Jon Courtenay Grimwood  

  Lucifer sárkánya 

 

 

 

Az eredeti mű: Lucifer's Dragon

Copyright ©1998 by Jon Courtenay Grimwood 

 

Fordította Kodaj Dániel

Szerkesztette Káli Dia

Borító Tabák Miklós

Hungarian translation ©Kodaj Dániel, 2004

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004

ISBN 963 9475 94 7

A kiadó könyvei megvásárolhatók az

 

Ulpius-ház

 

könyvesboltban:

1137 Budapest, Pozsonyi út 23.

Telefon: 349-2753

Nyitva tartás:

hétköznap 10-18 óráig

szombaton 10-14 óráig

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www. ulpiushaz. Hu 

 

 

 

 

 

 

 

Az ördög legnagyobb húzása az volt, 

 hogy elhitette a világgal, nem létezik. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 [Szerotoninláz] 

 

 

– Na, hogy van Őfelsége?

Elég egyszerű kérdés volt. Az ezüstbőrű testőrnő legalábbis úgy gondolta. A napfény megcsillant a fenekén, ahogy átkukkantott a savanyú képű kínai őr válla fölött. Az a konzolja előtti márványfalhoz erősített lapos képernyőt tanulmányozta. A monitoron szőke kisfiú játszott egy triD programmal, elég ügyetlenül.

Csang Mao hadnagyot nagyon idegesítette, hogy Razz áthajol fölötte. A káromkodást sem szerette. És undorítónak tartotta, hogy a nő olyan meztelen. Finnyás köcsög, gondolta Razz.

Persze pont ezért káromkodott, dörgölőzött hozzá, és mutogatta neki a csupasz seggét.

Belenyúlt ezüstös Issuki Marino dzsekijének zsebébe, nyugodt mozdulattal a tenyerébe vett két Bayer-Rochelle dermát, és mindkét csuklójára nyomott egyet. Csang Mao undorodva felhorkant, Razz pedig elvigyorodott. Még valami, amit szegény kis vágott szemű ki nem állhat. Razz rakathatott volna automatikus adagolót a csuklójába, de köpött az egészre.

Manapság sok dologra köpött. Az idegeskedés az elsők között szerepelt a listán. A dermák nagyjából egyetlen célt szolgáltak: szétkúrták a szinapszisait. Garantáltan elsöpörték a gátlásokat, kiirtották a szorongást, és lassították agyában a szerotonin-visszaszívást.

Ahhoz képest, hogy a szerotonin nem okoz függőséget, Razznek jó sok kellett belőle.

Jobban szerette volna intravénásán nyomni, vagy hidegen, jéggel és olajbogyóval, de a neurotranszmitterek nem így működtek. Egyik sem. Általában korlátozott mennyiség állt rendelkezésre belőlük, Razz csak annyit tehetett, hogy lassítja az újrafelvételi, hogy egy kis időt nyerjen magának.

A dermák elvileg fokozott mentális stabilitást biztosítottak, Razznél azonban ez nem nagyon működött. A komoly vírusos újraprogramozás miatt testhőmérséklete beállt 37,4 fokra, agykérgének alvásért felelős része pedig végleg kikapcsolt. A tenyerébe csúsztatott két újabb dermát, és vadul szitkozódva felszakította körmével az ezüst buboréknejlont.

Három év alvás nélkül – nem csoda, hogy feszült volt.

A kisfiú a Toshiba képernyőn dühösen bólogatott, kék szemét lehunyva koncentrált. Fején vékony aranypánt futott körbe, félig hercegi korona, félig ultramodern szinaptikus csatlakozó, a sima 'tródák jóval fejlettebb utóda. De még ez sem ér semmit, ha nem elég gyors az ember esze, hogy kivágja magát a bajból. Ez Aureliónak sosem sikerült.

A fiú előtt kis Sony triD kivetítő állt egy Bonaparte Lajos korabeli márványasztalon. A kép közepén egy hegy lebegett, a csúcshoz közel fuzzy logikás kelta sárkány. Messze lent, egy szirt szélén lélegzetelállítóan szép, fekete hajzuhatagú, kígyóajkú angyal kucorgott. Fehéren izzó tűzgolyókat lődöztek egymásra.

A sárkány állt nyerésre, ami nem volt túl meglepő. Aureliónak nem igazán feküdtek a játékprogramok. A varázsereje nulla, az élete is majdnem, és még le se jutott a hegyről.

• Na vajon hogy van? – kérdezett vissza Csang Mao hadnagy, mintha nyilvánvaló lenne a válasz. Persze az is, gondolta Razz.

• Duzzog – felelte a kínainak. Hozzátehette volna: mint mindig.

A technikus biccentett, aztán kelletlenül megfogott egy lebegő kurzorgolyót, és a képernyő sarkában belenyesett a morcos fiúarcba. A szőke kisgyerek még így körbevágva is túl gyászosan festett ahhoz, hogy egy rendes vidklipet össze lehessen hozni belőle. Szegény kissrác.

Razz fagyos arccal odébb tessékelte Csang Maót, és figyelmesen megnézte a képernyőt. A gyerek fáradtnak és idegesnek tűnt, feszélyezték a legapróbb mozdulatát is figyelő kamerák. Aurelio uralkodása a végéhez közeledett. Egy év, legfeljebb kettő, ha mázlija van. Aztán jön a pubertás, és vele a feledés kényszerű homálya.

– Te is kibaszottul ideges lennél, nem? – kérdezte Razz. Japánul beszélt, akárcsak Csang Mao. Vagy a legtöbb CySat-alkalmazott. Vagy, ha már itt tartunk, a legtöbb ember. Japánul meg amerikaiul. Razz annyira megszokta mindkettőt, hogy szinte öntudatlanul váltogatta őket.

Késő délelőtt volt, és a technikusnak nem egészen tíz perce maradt, hogy összerakja a játszó dózsét bemutató péntek déli képanyagot. Összesen egy perc Lucifer sárkánya kellett volna neki, meg harminc másodperc gyerekmosoly az újVelencei szépjóNapot végére, de Csang Mao hadnagynak az a kellemetlen érzése támadt, hogy nem fog összejönni.

És pontosan tudta, hogy a dózse ezüstbőrű testőrétől hiába vár segítséget. Nem szerette sem Razzt, sem azt, amit a nő képviselt: az ósdi, kaotikus, visszataszítóan hivalkodó őrző-védő stílust. Gyíkbőrrel fedett cápaporc vállpáncél, az isten szerelmére… A vírusprogramozott luxok, az idióta, betojós metaNacionálisok fényűző játékszereinek kora lejárt. A jövő a VédLM-Pekingé. Most, hogy ők megérkeztek, a nőnek mennie kéne.

Már nem volt szükség rá. Amikor a CySat UV versenytárgyalást írt ki a város őrző-védő franchise-ának ellátására, Peking olyan ajánlattal állt elő, ami ötven évvel megelőzte a legkomolyabb versenytársat. Épp a múlt héten rakták körbe csöndben, feltűnés nélkül a Szent Márk teret a város HIST harci Ml-jéhez csatlakozó, lézerkövetős Browningokkal.

Feltűnés nélkül, mert lehet, hogy a CySatnek kétszer akkora a forgalma, mint a Francia Birodalomé, és ő a legmetább az összes metaNacionális között, de közismert volt atyáskodóan liberális hagyományairól. A Browningok a CySat központja körül nem igazán illettek ebbe a képbe.

A CySat-féle Tizenkettek Tanácsa mégis szükségesnek látta, hogy egy utcai szamurájt tartson, bár egy Razz-féle híresség sértésszámba ment a VédLM-Pekinggel szemben… Akárcsak az ezüstnő látványos szemérmetlensége. A technikusnak nem fért a fejébe, hogyan páváskodhat egy ilyen korosodó némber a márványfolyosókon fedetlen altesttel, szőrtelenített szeméremajkaiban aranykarikákkal.

• Valami gond van? – szólalt meg hirtelen Razz, és odanyomakodott a technikushoz. Tudta, hogy a fickó rühelli a bőréből áradó fokhagyma és izzadságszagot. Razz meg a finnyáskodást nem szerette. És a dermák egyre kevésbé tudták kordában tartani az agresszivitását.

Szórakozottan megérintette a sokkpenge markolatát. Csak meg kéne nyomnia az igazgyöngyből készült gombot, és a nagyfeszültségű, kis ellenállású áramlókét úgy küldené térdre a kínai őrt, hogy öröm lenne nézni.

Sajnos nem kockáztathatta a botrányt. De a kísértés nagy volt…

• Bemegyek – jutott váratlan és igen szokatlan elhatározásra. Lustán begörbítette jobb kezét. Borotvaéles karmok siklottak elő körmei alól, majd vissza is húzódtak, ahogy ellazította az ujjfeszítő izmokat.

Réges-régi beépítés, de Razz még ma is komikusan büszke volt rá.

A hadnagy arcára kezdett kiülni a pánik. Apró izzadságcseppek ütköztek ki homlokán, barna szeme tágra nyílt divatjamúlt, vastag lencséjű szemüvege mögött. Csak egy adatproli volt; nem azért fizették, hogy merész döntéseket hozzon.

• Nem szabad – tiltakozott. – Baj lesz belőle.

Amint kimondta, már tudta, hogy hiba volt. Razz csak vigyorgott, és a keverőfülkét az ifjú dózse lakosztályától elválasztó ajtó felé intett a fejével. Az kívülről megbarnult, ódon tölgynek tűnt aranyozott kerubokkal meg teknőspáncél és elefántcsont berakással. Valójában ötcentis, bombabiztos tömör volfrám/polimer magja volt, mind a négy oldalán süllyesztett titániumreteszekkel.

Még a VédLM előtt került oda. Sőt még Razz előtt…

• A zárat! – utasította Razz az őrt.

Csang Mao, beletörődve a nő arroganciájába, beütötte a számsort, és várta a halk dübbenést, ahogy az elektromágneses reteszek visszahúzódtak üregükbe. A kis pöcs úgyis kedveli ezt a kurvát. Ő talán rá tudja venni, hogy mosolyogjon. Valakinek muszáj lenne.

Csang Mao ránézésre meg tudta mondani, hogy Razz jó abban, amit csinál, bár nem kapta meg a pekingi VédLM központtól a nő személyi anyagát (meg azt a feljegyzést egy m'dinai feketeklinikáról, ahol 3Razz lejegelve várta, hogy rátöltsék a svájci adatbankban őrzött agyportfóliót). Úgy mozgott, mint egy párduc és egy kígyó keveréke. Már abból is, ahogy állt, csak úgy áradt a fölényesség. De kezdett öregedni, és aki öregszik, már nem olyan penge.

Csang Mao gyors oldalpillantást vetett a nőre. Kíváncsi volt, tényleg olyan veszélyes-e, mint amilyennek mondják. Aztán meglátta a Toshiba lapmonitor sötét tükörfelületén, hogy Razz gúnyos mosollyal figyeli, hogy őt figyeli, és úgy döntött, inkább hisz a szóbeszédnek.

Egyendzsekijéből gyorsan előkotort egy netkártyát, végighúzta a konzol leolvasóján, és inkább saját e-vid postafiókjának nézegetésével foglalta el magát. Mire Razz kitárta a faragott tölgyfa ajtót, Csang Mao már meg is szabadult három vidreklámtól, amik számára megfizethetetlen Mitsubishi siklókat akartak rásózni, és egy szemcsés felvételt nézegetett, amit az anyja küldött aznap reggel egy nyilvános vidfülkéből.

Tajjang hang Saosan sengi – úszott át a képernyőn a végtelenített, korszakalkotó szlogen. A Nap Saosanban száll fel. Baromság. Saosanban semmi sem szállt, csak a por a kiszáradt lótusztavakban. Kína első marxista császárának szülőhelye mára kísértetvárossá vált. Csang Mao is ezért állt be a VédLM-hez.

A vidfülkéből küldött kép még a szokottnál is silányabb minőségű volt, percegő interferenciasávok hasogatták, és úgy vibrált, hogy szétdurrant tőle az ember agya.

Rosszul indult a nap; Csang Maónak lassan megfájdult a feje. És még nem is sejtette, milyen rosszul fog folytatódni.

 

 

 [Ceci Tuera Cela] 

 

 

A sperma árfolyama a Dow Joneson 129, az FTSE-n 151 ponton állt. A természetes nemzőképesség évente 0,19%-ot esett, kivéve Finnországot, ahol döbbenetes sebességgel, 1,2%-kal zuhant. Az adatok sorban íródtak ki Rjucsi gróf asztalának fekete üveglapjára. Nagyjából azt kapta, amire számított.

Tizenöt év telt el azóta, hogy a CySat felvásárolta a frankfurti FffC GmB-t, és minden nagyobb fővárosban beindította a Gólya & Co. megtermékenyítő klinikák láncolatát. Azóta az agresszív marketingnek köszönhetően az FffC végezte a világ összes magánklinikáján történő inVitro megtermékenyítés nagy részét. Ma a nyugati férfiak 43%-a ugrott be tizennyolc éves korában egy rutin herebiopsziára: spermájukat lefagyasztották, hogy később saját gyermeket nemzhessenek.

Az FffC által szabadalmaztatott módszernek hála még azok is létrehozhattak egészséges utódokat, akiknek ondója egyetlen életképes hímivarsejtet sem tartalmazott. Tekintve, hogy a világ férfi népességének 18%-a ebbe a kategóriába esett, és kevesebb, mint 1%-uk tartozott az ENSZ által „funkcionálisan termékeny”-ként megjelölt csoportba (vagyis azok közé, akik természetes közösülés és természetes születés eredményeként jöttek a világra), a gróf úgy látta, a CySat nem épp friss szerzeménye már-már közintézménynek számít.

Szemszín, magasság, EQ, IQ – az ilyesmi az FffC számára rutinmunka volt. A CySat persze vigyázott rá, hogy maga a cég ne végezzen génturbózást vagy génmutációt. De a klinikákon diszkréten ajánlani tudtak kisebb, kevésbé ismert helyeket, ahol ezt el tudták intézni. Már-már természetfelettinek tűnt, micsoda lehetőségek rejlenek a szemét-DNS-ben: a sima infra-látástól a tökéletes, denevérszerű ultrahangos tájolásig mindent ki lehetett hozni belőle. Az Anyaöl cégben szerzett 39%-os részesedésével pedig a CySat a magzatkihordó gépek óriási piacán is komoly súllyal bírt.

***

„Vérfarkassá változtatta a szúnyogcsípés” – olvasta Karo diOrchi hitetlenkedve a szalagcímet. Az úV Hírmondó aznap reggeli adatcsomagjában a szavak lázasan rendeződtek újra a lapon, ahogy frissebb hírek érkeztek. Karónak Gibbon Hanyatlás és bukásának második kötetét kellett volna olvasnia, de unta a történelmet.

Azonnali átalakulás persze nem létezett, de Karo azért átfutotta a cikket. A második bekezdésnél már tudta, hogy egy szó sem igaz belőle: ekkor jelent meg a szintekről kirepülő veszett szúnyog, ami varázslatos módon átjutott a szonárfalon, és megcsípett egy rialtói műkereskedőt, fertőzött genomot juttatva mit sem sejtő áldozatának testébe.

A férfi DNS-e ott helyben szétnyílt, közölte a Hírmondó, majd visszatekeredett, és a következő pillanatban egy loncsos farkasember állt ott a műkereskedő ruháiban. Karo ebben erősen kételkedett. Ilyesmi még nanotechnológiával sem lehetséges. Legalábbis remélte, hogy nem.

Undorodva felszisszent, de csak halkan, szinte magában. Ahhoz elég volt, hogy idegesítse az apját, de ahhoz nem, hogy mérge csillapodjék. Miközben a virtuális oldalak közt lapozgatott, egy mexikói papírvágó kés markolatát fényesítgette bársonyruhája ujján.

A pengén a Beauvoir felirat látszott, meg valami tekergős minta, ami akár egy kettős spirál is lehetett volna, ha a tizenkilencedik századi fémművesek hallottak volna a DNS-ről. A simára kopott markolat teknőspáncélból és rézből készült. A kés valaha Karo anyjáé volt, de most az apja használta papírnehezéknek.

Karo ezt helytelenítette. De egyébként is elvből helytelenített mindent, amit az apja csinált. Minden okom megvan rá, gondolta. Az apja hideg volt, öntelt, képmutató, veszedelmes. Álmok nélküli politikus. Szegényes szókincsű költő. Lélektelen művész…

Karo diOrchi nem szerette az apját. Tulajdonképpen azért, mert tudta, hogy az apja sem szerette őt. Se most, se régen. Karo természetében túlzottan, külsejében viszont túl kevéssé ütött az anyjára.

Az apja mostanában triD szappanoperákban nyomult. Karo nézte, ahogy „szekreter”-jénél ül, és a papírjait rendezgeti. Felesleges rongyrázás volt nyomtatott adatokkal dolgozni, de mégiscsak az ő döntésétől függött, mit néz egymilliárd ember jövő tavasszal, amikor a CySat a tervek szerint lecseréli három legrégebben futó noveláját. 

Persze ez cseppet sem tartozott Karóra. Üzlet volt, így kívül esett tanulmányain. Vivaldi, Veronese, Verdi – miért kezdődik az újVelencei kultúrában annyi minden V-vel?

Karo gondolatban vállat vont saját kérdésére. Barna, mandulavágású szemét egy pillanatra sem vette le apja sárgás-szikkadt nyakáról. A férfi háttal ült neki, és a zörgő, lézernyomtatott jelentések fölé görnyedt. Fekete hajszálcsíkos Versace selyemzakója petyhüdten lógott satnya vállán. A világ legegyszerűbb dolga lenne belevágni a kést a drága anyagon át a hátába, de Karo mégsem tette.

Bár, Isten a megmondhatója, sokszor vágyott rá.

Becsúsztatta a kést dísztelen, piros kabátja ujjába. A kemény markolat a bőréhez simult. Ez nem lesz az apjáé…

• Karo… – A lány felpattant, és majdnem végigvágódott a Palazzo Ducale csillogó márványpadlóján. A gróf mélyet sóhajtott.

• Távozhatsz. – A magas, vékony Salvatore Rjucsi gróf töprengve intett ezüstgyűrűs kezével. Meg akart szabadulni a lányától. Nem akarta, hogy a háttérben matasson, amikor bekapcsolnák a kamerák. Nem illett az aranydíszes kis dolgozószobába, a pompás, márványból készült San Sovino kandallópárkány mellé.

Túl közönséges volt, bár maga a szoba is csak egyszerű alkóv volt a százszor elegánsabb Tanácsteremhez képest. Odakint pedig, az aranyozott muranói tükrök, a Bassano-freskók pápái, vadászkutyái és félmeztelen múzsái közt Karo egészen elveszett. Törpévé zsugorodott az óriás Veronese-mennyezet alatt.

– Elmehetsz – ismételte az apja haragosabban, Karo pedig csendben kiment; még az ajtót sem csapta be. Csak lapos cipősarka vert szemrehányó visszhangot a márványpadlón.

Rjucsi gróf felsóhajtott. Bármennyire is szerette választott városát, csak fájlalni tudta a kényelmetlen tradíciókat. Miattuk nem intézhette el, hogy lánya embriója megfeleljen egyes alapvető magasság-, külső és intelligenciabeli követelményeknek, a hasznos módosításokról nem is beszélve.

A szinteken minden poronty génellenőrzésen ment át, és a legújabb kalóz mediSoft sémákkal javították vagy mutálták. A megfelelő biover és némi merészség birtokában az önmegtermékenyítés is pofonegyszerű volt, bármelyik tizenéves utcagyerek elvégezhette, és az utolsó pár hónapra bedobta rovarszemű, denevérfülű kölykét valami filléres tajvani műméhbe.

A szinteken élők úgy szaporodtak, mint az állatok, és egyre állatszerűbbek is lettek. Hát ennek vége. Vagy nemsokára vége lesz. A CySat végre rászánta magát, hogy nem szarik a saját ajtaja elé. Nemsokára úgyis megszabadulnak ettől a százévnyi genetikai ürüléktől.

Nietzschének igaza volt: Isten a tizenkilencedik század végén feldobta a talpát. A huszadik végére pedig a szocioDarwinisták halálra pásztázták a lelket pozitronemissziós tomográfjaikkal. Csoda, hogy Isten nélkül, lélek nélkül minden érték kipusztult a huszonegyedik században?

Kvantummechanikai fogalom az erkölcs, olyan relatív…

És ma, a huszonkettedikben? Rjucsi gróf visszafordult a szekreterjéhez, és türelmetlenül dobolni kezdett az elefántcsont és mahagóni asztalba süllyesztett fekete üveglapon. Ma legalább egy sziget akadt a bolygót elöntő pusztulástengeren, ahol szabadon kialakított erkölcs uralkodott.

Életre villant a képernyő, és a gróf elégedetten nyugtázta, hogy időzítése, mint mindig, tökéletes. Hetvenéves korára is egy húszéves suhanc pörgős ritmusában pergette napjait.

Pontban dél – ekkor töltődtek le az igazgató asztalára jóváhagyásra készen a CySat-dokumentumok. Semmi meglepő. Nagyon helyes: Rjucsi gróf utálta és kíméletlenül büntette a kiszámíthatatlanságot. Meglepetés csak akkor érhette, ha a tucatnyi elemző közül valaki beüzemelte a LotusLátnokot ahelyett, hogy dolgozott volna – márpedig a gróf nem azért tartotta őket, hogy ostoba szoftverek adatköpetét kapja.

Elsőnek egy híres szimnet sztár halála jött. Rjucsi ellenőrizte a nő mutatóit, és habozás nélkül áldását adta a szereplő likvidálására. Ezzel emberi megfelelőjének is távoznia kell. Persze minden színész virtuális volt, egészen a huszonegyedik század eleje óta. De még a virtuális sztároknak is szükségük volt emberi dublőrökre.

A valós idejű, valós térben történő eseményeket élőben kellett kezelni. Nem lehetett egy egyszerű triD pápához később bevágni a riportert. A Vatikán erre nem lett volna vevő. Tetszik, nem tetszik – és a CySatnek nem tetszett –, szükség volt az élő háttéranyagra.

Sonia Macmillanre azonban egyelőre nem. A gróf érvénytelenítette a nő szerződését, de előbb aktiválta a kamerákat, hadd rögzítsék, amint serény munkával szolgálja újVelencét. Rjucsi az üveg képernyő széléhez érintette hüvelykujját és lapozott. Ó igen… Közel sem szeplőtelen fogantatás, vallásos pornó Londonnak, benne P Tisztelendő Anya és az Örök Fertelem Nővérei. Az egy jó kis franchise.

Végül a visszaigazolás, hogy a CySat GmB kizárólagos jogot szerzett Belgrád ostromára. Londonban idegesek lesznek, de hát Berlin volt a szemfülesebb, mohóbb. Ne feledjük, a berliniek máris bejuttattak a városba egy kiscsajt beépített Zeiss szemkamerával, aki meghalni is kész volt a felvételekért. Hogy lehetne lekörözni egy riporternőt, akinek a „Minél véresebb, annál nézettebb…” tetoválás virít a csuklóján, hogy el ne felejtse, mi is a dolga?

A CySat B2C legfényesebb ajánlata egy kameraröptető Aero-Spatiale K121 robotszonda volt.

Az öregember felsóhajtott, és végigpásztázta az üveglapot egy antik Mont Blanc töltőtollal. Újabb apró modorosság. A tollhegy több mint egy évszázada kiszáradt, de azért a gróf apósa és annak apja is teljes nyugalommal használta.

Egyébként is, gondolta a gróf, miközben aláírta az utolsó dokumentumot, nincs a modorossággal semmi baj. A legtöbb civilizációnak ez volt az alapja; ez meg a hatékony fegyverek… Amikor lezárta az asztalát, kikapcsolás előtt nem felejtett el belemosolyogni a kamerákba.

Az asztallal szemben lógó muranói tükör mögött 9600 darab Fuji m/Wave tűkamera rejtőzött. Az AMC lencséket a Rjucsi arcának bőre alá telepített hetven szemcsére hangolták. A szemcséket pásztázó kamerák 2D-s csontvázat hozták létre a gróf arcjátékáról, amit a LotusRendersoft valós idejű 3D-s modellé alakított át.

A változtatások egészen finomak voltak: a vonások egy kicsit kevésbé japánosak, kevésbé fenyegetőek. Ez a szép egy távolba vetített, kontextusmentes Lotusmorf bábfejben.

A gróf elmosolyodott. Pontosan ott van, ahol lennie kell. Az irodájában kell, hogy lássák, munkába merülve. Ebben a hónapban legalábbis ezt az irodát használták. A szobát minden hónapban más kapta meg, akárcsak az igazgatói posztot.

A japán férfi fekete port ütögetett a kézfejére egy zománcozott dobozból, az orrához emelte vékony csuklóját, és mélyet szippantott. Sima virginiai tubák volt, de a nikotin a kolinhoz hasonlóan hatott az idegrendszerre, és mindig dobott egy kicsit Rjucsi kedélyén. Legalábbis egy időre.

Tubák és csokoládé. Az Újvilág egyedüli hasznos adományai.

Rjucsi gróf akarata ellenére a sarokban álló csupasz nőre pillantott. Gyönyörű volt, vékony és telt mellű. Rügyszerű mellbimbók, lágy, apró pocák, aminek lankája diszkrét szőrpamacshoz vezet. A tökéletes reneszánsz nőalak. Senki sem gondolná róla, hogy megszülte Karót, aztán még szoptatta is a porontyot, mintha műméh és biover nem is létezne.

A lánya persze utálta a szobrot. Melyik lány ne utálná? Lucrezia még harmincévesen, meztelenül, bronzba öntve és holtan is elhomályosította tizenöt éves lányát. A szobor azóta ebben a szobában állt, hogy alkotója – maga Rjucsi gróf – kiöntötte. A gróf ügyessége mindenkit meglepett, kivéve őt magát: tisztában volt vele, hogy a művészet és téboly között kisebb a távolság, mint egyetlen dendrit és az axonja közt.

És kevesen voltak olyan tébolyultak vagy ihletettek, mint ő aznap éjjel, amikor bronzba öntötte Lucreziát. Lucrezia diOrchi újVelence történetének legszebb asszonya volt. Egyetlen mosolya, egyetlen arccsontja sem szintetikus vagy generált. A véletlenszerű DNS keveredés egyszeri csodája volt, genetikai mestermű, természetes, érintetlen szépség, akiben a tökéletes dózsénak kellett volna megfogannia. Azonban Lucrezia csak egyetlen gyereket szülhetett, egy lányt, mielőtt önmaga holt tekintetű árnyékává változott.

Az anorexiához akaraterő kell. Lucrezia diOrchi minden erejét felemésztette, hogy megtörje és halálra sorvassza testét. De hát makacsságban Karo anyjánál sosem volt hiány. Nem akármelyik régenslány lenne képes teherbe esni egy jakuzavezértől, aztán ragaszkodni a házassághoz.

Rjucsit nem ejtették a fejére. Tudta, milyen kevés választotta el akkor a haláltól. Ha nem az, aki, meg is ölték volna: csöndben a szívébe sikló stilettóval vagy a borába szórt méreggel. Éljen a hagyomány. De Rjucsi jakuza volt; előkelő, CySat-mércével mérve is gazdag ember.

Továbbá jó kapcsolatai voltak Edóban, gyorsan tanult, és gond nélkül illeszkedett be újVelence társadalmába. Mire a Creutzfeld3Jacob-kór lucskos szivaccsá tottyasztotta a régens agyát, Rjucsi már készen állt, hogy elfoglalja apósa pozícióját a CySat vezetésében.

El is foglalta, minden erőfeszítés nélkül, először, mint meghatalmazott, később, mint teljes szavazati joggal rendelkező tag. De nem ingyen: az ár Lucrezia volt, akit nem érdekelt többé sem a férje, sem az élet. És főleg nem az a visító poronty.

Rjucsi gróf szomorúan megrázta a fejét, őszülő oroszlánsörénye végigsiklott fekete selyemmel fedett vállán.

– Az istenit – koppantott idegesen feketére lakkozott körmével szekreterje üveglapján. Senki sem kérte, hogy Lucrezia ábránduljon ki belőle. Vagy ő belőle. Annyira, annyira…

A grófban annak idején nem tudatosult, milyen fiatal Lucrezia, milyen könnyen változik.

Vagy kezdi kívánni a halált.

Tizennyolc éves volt, a gróf negyvenöt: több mint kétszer annyi idős, tízszer olyan tapasztalt. Ami nem nagy szó egy olyan rendíthetetlenül archaikus városban, ahol a csembalót többre tartották a szintetizátornál, a hímzést a networkingnél.

A leggazdagabb, legnagyobb hatalmú város a földkerekségen. Digitális adatrév, Föld körüli pályán keringő bankok névleges központja, a fél világ luxusdrog kereskedőinek szabadkikötője és a CySat főhadiszállása. Itt pofozták át, szedték darabokra, áramvonalasították a világ kultúráit. Több mint egy évszázada egyszerű médiakonglomerátumként indult, aztán elérte azt a kritikus tömeget, hogy amikor a CSat GmB bekebelezte a Sony SimNetjét és létrehozta a CySatet, senki sem lepődött meg. Így született meg az első metaNacionális vállalat.

A CySat azonban nem gondos tervezéssel vált egyszerű metaNacionálisból a bolygó leggazdagabb vállalatává, hanem egyetlen ötlet, az USV révén. Miután lecserélték a hisztis, túlfizetett színészeket kozmetikázott, valós idejű Lotusmorfokra, már csak némi extra kódolás kellett az Univerzális SzimVáz létrehozásához.

Születés, szex és halál; csupasz érkezés és csupasz távozás. Az ember olyan könnyen elfelejtette (hacsak nem ismerte az alapvető szabályokat), hogy a web, a CySat és a szimek nem azért léteznek, hogy műsorokat sugározzanak a nézőknek, hanem hogy nézőket szolgáltassanak a reklámcégeknek. Az USV pedig nem szólt másról, csak nézővadászatról.

Az USV segítségével a novelákat le lehetett szűkíteni egyes országokra, sőt régiókra. Elvesztett szüzességek, összetört szívek, temetések – az USV ugyanazt a cselekményvázat használta, de a szereplőket az adott régióhoz tudta igazítani. Csak be kellett kódolni a kívánt Lotusmorfot, és a szorgalmas, ám magányos edói Zaibacu-alkalmazottból érzelmi neurózissal megvert, dagi, ám jólelkű seattle-i technikus lett, vagy kurvázó, pofaszakállas tomsói fejvadász. New Yorkban persze fordultak a szerepek, és a szereplő a Nyugati 86. utcában élő zsidó hercegnővé változott. De az USV ezt is meg tudta oldani.

Egy régi Wall Street-i mondás szerint a gazdagok nem ülnek légpárnásba, hanem sétálnak. újVelencében ezt aranydíszes szobákban és virágoktól illatozó kertekben tették. A tényleges munkát kiadták külsősöknek, a kódolást a CySat Delhinek, a figuratervezést a CySat TriBeCának, a híreket a CySat Londonnak és Berlinnek, a pénzügyeket pedig egy Föld körüli pályán keringő cégnek.

Lucrezia egészen egyszerű dolgot várt Rjucsitól: japán vaszabit a megsavanyodott újVelencei szirup helyett, ami fényűzőbb épületek díszlete előtt játszódó gótikus hajlongást írt elő. Ehhez képest, gondolta szánakozva Rjucsi, miközben felvett egy Kodak triD-t, egy feltörekvő kis újVelenceit kapott, aki már az esküvő napján őszes sörényt kezdett növeszteni hagyományos rövid jakuzafrizurájából.

Rjucsi akkoriban még nem tudta, hogy mit vár Lucrezia. De még a vége előtt rájött. Akkor viszont már késő volt: Lucrezia gyűlölte őt. A kristályMet rabja lett, és a Magrebből rendelt arab szolgákkal hált. De csak miután kivájta Rjucsi kedvenc Rodinjének a szemét, és porított kalciummá törte a nimfa lágy márványtestét egy antik mexikói kés markolatával, csak akkor döntött úgy a gróf, hogy mennie kell. És ha kell, ő maga tesz róla.

Csakhogy Lucrezia megelőzte.

 

 

[Mostból mindörökké] 

 

 

– Fiigu, az ég szerelmére – szisszent fel Rjucsi gróf. Lucrezia feltehetőleg iróniának szánta, hogy egy japán gömbhal nyers belsőségeivel mérgezi meg magát. Bár nem volt képes rendesen megcsinálni. Kitört a szobájából, kibelezte férje egyik féltett halát, de nem a megfelelő bélrészt nyelte le. Mindössze hét gramm tetrodotoxin kellett volna az ai no nemuri aszkuhoz, de Lucrezia még ezt is elbaltázta.

Haldoklott, amikor a gróf aznap este rátalált a dolgozószobájában. Azt a hálóruhát viselte, amit férje legjobban szeretett, a máltai csipkével díszített fehér köntöst. Ajka már kék volt, végtagjai mozdulatlanok, mereven állt az akvárium mellett. Járni nem tudott, még elesni sem. Szobor volt már azelőtt, hogy a gróf azzá tette volna.

Rjucsi bevihette volna az Olajfák Hegye kórházba, hívathatott volna sebészt, ő maga is ráengedhetett volna egy kézi mediSoftot, de nem tette. Nem bánta meg, amit tett. Nem volt erőssége a szánakozás. Az értelmetlen bűntudatot Európa kevésbé kívánatos exportjavai közé sorolta.

A biztonsági kamerákra fittyet hányva (megtehette: mint az adott havi tanácsfő, kizárólag ő törölhette le, hozhatta nyilvánosságra vagy titkosíthatta a felvételeket, és az azonosító szoftver tudta, hogy mindenhová joga van belépni) Rjucsi lecipelte a haldokló testet a hosszú falépcsőkön a harmadik emeleti Fegyvertárba. A Fegyvertár öntödéje üres volt, égetőkemencéi készenléti üzemmódra állítva, a kongói bronzöntvények és óriás viaszosdobozok csendben sorakoztak az egyik téglafalnál. Egy egész márványkádnyi UV-érzékeny agyag Cornwallból, reszelők, vésők, fakalapácsok. Mind eredeti, mind antik.

Volt ionos Mitsubishi marófúró, egy ötvenatomos magnatron fröccspisztoly katalitikus kötőanyag felviteléhez, Matsui szonárpolírozó, még a legújabb MITcucc is, amivel az oxidációt lehetett visszafordítani, de mivel a Fegyvertár félig nyilvános volt, ezeket inkább elrejtették szem elől.

A másutt kiveszett mesterségek a CySat kebelében éltek és virultak. A pénz egyik sajátossága, hogy időre váltható. De csak az igazán gazdag emberek tudják, hogy az idő pénzzel nemcsak megvásárolható, hanem – a kultúra segítségével – vissza is fordítható.

Rjucsi gróf akkor sem mentette volna meg a felesége életét, akkor sem mosta volna ki belőle a mérgezett vért, ha lett volna plazmája, infúziója és tetrodotoxin ellenszere.

Levágta a hálóinget a nő merevedő testéről, helyére nyomogatta lesoványodott végtagjait, addig rángatta a vékony karokat, amíg természetes pózban nem lógták a test mellett. Közben egy tömb viaszt dörzsölt felesége tökéletes, alabástromfehér bőrébe. A viasz fokozatosan melegedett át ujjaitól, végül olyan lágy lett, hogy minden zugba és hajlatba szét lehetett kenni.

A férfinak egy teljes órájába telt újraformázni a testet, sárga viaszt simítani az anorexiamarta sorvadt izmokra, felépíteni a vállon a trapeziust, a combbelsőn a quadricepset és az adductor magnust. Aztán jött a has és a mell, hosszan egyengette és gyúrogatta rajtuk a vékony viaszcsíkokat. Lucrezia végül olyan lett, amilyennek a férfi emlékeiben élt.

Amilyen valaha volt. Amilyennek lennie kellett volna.

Rjucsi gróf fintorogva benyomott a nő végbelébe egy fémipari IBM-hőmérőt – és a szempillák döbbent rebbenéséből tudta, hogy a felesége még életben van. Sietve bekapcsolt egy közeli képernyőt, hogy ellenőrizze, közvetít-e a hőmérő, majd belemélyesztette kezét az agyagkádba. A síkos, olajos massza magába szívta vékony ujjait.

Az első maroknyival betapasztotta Lucrezia száját. Aztán nekilátott felépíteni az agyaggubót, amiből műremeke majd előbukkan.

A felesége még azelőtt meghalt, hogy a kemence kisütötte. Rjucsi legalábbis így sejtette, mert a szobron kisimult az arca, eltűnt róla a vicsorgás, ajka szelíden összezárult.

Dugaszokat nyomott az agyagba a nyílásoknak, amiken át ki lehet önteni a viaszt és be a bronzot, ahogy azt Jacopo Bellini 800 évvel korábban a bronzművességről írt betiltott értekezésében tanácsolta. Minden lék helyén egy fémcsap marad, amit laposra vagy a kívánt formára kell reszelni.

Ráér.

Rjucsi gróf szerette volna a levegőn megszárítani az agyagburkot, de az két napig tartott volna, neki pedig talán két órája lehetett, mielőtt éledezni kezd a Palazzo. Így hát magához vett egy fényrudat a szerszámos szekrényből, és gyorsan végigfuttatta a gubó felszínén, ügyelve arra, hogy a fény teljesen bejárja a felületet.

Minden erejére szüksége volt, hogy Lucreziát a kemencébe emelje, de segítséget aligha hívhatott. Úgyhogy addig birkózott felesége agyaggubójával, amíg sikerült stabilan elhelyezni a kemence kerámiapadlóján.

Aztán rácsukta az üvegajtót, és beállította a hőfokot, miután gondosan ellenőrizte az IBM-hőmérő adatait.

Mikrohullámmal sütötte meg a feleségét. A sugarak merev burokká keményítették az agyagot, miközben megolvasztották a sárga viaszcsíkokat, befurakodtak az egykor tökéletes bőr alá, és felforralták azt a kevés zsírt, amit az anorexia meghagyott. A testfelszín felhólyagzott és széthasadt, mint a szalonnabőr, vérrel kevert viaszos zsír gyűlt kis tavakba az újjáformázott fenék, csípő és has helyén.

A hasüregben kiszakadt egy vastagon kígyózó bélszakasz, a duodenum, jejunum és ileum apró kanyarulatai pukkadozni és sercegni kezdtek. A gróf felesége belülről főtt.

Rjucsi grófnak az jutott eszébe a hőfok ellenőrzése közben, hogy az egész olyan, mint a spontán égés, csak spontaneitás és lángok nélkül. A képernyő adatai szerint Lucrezia gyertyaként olvadt szét. Aztán, tetszik vagy sem, elérkezett az idő, hogy a gróf kikapcsolja a kemencét és kiüsse a dugókat…

A két lábbal kezdte, de a szívóerő és a viszkozitás visszatartotta a viaszolvadékot, a zsírt és a bennrekedt folyadékot. Aztán Rjucsi kilökte a fejnél lévő dugaszt, és a kemence padlójára szivárogni kezdett a zöldes kocsonya, először lassan, aztán sebesebben, végül visszataszító, bűzös folyam öntötte el a fehér csempéket: viasz és zsír, benne fekete, sült vérfonalak.

Ahhoz a takarításhoz képest az első emberölés gyerekjátéknak tűnt. Az is volt. A gróf tizenhárom évesen éppen egy sindzsukui sikátorban hugyozott, amikor egy részeg német turista intim közelségbe akart kerülni vele. Egyetlen vágás: a belekbe hasító borotvaéles halef. Rjucsi ma is maga előtt látta, milyen hitetlenkedve nézett a turista, miközben belei kifordultak a trikóján hasított résen és a járdára ömlöttek.

Akkor ölt először. A többi nem élt olyan élénken az emlékezetében. De ez… Ezt nem fogja elfelejteni. Talán féltucatnyi ellenségét gyilkolta meg, és fojtóhurokkal kivégzett egy ismeretlen nőt. A CySat tanácsfőjeként még olyan embert is elpusztíttatott, akit csodált. De megölni egykori szerelmét… Ez új.

A gróf a megdermedt, véreres zsírt lapáttal egy anyagbontóba merte, ahol Lucrezia maradványai tüstént alkotóelemeikre bomlottak. Kezdjen vele a masina, amit tud. A gróf biztos volt benne, hogy nem a felesége az első, aki így tűnik el.

A Drexie-doboz egy aranyozott panel mögött bújt meg diszkréten: nem azért, mert a CySat vezetői nem kedvelték az anyagbontókat, hanem esztétikai okokból. Csupán elegancia kérdése.

Mint minden más is…

* * *

Rjucsi gróf megborzongott, és újból a szoborra pillantott. Így emlékeztek most Karo anyjára. Tökéletes, mezítelen bronzöntvény Rodin stílusában. De Rjucsi agykérgének elektromos neuronviharában, a limbikus rendszer szinaptikus fraktálkaleidoszkópjában az asztal mellett egy megmerevedett, csontsovány nő állt, mellette a márványlapon egy féltett fugu durván kibelezett maradványai.

A többiek számára Lucreziát a szobor testesítette meg, melynek bronzbőrét kora délutáni napfény melengette. Még az arányai is tökéletesek voltak, a kérdőn oldalra forduló fej, a bizonytalan póz, még az is, ahogy már-már elesni látszik…

Az orvos látatlanban aláírta a halotti bizonyítványt, és ezzel tudta nélkül a sajátját is. Aztán Rjucsi telerakott egy üres koporsót felesége értékes antik könyvgyűjteményével, és elföldeltette a San Michelében. A koporsót mind a tizenkét tanácstag elkísérte. Könnyek közt hantolták el, a beszédet Lucrezia keresztapja, az érsek mondta. A szertartást Orsela gróf szervezte.

Lucrezia bátyja.

Rjucsi gróf elmosolyodott. Mint a CySat ügyvezető igazgatója, soros tanácsfő és – felesége révén – Aurelio nagybátyja, máris késésben volt a hivatalos pénteki ebédről. Szándékosan, persze. De azért elmulasztani nem akarta, sem ezt, sem az e heti összecsapást Orselával.

Különben is, tegnap este a sógora a Tanács elé terjesztette tervét a szintek felszámolásáról – mintha tényleg meg lehetne szüntetni azt az úszó nyomortanyát. A délutáni vita érdekesnek ígérkezett. Ádáznak, kissé gorombának, de érdekesnek. 

 

 

[Vei-Guo-Ren] 

 

 

A Palazzo Ducale a hivatalos besorolás szerint a bizánci gótikához tartozott, de márványcsipkéivel, rózsaszín-fehér mintás, díszes kőhomlokzatával, sokkal inkább hasonlított valami arab erődítményre, amit a Magreb homokjából hasították ki és rakták ide, ahol a Csendes-óceán a Ráktérítőt nyaldossa, félúton Hawaii és Tajvan közé.

Olyan volt – ahogy azt Razz kedvtelve mondogatta mindenkinek –, mint egy cukorral bevont szarkupac.

Egy szűk szobában, amelynek falain félmeztelen, molett nőket ábrázoló megbarnult festmények lógtak, Aurelio szemöldökráncolva figyelte a nyíló ajtót. Mély lélegzetet vett, sikítani készült…

Reggeli óta morcos volt. Súlyos rosszkedvének bizonyítéka a bronzasztalon hevert, marokkói bőrből varrt kedvenc babzsákja mellett: fugazza di fichi, fügés kalács, egészben, érintetlenül, a legtisztább szerves kokainnál is finomabb porcukorral meghintve.

– Csssss! – Az ezüstnő szája elé tartotta az ujját. Benyúlt a zsebébe, félretolta a gyöngyházmarkolatú sokkpengét, és összezárta öklét a Hami szeleten, amit egy utcai automatából vett Maurizio közelében. Rá fognák jönni, hogy szacharózt adott a gyereknek, amint beérkeznek az aznap esti vizeletminták, de ki nem szarja le. Úgysem tehetnek semmit…

• Hé, kicsim!

Feldobta a levegőbe a barna-fekete szeletet.

Aurelio elkapta, Razzre mosolygott a széltől is óvott gyerekek hálás, bizonytalan mosolyával, és foggal letépte a csomagolást. Szerette Razzt. Szerette az unokatesóját, Karót is, bár Razz viccesebb volt. Még mindig nem jött rá, hogy lehet, hogy Razz nem lesz náthás rendes ruha nélkül, de talán a bőrével van valami. Tegnap megkérdezte Rjucsi grófot, hogy ő is ezüstre tetováltathatja-e magát, ha nagy lesz. Nagybátyja szörnyülködő arcából arra következtetett, aligha.

Razz lába meztelen volt, mint mindig, bal combjára egy tépőzáras szénüveg dobókést szíjazott. A nyakába vetett neoprén zsinórról automata Browning lógott, szemét lézerálló napszemüveg takarta.

Felül Razz semmit sem viselt az Issuki Marino boleródzseki alatt, ami, ha jól megnézte az ember, csillámlott és változtatta a színét. Aurelio kezdetben szeretett suttyomban Razz melleire pislantgatni, de most szívesebben figyelte a furcsa dzsekit. Egyébként nem zavarta a nő csupaszsága, bár egészen máshogy nézett ki, mint a kövér nők a festményeken. Olyan volt, amilyen; Aurelio már megszokta.

Amikor először megkérdezte, miből van a ruhája, Razz azt felelte, bogarakból és intelligens pókhálóból. Aurelio elnevette magát, de Razz szemöldökráncolva ráparancsolt, hogy próbálja meg eltépni. A szövet lágy volt, nyúlékony, és elképesztően szívós. Aurelio megpróbálta elvágni a játékkardjával, de hiába.

Azóta elhitte, hogy sok kis bogár szövetet tud növeszteni.

• Fényt – parancsolta Razz, mire az ittriumhidrid ablakok hidrogént nyeltek el és kitisztulták, üvegükről eltűnt az olajos-fényes tükör réteg. Voltak persze függönyök is, hatalmas vörös bársonyleplek, de Aurelio, mint a legtöbb a gyerek, jobban szerette az ügyes kis szerkezeteket. És ha már itt tartunk, Razz maga is…

• Mesélj, kicsim – mondta Razz könnyedén, és belesüppedt a fiú mellett egy ormótlan, vörös vánkosba.

• Mi az ábra?

Aurelio a Lucifer sárkányának kimerevített triD képére nézett, és elkomorult. Egy sárkánylánglöket állt félúton a levegőben, de már nem is nagyon számított: az arkangyal harci kedve az utolsókat pislákolta.

A sárkány persze nem létezett. Fuzzy logikás, háromdimenziós, digitális teremtmény volt, külsejét egy az egyben a párizsi Szent Mihály téren álló gigászi Davioud-féle szökőkútról lopták, és kicsit átkeltásították. Erről Razz és Aurelio ugyan nem tudott, de nem is érdekelte volna őket.

• A sárkány fog nyerni. – Aurelio a szájába tömte a Hami szelet utolsó darabját, és nyalogatni kezdte a csomagolás belsejéről a csokoládéforgácsokat. – Mindig ő nyer, hülye szemét disznó…

• Ne káromkodj – mondta Razz automatikusan.

•  Te is szoktál – vágott vissza a fiú. – Különben is tette hozzá, és indulatos grimasz futott át keskeny gyerekarcán –, én vagyok a dózse, azt csinálok, amit akarok. – Legurult kitömött piros bőrzsákjáról, és elindult, hogy visszavegye a Sega fejpántot. Közben csendesen életre zümmögött egy miniatűr Aero-Spatiale K19 műholdas kamera, és követni kezdte a fiút az előírt tizenkét lépésnyi távolságból. Ha Aurelio észre is vette, nem mutatta.

Razz vállat vont. A bátorság különféle formákat öltött: a kisfiúnál ilyet.

• Hülyén néz ki a hajam – szólalt meg hirtelen a dózse. Megint a zsákján ült, és a Sega pántot rángatta fel a fejére, vékony ujjai benyomódtak a szőke loknik közé, amik zuhatagként omlottak az aprócska bársony szalonkabátra.

Razz rájött, hogy Aurelio a napszemüvegben nézi magát. Megrázta a fejét.

• Nem, nem igaz – mondta, de tudta, hogy hazudik. Körülpillantott, és észrevette, amit már belépéskor ki kellett volna szúrnia.

• Nincs tükör – erősítette meg Aurelio. – Elvitték. Nem lehet többet tükröm, nehogy még gát… – Elhallgatott, de továbbra sem nézett a feje fölött lebegő kis repkamera felé. Az ezüstnő egyébként is tudta, hogy így is halálosan gátlásos. Ki nem lenne az, ha minden mozdulatát kamerák veszik?

• Semmi baj, kicsim – mondta, és látta, hogy a fiú szeme könnybe lábad. – Nem számít. Ha tükör kell, hozok neked. – Megérdemel a kis szarházi egy kis lazítást. Nem könnyű új Velence dózséjánák lenni, névleges uralkodónak a világ egyetlen média-szabadkikötőjében… Erről Razznek eszébe jutott, hogy Csang Maónák már végeznie kellett a híranyaggal.

• Egy perc és jövök – szólt oda, és egy álomittas ragadozó lusta eleganciájával felállt. – Aztán megmutatom, hogy kell szarrá verni azt a szemét sárkányt.

* * *

Ha Csang Mao aggódott is a híranyag késése miatt, nem látszott rajta. Ahogy Aurelio szobájának ajtajában állt, semmi sem látszott rajta, csak bamba, tágra nyílt tekintete, és az elmeháborodott vicsorgás. Lapos arcán izzadságcseppek ütköztek ki, a levegőben vizelet orrfacsaró szaga terjengett.

A hadnagy behugyozott.

VédLM vagy sem, pofon kellett vágni. Razz még mindig a sötétedő foltot bámulta undorodva Csang Mao klónpamut nadrágján, amikor a technikus előhúzott a háta mögül egy lecsupaszított kerámia Uzit, és sorozni kezdett.

Razz oldalra pördült, túl későn és túl lomhán.

Az első három lövedék a hasába fúródott, pókselyem nyomvonalat bontva maga mögött. Ezt bármely hozzáértő sebész kibogozhatta volna, hogy aztán kiemelje a golyókat a bemeneti seben át. Ha ennyi az egész, Razz talán még túl is éli, akár vissza is lőhet az ösztönösen megmarkolt Browninggal. De nem ennyi volt…

Negyediknek egy üreges hegyű műanyag lövedék érkezett, belsejében hajszálvékony foszfex maggal, ami becsapódáskor felizzott. A robbanás öklömnyi bíbor vékonybélcafatokat röpített ki Razz vesetájékának tépett szélű maradványain. A nő orrát megcsapta vérének édes aromája, és mellette saját szarának bűze. Ahogy a márványpadlóra vágódott és a vörös felhő szétterült fölötte, tudatába villant, hogy haldoklik.

– Ne! – üvöltötte. Nem a VédLM-esnek, akit még mindig teljesen lekötött képernyőindukált lőrohama, hanem a dózsénak. De nem jött ki hang a torkán, Aurelio pedig úgyse hallotta volna meg saját dühödt sikolyától.

Mielőtt hirtelen körülölelte a sötétség, utoljára a kínai hadnagyot látta, amint a nekitámadó kisfiú fejéhez nyomja az Uzit.

Aztán Razz felébredt.

Zürichben.

 

 

[ÚjHullámVerés] 

 

 

A TriplaCsavar eléréséhez át kellett törni az ÚjHullámVerés UV-fény hasogatta bugyrain, gondosan kerülgetve a falnák verődő, önkívületben tomboló drum'n'freebase-függőket. A kinetikus energia és a Brownmozgás törvényei miatt a lánynak ez nem egészen úgy sikerült, mint szerette volna. Nem csoda, hiszen az exSztázis zenekar szállta meg a terepet; kalapáló szívüket padlótól mennyezetig érő B&O bétaB erősítők hangosították ki.

Aztán föl a falhoz erősített létrán, rá egy rövid állványzatra, át egy vasajtón, ami olyan rég állt tárva nyitva, hogy a zsanérjait megette a rozsda. A szovjet acél amúgy sem volt túl tartós.

Techbordélyhoz, implantfetisiszták odújához illően a TriplaCsavar falait homorú acéllemezek borították, padlóként az egykori rozsdás fedélzetre felspriccelt UltramassiV vinil szolgált, és a helyiségben csillókkal borított intelligens asztalkák sorakoztak, amiknek intelligenciája abban merült ki, hogy le tudták szórni magukról a morzsát a padlóra.

A bárpult mögötti falon szénszálas denevér lógott, valamint egy elromlott villanyostor meg egy nagy, rikító triD Santa Passionatáról. Az alapító szent feje körül tüzes glória lángolt, felfelé fordított tekintete a távoli csillagokat és műholdakat kémlelte.

A helyiség mocskos volt, zajos, és éjjel-nappal zsúfolt.

Mint a szinteken az élet.

A bárpultot bádoglapok fedték; tűzőpisztollyal erősítették őket egy százéves deszkához, ami valami kihalt keményfából készült. A pultot világoszöld, újrafeldolgozott üvegből készült fémtalpú poharak lepték el. Többségük üres volt; amelyik nem, azt szorosan markolta egy vendég. Két cserépedényben kis golyók, talán olajbogyók. Sötétek voltak, oválisak, és nagyon sósak.

A szaguk is sós volt, bár a páclé illata senkinek sem tűnt fel a bűztől, amivé a sör, a hitvány kölni és a kinderKurvák kuncsaftcsalogató, olcsó szintetikus feromonjának keveréke összevegyült.

A TriplaCsavar nem szorult reklámra, rengeteg volt itt a tivornyázni érkező, feszengő, rori-addíkt CySat-öltönyös. Sabine, a madame a vadóctól a vadállatig minden igényt kielégített. Mióta bevezette, hogy nála az összes kinder törvényesen nagykorú, csak fiatalabbnak tűnik egy kicsit, az UVR nem zaklathatta többé a vendégeket. Attól fogva csak azt csinálták, amit általában szoktak: zsebre tették a dohányt.

A bejáratnál lévő falon három kicsi, kerek, emberfejnél nem nagyobb hajóablak sorakozott. Valaki évekkel ezelőtt beforrasztotta őket, még réz rudakat is hegesztett rájuk keresztben. Kár volt fáradnia. Az egykori szovjet bálnavadászhajó ötcentis ablaküvege könnyedén meg tudott állítani egy golyót.

A hajó ugyanott állt, ahol több mint egy évszázada horgonyt vetett: közte és a szárazföld között volt ugyan egy másik uszály, külső oldala azonban csupaszon nézett szembe a Csendes-óceánnal. Időnként, bár nem túl gyakran, próbáltak kikötni és megtelepedni mellette. Néha még most is érkeztek emigránsok, de a legtöbbjük mostanában már előre átfutotta a Túlélőkönyv idevágó fejezetét az újVelencei szintekről. Ha pedig a jövevények korábban nem hallottak a TriplaCsavarról, hamar rájöttek, hogy a mellette lehorgonyzó hajók általában szakadt kötelekkel, lángolva sodródnak ki az óceánra.

Erről a grófnő gondoskodott. Sabine olyan öreg volt, hogy senki se tudta, pontosan mennyi idős, és olyan régóta volt vampyr, hogy páran azt suttogták, tényleg az, nem csak génátszabott. Már maga a híre biztosította a rendet. Legalábbis ami a szinteken annak számított. Sabine-t ritkán lehetett látni, ha mégis, valaki mindig megbánta.

A TriplaCsavar és a felette lévő polifoam matracos hálókabinsor Sabine tulajdona volt, meg valószínűleg az ÚjHullámVerés is, ha már itt tartunk. És a nő nemcsak a vampyrklánokat irányította kint San Michelén, hanem a rorikat, a genetikailag átbabrált, örök serdülő kinderKurvákat is, akik a fásult, ártatlanságra vágyó CySat-menedzserek titkos vágyait elégítették ki. A gond csak az, hogy az ártatlanságot meg lehet rontani, el lehet dobni és el lehet veszteni – de önként sose bocsátják áruba. Az önreklámozó árucikkek definíció szerint nem lehetnek ártatlanok. Sabine bordélya ettől függetlenül a III-as körzet egyik legzsírosabb vállalkozása volt.

A tenger felőli, ablakos falnál egy sor Sega játékgép villogott és csörömpölt. Mindegyikbe külön szenzort építettek, ami riasztotta a gépet, ha elhaladt előtte egy potenciális kuncsaft. Mivel a TriplaCsavar mindig zsúfolt volt, és a messzi óceánra nyíló kilátás mágnesként vonzotta a piásokat, a drogosokat és a honvággyal küszködőket (még azokat is, akik a Csavarban laktak), a gépek napi huszonnégy órás kötözködő-csalogató litániát zengtek. A törzsvendégek rég ügyet se vetettek rájuk. Kinek kell az üveglap mögötti grafika, amikor triD-kkel is lehet játszani? Pacónak tutira nem, aki amióta csak az eszét tudta, a Csavarban húzta meg magát, és egy-egy szabad polifoam matracra dőlt le éjszakánként.

Paco – aki két számmal nagyobb légtalpas ReeB-t lóbált a lábán, alul Levi's-utánzat nadrágot, felül hosszú, fekete papírtrikót viselt, nyakában pedig rikító talizmánokat hordott – nem módosíttatta magát, legalábbis nem látszott rajta. Sőt, termgyerek volt, kúrt bébi: végig kihordták, nem bele az első gumiméhbe. Ez némi rangot adott neki a TriplaCsavarban, eleget ahhoz, hogy Sabine bárját nevezhesse sosemvolt otthonának.

Mocorogva figyelte, amint a csicsás vagánycuccban feszítő, hiperfeszült fiatal lány porig alázza a legújabb triD-t. Papírvékony dzsekije cipzárak és tépőzárak rongyos kuszasága volt, de a hátán levő kopásnyomok túl szabályosnak, túl rendezettnek tűntek. Paco nem ugrott be a hamisítványoknak.

Persze ezt nem mondta volna a lány szemébe. A testéből áradó agressziónak legalább ezeréves lehetett a felezési ideje.

Rozzant Sony sisakja legalább valódi, de az a bár tulajdona volt: oldalán ott díszelgett a 'TriCsav' felirat.

Ettől az egy primitív részlettől eltekintve a sisak a lehető legmodernebb cucc volt. Tuningolt chipek és apró, kristályos RAM-rögök sorakoztak az elején katonás rendben. Ez nem csóró amcsi lebegőfókuszos technika: minden a lány fejében történt, ahol a látóidegre irányított pörgő képek összefonódtak az agy villámgyors reakcióival.

Mivel a felszerelés friss volt – a tavaly novemberi edói Susinkai-kiállításról importálták –, a lapos tetejű konzol fölött profi triD kép is mozgott, amit holovid monitorokra vetítettek ki szerte a bárban. A lány nem láthatta, de majdnem mindenki más meredten figyelte, mit csinál. Igazság szerint csend is lett, már amennyire a TriplaCsavarban ez elképzelhető volt a magányosan álló játékgépek állandó turbékolása mellett.

A lapos, fekete Sonyt egy kis, gombaszerű fémasztalhoz ragasztották, ami mintha egyenesen a padlóból spriccelt volna elő. A lány sisakja mögött egy hajóablakban lomhán hullámzott a tenger, de most nem bámulták dagályváró betépett hullámbuzik. Még a legcserzettebb törzsvendégek is csöndben lesték a sebzett sárkányt, amit egy szirt széle felé terelt az unott képű, győzedelmes Gábriel arkangyal.

– Sejt valamit, bazmeg – suttogta Paco elismerően, inkább csak magának. Ez olyan felnőttesen hangzott. Egy kurva, aki ujjatlan piros bőrzekét viselt, alatta viszont nem sokat, rámosolygott, és egy pillanatra lehajolt, hogy megborzolja a fiú rövid, rendetlen, szőke haját. Felnőtt volt, nem kinder, de Pacót ez nem zavarta.

Egyik fajta kurvával se volt baja. Ahogy a nő lehajolt, Paco mohón bepillantott a ruha kivágásában dagadó súlyos mellekre. Egész a rúzsozott bimbókig be lehetett látni.

• Kis mocsok. – A nő kedveskedő simogatása ernyedt pofonba fordult át, ami elől a fiú könnyedén elugrott. A kurva elvigyorodott, Paco már ki is ment a fejéből.

• Bazmeg…

A termen halk moraj futott végig. A sárkány szemkápráztató ellentámadást indított, kék füstpamacsok kíséretében ide-oda teleportált a hegyoldalon. Először Gábriel mögött bukkant fel, aztán, amikor az arkangyal megpördült, ismét mögé került. Az angyal arcán nem látszott félelem, de eltűnt róla az unott arrogancia, és helyét zord határozottság vette át. Amikor a sárkány ismét támadásba lendült, ezúttal az arkangyal zuhant hátra, és kis híján le is fordult a szirtről; lába talajt keresve csúszkált. Ha egy kicsit is hátrább áll, máris „Vége a játéknak”.

• Nyírd ki – sürgette Paco, és megdörzsölte szerencsehozó Izanami-talizmánját, bár az már régen lemerült, élettelenül feküdt ujjai között.

• Használj speckót – kiabálta. Egy csapat részeg menedzser szitkokkal halmozta el, de Paco wolfBoy stílusban visszavicsorgott. Ugyanannyi joga van itt lenni, mint nekik. Több. Ő itt él a III-as körzetben: az öltönyösöket csak a zsetonjuk miatt tűrték meg. Ha bármelyik itt ragad, mire kettő-nulla-nullakor életbe lép a kijárási tilalom, valami olyat kap, amiben többnyire szerepelnek a 'torok', 'kés és 'csatorna' kifejezések. Honnan lett volna egyébként Pacónak légtalpas ReeB-je?

• Nyírd ki, bazmeg! – üvöltötte Paco a bőrcuccos prostival szinte egyszerre.

A lány előrebukfencezve megindított egy mozdulatsort, amelyben szerepelt a Lucifer sárkányának összes killermozdulata, amit Paco ismert, és hat másik, amit nem; elnyeste a sárkány térdinát kurta molitőrével, felvágta a mellkasát, végighasította két inas szárnyát, és végül egyetlen rúgással kitörte a nyakát.

A teljesítménye iránti lelkesedést némileg tompította a tudat, hogy új Velence központi játékprocesszora minden mozdulatot rögzített, és máris kalkulálja a védekezést. Aki holnap ezzel a sorozattal próbálkozik, meghal.

A Lucifer sárkánya a SelfMester GmB történetének legsikeresebb terméke volt. Többszintes, önfejlesztő, háromdimenziós pokoljárás az alvilág és az apokalipszis borzalmai közt.

A fél MI ADLIB9-es vezérlőt úgy kódolták, hogy a gép azonnal regisztrálja a hibáit, és többé ne kövesse el őket. Ezért volt olyan nehéz kiállni a sárkánnyal. Aki akart, játszhatott vele, de aki ellene akart nyerni, annak a saját árnyékával kellett megküzdenie.

Épp most nőtt eggyel a győztesek száma. A nyerő mozdulatsor szerepel majd a reggeli sporthírekben, de a tömegben megbújó Isik valószínűleg máris felnyomták a hálózatra a kalózmásolatokat. Játékőrültek tanulmányozzák és elemzik majd a sorozatot szerte a bolygón, míg rá nem jönnek, hogy a rossebbe csinálták. Másodszor talán nem működne, sőt: halálbiztos, hogy nem. De egy variáció beválhat.

Paco későn érkezett, nem láthatta a lányt a játék előtt. Így amikor az levette magáról a sisakot és kirázta vastag szálú, vállig érő fekete loknijait, Paco megdöbbent, milyen normálisan néz ki. Barnával pettyezett szemek, semmi színlencse, semmi genetikai trükk. A szája kicsit túl vékony. A bőre sápadt: a fényhiány miatt, nem pigmenthiány, és nem is falfehér, mint egy hullaszerű vampyr vagy drakul.

A bal arcán levő anyajegy árulta el. Még az olyan csórók is, mint Paco, megengedhették maguknak a lézeres alapműtéteket, legfeljebb valami utcai bódéban csináltatták. Paco havonta változtatta a hajszínét, három év alatt három szemszínt próbált ki, és még nem döntötte el, melaninoztasson, hogy szőke haja kontrasztosabb legyen, vagy teljes bőrfakítást kérjen – ami igazi übergót dolog.

A lánynak vagy nem tűnik föl a szépséghiba, ami elég valószínűtlen, vagy makacs és nem törődik vele, ami elképzelhető, esetleg egy olyan középnyugati szekta tagja, ahol az ördög művének tartják a kozmetikai sebészetet és hiúságnak a turbósítást. Paco kilőtte a szektás esetet. A Nyájterelők és Hitlobbantók plasztikázás ellenessége kismiska volt az elvakult gyűlölethez képest, amit általában a triD, és főleg a Lucifer sárkánya iránt éreztek.

Tehát figyelmetlen vagy makacs. Előreszegezett állkapcsából, a tömeget mustráló, szúrós tekintetéből ítélve inkább az utóbbi. Ha Paco nem jobb megfigyelő, azt hitte volna róla, a sírás szélén áll.

• Gond van, bazmeg? – vicsorgott rá a lány amfetamintól reszelős hangon, mint egy tragikus sorsra ítélt kemény utcagyerek valamelyik CySat-szimben.

• Mi van? – Paco és a piros zekés kurva egymásra vigyorgott. Ilyen nyers akcentus a dagonyázó menedzsereket talán megtévesztheti, de Paco a szinteken élt, és majdnem az összes ismerőse japánul beszélt. Udvarias nyelv volt – csak a ciccLányok, az UVR-esek és a gazdagok káromkodtak könnyedén.

• Na…? – A csaj körbehordozta villámló tekintetét. – Gond, bazmeg?

Semmi válasz.

Nem is számított rá. Hogy is mondta Razz? „Ha már teszed a fejed, csináld frankón…” Hát tessék, az ezüstbőrű is sokra ment vele.

A lány vállat vont, és bevágta hitelkártyáját a triD nyílásába. Ha ez nem volt sárkányszétbaszás, akkor semmi… Válla előreesett, és most már leplezetlenül sírt. A gép villant egyet és egy pillanatra kitörölte a sárkányt, de aztán elfogadta a kártyát. Pár másodperc múlva visszaköpte, miután ráírta a győzelemért járó összeget. És tudtán kívül beoltotta magát egy fuzzylogika szubrutinnal – nem vírussal, hanem Jerikó-lázzal. Ledőlnek azok a kibaszott falak.

– Bazmeg. – A lány leplezetlen megvetéssel bámult körbe. – Micsoda lepratelep. – Sírva az ajtó felé lódult, betérőket és törzsvendégeket taszigált félre maga elől. Nem sokat javított a helyzeten, hogy az előbb mindenki láthatta aranyszínű Hong Kong Suisse kártyáját.

Bunyó: Paco érezte, hogy az következik. Olyan parázs, mint egy feltöltött Izanami bizsergése. Megsimogatta a nyakában lógó vékony lándzsahegyet. Döglött, tök üres – újra kell töltetnie. Az élet nem olyan izgalmas hiperfókusz nélkül. Paco azért érezte, hogy hamarosan lesz pénze arra, hogy szerencsét vegyen a talizmánba.

A túlsó sarokban lustán felállt egy fekete cicc, és lomhán kinyújtózott; telt keble kidagadt kismacskáktól domborodó pocakja felett. Nem mintha a pocak vagy a melle akadályozta volna a harcban. Paco nem tudta a nevét (a ciccek nem szokták elárulni), de látta már ölni. Elragadóan vad volt.

Kire menjen, a ciccre vagy a lányra? A lányra, határozott. Nem akarta összeakasztani a bajszát egy ciccel. Eltöprengett, sejti-e a bőrruhás csaj, hogy pillanatokon belül kitéphetik a torkát. Arra jutott, hogy nem. Honnan is sejthetné?

Ideje elkapni; itt, nyilvánosan. Amikor a lány elcsörtetett előtte, Paco lehajolt, a drága dzseki után kapott, és elgáncsolta a lányt. Az nagy ívben elvágódott. Még Paco is összerezzent a csattanástól.

Valaki felnevetett; a cicc megtorpant, halkan fújt, aztán visszavonult. A lányt már el is felejtették. A közfigyelem egy sokkDJ-re terelődött, aki épp most csatlakozott rá UV fő CySat adójára, és az egész városnak szórta a pletykákat arról, hogy mi történhetett a dózséval.

Ezért elkapják, Paco biztosan tudta. Valaki levadássza, visszaköveti az adatfolyamot. Aztán a CySat vagy a VédLM átszól az UVR-nek. Volt, nincs.

Paco bűnbánó mosollyal talpra segítette a káromkodó lányt.

• Bocs – mondta –, ezer bocs. – Kis kezével a puha fekete bőrkabátról veregette le a padló porát és mocskát. Még pár ilyen esés, és a horzsolások valódiak lesznek.

• Direkt csináltad, te kis fasz! – A lány magánkívül volt, szemébe könnyek gyűltek; közeljárt az összeomláshoz. Paco igyekezett rendkívül sértett arcot vágni, és megduplázott szorgalommal porolgatta a dzsekit. Közben egyre közelebb csúsztatta a kezét a lány oldalán lógó, hívogató erszényhez.

A következő pillanatban fürgén előkapta kerámiakését, és egyetlen suhintással elvágta a neoprén szíjat. A monomolekuláris élű penge könnyedén szaladt át a szíj megerősített fémszövetén.

• Hé, gennyláda… – A lány Paco után kapott, de későn. A fiú oldalra siklott, kikerülte a dühödten rávetődő lányt, becsusszant egy asztal alá, és kigurult a túloldalon. Már ott se volt, ide-oda cikázott a kárörvendő tömegben, rohant az ÚjHullámVerésbe vezető létrához, nyomában a lány szitkaival.

De nem ért oda.

Egy ütés megállította, lekapta a lábáról, és visszaröpítette a döbbent tömegbe. A kesztyűs ököl részben az állát, részben az alsó ajkát roncsolta szét.

• Aúúúúú! – Paco már azelőtt a szájában érezte a sós buggyanást, mielőtt leért a földre. Összegömbölyödött, és nyelve hegyével megtapogatta fájó ajkát. Úgy zsibbadt, mintha kristályMettel jegelte volna le, de Paco tudta, hogy felhasadt, és minden másodpercben egyre jobban vérzik.

Nem kellett kérdeznie, ki mosott be neki. Tudta. Egy kék UVR-egyenruha tornyosult fölé. Standard golyóálló szövet, a mellkason keratin szívvédő tapasz, kevlarborítás a könyöknél és a térdnél, feltűrt gallér. Felhajtott arcvédőjű sisak. Neoprén bakancsok, talpukon élesített szegecsek. Övről lógó gumibot, a bőrkesztyűs kézben 50 000 voltos elektromos zsibbasztó bot.

Pacót nem érdekelte a páncél belsejében levő férfi: az UVR-egyenruha mindent elárult, amit tudnia kellett. Gyorsan kiegyenesedett, és megpróbált bemászni a körülötte lévő biztonságos lábtengerbe, de csak párat csusszanhatott, aztán a gumibot lecsapott, egyenesen a csípője fölé, és mélyen a veséjébe préselődött. Paco felvisított, mint egykutya, és alaposan összevizelte magát.

– Ne – könyörgött –, kérem, ne… – Észre se vette, hogy sír.

A második ütés nem ért célba. Mielőtt az UVR-es újra lecsaphatott volna, ott termett a lány. Az egyik kezét felemelte, hogy a gumibotot blokkolja, a másikkal teljes erőből szájon vágta a férfit.

Minden megdermedt. Még a zsaru arcára is kiült a döbbenet.

 

 

[Egy szinten] 

 

 

A jelenetet vevő Zeiss-szemű Isinek úgy leesett az álla, hogy hitetlenkedve megrázta a fejét, tönkretéve ezzel a felvételt. Mindegy volt. Minimum két másik acélfej szorgoskodott még izgatottan szemkamerával, remélve, hogy ő lesz az első, aki feltölti a privát híranyagot.

• Maya! – köpte a lány összeszorított fogai közül.

Angeli pislogott. Nem mintha sokan észrevették volna.

Mi van velem? Angeli legjobb tudomása szerint soha életében nem látta a lányt. Fiatal, keleties, agresszív, félig csupasz – vélhetőleg emlékezne rá.

• Takarodjon előlem, bassza meg. – A lány csendben sziszegte az arcába a szavakat. De olyan csöpögő gyűlölettel, hogy egy csörgőkígyó kimúlt volna tőle. Dühtől, igazi, perzselő dühtől remegett. Nem volt betépve, nem tűnt drogosnak. De nem a megbotozott gyerek durrantotta be a szinapszisait. Kellett ott lennie valami másnak is. Valószínűleg.

A lány a zsaru képébe bámult. Ez nagy meggondolatlanságnak számított a szinteken, ahol az UVR egyetlen gombnyomással bevonhatta az ember szocjutját és törölhette ingyen kaja jogosultságát. A kegyelemmoslék elvileg elidegeníthetetlen jog volt, de hogy, hogy nem, egyesek időnként eltűntek a listáról.

Az UVR-es nagyon lassan lehúzta a kesztyűjét, és megérintette az ajkát. Felhasadt. Nem annyira, mint a fiúé, de felhasadt. A férfi az ujján csillogó vörös maszatra pillantott, aztán vissza a lányra. Olyan gyorsan mozdult, hogy Paco csak az első és az utolsó ütést látta. A közötte történtek teljesen összemosódtak.

Azonban egyik ütés sem talált. A gumibot tehetetlenül suhogott: valahányszor súlyos vége a lány felé csapott, az már máshol volt. A jelenet végén a zsaru remegve állt, nehezen lélegzett, hideg barna szemében harag fortyogott.

A lány még csak ki se fulladt.

Megvető tekintete végigfutott a férfi arcán, le a gallérján és a keratin szívvédőn lévő üres rekeszekig. A szabályzat szerint minden UVR-es köteles volt vonalkódot viselni. Paco elárulhatta volna a lánynak, hogy az efféle szabályok kint a szinteken nem érvényesek, de nem volt rá lehetősége, és a lány úgyse figyelt volna.

Karo diOrchi senkire sem figyelt, főleg nem most. Szerette Razzt, sőt szerette a dózsét is. Még akkor is, ha semmiben sem hasonlított rá, leginkább azért, mert a kis tököst legalább szerette valaki.

Ismerte az előtte álló férfit, bár a fickó sosem látta őt. Karo még azelőtt átrohant a Palazzo Dúcaiéból a családi palotába, hogy az apja magához kérette a férfit. Hogy Orselának és Pekingnek is elmondhassa: a rendőrség megvizsgálta a tetthelyet, és az eredmény egy nagy nulla. Merthogy ennyit sikerült összehozni.

Karo a kabátzsebébe nyúlt a molidrótért. Megvolt – használat után letisztogatta, ahogy Razz tanította. De a mexikói kés hiányzott. Az ősrégi, elegáns penge a VédLM-esben maradt. Karo régebben sokat töprengett, hogy mikor használhatták utoljára. Hát most tudta. Mint ahogy azt is, merre járőrözik az UVR-es, akit az apja a tetthely „átfésülésével” bepalizott.

Emiatt volt egy héttel később az egyik legdurvább külső gettó Sega szimbárjában, ahová a hozzá hasonló előkelő kislányoknak a kislábujjukat sem volt szabad betenniük. Ráadásul összeakaszkodott az UVR egyik legjobb emberével, akinek fogalma sem volt, kicsoda ő, és vérző szájának zord biggyedéséből ítélve annyi UVR-kokszot nyomott, hogy nem is érdekelte.

– Az azonosítóját – parancsolta hidegen Karo. Blöffölt, de az UVR-bika nem tudhatta, hogy Karo nem fogja feljelenteni, ha hazamegy. Nem sok agy kellett, hogy rájöjjön, nincs hová hazamennie. Valamiért nem szívesen találkozott volna az apjával. Gettósított akcentusa viszont eltűnt, hangja helyette az aranydíszes szobák visszhangjaival lett tele, ahová a zsaru csak szolgaként léphetett. Gyöngyházfényű dallamaiban elzárt palotaudvarokon átlibbenő szellő susogott, és márvány szökőkutak spricceltek hűs permetet.

Az UVR-es egy szót sem szólt, de lángoló tekintete leltárba vette a márkás bőrcuccot, a gazdagokra jellemző magabiztosságot és a magányos aranypöttyöt a lány fülcimpáján. Agyában a gróf hűvös, elutasító hangja visszhangzott, amint köszönetet mond neki a fáradságért, és sajnálatát fejezi ki, hogy nem tudott többet kideríteni a tetthelyen, melynek márványlapjait már rég kórházi gondossággal sterilizálták.

Angeli Rispoli hadnagy most az egyszer gondolkozott, mielőtt cselekedett volna. Leginkább arra gondolt, hogy kirúghatják a III-as körzetből. Azt pedig nem fogja hagyni.

• Az azonosító lapját legyen szíves – nyújtotta ki a kezét.

Egymásra néztek, Angeli elmosolyodott. Hűvös, leereszkedő zsarumosolynak szánta, egy olyan zsaru mosolyának, akinek jobb dolga is van, mint úri lánykákkal szórakozni. És pont olyanra is sikerült.

Karo elvörösödött.

• A számát – mondta makacsul, továbbra is farkasszemet nézve a férfival.

• Természetesen – felelte Angeli színtelen hangon. – Amint ellenőriztem az azonosítóját. – Ismét kinyújtotta a kezét. – Legyen szíves ideadni a kártyáját.

Patthelyzet. Paco nem szándékozott kivárni a végét. Sejtette, mi fog történni. A lány csendben a létrához hátrál, a zsaru meg hagyja. Nem mintha bármelyiküknek is maradt volna még megőrzendő tekintélye. Paco szerette volna végignézni a műsort, de nem tehette. Nem akart a közelben lenni, amikor a lány rájön, hogy még mindig nála van az erszénye.

 

 

[A történelem menete] 

 

 

Santa Passionata óvjon bennünket…

Óvott is, nem? Angeli felsóhajtott, és nyomott még egyet a Sandoz inhalálóból. Felhasadt ajkát egy átlátszó instant bőrcsík fedte, a protein/polimer bevonat enzimjei szorgosan fűzték össze a sérült sejteket. Elképesztő, mennyit számít három nap.

A hadnagy épp a Szentek & Paráznák című illegális szimet töltötte le. Jó anyag volt, a kódolás elsőrangú, szinte tökéletes. Még a szaga is korhű, legalábbis olyan, amit Angeli korhűnek vélt: szén-monoxid-pára, porfelhő. De akkor is teljesen értelmetlen az egész. Lehet, hogy a történelem eleve az, kivéve, ha benne él az ember…

– Kezdetben… – Mi volt kezdetben? Valami elkényeztetett milliomos poronty felépített egy egész várost? újVelence egy kábszeres New York-i maffiamuff álmából született volna a múlt század elején?

A rossebbe is, hogy lehet azt felfogni, hogy a CySat csak úgy lett: egy globális véletlenből alakult ki újVelence alapításakor? Miközben az egész világ úgy tudta, hogy a szigetet Santa Passionata álmodta meg. Az alapító, a szegények istápolója, az univerzális szent…

Angeli sóhajtva a zsebébe nyúlt a paraDermes dobozért, kirázott egy csíkot, és a csuklója belsejére tapasztotta. Egy hét leforgása alatt hülyére alázta őt a CySat vezére, tehetetlen faszkalapként mutatta be az örömHír/ürömHír, és valami kis elektroporonty ország-világ elé tárta, amint éjszaka a gettóban mulatozik. Tényleg ott mulatozott.

Angeli észrevette, ha gépi tékvandóval került szembe. A mozdulatok tisztasága, a világos vonalak elárulták, hogy azt a lányt nem emberi sensei tanította, hanem egy Fujibishi dojo számítógépe. Fotocellák szkennelték be minden mozdulatát, és angolnatestének körvonalai visszacsatolódtak az agyába. A tudatalattija akkor is érzékelte, hol van, ha tudatosan nem lehetett követni a mozgását.

Ehhez nagyon vastagnak kellett lenni. Amíg nem látta saját szemével a parádézó kis picsát, a hadnagy azt hitte, a császári rendőrség edói kiképzőtelepén kívül sehol sincs Fujibishi dojo. Persze, kapott észbe, honnan a fenéből is tudná.

A kínai őrség felügyelte teljes újVelencét. Ebbe az ormótlan Niponsi-léghajók is beletartoztak, az egyedüli légi járművek, amik átrepülhettek a város fölött. A tehergondolák kirakodását az Arsenaléban nem kellett figyelni: az teljesen automatikusan ment. Az UVR kizárólag arra kellett, hogy rendet tartson a szinteken. Az Angeli-féléket csak akkor hívták a városba, ha valamelyik tanácstag úgy vélte, hasznukat veheti. Mint a múlt pénteken.

A nagy lehetőség, ami aztán jól befuccsolt. Angeli nem volt hülye. Kegyetlen, kokófüggő, erőszakra kondicionált… Igen, ezt elismerte, a szakmával járt, és ő legalább tudta, mit jelent a „kondicionált”. Ha már itt tartunk, olvasni is tudott, sőt szokott is… De hülye, az nem volt.

Az a puccos ruhájú, magas japán fasz talán már tudta, ki volt az, aki molidróttal félig lefejezte, aztán megkéselte a VédLM-es őrt. Talán nem. A biztonsági kamerák felvételei talán maguktól törlődtek le, a szolgák pedig véletlenül pucolták fel a padlót. És megint csak: talán nem. Angeli egyet tudott, de azt biztosan: nem akarják, hogy rájöjjön, mi történt. Bármit is mondtak, bármit is ígértek.

Őrá csak a színjátékhoz volt szükség. Nem kellett sasszem ahhoz, hogy kiszúrja a kis repkamerát, ami végig a nyomában járt, miközben ő nem létező bizonyítékok után szimatolt a csillogóan tiszta szobában; ami a válla fölött lebegett, amikor Angeli megvizsgálta az őr széttépett nyakát, aztán felvágta a kabátját és egy mediSofttal leolvastatta a szúrt sebet. A felvétel teljes egészében bekerült a vasárnap reggeli adásba. A CySat biztosítja Pekinget, hogy nincs rejtegetnivalója. Minden tőle telhetőt megtesz a bűnügy megoldásra.

Megtörtént a lehetetlen: kerítettek egy igazi UVR-est a szintekről, egy faragatlan, piszkos körmű hivatásos zsarut, és kinevezték vicequestorénak, szabad belépést adtak neki a kurva CySat-központba, Santa Passionata városába. Íme, az élő bizonyíték.

Hát persze.

Szabad belépés egy teljes délelőttig, egy felsikált tetthelyre, egy olyan gyilkosság miatt, amit tilos kinyomoznia. Hát Angeli jó hírrel tudott szolgálni annak a faszszopó Tanácsnak. Épp egy polimeráz láncreakciót futtatott a DNS-töredéken, amit a szúrt sebben talált. Ha kap elég időt, nemcsak egy DNS-portréja lesz, hanem egy valódi is.

Meg tudta csinálni. Jó, nem értett túl jól a modern technikához, legalábbis ahhoz nem, ami nem kábított vagy ölt. Nem ment még könnyen és elegánsan, de a város adatmagjában már el tudott navigálni valahogy. Ha akarják, ha nem, megoldja ezt a gyilkosságot. Még ha távolról kell is dolgoznia, és nem juthat be a városba.

Törődjön csak a VédLM és a CySat emberi erőforrások részlege a csip-csup napi ügyekkel, amik épphogy megrezzentették a vizet a Canal Grandén sorakozó CySat-paloták előtt. Angeli a mediSofttal nemcsak idegen DNS-töredéket talált, hanem egy szokatlan pengenyomot is. És egy olyan molidrót vágta sebet, amihez hasonlóval még sosem találkozott. Nem egyszerű fojtóhurok: a huzal mozgott vágás közben – pördült és suhant.

Az egészet – a pengenyomot, a DNS-t és a molidrót nyomát – betáplálta egy webMesterbe, és beküldte a programot az UV adatbázisba, hogy keressen ki mindent, aminek köze lehet hozzá. Magát a gyilkosságot általában nem nehéz megérteni. Az egyik legalapvetőbb, mélyen gyökerező emberi érzelmi reakció. Angelit inkább az zavarta, hogy a Tanács nem akarja felderíteni a bűntényt.

Meg az, hogy az intraNetre küldött összes adatszondát, amivel információt próbált szerezni a DNS-ről, kinyírták. Úgyhogy azt tette, amit minden jó UVR-es, ha zsákutcába jut: újra elkezdte. Az elejéről.

Egy történelmi szimnél, ami olyan illegális volt, hogy nem is szerepelt az indexre tett címek listáján. Egy Kwai nevű thai zsebtolvajnál, és egy száz évvel ezelőtti kis afférnál, melyben Jim Chance, az egyik Medellin-kartell átmeneti drogfutára is szerepelt.

Angeli hadnagy nyomott még egy adagot a kolinos serkentőszerből, tizedszerre is azt kívánta, bárcsak ne szokott volna le a kávéról, aztán újraindította a Szentek & Paráznákat. Nem érdekelte, hogy a III-as körzet mikrohálós falai védik, hogy lapos képernyők, triD-k és lebegőfókuszos Zeiss dataspecek állnak rendelkezésére, sőt még egy régi Fuji 'tródakészlet is.

Angeli UVR-es volt. Mindig is sisakból töltött le magának infót.

 

 

 [Santa Passionata/Szentek & Paráznák…] 

 

 

– Jéééééézusom… Erre a szarbűzre ébredni. – Jim Chance Bangkokban volt, és nem nagyon örült neki. De hát nem nagyon örült ő semminek, kezdve a huszonegyedik század elejével.

Bangkok fülledt volt, bűzlött, Jim Chance pedig unatkozott. De már csak négy órát kellett elütnie, mielőtt bejelentkezik a BNR-en a San Franciscó-i gépre. Le van szarva, túl fogja élni…

Miközben a zöldségpiac úszó ösvényein kószált, Jim azon töprengett, mire költse a dollárjait, amelyekért cserébe Bangkokba szállított egy svájci váltót.

Már vett a feleségének egy arany Patek Philippe-et. Nem nagyon szerette a ribancot, de az óra úgyis hamisítvány volt, és nem egész húsz dollárba került, úgyhogy Jimet nem furdalta a lelkiismeret.

Semmi értelme sem lett volna igazit venni: Kelly úgyse tudta megkülönböztetni őket. Többek közt ezt utálta benne Jim. Ezt, meg a nyávogó, parasztos középnyugati akcentusát és gondolkodását.

A fenébe is… Igazán ráfért egy gyors válás. De nem, a fene enné meg… Apuci ügyvéd. Jim Chance letörölte az izzadságot a homlokáról, rá a hajára, ami hátul ernyedt fekete varkocsban lógott. Bal fülében három kis ezüstgomb csillogott, bal kezén két türkizköves navahó ezüstgyűrű. Jim szerette az ezüstöt, a navahó gyűrűk pedig nagyok és súlyosak voltak, jól jöttek egy-egy balegyeneshez. És valahányszor Kellyre gondolt, Jimnek kedve támadt behúzni egyet valakinek.

Alig virradt, de a levegő máris izzott, mint egy kemence, és lucskos volt, mint egy törülköző. Ha minden úgy megy, mint tegnap, a páratartalom simán kilencven százalék fölé ficcen. Ráadásul ez a legendásnak kikiáltott piac úgy bűzlött, mint egy lousianai pöcegödör.

Jim épp egy elágazáshoz ért. Az ösvény zsindelyekből állt; kétoldalt egy-egy óriás copfra hasonlító fonat fogta össze, amiben három kötélszál tekergőzött. A sötét víztükröt keresztül-kasul átszelő utak szilárdnak tűntek, ha egy-egy virágárus csónakjára támaszkodtak, de idegőrlően ingatagnak hatottak, ha az olajfoltos vízfelszín hullámoztatta őket.

Jim mosolyából egy olyan ember önbizalma áradt, akinek időnként nagy összegek ütik a markát, és betegesen precíz a fogorvosa. Ha elmosolyodott, gyanúsan rendezett, irreálisan fehér fogkoronái csillogtak-villogtak a napsütésben. Mint most. Jimnek tervei voltak, rengeteg. Időnként meg is valósított egyet, ha később emlékezett rá…

Zseniális, gondolta Jim. Újból végignézett a csónakokon, és elképzelte ugyanezt sokszoros nagyításban, lehetőleg valami civilizált helyen, mondjuk Florida Keysben vagy Kubában, most, hogy újra amerikai fennhatóság alá került.

Benyúlt fekete bőrzakójának belső zsebébe, és előhúzta drogok kiváltotta amnéziájának ellenszerét: egy vadonatúj Psion zsebszámítógépet elegáns vörös bőrtokban. Valódi unikum. Lehet, hogy Kelly Patek Phillipe órája hamisítvány, de a speckó borítású Psion kétségkívül eredeti, bár minden második bódéban tizedannyiért árultak hamisítványokat.

Jim botladozó ujjakkal gépelte be a tervét az apró billentyűzeten. A legújabbat a sok közül. Hét-nyolc kis hajó, mindegyik nagyjából akkora, mint egy komp. Egymáshoz kell kötni őket, hogy stabilak legyenek, és bérbe adni a területet, itt mondjuk egy italbár, ott egy abszolút univerzális kupi, a teljes felső fedélzeten pedig egy játékbarlang.

Úszó lebujok már a szesztilalom idején is működtek. Miért ne működhetnének ma is?

Jim épp elég embert ismert, aki szívesen beszállna egy ilyen vállalkozásba. De azzal a céggel fogja kezdeni, amelyiknek most szállított, már csak azért is, hogy megmutassa, nem akkora balek, mint hiszik. Kapja be Kuba. Az is eszébe jutott, hogy telepítsék a hajókat közvetlenül Kalifornia hatókörén kívül, és az egyik legyen étterem, ahol korlátozás nélkül lehet a szabadban dohányozni.

Jim elmosolyodott, félresöpört zöld szeme elől egy fekete hajtincset, aztán elővett egy Lucky Strike-ot, és rágyújtott egy eldobható öngyújtóval. A papír filter nedves alsó ajkához tapadt, a cigaretta lazán lelógott. Mintha gyakorolta volna. A kékesszürke füst körbekígyózta az arcát és csípte a szemét, de Jim nem törődött ezzel. Tudta ő jól, mi a menő.

Mások talán sértésnek tartották volna, de Jim büszke volt rá, hogy azt csinálja, amihez a legjobban ért, jóval azután, hogy a szakma kiment a divatból. Úri életet élni valaki más pénzéből… Jim ösztönösen abbahagyta a körömpiszkálást, és megpaskolta a zakózsebét. Észre sem vette a mozdulatot – ellentétben az őt figyelő fiúval, aki értett a testbeszédhez. Kwai megszámlálhatatlan külföldi turistánál és utazónál látta ugyanezt a mozdulatsort. Körültekint, gyönyörködik a panorámában, aztán gyors paskolás, hogy megvan-e a pénztárca.

Kwai, akinek fejében a Ghost LamaRahiRahijáriak remixe zakatolt, kritikusan végigtekintett a piszkos és rendetlen csónaktömegen, az elhanyagolt, hasadozó fedélzeteken, amikről pattogzott a rikító arany és vörös festék. Századszorra is eltöprengett, mitől nagy szám az amerikaiaknak egy zöldségpiac, aminek áruit bármelyik K- Martban fele annyiért meg lehet venni.

Kit érdekel? A lényeg, hogy jönnek. Kwai éjszakánként recepciósként dolgozott a Duke'sban, egy nullacsillagos turistaszállóban, háromutcányira az úszó piactól. Nappal itt kint vadászott erszényekre, főleg turistákéra.

Könnyedén, mintha gondolatai fényévnyire járnának, kisöpörte agyából a szám közepén zajongó ütőszekciót és harangokat, letette a kóláját, és előrenyúlt a Morning Postért, amit valami üzletember hagyott a piaccal szemközti padon. Kwai kinyitotta és félbehajtotta az újságot, hogy átfuthassa a tegnap focieredményeket, bár rég ismerte őket.

Japán olyan sokadszorra páholta el Koreát, hogy már kezdett kínos lenni. Helyes. Kwai jobban örült volna, ha inkább japánnak születik, de ha már ez nem jött össze, megelégedett Thaifölddel. Koreába nem vágyott. Londonban a Soweto Reds porba alázta a Spurst, egy Fülöp-szigeteki meccset pedig leállítottak, mert valamelyik rajongó szabadrúgás előtt lábon lőtte az ellenfél kapusát. A meccset a kapus csapatának ítélték.

Ahogy azt kell. Leszegett fej, mereven az újságra szegezett tekintet. Kwai kiügetett az egyik hullámzó ösvényre, elbotlott egy törött keresztlécben, és egyenesen Jim Chance-be botlott. Amikor az amerikai elesett, Kwai villámgyorsan kinyújtotta a kezét, nehogy az idegen beessen a híd széléről a mocskos vízbe. Legalábbis így kellett látszania. Kwai valójában az amerikai zakójába csúsztatta az ujját, és megragadta a tárcáját.

De a dolgok nem a terv szerint alakultak. A zavart hálálkodás helyett, amire Kwai számított, az amerikai előbb megsértődött, aztán – amikor rájött, hogy kiforgatják a zsebeit – dühbe gurult.

– Kis köcsög!

Kwai udvariasan biccentett, elmosolyodott, és rendületlenül bólogatott.

Tökéletes patthelyzet. Kwai a tárcát szorongatta, az amerikai pedig a fiú csuklóját, akinek mosolya őszinte és barátságos maradt.

Kwai először arra számított, az amerikai okosan futni hagyja, amit ő készségesen ki is használt volna, amint elengedik. De aztán rájött, hogy a fickó mást forgat a fejében. Ostobaságot. Mint az olyan idegenek általában, akik megszokták az engedelmességet.

Jim Chance hazai pályán talán győzött volna, de valószínűbb, hogy nem. Kwai a maga tizenhét évével többet tanult az élet kemény leckéiből, mint Jim Chance több mint kétszer annyi idő alatt. És bár sosem járt a várostól tíz mérföldnél messzebb, amióta elhagyta a faluját, Kwai többet tudott meg az emberi természetről – arról, hogy mikor kell visszavonulni, és mikor kell ütni –, mint Jim teljes másfél évtizedes amerikai, európai és távol-keleti gengsztertúráján.

Az amerikai olyan lassan és förtelmesen ügyetlenül mozdult, hogy az szinte fájt. Abból, ahogy áthelyezte a testsúlyát az elöl lévő lábára, a fiú csuklója felé sandított, és megfeszítette a vállizmait, Kwai jó előre tudta, mit fog csinálni.

Könnyedén kikerülte az ütést, a férfi felé hajolt, hogy el ne törjön a csuklója, másik kezével pedig előrántotta övéből a kését, a csavart zytelkriszt. A penge Jim Chance gyomrába mart, könnyedén besiklott a mellcsontja alá, és közvetlenül a kalapáló szív alatt állt meg.

Olyan érzés volt, mint amikor gyomorszájon vágják az embert. Csak rosszabb.

Kwai gyors csuklómozdulattal megpörgette a kriszt; a borotvaéles hegy végigcikázott az amerikai mellkasán, és elmetszette a nyelőcsövet és az aortát. Vér öntötte el a mellüreget, betódult a szív és a tüdő közti résbe. De Jim Chance csak akkor fogta fel, mi történt, amikor a ragacsos vörös folyadék felnyomakodott a nyelőcsövén, és lassan kicsorgott a szájából.

Kwai sajnálkozó mosollyal hátralépett, hogy a copfos amerikai eleshessen, amit az lassított felvételnél alig gyorsabb, elegáns lomhasággal meg is tett. Ha a nyitásra készülődő, szorgosan pakolgató árusok szokatlannak vélték is, hogy egy turista hirtelen összeesik, nem mutatták jelét. A legtöbben oda se néztek.

Egyik sem fog rendőrt hívni, ebben Kwai biztos volt.

Azért óvatosan az ösvény szélére térdelt, és az olajosszürke vízben lemosta a kezéről a vért. Miután végzett, letépte Chance-ről a zakót, kivette a belső zsebből a tárcát és a Sheaffer aranytollat, aztán a férfi válla és csípője alá csúsztatta a kezét, és előregurította a testet. Jim Chance egy-két másodpercig lebegett a víz felszínén, ahogy a friss testek szoktak. Kwai ezt kihasználva belevágta a kriszt a férfi hasába, teljesen felhasította, aztán egy pillanatra megállt, hogy megnézze a rózsás vörös beleket. A felvágott hasú hullák állítólag nem jöttek fel a felszínre. Kwai nem tudta, igaz-e: eddig még nem ölt meg senkit.

Őszinte szomorúsággal engedte el borotvaéles kriszét, ami hamar lehagyta a lassan süllyedő, kísértetként fakuló amerikait.

A tárca egy aranyszínű MasterCardot rejtett, ami egészen más névre szólt, mint a mellette lévő zöld nemzetközi jogosítvány. Egy Bell telefonkártya és egy Sears vásárlókártya kandikált ki a PCMCIA7-es modem mellől. Volt még egy kis köteg pénz is. Ötvendollárosok az egyik rekeszben, ötezer jenes bankók a másikban.

Kwai már majdnem kiért a partra, Chance zakója az ösvényen hevert mögötte, amikor észbe kapott és visszafordult az aranyos kis játékszerért, amit korábban kiszúrt. Igaz, hogy több készpénzt zsebelt be, mint általában, a MasterCardot pedig a nyolc helyi bár közül ötben elpasszolhatta, de az üzlet az üzlet. Egyébként is ismert egy zöld szemű amerikai nőt a Duke'sból, aki biztos jó sokat perkál egy idióta bőrtokos Psionért.

 

 

[Santa Passionata/Phja Csakri álma] 

 

 

– Velencét 1966-ban ismét elárasztotta a víz: a szeles novemberi időben a szokottnál két méterrel magasabban tetőzött a dagály. Az olasz rádió ezt a történelmi katasztrófát az ironikus Vízkereszt a Szent Márk téren címmel jelentette be… 

A kísértetlány elmosolyodott, bár Passion épp nem volt ott, más pedig nem láthatta őt. Hat-nyolc évesnek tűnt. Ha megszületik, tizenkét éves lenne, de az túl sok volt, egyikük se bírta volna.

– Azóta a Palazzo Dúcaiét háromszor öntötte el a víz…

A negédes, affektáló brit hang egy szürke JVC mikrorendszerből beszélt, ami egy repedt lavór tetején egyensúlyozott. Passion imádta az audiokönyveket, mert nem kellett az olvasással vesződnie.

Egyébként is tökélyre fejlesztette az energiaspórolást. „Dolgok, amivel nem faszolunk” című listáján szerepelt a K- Martban vagy a McDonald'sban kapható kaján kívül az összes étel, a mosakodás és az udvariasság. Ihletettebb pillanataiban azonban a beszédet, a járást vagy a felkelést is közéjük sorolhatta… Az igazat megvallva, napról napra nőtt azoknak a dolgoknak a száma, amikkel Passion nem faszolt.

De mostantól máshogy lesz

A huszonhat éves New York-i nő meztelenül, fejében egyre növekvő migréncsomóval állt a mocskos, szürkésfehér hotelszoba penészedő zuhanyzójában, és hálát adott az égnek a vasárnap délutánért. Lakócsere. Az előző dán csürhe kiköltözött, az újak még nem érkeztek meg. És mivel senki más nem rabolta a vizet, még a csap is működött. Már ha a langyos víz fáradt csordogálását működésnek lehet nevezni.

A légkondi valószínűleg sosem üzemelt. Ha levegő kellett, a vendég kitárta a mosatlan ablakot, és beengedte a lent folyó csatorna meleg szennyvízbűzét. Ha nem tetszett neki a szag, zárva tartotta az ablakot és izzadt.

A Duke's igazi szexturistatanya volt. „Szobák egy hétre, egy éjszakára vagy egy órára” – hirdette a recepciós pultra ragasztott kézírásos lap. A legtöbb vendég azonban két teljes hétig maradt, egy frankfurti utazási iroda jelentette be őket. A Duke's csak készpénzt fogadott el, de ez a látogatóknak kiválóan megfelelt. Leggtöbjük úgyse kívánt kártyabizonylatokkal nyomot hagyni maga után.

Miközben egy hónapja először végre a csordogáló víz alatt áztatta magát, Passion egy pillanatra eltöprengett, miért nem jutott eszébe eddig fürödni. De nem erőltette a dolgot; agyának nagy része mással volt elfoglalva: próbálta elfojtani a freebase-ről való lemondás kínjait.

Hasa teljesen felpuffadt, görcsölő gyomra üresen tátongott, torkát és seggét vörösre csípte a kiszáradással fenyegető híg folyam. A legokosabb az lett volna, ha benyomja magát, bedob az üvegpipába egy kékesszürke jégkristályt, belobbantja, és mélyen szomjazó tüdejébe szívja a hideg füstöt. De most az egyszer veszi a fáradságot, és faszolni fog. Nincs több megalkuvás.

Ezzel még magát is meglepte, nemhogy a vetetlen ágy szélén ülő Kwait, aki épp egy frissen lopott, használt Armani zakó kézelőjét varrta, és közben a vaskos amerikai nőt figyelte a zuhanyfülke füstüvege mögött.

Kwainak tetszett a nő rózsaszín bőre, tömör formái, őrült vörös haja. De legjobban az american expresses pénzfelvevő kirándulásokat szerette, melyek után fürgén vándorolt a pénz a zsebébe, a zsebében levő jég pedig a lány pipájába. A Psion és a hasonló apróságok csak extrák voltak.

Passion drogok nélkül – nyomasztó gondolat volt ez Kwai számára. A Duke's Hotel éjszakai portása lustán félredobta a varrnivalót, és feltápászkodott. Felvette a fonott széken heverő papírtálcás hasissütit, a fülkéhez baktatott, és kitárta a repedezett ajtót.

– Hé, nem kérsz?

Passion megrázta a fejét, elvette a szeletet, és összemorzsolta vizes ujjai között. Nézte, ahogy a lába alatti tócsába hullik, és barnára festi a vizet, mielőtt keringeni kezd a lefolyó felé.

• Leszoktam – mondta határozottan. Olyan magabiztosan hangzott, hogy szinte maga is elhitte.

• Kell jég?

Passion szomorúan Kwaira nézett. Naná, hogy kell jég. De nem fog kérni. Komoly átalakuláson ment át. A thai srác még nem sejtette, mennyire volt durva a változás, bár őszintén szólva ezt még maga Passion se tudta. Még nem, nem igazán.

• Gyere – mondta. Magához szorította Kwait, és – nem törődve a koponyaszaggató fejfájással – keményen szájon csókolta. A fiú arcán víz csorgott végig, hosszú fekete haja magas arccsontjához tapadt, fehér műselyem inge átázott és rásimult barna bőrére.

Passion a bosszúból kúrásban profi volt. Kipróbálta a vigasztaló és a hobbiszexet is, de a nosztalgiadugást soha. Hát most tessék. Kwai meg Passion, és egy utolsó eszement kúrás. Garantált minőség.

Újból megcsókolta a fiút, ezúttal mohóbban. Kwai szokás szerint felemelte a kezét és megmarkolta a lány apró mellét, de az most megrázta a fejét, lefejtette magáról a fiú ujjait, aztán remegő kézzel ügyetlenkedve kigombolta és lehámozta az átázott inget Kwai lapos, csupasz mellkasáról.

Passionnek mindig is szívós kapcsolatai voltak: valaki mindig megszívta, többnyire a pasik.

Lehajtotta a fejét, átölelte Kwai csípőjét, megkereste szájával az egyik apró mellbimbót, és megsimogatta a nyelvével, aztán megharapta. Kwai felnyögött, Passion megint megszívta a bimbót, és még erősebbet harapott. Oké, kibaszott fura búcsú ez régi önmagától. De akkor is adios. És neki most ez kellett.

Mellesleg, gondolta, miközben áttért a másik mellbimbóra, búcsúzkodásban profi volt. Egész hosszú listája volt elhagyott helyekből és elveszített emberekből. Kezdve a bronxi Arthur Avenue-val, ahol tökös kis genovai unokahúga lakott, aztán Bensonhurst és az idősödő Vincent bácsi, aki vendégül látta, etette, vigyázott rá, törődött vele, még valami bizarr tiszteletet is érzett iránta, Passion pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy ne viszonozza a törődést. Vincent azóta meghalt, ő pedig itt kötött ki.

Víz csorgott végig hosszú rasztafonatain, miközben térdre ereszkedett és lerángatta Kwai keskeny csípőjéről az 501-est. A fiú félig már felizgult, farka kényelmetlenül tekeredett a fehér Calvinben. Passion lefogadta volna, hogy a gatya eredeti. Itt áll a srác Koppintóváros közepén, és nem hajlandó hamisítványt felvenni.

Többek közt ezt kedvelte benne.

Passion a Levi's után küldte a Calvint, és a szájába vette a fiút, beszívott ajakkal hátratolta a fitymát, és félig petyhüdtből egy másodperc alatt merevvé varázsolta. Finoman bólogatva betolta Kwai péniszét a szájába, aztán kihúzta, betolta és megint kihúzta.

Amikor a fiú lábán már vadul dagadtak az izmok és lihegni kezdett, Passion a heréire csúsztatta az egyik kezét, és lassan megszorította őket. Csak ennyi kellett. Az elélvező Kwai szó szerint lepattant a zuhanyzóüvegről, és a nőbe lökdöste magát. Passion, szájában a sós-fokhagymás ízzel, egy pillanatig fontolgatta, hogy a kavargó vízbe köp, aztán meggondolta magát. Üsse kő, úgyse szopja le többé Kwait.

– Te jössz – mondta. Törülközés nélkül kilépett a zuhanyzóból, és az ágyhoz húzta a fiút. Szinte észre sem vette az ablak mellé telepedő lányt, gyerekké nem vált gyerekét. A bűntudatot, amit semennyi templomba járás nem törölhetett ki. Kwai persze nem láthatta őt. Senki sem láthatta, csak Passion.

Felmarkolta a lepedőt, és a földre borította a morzsákkal, a Details múlt havi számával és az összegyűrt paplannal együtt. Előbukkant a foltos matrac, ami külseje alapján ezernyi lucskos szeretkezésnek és tucatnyi váratlan menstruációnak eshetett már áldozatául, de így is tisztább volt, mint a lepedő. Passion a hátára feküdt, és szétnyitotta a térdét.

És miután Kwai nyelve néhányszor felrepítette a csúcsra, vonagló csípője pedig vörösre horzsolta a fiú száját, Passion újra lezuhanyozott, ezúttal egyedül.

Utána leküldte Kwait a legközelebbi piacra egy fekete Levi'sért, körömvágó ollóért, Covergirl sminkért és egy sima fehér ingért. Amikor a fiú visszatért, Passion új ruhájában az ütött-kopott pipereasztal elé ült, és elkezdte kibogozni a karmazsinvörös rasztafürtök kusza csomóit.

* * *

Vasárnap este költözött ki a Duke'sból, és ekkor mondta meg Kwainak is, hogy vége a szexnek. Átköltözik a folyó keleti partjára, a város szebbik felébe, ahol ugyanúgy sülő étel és nyüzsgő kocsik kipárolgása ülte meg az utca levegőjét, de hiányzott a végletes nyomor pöcegödörbűze.

• Velem jössz, én leszek a főnököd, oké? – Passion a Duke's előtt állt, taxira várt. Kwai a lehetőségeit mérlegelte. Egyikük sem törődött az elhaladó turistákkal, akik érdeklődve figyelték őket.

• Ha nem akarod, nem gond – mondta Passion. – Nincs harag.

• És ha veled megyek?

• Tisztességes fizetést kapsz. És pénzt, hogy új ruhákat vegyél…

• Hol?

– Mindegy. Ahol akarsz. – Az amerikai nő vállat vont, mint aki nem sokat töprengett a dolgon. – Mondjuk Paul Smith, Tokió? Kapsz repülőjegyet…

Ekkor lett Kwai igazán az övé.

* * *

Passion elmosolyodott. Mi a francnak a pénz, ha nem használják? Rémisztő, milyen sokáig tartott, míg felismerte az új század legalapvetőbb igazságát. A papajárói lehámozott kunkori héjdarabkák a fehér márványasztalra potyogtak, Passion ujjain cukros, ragacsos gyümölcslé csorgott végig és csorrant az ölében tartott, széthajtott Bangkoki Hírmondóra. 

Kwai persze rögtön az után érdeklődött, repülhet-e a JAL-lal, és hogyan fizethet a jegyért. Akkor virult ki igazán, amikor Passion említést tett a szolgálati hitelkártyáról. Annyira, annyira szép fiú, gondolta Passion bánatosan. Szebb, mint a szomorú tekintetű kislány, aki a Duke'sból jövet mellettük utazott, Kwai és a taxis számára láthatatlanul.

Fehér padlószőnyeg, aranyszínű selyemmel burkolt lámpaernyő, a falon a keretben egy Hockney, tán még valódi is… A Bangkok Impérium gigászi tetőtéri lakosztályában üldögéltek Krungthepben, az óvárosban, és óriás üvegfalon át nézték a Csaophraja folyó északi partjának mesésen fényűző panorámáját. A vízen nyitott csónakok sora haladt, tele rizses zsákokkal, amiket őrlésre hoztak ide a környező földekről. Fél mérföldnyire tőlük, a régi Főpalota falai között reflektorfényben pompázott a Vat Phra Keo, a Smaragd Buddha temploma.

Azon túl felhőkarcoló-ablakok fekete-fehér csíkjai hunyorogtak a vasárnap esti városra, mint valami végtelen vonalkód rovátkái.

Az Angyalok Városa. Az igazi.

Több mint két évszázaddal korábban Phja Csakri nagyúr tervezte egy csatornahálózat köré. Ennek nagy részét azóta elbuldózerezték, hogy helyet csináljanak az utaknak és irodatömböknek, amikre Passion most épp rálátott. Kwainak nem kellett tudnia, de a nő történelemből és művészettörténetből szerzett diplomát. Igazi diplomát, nem valami lézernyomtatványt egy kaliforniai oklevélgyárból, ahol az embernek kétszer kellett megjelennie, egyszer gólyaként, bevinni a csekket, aztán a diploma átvételekor, amit újabb tejeléssel kötöttek egybe.

Nem, Passion diplomája valódi volt. Vérrel-verejtékkel szerzett Ivy League. Jó, egy kicsit könnyített a dolgon, hogy pénzes apja új tetőt csináltatott a könyvtárnak. De számított az IQ is: tizenhárom évesen sorra kapta a jó jegyeket, miközben húsz felé közelítő, zápult agyú évfolyamtársai épphogy bukdácsoltak.

Persze ez nem volt meglepő: tizenkét évesen rákötötték egy neuroMetric burára. Működött. Naná, azért tiltották be. Tizenhat másodpercig bámult egy piros rajzszögre a fehér falon, aztán a bura kiköpte új, felturbózott intelligenciájának értékelését. A megjósolt eredmények majdnem pontosan egyeztek azzal, amiket Passion később a tizenegy részes Wechsler Felnőtt Intelligenciaskálán elért.

Passionnek nem voltak kétségei, hogy vajon ő-e az első, aki párhuzamot von Phja Csakri városa és a békés velencei köztársaság hídjai meg csatornái között. De abban kibaszottul biztos volt, hogy ő váltja valóra elsőnek a város ötletét – a Csendes-óceán közepén.

A tippet a Psiontól kapta, a lelkesedést pedig attól, hogy tele volt a töke a drog-, szex és csokoládéhabzsolással. Különben is, ő egy diOrchi. Valamivel el kell foglalnia magát. Hát tessék. Az egyetlen komoly kérdés, hogy hol kezdje.

– Ami az öltönyömet illeti… – szólalt meg Kwai.

 

 

[Santa Passionata/American Stexpressz] 

 

 

Miután a taxiból kiszálltak a Bangkok síkos fekete járdáit verdeső júniusi záporba, Passion és Kwai rohanni kezdett egy távoli irodatömb felé. Hétfő reggel volt, és szokás szerint elviselhetetlen tömeg.

Passion esernyők közt verekedte át magát, el-elnyelle az ellenkező irányba özönlő turistaáradat, de végül odaért a bank márványbejáratú épületéhez. Már önmagában azért is megérte tülekedni a gőzölgő zuhatagban, hogy a huszonkilenc fok/kilencven százalékos páratartalomból átléphetett a légkondi halk, hideg légáramába.

Jéghideg, gondolta Passion keserűen, aztán észbe kapott és kihúzta magát. Élt benne a vágy, élt és tombolt, zöld szemében lobogott az éhség szította láng. ügyetlen kristályMettel kiolthatná a sóvárgást, de nem lógja. Se most, se később. Ezt szilárdan elhatározta.

– Egy extra kártyát szeretnék a számlámhoz, ennek az úrnak lesz – közölte határozottan a pénztárossal. Az elegáns thai nő kétkedve rá, aztán Kwaira nézett, megszemlélte a kifakult fekete farmert, a szűk fehér inget és a törött RayBant, amit Kwai időnként idegesen visszatolt az orrára.

Nem a ruha teszi, gondolta Passion fáradtan, de mégis. Most örült, hogy úgy döntött, kicsípi magát. A tegnapi Levi's és pamuting csak maskara volt az Imperiumba való bejelentkezéshez; osztálysemleges, jellegtelen… Ma thai selyemből varrt fehér blúzt viselt, hozzá egy csokoládészínű Galliano/Dior kosztüm jó minőségű, szelídített másolatát. Az eredetit öt évvel ezelőtt, a kollekció megjelenésekor fedezte fel a párizsi kifutókon. A Covergirl rúzst alvadt vér színét idéző Shu Uemura váltotta fel. Dior smink.

• Kis türelmet, valamit ellenőriznem kell – mondta nyájasan a pénztáros, és Passion aranykártyáját szorongatva eltűnt egy lengőajtó mögött.

• Biztos nem lopott? – kérdezte szigorúan Kwai.

Passion nemet intett, haja végigsöpört a kabátja vállán. Az Impérium fodrásza vállig vágta vissza. Haja három rasztás év után jól tönkrement, az biztos. De a tökölős kis ausztrál buzi lenyesegette a törött hajvégeket, a maradékot hülyére kondicionálta valami olajjal, ami veszélyeztetett erdők növényeiből készült, bebodorította, és a végeredményt visszafestette barnásszőkére.

Passion elmosolyodott.

• Nem lopott – biztosította Kwait –, és a saját számlámhoz van, nem apuéhoz. Ha az övé lenne, nem használnám, nyugodj meg.

A pénztáros visszatért. Zavartnak tűnt. Kiderült, hogy a kártya valódi, és hitelkorlátja többtucatszorosa annak, amit ő egy év alatt prémiumokkal együtt megkeres, pedig ez egy jó állás. Akadt azonban egy apró betűs passzus, ami talán megmentheti a helyzetet.

A nő udvariasan Passionre mosolygott.

• Nagyon sajnálom, asszonyom – mondta olyan halkan, hogy az amerikainak hegyeznie kellett a fülét –, de attól félek, erre a számlára nem adhatunk ki második kártyát. Legalábbis további biztosíték nélkül…

Kwai annyira lelombozódott, hogy Passion alig bírta visszatartani a nevetést. A látványos enyhe szó. Lelki szemei előtt épp most ment füstbe a tokiói út meg a többi álma. Passion ugyan előre tudta a választ, de azért megkérdezte.

• Miért nem? – Mélyen a pénztáros szemébe nézett. Használt valamit a határozottsági kurzus, amit Vesser az első évben elvégeztetett vele. Passion asztalt csapkodni tanul: az apja oltári nagy viccnek tartotta, és azonnal elújságolta mindenkinek.

• Szükségünk lenne az alapkezelők beleegyezésére.

A pénztáros ügyelt rá, hogy hangja semleges maradion. Nem tetszett neki a Passion szemében csillogó derűs harag.

• Van itt vidlink? – tudakolta Passion.

A nő biccentett.

• Akkor itt a kód – mondta Passion, és egy pénzfelvételi nyomtatvány hátára firkantott egy számot. Az öreg mostanában Kaliforniában élt, oda vonult vissza, miután „kiszállt” a családi üzletből. Mintha bárki is kiszállhatna, mielőtt ládába rakják.

Passion ellenőrizte a leírt kódot, aztán gondolkodás nélkül melléírta a VidPGP kódot.

• Ha kapcsol, kérje Conrad diOrchit. Onnan majd átveszem.

A légkondicionált előtér üvegkútja és márványfelületei után a hátsó irodák elég kiábrándítónak tűntek, de Passion nem törődött a megkövesedett kávéscsészenyomokkal, a faxpapírok halmaival, az üres párologtatókkal. Nem az ő gondja.

Az IBM vidlink meghazudtolta az irodák spártaiságát. Passion egy új modellel nézett farkasszemet, egy malajziai Packard Bell-lel: huszonnégy colos Samsung képernyő, a bal felső sarokban tajvani digitális kamera.

A pénztáros beütötte a számot, vörösre lakkozott körmei könnyedén siklottak a kezelőlap felett. Passion sose tanult meg kézzel gépelni. Ezzel, döbbent rá hirtelen, elég nagy lehetőséget szalasztott el. Mintha Henry Ford szomszédjaként úgy döntene, mi a francnak vezetni tanulni.

De nem csaponghatott tovább, mert a képernyőn megjelent az apja, aki egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy zargatják.

Conrad diOrchi – mordult. A linkjét hangra kapcsolta, nem vacakolt a képpel. Jellemző volt, hogy nem érdekli a beszélgetőpartner arca. Passionnek eszébe jutott, hogy még bonthatja a vonalat, mielőtt rájön, ki hívta. A kemény tekintet, az előreszegezett, masszív áll és az ingerülten görbülő száj láttán majdnem meg is tette. 

De az túl könnyű lett volna, és Passion torkig volt mindennel, ami könnyű. Meg azzal is torkig volt, hogy tőmondatokban érintkezik az apjával. Lehet, hogy Conrad diOrchi bizáncian körmönfont gondolkodásával nem versenyezhet, de ha kell, igazi, velenceiesen nyakatekert érvekkel rukkol elő. Majd megmutatja. Az apját gyűlölő, belőtt rasztafári ugyanarra a sorsra jutott, mint hajfürtjei. Ez egy új meccs. 

És ő nyerni fog. 

• Apu. – Kellemes, de határozott hangon szólalt meg, mintha egy régi, ritkán látott barátjával beszélne. 

Conrad diOrchi úgy csapott a képkapcsolóra, mintha szúnyog csípte volna meg. 

• Mi a franc van? Bajban vagy…? 

Passion pontosan érzékelte a pillanatot, amikor apjának feltűnt a csinos frizura, a Galliano/Dior-klón kosztüm, az elegáns Shu Uemura rúzs. Goromba hangja egy pillanatra elakadt, de rögtön összeszedte magát. 

• Katherine – mondta kedvesen. – Micsoda meglepetés. – Felemelte egyik szépen manikűrözött kezét, és hátrasimította őszülő haját. Önkéntelen és nevetségesen hiú mozdulat volt. Passion nem tudta megállni mosolygás nélkül. Conrad diOrchi nem volt olyan kíméletlen, mint azt a világgal el akarta hitetni, bár nem sok híja volt. Mindegy, most őszintén megzavarodott. Sosem találta a hangot legidősebb, problémás gyermekével. 

• Apu – ismételte Passion kedvesen. Az apja láthatólag a hálószobában fogadta a hívást, de e fölött Passion tapintatosan elsiklott. – Bocsáss meg, hogy zavarlak, de a segítségedre van szükségem. 

• Pénz – vágta rá Conrad diOrchi, és a vidfon mellett heverő Nokia mobilért nyúlt. – Mennyi? Mikor? Szólok a befektetési alapodnak. 

Passion látta, hogy apja izmos, csupasz válla mögött lassan hátára fordul egy lány, és a tollpárnára támaszkodva felül. Mormogva kérdezett valamit, amit az apja eleresztett a füle mellett. A lány, akárcsak Conrad diOrchi, meztelen volt, melle apró és kemény. Hasa viszont – Passionével ellentétben – feszes, sápadt bőre halványbarna a naptól. A férfi hátra se nézett, úgy nyomta vissza a párnára. 

• Még mindig a tavalyi zsebpénzből élek – felelte Passion türelmesen. Egyikük sem tett megjegyzést a meztelen lányra. Passion nem tudta, ki az, de holtbiztos, hogy nem az anyja volt. Persze nem is lehetne – a szülei több mint tíz éve külön éltek. De nem is a második feleség, vagy az utána következő. 

• Mi kell, ha nem pénz? – kérdezte Conrad diOrchi, és mogorván a kamerába bámult. Passion rájött, hogy az apja bosszús, amiért meglátták legújabb játékszerét. Hát ez az ő baja. 

• Szeretnék kiállíttatni egy második kártyát a számlámra – mondta kurtán. – Fontos, és most kéne. 

Conrad diOrchi töprengve elmosolyodott. Passion nem tudta, örüljön-e ennek, vagy féljen tőle. 

• Kezes kell hozzá – felelte az apja kurtán. – És úgy gondolod, engem a legkönnyebb megkörnyékezni… 

Passion bólintott. 

• És kié lenne a kártya? – tudakolta diOrchi. Kimondatlan kérdések döntésgráfja húzódott e mögött az egyetlen mondat mögött. 

• Kwainak. – Passion hátranyúlt, és előbbre rángatta a fiút. Az feszengve, hátratett kézzel közelebb araszolt a képernyőhöz. 

Conrad diOrchi szája elvékonyodott, tekintete cikázott lánya és a képernyőn felbukkanó szépséges thai fiú közt. Passion nem várta tőle, hogy örüljön az ötletnek, de nem akarta, hogy nemet mondjon. Túl sok múlt ezen. Ha beletörődne az elutasításba, késő lenne. Jól ismerte Conrad diOrchit. 

A pasas az apja, az isten szerelmére. Ki mástól örökölhette volna Passion megátalkodott makacsságát? 

• Ő az új személyi titkárom, nem kúrunk – mondta hidegen. A mellette álló pénztáros elvigyorodott, aztán pirulva félrefordult. De makulátlanul kikészített arca nem a derültségtől, hanem a kínos zavartól remegett. 

• Ez nem szex – tette hozzá Passion higgadtabban. – Üzlet. 

Végre egy szó, amit az apja megértett. 

Conrad diOrchi, aki meztelen, de immár éber volt, megszemlélte lánya arcát a képernyőn. Az ég szerelmére, Passion huszonhat éves. Rég túl van a partiképes koron, ha a híre, gyilkos természete és makacssága nem kergetett el már amúgy is mindenkit. Nem sovány, nem szép, EQ-ja nagyjából egy pelenkás szintjén mozog, de tény, hogy 170 feletti az IQ-ja, és igazi diOrchi-vér folyik az ereiben. 

Ezt két év halálos csönd bizonyította. Conrad diOrchi csak onnan tudta, hogy legidősebb gyermeke még él, hogy pénzt vettek fel a nevében, és a csekkeken az ő aláírása szerepelt. Tudta, hogy egyeznek; ellenőriztette. 

Nyolc év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak: Passion akkor hagyta faképnél, miután a szitkokkal, amiket apja fejéhez vágott, jéggé dermesztette New York legelegánsabb éttermét. Conrad diOrchi azóta nem járt a Windowsban. Képtelen volt odamenni ilyen kínos jelenet után. Passion már akkor is túl sokat ivott, drogokat szedett, nem járt templomba és rég nem volt szűz. 

Conrad diOrchi elmosolyodott. Furcsa, érthetetlen módon megtiszteltetésnek tűnt, hogy a lánya hozzá fordul. Hiszen amikor utoljára látták egymást, búcsúszavai között szerepelt a húzz, a büdös és a pokolba. 

• Rendben, nyertél. Rendben? – Valódi harag forrt a hangban, ami a gépből Conrad diOrchira reccsent. A férfi kizökkent a töprengésből, és lángoló tekintetű lányát látta maga előtt. 

• Igazad volt – mondta Passion indulatosan. – Rendben? Belátom. Fontos a család, fontos az üzlet. Az élet nem csak az alkoholról és a baszásról szól… – Célzatosan elnézett az apja válla fölött az éjjeliszekrényen álló üres Cuvée Napa-üvegre és a paplan alatt kucorgó, alvást tettető lányra. DiOrchiban volt annyi tisztesség, hogy elvörösödjön. 

• Váltsd ki azt a rohadt kártyát – mondta. 

• Ezt fogom tenni… 

Egymásra meredtek, aztán Passion szó nélkül előrehajolt és megszakította az adást. 

• Hát – mondta kedvesen a pénztárosnak –, ez sokkal jobban ment, mint vártam. 

Tíz percig tartott elintézni képernyőn a papírmunkát, és fél órába meggyőzni a bankot, hogy soron kívül adják ki Kwainak a kártyát. Passionnek így megmaradt a délután némi komoly bevásárlásra… 

 

 

[Santa Passionata/ítéletidő] 

 

 

Kwai a ruhaüzleteket akarta megrohamozni, de Passion mást forgatott a fejében. Olyasmit, amihez fel kellett hívnia apja néhány ismerősét. Bár megfogadta, hogy velük sosem fog üzletelni. De most mégis megteszi. 

Passion, nyomában a fiúval, egy Thon Bari-i nyomorúságos szabóműhelybe, pontosabban a felette lévő névtelen irodába igyekezett. A padlótól mennyezetig szövettekercsekkel telezsúfolt, miniatűr műhelybe szűk ajtón át lehetett bejutni. Pihék röpködtek mindenfelé, a levegőt füstölő fanyar illata ülte meg. Templomi zene bömbölt az ajtó melletti ütött-kopott mahagóni asztalon álló olcsó Aiwából. Az asztalon csíkos és kockás pamutpólyák hevertek, meg aranyfonallal átfuttatott nyersselyem. Passion látta, hogy Kwai egy vég fekete olasz pamutot méreget. Rögtön tudta, hogy a fiú visszatér majd ide új Paul Smith öltönyével, és csináltat még fél tucatot saját kiigazított szabásmintája alapján. 

• Asszonyom – hajolt meg az öreg szabó. Tekintete szinte észrevétlenül futott végig Passion selyemingén és a fél-Galliano kabáton. Az amerikai lány nem tudta, de a szabó egyetlen pillantással megállapította a fonal finomságát, felfigyelt az ingujjak dupla szegélyére, és megnézte, hogy a blúz igazgyöngy gombjai valódiák-e. 

Azok lehettek, mert másodszorra kicsit mélyebben hajolt meg, és mire Passion észbe kapott, már terelte is az üzlet másik, tisztább részébe. Ha látta is Kwait, nem vett róla tudomást. 

• Később – mondta Passion, és elsiklott a szabó mellett. – Először beszélnem kell Mr. Kuval. 

• Mr. Kuval? – Az öreg barna szeme kifejezéstelen volt, arca közömbös. 

Passion elmosolyodott. Kezdett beleszokni ebbe a játékba. A bolt túlsó végében, egy régi batikolt függöny mögött keskeny feljárat nyílt. Elindult arra, mit sem törődve az ideges táncot lejtő öreg szabóval, aki igyekezett testi kontaktus nélkül elé nyomakodni és megállítani. 

Kwai mormogott valamit thai nyelven. Passion nem értette, túl halk volt, de az öreg bocsánatkérően felnevetett. Szeme körül papírvékonyan megfeszült a májfoltos, vén bőr. Szájából úgy sarjadtak a szarkalábak, mint egy folyódelta ágai; haja alig volt, pelyhes, csenevész szürke bozót maradt csak belőle. De a szeme elevenen villant Passionre. 

• Mit mondtál neki? – kérdezte Passion szigorúan. 

• Hogy amerikai vagy – felelte Kwai kurtán. 

• Vagyis? 

• Vagyis ne keresse a bajt, hagyjon felmenni. Mert úgyis felmész. – Kwai hangjában nyers indulat csengett. Nem nyílt harag, de majdnem. Aztán észrevette, hogy Passion csak bámul rá, és arcára visszakerült az ismerős, villogó mosoly. 

Passion mindenkin ezt látta, amikor Bangkokba érkezett, és kilépett a kényelmes, légkondicionált Boeing 747-ből az esős thai délután ragacsos kánikulájába. A mosoly azt üzente… Passion megrázta a fejét. Honnan a picsából tudhatná, mit üzen? 

Mr. Ku egy csupasz irodában, egy csupasz íróasztal mögött ült az emeleten; se toll, se papír, még egy egyszerű notesz sem volt. Csak egy régimódi bakelittelefon csavart fekete zsinórral, amit drága londoni boltokban lehetett kapni. Itt fönt nem szállt pihe, sőt semmilyen por. És bár kint langyos eső zuhogott, Mr. Ku irodája hűvös volt és száraz. 

A férfi fiatalabbnak tűnt, mint Passion várta. Csak később jött rá, hogy nem is Mr. Kuval tárgyalt, hanem az egyik fiával, talán unokájával. Nem tartották érdemesnek arra, hogy az öregtől kapjon audienciát. Nem baj, ez hamarosan változni fog… 

Passion kívánsága egyszerű volt. Egy múmiacég, vagy inkább három – olyan cégek, amelyek korrektek, legálisak és elég régiek ahhoz, hogy tudni lehessen róluk, de kellően ismeretlenek, hogy a piacon ne sejtsék, mivel foglalkoznak. Vagy inkább foglalkoztak, mielőtt kicsinálta őket valamelyik krach Hongkong visszavétele után. 

Mindössze két telefonhívás, és Mr. Ku bemutatta áruit, agyzsongító részletességgel ecsetelve valamennyi cég számviteli történetét. Manikűrözött körmével halkan dobolt a sima, hamuszínű asztalon, miközben felvázolta a vállalatok életét és bukását. 

Mikor Passion felállt, ő volt a rég kimúlt Straits Imperial (Tin) Bank elnöke, a Siam Securities ügyvezető igazgatója, valamint a nagy múltú távol-keleti kereskedőház, a Jardine, Jardine, Chun and Baker vezérigazgatója… Utóbbit a csőd előtt gumiültetvényesek üzemeltették, akik a fakitermelésben, rizsőrlésben és szállodaüzemeltetésben egyaránt szerencsét próbáltak – és mindbe csúnyán belebuktak. Kwai lett az összes cég pénzügyi menedzsere és biztonsági vezetője. Passion nem nézett utána, hogy ez törvényes-e. 

Az első hívás múmiacégeket teremtett, melyek múmiákat vásároltak és újabb múmiákat hoztak létre, bonyolult vételi-eladási láncolatot indítva el: addig skatulyázták egymásba a cégeket, míg a végeredmény gyakorlatilag kinyomozhatatlan lett. A második hívás tudatta Mr. Kuval, hogy ez megtörtént. Attól nem kellett félni, hogy valakinek eszébe jut, mivel foglalkozott régen a JJC&B, és eltöpreng, miben sántikál most Passion: több mint ötven év telt el a cég összeomlása óta. 

Katherine (Passion) diOrchinak az egész egyhavi zsebpénzének felébe került. Egy thai rizstermelő évi keresetének kétszázszorosába. 

Miután az arany Amex végigsuhant a Mr. Ku íróasztalából elővarázsolt Matsui leolvasón, Passion karon ragadta Kwait és lesietett a keskeny lépcsőn, át a szabóműhelyen, ki az esőáztatta járdára. 

• Később – mondta a fiúnak, amikor az megpróbált visszamenni az üzletbe. 

• Hová, asszonyom? – Öreg, kopasz, vigyorgó sofőr fékezett le előttük. Inkább tűnt buddhista papnak, mint egy ősrégi Starburst tulajdonosának, leszámítva rongyos, teljesen szintetikus kék zubbonyát, ami közelébe sem ért a szerzetesek virító narancssárga leplének. 

A taxi hátsó ülésen Passion megkönnyebbülten felsóhajtott, és ügyet sem vetett Kwai sértett hallgatására. 

Arra gondolt, sokat elárul róla az, hogy kizárólag repülőkön és taxikban érzi otthon magát. Nézte a repedt szélvédőn kopogó esőcseppeket, amikkel elkeseredett küzdelmet folytattak az ablaktörlők. A nyári monszun teljes erővel tombolt, csordultig töltötte az esőcsatornákat, és még lomhábbá tette az utca taxikkal teli folyamát. 

• Most hová? – tudakolta Kwai. Mérges volt. Nem kellett pszichológusnak lenni, hogy lássa az ember. Mozdulatlanul gubbasztott Passion mellett, mint valami zsírkőből készült szobor. Feszült mosolyában düh remegett, fejét makacsul előreszegte, és rezzenéstelen arccal bámult kifelé. Gyönyörű szeme hidegen villogott. 

Szétterült körülöttük a belső város; az alacsony, vályogtéglás, gipszlapokkal fedett putrikat eső fakította, krómszínű irodatömbök és csillogó fekete lakóépületek váltották fel: egy kistigris bankszíve. 

A csönd egyre mélyült, Kwai percről percre haragosabb lett. Passion eleget volt már vele, tudta, mikor készül robbanni. Az időzítő épp az utolsókat számolta vissza. Hát, szar ügy. Kwai nem tudta, mi jár Passion fejében, Passion meg nem is próbálta kitalálni, mi zajlik Kwaiban. De azért kezdte unni az állandó duzzogást. 

• Hé – szólalt meg ingerülten –, honnan tudjam, mi a fasz van, ha nem mondod el? 

Kwai előrenézett. Oda se bagózott a nőre. 

Rossz húzás. 

• Kell az a kibaszott Paul Smith öltöny vagy nem? – kérdezte Passion ingerülten, keményedő, ridegebb 

New York-i akcentussal. – Akarsz Tokióba menni? 

A Starburstben csak a tehetetlenül kalimpáló ablaktörlők panaszos csikorgása hallatszott. 

• Oké – mondta Passion. – Ahogy akarod. Ne menj… – Vállat vont. – Ki a faszt érdekel… Tudod, kinek kellesz? Fél nap alatt felszedek tíz magadfajtát… 

• Igen? Tényleg? – Kwai keze lecsapott Passion bal csuklójára, erős ujjai megszorították, egymáshoz préselték a csontokat. – Akkor fogom a táskádat és megyek, jó? – Vadul megcsavarta Passion kezét. 

Passion felsikoltott, inkább a döbbenettől, mint a fájdalomtól, és megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Kwai acélkapocsként szorította, baljával pedig már nyúlt is a bőrtáskáért. Az öreg taxis érdeklődve figyelte őket, szeme köztük és az esőtől homályos út között ugrált, de semmi jelét nem adta annak, hogy közbe akarna avatkozni. 

• Eressz el, a kurva anyád – vicsorgott Passion. Teljes erejéből megrántotta a kezét, de Kwai szorítása nem enyhült. A táska már a fiú lábánál hevert, nem tudta elérni. 

• Vegyél rá… – A fiú tekintete kemény volt, még mindig az utat kémlelte, de figyelme a mellette ülő nőre összpontosult, aki kétségbeesetten vergődve próbált szabadulni. Hiába, gondolta Kwai, úgyse tud. 

Passionből párologni kezdett a félelem; a CK kölni citrusillatát romlott tej savanykás szaga nyomta el. A sofőr már nagyon nézte őket. Hadd nézzen. Kwai szinte lezseren, egyetlen oldalpillantás nélkül átvette Passion foglyul ejtett csuklóját jobb kezéből a balba. Aztán felhúzta a viaskodó nő csokoládészínű szoknyáját, és szabad kezét betuszkolta a lába közé, a szövet alá. 

Elfurakodott a fekete nejlonharisnya mellett, fel a melegtől átnedvesedett bugyihoz. Passion érezte, hogy ujjai félrehúzzák a combjához simuló pamutot. Kwai épp a bugyi alá csúsztatta ujjait, mit sem törődve a nő kétségbeesett dühével és fájdalmával, amikor az váratlanul abbahagyta a küzdelmet. 

A másodperc törtrészéig semmit sem csinált, nem is lélegzett. Csak bámulta a Kwai túloldalán testet öltő kislányt, aki búsan figyelte viaskodó anyját. Aztán Passion ismét akcióba lendült, szabad keze eltűnt a selyemkabát oldalsó zsebében, és egy kis gyöngyház markolatú Lady Colttal bukkant elő, amit Kwai halántékához nyomott. 

A Bangkok Imperiumban nem csak ruhákra lehetett pénzt kidobni. 

• Ötlövetű, acélköpeny, hiperérzékeny ravasz – közölte hangosan. Direkt elolvasta a kézikönyvet. Kétszer. 

A sofőr a fékre taposott, a taxi kicsúszott az út szélére, kerekei vízpermetet spricceltek fel. De Passion egy pillanatra a visszapillantó felé fordította a pisztolyt, épp annyi ideig, hogy Kwai ne reagálhasson. 

• Hajtson tovább – parancsolta. 

A taxis engedelmesen visszakanyarodott a viharvert Starbursttel a sűrű bangkoki forgalomba. Tiltakozni akart, de Passion beléfojtotta a szót. 

• Ide figyelj, baromarcú. – Belebámult a visszapillantóba, miközben Coltját továbbra is Kwai fejéhez szorította. – Ha továbbmész, miközben ez a faszkalap félig megerőszakol, akkor se állj meg, ha épp szétloccsantom a fejét. 

• Loccsanást ne – könyörgött a sofőr. – Asszonyom, ha megöli, hadd álljak félre. – Jogos kérés, Passion belátta. 

A vizes utca csak suhant velük, és a házak még fényűzőbbek lettek. Már túlmentek eredeti úti céljukon, de a sofőr hajtott tovább kocsijával a kora esti forgalomban. A taxi egy régimódi Toyota olcsó koreai másolata volt, szervokormány nélkül, pedig nagy szüksége lett volna rá, bár légkondira még inkább. 

Az eső ellenére a kocsi belsejében levő kis hőmérő piros higanyszála kiakadt. Vagy eltört a hőmérő, ami jóval valószínűbbnek tűnt. 

Senki sem állította meg őket. Nem visítottak fel rendőrszirénák. Semmi jele sem látszott, hogy az esőáztatta járókelők – vagy akár a többi sofőr – észrevették volna a Kwai fejéhez szorított pisztolyt. 

Még akkor is csak pár bamba tekintet futott végig Kwai rémült arcán, amikor a Hondák, Kiák és Daihatsuk kipufogógázba burkolt tömege az Alkotmány hídhoz közeledve megtorpant az elkeskenyedő úton. Bangkok, minden lármája és nyüzsgése ellenére, rendkívül diszkrét város volt. 

• A felmentő sereget elfelejtheted, bazmeg – sziszegte Passion, miközben lassan elhagyták az Alkotmány hidat. Egy Honda Accord húzott el mellettük; a benne ülő menedzser a nőjével együtt az autóban szóló zenére koncentrált. Korai Black Star Liner, gondolta Passion a telt vonósszekció hallatán, talán a Yemen Cutter Connection. 

Végre jól érezte magát. Elég furcsa érzés volt. 

Kwai egy szót sem szólt. Széles arcán nem látszott érzelem, sötét szeme továbbra is mereven előrebámult, az esőbe, ami olyan sűrű volt, mint a fagyott vodka. Passion nagy összegben fogadott volna, hogy a srácnak fogalma sincs arról, hogy a kezét még mindig bunkón a bugyijánál tartja. Tudata egyetlen apró acélkörre szűkült, ami hidegen a halántékához nyomódott. 

• Álljon meg – parancsolta Passion. Alig mondta ki, a sofőr máris csikorogva lefékezett egy zubogó esőcsatorna mellett, ügyet sem vetve a fél tucat dühödten tülkölő kocsira. 

• Mindketten kiszállnak, asszonyom? – Az öreg hangjában remény csendült, de megnyúlt arca elárulta, hogy tudja a választ. 

Passion megrázta a fejét. Újonnan kifésült haja az arcát simogatta, ami szokatlan érzés volt. 

• Fenét. Én nem. De ő igen… ha akar. 

Kwai elég zavartan nézett, de Passion még keserűbben mosolygott. Hideg, zöld szemében nyoma sem volt a vidámságnak. Sőt semmilyen érzelemnek. 

• Vajon lepuffantlak? – Passion vállat vont. – Ki a fasz tudja? Én biztos nem. – Épp eleget hajtottak céltalanul az esőben. A Colt súlyosan pihent a kezében, ő pedig nem volt turistatípus. Ezt a kibaszott várost pedig még a mocskos zuhé nélkül se nagyon bírta. 

Elég a fűvel-fával való kúrásból és a szinapszisok kiégetéséből. Helyre kell pofoznia az életét, fel kell építenie egy egész rohadt várost. Hogy Kwai ebben milyen szerepet kap, az tőle függ – de jobban teszi, ha most dönt. 

Passion áthajolt Kwai fölött, miközben a pisztolyt továbbra is a halántékánál tartotta, és kinyitotta a szemközti ajtót. Keze átsiklott a kísértetlány fehér ruháján. A lány általában órákig duzzogott, ha az anyja ilyesmit csinált, de Passiont most Kwai kötötte le, észre sem vette a szétfoszló gyereket. 

• Visszaveszem a táskám és az aranykártyát – közölte a fiúval. – Aztán húzhatsz… 

Kwai szomorúan megrázta a fejét. 

• Te más vagy – mondta keserűen. Hangja fiatalabbnak tűnt, és hirtelen félelemmel telt meg. Könnyek csorogtak le bársonyos bőrén, de arca rezzenéstelen maradt. 

• Jó lesz, ha ezt megjegyzed – reccsent rá Passion. – Azt hiszed, nem vettem észre minden alkalommal, amikor átvágtál? Azt hiszed, pénzért akartam megbaszatni magam? – Passion tágra nyitotta zöld szemét, hogy visszatartsa a kibuggyanni készülő könnyeket. 

• Te nem tudod, milyen a szegénység – felelte Kwai dühödten. – Még leégve is gazdagabb vagy, mint bárki, akit ismerek. Nem mintha azt várnám, hogy felfogd a különbséget. – A nyitott ajtó felé kezdett araszolni a Starburst ragadós műanyag ülésén. Észrevette, hol a keze, és úgy rántotta ki Passion combjai közül, mintha égne. 

Mögötte a nő lüktető aggyal megfeszítette ujját a ravaszon. 

A kopasz taxis a visszapillantóból figyelt, megdermesztette a jelenet, mint egy mongúzt a csuklyás kobra. Mondani akart valamit, cselekedni, de nem mert. Az utolsó pillanatban Kwai megtorpant, visszafordult és szembenézett Passionnel. Tekintetük összefonódott, és a fiú egy pillanatra őszintén szomorúnak, elveszettnek tűnt. Passion megborzongott. 

• Csináld szemből – mondta Kwai, és a pisztoly felé intett fejével. 

Passion bólintott, és kibiztosította a Coltot, ahogy a tévében látta. De nem húzta meg a ravaszt. Helyette óvatosan letette a gyöngyház markolatú fegyvert a mocskos padlóra, és remegő kezébe temette az arcát. 

• Menj – mondta Kwainak az ujjai közül. Hangja fáradt volt és gyerekes. – Tűnj el. 

A thai fiú szomorúan elmosolyodott, a kopasz taxisofőrre pillantott és vállat vont. A taxis szintén. Külföldiek. A vállvonás mindent elárult. 

Külön taxival mentek vissza az Imperiumba; Passon botrányosan nagy borravalót adott az öregnek. 

 

 

[Santa Passionata/Szilikonsikátor blues] 

 

 

Kwai alkudni jött, bár magánszorgalomból arra is vigyázott, nehogy egy tolvaj kiforgassa Passion zsebeit. Arra jó előre felkészült, hogy a ravasz boltosok ezen igyekeznek majd. 

A Szilikonsikátort a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett sikátornak nevezni. Japán tulajdonú, széles, üveggel fedett sétány volt, ami egy keskeny csatorna mentén húzódott, az egyik oldalon a páros sorszámú üzletek, a másikon a páratlanok. Két felét vörös kovácsoltvas hidacskák kötötték össze. 

Nyüzsögtek itt az emberek, de hát Bangkokban mindenhol nyüzsögtek, a privát tér hiánya helyi jellegzetességnek számított. Lárma is volt; pár lépésenként újabb termékbemutatóra kitett Soundblaster-klón bömbölt a sétány hűs levegőjébe. 

– Itt – mutatta Kwai. Rá se pillantott a vadonatúj Nintendókkal, Sony PS64-esekkel, új Packard Bellekkel és Toshibákkal teli kirakatokra; befordult valahová, és mintha elnyelte volna a vakolatlan téglafal. Passion követte, és egy sötét alagsorba vezető keskeny lépcsőt talált. A lejárat egyik oldaláról papírsárkányok lógtak, hatalmas, rugón himbálózó, szintetikus gyöngyből készült szemekkel, továbbá csiszolt vasedények és acéllemezből sajtolt borotvaéles konyhakések. A másik falat thai szemű, de nyugati mosolyú, álszemérmes lánykák metálfényű képei borították, körülöttük összevart bambuszcsíkokra festett ágaskodó lovakkal. 

Minél lejjebb haladtak a lépcsőn, annál melegebb lett, és annál inkább erősödött a füstölőszag. Amikor leértek, a parázsló tömjén szaga olyan átható volt, mintha föld alatti templomba léptek volna be. A hely azonban egy cseppet sem volt egzotikus, csak két apró, félhomályos, kartondobozokkal telezsúfolt pincehelyiségből állt. Az egyikben konyhai eszközöket árultak, a másikban valami mást. 

Fűrészbakokra fektetett márványlap mögött sovány ausztrál nő állt félig kigombolt Brooks Brothers ingben, és egy zacskó RAM-ot rakosgatott három halomba. Legalább fél perc telt el, amíg az utolsó chipet rápottyantotta az egyik kupacra és fölnézett. 

• Segíthetek? – Hangja lomha volt, arca komoly. 

• Buherált telefonkártyát szeretnénk – mondta Passion. – Rendkívül… – Elgondolkozott. – Rendkívül bizalmas árut. 

Az ausztrál nő elmosolyodott. 

Passion elsorolta az alapkövetelményeket. 56 Kb/s-os faxmodem, duál DSP chipek, Soundblaster kompatibilis hangkártya… Minimum 100 kalózbiztos hang/adat postaládához elegendő kapacitás, és ami a legfontosabb, hívószám-felismerés. Hogy a program nyomban ellenőrizni tudja a szóba jöhető cégek listáját, és ne csak azt dönthesse el, melyik részleg, hanem Passion melyik „virtuális cége” fogadja a hívást. 

• Ennél azért jobb is összejön – mondta kurtán az ausztrál nő. Kipöckölt egy Lucky Strike-ot a gyűrött dobozból, kérdőn oldalra billentette a fejét, hogy vendégeit nem zavarja-e a cigi, aztán a választ meg sem várva rágyújtott. 

Füst kígyózott a mennyezet felé, és belevegyült a mindent belengő tömjénködbe, miközben a nő végigment Passion listáján és megtoldotta saját javaslataival. Még a negyedéig sem jutott, amikor Passion szégyenkezve rádöbbent, hogy saját kívánságait arra építette, amit tinikorában kapni lehetett, nem arra, ami most a piacon volt. 

A pincéből mindent megszerezhetett: számítógépet, Webirodát, Netscape vidlinket, katonai titkosítót. Nem beszélve a kicsiny, diszkrét Sony átjátszóról, ami egy új, GMPCS Digidex műholdrendszerre csatlakozott. 

De hát Passion mondta, hogy a pénz nem számít – csak a minőség. 

* * *

Az Impérium lakosztályába visszatérve bekapcsolta a tévét, és addig nyomogatta a távirányítót, amíg megtalálta az MTV-t, ahol épp egy klasszikus Underworld-remix ment. Ez jó lesz. Az alapritmusra bólogatva kicsomagolta a zsákmányt. Kis lapos SSVGA monitor, jelöletlen szürke doboz, TritonX chipkészlet, MS ergonomikus billentyűzet, Logitech lebegő kurzorgolyó… 

Nem tűnt soknak az árához képest, de ha az egész rácsatlakozik a beköttetett ISDN-30 vonalra, menni fog a dolog, és ez a lényeg. 

A szürke doboz egy Intel MMX/3-ast rejtett, 32 gigabyte-os merevlemezzel, 48-szoros CD-ROM/DVD-vel és 128 mega alapmemóriával, amit felnyomtak 320-ra. Raktak bele egy átpofozott Creative Labs WebBlaster3 kártyát is, Kwai pedig kért Passiontől egy Obsidian XS-700 grafikus csúcsgyorsítót. 

Passiont nem hozták lázba a számítógépes játékok. Egy dologra kattant egyszer rá: elképesztően bonyolult, VTML website-okat épített. De azért át tudta érezni Kwai izgalmát a trilineáris filtereit texturázás iránt. A srác fejében Tokió olyan volt, mint egy ruhaüzlettel kombinált játékterem. Túlélőkönyvében máris bekarikázta a ginzai Vakót, a Joypolist, a Sega játékparkot és a Takasimaja áruházat. 

Miután összerakta a gépet és rávette a szoftvert a kimenő-bejövő hang és adathívások kezelésére, Passion egy külső vonalról felhívta a szállodát, meggyőzte a zavart recepcióst, hogy tényleg az Impérium egyik lakosztályából beszél, és kérte a szobaszervizt. Mindig szélsőségek közt ingadozott: az utóbbi időben az állandó zabálásról a teljes koplalásra tért át. Ahogy egész élete az extra sűrű csokiturmix és a jéghideg ásványvíz közötti csatáról szólt. Nincs középút. 

Amikor felért a konyhából a csirke penang és a thai tál, citruslevél és fenyérfű illata töltötte be a szobát. Mintha egy Calvin Klein franchise kajáját enné. A CK csemegéi. De meglepve tapasztalta, hogy ízlik neki, még a zöldség is. 

A vacsora végeztével bevette magát a fürdőszobába, és tűzforró vízsugárral lezuhanyozott. Érezte, hogy a víz minden piszkot lesöpör róla. Odakint még mindig duzzogott a szomorú tekintetű lány, hosszú gyereklábait maga alá húzva ült az ablakpárkányon. Kwai is duzzogott, de ő a szomszédban, a saját szobájában. 

Kwainak az volt a baja, hogy nem a saját szobájában akart lenni, hanem Passionnél, ahol volt egy túlméretezett vízágy, egy óriás tévé és egy full extrás minibár. Csakhogy Passion nemet mondott. Bár ezúttal nem kellett pisztollyal nyomatékosítania a szavait. 

Így hát Kwai elvonult, és a Túlélőkönyv Tokióhoz című könyvét olvasta. Igazából egy szót se hitt a légkondicionált, neonfényben úszó, tizenkét emeletes föld alatti bevásárló komplexumokról meg az égbe szökő irodaházakról, amiket üveglapok, nagyfeszültségű kábelek és a magasabb rendű matematika tartanak egybe. 

Az induláskor Passionnek nem volt mása, mindössze egy ötlete, egy új számítógépe és a Time egy régi száma, ami riportot közölt a pusztuló exszovjet bálnavadász flottáról. Továbbá hallott pár érdekes tényt és számadatot az apja ismerőseitől, és kész volt rugalmasan értelmezni a nemzetközi jogot. 

Két órával később még mindig a zuhany alatt állt, tisztábban, mint az utóbbi években bármikor. De végre tudta, hol kezdje. Az elején: egy moszkvai telefonnal. 

 

* * *

– Zublovszkij tábornok? – A kérdést bináris kóddá aprította a gép, titkosította, újrakódolta, aztán a digitális krikszkraksz egy alacsonyan keringő komszat érintésével a Triad továbbító központból valahová Hongkongba suhant. Ott áthaladt egy átjátszón, villámgyors és szigorúan tiltott kitérőt tett egy amerikai hadihajóra, genfi és nápolyi elosztó központokon át Helsinkibe került, s végül a Balti-tenger alatt haladó privát optikai kábelen érte el Moszkvát. Ennél egyszerűbben is célba lehetett juttatni egy hívást, de biztonságosabban aligha. 

• Igen? – A hang mogorva volt, gyanakvó. Nem utolsósorban azért, mert a hívás egy névtelen számról érkezett a tábornok moszkvai lakásába. Azért Zublovszkijra esett a választás, mert jól beszélt angolul, a szabadpiac lelkes támogatója volt, és hivatalos fizetésének sokszorosára rúgó kártyaadósságot halmozott fel. Passionnek némi profi szociálmarketing révén sikerült megszereznie a telefonkönyvben nem szereplő számot a Kreml egy angolul tudó alkalmazottjától. 

• Tábornok – kezdte határozottan. Magabiztosságát a hangkártya is táplálta, ami egy árnyalattal öregebbé és tekintélyesebbé tette a hangját. – Catherine Chun vagyok, a Jardine, Jardine, Chun and Baker vezérigazgatója. Gondolom, hallott már rólunk… – Zseniális húzás volt Chunként bemutatkozni. Passion legalábbis remélte. Rövid szünetet tartott, mialatt a tábornok valami bizonytalan választ mormogott. 

• Úgy értesültem, az ön minisztériumához tartoznak a Közösség csendes-óceáni kikötői… beleértve a régi bálnavadászflottát is, vagyis azt, ami megmaradt belőle. 

Csend következett. Ha Passionnek jellemeznie kellett volna, talán keserűnek nevezi. Bármit is gondolt a tábornok, nem érezte szükségesnek, hogy megossza vele. 

Passion a térdén fekvő nyitott magazinra pillantott. Fotó, fotó hátán a rozsdásodó bálnafeldolgozó hajókról, amik Vlagyivosztoktól Ohotszkig horgonyoztak a nyílt tengeren. Az ősrégi, szétesőben lévő flotta ma is ott lubickolt, de a bálnák már nem, legalábbis nem a vadászoknak. A Bálnaügyi Bizottság által elrendelt teljes vadászati tilalmat nemrég hosszabbították meg újabb tizenöt évvel. 

A szavazás után a New Scientist, a Scientific American és a Nature jó esélyt látott arra, hogy sikerül újra életképessé tenni a kékbálna-populációt, az orosz, japán és norvég közgazdászok pedig egészen biztosra vették, hogy befellegzett a haliparuknak. Márpedig ha valamit, akkor egy újabb gazdasági katasztrófát aligha engedhetett meg magának Oroszország. 

Passion átfutotta a cikket. Fékezhetetlen infláció. Manipulált választások. A helyi fővárosok irányítását a csecsen maffia vette át. Szentpéterváron újjáalakult a fasiszta Fekete Század. Káosz; Princip és a főherceg, küszöbönálló világháború. 

• Tábornok – szólalt meg Passion. – A cégem szeretné megvásárolni a bálnavadászflottát, amely jelenleg értéktelenül rozsdásodik a csendes-óceáni partoknál. Ajánlatunk természetesen a flotta valós értékéhez igazodna, tekintettel a Bizottság legutóbbi határozatára. 

• A flotta felbecsülhetetlen értékű nemzeti kincs – felelte a tábornok határozottan. 

Passion felnevetett. Nem harsányan, csak annyira, hogy a tábornok meghallja. 

• A hajók hetven százaléka a Szovjetunió végnapjaiban épült. Felük használhatatlan. – Passion hasra ütésre mondott számokat. Talán pontosak, talán nem. Csak azt tudta, hogy a tábornoknak se lehet fogalma róla. – És amelyek hajózásra alkalmasak, azok sem használhatók többé valódi céljukra… Legalábbis a következő tizenöt évben. 

• Nemzeti kincs – ismételte a tábornok rendületlenül. – Nem hiszem, hogy országunk érdekében állna eladni őket. Mindenhol ellenségeink vannak – tette hozzá komoran. – Ki tudja, mikor kellenek azok a hajók. 

Passion elmosolyodott magában. Zublovszkij pont olyan komikusan nagyotmondónak bizonyult, mint azt a Krokogyil weblapjának gyors átnézése után sejtette. De vonalban maradt, és ez azt jelezte, hogy legalább érdekli a dolog. 

• Ha bárkit lerohannak azokkal a hajókkal – vágott vissza Passion félúton elsüllyednek. Legtöbbjük kész életveszély. Ilyen erővel önmagukat is szétlőhetik. 

A túlsó oldalról csak sértett csönd felelt. Passion vállat vont. Tudta jól, mikor kell bedobni a csalit. 

• A pénzt bármely, a hivatala által megnevezett bankba átutalhatom, tetszőleges pénznemben. 

Szünetet tartott. 

• Ha így előnyösebb – folytatta –, az összeget két részre bonthatjuk, a nagyobbik felét befizetjük az egyik számlára, az ön által megjelölt százalékát pedig egy másikra. – A tábornokra hagyta, hogy kisüsse, miért lenne ez előnyös. 

A vonal másik feléről hallatszó ütemes szuszogásból Passion arra következtetett, a férfi mérlegeli a dolgot. 

• Hagyok önnek egy számot – szólalt meg, és számokat olvasott le a képernyőről. – Ezen érheti el az irodámat. A vonal garantáltan biztonságos. Kérem, gondolja át az ajánlatomat, és hívjon vissza. Amennyiben… a minisztériumát érdekli a dolog – tette hozzá udvariasan, mielőtt bontotta az összeköttetést. 

Nehéz volt megítélni, hogy sikerült. De a bogarat elültette a fülébe. Most ideje csalit szerezni. 

Hitelt felhajtani nem volt nehéz. Sose az, ha eleve elég zsíros az ember. Passion először tárcsázta San Franciscó-i számláját, és megnézte az egyenleget. Akárhonnan nézte, rendkívül csinos összeg, de arra biztosan nem elég, hogy megvegyen egy bálnafeldolgozó hajót, nem beszélve egy teljes flottáról. Hacsak Zublovszkij nincs különösen adakozó hangulatban. 

Marad tehát a kajmán-szigeteki befektetési alap. Az is jól nézett ki. Lehet, hogy az apja nem beszélt vele, de meglepő rendszerességgel töltötte föl értékpapírkészletét. Passion gyors fejszámolást végzett, a legközelebbi milliókra kerekítve. Ez már elég az induláshoz. 

Vigyorogva elindította a programot, ami tárcsázta a Straits Imperial (Tin) Bankot. Conrad diOrchiként átíratta az egész alapot a Straits Imperialra. Aztán Catherine Chunná változott, kilépett a piacra, és a kölcsönvett értékpapírok alapján hitelt igényelt egy sydneyi bankkonszerntől, aztán egy New York-i és egy bogotái pénzintézettől. 

Következett Róma, Tokió, sőt Moszkva. Passion másfél órán belül tízszer akkora értékben szerzett öt évre szóló hiteleket, mint amennyiért az alapját ténylegesen értékesíteni lehetett. Rémisztően nagy összeg volt. 

Felhívott egy zürichi bankot, és bejelentkezett, mint a Siam Imperial (Colonial) Securities vezető brókere. Még öt perc, amíg létrehozott egy tartalékszámlát, és készen állt. Mire bárki észbe kap, késő lesz. Passion legalábbis remélte. 

Az éjszaka szinte minden várost elviselhetőbbé tesz, és Bangkok sem volt kivétel. Az irodaházak fényei mozaikmintákat rajzoltak a messze nyújtózó városra, a távoli hidak lámpái nyakláncokként ragyogtak. A vonalak elmosódtak, az építészeti arrogancia elhomályosult. Csak a sötétség és a hó tudja már-már megszépíteni a városmonstrumokat. Utóbbi pedig itt, Bangkokban nem jöhetett szóba. 

Az éj még az utcák szűk kanyonjában megtelepedő sűrű szennyfelhőt is eltakarta. A felhő persze nem tűnt el, de most szűrőként működött: szétszórta az óriás, villogó neoncégérek fényét, amik azt követelték, hogy mindenki igyon Coke-ot, használjon Fujit, vegyen Hondát. 

Passion belekortyolt a jeges Schlitzbe, és a szomszédból átszűrődő sikkantásokat hallgatta, miközben a thai tálból maradt hideg tésztát eszegette. A hús halk vergődése, a vágy tompa mordulásai. Kwai vagy felhozott valakit, vagy rácsatlakozott egy pornócsatornára. Mindegy, ez most már nem tartozik rá. Egyébként is el kell intéznie egy hívást. 

Ha Moszkvánál ügyeskedni kellett, Bruneinél egyáltalán nem. Leegyszerűsíti a dolgokat, ha a tárgyalópartner a világ leggazdagabb emberének képviselője, főleg, ha az illető szultán is. A helyettes miniszter udvariasan meghallgatta Passion ajánlatát, nem mondott semmi konkrétumot, és megígérte, hogy hamarosan jelentkezik. 

Húsz perc múlva visszahívta. Tizenhárom szóba jöhető tanker horgonyzott Brunei partjainál. Hét kiváló állapotban volt; ezeket rendszeresen karbantartották és nem voltak eladók – még akkor sem, ha az olajszállítás rég nem számított jó üzletnek. A másik hatot valaha használni lehetett, de ma már nem. Ezeknek, hangsúlyozta a helyettes miniszter, egyrétegű a lemezelése, modern légszekrényük nincs, konstrukciójuk több évtizede elmaradott. Komoly átalakítások nélkül aligha felelnek meg az ENSZ legutóbbi biztonsági előírásainak. Csak ócskavasként eladók, ha Passiont továbbra is érdekli. 

Érdekelte. 

 

 

[Santa Passionata/Kikötőút] 

 

 

Passion kirángatta Kwait a szobájából, ügyet sem vetve az átható szex szagra, az összegyűrt üres Tiger dobozokra és az ágyban kucorgó meztelen, ijedt képű Fülöp-szigeteki lányra. Ráparancsolt Kwaira, hogy ússzon egyet lent a szálloda medencéjében, aztán zuhanyozzon le hideg vízzel, hogy elűzze a másnaposságot. A lányt saját zsebből fizette ki. 

Új nap virradt, várt rájuk a munka. A hajókra legénység kellett, méghozzá – tekintettel Passion terveire – olyan fickók, akik készek fittyet hányni a nemzetközi jogra. 

Mire Passion végzett vaj és lekvártalan croissantjával és felhajtott két csésze forró feketét, Kwai már vissza is tért és felöltözött. Fehér ing, piros nyakkendő, fekete öltöny. Nem igazi Armani, de ügyes másolat; piros bélésű, súlyos, fekete selyem. A zakó lazán lógott a vállán. A nadrág derékban kicsit bőre sikerült, de amennyire Passion emlékezett Kwai kígyóvékony testére, ez megbocsátható volt. 

Mindezt egy új, arcra simuló RayBan koronázta meg. Kwai fiatalnak tűnt, de nem olyan fiatalnak, mint amilyen valójában volt. Egyszerre sugallt eleganciát és fenyegetést. A bő zakón egyáltalán nem látszik, van-e alatta pisztoly, állapította meg Passion. Tegnap ajánlotta fel a kis Coltot a fiúnak, miután visszatértek a Szilikonsikátorból. Kwai mosolyogva vette el. Ez volt a legtöbb, amire bocsánatkérés címén bármelyikük hajlandó volt. 

Kwai elmosolyodott, és megpördült, hogy bemutassa öltönyét. 

– Jó, nem? A lenti szabó csinálta. Mialatt… aludtam. – Az utolsó szónál elvigyorodott, de Passion visszamosolygott rá. Végül Kwai nézett félre. 

Első útjuk a kikötő legrégebbi részéhez vezetett, ahol a betonmólók túl rövidek voltak az új szállítóhajóknak, a víz pedig túl sekély. Ettől a városrésztől még a Lonely Planet útikönyvek is óva intették az utazókat. 

A lerobbant dokkokkal szemben, a kis vízparti kocsma előtt szótlan nő ült, és az egyik üres hajóállás olajos, sötét felszínén lebegő esőfoltot bámulta. A horgonyzóhely szélén a beton felrepedezett, rothadás pettyezte, itt-ott krétaállagúra puhult, mert elbomlott a sóder. A nő nem nézett fel, amikor Passionék elmentek mellette. 

Ahogy besétáltak a lengedező acéllemezből készült ajtón, a kocsmára csend borult. A bádogpult mögött álló kövér ausztrál feljebb tolta Yankees sapkáját kopaszra nyírt fején, és jelentőségteljesen összevonta a szemöldökét. 

• Zárva vagyunk – közölte. Ha lett volna nála rugós kés, biztos a körmét piszkálgatja vele. 

Passion igyekezett száműzni zöld szeméből a rátörő félelmet, és kényszerítette magát, hogy lassan körbepillantson. Jól jött volna most Kwai RayBanje. 

Ha Kwai félt is, nem látszott rajta. 

• Két Singhát ide – rendelt a fiú, és rápillantott a bárpult mögött krétával felvésett árlistára. Az ausztrál nem mozdult. 

Kwai elmosolyodott, azzal a szégyenkező, bocsánatkérő mosollyal, amit az ázsiaiak szoktak felölteni, ha valaki megfeledkezik a jó modorról. 

• Két Singha – ismételte halkabban. 

• Nem hallottad? – reccsent az ausztrál. Megtörölte óriási kezét a sörhasán, és a pult fölött áthajolva Kwaihoz tolta az arcát. – Zárva vagyunk. És mondjak valamit? – tette hozzá. – Ha nyitva is lennénk, pont kifogyott volna minden. 

• Tényleg? – A fiatal thai fiú hátralépett a mocskos pulttól, mintha tanácstalan lenne. Passionre nézve bocsánatkérően vállat vont, egy pillanatra az ajtó felé pillantott, aztán hátra, a csendben figyelő matrózokra és dokkmunkásokra. 

Következő mozdulata sima volt; szinte könnyedén pördült meg Gucci cipőjében. Forgórúgása Passiont is megdöbbentette, de nem annyira, mint a kővé dermedő ausztrált. 

Kwai csípőből fordult, lába könnyedén végigsöpört a bádogpulton, miközben az ausztrál masszív arca felé suhant. A férfi állkapcsa tompa reccsenéssel repedt meg, aztán fájdalomüvöltés hasított a levegőbe, de hirtelen meg is akadt, mert Kwai finoman torkon vágta a férfit, és félig szétnyomta a gégéjét. 

Az egész „harc” nem egészen három másodpercig tartott. 

Utána Kwai odaballagott a régi krómozott zenegéphez, beütötte a Motörhead Killed By Deathjéből készült dub elektro/Japmix kódját, aztán visszasétált a bárpulthoz és várta, hogy a kövér kocsmáros feltápászkodjon a betonpadlóról. 

Újra megrendelte a sört. Az ausztrál remegő kézzel ugyan, de le tudta pattintani a kupakokat. 

Kwai, egyik kezében a Singhával, másikat a zsebébe süllyesztve, Passionnel a nyomában körbejárt az asztalok között, és a nő mindegyik hajójára összeszedte a szükséges legénységet tapasztalt thai, maláj és kínai matrózokból. Többen közülük nyilván kalózkodtak is másodállásban, de mint Kwai rámutatott, ez csak előny lehetett. 

Legalább tudni fogják, melyik szorosokat kell elkerülni. Passion kívánságára Kwai azt is közölte, hogy kell majd hajónként két zsoldos is. Gránátvetőt, infratávcsöves mesterlövészpuskát és Uzit ígért nekik. A zsoldosok és a legénység amerikai dollárban kapja a bérét – egyharmadát előre, a többit azután, hogy leszállították a brunei tankereket a Passion által megjelölt helyre. 

Amikor végeztek, Kwai elkísérte a nőt a kint várakozó sárga taxihoz. Az ideges sofőr az ajtó mellett állt, és egyik cigiről a másikra gyújtott. 

• Vigye vissza a hölgyet az Imperiumba – utasította Kwai. 

• Te hova mész? – tudakolta Passion. Valami aggasztotta a fiú viselkedésében, de nem tudott rájönni, pontosan mi. Nem volt tudatában, hogy a biológiai életkor nem feltétlenül arányos a tapasztalattal. Kwai sosem volt olyan fiatal, mint amilyennek tűnt. 

• He? Én? A reptérre. – Kwai egy JAL-jegyet és egy új útlevelet húzott elő a belső zsebéből, és elvigyorodott. Egy pillanatra megállt, hogy megigazítsa új RayBanjét, aztán udvariasan kinyitotta Passionnek az ajtót, majd becsapta utána. 

A lány nem tudta eldönteni, gúnyolódik-e. 

 

 

[Santa Passionata/Sötét ügyek] 

 

 

Zublovszkij tábornok nem jelentkezett se azon, se a következő héten. De nem is tűnt meglepettnek, amikor felismerte a telefonálót. 

Első mondata ez volt: 

• Ellenőriztettem a cégét. 

Passion visszatartotta a lélegzetét. 

• Nagyon régi és nagyon csendes – folytatta a tábornok, aki a jelek szerint nem figyelt fel a hallgatásra. Hangja reszelős volt, mint egy idősödő amerikai színészé, aki orosz generálist játszik. Passion eltöprengett, vajon ő is szoftverrel kozmetikázza-e a hangját. 

• Mi inkább úgy mondjuk, diszkrét – felelte Passion, mire a tábornok felnevetett. 

• Olyan diszkrét, hogy senki sem tudja, mit csinálnak… – Fülsértő dohányos harákolás kíséretében felköhögött. Passion úgy döntött, valószínűleg eredeti a hangja. 

• Sok mindennel foglalkozunk – mondta Passion nyájasan –, ezek közül a legtöbb titok. Az, hogy nem sikerült rólunk semmit kiderítenie, a sikerünk jele, nem a kudarcé. 

A túlsó oldalról hosszú csend hallatszott. Passion rádöbbent, hogy megsértette a tábornokot. Hogy mivel, fogalma sem volt. 

Amikor a férfi biztos volt benne, hogy nemtetszése tudatosult az általa Catherine Chunként ismert nőben, újra megszólalt. Szavait tisztán és precízen közvetítette a hangszóró. 

• Ellenkezőleg, kiderítettünk mindent, amit lehet. Zsoldosokat fogadnak fel, nemrég vásároltak hajókat Bruneitől, a mieinknél is rosszabb állapotban, és komoly anyagi forrásaik vannak. Ön személy szerint két másik céget is vezet… 

Eddig minden a terv szerint ment. Passion elég sok egymásnak ellentmondó utalást hagyott a weben ahhoz, hogy a kutakodóknak egyedül kelljen kiokoskodniuk, kicsoda és micsoda ő. Többek között nemrég helyezett el egy emberi jogi fórumon egy visszadátumozott, titokzatos megjegyzést, ami tíz évvel megtoldotta az életkorát, és kimondatlanul a CIA-vel hozta összefüggésbe. 

• Tehát – mondta Passion –, megegyeztünk? 

A tábornok nem felelt, így Passion is hallgatott, hideg Kirin sörének édeskés ízére koncentrált, és figyelte a város fölött köröző régi Boeing 747-es fényeit. Kwai még mindig Tokióban volt. Nem telefonált, de alaposan fejte az aranykártyát. Passion ezt biztosan tudta. 

• Ha nem egyeztünk meg, legalább tárgyalhatunk? – kérdezte végül. A tábornok biztosan tudta, mekkora a svájci bank által nyújtott hitelkeret. Azért csinálta, hogy a tábornok megtudja. Már nyilván azt is kiszámolta, mekkora részt kaparinthat meg magának a pénzből. Passion tizenöt-húsz százalékot saccolt. Annál több már veszélyes lenne, de kevesebbel nem éri be a kis mohó. 

• Van egy kis probléma – mondta a férfi lassan. Hangja úgy recsegett, mint egy rossz benzinmotor. 

Passion nem ezt akarta hallani, de csendben maradt. Ha a tábornoknak problémája van, neki elmondhatja. 

• Itt Moszkvában nagy gond van. Olyan nagy, hogy nem tehetünk semmit, semmiről sem dönthetünk, amíg… – Félbehagyta a mondatot. 

Passion nem tudta, mi következik, de sejtette, hogy nem fog örülni neki. Nem is örült. 

• Hallott ön a Fekete Századról? 

Persze hogy hallott. Mindenki hallott róluk. Fotogének, fessek, jóképűek. Továbbá antiszemiták, nacionalisták, Oroszország Anyuska hü fiai, cárpártiak. Néhányukat még ma is a valódi sztyepnojők, keresztény kozákok közül toborozták, de a legtöbbjük jogfosztott, munkanélküli gyári munkás volt. Egyenruhájuk térdig érő fekete kabát, két keresztbe vetett, fekete töltényszíj, oldalukon görbe sasa szablya. Önjelölt atamánjúk Volkonszkij ezredes, egy volt filmsztár, akinek kabargyin hegyi lovakból álló istállója óriás fedeztetési díjakat markolt fel a világ lótenyésztőitől. 

A Fekete Század parancsolt megálljt annak idején a mohamedán kozákoknak; a túlélőket egy véres doni tűzharcban mészárolták le. Most a Fekete Század azt követelte, hogy Volkonszkij kapja meg a hadügyminiszteri posztot az új dumában. 

A világ vallási törésvonalak mentén kezdett széthasadni, és a végső összecsapás előtt sorban tünedeztek el a humanisták, az el nem kötelezettek. A CNN épp e hónapban közvetített egy riportot Volkonszkijról, aki „bűnmegelőző” céllal kijárási tilalmat kívánt bevezetni Moszkvában és Szentpéterváron, amit természetesen saját emberei felügyelnének. 

• Megértem, hogy a Fekete Század kellemetlen… – kezdte Passion, amire a tábornok undorodó horkantással felelt. 

• Az az ember elmebeteg – mondta kurtán. 

• De nem a csecsen maffia a legnagyobb problémájuk? 

A tábornok felsóhajtott. 

• Egyik kutya, másik eb, ahogy önök mondanák. Ki tudja, melyik rosszabb? A csecsenek mindenhol ott vannak, mint a tetvek. Még azzal sem tudtuk levakarni őket, hogy visszaadtuk a sárfészküket. És a maffiától megszabadulni, az olyan lenne, mint galambokra lőni a Vörös téren. Túl sokan vannak. A Fekete Század nem olyan elterjedt… most még. Veszélyesnek veszélyes, de nem elterjedt- 

Passion várt. Kortyolgatta a Kirint, és töprengett, mi következik. Mindegy, kivárja. Hirtelen végigsimították a karját – hideg ujjak, mint a szélfoszlányok. A kísértetlány állt mellette, és kifürkészhetetlen arccal nézte. 

• Menj vissza, még beszélek – suttogta Passion. De nem beszélt. Várta, hogy a tábornok megtörje a csendet. 

A lány búsan elmosolyodott, visszament a sarokba és bemászott az ezüstből, nádból és üvegből készült asztal alá a viharvert, barna bőrű Barbie-ért. Fehér bugyiban volt, hogy hűsöljön, fehér ruhácskáját és zokniját csinosan összehajtogatta és egy kupacba tette. Barbie meztelen volt, ruhái még kisebb kupacban pihentek. 

* * *

A kislány valaha keserű gondolat volt, bűntudat. Valóra nem vált lehetőség. De lassacskán egyre valóságosabb lett. Passion azóta képtelen volt lerázni magáról, legalábbis józanon. Ő, amikor az asztalon feküdt, egyáltalán nem sajnálta a történteket. Tizenhárom éves lányoknak nem szabad teherbe esniük, nem érdemlik meg. Ezzel még Passion apja is egyetértett. Az anyja volt az, aki jéghideg mosolyával újra meg újra eszébe juttatta, mennyi idős lenne a kicsi. Míg fel nem tűnt 

a gyerekkísértet, hogy maga emlékeztesse rá… 

* * *

Passion mérgesen kidobta a langyos Kirint, és elővett egy másik, hidegebb üveget a hűtőből. Komolyan sajnálta (nem először), hogy lejött a netről. Egy löket freebase kellene most, arra vágyott igazán. Vagy legalább egy jó nagy adag porszürke, parázsló szulfát. 

Helyette előrázott egy 250 milligrammos kolintablettát, 25 milligramm porított dheát és egy 750 milligrammos L-Arginin kapszulát, és egy korty hűs sörrel lenyelte az egészet. Mindegyik gyógyászati készítmény volt, és az aminosavak amúgy se számítottak kábítószernek, legalábbis Passionnél. Akárcsak az a 0,75 milligramm melatonin, amit elalvás előtt szokott bevenni, hogy visszaállítsa biológiai óráját… 

Felsóhajtott. A vonal nyitva állt, de csak a hallgatásuk kódolódott és ugrált a műholdak közt. 

– Tábornok – szólalt meg végül Passion. – Elárulná, mire gondolt? 

 

 

[Santa Passionata/Tó kell] 

 

 

Kwai nem nagyon értékelte, hogy ki kell kászálódnia Ginza Plaza-beli hatalmas, csicsás amerikai ágyából a Nokia mobil makacs ciripelésére. Azt meg főleg nem, hogy ezt hajnali háromkor kell tennie. 

Passion hasonlóképp nem értékelte a háttérből sztereóban érkező lányvihogást. Rámutatott, hogy ha Kwai egyedül feküdne le, talán könnyebben el tudna aludni… 

Kwai nem tartotta szükségesnek közölni, hogy éjszakája igazából még el se kezdődött. Nemrég tért vissza a Ginza Plazába egy görbe este után, amit a Nisi Aszabu legmenőbb bárjainak felderítésével töltött, nem beszélve Sindzsuku és Sibuja vöröslámpás intézményeiről, valamint legalább öt roppongi klubról. Úgy érezte, tartozik magának ezzel az éjszakával két hét tikkasztó kirakatnézés után. 

Nem vallotta be Passionnek – még magának se –, de azért nézelődött vásárlás helyett, mert a Takasimaja, az Iszetan, a Szeibu és a departók egyszerűen túl ijesztőnek tűntek makulátlanul tiszta kirakatüvegeik és csiszolt márványlapjaik mögött. 

De holnap új nap virrad: végigjárja Ginzát, zsebében az arany Amexszel. Az átállás azonban tovább tartott, mint gondolta, sokkal tovább. Tokió igazi futurisztikus város volt, a fura, kapszulaszerű „hotelektől” kezdve Akihabara elektromos butikjaiig. A lakóival együtt. Borzasztó elegáns, borzasztó tiszta, borzasztó gyors – és nagyon, nagyon drága. Ha ez a jövő, Kwai örömmel várta: csak beletelt némi időbe, amíg hozzászokott. 

– Be van kapcsolva a titkosító? – tudakolta Passion. Hallotta a komszatról visszaverődő sóhajtást, de köpött rá, hogy mit szakít félbe. – Fontos – tette hozzá. 

• Jól van na. – Elnémult a vonal, aztán Kwai visszatért. – Na halljam – szólt bele –, mi olyan fontos? 

Passion elmondta, részletesen. Felvázolta a Zublovszkijjal folytatott beszélgetést és a tábornok kívánságát. Lehetséges? Megtenné Kwai? Passion nem tudta, hogy tegye föl a kérdést. 

Egyszer látta Kwai kését, és végigfuttatta ujjait a haj szál vékony sebbarázdán, ami a szikár fiú bordáinak rácsozatán húzódott végig. Sőt azt is látta, amikor Kwai elvette tőle a Coltot, hogyan forgatta a kezében, és hogyan simogatta csövét az ujjai hegyével. 

Lehet, hogy Passion elkényeztetett amcsi úrigyerek, de az kurvára biztos, hogy nem olyan naiv, mint Kwai hiszi. Bár nem is olyan tapasztalt, mint gondolja magáról. De kezdte megismerni önnön korlátait. Kiderült, hogy nincsenek. Nem kellett mást tennie, mint megfogalmazni a kérdést. 

• Megcsinálom – mondta Kwai kurtán, mielőtt Passion levegőt vett volna a kérdéshez. 

De sokba fog kerülni. Kwai nem tudta, mit kér, még nem. Az majd később jön. Addig is tudni akarta, pontosan mi Passion célja, és mik a rendelkezésre álló eszközök. 

A nő megmondta; rövid, világos mondatokban tisztázta a helyzetet, legalább annyira önmagának, mint Kwainak. És a végén Kwai csak annyit kérdezett: mikorra? Amikor meghallotta, hogy nincs határidő, halkan azt javasolta, bonyolítsák meg egy kicsit, és ezzel növeljék az akcióért várható ellenszolgáltatást. Valójában arra célzott, hogy Passion préseljen ki Zublovszkijból annyit, amennyit csak lehet. De ugyanazt jelentette. 

Miért csak a kozák atamánt iktassák ki?, érdeklődött Kwai. Miért ne csináljanak valamit a csecsen maffiával is? Úgyse több az felpuffasztott utcai bandánál – és Kwai sok mindent tudott az utcákon zajló hatalmi harcokról. 

Kurtán és sietősen megegyeztek, hogy a Jardine, Jardine, Chun and Baker Zublovszkij mindkét problémájával foglalkozni fog. És viszonzásképp a JJC&B nem elégszik meg a rozsdásodó csendes-óceáni bálnavadászflottával: Passion magának követeli majd egy csődbe ment moszkvai telekomcsoport, az állami NovCom3 eszközeit. 

Legatyásodott vagy sem, a NovCom3-nak birtokában volt egy működőképes, bár épp inaktív, alacsony pályán keringő komszatlánc: 11320-11349 az SC Katalógusban, ami 13 423 darab fírkacatot tartott nyilván. És a komszatokat még jó tíz, tizenkét hónapig használni lehet, mielőtt lekacsáznak a pályájukról és szétégnek a légkörben. 

Mi a fasznak tettesse az ember muhinak magát, térítsen el milliárdokat a világ első video/adat/drogtervező szabadkikötőjének felépítéséhez, ha nincs egy LEO műholdrendszere, amivel szétszórhatja az anyagot, ha végül beüzemelik a kócerájt? 

* * *

Kwai sóhajtva kapcsolta ki a Nokiát. Passion majd később jelentkezik a részletekkel…Ja. Az tuti. Kwai a két japán lányra nézett, akik továbbra is félig levetkőzve ültek az óriási ágy végében. Köztük egy Chablis üres üvege (eredeti, Franciaországból) és egy fonott tetejű bambuszdoboz. Utóbbiban nemrég még apró, grillezett angolnakockák voltak, ragacsos rizs és ecetes retek társaságában. A Plaza konyhája felküldte a kért ételt, de a lányok csak ímmel-ámmal eszegettek. Így hát Kwai falta be a nagy részét, három harapással. Szóval ilyen a szusi. Továbbra sem értette, mi ebben a nagy szám. 

Az egyik lány látványosan szép volt; szív alakú arcát éjfekete, középen csinosan kettéválasztott haj keretezte. Ő volt a drágábbik. Szeme mély gesztenyebarna, arccsontja magas, bőre viszonylag szép, nem is kellett volna rá a vékony sminkréteg. 

Alakja láttán Passion elsápadt volna az irigységtől, és Kwai furcsamód örült, hogy nem vidlinken beszéltek. A lánynak vékony dereka volt, fiús csípője és magasan ülő, almaszerű, apró bimbójú melle, ami kidudorodott a kurta Versace ingből. Szeméremdombját teljesen lecsupaszította, hogy epilálással vagy borotvával-e, Kwai nem tudta megállapítani. 

Szilikon és sebészkés segíthetett be valahol. Szépsége túl nyugatias volt, túl nagy volt a kulturális kompromisszum. Még ártatlanságot sugárzó, nagy kerek szemét is egy finom nyisszantással alakította ki egy nagyon diszkrét, nagyon drága sindzsukui plasztikai sebész. Az ilyen külső még Bangkokban is sokba került. Kwai nem akarta tudni, itt mennyit kell fizetni érte. 

A másik lány idősebb volt, nem annyira gyári termék. Orra kicsit pisze, arca kerek, szinte lapos. Nyugodt vagy közönyös, attól függ, honnan nézi az ember. Csípője szélesebb, mint társáé, a lába kicsit rövid és izmos. Az alapján, amit Kwai a lámpafénytől átderengő pamutmellény mögött látott, a melle jól nézett ki. Nem túl nagy, nem túl hegyes, és épp kezdi feladni a gravitáció elleni csatát. 

Úgy a húszas évei elején lehetett, Kwai legalábbis úgy vélte. Haja rövid volt, szintén fekete, de frizurája nem olyan szép és elegáns, mint az első lányé. Ami logikus. Prostik. Az első a Tokió Hilton halijából. A másikat Kwai egy utcasarkon szedte fel, útban hazafelé. 

• Te – szólalt meg, és az idősebb lány felé biccentett. – Mi a neved? 

A lány elmosolyodott. Sugárzó mosoly, amit meghazudtolnak a barna szemek. 

• Amit akarsz. 

Kwai megrázta a fejét. 

• Nem – mondta. – A neved? 

• Szaszumi. – Nyugodtan, erőlködés nélkül beszélt angolul. Talán sokat kellett tinifiúkat szórakoztatnia ginzai luxushotelekben; Kwai nem tudta. Tokióval kapcsolatban semmin sem lepődött meg. 

• Te. Maradj, kérlek. – Kwai az öltözőasztalhoz sétált, kihúzta az egyik fiókot, és benyúlt a tárcájáért. Aztán visszament az ágyhoz, és odanyújtotta az aranykártyát a fiatalabb, csinosabb lánynak. 

• Hé, erről vedd le a pénzedet. 

A kerek szemű, gyönyörű lány Kwairól a másik lányra nézett, aztán felmarkolt egy szállodai köpenyt, és szorosan összehúzta selyemingén. Romlatlan arca kérdésekkel volt tele, de nem mondott semmit. Kwai úgyse válaszolt volna. Csöndben kivett a retiküljéből egy apró kártyaleolvasót, és végighúzta a kártyát a vájaton. 

Kwai meg se kérdezte, mennyit vesz le. Nem az ő pénze. 

Miután kifizették, a lány kiment felöltözni a csempézett fürdőszobába. Amikor elkészült, kilépett, felkapta a kabátját és távozott; hátra sem nézett, el sem köszönt. 

• Ő volt a szebb – mondta Szaszumi, aki továbbra is Kwai ágya végében gubbasztott. – Miért küldted el…? 

• Nem mintha panaszkodnék – tette hozzá szinte bocsánatkérően, apró, futó mosollyal. 

Tucatnyi mód van rá, hogy akaratunkon kívül megsértsünk valakit, Kwai ezt jól tudta. A legegyszerűbb a szánalom. A tudás mélyen Kwaiba ivódott, agyába égették a könnyed nagylelkűségtől gennyedző emlékek. Köztük Passion… 

Mégis, kérdés nélkül is tudta, hogy Szaszuminak kell a pénz. A másik lány Chanelt és Versacét viselt,