha nem hinne halványsárga szemeinek. Nem ő volt az egyetlen, aki rájött, mi az a doboz. Angeli rögtön felismerte, a díszítés ellenére. Látta a Szentek & Paráznákban, látta, mire képes. Declan HIST-konzolja volt az, újVelence valamennyi fegyverének irányítóközpontja. 

Rjucsi gróf felgyűrte fehér ingujját, ujjait megfeszítve kinyújtotta, mint egy zongorista. Rajongott a művészetért, és az ő művészete a hatalom volt. 

• Hiába. – A hang újra szólt, de most már nem mindenfelől. Ezúttal azonosítani lehetett a forrását; szándékosan intézték így. A tömeg mögötti hatalmas márványlépcsőről érkezett, ami az első emeleti oszlopsorhoz vezetett, szemben a Foscari-boltívvel. 

A lépcsőt lenyűgözőnek szánták. 

Az is volt. 

De nem annyira, mint a tetején álló kisfiú, aki fölé gigászi Mars- és Neptun-szobrok magasodtak. Háború és Tenger: a város egész története két márványtömbbe sűrítve. A fiú aranyozott uralkodói ruhát viselt, amit nemesfémcsíkokkal és csillogó, pókfonal vékonyságú optikai szállal szőttek át. Torkánál gégemikrofon; számítógéppel felerősített hangja egy rejtett hangszóróból szólt a háta mögül. 

• Paco – mondta Angeli döbbenten. Ő volt az, bár komoly arcán rögtön látszott, hogy ez már nem pontosan igaz. Paco volt, de mégsem… 

Angeli mögött felnyögött valaki. A megpördülő hadnagy épp láthatta, amint a szenilis és nyáladzó régens térdre roskad. Bármit is zabált ki agyából a Creutzfeld3Jacob, a dózséról őrzött képe érintetlen maradt. 

Paco szomorkásán elmosolyodott. Aztán egyenesen Rjucsira nézett. 

• Hiába – jelentette ki. – A konzol nem működik. 

Angeli fejét hátrafordítva figyelte, ahogy Rjucsi 

talpra rántja a régenst, és ujjait a konzol nyomlapjaira passzírozza, míg az öregember fel nem nyög. De a HIST-konzol élettelen maradt. Gyönyörű, díszes és tehetetlen relikvia: a székesegyházban lett volna a helye a többi vallásos ereklye mellett, nem itt, a Palazzo Ducale udvarán. 

A gróf káromkodni kezdett, lefoszlott róla a kulturáltság, előtörtek a fiatal jakuza vad trágárságai. Ez nem Rjucsi napja volt. A régens magasabbik testőre előrenyúlt, és lefejtette a gróf kezét uráéról. Rjucsi dühödten ellökte a testőrt, keze megcsúszott az olajozott bőrön. 

Nagy hiba volt. A grófot a tenyércsapás a földre sújtotta. Légcsöve összezúzódott, de agyába még jutott annyi oxigén, hogy érzékelje a fájdalmat. 

Paco elmosolyodott. 

És mielőtt Karo felsikolthatott volna, vagy bármelyik cySates kinyithatta volna a száját, a testőr rátaposott Rjucsi nyakára, és hangos reccsenéssel elroppantotta a gerincét. Ahogy a haldokló gróf izmai elernyedtek, beleinek tartalma kiszabadult. A test vadul megrándult, aztán cseppet sem elegánsan elnyúlt a kövön. 

Vége volt. 

 

 

[Lampedusa tétele II.] 

 

 

Egy tetőtéri szobát kaptak; Paco ragaszkodott hozzá. Magas szoba volt hatalmas, padlótól mennyezetig nyújtózó ablakokkal. 

Angeli meglepődött, hogy Paco közös szobában szállásolta el őket, de attól még jobban elállt a szava, hogy Karo nem kezdett hevesen tiltakozni. A szobájuk nem volt olyan díszes és kifinomult, mint az alatta lévők, de elegáns volt, és ablakaiból látni lehetett a városon túli szinteket, azok mögött pedig a sötétlő tengert. 

Angeli tudta, hogy a fiatal dózse nem véletlenül ragaszkodott hozzá, hogy a szoba az ezüstösen csillogó szintekre nézzen, ne a Szent Márk tér pompás kőépületeire. Valamire célozni akart ezzel. De hogy az üzenet olyan egyszerű és gyermeteg volt-e, mint a Tessék, innen jöttél, vagy mélyebb és komorabb – Nézd, hova jutottál, ezek az emberek az ellenségeid lesznek –, Angeli nem tudta eldönteni. Karo mellette aludt, halk és egyenletes szuszogással. Angeli érezte a leégett bőrére kent lanolin és a szex friss, erős pézsmaillatát. Átható és megnyugtató szag volt; sötét, mint a csokoládé. 

Karo gyilkolt, akárcsak ő. Angeli ezt tudta. Tudta azt is, hogy Razz a szeretője volt. Hogy amit Karo hetekkel korábban a dózse lakosztályában, aztán nemrég fent a tetőn művelt, annak több köze volt az ezüstbőrű luxhoz, mint a génekhez vagy bármiféle Fujibishi dojóhoz. 

Veszedelmes, szeszélyes, sérült – pont mint Angeli. 

A volt UVR-es nem áltatta magát. Akadt már egy sor nője, de Karo egészen más volt. Angeli jobban megszokta a TriplaCsavar kurváinak feromon szította bujaságát, mint az ilyen lassú, perzselő szenvedélyt. De ez valódi és őszinte volt, nem egy olyan nő keserű félelme, akinek kell valami – nem is a hadnagytól, hanem az UVR-től. Ami most már Neph birodalma. Majd rendbe teszi. 

Karo meleg kipárolgásába fekete orchideák finom, lappangó szaga vegyült. Az ágy melletti kis márványtetejű asztalon matt jade váza állt, benne valódi orchideák esővízben. Kettőjüknek címezve érkezett Sabine-től egy kurta üdvözlet kíséretében. Egy drakul kézbesítette, egyenesen a tetőtéri szobába. 

Angeli megborzongott. Aztán elmosolyodott. 

Ezen az éjszakán több változás történt, mint újVelence alapítása óta bármikor. Mégis, miközben a sötéten hullámzó vizet nézte, Angeli tudta, milyen kevés is változott valójában. Mikro és makro, fajok és alfajok – akárhányszor is úja újra az ember a kódot, az élet mindig ugyanazokkal a sémákkal dolgozik. Hét bűn, hét erény. Még a meglepetések is mind megtörténtek már. 

Saját élete gyökeresen megváltozott, sorsának alakulása túlszárnyalta legvadabb álmait is. Már az is eléggé bizonyította ezt, ha lepillantott a mellette fekvő meztelen lányra. 

Őt, a gettóból felkapaszkodott, olcsó kevlar egyenruhába bújt, keserű fickót harmincévesen egész életére a Tanács régensévé választották. Sőt, mint arra Paco rámutatott, ha Karo tizenhat évesen tagja lett a CySat új Tanácsának, akkor a majdnem kétszer olyan idős Angeli nem érhette be kevesebbel, mint hogy régens, vezérigazgató és elöljáró legyen. 

Azt meg a rosseb se tudta, mennyi idős a cicc. Mindegy, hét vagy hetven, ő lett Paco új rendőrfőnöke. És Karo? Nemcsak tanácstag, hanem kancellár, szintén életre szólóan. 

Angeli nem ilyennek képzelt egy kancellárt. Karo meztelenül nyúlt el a vászontakaró alatt, puha karját a feje alá tolta, rózsaszín bimbójú melle kikandikált a csendes-óceáni éjszakába. De hát Angeli se érezte magát CySat-vezérnek, a díszesen faragott székre dobott selyemöltöny ellenére sem. 

Persze ha Paco dózse lehet, bárki lehet bármi. 

Bár csak a jó ég tudta, miféle szerzet volt most a fiú. Talán isten, bár Angeli nem hitt az istenekben. Volt pár dolog, amit felfogott, a legtöbb azonban valószínűleg örök rejtély marad számára. Az előbbiek közé tartozott az, hogy a Lucifer sárkánya nem egyszerű játék volt, hanem a HIST-konzol folyamatos edzőprogramja. Arról viszont elképzelése sem volt, mit jelent a sárkánynak Paco, és Pacónak a sárkány. De erre a kérdésre az új dózse meg sem próbált válaszolni. 

Angeli átkarolta Karót. Tenyerén érezte a lány csupasz bőrének melegét, testének lágy domborulatait. Gyönyörű volt, szebb, mint Angeli valaha képzelte; szebb, mint amit megérdemelt. Megrémisztette a fiatalsága. Akárcsak a hirtelen feszültség, ami még álmában is kiült az arcára. 

Aggasztóak voltak a gondolatkacsok is, amiket ösztönösen a férfi fejébe csúsztatott. De nem olyan félelmetesek, mint a lány könnytelen haragja. Egy könnycseppet sem ejtett az apja halála utáni estén. Ha gyászolt is, fajdalmát mélyen magába zárta. 

Csak egyszer sírt: Angeli karjai közt, lassú, vad zokogással, miközben a férfi úgy tett, mintha nem venné észre. És amikor a szeretkezés végén kigurult alóla, mélyen Angeli szemébe nézett, és közölte, hogy csak átmenetileg alszanak egy ágyban. 

Egyébként sem gondolta soha, hogy mindig így lesz, felelte Angeli. 

Mindketten hazudtak. 

* * *

* * *

* * *