Szaszumi valami olcsó nagyáruház konfekciókosztümjét. Ruhái távolról jól néztek ki, de minél közelebb ment az ember, annál több kilógó cérnaszálat látott, és annál silányabbnak tűnt a sminkje. Kwai ösztönösen figyelt az ilyen részletekre. 

A szeme pedig fáradt volt, vörös karikákat mart köré valami VDU, amire egész nap meredt. Lehet, hogy a körmei ápoltak, lakkjuk szép feketésvörös, de a lány rövidre nyírta őket, hogy bele ne akadjanak a billentyűzetbe. Nem elég gazdag vagy szívós, hogy valódi ginzai profi legyen. 

• Nem főállásban csinálod, ugye? – kérdezte Kwai. 

Szaszumi ránézett, és lassan megrázta a fejét. 

• Mondhatnám, hogy ez az első alkalom, de nem időnként csinálom, hetente egyszer, néha kétszer, ha muszáj… 

Muszáj. 

Ez sok mindenhez adott hajtóerőt, gondolta Kwai, miközben Szaszumi a szusi morzsáiból csipegetett. A retek csípős volt, nyers. A lány szórakozottan felvett egy fogpiszkálót. Még azok is elegánsak voltak, csiszolták, egyik végük hegyes, a másik lakkozott. 

Kwai felsóhajtott. Talán túl elszállt neki ez a város, ahol még a prostiknak is makulátlan a modora. Mindegy, a lányt attól még felhasználhatja. 

• Nem akarsz komolyabb pénzt keresni? – kérdezte hirtelen. 

• Mivel? – Szaszumi kérdése legalább olyan óvatos volt, amilyen színtelen a hangja, szemében azonban mohóság csillant. Hogy mitől, Kwai nem tudta, de nem is akarta megtudni. Szaszumi része volt a tervének. 

Nem kellett tudnia, hogy a beteg nővérét ápolja-e, vagy alkoholista és munkaképtelen apját kell-e eltartania – vagy ami még rosszabb, pénzt küld haza a falujába, ha vannak egyáltalán Japánban faluk. 

• Hé – mosolygott Kwai. – Semmi komoly. Csak szükségem van egy barátnőre. Egy hónapra. Szentpétervárra és Moszkvába kell utaznom. A Metropolban szállunk meg, a Szent Vazul-székesegyházzal szemben, ahol Lenin az első ideiglenes kormányt összehívta. – Utóbbit Kwai a Discovery csatorna egy világjáró műsorából vette, de ezt nem kötötte Szaszumi orrára. – Nem kell csinálnod semmit, csak velem lenni. Nappal nem leszek otthon, de kijárhatsz vásárolni. 

Szaszumi habozott. 

• Kapsz hitelkártyát – ígérte Kwai. 

• Egy hónap? 

Kwai bólintott. 

• Mennyit fizetsz? – Szaszumi bocsánatkérően mosolygott, mintha illetlenséget kérdezett volna. De Kwai tudta, hogy neki is ez lett volna az első kérdése. 

Mondott egy összeget, ami számára is csillagászatinak tűnt, még azután is, hogy látta, mennyit költ Passion számítógépre virtuális birodalmának felállítása érdekében. Szaszumi is annak találta. 

• Azért, hogy a hotelben maradjak? – Hangja döbbent volt, de továbbra is bizonytalan, mintha a trükköt keresné. – De kell majd szex? 

Kwai úgy nézett rá, mint egy őrültre. 

• Naná, hogy kell szex… 

Azután szeretkeztek, hogy megpecsételjék az egyezséget. Kwai levetkőzött, Szaszumi pedig sietve beletúrt bőrtáskájába. Olcsó Gucci-másolat volt, vacak bőrből, ügyetlen festéssel. Szaszumi ujjai közé rejtett egy nejlontasakot, aztán előhúzott egy kis szantálfa gyertyát és egy felpattintható tetejű gyufásdobozt. 

Kihúzott egy gyufát, meggyújtotta a gyertyát, és óvatosan letette az üvegtetejű öltözőasztalra. Átható illat töltötte be a szobát, elnyomta a lány parfümjét és a szusi keserű szagát. 

Szaszumi eloltotta a mennyezeti lámpát, és a szoba egy pillanatra sötétbe borult. Mire Kwai hozzászokott a félhomályhoz, gyertyaláng öntötte el a szobát, és megvilágította Szaszumi arcát. A lány szomorúnak és nagyon elveszettnek tűnt. Ezt az összeállítást Kwai mindig is hívogatónak találta. 

Felkelt az ágyról, és odament a fiatal prostihoz. Mármint fiatal a szakma mércéi szerint. Nem Kwai szerint, aki saját magánál jó két-három évvel idősebbnek könyvelte el. Otthonról ismert ilyen korú nőket, akik már nagymamák voltak. Bár ők nem úgy néztek ki, mint Szaszumi. 

Kwai a zsebébe túrt, és kitapogatta a két kis fehér tablettát. Szaszumi hirtelen tétovázni kezdett, majd elvette az e2-1 és leöblítette. De csak azután, hogy Kwai lenyelte a magáét. A fiúnak Passion mutatta meg a tiszta MDMA-t, és mostanában tért át rá. Olyan lett tőle a szex, mint színesben álmodni. Nem olyan stílusos, mint a fekete-fehér, de sokkal érdekesebb. 

• Hé – mondta Kwai, mert ezt szokta, de hirtelen hülyén érezte magát. Nem tudta, hogyan folytassa. Nem is kellett. Szaszumi felé fordította kerek arcát, elbódult tekintetét, és Kwai szájon csókolta. Először gyengéden, simogatva, aztán fellobbant benne a vágy, és szájával szétnyitotta a lány ajkait. Szaszumi szájának mentolos íze volt. Nem azért vonult el a fürdőszobába, amiért Kwai hitte: fogat mosott. 

Aztán a lány elszakadt tőle, és finoman az ágy szélére nyomta Kwait. 

• Attrakció – mondta halkan. Lassan vetkőzni kezdett az illatos gyertya lobogó fényében, a háttérben, a bársonyfüggönyök között, a világ legmodernebb fővárosának éjszakai lézer-neon pompájával. 

Kwai gyomra megfeszült, miközben Szaszumi keresztbe tette a karját, megfogta és felhúzta a fehér mellényt, és előbukkantak telt, lágy, gömbölyded mellei. Kwai tekintete még akkor is rajtuk függött, amikor Szaszumi a szőnyegre dobta a mellényt. Aztán következett a harisnya, majd a lány kilépett rövid kombinéjából, és ott állt egyetlen olcsó fehér bugyiban, amilyet metróállomások automatáiból lehet venni. 

Szaszumi hátat fordított Kwainak, letolta a bugyit, kicsit előrehajolt, és kecsesen kilépett belőle. A fiú kábultan nézte hátának sima vonalát, lágy fenekét és lábait. Aztán a lány felegyenesedett és megpördült. Egyik karját félig védekezőn a mellére tette. 

• Vége a számnak. Tetszett? 

Luxusszálloda, gyönyörű lány, aki meztelen, e2-mámorban úszik, és hergeli a kuncsaftját. Kwai biccentett; nem volt biztos benne, hogy meg tudna szólalni. Naná hogy tetszett. Persze hitelkártya-tranzakció volt, semmi több; egyáltalán nem egy megható, romantikus alkalom. 

Azért Kwai rendületlenül figyelte a lány kerek arcát, felső ajkát, ami kicsit rövidebb volt, és ettől az alsó mindig biggyedtnek tűnt. Aztán barna szeme lejjebb vándorolt, végig a keskeny vállon és a lágy, telt kebleken, végül megállapodott a szőrzet sötét gubancain. 

• Gyere ide – szólalt meg. 

Szaszumi odajött. Ott állt, Kwai pedig szorosan átölelte a derekát, selymes hasába temette az arcát, kezét lassan végighúzta a hátán és csípőjén, aztán megmarkolta puha fenekét. Egyik keze a combjai közé csúszott, megsimogatta, majd felkúszott hátul a lábán, míg egyik ujja a nedves, meleg bőrhöz ért. 

Kwai felsóhajtott, beletemetkezett a lány szagába. 

Orrát pézsmaillat töltötte be, Szaszuminak pedig elakadt a lélegzete, ahogy Kwai egyik ujját mélyen belécsúsztatta. 

Gyengéden eltolta magától a fiút, vissza a tágas szállodai ágyra, fölé mászott és lovagló ülésben a térdére ült. Lehajtotta a fejét és előrehajolt, amitől rövid fekete haja az arca elé hullott. Végigsimított Kwai combján, kinyitotta a száját, és ajkai közé vette a fiút. 

Kwai úgy érezte, mintha meleg folyadékba süppedne. Akaratlanul is felnyögött, Szaszumi pedig mosolyogva elhúzta a száját, és egy kicsit beléharapott. 

Kwai meg akarta fogni és magára húzni, de Szaszumi a fejét rázta, Kwai dereka alá nyúlt és ülő helyzetbe húzta. 

Talán az illatos gyertya tette, talán a függönyök közé szorított éjszaka, talán a megbízás, amit Kwai Passiontől elfogadott. Az is lehet, hogy csak az MDMA dobta meg a szerotoninszintjét, de Kwai hirtelen úgy érezte, hogy mostanáig fogalma sem volt, milyen az igazi szex. Elég nevetséges ez egy utcagyerektől, aki egy visszavonult, tizenhárom éves kurvával vesztette el a szüzességét egy rizsraktárban. 

Magáévá akarta tenni a lányt, megízlelni, beléfurakodni. A térdelő Szaszumi megfogta a péniszét, és lágyan morzsolgatni kezdte, míg a gyönyör Kwai minden idegszálán végighasított. Szaszumi lassan széttárta a lábát, hogy Kwai is megérinthesse őt. Lehet, hogy tettette. De kurvára nem látszott. 

Amikor Kwai megnyalta az ujját, és végighúzta a lány szétnyílt szemérmén, a duzzadó ajkakon, Szaszumi megragadta a fiú merev péniszét, és rángatni kezdte a bőrt. 

• És most baszunk – jelentette be Kwai. Derékon ragadta Szaszumit, hogy kiterítse az ágyon. Akarta, minden porcikáját. 

• Először vedd fel ezt – szólalt meg hirtelen a lány, és előkapta az óvszeres tasakot, amit korábban csempészett ki a táskájából. Hangja magabiztos volt, tekintete nem. 

Kwai felnyögött. 

• Légy szíves – mondta Szaszumi. Egy másodpercig úgy tűnt, már-már fél, de ez elmúlt, amikor Kwai, arcán egy kis félmosollyal, bólintott. 

Szaszumi ügyesen, fél kézzel feltépte a csomagot, és kevésbé ügyesen ráhúzta az óvszert Kwai farkára. A tasaknyitást gyakorolta, jött rá Kwai meglepve, de a felhelyezésben nem volt tapasztalata. Lehet, hogy tényleg olyan amatőr, mint mondta. 

• Na, most baszunk – szólalt meg Szaszumi. Kwai bólintott. 

Szaszumi végigdőlt az importált csipkén; sápadt testét bevilágította az illatos gyertya fénye. Kihúzott a feneke alól egy tollpárnát, aztán lassan szétnyitotta a térdét. Kwai megtámasztotta magát, lenyúlt, hogy a lány kitárt vulvájához irányítsa magát, és lassan benyomakodott a feszes járatba. Érezte, hogy Szaszumi csípője előrenyomul, lába az ő lábára kulcsolódik. A behatolás hihetetlen nyugalmat és feloldódást hozott. Együtt marad Szaszumival, ha véget ér ez az egész. És ha a lány is úgy akarja. 

Szaszumi telt mellei ugráltak Kwai lökéseitől. Minden taszítás egy apró cunamit indított el a testében, ami végigremegett a bőrén. Kwai leszegve a fejét, szájával megállította az egyik himbálózó mellet, és ajkai közé zárta a bimbót. Gyengéden, aztán erősebben szívott rajta egyet; elnyelte a keményedő rügyet. Szaszumi a fiú ajkaihoz préselte magát. 

Kwai mohón rátette a kezét a másik mellére, és megszorította, míg a bőr feszülni nem kezdett begörbített ujjai alatt. Hüvelykés mutatóujja összezárult a kemény mellbimbón. 

Szaszumi lassan és ütemesen nyögdécselt, szája a fiúét kereste. Kwai lágyan tovább masszírozta a mellbimbókat, beleharapott Szaszumi alsó ajkába, mire a lány megugrott alatta, csípőjét felnyomta, karját szorosan összekulcsolta Kwai hátán, hogy erősebben húzhassa magához. 

Kwai vágyakozást érzett abban, ahogy a lány hozzádörzsölte a csípőjét, ahogy forrón, nedvesen, szorosan ráfeszült. Azt hitte volna, színjáték az egész, méghozzá profi, de Szaszumi sírt, könnyek gurultak le hang nélkül széles arcán. 

Bűntudat, félelem, vagy csak az e2? Kwai tudni akarta a választ, de fogalma sem volt, hogy kérdezze meg. 

Inkább megpróbálta megadni neki, amire a lány teste annyira vágyott. Feljebb emelkedett, lassan kihúzódott belőle, míg pénisze pont a nő előtt pihent. Szaszumi felnézett, hirtelen nyugtalan lett, de Kwai rávigyorgott, aztán lassan, a pillanatot elnyújtva belécsúszott; érezte a gyors rántást, amikor átsiklott a hüvely szoros bejáratán. Benntartotta magát, hagyta, hogy a lány puha szeméremdombja a pénisze tövéhez préselődjön. 

Megnyalta az ujjait, aztán egyik kezét lecsúsztatta a lány melléről, végigfuttatta a csípőjén, körbe a fenekén. Ujjai egy másodpercre megsimogatták a duzzadt ajkakat, aztán odébb tolta a kezét, megkereste az apró végbélnyílást, és egyik nedves ujját gyengéden, mélyen belenyomta. Ez megtette a magáét. Szaszuminak elakadt a lélegzete, szeme tágra nyílt a zavart döbbenettől, aztán megremegett Kwai alatt, és arcát a fiú vállához szorította, hogy elfojtsa a zokogást. 

Kwai később figyelte őt a gyertyafényben; látta, hogy a könnyek megszáradnak lapos arcán, és elmosódott vonalat hagynak az olcsó púder porcelánrétegén. De még akkor sem tudta, hogyan kérdezze meg, amit tudni akart. 

Később, amikor fényszilánkok kezdtek átfurakodni a bársonyfüggönyön, még egyszer magáévá tette a lányt. Hátulról, hogy ne lássa szemében az elfojtott szomorúságot. 

 

 

[Santa Passionata/Vérzékeny búcsú] 

 

 

Letelt a két hét, a vasárnap volt Kwai utolsó napja Tokióban. Míg Szaszumi aludt, Kwai lement Ginza pedánsan tiszta, exkluzív bevásárlókerületébe, járt egyet a bolygó legdrágább ingatlanjai közt. Olyan volt, mintha egy változatos, márványból, üvegből és betonból álló kanyonba lépne. A napfény egy szeletnyi égre szorult vissza, ami magasan fent húzódott, keskenyen és nyílegyenesen, mint alatta az utca. 

Kwait újra elöntötte a nyugtalanság, hogy nem tartozik ide, nem ismeri a szabályokat, erre gondolt, miközben a reggeli forgalomban egymást kerülgető elegáns kisautókat figyelte. Minden harmadik úgy nézett ki, mint egy Disney-rajzfilmből meglógott drága játékszer. 

Milyen város az, ahol a taxik felirata pirosan világít, ha üresek, és zölden, ha foglaltak? Itt nyoma sem volt a bangkoki lármának, az égett tészta, a füstölő és a pörkölt kávé szagának. Kwai sose gondolta volna, de lelke mélyén már kezdett hiányozni neki a szmog, a csatornabűz, a zajos, kaotikus forgalom, ami csikorogva torpan meg az autókra fittyet hányó gyalogosok miatt. 

Kwai visszafordult, bekukkantott a Vako és a Micukosi ablakán, beült egy irreálisan drága dupla cappuccinóra a Joncsom kereszteződésnél, ahol a Harumidóri és a Csúó-dóri találkozott, aztán nekiindult, hogy megkeresse az üzletet, ami miatt idejött. 

Kibelezett szoba, csupasz bükkfa padló, egy vázában vad bambuszcserje. Ruhák lógnak rendetlenül szétszórt krómállványokon. Kwai könnyen megtalálta az öltönyrészleget. Rögtön felfigyelt rá egy nagyon komoly, nagyon fiatal japán, akinek egy kicsit hosszú volt a haja és egy kicsit erős a Calvin Klein arcszesze. 

• Uram? – A férfi szeme végigfutott a thai fiú sólet öltönyén, a sima varráson és az enyhén aszimmetrikus hajtókákon. Arckifejezése nem változott, de Kwai megesküdött volna rá, hogy tiltakozóan hátrább lepett. 

Kwai összevonta a szemöldökét. Imádta ezt az öltönyt, a szeme fénye volt. Legalábbis a múlt hétig, amikor végigsétált Ginzán, pár lépésenként megtorpant és tátott szájjal nézte a kirakatokban a sugárzóan elegáns és sikkes ruhákat. Attól fogva már tudta, mi a különbség egy (mégoly kiváló) Ralph Lauren-másolat és egy bíborcímkés eredeti, egy Armani-klón és egy igazi között. Összehasonlíthatatlanok. Egyetlen öltönyön, egyetlen kirakatban sem volt árcédula. Ami épp eleget elárult arról, hogy mennyibe kerülhetnek. 

Kwai sóhajtva felpöckölte a RayBant az orrán, előhúzta gyíkbőr tárcáját, és diszkréten az üvegpultra csúsztatta aranykártyáját. Elegánsra sikerült, Kwai nevetségesen büszke volt magára. 

• Egy öltönyt szeretnék – közölte angolul. – Készen, prét-a-porter. Sötét legyen. Laza szabású, majdnem buggyos – tette hozzá. 

A kiszolgáló udvariasan tiltakozni készült, de Kwai felemelte a kezét. 

• Laza – erősítette meg –, hónaljban bő. 

Kwai tudta, hogy nem ez a divat. A Narita reptéren szerzett Esquire-bői értesült, hogy mostanában áramvonalasabbra szabták az öltönyöket. De egy szűk zakó alatt nem lehet Coltot rejtegetni, egy szoros nadrágban pedig lehetetlen normálisát rúgni. Különben is, Tokióban talán beválik a szűk ruha, de Bangkokban legalább olyan szeszélyes az időjárás, mint a légkondik. 

Az udvarias eladó végül talált egy darabot, ami mindkettejüknek megfelelt, aztán diszkréten végighúzta az aranykártyát egy leolvasón. Kwai vett az öltönyhöz hat színjátszó selyeminget és egy vörös selyem nyakkendőt. Ez a stílus Milánóban és New Yorkban már kiment a divatból, Kwai azonban valami klasszikus öltözéket akart, ami posztmillenniumi hangulatot áraszt, de nem túl harsányan. A japán eladó borzadva hallotta, hogy Kwai nem kívánja a szállodába vitetni a ruhákat, és ragaszkodik hozzá, hogy magán tartsa az öltönyt, a többit pedig becsomagolva elvigye. A thai fiú finoman elmosolyodott, miközben a kiszolgáló óvatosan összehajtotta az ingeket és becsúsztatta őket két elegáns szatyorba. Nagyon igyekezett, hogy ne gyűrje tovább a divatosan ráncos anyagot. 

Kwai alig tudta visszafogni magát, hogy fel ne világosítsa: Moszkvába készül, és a ruháknak a sétáltatás úgyse számít a hétórás repülőút előtt, még ha business osztályon utazik is. De ez nem lett volna elegáns, és Kwai sebesen kupálta ki magát elegancia terén. 

Az öltönyvásárlás után új frizurát csináltatott, angolosat, homlokba lógót. Illett az új ruhákhoz, és nem idősebbnek tűnt tőle, hanem kortalannak, mint az angolok. Elégedett volt vele. Vett még két pár fekete bőrcipőt, vasalt sarokkal (rúgáshoz kiváló), egy bőrövet, sötét pamutzoknikat és egy csomag Calvin Klein alsóneműt. 

Aztán tett egy kitérőt a Ginza Plazába, lerakta szerzeményeit a hallban, és meghagyta egy himlőhelyes hordárnak, hogy nyomban vigye fel őket a szobájába. Ekkor kezdett nagyon félresiklani a napja, bár Kwai ezt még nem tudta. 

Csak annyit tudott, hogy az egyenruhás boy nagyon ellenszenves módon utasítja vissza a borravalót. Nem szemtelenül, egyáltalán nem, csak éppen minden tisztelet nélkül. Mintha Kwainak tudnia kéne, hogy itt tilos borravalót adni. Mintha a Ginza Plaza hordára automatikusan felsőbbrendű lenne, mint egy tudatlan vendég. 

Kwai annyiban hagyta a dolgot: ketyegett az óra. Inkább elindult megkeresni a legszükségesebbet – egy új személyiséget. Az Amedzsuko piacon, az Ueno és az Okacsimaci állomás között nyújtózó vasúti híd alatt remek leves port és bontatlan földimogyorót kaphatott az ember, sőt új gyújtásrendszert a legfrissebb 750 köbcentis Fireblade-hez, a Takesita-dórin pedig csodás ruhákra és lökdösődő, cseverésző tinédzserhordákra lehetett bukkanni, de Kwai végül Cukidzsiben találta meg, amit keresett, a halpiacra néző szusibár hátsó szobájában. Nem akarta tudni, honnan hallott Passion a helyről: az amerikai nőnek megdöbbentő, veszedelmes kapcsolatai voltak. 

A délelőtt nagy része tárgyalással és alkudozással telt, de délre Kwai kezében volt egy új útlevél (ráadásul japán) meg egy sor hitelkártya, ami mind az új nevére szólt, de digitális csíkjukat úgy állították be, hogy az arany Amexről vegyenek le pénzt. 

Kwai persze nem látszott japánnak. Nem igazán. Egy tokiói biztos nem nézné annak, de hát a nénikéjüket a tokióiaknak, azok még az okinavai tuskókat sem tartották japánnak. Moszkvában és Szentpéterváron nem lesz gond, ott mindenki, akinek mandulavágású a szeme és keleties a arccsontja, automatikusan japán, esetleg kínai vagy mongol. 

Kwai utánanézett a dolgoknak. A ,,japán” szó jól csengett Oroszországban: pénzt, fejlettséget, megbízhatóságot jelentett. Valamint, megalapozottan vagy sem, kemény jobboldali beállítottságot, hitet a monarchiában és tekintélytiszteletet. Kwainak szüksége volt erre, ha olyan közel akart kerülni a Fekete Századhoz, hogy kinyírhassa a vezérüket. 

A kártyák mellé kapott egy nemzetközi jogosítványt is – zöld laminált lap vadonatúj fényképpel –, valamint egy amerikai pilótaengedélyt, bár életében egyszer ült repülőn, Bangkokból Tokióba menet. 

Délre beszerezte az utolsó kelléket, egy új kést is. Nem érdekelte, milyen gyártmányú, de kizárólag kerámia vagy üveg lehetett benne. Semmi értelme egy olyan üvegpengéjű bicskát venni, ami az első reptéri kapunál beindítja a riasztót, mert valahol belül fémrugó van benne. 

Kwai egy pillangókést szerzett, meg a biztonság kedvéért egy apró, fekete bokszerkést, amit kis tokba lehetett rejteni a hozzá tartozó öv csatja mögé. Lapos, T alakú neoprén markolata volt, hüvelyknyi pengéje mindkét oldalon kifelé görbült. Egyszerű és halálos. Használati utasítás nem járt hozzá – nem is volt rá szükség. Fektessük tenyerünkre a markolatot, fonjuk ujjainkat a penge köré, és üssünk gyorsan és erősen. 

Nem ez volt Kwai első ilyen kése, de ez volt a legdrágább. Egy gyakorlott harcos, ha elég gyors és határozott, négy-öt halálos vágást ejthetett vele, mielőtt áldozata egyáltalán felfogta, hogy kés van nála. 

A * A 

– Hol voltál? 

Szaszumi hangja nyers volt, szavai rögtön belépéskor fröccsentek Kwaira. A lány az öltözőasztal mellett állt glédában, kis fekete táskáját óvón a hóna alá csapta. Úgy nézett ki, mint aki épp távozni készül. 

• Vásárolni – felelte Kwai. Mivel a szatyrai nagy kupacban hevertek az ágyon, ez elég nyilvánvalónak tűnt. 

Szaszumi nem mondott semmit. Nem ment ki, de nem is engedett fel. Csak hallgatott mozdulatlanul, és áradt belőle a szemrehányás. 

• Mi baj? – kérdezte Kwai, és felé lépett. Csak akkor torpant meg, mikor a fiatal prostituált sietve hátrálni kezdett. Szaszumi szeme vörös volt, lapos arcán elkent, sötét smink. Még a vastag alapozóréteg sem tudta elrejteni a horzsolást, ami Kwai távozásakor még nem volt ott. 

• Halljam – parancsolta Kwai, de már tudta. 

• Feljöttek a holmiddal. – Hangjából áradt a gyűlölet, szavai jéghidegek voltak, mintha Kwait terhelné a felelősség. A fiú csak pár másodperc múlva jött rá, hogy Szaszumi alig tudja visszatartani a könnyeit. 

• A boyok? 

• Épp zuhanyoztam – mondta ridegen a lány. 

Kwai tudta a többit. A prostikra a bangkoki luxusszállókban is rájárt a rúd, bármit is gondoltak a turisták. Csak a jó ég tudja, Tokióban mit kaptak. Főleg egy japán lány egy thainál. Rágondolni is rossz. 

• Mit mondtál? – kérdezte, hogy időt nyerjen, és végigfutott magában a lehetséges válaszokon. A szemfüles kiesett, Kwai megérzés alapján a veszélyesre vagy idiótára tippelt. 

• Hogy rád várok… – Szaszumi beletúrt fekete kabátjának zsebébe, és előkotort egy csomag Lucky Strike-ot. Idegesen kirázott egy cigarettát, és remegő ajkai közé tette, ügyet sem vetve a feltűnő Dohányozni tilos feliratra. 

Az ujjai úgy remegtek, hogy csak harmadszorra sikerült meggyújtania a cigit. De nem engedte, hogy Kwai segítsen, elhessentette az öngyújtóját. 

• Igazat mondtam – tette hozzá indulatosan. – Tényleg rád vártam. – Mindketten tudták, hogy ez nem sokat számíthatott. 

• És aztán…? – Kwai óvatosan becsúsztatta a hamis útlevelet, a hitelkártyákat és a kerámiakést az egyik díszes éjjeliszekrény fiókjába. Amikor felpillantott, látta, hogy a japán lány csendben néz rá, várja, hogy figyeljen. 

• Mit gondolsz? – kérdezte Szaszumi hidegen. – Azt mondták, mennem kell… hogy nem akarsz majd itt látni, ha visszajössz. – Megborzongott. – Fenyegetőztek, hogy rendőrt hívnak. – Válla előreesett az olcsó kabátban, egyik kezét szorosan maga köré fonta, a másikkal a szájához emelte a cigit. A szeme a füsttől is könnyezhetett volna, de Kwai tudta, hogy nem így van. 

• És aztán…? – noszogatta. Ellépett a lány előtt, kivett a szekrényből egy pár fekete bakancsot, selyempapírba csomagolta, aztán óvatosan betette egy bőrtáska aljára. Nem nézte levegőnek Szaszumit, csak töprengett… 

• Aztán… – Szaszumi ökölbe szorította a kezét. – A francba is, tudod, mi történt – fakadt ki. Bár arcát elfordította, Kwai így is tudta, hogy sírva fakadt. Nem drámaian, ahogyan a tévében szoktak, hanem halkan, mint a hús-vér emberek; magában, szégyenkezve. Kwait féltékeny düh öntötte el, de nem a lány miatt: amiatt, aki bántotta. Veszedelmes érzés az ő szakmájában. 

• Ki? – kérdezte, aztán ő maga válaszolt, mert tudta előre. – A himlőhelyes meg az idősebb pofaszakállas? – A két fickó, akikkel felvitette a szatyrait. 

Szaszumi bólintott. 

Elöntötte a harag, a valódi harag. Kwai felismerte, mégis meglepődött. Az őrült, fagyos düh nem tartozott közeli ismerősei közé: életének teljes tizenhét éve alatt talán kétszer-háromszor tört rá. De most újra itt volt, hideg, kristálytiszta adrenalinlöket kíséretében; szíve keményen kalapált, vérébe extra oxigén áradt. 

Lecsatolta a régi övét, és felvette az újat. Tökéletes, pont beleillik az új nadrág pántjaiba. Ráadásul a bőr is jó minőségű. 

• Mosd meg az arcod – mondta Szaszuminak. – Aztán fogd a táskád és rendelj taxit. – Kezébe nyomta az Aeroflot-jegyet és egy nagy köteg jent. – Vegyél pár ruhát a reptéren. Ja… – szünetet tartott. – És küldd föl a csomagjaimért azt a két hordárt. Ügyelj rá, hogy ugyanazok legyenek. 

Szaszumi csak bámult rá. 

• Rajta – mondta Kwai gyengéden. Megfogta a lány vállát. – Nézd – mondta nem számítanak rá, hogy elmondod, mi történt. Különben is, miért érdekelne engem? Te kurva vagy, én csak átutazom… 

A thai fiú becipzárazta táskáit, az egyiket lerakta a fürdőszoba elé, a másikat a nyitott ablakhoz vitte. A piros bársonyfüggönyök már szét voltak húzva, úgyhogy Kwai félretolta a csipkefüggönyt is, mintha szellőztetne. Miért ne? Tokió nem a kordában tartott légszennyezésről híres, de Bangkoknál tutira jobb a levegője. 

Szaszumi kiment. Még mindig remegett, és zaklatottnak tűnt. Lapos arc; tágra nyílt sötét szemek. Kwai megkedvelte a lányt, jobban, mint tervezte. Jobban, mint Passiont. 

Miután az első táskát átrakta a fürdőszobaküszöb elől közvetlenül mögé, tévékapcsolgatással ütötte el az időt. A Ginza Plaza túl előkelő volt ahhoz, hogy pornócsatornái legyenek, úgyhogy Kwai egy tucat vasárnap délutáni rajzfilm közül váltogatott. Dragon Ball Z, A-Ko, Lam, mindegyikből öt másodperces villanások. A cselekményt így is könnyen követni tudta: a fiú megismeri a lányt, a lány szörnyeteggé változik… szokványos cucc. 

Mielőtt a hordárok kopoghattak volna, Kwai már ki is szólt, hogy jöjjenek be. Hallgatta folyosón koppanó lépteiket. Bejöttek; nem tűntek idegesnek, csak óvatosnak. Végigpillantottak a szobán, meglátták a kikészített csomagokat és a behemót ágyon ülő Kwait, aki gyerekműsorokat nézett. És mindkettő fellélegzett. 

Kwai az ablak felé biccentett. 

• Ott van – mondta, aztán odament a fürdőszobához –, meg itt egy. – A fiatalabb boy lesajnálóan mosolygott a fülsértő akcentus és a zagyva japán hallatán. 

• A táskák – tette hozzá Kwai elvörösödve. 

Miközben az idősebb felvette az ablak előtti táskát, Kwai követte a fiatalabbat a fürdőszobába. Bent megragadta a himlőhelyes fejét, és nekicsapta az arcát a fal fehér csempéinek. Vér spriccelt szét, csempék repedtek, aztán a fiú hang nélkül, törött orral, átharapott nyelvvel lecsúszott a padlóra. 

• Minden rendben? – kérdezte Kwai, hátralépett a szobába, és mosolyogva átsietett az ablakhoz. Egyik kezét lazán maga mellett lógatta, behajlított ujjai között már ott volt a bokszerkés. Használni nem akarta, csak ha becsúszik valami. 

• Mi történt? – Az idősebb fickó félre akarta tolni Kwait, de esélye sem volt. Mielőtt észbe kapott volna, a bokszerkés már a nyakánál volt. 

• Egy hangot se… – Kwai a fickó szeme elé emelte a pengét. Nem volt olyan félelmetes, mint a krisz, amivel Jim Chance-et Bangkokban elintézte, de a boy így is képben volt. 

Kwai a másik kezével fürgén lenyúlt a fickó egyennadrágjához, lehúzta a sliccét és ujjait a lába közé fúrta. Összezárta markát az egyik heregolyón, aztán megcsavarta. Erek szakadtak el, ujjai a durva pamutba mélyedtek, és szétmorzsolták az érzékeny, idegekkel teli szövetet. 

A férfi fuldokolni kezdett saját feltoluló hányásától, csak az arca előtt lévő kés tartotta vissza attól, hogy felbömböljön a fájdalomtól. Kwai gyorsan kinyitotta az öklét, benyúlt az alsónadrág sliccébe, és előrántotta a fickó félelem aszalta péniszét. Aztán hátralökte a nyitott ablak felé. A boy csöndben kizuhant, és tompa puffanással landolt a lenti lapos tetőn. Valaki majd csak észreveszi, de Kwai megkockáztatta, hogy ez beletelik egy-két órába. És neki már híre-hamva se lesz, mire bárki bármit rá akarna kenni. 

Először is, az akna falai közül három tűzfal volt, a negyediken pedig minden ablak előtt függöny lógott. 

Egy lapos tető, rajta a szállodakonyha légkondicionáltjával egyébként sem olyan hívogató látvány, hogy a vendégek lelkesen tanulmányoznák. 

Ideje lezárni az ügyet. Kwai megindult a fürdőszobából hallatszó elfojtott nyögések felé, és belökte az ajtót. A fiatalabb boy a vécé fölött térdelt, fejét a kagylóba lógatta, orrából vér csöpögött, feldagadt szájáról ragacsos csíkokban csorgott a hányadék. 

Kwai egy másodpercig kísértést érzett, hogy szétzúzza a fickó nyakát a csillogó fehér porcelánkagyló szélén, de ez nem illett bele a tervébe. Úgy akarta otthagyni a Ginza Plazát, hogy ne maradjon utána nyom, és senkinek semmi oka ne legyen utána eredni. 

A boyt Micky Onadának hívták, húszéves volt, oszakai születésű. Három éve dolgozott a Plazában Kwai ennyit derített ki az irataiból és a személyzeti kártyájából. A farzsebében volt még egy csomag Durex óvszer, egy metrójegy és egy kis fanyelű francia bicska. 

A kés váratlan bonuszt jelentett. Így nem kellett feláldozni az új kerámiakést, és otthagyni bizonyítéknak a tetthelyen. Kwai a New York utcáin egy régi epizódjából tudta, hogy ha nincs a környéken fegyver, az erőszakos halál automatikusan gyilkosságnak számít, nem öngyilkosságnak. 

Gyors mozdulattal a kádba lódította a boyt, kinyitotta a csapokat, aztán háromszor végighasította a fickó csuklóját. A kés életlen pengéje vöröslő, de ártalmatlan hurkákat húzott maga után, ahogy belekapott az inakba. Kezdő öngyilkos… Amikor a kád félig megtelt, Kwai leült a szélére, megragadta a boy kezét, és egy rántással kiegyenesítette. 

Ez vérezni fog. Kwai nem tudta, mennyire, de rongy biztos kell majd. Egy törülköző azért valószínűleg megteszi, gondolta savanyúan, főleg amilyen vastagokat ebben a szállodában adnak. 

Lábára terítette a félbehajtott törülközőt, marokra fogta a kis zsebkést, és mélyen belevágta Szaszumi támadójának a karjába, egy kicsivel a könyökhajlat alatt, és csuklóig végigszántotta. A tompa penge nehezen szúrta át a bőrt, de a többihez elég volt a nyers erő. A boy alkarján hosszú seb szakadt fel obszcén szájként. 

Vér bugyogott elő, élénkvörösre színezte a langyos fürdővizet, aztán gurgulázva lefolyt, amikor Kwai kihúzta a dugót. Egyik deci vér a másik után örvénylett körbe-körbe, mielőtt eltűnt. Nehéz volt megmondani, mikor halt meg Szaszumi támadója. A nyögései már rég elhaltak, bőre pedig rögtön kifehéredett, amikor Kwai a falhoz csapta a fejét. 

Egy halott az ablak alatti tetőn. Egy másik felhasított csuklóval az üres hotelszoba kádjában. Ebből süssenek ki a rendőrök valamit. A Ginza Plaza minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy eltussolja az ügyet. Nem utolsósorban a pofaszakállas hordár lehúzott slicce miatt. 

Miután elzárta a vizet, megmosta a kezét és letörölte ujjlenyomatait a csapról, Kwai becsukta maga után a fürdőszobaajtót. Aztán becsukta az ablakot, gondosan összehúzta a csipkefüggönyt, és ellenőrizte, hogy rend van-e. 

 

 

[Szentek & Paráznák] 

 

 

Szóval – morfondírozott magában Angeli hadnagy, miközben megszakította az adást és Kwai elhalványult, mint egy kísértet – újVelencét egy nyugati parti keresztapa drogos, bulimiás lánykája alapította. Egy thai zsebtolvaj segítségével. 

Érdekes, mondhatni valószínűtlen, de végül is ki a faszt érdekel? Persze ez a DVD nem a CySat honlapjáról származott, az Sz&P-féle új Velence-sztori nem a hivatalos verzió volt, hiszen aszerint a város alapítása nem volt más, mint a Santa Passionata passió, egy „szembeszálltunk az egész világgal (és győztünk)” típusú hőseposz, a CySat úV egyik legrégebben futó exportterméke. 

A Szentek & Paráznák más lapra tartozott. Nyers volt és kezdetleges, de valódi. A V-színészeket, a színieket és a zenét teljes egészében egy Declan nevű belfasti fiú kódolta sok-sok éve. A srác már újVelence alapítása előtt ismerte Passiont, Angeli legalábbis így értesült. 

És a V-színészeit úgy alakította ki, hogy hús-vér emberekre hasonlítsanak. Legalábbis akkori hús-vér emberekre. Kövér és sovány, görbe orrú és foghíjas – nem izomférfiak és istennők. Ráadásul a Szentek & Paráznák sose került föl a netre. Ami Angeli számára mindennél jobban bizonyította, hogy bármelyik hivatalos verziónál közelebb jár az igazsághoz. 

A kalóz-DVD-t egy Isitől kapta, akit azért csípett fülön, mert a fémfejű felnyomta az esti híranyagba azt a „verekedést” a lánnyal. Az UVR-sisakjára kapcsolt Sony RomReaderrel futtatta le a lemezt, közvetlenül a látókérgében. A kis ezüstkorongot szigorúan üzleti alapon szerezte. Az Isi felkutatta a Szentek & Paráznákat, Angeli pedig megígérte, hogy nem vonja be a moslékjegyét. 

De megtudott-e bármi használhatót, bármi igazán újat? Nem volt biztos benne. Turbózás nélkül nem tudott olyan jól gondolkodni, azt viszont – bármennyire is szerette volna – nem kockáztathatta, hogy az UVR tulajdonában lévő neurálhálót használjon. 

És engedély nélkül nem mehetett át egy biztonsági szonárfalon, nem juthatott vissza a belső városba. 

Megpróbálta, de a III-as körzet határán visszafordította egy lesajnálóan mosolygó VédLM-es. Akár megszűnt a kinevezés, akár nem (márpedig nem szűnt meg), az átmeneti vicequestore címnek láthatóan nem vette több hasznát. Viszont nála volt a szúrt sebből vett DNS-lenyomat meg a tetthelyen használt penge rekonstrukciója. 

Az a szaros kis Paco pedig kint az utcán interjúvolta a kuncsaftokat, akik a hadnagy előtt megnémultak volna, vagy az elektromos kerítéseken át visszaiszkolnak biztonságos palazzóikba. És ha Pacónak hinni lehet, a szinteken azt beszélték, a dózse eltűnt, a városban pedig azt, hogy a testőre is felszívódott. Senkit sem rázott meg különösebben a hír. 

 

 

[Az Apocalypso lovasa] 

 

 

A repülőgép alacsonyan suhant a Zürichi-tó fölött, tömzsi szárnyainak hegye centikre járt a sápadt, hűvös vízhártyától, de egyszer sem hasított bele. Ezüstszínű volt – bár kéken verődött vissza a tó fakó, azúr tükörfelszínén –, és kicsi, talán csak együléses. Széles, egybefüggő szélvédője füstszínű plexiből készült, és egyben a pilótafülke falaként is szolgált. 

Razz a tóra kinézve rögtön repülőnek könyvelte el, bár lehetett volna szárnyas motorcsónak is. Vagy valami köpeny nélküli légpárnás. Leginkább egy óriás lepényhalra hasonlított, amit lebukás közben fotóztak le a víz alól. Ha az ember elfeledkezett a furcsa szárnyak végén pörgő két hatalmas propellerről. 

Bármi is volt – valójában egy luganói gyártmányú, foldhatás-generáló Honda személyszállító prototípusa –, Razzt határozottan nyugtalanította, ahogy alacsonyan és sebesen közeledik a keskeny Züriehi-tó felől. 

De hát Razzt mostanában sok dolog nyugtalanította, elsősorban az, hogy nem tudta, hol van, bár szorongásának legkézenfekvőbb oka furcsa módon saját szaga volt. Nem parfüm vagy vegyszerszag, nem kosz és ápolatlanság bűze, hanem meleg, állati kipárolgás. 

Razz tudta, hogy a szag közönséges kémiai reakció, mint a gondolkodás és az emlékezet, receptorok és molekulák kölcsönhatása a szaglóhámban. De nem volt hozzászokva, hogy érzi a saját szagát. 

És más szagok is zavarták: a pörkölődő kávé nehéz illata, ami az ajtó alatt kúszott be és megülte a levegőt, távoli tűzrakás és a fürdőszoba sarkában álló fekete orchideák édes rothadása. 

Lehet, hogy új neurális kiegészítőt kapott, ami érzékenyebbé tette a szaglóhámját? Elgondolkozott, de nyomban elvetette az ötletet, mert agyába villant a válasz. Egyáltalán nem fejlesztették a szaglóérzékét. Egyszerűen visszaállították. 

Évek, döbbent rá, évek teltek el, mióta utoljára szagokat érzett. Ha nincs rá szükség nyomkereséshez, a szag zavaró tényező, elpazarolt agyi kapacitás: épp megfelelő arra, hogy kiiktatásával a többi érzéket élesítsék. Razz szaglását évekkel korábban kikapcsolták, valószínűleg a budapesti feketeklinikán, amikor még félig gyerek volt. 

A repülő időközben elkanyarodott, de a víz fölött maradt, és végigsuhant a hotelszobája előtt húzódó öblön. Razz arra jutott, hogy egy szállodában van, méghozzá jófélében. Az ajtón ugyan nem még lépett ki, de a súlyos tölgyfa bútorok elegáns arctalansága, a csinos, gereblyézett, ám jellegtelen kerti ösvény és a hólepte gyep sok mindent elárult. Mindegyikből az egyéniség teljes hiánya sugárzott. Egy Conrad talán, vagy egy tűrhetőbb Hyatt. Esetleg egy előkelő klinika. 

Miközben nézte, ahogy a gép visszafordul és távolodni kezd a tó közepe felé, Razz rájött még valamire: a repülő nem tudja elhagyni a tavat. Megnyugtatta ez a tudat. Azért a gép újra megdőlt a hullámok fölött, hogy tegyen egy kört befelé. Razz ösztönösen hátralépett az ablaktól – és, mintha álomban lenne, ráébredt, hogy meztelen. 

A legnagyobb sokk. 

Meztelen. Ez önmagában még nem volt szokatlan. A luxoktól, akik alig többek drága háziállatnál, elvárták a csupaszságot. Akárcsak azt, hogy soványak és fittek legyenek, méghozzá vírusos fejlesztésektől. Nem, a döbbenet azért volt fura, mert Razz a gátlásosság nevű jellemhibát rég kiirtotta magából. 

Valamikor régen, még egy másik életben. 

Odament a hatalmas, XV. Lajos korabeli tükörhöz, és belenézett. Alaposan végig akarta mustrálni magát, de csak az első pillantásig jutott. Ennyiből is kiderült, hogy ezüst bőre most világosbarna, mellbimbói mahagóni színűek, csípője szélesebb, mint hitte, mellei pedig még nem kezdtek megereszkedni. Testszőrzete is van; mély vörösesfekete testszőrzete, amin nyoma sincs a rádióhullámos elektrolízisnek. 

Közönséges sokk kólintotta fejbe, amitől váratlan, ismeretlen teste hirtelen összerogyott a drága perzsaszőnyegen – erős, mint a jég, és kétszer olyan hideg. Oké, a tükörben látott nő jó harminc évvel fiatalabb nála. És a test tényleg a sajátja: Razz felismerte, bár eddig azt hitte, ennyi idősen soványabb volt. De nem ez rázta meg igazán, nem ez… 

Két dolog volt, amitől kikapcsoltak az idegpályái és rázúdult az ájulás. Egyrészt az, hogy teljesen turbózatlanul látta magát. Se karmok, se gyíkbőrrel fedett cápaporc vállpáncél. Másrészt hirtelen, émelyegve döbbent rá, hogy fogalma sincs, mi lett Aurelióval. 

Halvány kéngőzös fingja sem volt. 

Persze lehet, hogy a dózse meghalt, villant agyába az alatt a töredék másodperc alatt, amíg a földre zuhant. De hát ő maga is halott volt egészen mostanáig. És egyáltalán nem szeretett meghalni, mindig is rühellte. De valaki örülni fog neki… 

 

 

[Zürich és hóvakság] 

 

 

Razz? – Két halk koppantás az ajtón. Miután válasz nem jött, újabb két kopogás, ezúttal hangosabban. Tovább tartott letenni azt a csicsás gépet, mint Alex 

• Lord Winterbrooke – gondolta. A legtöbb repülőt fény vezérelte, párat – nagyon keveset – még mindig áram. Alex Gibson viszont gondolattal repült, idegi kapcsolattal irányította gépét. Nem olyan flottul, mint kellett volna. De hát ennek megvoltak az okai. 

Alex agyát agyAG-gal futtatták tele. Agykérgébe leképezték a Cy teljes modelljét; neurális sémákat égettek abba a pár szinaptikus résbe, amit a vírusos átprogramozás turbózatlanul hagyott. Alex úgy szagolt bele a digitális adatokba, mint vidékiek a szélbe; ösztönösen érzett minden közelgő kis változást. 

Viszont még így is elfelejtett enni és aludni. 

• Törd be az ajtót – sürgette egy türelmetlen hang. Aztán több is csatlakozott hozzá, mind rögtön helyeselni kezdett. De hiába. Alex újra kopogott, de mivel nem történt semmi, rongyos kaftánjába nyúlt egy kicsi, matt fekete dobozért. Vékony műanyag lapot vett elő belőle, amit végighúzott az ajtó zárján, aztán nézte, ahogy egy számsor villan elő rajta. 

• Megvan – szólalt meg elégedetten, és vézna kezét a zár fölé helyezte. 

• Az ég szerelmére – csattant a fejében egy hang –, rúgd be az ajtót, és kész. – Alex azonban semmi ilyesmit nem tett. Szeretett lassan és módszeresen dolgozni, részben mert ettől a falra mászott a „társa” – már ha illethette ezzel a szóval a magas szicíliai herceget, aki az agya pusztaságain élt. 

Alex tehát a gondolataiba mélyedt, ujjai az ajtón pihentek, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor az elektromos zár kattant egyet, és az ajtó engedett. 

– Türelem – suttogta a hangnak, és jót derült magában. Jólneveltség, bátorság és makacsság – ezek komoly erényei voltak Sabatini hercegnek, a türelem azonban sosem tartozott közéjük. 

Félisten/félőrült mivolta ellenére Alex Gibsonnak nem esett nehezére türelmesnek lenni. Régebben hírvadászként dolgozott, bírósági perek ügyében végzett kutatásokat a CySatnek. Mindig megérezte, miből lesz nyerő műsor. Mostanában viszont a Genetikus Krisztus Egyháza alkalmazta. Bizánci remeteként elvonult a sivatagba, és hirdette az igazságot olyanoknak, akik rá se bagóztak. Józan periódusai egyre rövidültek, a mostani is a vége felé járt. 

Már kezdtek derengeni a tárgyak éles, világító körvonalai, és elgyötört szeme mögött pattogni a vakító szikrák. 

A férfi (mert egyedül volt) halkan belépett a szobába, ahol Razz sokktól ájultan hevert. Ügyesen átlépett a meztelen test fölött, és gyorsan, gyakorlottan átkutatta a lakosztályt idegen DNS-re utaló nyomok után. Nem talált semmit. Amennyire meg tudta állapítani, Razzen kívül nem járt senki mostanában sem a háló-, sem a fürdőszobában. 

Se poloskák, se miniatűr kamerák. Az átlátszó zajgenerátorok, amiket Alex utasítására belülről az ablakokra tapasztottak, helyükön voltak, készen arra, hogy összezagyválják bármely távoli parabolamikrofon adását; miniatűr elemeik vígan töltődtek a svájci napsütésben. 

Alex Gibson nem számított rá, hogy bármilyen külső nyomot talál, de azért megnézte. Ilyen ember volt. Minek köszönhette, hogy még nagyjából életben van, ellentétben (egész mostanáig) Razzel. 

Alex akart valamit Razztől. Nem parancsolhatta meg neki, hogy kerítse elő a dózsét. Ahhoz kevés volt a hatalma, és egyébként is, régen volt az, amikor Razznek bárki parancsolgatni próbált. Kérni pedig nem akart – vagy nem tudott. Nem volt képes rá. 

Azonban a vonyító hangzavar mélyén, amit tudatnak már csak nagy jóindulattal nevezhetett, Alex Gibson biztos volt abban, hogy Razz megcsinálná. De csak a saját jószántából. 

Gyorsan letett egy névjegyet az ablakpárkányra. Látványosan régimódi kártya volt, porcelánfehér felületén cirkalmas fekete dombornyomással a Sabatini herceg felirat állt. A név fölött barokkos címer: díszes, cirádás korona, alatta tizenhat mezőre osztott pajzs. Mögöttük egy uralkodóherceg óriás, fodrozódó hermelinköpenye. 

Alex sóhajtva megfordította a kártyát, és ráfirkantott egy jelsorozatot, ami huszonkilenc számból és betűből állt, és teljesen összefüggéstelennek tűnt (valaha az is volt). Mögé odaírta a HKS monogramot, aztán azt, hogy dózse?, végül gondolt egyet, és odabiggyesztette a keresztnevét és egy sietős x-et. 

Nézte a csókra utaló rövidítést, és szerette volna kitörölni. De hát elkésett, azaz nem késett el, de semmi kedve sem volt előszedni még egyet a herceg nevetséges kártyái közül, és újból előbányászni a bonyolult szám és betűsorozatot romos emlékezetének mélyéről. 

Mire Razz magához tért, Alex már felszívódott, kis Honda gépe a hideg kék tó túlsó partján vesztegelt, ahol Alexet egy álcázókkal felszerelt Sikorski sugárhajtású várta, hogy délre repítse, el az olasz csizma orra, a Földközi-tenger hullámai és Észak-Afrika partvidéke felett, vissza a Genetikus Krisztus Egyházának központjába… 

Fénytörés, gondolta Alex vidáman, miközben a lenti kék vizet nézte. Hidrogén és oxigénmolekulákkal viaskodó fényhullámok; a víz kilopja a spektrumból a kéket, hogy a többi továbbmehessen. Pont, mint az élet vagy az emlékezet; az események aszerint változtatják alakjukat, hogy min szűri át őket az ember. 

Zürichet már rég a háta mögött hagyta. El van felejtve. Akárcsak Alex. Erről ő maga gondoskodott, mielőtt végleg a távolba veszett mögötte a Zürichi-tó ezüstszilánkja. Megállt egy nyilvános holovidnél, beütötte a szálloda biztonsági rendszerének hozzáférési kódját, a mikrofon végére tapasztotta egy elektróda végét, az elejét pedig bedugta kerámia csuklócsatlakozójába. Gyorsabban törlődtek ki az aznapi adatok, mint amennyi időre Alexnek szüksége szokott lenni, hogy felidézze a saját nevét. 

A FujiLara bizonygatta bőszen, hogy kamerarendszerük feltörhetetlen, de Alex fél kézzel, gondolkodás nélkül csinálta ki. Ami elég nagy szó, mert mire kiért a Hondához, a fejében már úgy csapkodtak a villámok, hogy szeretett volna meghalni. 

A digitális vibrálás annyira zavarta a látását, hogy képtelen volt megkülönböztetni a semleges fehérzajt a valódi hóeséstől. A tó túlsó partján két svájci segéd emelte ki; kérésére odatámogatták a vidfülkéhez, aztán beszíjazták a tántorgó, lerobbant alakot a várakozó Sikorskiba. 

Észak-Olaszország fölött kezdtek megjelenni Alexnek azok az emberek, akikről tudta, hogy halottak, mivel ő ölte meg őket. Mikor a Sikorski láthatatlanul átsuhant a szicíliai légtéren, Alex már őrjöngött, szétharapott ajkából csorgott a vér. Mire a gép elérte az észak-afrikai partokat szegélyező, magasba szökő építménysávot, Alex a dühöngésből már rég bamba, vigyorgó katatóniába zuhant. Hasznosak az istenek, meg az olyan kisebbek is, mint Alex, de nem könnyű velük. 

* * *

Az első feladat, próbált gondolkodni Razz, miközben feltápászkodott a perzsaszőnyegről, keresni valami ruhát. Bárhova is került, anyaszült meztelenül nem jut messzire. A második – Razz elgondolkozott, van-e második, de volt –, a másodikhoz ki kellett jutnia a szobából. Lehet, hogy az ajtó jól olajozott zsanérokon függ, csiszolt diófa fedi és természetellenesen fényes a politúrja, de akkor is zárva van. 

Mint kiderült, a ruha nem probléma. Miután öt percig rostokolt egy tölgyfa szekrény előtt és követelte, hogy nyíljon ki, Razz rájött, hogy működnek a rézfogantyúk. Amiből megtudta, milyen drága hotelbe került. Csak az egészen gazdag vagy kifinomult emberek voltak ilyen makacsul régimódiak. De hát más nem is akart az lenni, vagy nem volt rá ideje. 

Razz találomra kinyitott egy másik szekrényt. Tömve volt ruhákkal, amik mind megfelelő méretűnek tűntek. Felpróbált egy testre simuló, pókselyem bodyt. Mintha ráöntötték volna… A szabás kifogástalan; a hasánál szoros, a combtőnél elegánsan merész vonalú. Valaki beszkennelte új testét egy SingerSzabászba, a világszerte elterjedt „szüzek barátjába”… 

Ez nélkülözhetetlen eszköz volt minden nő számára, aki megengedheti magának, hogy tökéletes, saját testére szabott ruhát csináltasson, de nem akarja, hogy közben hozzáérjenek. A férjek és apák ezerszámra vették az SSZ-t Szaúd-Arábiában, az amerikai Középnyugatról nem is beszélve. 

Razz félrehúzta egy harmadik szekrény ajtaját is, és még több ruhát talált, ezúttal más fazonúakat. Öt szekrény, öt stílus. Egy válltöméses, ezüst neoprén dzsekit választott, vörösesbarna ultrabőrből kiónozott rövid szoknyát és tűsarkú, térdig érő fekete csizmát. Tökéletesen illettek rá, mégis egészen nevetségesen nézett ki. 

A szín az oka, állapította meg Razz homlokráncolva. Nem szabad a ruháit az ezüst bőrhöz igazítania, mert már nincs neki… Felpróbált valami mást ugyanabból a stílusból, egy kádtenyésztett cápa/gyíkbőr összeállítást, ami egy árnyalatnyival jobban illett lágy, barnás árnyalatú arcához és lábaihoz. 

Ez se jó, basszátok meg. Már csak az idei évre szóló idióta Zanussi FazonTudor hiányzott, hogy töketlen divattanácsokat adjon neki. 

Razzt aggasztotta, hogy a bőre újból természetes, főleg azért, mert amikor megkötötte a First Virtualnál a klónbiztosítást, kínos precizitással jelölte meg a kívánt ezüst árnyalat Pantone számát. De nem is az új bőre volt az igazi gond, hacsak nem divatszempontból. Hanem a kora. 

Tényleges életkora a termináció idején, mínusz öt év: ez állt a szerződésben. Véletlenül se az, hogy gyerekkor, baze. Már elsőre se élvezte annyira, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy megismételje. Ráadásul nemcsak a bőrszín nem stimmelt. Razz még abban sem volt biztos, hogy a klón eredeti. 

A díszes tükör elé állt, és alaposan végigmustrálta új testét. Fiatal arc, kicsit túl helyeske; az arccsontja magas, a szája nem túl telt, de elég biggyedt. Viszont a tekintete kemény, a szeme barna és tiszta, az orra széles, de nem ormótlan, és az álla legalább határozott. 

Jó arc, erős arc, de Razz már tudta, mi hiányzik róla. A tapasztalat. 

Az élet úgy ír az ember arcára, mint lézer a lemezen. Az adatokkal ellentétben viszont a tapasztalatot lehetetlen letörölni. Razz legalábbis eddig így hitte. Kegi arcán ott volt egész lénye: a kozmetikázott arccsontokon feszülő bőrben, a szája széléből szétfutó apró ráncokban, a feszültséget sugárzó sötét tekintetben. Legutóbbi klónja rögtön beüzemeléskor hozzáidomult a letöltött kéregállományban őrzött érzelmekhez. 

De ebből az arcból mindez hiányzott. Bárhogy is erőltette a szemét, Razz nem tudta felfedezni önmagát a tükörből visszabámuló kerek szemű lányban. Eltűntek a személyisége külső jegyei. Az emlékezetéből nem, de az arcáról igen. 

Tizenhat év körüli lehet, döbbent rá Razz, nagyjából annyi idős, mint annak a fasz diOrchinak a lánya. Nem tudhatta biztosan, nem voltak pontos információi. Razz nem az a fajta volt, aki elkényeztetett, nyápic újVelencei porontyokra vesztegeti az idejét; ahhoz túl alacsony volt a tűrésküszöbe. Bár Karóval mindig kivételt tett. Különben nem tanított volna meg neki annyi mindent. Annyi mindent… 

Gyorsan csatornát váltott. Az egyetlen gond, töprengett, hogy az emlékezete és testének kora nem passzol egymáshoz. A tapasztalatai pedig még régebbiek. Csúnya gondolat, gyorsan száműzte is az agya legmélyére. Ezt intézze el a tudatalattija egyedül. Most ideje felöltözni. 

A ruha, amit végül kiválasztott, már-már szolid volt (ami már önmagában is megdöbbentő), de láthatólag drága (amire számítani lehetett). A fehér pókselyem bodyt lecserélte egy fekete kombinéra, fekete gyöngygombokkal díszített vörös selyemingre (mindkettő kiónozott), hártyavékony ultrabőrből varrt hosszú fekete szoknyára és fekete bársonykabátra. 

Topán, kapott észbe, és végigpillantott a bakancsok, cipők és klumpák hosszú, tarka során. Végül egy kerek orrú, rövid szárú, fekete csizmát választott, elöl és hátul hegyes titániumvasalással. Ezt az egy engedményt tette egykori önmagának, az ezüstbőrű luxnak. 

Jól nézett ki. Nem is jól, vigyorgott magára a tükörben, egészen frankón. Fiatal, az igaz. De sikkes, és egy kicsit még így is veszedelmes. Az az érzése támadt, talán még meg is kedveli a szolidságot. 

Lehet, hogy a szekrények manuálisan működtek, a szobaajtó viszont annál kevésbé. Amennyire Razz meg tudta állapítani, belülről nem lehetett kinyitni. Se kilincs, se világító nyomlap, se kártyavájat. Razz megpróbálta rávenni az ajtót, hogy nyíljon ki; a suttogástól kezdve a félhangos üvöltésig mindenféle módon ráparancsolt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hátha a szállodai szoftver nem ért angolul, és összekapart pár szót hiányos német- és franciatudásából. Semmi. Az ajtó nem nyílt ki. 

Maradnak az ablakok. Miközben sorban végigpróbálgatta őket, felfedezte a névjegykártyát, amit úgy helyeztek el, hogy alsó széle épp nem érintette a párkányt, de tökéletesen párhuzamos volt vele. A betegesen precíz enyhe kifejezés. Ez egyet jelentett: Alex. Amihez mostanában hozzá kellett számítani az agyában vonyító hordát is. 

– Sabatini Fosfej herceg… – Razz kis híján köpött egyet az undortól, de idejében észbe kapott. Csak semmi köpködés, nem illett a visszafogottsághoz; az az ezüst bőrhöz és a drótozott villámreflexekhez tartozott, amik garantálták, hogy bármelyik kekeckedőnek szétküldheti a pofáját egy forgórúgással. 

Razz nem tudta, mennyi maradt meg harci képességeiből, de annyit kisütött, hogy ha a teste nincs felturbózva, akkor nagy eséllyel a reflexei sem drótozottak. 

Ha nézeteltérése lesz valakivel, ezentúl egyenlő félként lógnak küzdeni. Ami elég nyugtalanító gondolat volt. 

Megfordította a kártyát, és elolvasta a hátára firkált üzenetet. A HKS a Hong Kong Suisse, a huszonkilenc karakter valami számlajelszó, Razz legalábbis erre tippelt. Ki tudhat manapság biztosat, ha Alexről van szó? 

Visszament a csiszolt diófa ajtóhoz, újra ráparancsolt, aztán undorodva feladta a küzdelmet. Se hangfelismerés, se kilincs, és eddig kézi vezérlőt sem sikerült felfedeznie. Razz a falnak dőlt és törni kezdte fejét, amikor látása hirtelen elhomályosult, és teste az emberi szem számára követhetetlen sebességgel bomlani kezdett. 

Nem rothadt vagy szétszakadt, hanem levegővé vált; eltűnt, csak szürke fraktál füstpamacsok maradtak utána. A folyamat az ujjai hegyénél indult, és amikor elért a csuklójáig, a ruhái is molekuláról molekulára lelfeslettek, töredék atomok milliója szakadt ki belőlük, majd állt össze újra az ajtó túloldalán. Por a porhoz, klón a klónhoz. Egy nanoszekundum alatt véget ért; Razz eltűnt az egyik oldalon, és felbukkant a másikon. 

Pislogott. Köpött. Aztán leült a földre. 

– Édes Jézusom – motyogta, és a mögötte lévő csukott ajtóra bámult. – Ezt meg hogy a picsába csináltam? 

Jó kérdés volt… 

 

 

[Pengeváltás] 

 

 

Herr Garibaldi pöttöm ember volt. Régebben valószínűleg törpének nevezték volna, de ez a szó mára kiszorult a használatból. Ha Razz vette volna a fáradságot, hogy kikeresse a szótárban (ami esze ágában se volt), azt találta volna, hogy a szó kizárólag a skandináv mítoszokban szereplő kis mesebeli lényekre alkalmazható. 

Razz megkérdezhette volna, miért egy olasz nevű és német akcentusú férfi egy svájci bank vezetője, de ezt sem tette. Túl sok történelmet kellett volna végighallgatnia. Razz a legjobb pillanataiban is hadilábon állt a történelemmel, és ez a mostani biztosan nem tartozott közéjük. 

Több kakaót ivott meg, mint amennyit élő ember elviselhet. Továbbá visszautasította a felkínált krémest, és többször kijelentette, hogy tényleg nem kell vécére mennie. 

Nagyon megnehezítette a dolgot, hogy Herr Garibaldi kisgyerekként kezelte. Jó, Razz egy tinilány testét viselte, de a fickó úgy beszélt hozzá, mintha nem lenne több hétévesnél. 

Áthajolt az asztal fölött, és arcát olyan közel tolta Herr Garibaldiéhoz, hogy érezte a férfi szájából áradó fokhagymaszagot. Türelmetlenül megrázta a fejét, mélyvörös haja végigsöpört a vállán. 

– Nálam van a kód – közölte ingerülten. 

Az idős bankár bólintott, dülledt szeme idegesen ugrált a lány arca és a kezében tartott névjegy közt. Nem tudta, milyen betűk és számjegyek szerepelnek a papíron. Csak azt tudta, hogy a lány az előbb ütötte be őket, és a bank központi számítógépe elfogadta. 

Herr Garibaldi láthatóan nem örült. Erezhetően neheztelt amiatt is, hogy Razz nem hajlandó leülni. Herr Garibaldinak így ódon zöld bőrszékébe süppedve kellett felnéznie a lányra, akinek arca centikre volt az övétől. 

Túl fiatalnak, túl ártatlannak tűnt, nem olyannak, aki szereti az erőszakot. De a viselkedése valahogy mást sugallt. 

• Önnél van a helyes számsor – ismerte be kelletlenüll, és a kártyára pillantott, amit Razz rendületlen szorongatott… 

• Csak a számsor kell hozzá, hogy hozzájuthassak a trezor tartalmához? 

A férfi bólintott, busa feje idegesen járt fel és le, de szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Vajon melyikünk a kígyó, és melyikünk a kígyóbűvölő? – töprengett Razz. Mintha számítana. 

• Nálam van a számsor. A számsor helyes. Szeretnék hozzájutni a dobozhoz – vázolta a helyzetet türelmesen. Mint megtudta, a Hong Kong Suisse manapság főleg az USA-ból és a Távol-Keletről gyűjtött betéteket, és ez volt az egyik legrégebbi számlájuk. Őszintén szólva már rég alvó számlának tekintették, melynek jogos tulajdonosát betemette a történelem pora. 

Herr Garibaldi nagy történész volt. Razz máris többet tudott meg III., IV. és V. Napóleonról, valamint a svájci banktörvényről, mint amennyit valaha is szeretett volna. Sőt jóval többet, mint amire bárkinek szüksége lehet, hacsak nem egy nagy múltú pénzintézet igazgatója, mint Garibaldi úr. 

Razz felsóhajtott. 

• Adja ide a dobozt – javasolta, és egyre közelebb hajolt Herr Garibaldihoz, míg a férfinak a gerincébe nyomódott a széktámla. Razznek nagy, kerek, már-már gyermeki szemei voltak, barna pupilláit gesztenyebarna csillámok pettyezték. De határozottság és magabiztosság sütött belőlük. 

Herr Garibaldi vereségét elismerve bólintott. Felemelkedett a székből, az asztalon álló, mahagóniból és rézből készült szivartartóból kiválasztott egy Partigast, és dacosan rágyújtott antik öngyújtójával. A bűzlő szivart egyetlen napszítta kubai levélből sodorták. Olajosan fénylett és enyhén obszcén asszociációkat keltett, ahogy kilógott Herr Garibaldi apró ujjai közül. 

A füst váratlanul az őszt juttatta Razz eszébe, kakukkfű illatú tűzrakásokat… Mielőtt észbe kapott volna, emléktöredékek töltődtek le az agyából, szilánkosak és hiányosak, de megdöbbentően tiszták. Lobogó tűz, egy kisgyerek és egy sötét szemű, őszülő harcsabajuszú öregember. 

A nagyapja; mellkasán keresztben felfűzött golyók, mint egy sor kitüntetés. Az a kislány én vagyok – döbbent rá Razz. A tűzrakás… Az utolsó őszi levélégetés nagyapja apró farmján. Az utolsó nagytakarítás, mielőtt jön a tél, ami végül megöli az öreget – a könyörtelen viharok végül elérték, amit pusztán az idő nem tudott. 

• Minden rendben, drágám? 

Herr Garibaldi meredten bámult, meg is feledkezett a szivarjáról; kerek, nyugtalan arcáról sütött az aggodalom. 

Razz mérgesen azon kapta magát, hogy sír. A jó ég tudja, mikor sírt utoljára: nem ebben az évszázadban, az biztos. Akkor télen egy öregasszony jött föl a lenti a faluból a kis farmra, felküzdötte magát a hegyi ösvényen, hogy kiterítse Razz nagyapját, lemossa cingár testét és megmossa hosszú haját. Razz akkor jött rá, hogy az öreg haja már réges-rég olyan fehér, mint a hó, ami a halálát okozta. Titokban haldoklott, régebb óta tán, mint amire bárki élő ember emlékezett. 

• Lekísérem a pincébe – mondta sietve Herr Garibaldi. Benyúlt az íróasztalfiókba, és előhúzott egy ormótlan vaskulcsot. 

Razz könnyei közt is majdnem felnevetett. A kulcs csak üres póz lehetett. A bankok évszázadok óta nem használtak mást, csak elektromos zárakat, retinaleolvasókat, időkódokat vagy titkosított jelszavakat. A legtöbb pénz amúgy is virtuális volt, mint mindig. A bolygó vagyonának felét ma már biztonságos, Föld körüli pályán keringő bankok őrizték. Senki sem bízott értéktárgyat egyetlen zárt ajtóra. Bármilyen komplex zár vagy vastag ajtó legyen is az. 

• Van biztosításunk – közölte Herr Garibaldi Razz pillantása láttán. Habozva köhintett egyet, és idegesen megforgatta ujjai között a Partigast, ami hirtelen kettétört, mint a száraz papír. A Razz új testében tanyázó, életunt bérgyilkosnő rögtön tudta, mi következik. Es felismerte a férfi szavaiban a figyelmeztetést. 

• Biztosításuk? – kérdezte, és ingerülten megdörzsölte a szemét, miközben követte Herr Garibaldit a HKS pincéjébe. 

• Háromszor raboltak ki minket – közölte Herr Garibaldi. Hangja halk volt, szinte bánatos. – Ötven év alatt háromszor. A tolvaj – és családja – mindhárom esetben kellemetlen balesetnek esett áldozatul a történtek után, többnyire pár órán belül. Bár az első alkalommal két napba telt. – Herr Garibaldi undorodva megrázta a fejét. – Még az én időm előtt. A bank utána természetesen új tendert írt ki az őrző-védő feladat betöltésére. 

• Természetesen – helyeselt Razz, és ügyet sem vetett Herr Garibaldi gyors és éles oldalpillantására. 

A pince egyszerű pince volt, sima, sziklába vájt, téglával bélelt, félkör alakú alagút a Bahnhofstrasse alatt. Egyetlen bejárata volt, egy fekete molibdénacél ajtó, ami kívülről régi kovácsoltvasra hasonlított. A hőmérséklet fagypont alatt járt – Razz ezt a falon lévő kijelzőről olvasta le. Nem lepődött meg; kint egész Zürichet lassan, de biztosan maga alá temette a hó. 

Herr Garibaldi kulcsa tényleg illett a zárba, könnyedén fordult el benne. De Razz azt is észrevette, ami sokaknak elkerülte volna a figyelmét… Optikai szálas, félMI vezérlésű tűlencsés Fujik a zár mindkét oldalán. Az ajtótól kétlépésnyire pedig – pont ott, ahol ő állt – derékmagasságban két lecserélt tégla. Kétoldalt. A színük és a felület majdnem stimmelt, valaki még porral meg pókhálófoszlányokkal is összekente rücskös felszínüket, de így is túl újnak, túl modernnek tűntek. 

Védelem azok ellen, akik lapocka közé döfött pisztollyal tessékelik le ide Herr Garibaldit. Finomfókuszos klémorok, gondolta Razz, miután agykérgének munícióval foglalkozó szelete végigpörgette a lehetőségeket. 

Valószínűleg bioSzemtex mag, körülötte tíz méter önfragmentáló acélsodrony, ami még szabad szemmel is szinte láthatatlan, nem beszélve az olyan durva szerszámokról, mint a kézi katonai röntgen. 

Valahol lesz egy kioldó is. Valószínűleg valaminek a hiánya. A félMI-k még mindig elég nagyokat bénáztak, ha egy vizuális mix új elemét kellett észrevenni, az újabbak viszont profin kiszúrták, ha hiányzik valami. Feltéve persze, hogy a hiányzó dolog nagyméretű, körvonalai tiszták és alakja világosan felismerhető. 

A kulcs… Ezért olyan nagy, ezért olyan primitív a felépítése. Hogy egy félMI se cseszhesse el. 

A lányban elvigyorodott a régi Razz, és akarata ellenére is elismerően hümmögött. A klémorok ilyen közelről rég kettétépik, mire észbe kap, és meg se karcolják Herr Garibaldit. Szívmelengetően szép. 

Razz egyszer használt hasonlót egy guatemalai céges balhéban. De neki le kellett tarolnia az egész bandát. A Bogotából szállított fegyverek nem voltak olyan finoman kalibrálva, hogy úgy le tudjon velük szedni egyetlen embert, hogy a többinek semmi baja ne essen. De ez itt Svájc: ha a svájciak nem tudnak jó precíziós fegyvert gyártani, akkor senki. 

– A negyvenhármas az ön trezorja – közölte Herr Garibaldi ünnepélyesen, és átadott egy kis, világos fémből készült kulcsot. Mélyen beleszívott a Partigasba, ami továbbra is úgy festett, mint egy veszélyeztetett állatfaj hímjének olajos, tömzsi pénisze. Havasi leopárd, gondolta Razz, ahogy eszébe ötlött a nyüzsgő Ihászai orvosságos piac. 

Herr Garibaldi egy kis rézgomb felé intett, ami egy politúrozott mahagónikör közepén csillogott. 

• Nyomja meg, ha végzett. Az irodámban leszek. Ó… – Zöld szeme két másik tégla felé villant, ezúttal a pince belső falán. – Meg ne próbáljon egyedül távozni. 

• Nem fogok – biztosította Razz. 

Aztán magára maradt a világ egyik legelőkelőbb bankjának páncéltermében. Igaz, a HKS csak státusszimbólum volta miatt nem záratta be a svájci irodát, de akkor is… 

Razz nem is tudta, mire számított. Mindenesetre egy fémajtókkal borított falat pillantott meg, mindegyik ajtón domború, kék zománcszámmal. Hamar megtalálta a sajátját, beütötte a kódot, és várt a fémes kattanásra. 

Az ajtó mögött hosszú, zöld fémdoboz lapult, egyik végén felcsapható tetővel. Razz remegő ujjakkal nyitotta ki… 

Remegő ujjak… 

• Mi a fasz ez? – szólalt meg, leginkább önmagának. Ez az igazi Razz volt, Stepping Razor, a Penge, akitől a nyugati világ kormányainak és metaNacionálisainak nagy része rettegett. És szerette volna holtan látni. Mit gondolt az a barom VédLM, miért fogadta el Razz az újVelencei melót? 

Amit ember elképzelhet, ő mind megcsinálta, és a világ lassított felvételeken bámulta hitetlenkedve. Razznek nem voltak idegei, nem volt rájuk szüksége. Talán az új teste miatt, vagy, mert eltűntek a beépítései, de kurvára megrémült, hogy többé talán nem lesz olyan penge. Amint lehet, ledönt egy jéghideg Stolie-t, és átgondolja ezt a dolgot. 

De addig jó lesz kideríteni, mi a francban sántikál Alex. Még fel kell kutatnia a dózsét, és ki kell nyírnia minimum egy kínai technikust. 

Pontatlanság lenne azt mondani, hogy a doboz üres volt. De nem igazán volt tele, és nem úgy tűnt, mintha a tartalmát nagyon rejtegetni kéne. 

– Ha tudnám, miért rakták ide – mormogta Razz mérgesen –, talán arra is rájönnék, mit jelent. – Megfordította a lapocskát, és végigkövette tekintetével a közepén kígyózó kis vájatot, ami a lenti lyuktól haladt a fenti nagyobb, kerek nyílás felé. Piezoelektromos önlobbantó, Ronson Electronics, Amszterdam – olvasta Razz az aljára ütött feliratot. 

A tetejére, a nagyobb, szitaszerű lyuk köré az Apocalypso szót nyomták az olcsó fémbe, a betűket valami vörös anyaggal töltötték ki. ami igazi zománc is lehetett… És annyi: a szuvenírt leszámítva a HKS-es trezorban talált doboz üres volt. 

Miért? – töprengett Razz. Ez egy ajándék… mütyür. Lehet, hogy a trezort egy másik században zárták le, de annyit nem változtak azóta a dolgok, hogy Razz fel ne ismerte volna egy klub szuvenírjét. 

Lehet, hogy kedves emlékek fűződnek hozzá. Razznek nem volt túl szimpatikus az ilyesmi, de élt már eleget ahhoz, hogy tudja, az emberek a legfurcsább dolgokat találják értékesnek – úgyhogy ki tudja? De egy trezorba tenni egy exkluzív svájci bankban? 

Mi mást kéne keresnie? 

És hova rejtették? 

Bárki is rakta a dobozba ezt az izét, nem lehetett ilyen sablonos, vagy igen? Talán iróniának szánta, a rosseb se tudja. Razz ösztönösen bedugta a kezét a dobozba, és végigtapogatta az alját. Papír gyűrődött az ujjai alatt. Hangosan felnyögött, és letépett egy kis tasakot a doboz alsó lapjáról. Egy levél volt az, szorosan összehajtva, olcsó, megsárgult és törékeny papíron; még borítékba se tették.. A felső oldalát tépett végű ragasztószalagok keresztezték. 

Razz habozott – tudta, hogy szinte biztosan kamerák figyelik –, aztán széthajtotta a levélpapírt. Kiderült, hogy nem is levél. Hotel Impérium, Krungthep, Bangkok – állt a fejlécen. A lapra egy holding alapító iratát firkálták, részletes adatokkal az ügyek intézéséről és arról, hogy ki milyen döntést hozhat. Aztán egy primitív fraktálegyenlet következett, ami vázolta, milyen súllyal esnek latba az egyes alvállalatok a döntésgráfokban. 

A cég neve Passion Power volt. Razz nem tudta kivenni az alapítók nevét, az aláírásukat sötétbarna maszat takarta, ami lehetett vér is, de akár csokoládé is. Végül is ez Svájc. 

• Apocalypso? – ismételte Herr Garibaldi, amikor csatlakozott Razzhez a páncélterem ajtajánál. – Persze, ismerem, a Neiderdorfon van. – Ha meg is lepte Razz kérdése, nem mutatta. 

• Mi az? – tudakolta Razz. 

• Mint a neve sugallja, egy bár… – A törpe felhúzta egyik bozontos szemöldökét. – Elég híres, mint Velencében a Flórian. De maga persze még nem járt Zürichben… – Kérdőn félbehagyta a mondatot. 

• Nem – közölte Razz kurtán. – Még nem jártam Zürichben. 

Herr Garibaldi elmosolyodott. 

• Még fiatal, bőven van ideje bárokba járni és utazgatni. 

Razz arra gondolt, egy forgórúgással leröpíti a fickó tökszerű fejét keskeny vállairól, csak hogy ellenőrizze, megy-e még neki, de győzött a józan ész. Most fontosabb dolgokkal kell törődnie. Először is, nincs pénze. De végül is egy bankban van… 

• Hogyan vehetek fel hitelt? – Elég egyszerű kérdés volt, Razz legalábbis úgy gondolta. 

• Tőlünk, a HKS Zürichtől? 

Razz bólintott. 

• Sehogy. – Herr Garibaldi legnyájasabb mosolyát villantotta rá. – Mi nem olyan bank vagyunk… – Ravasz szeme Razz testére villant. A nő nem tudta, hogy dühös legyen vagy zavart, de aztán rájött, hogy a férfi drága bársonykabátját és csodás szabású fekete szoknyáját méregeti. A ruhái értékét becsüli fel. 

Esetleg próbálkozzon a családjánál – indítványozta kedvesen Herr Garibaldi. Razz mérget vett volna rá, hogy ha elég magas, megpaskolja a fejét. 

 

 

[Petite Mort] 

 

 

A Hong Kong Suisse központja diszkréten, tölgyfa borításos, bankhofstrassés módon volt öreg. Az Apocalypso bár viszont az idők során belekövesedett hivalkodó eleganciájába, mesterkélt lett, mint egy kecses menüett. 

TriD poszterek, lézerpengék, ősrégi M-16-osok, egy fekete Les Paul, egy szétkapott Harley könnycsepp alakú tankja, még egy antik Kalasnyikov is az ívelt tár nélkül. Razz Dublintől Durbanig mindenhol látott ilyet – időtlen arisztokratizmusba fagyott szemétkultúra. Az Apocalypso falait vastagon lepte az elmúlt két évszázad kulturális hordaléka. Minden tárgyat szeretetteljesen felcímkéztek, dátumoztak és gondosan megőriztek a plexi mögött. 

Péntek este volt, úgyhogy a hely zsúfolásig tele; a beszélgetés moraja kis híján elnyomta a zúzós Crash & Burn kemény retroriffjeit. Anorexiás modellek, CySat-sztárok, kisebb hírességek nyomorogtak az obszidiántetejű, polírozott acéllábakon álló asztalok körül. 

Razznek első pillantásra ellenszenvesek voltak, de az asztalokat se zárta a szívébe. 

Íme, a nemzetközi aranyifjúság. Razz kételkedett benne, hogy valaha érintettek mást természetes táplálékon kívül. Az Antarktiszról importált, vegyszermentes gleccservíz, szerves zöldségek, állati eredetű hús – egyedül a csontvázsoványságot biztosító kristályMet volt szintetikus bennük. Meg a havi rendszeres Bayer-Rochelle lézeres ránctalanítás. 

Előző életében Razz csak azért tette volna be a lábát egy ilyen helyre, hogy kinyírjon valakit. Most pedig túl fiatal, túl szolid külsejű és főleg kibaszottul szegény volt ahhoz, hogy otthon érezze magát egy sereg euroslepp társaságában. 

Hiába volt kurva sok kreditje feltöltve a HKS edói kirendeltségénél, hiába volt egy biztonsági tartaléka a Kajmán-szigeteken és óriási hitelkerete a Birodalmi Herceg saját párizsi bankjában. Razz, ez a Razz, nem férhetett hozzá. A számlák DNS-kóddal működtek; csak Razz kettős spirálja és idegrendszerének fraktálmintái nyithatták meg őket. 

Bevennék vajon, hogy ő az, csak egy másik testben? Inkább meg se próbálja, amíg nem beszélt Alexszel. Feltéve persze, hogy a marhája épp magánál van. A közeljövőre nézve ő földönfutó, ami pedig a digitális világot illeti, egyszerűen felszívódott. Sőt megszűnt. 

– Mademoiselle? – A főpincér fehér, valódi cápabőrből varrt zsakettet viselt, fekete nadrágot és fekete cipőt, rendes fűzővel. Olasz vagy spanyol lehetett, talán levantei: a félhomályban nehezen lehetett megállapítani. De ugyanolyan büszkén arrogáns, fitymáló arcot vágott, mint a főpincérek szerte a világon. Sötét szeme gyorsan végigfutott Razz ruháján, majd csuklójára és ujjaira ugorva ékszereket keresett (nem talált), aztán kikapcsolt: úgy tűnt, a nőre néz, de valójában egy nem létező pontra bámult az arcától egy arasznyira. 

• Ez az Apocalypso? – tudakolta Razz, bár a név ormótlan gót betűkkel állt a bejárat fölött egy táblán. 

A férfi bólintott. 

• Ez az Apocalypso? – Razz odadobta a bankban szerzett valamit, és örömmel látta, hogy a fickó ügyetlenül elejti. A főpincér megforgatta a fémlapot, aztán odamasírozott egy emléktárgyakkal teli üveglap vitrinhez, amit feltűnően nagy rézcsavarokkal erősítettek a falhoz. 

Elkezdett végigfutni rajta, aztán megállt. Eltartott egy pillanatig, amíg Razz rájött, mit keres, de utána már ő is látta. Pont, mint az övé, csak egy kicsit más a formája. 

• Ez az egyes verzió – szólalt meg a főpincér megfontoltan. Feltartotta a kis lapot, és megforgatta csodásan manikűrözött ujjai között. – Természetesen – mondta színtelen hangon, de óvatosan válogatva meg szavait – a klub számára ez értéket képvisel. El kívánja adni? 

• Talán igen, talán nem… – Razz vállat vont. – A bárban leszek. – Hangja határozottabb volt, mint ő maga. 

És még az a kevés kis határozottság is hamar elszállt. Mire ledöntötte az első Stolie-t, már tudta, hogy nagy hiba volt kiülni a bárba. Közszemlére tette magát a fém és obszidián asztalok körül tanyázó gazdag euroslepp előtt. Márpedig Razz nem szerette, ha bámulják. 

A szénhidrát eltompította érzékeit, ráadásul éhes sem volt, de Razz azért csipegetett az előtte heverő tálból. Frissen tört brazil mogyoró, természetes olaj mázzal; a mogyorószemek közt szűz olívaolajban sütött, kősókristályokkal beszórt mandula. 

Egymást követték a Stolie-k a hűvös, frissen sterilizált poharakban. Razz vedelt, és közben mandulát evett; jól ráharapott a sószemcsékre, és kurvára szerette volna, ha a foga alatt ropogó sok kis kristály tényleg az, aminek látszik: egy kis extra. Órák, vagy inkább napok teltek el, mióta utoljára belőtte magát. Kész csoda, hogy nem egy sarokban kuporog valahol reszketve. 

A helyzet ránézésre elég nagy csőd, tudatosult benne. Zürichben van, pénz nélkül, hitelkeret nélkül, extra nélkül. A szállodában rendkívül udvariasan közölték vele, hogy a szobáját csak az elmúlt éjszakára fizették ki. Azután magára van utalva, szó szerint. 

Másfelől nézve viszont: életben van, még ha fele annyi idős is, mint amikor az a VédLM-es kiiktatta. Tény, hogy nincsenek fegyverei, és jellegzetes ezüstbőre is hiányzik. Ami, jobban belegondolva, komoly előnyt jelent, ha tényleg elő akarja keríteni Aurelio elrablóját… 

Razz eddig jutott. Nincs semmi ha. Nyomába ered annak a VédLM-technikusnak, amint rájön, mi történt. Neki úgy tűnt, a technikus azért csinálta ki, hogy megszerezze a dózsét. Hogy hatalmába kerítse a srácot, és vele újVelencét. Már ha a szentséges Tizenkettek Tanácsa tényleg akkora becsben tartja a gyereket, mint ahogy állítja. Amiben, ha jobban belegondolt, Razz erősen kételkedett. 

De meg tudta érteni a kísértést: aki a várost irányítja, annak a kezébe kerül az egész CySat, ami a teljes bolygót behálózza, és gyorsabban zabálja a világ eseményeit, mint a rák az egészséges sejteket. Akinél ott a dózse, annak komoly ütőkártyája van bármilyen alkudozásban, bárkivel alkudozik is. Razz úgy látta, az 1.0-s teendő visszaszerezni a dózsét. 1.1-es teendő: kinyírni, aki a testőrét kinyíratta. 1.2-es teendő: új életet szerezni. Először viszont találkoznia kell Alexszel, hogy megtudja, mi a faszt jelent az a levél a trezorban. 

Mondani könnyű. De oda is kéne jutni, ahhoz pedig zsetonra van szükség. Ebből neki pillanatnyilag igen kevés volt. A francba is, hiszen még a jeges Stoliekat se tudta kifizetni, amik egymás után bukkantak fel előtte, amint kiürített egy újabb karcsú poharat. 

Hacsak a főpincér azt nem hiszi, hogy ezzel fizet a kis elektromos bigyóért, ez esetben viszont Razz nem csinált túl jó üzletet. 

Egy kártya kellett, méghozzá gyorsan. 

A régi szép időkben Razz odaballagott volna az egyik zsúfolt asztalhoz, és némi rábeszélés után gyorskölcsönt vett volna fel. De még részegen is tudta, hogy ez ma éjjel nem fog menni. Más dolog váratlanul szembekerülni egy félmeztelen ezüstluxszal, akinek ujjaiból borotvaéles üvegkörmök siklanak lezseren elő, és egész más, ha egy szolid külsejű fiatal lány közelíti meg az embert. Itt más taktikára lesz szükség. 

Razz ledöntötte az ötödik jeges Stolie-t, és mély lélegzetet vett. Beszívta a sűrű alkoholgőzt, a tüdejét bélelő millió hörgőcskére zúdította a Stolie páráját. Már azelőtt kótyagos lett, hogy kilélegezte volna. 

– Elég – mondta gyorsan, amikor egy észak-afrikai pincér a pohárért nyúlt. – Bőven elég. – Végigpillantott a zajba burkolt éjszakai társaságon. Itt-ott pár ember még mindig őt nézte, tekintetük összevillant Razzével, miközben a lány felmérte őket, de a helyiség nagy része rég elfeledkezett róla 

A világítás a látható spektrum alsó határát súrolta, csak az irritáló Mazda UV maradt, amitől még a holtsápadtaknak is enyhe vöröses színe lett. A levegő meleg volt és fülledt. Nem izzadság ülte meg, hanem a pénz és a lappangó szex rothasztó bűze. Hát szex nélkül Razz jól meglesz, egy kis pénz viszont nem ártana. 

Ez a kettő azonban többnyire kéz a kézben jár. Ideje vadászni. Azaz ideje lett volna, de Razz észrevette, hogy valaki már kiszúrta magának. Idősebb harmincas, fegyverhasználó, kisebb vírusos fejlesztésekkel… A jelekből legalább még tud olvasni. A kefehajú, szőke, észak-európai típusú férfi egyedült ült a túlsó sarokban, és jobban izgatta őt Razz, mint mutatni szerette volna. 

A nő nem láthatta a szemszínét vagy a pupillája méretét (túl sötét volt, és a fickó túl messze ült), de lefogadta volna, hogy nincs beszíva. Nem olyan típusnak tűnt. Túl egészség centrikus, túlságosan fél, hogy elveszíti a kontrollt. Egyébként pedig épp dolgozott: nyitott smartbook hevert a pohara mellett, amiben mintha valódi narancslé lett volna. Az előtte lévő sós mandulával teli tál pedig érintetlen volt, ami Razzt egyáltalán nem lepte meg. 

A beesett, feszes arc és a fekete zakóból kikandikáló vékony csukló alapján olyan embernek vélte, aki gondosan, sőt mániákusan kerüli az üres kalóriákat. 

Razz felállt, enyhén ingatagon lelépdelt a bár előtti lépcsőn, és megindult az asztalok között, ügyet sem vetve a részeg beszólásokra és a hívogató, kinyújtott kezekre. 

• Maga mit árul? – kérdezte a szőke fickó élesen, mielőtt Razz kihúzhatta volna a széket. Angolul beszélt, texasi akcentussal. 

• Magamat – közölte Razz merészen, és farkasszemet nézett vele. A férfinak világoskék szeme volt, és tényleg nem szívott be. 

A szőke keskeny mosolyra húzta száját. Közelről nem tűnt olyan fiatalnak és csinosnak, mint Razz hitte, de eredeti fogakat villantott rá, az orra nem horpadt be a freebase-től, és az arccsontja is valódi volt, amit a férfi vendégek nagy részéről aligha lehetett elmondani. 

• Magát? – mondta a férfi derűsen. Egy sovány szőke nőre és egy alacsony fekete férfira mutatott. – Még mindig jobb, mint stikában freebase-zel csencselni. 

• És maga? – tudakolta Razz. – Maga mit árul? 

• Védelmet. – Kurtán felelt, száraz, pattogó hangon, elnyelve a középső szótagokat. 

Razz elmosolyodott. 

• Kiét? 

A férfi hidegen bámult rá. Razz tekintete megrebbent. Olyan arc nézett fel rá, amit Lotusmorf kódolók szoktak ellopni jobb plasztikai sebészektől, ha nincs kedvük maguktól tervezni egyet. Jóképű, de nem szép; kemény, de nem csúnya. Ha viszont kreált, miért hagyták meg azt a halvány forradást, ami a bal szemétől a bal füléig húzódott, mintha valaki meg akarta volna vakítani, de nem sikerült volna neki? 

• Kinek a védelmét? – kérdezte újból. 

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szőke nem óhajt válaszolni, Razz hátratolta a székét, de hiába akart odébbállni. A férfi keze úgy fonódott az övére, mint egy bilincs, ujjai a csukló és a kézfej közötti nyomópontba mélyedtek. Razz jól sejtette: tényleg vírusprogramozták. 

Gondolkodás nélkül elfordította a karját, és megpróbálta kicsavarni a szőke szorításából. A csuklójának el kellett volna siklania a férfi hüvelykés mutatóujja között, a fogás leggyengébb pontján. De amikor elcsavarta a kezét, a szőke is ugyanezt tette. Razz a mozdulata végén ugyanott tartott, ahol az előbb: csuklóját szorosan fogták, csak most már ki is vörösödött a bőre. 

Tekintetük találkozott, és a férfi összepréselt szájjal elmosolyodott. Láthatóan meglepte, hogy Razznek majdnem sikerült az ellentámadás. Ezzel a nő is így volt, bár jóval erősebb volt a kudarc miatt rátörő kábulat. 

• Seggfej – vetette oda megszokásból. 

A férfi hidegen elvigyorodott, és még jobban megszorította a kezét. Razz látta, hogy most kezdi élvezni az estét. Az is nyilvánvaló volt, hogy valakinek engednie kell, és pillanatnyilag úgy tűnt, Razz csuklócsontjai lesznek azok. De mint arra Mijamoto Muszasi pergamenjeiben rámutatott, amit az ember nem ér el erővel, néha elérheti ravaszsággal. 

– Jól van… – Razz elernyedt, szembenézett a szőkével és elmosolyodott. – Hagyjuk a védelmet. Mondja el, mit keres, én meg elmesélem, mit árulok. Ki tudja… 

Újra rámosolygott, kedvesen. Persze ki fogja nyírni, ha az egésznek vége. Jutalomként, önmagának. De addig… 

A férfi elmondta, mit akar, mintha Razz nem tudta volna az első pillanattól fogva; a nő pedig közölte az arat, és élvezettel nézte a fickó elkerekedő szemeit. Egy feltöltött platina Amex elég magas ár, Razz elismerte. Főleg egy taknyos kölyökért. De a fickó gazdag volt – nem is tagadta –, Razz pedig megért ennyit. 

El is mondta neki, miért- 

Szüzesség. Bizonyítható, fizikailag mérhető ártatlanság. A legtöbb, ami a retroVírus 3/c korában a vákuumcsomagolású biztonságos szex terén adható. Semmi kórokozó, nulla pszichikai teher, olyan tuti, mintha magának csinálná. Megegyeztünk? 

 

 

[Csendélet jéggel] 

 

 

Carlos Don Carlos ezredes visszahajtotta a miniatűr hazugságvizsgálót az apró tokba. Kínos gonddal ellenőrizte egy eldobható SKlineB vérképelemző eredményeit, újra megnézte, nem utalnak-e a számok valami betegségre, T-szaporulatra vagy immungyengeségre. Semmi kórokozó, semmi gond, semmi gyanús jel. 

Valahol Razz új testében még egy bőr alatti fogamzásgátló is volt. A nő nem sejtette, ki tehette oda, mégis ott volt: a negyedik dióda is zölden gyulladt ki, mint az előzőek. 

Carlos Don Carlos ezredes nem tűnt különösebben meglepettnek: talán azt gondolta, a lánynak előrelátó szülei vannak. A hazugságvizsgáló meg sem rebbent Razz válaszai alatt, bár többé-kevésbé igazat is mondott. 

A nő csak szexszel és halállal szolgálhatott, az öldöklést pedig az ezredes el tudta intézni maga is. De még ha nem is így lenne, honnan sejtené, hogy Razz kapható rá? A mi sose volt kérdés, a mennyit lerendezték, maradt tehát ahol… 

Razz egy szállodára számított. Hyattre vagy Radissonra, valami nagy és arctalan helyre, ahol egyiküket sem ismerik föl. Nem mintha Razzt nagyon fenyegette volna ez a veszély mostanában, hiszen még ő maga sem vette észre, ha elment egy tükör előtt. 

Ha pedig nem egy Radisson, és nagy pechje van, akkor egy jéghideg kapualj vagy valami latyakos sikátor rücskös fala, a város biztonsági kameráinak látókörén kívül. Végül is egy fagyos fémpadló lett belőle egy páncélozott Chrysler hátuljában. 

A kocsi hatalmas volt: ember nagyságú, sötétzöld monstrum, olyan hosszú, mint egy nyolcszemélyes Honda JHH. Az ezredes közeledtére felélénkült, mint egy hülye kutya, zúgott és visított, miközben egy oldalpanelje éles sziszegés kíséretében hátrahúzódott. Razz nem tudta megkülönböztetni az elejét a hátuljától; dupla frontú volt a rohadék, mindkét végét fekete plexi borította. 

Razz közelebb érve látta, hogy a szélvédőt átlátszó, sűrű szövésű anyagrétegekkel erősítették meg. 

• Lockheed laminátum – közölte az ezredes büszkén. – Tizenöt réteg törésbiztos perspex, öt réteg polarizált fényérzékeny üveg, öt lézerreaktív szintézpolimer és öt kádtenyésztett pókhálószövet. Mindegyik lap a többszörösébe került annak, mint amennyit neked fizetek. 

• Akkor lehet, hogy emelnem kéne – vetette oda Razz. 

Az ezredes válaszmosolya kemény volt, ajka vékony. 

• Lehet, hogy be kéne fognod a büdös pofád. – Ettől kezdve megszűnt az idő, tér és a tolerancia. 

Eszének vagy szerencséjének hála, Razz előre elkérte az Amexet, mielőtt otthagyták az Apocalypsót. Egy First Satellite kiadás volt, használatlan és regisztrálatlan. Miközben az ezredes a kabátját kérte ki a félmeztelen ruhatárostól, Razz a bejárat neonfényében csendben lefényképezte a retináját a kártya papírvékony digitális kamerájával, és a saját szemmintájára állította be az Amexet. 

Kifelé menet szerzett két tekercs szintézMDMA-val kevert extrát meg egy paraDerm tapaszt. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy mindkettőre szüksége lesz… 

• El a székekkel – parancsolta az ezredes, mire a kocsi engedelmesen, halk sziszegéssel hátrahajtotta őket, szabaddá téve egy szűk sávot a jármű közepén. 

• Takaró, esetleg? – javasolta Razz, a több száz durva szélű négyzetre osztott fémpadlót bámulva. Arra kiválóan megfelel, hogy a katonák ne csúszkáljanak, ha a padló tocsog a vértől, de feküdni rajta nem olyan frankó. 

• Minek? – Carlos Don Carlos ezredes körbepillantott a kocsi szinte sterilen tiszta belsején, és halványan elmosolyodott. Szórakozottan ledobta a bőrkabátját és a zakóját, keresztbe tette a kezét a hasa előtt, megragadta fekete pókselyem trikóját, és könnyed mozdulattal lerántotta. 

A felkarjára egy tízjegyű számot és egy csinos kis vonalkódot tetováltak pirossal. Szintén klónbiztosított az Első Virtuális Biztosítónál. Razz remélte, hogy az EVB jobb munkát végzett, mint az ő esetében. Vagyis egy fenét remélte… 

• Fűtés kell? 

Az ezredes arckifejezése nem volt túl nyájas, de nem is annak szánta. Valószínűleg órákig gyakorolta a tükör előtt; az állát előrelökte, a szemét félig lehunyta. Teste persze betegesen tökéletes volt; szikár, enyhén napbarnított, zsír egy gramm se. Még egy fasz, paranoid önimádó, gondolta Razz fásultan. Nem ma kezdte, ismerte az ilyeneket. A fickónak olyan bordás volt a hasa, hogy látszott, ahogy az izmok egymásra tapadnak. Apró, lapos mellbimbói voltak, szőrzet nem nőtt rajta. Vagy rendszeresen epiláltatta magát lézerrel. 

Razz vállat vont. 

• Amit akarsz – mondta zordan. Ha a pasas szét akarja fagyasztani a seggét egy svájci hóvihar közepén, az az ő dolga. 

Az ezredes egy pillanatra abbahagyta az öve kicsatolását, és bólintott. 

• Helyes beszéd – vetette oda, aztán visszatért az övhöz. 

Peregtek a másodpercek. Razz törökülésben ült a padlón, csöndben várt, karját kecsesen összefonta, sötét szemét egy pillanatra sem vette le az ezredes szenvtelen arcáról. A férfit egy svájci luxusgimnáziumból megpattant úrilányra emlékeztette. Egyáltalán nem zavarta ez a tudat. 

• Hé – nézett föl, miközben összehajtogatott ruháit valószínűtlenül kicsi és rendezett halomba rakta. – Vedd le a fölsőd. 

Razz elbiggyesztette az ajkát. 

• Nem akarod te levenni? Azt hittem… – Farkasszemet néztek, és az ezredes egy másodpercig majdnem megborzongott. – Most csinálom először. 

• Vetkőzz le – parancsolta a férfi nyersen. – Most. 

Razz engedelmeskedett, ügyelve rá, hogy a hitel- 

chipet tartalmazó fekete válltáskát elrejtse bársonykabátja és piros selyeminge alá. Az ezredes láthatólag értékelte a feltáruló látványt. Ami azt illeti, Razz is. 

Mellei teltek és kemények voltak, sötét kis mellbimbói ráncosán meredeztek; bár azt még az ezredesnek is tudnia kellett, hogy a hidegtől, nem pedig a szexuális izgalom miatt. 

Razznek nem kellett képzett pszichológusnak lennie, hogy lássa a férfi arcán a mohóságot. Arca majdnem olyan mezítelen volt, mint ő maga. 

Indul a buli. Razz kinyitott egy tekercs extrát, körmével hasítva fel a csomagolást. A kristályok keserűek voltak, égették a torkát, mielőtt bedurrantották. Halántéka lüktetni kezdett a hirtelen vérlökettől, amiben még ott kavargott a korábban ledöntött alkohol. 

Kigombolta az ultrabőr szoknyán sorakozó kis gombokat, és kombinéban feltérdelt, hogy szépen összehajtsa a szoknyát és rátegye a levetett selyemingre. 

• Stop. – A meztelen férfi előrehajolt, vállon ragadta Razzt és hátralódította. A nő feje hangos puffanással ütődött a padlónak. 

• Hé – kiáltotta, de már késő volt. 

Az ezredes fél kézzel két ampullát hajított a fémpadlóra Razz feje fölé, kifeszítette a lány jobb karját, és nekicsapta a padlónak, hogy a kézfeje feltörje az ampullákat. Fürgén elkapta a másik kezét is, odahúzta és hozzáérintette a párolgó kis tócsához. 

RabOxi: Razz álmában is felismerte volna az orrfacsaró bűzt. Kémiai kötőanyag; New Yorkban fejlesztették ki, és egy ideig ezt adták az ottani zsaruknak önzáró polimerbilincs helyett. Razz nem emlékezett, a sok közül melyik mellékhatás vezetett végül oda, hogy a RabOxit bevonták. 

• Ha baszakodsz – közölte az ezredes –, elvágom a torkod és belehugyozok. – Komolyan mondta. Drága farkasmosolyában két éles felső metszőfog villant: cserélhető kerámiaimplantok. A rohadék valószínűleg minden alkalomra újat tett be. 

• Fasza a fogad – mondta Razz kedvesen. Nem volt könnyű megvetőnek lenni, miközben egy kocsi padlójához van gyantázva a keze és egy meztelen, izomagyú texasi pszichopata guggol fölötte, de Razz összehozta. 

Az ezredes visszakézből vágta pofon. A nő ajka felszakadt, orra eltört. A férfi egy pillanatig ingerültnek látszott, aztán vállat vont. „Meglátlak-széttéplek” stílusa ellenére az ezredes távgyilkos volt. Veszedelmes, ha egy kopterfülkében ül vagy rácsatlakozik a felturbózott kocsija számítógépére. De egy mocskos közelharcban ugyanúgy beszarna, mint bárki más. Legalábbis Razz remélte. 

Zordan elmosolyodott. Több évtizednyi véres közelharci tapasztalattal a háta mögött Razz halálpontosan érezte, mely sebek miatt kell aggódni, és melyeket lehet elfelejteni. Lehet, hogy szétvert arcából ömlött a padlóra a vér, de ettől még ő nem pánikolt be. Ettől még. 

• Perverz állat – mondta. 

A férfi bólintott, Razz lába közé térdelt és hideg melléhez hajolt. Amikor óvatosan szopogatni kezdte, ajka száraz volt, de ahogy Razz sötét mellbimbója puha lett, majd simogató nyelvétől újra megkeményedett, az ezredes durva ajkai is meglágyultak, bekerítették a bimbó egész udvarát, és mélyen beszívták szájának forróságába. 

Razz elmosolyodott, ahogy teste reagálni kezdett az érintésre. Ez a fasza az extrában, szinte bármely szexuális együttlétet erotikussá tud tenni, még ezt is. Razz akarata ellenére felnyögött, aztán felhördült, amikor a férfi vadul a mellébe harapott. 

Az ezredes, mintha mi sem történt volna, újra szopni kezdte Razz mellét, nyelvével körözött a ráncos bimbóudvar célpontja körül. A nőnek sós íze volt, bár nem tudta, mennyire a vér és mennyire a félelem miatt. Nem is érdekelte. Csak regisztrálta az ízt, mint vadászaton az állat szagát, vagy a bioSzemtex savanykás gyurmaillatát. 

Ritkán kúrt, és akkor is csak a saját stílusában, a saját területén. Nem mintha utálta volna a szexet – a dugás agyba égetett biológiai szükséglet –, de általában megtagadta magától ezt az élvezetet. Igazi fundamentalista jókisfiú volt. 

Odébb csúsztatta a nyelvét a nő mellei közti mélyedésbe, aztán gyengéden a bal melle alá harapott, és erezte, hogy a feszes bőr megduzzad a fogai alatt. Huszonöt százalék. Ez a maximális növekedés, ami izgalmi állapotban bekövetkezhet, Razz pedig akaratán kívül is a maximumot produkálta. Tény, hogy dühöngött és már-már félt, de kétségkívül felizgult. 

Nem egy szimpatikus kombináció. 

Razz beharapta a száját, és elfojtott egy nyögést, csöndben várt, miközben az ezredes megkereste szájával a másik mellbimbót, és morzsolgatni kezdte ajkai között. De amikor keze végigsimított a hasán és megállapodott a lábai között, Razz ösztönösen feljebb lökte a csípőjét. 

Az ezredes megállt. Lenézett a nőre, világoskék szeméből ridegség áradt, a forradásos arcon húzódó keskeny mosolyból még inkább. Razz megdermedt, visszazuhant a hideg padlóra, és arcáról nyomban eltűnt minden érzelem; tekintetét egy biztonságos, távoli pontra szegezte a férfi inas válla fölött. 

• Gyorsan tanulsz. – A férfi ezt könnyedén mondta, de keze, ami Razz sűrű fürtjei közé mélyedt, az ellenkezőjét sugallta. Fájt. Razz biztos volt benne, hogy nem véletlenül. 

• A csöndet szeretem – közölte az ezredes. Lassan előrehajolt, és megcsókolta a száj sebből csordogáló vörös patakot. Aztán hirtelen lecsúsztatta vértől síkos száját, és arca újra eltűnt Razz hamvas mellei közt. Ujjaival megragadta és vadul megszorította őket, mintha ki akarná őket pukkasztani, arcát pedig a köztük lévő résbe nyomta. 

Razz nem szólt, nem csinált semmit, csak hallgatta a férfi szaggatott lélegzését. Ingerült volt és fázott. Szerette volna odavetni, hogy nem fél és nem is aggódik, hogy bármilyen fiatalnak is tűnik, belül túl öreg ahhoz, hogy a frászt hozza rá egy újabb eszelős tekintetű, szőke kretén. De nem mondott volna teljesen igazat. Sőt… 

Nem rémült meg, egyáltalán nem jött rá szívbaj, de különösebb odafigyelés nélkül is tudta, hogy a szíve jó kis adrenalin adagot kapott. És tutira nem a nemi izgalomtól. Az a hajrángatás… 

Miközben a szürke mennyezetet bámulta, a süllyesztett kis lámpákat, a páncélozott szellőztetőket, a mikrohálós tetőt és a zytelmerevítőket nézte, Razz azon töprengett, mégse olyan fasza újra fiatalnak lenni. Legalábbis ha emiatt egy kocsi padlójához ragaszthatják a biotech fejlesztései nélkül. Ölni tudott volna, hogy visszaszerezze a beépítéseit. Szó szerint. 

– Hé, te kurva. – A szőke férfi többnyire tartózkodott a szemöldökráncolástól. Részben az arcán levő forradás miatt, részben mert a szakmájában némi szenvtelenséget vártak el. Most mégis összerántotta a szemöldöklét. Világosan látszott, hogy a lány ügyet sem vet rá; testéből elszivárgott a feszültség. Ő pedig nem ezért fizetett. 

Kétségtelen, hogy a kislány helyes a maga törékeny módján, de neki a pénzéért a hamvasságnál több kell. Hatalmas kezével addig szorította Razz egyik mellét, míg úgy tűnt, mindjárt szétpattan. Gyümölcspép, gondolta kegyetlenül. Aztán ajkát a lányéra tapasztotta, és beleharapott a felhasadt szájba. 

Egyik kezével ismét Razz hajába tépett, a másikat durván a lába közé nyomta. Csuklója a szeméremajakra préselődött, ujjai hegye a lány fenekébe csúszott. 

És még Razz is összerezzent, amikor az ujjak száraz végbeléhez értek, aztán átsiklottak a gáton a szétvált vulva felé. Szűz vagyok, döbbent rá, amikor az ezredes ujjai rátaláltak a hártyára, és körbetapogatták a szélét. Razz felbámult a férfira. A fickó jót derült, de derültségébe gúnyos harag vegyült, keserű, mint a sztrichninnel kevert extra. 

Szinte mindenhogy a magáévá tette, de meg sem próbálta benedvesíteni vagy felkészíteni, miközben belélökdöste magát. Se NB spray, se Durex krém. És csak akkor jött rá, hogy a csuklóragasztás mégsem volt akkora ötlet, amikor hasra akarta fordítani Razzt, hogy hátulról hatoljon belé. 

Pár izzadt pillanatig birkózott a lány hideg lábaival, megpróbálta annyira felnyomni őket, hogy Razz feneke megemelkedjen, de nem talált fogást, Razz bőre csúszott az izzadságtól, a vértől és a testnedvektől. 

A szőke amerikai nem örült. És ezt igyekezett is kimutatni. 

Razz nem tudta, hogy a svájci törvények szerint meg lehet-e erőszakolni a kurvákat, márpedig ő azt csinált magából, amikor elfogadta az Amexet. Vagy lehet, hogy a véletlenszerű partnerválasztás tette kurvává. Alex így gondolta volna. Mindegy, ha előre kifizették, valószínűleg nem számított erőszaknak. 

Nem mintha a rendőrségre készült volna… 

Az ezredes most fölötte tornyosult, és hosszú, vad lökésekkel préselte bele magát, amitől Razz hátracsúszott a padlón, keze kicsavarodott, háta véresre horzsolódott, feje pedig nekivágódott egy kerékvédőnek. Ki kellett tekernie a nyakát, nehogy a koponyája széttörjön a páncélfalon. Óriási kezek ragadták meg a vállát, körmük a bőrébe vájt, a lökések egyre gyorsabbak es féktelenebbek lettek. Aztán az ezredes elszállt, egyetlen tompa mordulással kiengedte magából az összes feszültséget. 

Petite mort, a franciák így hívták. Az is volt. Gyilkosság halál nélkül. Mire Razz fájdalmas képpel, szitkozódva eltolta magát a faltól és kinyitotta sötét szemét, az ezredes már fel is térdelt, lélegzete kezdett lenyugodni. Kibaszott tökéletes fizikum, nulla személyiség. Életem története, gondolta Razz fintorogva, és vért köpött a padlóra. 

Az extra hatása máris halványult, kiégett belőle. Hetvenkét százalékos tisztaság, közölték az Apocalypso ruhatárában. Francokat. Razz megrázta a fejét: tizenöt százalék, maximum húsz. 

• Gondolom, szeretnél kiszabadulni. – A férfi hangja hűvös volt és kiegyensúlyozott, se egy kis remegés, se fojtott lihegés nem árulkodott róla, mekkorát edzett nemrég Razz testén. 

• Megtisztelne – mondta a nő édes mosollyal. 

Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi megint pofon vágja, de aztán vállat vont és a bőrkabátjáért nyúlt, ujjai eltűntek az oldalzsebben, és egy kis tablettalevéllel bukkantak elő. Odadobta a lánynak és nézte, hogy a tasak hasznavehetetlenül a feje mellé zuhan. 

Razz vállat vont. Az ezredes igazi pszichopata tekintettel bámult, klasszikus zakkant szemszikrázás. Mire Razz újból felnézett, Szaragyú eltűnt, kikapcsolt. Elsüllyedt a pszichéje bugyraiban. Razz nem nagyon bánta: aligha fog hiányozni a társasága. 

Volt idő, amikor a stressz fellobbanásokat nem lehetett jó előre kezelni bétaB-vel, amikor az előre gyártott, vérmocskos flashbackeket nem ingyen osztogatták a csóró szerkeszd magad triD szoftverekkel. Amikor ezt a tekintetet nem tanították minden mucsai testőrképző Alapfokú pszi kurzusán; amikor még a sebzett lelkűek vizuális vonalkódja volt. 

Mint az ezredesé. 

Eredeti. 

Razz fázott. Mindene sajgott, de főleg a háta: úgy érezte, mintha lenyúzták volna. A halántékában élő lej fájásként lüktetett a vér, és a foga nem csak a kocsi lágypont alatti levegője miatt vacogott. Akármi is pergett az ezredes szeme előtt, Razz nem akarta megvárni, amíg ő is belekerül. 

Figyelmét az arcától centikre heverő műanyag tasakra irányította. Fájt, de ha oldalra csavarta a fejét, elég közel tudta tolni az arcát a tasakhoz, hogy az orrával odébb lökdösse, bár annyira nem tudott mozogni, hogy leragasztott kezeihez csúsztassa. 

Razz nem bírta a tehetetlenséget. A győzelem nem az erő függvénye, tudta jól. Mindenki tudta, a francba is. A félelem kiirtásán, az ego megtagadásán múlik. A zen harc alapja, hogy az ember nem tudja, hogy verik. Soha. És Razzt soha nem verték meg. 

Nem ringatta magát abban hitbe, hogy elkerülheti a bazmegeket. Az a kínai technikus kicsinálta egy UziMicróval, amit harlemi utcagyerekek szoktak a gatyájukba dugni, mire elérik a tinédzserkort. Ha elérik egyáltalán. Razz évek óta nem járt a Dzsungelben. 

Történnek bazmegek. Ez szinte koan. És Razzel nem csak történtek: abból élt, hogy kezelte őket, megóvott tőlük másokat. Hát most itt egy bazmeg, amiből ki kell jutnia, méghozzá sürgősen… 

Rá is jött, hogyan, egyetlen apró emlékből… A gép, ami centikkel a hideg, sápadt víz fölött száll, tömzsi szárnyai egyszer sem hasítanak a víztükörbe, könnyedén siklanak a borzas kis hullámok fölött. 

Razz a tasakra nézett, aztán megbilincselt csuklójára. Legfeljebb húsz centire lehettek egymástól, köztük molibdén szegecsekkel kivert padló, ami hullámzó tengernek is tűnhetett. Egy kis fantáziával. 

Felhorzsolt, vérző szájával fújni kezdett a tasak felé, nem rá, hanem alá, míg a műanyag levél felemelkedett a földről, és megremegett egy légáram hátán. Egy nanoszekundumig úgy tűnt, rossz irányba pördül, és Razz kis híján fulladozni kezdett. A levél rögtön visszahullott a padlóra. 

Elég volt a tudat, hogy lehetséges. Razz még mindig Razz volt, a Penge. Ha valamit meg lehet csinálni, ő meg fogja csinálni. Finoman, a lehető leghalkabban a padlóra fújt, és újra egy légáram hátára emelte a tasakot. Az egy ideig lebegett, aztán lassan megindult a kívánt irányba, araszolni kezdett a leláncolt csukló felé. 

Mindjárt. Razznek fogytán volt a levegője, szájából vérpermet spriccelt, ahogy összepréselte tüdejét. De a tasak célba ért. Razz kíméletlenül oldalra csavarta a felsőtestét, bőrét felszakítva odatolta csuklóját a tasakhoz, és lecsapott, összepréselte az oldószerbuborékot. Az szétpattant, és a kocsiban csípős vegyszerszag áradt szét. 

– Mi a…? – Az ezredes abban a pillanatban zökkent ki a transzból, amikor Razz kiszabadította a csuklóját. De a lánynak elég volt egyetlen szabad kéz. Elkaszálta a férfi lábát, merev ujjai az ádámcsutkája alá szorultak, és összenyomták a gégéjét. 

Nem törődött a hörgő férfival; szabad kezével addig kaparászott, míg elérte a tasakot, keresett egy teli buborékot, kipattintotta és feloldotta vele a maradék RabOxit. Miután mindkét keze kiszabadult, újra torkon vágta az ezredest, aztán még egyszer, hogy meglegyen a három. Majd tenyere élével lesújtott az orrára, és szétzúzta a csontot, mint a kínai szakácsok a pekingi kacsát. Elvigyorodott. Túl fiatal volt, a didkói túl nagyok, a hátát mintha megkorbácsolták volna, a keze kurvára fájt, hiányoztak az ütést tompító cápaporc csíkok, de a francba is… Lehet, hogy az utcai harc olyan, mint a kötéltánc: bizonyos képességek sose tűnnek el, még akkor se, ha testet cserél az ember. 

Ráadásként két kézzel megragadta a férfi torkát, és az ezredest magával rántva felpattant. Kellemes reccsenés hallatszott, ahogy a férfi kiegyenesedett. Sajnos nem tört el a nyaka, de a feje látványosan félrebillent. Kék szemében hihetetlen döbbenet tükröződött. 

Razz gyorsan beletúrt fekete bőrzakójának zsebébe, keresett egy másik New York-i folyékony kényszerzubbonykészletet, megragadta a vegyszerbilincscsíkot, ujjai közt feltörte az egyik buborékot, és egyenletesen szétkente a nyúlós folyadékot a jobb tenyerén. Aztán gyorsan lenyúlt, és herén kapta az ezredest. 

Arcrándulás. Ösztönös és indokolatlan. Nagy volt a kísértés, de Razz csak bekente vegyszerrel a férfi herezacskóját. Mire Carlos Don Carlos ezredes rádöbbent, mi történik, már késő volt. Razz vigyorogva a padlóra pöckölte a vegyszerbilincs másik felét, csupasz sarkával széttiporta az ampullát, elegánsan kirúgta az ezredes alól a lábát, és nézte, ahogy a földre zuhan. 

A RabOxi új, erősebb molekulaláncokba merevedett, es a férfi most bajban volt, komoly bajban. A padlóhoz ragasztották a mogyoróit a saját kocsijában. Razz elvigyorodott, felmutatta a középső ujját, és a ruháiért nyúlt. 

• Viszlát… 

Az ezredes rábámult, de nem a meztelen testet vagy a felszakadt ajakból csorgó vért látta. Önmagát pillantotta meg a lány szemében, csapdába ejtve, megalázva. Nem volt szívderítő látvány, de hát nem is annak szánták. Razz vigyorgott. 

• Ki foglak nyírni – ígérte az ezredes. 

Razz újra mosolyra húzta a száját. 

Én nem lennék olyan biztos benne – mondta, és kifelé menet beletaposott az ezredes ágyékába, aztán megforgatta a sarkát a szétmorzsolt húson. 

 

 

[Nzigé elszabadul I.] 

 

 

– Na mindegy – folytatta Alex-, volt ez az Alex nevű istennő, aki… 

• Nem Alexnek hívták. – A herceg élesen és kíméletlenül vágott közbe. Hangja csontszáraz volt, mint körülöttük a napszítta homok. – És nem istennő volt, hanem egy Száhel környéki földszellem. Nzigének hívták. 

• Nzigé egy tó Dél-Szudánban – felelte ingerülten Alex. Torka teljesen kiszáradt. Nem véletlenül: néha egy teljes hét is eltelt, mire eszébe jutott meginni a vizet, amit az akolitusok minden reggel tapasztott falú kunyhójának apró bejárata elé raktak. 

Razz felsóhajtott. 

Nem először kérdezte meg magától, mi a jó istennek szelte át a Szaharát a 4*4-es Seraphimmal. Azért, hogy egy döngölt padlón kuksoljon koszos kaftánban, és egy drog ette agyú, őrjöngő remetét hallgasson, akinek több szellem tanyázik a fejében, mint ahány neve Istennek van? Miközben száz méterrel odébb hűs zuhany, úszómedence és frissen vetett ágy várt rá egy légkondicionált épületben. 

Mindenki tudta, hogy Genetikus Krisztus Egyháza a San Lorenzo Komplexum gigászi, homokba temetett épületében próbálja újraklónozni a Messiást. Levédett, feszületet, illetve kettős spirált formázó emblémája olyan közismert volt, mint a McDonald's „M” betűje, a „genetikus” kifejezés pedig a „Coke” és a „Helló” után a harmadik legismertebb szó volt a világon. 

De akkor is… Csak azok tudták, milyen nehéz eljutni a Genetikusok monstrumszerű vasbeton központjába, akik tényleg vették a fáradságot és kizarándokoltak oda. Razz egy koptért bérelt a zürichi Mitsubishi Légi Lízingtől, egy fekete kétülésest MS AeroN/M-mel es élő pilótával. Ez utóbbi fényűzés volt. Razz nem gondolta, hogy szüksége lesz rá, de szerette volna, ha a számítógépen kívül mással is társaloghat az út alatt. Egyébként meg nyugodtan megengedhette magának. Egy húsz év körüli, Rupert nevű britet választott. (Szerette az angolokat, olyan japánosak voltak.) Sajnos Rupert bájgúnárnak bizonyult, kényszeresen nézegette magát minden tükröződő felületen. A helyzetet csak rontotta, hogy Razz viszont gondosan kerülte síi ját kék-zöld ábrázatát. 

A Mitsubishi LégiLízing üzletvezetője (japán cég volt, ragaszkodtak az élő kiszolgáláshoz) egyszer pillantott csak Razz frissen hegedő ajkára és az állkapcsán levő zúzódásra, aztán látványosan nem törődött vele, és inkább a fontos dolgokra koncentrált: segített kiválasztani a gépet, aztán átvette a nő kártyáját. 

Razz 176 órányi repülési időt vásárolt, amit maximum hatórás blokkokban használhatott fel három hét alatt. 

A NavigátorMesterhez tizenöt képernyőnyi apró betűs Microsoft-kiegészítés tartozott. Razz oda se nézett, úgy írta alá. Mint mindenki. A pilóta és az MS engedély sokba került, de nem annyiba, mint az új, kétüléses bérelt kopter: a fekete jármű bérleti díja jobban megcsapolta az Amexet, mint Razz várta. De még így is több fölös kreditje volt, mint az útba eső észak afrikai városok többségének – természetesen M'dinát kivéve. 

Amikor Razz fél órával felszállás előtt közölte, hogy San Lorenzóba kíván repülni, a hullámos hajú pilóta megállapította magában, hogy utasa nemcsak elkényeztetett úrilány, hanem teljesen idióta is. Egy üvegfalú bárban ültek a Mitsubishi LégiLízingnél. Megnyugtatóan jellegtelen hely volt: rózsaszín szőnyeg, könnyen mosható műanyag felületek. Egy kihidrogénezett hajú, unott bakfis ácsorgott a pult mögött svájci népviseletben. Arra várt, hogy rendeljenek. 

Körülötte alpesi virágok, snapsz, pörkölt kávé és friss kenyér illata kavargott. Csak a kávé volt valódi, és még az se volt olyan friss, amilyennek az illata alapján tűnt. 

Azért vettek két cappuccinót. 

Rupert első mondata ez volt: 

• Sajnálom, de nem kaphatod vissza a pénzed. – Aztán egy szuszra eldarálta a Nemzetközi Repülési Egyezményt. Tényleg nem volt benne szerződésbontásra vonatkozó pont. 

• Nem is akarom visszakérni – felelte Razz nyugodt hangon. – Azt akarom, hogy kivigyél San Lorenzóba. 

• Lehetetlen – vágta rá Rupert. 

• Muszáj. Vészhelyzet van. 

• Figyelj, jártál te már valaha San Lorenzóban? – kérdezte Rupert, és hátrasimította hullámos szőke haját. Sötétszőke borostájával, halványzöld szemével és fehér selyemből készült pilótasáljával majdnem olyan jól nézett ki, mint ahogy gondolta. 

• Persze hogy jártam, bazmeg… – reccsent Razz, aztán látta, hogy Rupertnek megvillan a szeme. A nyilvános káromkodásért Svájcban akár meg is bírságolhatták. Razz ráadásul nagyjából tizenhat évesnek látszott… Talán tizenhétnek. Honnan a francból tudhatná… 

• Milyen nap van ma? – kérdezte hirtelen. 

Rupert megmondta. Egy hónap és három nap telt el azóta, hogy lelőtték, azóta, hogy elkúrta a dózse védelmét. Amint eszébe jutott Aurelio, emlékei közül előtolakodott egy kép az utolsó délutánról. Az a nevetséges bársonykabát, az az idióta frizura. A duzzogás, hogy nem bírta megverni a sárkányt. Persze hogy nem bírta. Gyerek volt, a sárkány pedig egy fuzzy logikai konstruktum, amit a srác játékbeli hibái alapján hoztak létre. Lucifer sárkányát nem úgy tervezték, hogy meg lehessen verni. Ettől függetlenül Aurelio legalább az  első szintről kijuthatott volna… 

Razznek akaratlanul is könny szökött a szemébe. Az egyik csepp kibuggyant és végiggurult összevert arcán. 

• Na, csak nem – mondta sietősen Rupert. Előrehajolt, de Razz elhúzódott. Nem akarta, hogy hozzáérjenek. Senki se érjen hozzá, a francba is. De nem akarta megsérteni a fiút. 

• Nézd – szólalt meg Rupert. Razzre nézett, és kék szemében egy pillanatra őszinte aggodalom csillant, nem csak a bére miatt. – Nem tudom, mit hittél, de senki sem merészkedik San Lorenzo fölé. Kész öngyilkosság, a kurva életbe is. – Hátrapillantott a nagy csapat olasz öltönyösre, akik a szomszédos bokszban dédelgették snapszos poharaikat, de egyikük sem mulatott különösebb érdeklődést Rupert úti célja vagy szóhasználata iránt. 

• Régebben sokat repültem oda – felelte Razz kurtán. 

Rupert kétkedő arcot vágott. 

• Az még amőbakorodban lehetett. Amióta az eszemet tudom, a Lorenzo döglött légtér. Sőt – tette hozzá feszengve – azt hiszem, még azelőtt zárták le, hogy megszülettem. 

Razz az angol ránctalan arcára pillantott. Se himlőhely, se forradás, semmi nyoma szépítő műtétnek vagy lézeres bőrújításnak. Tényleg olyan fiatal volt, amilyennek látszott. De a szeme mostanában készült. 

• Vakon születtem. – Rupert nyugodt, tárgyilagos hangon beszélt. Rezzenetlenül állta Razz tekintetét. – Az apám ragaszkodott a biooptikához. Lebegő kijelző, infravörös autófókusz, amit akarsz. Közvetlenül a látóidegre kötve. Tavaly szabadultam meg tőle, amint elég idős lettem… – Szünetet tartott, és megszemlélte tükörképét a boksz szénüveg falán. – Ez vagyok én mondta határozottan, és fejével a selyemsálra, a halvány krémszínű garbóra mutatott. – Nem az a másik, aki voltam. Semmi gond – vont vállat; hangjában mesterkélt közöny csengett –, nem kell, hogy megértsd. 

Razz elmosolyodott. Megpillantotta a tükörképét, és szemezni kezdett a mosolygó lánnyal. 

• Ne hidd el, ha nem akarod – mondta –, de pontosan tudom, mit érzel. 

Végül abban állapodtak meg, M'dina lesz az úti cél. Razz ott bérelhet egy 4x4-es Serpahimot, ami kiviszi a Magrebbe. Rupert és a kopter M'dinában tölti majd a három hetet, amíg Razz visszatér. A lány valahogy úgy érezte, az angol nem fogja lélegzet-visszafojtva várni azt a pillanatot. 

Rupert elsimított egy tincset gyönyörű, kék szeme elől, és felnézett a Toshiba smartboxból, ami épp az Algériában randalírozó fundamentalistákról mutatott bejátszást. 

• Biztos tudod, mit csinálsz – mondta udvariasan, és belekortyolt a füstüveg pohárba –, de a Genetikusok nem várják tárt karokkal a látogatókat. 

• Figyelj ide – felelte Razz. – te vezetsz, én meg majd rágom a körmöm a Genetikusok miatt, oké? 

Felállt, megpaskolta az angol vállát, és elindult a kijárat felé. Rupert még akkor is bámult utána, amikor már rég eltűnt egy sterilizáló szonárfülkében… 

 

 

[Nzigé elszabadul II.] 

 

 

– Mint említettem – szólalt meg Alex mérgesen –, és ez fontos, úgyhogy ne szakíts félbe… – Razz tudta, hogy nem hozzá beszél. – Egyszer régen, amikor az óceánok helyén még sivatag volt, egy Nzigé nevű afrikai vízszellem nagyon elszomorodott. Ha leült a sivatagban, a nap kiszárította, ha az árnyékba telepedett, az állatok nagyokat kortyoltak belőle. Ha pedig a föld alá bújt, a busmanok addig szurkálták lyukas botjukkal a szikkadt, vörös földet, míg rá nem találtak. 

Razz bólintott. Bár sejtelme sem volt, látja-e Alex a kunyhó füstös sötétjének mélyén. Ha akarja, biztos… Igazából még azt sem tudta, érzékeli-e a jelenlétét a férfi. Mióta Razz megérkezett San Lorenzóba, a fickó mást sem csinált, csak népmeséket mondott és veszekedett magával. 

A szigorúan illegális Charcot kézi neuroszkenner, amivel Razz lopva elvégzett egy mérést, kilencvenhét százalékos agyi aktivitást mutatott ki, ami fizikai képtelenség volt. A legtöbb felturbózatlan ember szerencsésnek mondhatta magát, ha elérte a huszonöt százalékot, és az érték még akkor sem ugrott negyvenöt-ötven százalék fölé, ha agyAG-kapukat ültettek be a jobb és bal agyfélteke közé. 

Sajnos úgy tűnt, Alex agyának nyolcvan százaléka kizárólag önmagával van elfoglalva. A Charcot szerint agya zárt rendszerként működött. Mint egy kétmotoros sikló. A kisebbik motor azon küszködik, hogy a levegőben tartsa a járgányt, a nagyobbik teljes erővel bőg, de senki se tudja, mi a faszt csinál. 

– Egy nap – szólt Alex a sötétben – Nzigé annyira elszomorodott, hogy elhatározta, megitatja magát az állatokkal. Összegyűjtötte minden cseppjét (nem volt sok), és kicsorgott a Kalaháriba. A Nap azonban még nem kelt fel, a Hold még az ég alján pihent, mert sem a Nap, sem a Hold nem lakott még az égbolt magasában. A Nap pedig ragyogó volt, bátor és ostoba, a felesége viszont… 

• Intelligens – vetette közbe Razz, és nekidőlt a tapasztott falnak. Jól jött volna egy párna, egy gyors jéglöket viszont még inkább. De sajnos San Lorenzo drogabsztinens lett. A tüsi hajú, kaftános kapuőr gorillák Razznél hagyták a M'dinában szerzett Berettát, de elszedtek mindent, ami akár csak egy kicsit is hasonlított extrára, jégre vagy szintézMDMA-ra. Elég vicces, főleg ahhoz képest, hogy régebben ez volt a világ legpengébb drogtervező konszernje. 

Razz felsóhajtott. Minden jel arra utalt, hogy nagyon, nagyon hosszú nap lesz a mai. 

• Lehet, hogy nem túl érdekfeszítő, de legalább próbálj meg figyelni… – javasolta a herceg kígyósziszegéssel Alex szájából, és több más hang is helyeselt. Vannak dolgok, amik sosem változnak: ha egy herceg beszél, mindig akad néhány bólogatójános, a halálban ugyanúgy, mint az életben. 

Alex azonban nem ezért gyilkolta meg Sabatini herceget, nem ezért ivott fertőzött véréből, és nem ezért vette magához sok-sok éve az emlékeit, amitől testét szétszaggatta a vírusos újraprogramozás, és magasabb rendű lényként született újjá. 

Nem. A herceg leszúrása hiba volt, baleset. Alex a mellette álló férfit akarta kinyírni. Mindig is figyelmetlen volt. 

Alex nyugtalanul fészkelődött a porban, sovány fenekét a száraz földhöz dörgölve próbált kényelmesen elhelyezkedni. Fekélyek borították a testét, pettyezték a karját. Ráférne egy fürdés, gondolta Razz. Es valami izmos irtószer a rendetlen szakállába települt tetvek ellen. A nő idáig érezte izzadságszagát, bár az is igaz, hogy a kunyhó nem volt valami hatalmas. 

Fürdés, hajvágás és pár új ruha: ez mind nagyon rátérne. A szakadt, rongyos kaftán, amit Alex házon kívül viselt, alig takarta karóvékony testét; inkább lyukakból állt már, mint szövetből. Bár a világ egyetlen élő istensége aligha figyelt fel erre, vagy zavartatta magát miatta. 

Alex mérgesen mormogott, érthetetlenül átkozott valakit. Bárki is volt az, biztosan nem Razz. 

• Szóval – folytatta Alex, mintha nem szakította volna félbe magát –, Nzigé elmondta a Holdnak, milyen magányos. A Hold, a Nap és az állatok mind egy házban aludtak. Még a busmanok is ott vetettek ágyat maguknak, bár soha senki sem látta őket elmenni vagy megérkezni. Csak Nzigé aludt a föld mélyén, egyedül. 

• Aludj köztünk – mondta neki a Hold. – Nem fogunk bántani. – Nzigé nem hitt neki, de azért közéjük állt. És ekkor kezdődtek a bajok… Mert a kis vízszellem, aki már nem volt olyan kicsi, nőni kezdett. Először a pincét öntötte el, aztán a földszintet is, és az összes állat, a busmanokkal és a Nappal és a Holddal együtt az emeletre költözött. Örültek, hogy Nzigé boldog, de féltek, hogy nemsokára annyira boldog lesz, hogy nekik nem marad hely. Így hát megpróbálták kortyaikkal lefogyasztani. 

De hiába, Nzigé megállíthatatlanul dagadt, mígnem elérkezett a nap, mikor a Nap és a Hold és az összes állatok kiszorultak a tetőre, Nzigé pedig kitöltötte alattuk az összes szobát. 

A Hold ekkor a Napra nézett. Az lángolt a dühtől. A Hold pedig azt mondta: – Enyém lesz az ég, és az állatok pedig lakhatnak a busmanokkal a tetőn. – Azzal felszökkent az ürességbe, a Nap pedig utána. És a tetőből lett a szárazföld, az alatta levő szobákból pedig, amiket Nzigé elfoglalt, a körülötte hullámzó óceán. És senki sem emlékezett többé, hogyan volt korábban. 

Alex megköszörülte a torkát, aztán gyakorlottan a sötétbe köpött. Hogy hova vagy mire, Razz nem tudta. 

• Észrevetted már – szólalt meg Alex, pontosan olyan hangon, mint régen, mielőtt istenné vált –, mennyire hasonlít a statikus zörej a vízfolyásra? Csomó zaj, zéró adat? 

Razz értetlenül nézett. 

• Nzigé metaforája – szögezte le Alex. – Ő persze ezt nem tudja, de ha tudná is, leszarná. Beszélnünk kell, Razz. És adnom kell neked valamit… – A nő hirtelen azt a semmivel össze nem téveszthető bizsergést érezte, ami akkor szokta elkapni, ha figyelik. Figyelték is; Alex pillantott végig rajta a sötétségben, látóidegei könnyedén álltak át infravörösre. 

• Tetszik az új tested – jegyezte meg, miközben a virtuálfény-frekvenciát váltogatta, amíg el nem ért az m/wave-hez. Razz ruhái eltűntek, mintha ledobta volna őket. Alex igazított a fókuszon, és sebtében megszemlélte Razz belsejét. A lány, legalábbis Alex agyában, egy másodpercre áttetszővé vált; egy kicsit jobban, mint a jég, de kevésbé, mint egy CT-képnél. 

Vírusprogramozott narkotikumfilter az agyban, a májban és a tüdőben, huszonöt százalékosra szelídíti a szereket. Alex eltöprengett, vajon tud-e róla Razz, aztán arra jutott, nem. Ha tudná, sokkal dühösebb lenne. Minek mondja el? Előbb-utóbb úgyis rájön magától. 

Az ágyékában szövetsérülést fedezett fel, a hátán pedig varasodásra utaló, kiterjedt fibrines trombocitahálózatot. A szája széle és a kézfeje is megsérült, az orrát pedig nemrég építették újjá, de Alex nem volt túlzottan kíváncsi a történtekre. 

• Tudod, mi az igazi gond? – szólalt meg hirtelen. 

Naná, gondolta Razz, marha jól tudom. Éhes vagyok. Mocskos vagyok. Három kurva napon át hajtottam a Magrebben egy 4x4-es Toyota Seraphimmel, miközben ezt az utat húsz perc alatt megtehettem volna azzal a méregdrága kopterrel. Fáj a szám, elfogyott a paraDermem, és úgy rám jött a hasfájás és menstruációs hiszti, hogy le tudnám tépni a fejed… 

Megrázta a fejét. 

• Túl nagy a zaj – mondta Alex. 

Razz nem válaszolt. Szerette volna azt hinni, hogy egyszerűen nem akart semmit hozzáfűzni a panaszához, de tudta, hogy igazából tojik az egészre. 

A normális Alex unalmas volt. Az őrült pedig zseniális, de hasznavehetetlen. A dózse nem halt meg, ennyit ki lehetett húzni belőle, újVelence pedig még mindig ott állt a Csendes-óceán közepén, és mélán csócsálta napi holopornó-, triD szapop és MTV adagját. Még mindig őt lesték legtöbben, még mindig ő zabálta fel a világ reklámpénzeinek nagy részét. 

A CySat hírműsorai hirtelen hallgatni kezdtek magáról újVelencéről. Nem nyíltan, nem kimondva, hanem csöndben és észrevétlenül. A médiagépezet előírás szerint zakatolt, de az optikai kábeleket mindkét irányban ellenőrzés alá vonták, a műholdas kapcsolatot pedig blokkolták. Razz kétségbeesésében megpróbálta felhívni Karót egy finnországi anonim hangpostáról. Semmi. A program tökéletesen működött, de a hívást nem fogadták. A digitális záróizmok megfeszítése terén még a görcsös, szorulásos kis Szingapúr se ért újVelence nyomába. 

Razznek nem voltak illúziói az újVelencei politikával kapcsolatban – egyetlen családot sújtana le a fiatal dózse halála, tizenegy másik pedig dörgölné a kezét. Razz csak azt nem tudta, mi köze mindennek egy Nzigé nevű afrikai vízszellemhez. 

• Túl nagy a zaj – ismételte Alex. – Túl kevés az adat. Ez az igazi gond. Akadályoz a gondolkodásban, nem tudom rendesen végezni a munkám… – Feltűnően morcosnak tűnt ahhoz képest, hogy az elméje az általános nézet szerint felért egy Magnus Imperial Ml-vel. 

Feltápászkodott a sarokból, keresztül tántorgott a kunyhón, és beletúrt egy szeméthalomba. Egy fa merőkanalat keresett, és meg is találta. Aztán Razz csobbanást hallott, ahogy a kanál egy favödörbe merült. Tudta, mi következik. 

Alex óvatosan, nehogy remegő kezével a felénél többet kilötyköljön a kanálból, átvágott a szűk szobán, és egy halom izzó kőre zúdította a vizeletet. Orrfacsaró gőz csapott fel, Razz torkába klórszerű íz mart. Felköhögött, aztán halkan szitkozódni kezdett. 

Zseniális: naponta 2000 liter vér folyik át Alex veséjén, hogy saját pisáját loccsanthassa a forró kövekre. 

A férfi kuncogott. 

Amikor Razz először lépett be a sárral tapasztott kis kunyhóba, ami még Alex előző barlangjánál is szűkebb volt, azt hitte, a sűrű gőz vallási célokat szolgál. A gőzfürdőt sok nyugati divatbarom használta belső megtisztulásra, álomhozásra vagy szellemek legyőzésére. Egy navahó Áldott út recept még újVelencébe is eljutott. De ez nem az volt. Nem. Alex fázott. 

Annyira fázott a Szahara közepén, apró, levegőtlen kunyhójában, hogy vizelettel és izzó kövekkel harcolt a csontjaiba maró jég ellen. 

• Tudod, mi zajlik a fejemben? 

• Tudja a halál… – felelte Razz. Senki sem tudta, mi zajlik Alex Gibson fejében, kivéve talán őt magát. De Razz erre sem vett volna mérget. Alex felerészben letöltött emlékezet, felerészben ember, felerészben isten volt – és Razz tudta, hogy ebből egy féllel több jön ki, mint kéne. Ott volt a párizsi katakombákban, amikor megtörtént a dolog. Amikor Alex leszúrta a herceget, magába szívta erejét és emlékeit, és a teljes vírusos átprogramozás abban a pillanatban szétégette, amikor a fejében levő biochiphálózat összeolvadt a Cy-jal. 

• Lucifer sárkánya – közölte Alex. 

Razz meglepetten felnézett. A mocskos kaftánba hurkolt, hajlott alakra meresztette a szemét az áthatolhatatlan szürke gőzfelhőn át. 

• Függőséget okoz, megerőltető, lebilincselő… – Alex szomorúan elmosolyodott. – Végtelen világ. Vallás. Te is tudtad, nem? Ha szellemeket teremtesz, áldoznod kell nekik, különben magányosak lesznek. – Vállat vont. – Ez az, amit senki nem vesz észre – folytatta Alex. – Még bennem sem tudatosult az elején, hogy 11 sárkány tényleg végtelen. Érted, mi a gondom- 

Nem, Razz nem értette. Megrázta a fejét. 

• Nem győzhetek – mondta Alex meglepetten. 

• Akkor hagyd abba – javasolta Razz. 

• Nem tudja megtenni – szólt a herceg Alex szájából élesen, a szokottnál mérgesebben, kevésbé kifinomultan. –Játékfüggő lett, a játék meg Alex-függő. Persze tudna nyerni, ha akarna… 

• Akkor miért… – akarta Razz kérdezni, de Alex visszatért. 

• Hogy is csalhatnék? – kérdezte ingerülten. 

A herceg felsóhajtott. Egy olyan kísértet nehéz, fájdalmas sóhaja volt ez, aki mélyen megveti a kort, amelyben léteznie kell. 

• Már hogyne csalhatnál? Amennyire az általad gondolatoknak titulált szánalmas zagyvalékból ki tudom venni, a sárkány könyörög, hogy tedd meg. – Sabatini herceg hangja komor volt, keserűen gúnyos. – Hallottam én jól, hogy a godMode-ról társalogtatok– Az nem lenne bőven elég? 

Alex hallgatott. 

• Te elő akarod keríteni a dózsét.Ő válni akar – fordult a herceg Razzhez. – Persze egyedül is megcsinálhatná: az ég szerelmére, hiszen mindenható! De túl finnyás ahhoz, hogy menet közben átírja a kódot. Te viszont bonthatod a vonalat… 

• Előbb a dózse – mondta Razz. – Aztán tárgyalhatunk arról a rohadt játékról, oké? Juttassatok el újVelencébe, és amint megvan az a kibaszott dózse, elvágom a drótokat, felrobbantom az adatbázisokat, szétrombolok bármilyen összeköttetést. Ha kicsináltam azt a szaragyú VédLM-est. 

A herceg keserűen felnevetett, és megvető hangon köpte vissza Razzre a saját szitkait. 

Razz arra gondolt, kiüti az egyik szemét, hogy megtanítsa viselkedni, de azzal Alexben tett volna kárt. Nem mintha Alexet nagyon izgatná mínusz egy szem. Valószínűleg nem kellett messzire mennie kádtenyésztett látószervért egy olyan kunyhóból, ami egy tizenhárom szintes kutatótelepen gubbasztott, ahol kizárólag génekkel, klónozással és transzplantációs módszerekkel foglalkoztak. Meg persze Isten dicsőségével. 

Razz a porba köpött. 

• Juttassatok el újVelencébe. 

Alex azonban fáradtan felemelte a kezét. 

• A dózse nincs újVelencében. Tudom, megnéztem. Azt hiszed, nem túrtam fel minden adatcsatornát, nem suhantam át minden hálózaton? Nincs ott. – Alex nagyot sóhajtott, feje lassan a mellkasára billent. A levegő egyre sűrűbb lett, a gőz kezdett lecsapódni a durva sárfalakon, és girbe-gurba kis patakokban csorgott le a kunyhó agyagtégláin. – Nzigénél van. 

Remek. Razz várt, de nem volt mire. Ha nem is nyomta el az álom, Alex már nem állt kapcsolatban Razz világával. 

• Herceg? – Razznek fogalma sem volt, képes-e előjönni Sabatini herceg, ha Alex nincs jelen. De akár képes volt rá, akár nem, nem jött elő. Razz négykézláb körbebotorkált a kunyhóban, és elkáromkodta magát, valahányszor elszórt szemétbe vagy még rosszabba tenyerelt. Bármit is akart adni neki Alex, úgy tűnt, nincs ott. Bár Razznek sejtelme sem volt, milyen holmijára lehet neki szüksége. 

Íme, a férfi, akit valaha szeretett, akinek megmentette az életét, aki miatt átvágta a saját gazdája torkát, nehogy az megölhesse Alexet. És most még a koldusok is jobb ruhában járnak nála; a részegek, fundamentalisták és betépett utcakölykök értelmesebbeket mondanak… 

Razz elmorzsolt egy könnycseppet, és lekuporodott a görnyedt alak mellé. Alex úgy aludt, mint egy kígyó, nyitott szeme a végtelenbe kémlelt. Valamit mondani akart, valamit oda akart adni. Részben ösztönösen, részben mert észrevette, hogy egyik kezét ökölbe szorítja, Razz elkezdte szétfeszíteni Alex ujjait. 

 

 

[Santa Passionata/Vatariszu] 

 

 

Ezért az egyenruháért öltek volna, közölte Angelivel a Szentek & Paráznák primitív hang- Kalauza. Ami stimmelt, mert valaki tényleg ölt érte… 

Kwai peckesen lépdelt végig a Marinszkij téren ezüst váll-lapos, fekete tunikájában. Derekát súlyos ezüstlánc verte, ami a szíve fölötti zsebből indult és a karja alatt tűnt el. A mellén díszelgő ezüsthevederek neki-nekikoccantak a láncnak, ahogy átmasírozott a szétnyíló tömegen. 

Mögötte fekete köpenye drámaian lobogott a szentpétervári szélben, ami langyosan fújt a szúnyogoktól nyüzsgő mocsarak felől, amelyeket Nagy Péter egykor leendő városa számára kiszemelt. A horizonton túl Finnország húzódott, de Kwai akár ezer mérfölddel keletebbre és egy évszázaddal korábban is lehetett volna. 

A Szent Izsák-székesegyház homlokzatán kétfejű sasokat ábrázoló zászlók csattogtak. A tér közepén frissen aranyozva tornyosult gránit- és márványtalapzatán Klodt báró műve, I. Nyikolaj Pavlovics ágaskodó lovas szobra. 

Kwai köpenyének magas gallérja és vörös selyembélése volt. A hideg ellen semmit sem ért, de lenyűgözően nézett ki, akárcsak a hatalmas, macskaköves tér, amin gazdája átvágott. 

A fiú balján görbe szablyát viselt egyszerű, fekete bőrtokban, jobbján egy szerető gonddal helyreállított 9 mm-es, 1906-os Luger lógott, ami nemrég kapta vissza kék színét a Fekete Század egyik kovácsától. Kwai külsőre káprázatosan fess, veszedelmes és enyhén eszelős volt. Ugyanolyan, mint a többi katona, akik arrogánsan sétáltak át Volkonszkij sztyeppei kozákezredes potenciális híveinek húszezres tömegén. 

De Kwai más volt, és ez a közelében állók óvatos arcán is tükröződött. A gallérján csillogó, kétfejű sast formázó zománcos aranyjelvény – ami azt jelezte, hogy a Fekete Század alezredese, félisten az egyszerű halandók között – kiemelte a tömegből. Ahogy a kozák hercegi címerrel ékesített, agát köves aranygyűrű is. De Kwai, akárcsak az előtte megnyíló embertömeg, tudta, hogy a tiszteletet valójában annak a lövész őrnagynak köszönheti, aki törött nyakkal hevert mögötte a macskaköveken. 

Meg kellett ölnie, nem volt más választása. Az őrnagy miatt megszakadt zenszerű koncentrációja, megingott a teste feletti szigorú kontroll. És Kwai ezt még nem hagyhatta. Nem hirtelen felindultságból ragadta nyakon a katonát és roppantotta el száraz gallyként a gerincét, hanem mert megérezte, hogy szíve veszedelmesen kalapálni kezd. A vakrémületet pedig el kell fojtani, még akkor is, ha száz méterre a céltól ráreccsennek, hogy mutassa a Fekete Század azonosítóját. 

Lehet, hogy a Század tagjai techno-revizionisták, és a mullahoknál is bőszebb neoludditák, de az elektronikus kártyákat nagyon szeretik. A bolygó szinte minden szögletében ujjlenyomattal és fényképpel ellátott intelligens kis igazolványok súgták meg az emberről, miféle szerzet. Passion dögcéduláknak hívta őket. Értelmetlenek voltak, de szemmel láthatóan igen fontosak. 

Kwainák persze nem volt. Vagyis volt, de valaki másnak az arca szerepelt rajta, a hüvelykujj pedig, ami működésbe hozhatta, egy apró zsebben pihent Kwai hivalkodó köpenyének bélésében. 

Azért sem hagyhatta, hogy megállítsák, mert a hasában nyolc darab, szemtextől dagadó óvszerhurka lapult hájas, gyilkos galandféregként. Egyes számú tény: Szaszumi nem volt többé; négy napja halt meg egy Fekete Század szította idegenellenes pogromban, amitől romba dőlt Szentpétervár Vaszilevszkij negyede. Kettes számú tény: Kwai személyesen akarta elpusztítani a felbujtót, még akkor is, ha ő is belehal. Talán ezt hívták szerelemnek. Kwai nem tudta. 

Azt viszont igen, hogy senki másért nem tenne ilyet. Nem mosná ki a hasát, tömné el a beleit kaolinnal, és nyelne ünnepélyesen szemtexet, míg bélcsatornája annyi robbanószerrel telik meg, ami a környezetében mindenkit cafatokra szaggat. 

A detonátorok egyszerűek voltak: akkor kapcsoltak be, ha pulzusa elérte a százat. Kwai mindegyik óvszer közepébe nyomott egyet, és jól körbetapasztotta őket plasztikkal. Kapcsolóként egy Casio sportóra szolgált, amit szorosan a bal csuklójára szíjazott. 

Mindig is valami ilyesmi felé tartott, döbbent rá Kwai. A langyos szél könnyeket csalt a szemébe, ahogy egyre közelebb masírozott a pódiumhoz, amelyen a Fekete Század atamánja, Volkonszkij ezredes állt. 

Az a rövid kis közjáték a végén Passionnel, Szaszumival, a Paul Smith öltönyökkel és a Loebe cipőkkel csak kóda volt, toldalék valódi élettörténetéhez, ami egy khmerek uralta hegyi faluból indult, fenn az Arany Háromszögben, és itt ért véget, a felvilágosodás kori Európa hideg, neoklasszicista építményei közt. 

Mit is mondott mindig a nagyapja? Irtsd az írmagot, nyírd ki a gyereket. Kóla és kokain, bandák és drogok. Nem valami boldog életpálya, de hát kevés olyan van. Akadtak jobb pillanatok, például a legelső lány a raktárban, miután Kwai délre jött, Bangkokba. Gyönyörű lány volt, itta magába a hazugságokat, amik máris könnyedén peregtek a fiú nyelvéről. Valami úri gyerekekről szóló szappanoperából lopta őket. 

Most már úgyse számít. 

Akadtak mások is. De senki sem jelentett sokat neki, míg Szaszumit meg nem ismerte. Vagy inkább megvásárolta. A szókimondás erő, a hatalom egy formája. Különben miért adnának az istenek minden teremtésmítoszban nevet a dolgoknak? 

Kwai előreszegte az állát, homlokába húzta a kucsmáját. Nagy, mandulavágású szeme, magas arccsontja és cserzett bőre alapján nézhették sztyeppei kozáknak is, nem úgy, mint Szaszumit. Ha ott van, talán meg tudja védeni a lányt a pogromtól. Talán nem. 

Kwai tudta jól, hogy butaság ennyire a szívére venni egy bérnő halálát. De Szaszuminál nem a pénzről szólt a dolog – legalábbis Kwai részéről nem. Még csak nem is a hatalomról. Boldoggá tette a lányt, ezt őszintén hitte. Könnyek csorogtak végig az arcán, de nem csak a szél miatt. Az emberek lopva rápillantottak, de gyorsan félre is néztek, mielőtt a fiú fájdalmas tekintete rájuk szegeződhetett volna. Kwai már a pódiumnál járt; maga mögött hagyta a tömegben rejtőző kozákokat és a CIA által kiképzett bombakereső kutyákat; az arcára vésett üresség és a kétfejű sast formázó, lopott rangjelzés épségben átjuttatta a tolongáson. 

Volkonszkij egy kis faemelvényen állt, körülötte zord képű testőrei, mellette egy szakállas, vén pátriárka. A keskeny arcú atamán fejét ide-oda forgatva zúdította a tömegre eszméit; öklével néha a tenyerébe ütött, hogy jelezze szavai súlyát és fontosságát. 

Amikor meglátta Kwai kabátjának vörös selyembélését, szája üdvözlő mosolyra húzódott, de aztán felpillantott, szeme összevillant a fiúéval. Űrbe meredő űr. Volkonszkij zengő hangja egy másodpercre elakadt. És miközben testőrei zavartan keresték a veszélyforrást, Kwai már fel is ugrott az emelvényre. 

Tudata teljesen kitisztult, nyugalom töltötte el. Meg kell bosszulnia Szaszumit, és teljesítenie kell egy megbízást. Nem egészen úgy, ahogy Passion várta, de alaposan; alaposabban, mint amiben a merénylők többsége reménykedhet. 

A tömegre csend borult, a testőrök tétováztak, visszatartotta őket a tekintélyt sugárzó kétfejű sas. Kwai az emberek felé fordult, lekapta a kucsmát, hogy lássák, nem a sztyeppékről jött, és szólásra nyitotta száját… 

Három dolog történt egyszerre. Kwai „Csecsenföld!” kiáltása végigvisszhangzott a meglepetéstől elcsendesült téren. Mind a négy testőr felemelte a pisztolyát. És e zen nyugalmú, kizökkent pillanatban Kwai belenézett egy fegyvercső fekete alagútjába, és hagyta, hogy elöntse a rémület. 

Mire az első golyó szétroncsolta az állkapcsát, pulzusa már jóval száz fölé ugrott. Elérte volna a százötvenet is, de amint a két nullát átlépte, csuklóján kattant a kapcsoló, és beindította a detonátort… 

A patkóbelébe gyömöszölt plasztik mélyén felizzott a gyújtás, és Kwai gyomra, mája és gerincének középső szakasza darabokra szakadt. Bordái kirobbantak, véres csontszilánkok szelték át a levegőt és fúródtak a döbbent nézők húsába. 

Volkonszkij eltűnt; nem egyszerűen halálos sérülést kapott, hanem péppé vált, amikor Kwai gerincének fogazott repeszdarabkái a testébe téptek. A lökéshullám beszakította dobhártyáját és kocsonyává zúzta a szemét. A nyakát is eltörte volna, de a robbanás hamarabb lecsavarta az atamán fejét a gerincoszlopáról. Egy távoli kamera rögzítette, hogyan landol a megvakított és megsüketített fej a rémült tömeg közepén. 

A CNN persze megint elhappolta az anyagot. 

Kwai azonban nem érzett semmit, nem gondolt semmire, még Szaszumira sem. Utolsó, teljesen tiszta és világos élménye az volt, hogy óriási adrenalin hullámként rázúdul a vakrémület. 

 

 

[Rettegés] 

 

 

Miután a gőzfelhő eloszlott, Razz Alex fölé hajolt, és megpróbálta szétfeszíteni az összeszorított ujjakat. Szemét csípte az apró kunyhó sarkában álló vasvödörből kígyózó füst. Halántékában lüktetett a vér; valahányszor elfordította a fejét, úgy érezte, az agya koponyájának belsejéhez ütődik. 

Semmije nem maradt. Se türelme, se adrenalinja, se paraDermje. Egyet akart: eltűnni. De először kapnia kellett valamit Alextől. Ezt mondta az a szaragyú. Valamit, ami segít megtalálni a dózsét. Bárhogy is igyekezett, Razz képtelen volt felidézni a nevet, amiről Alex locsogott; Nizé vagy mi. Majd eszébe jut, és előkeríti a dózsét. A jó ég tudja, hogyan, de előkeríti. 

Visszatartotta a lélegzetét, nemcsak a füst, hanem a pállott szar- és izzadságszag miatt is, ami förtelmes kölniként áradt Alex csont és bőr testéből. A férfi beszélt álmában, valami végtelenített mantrát motyogott Razz számára ismeretlen nyelven. 

Régebben könnyedén elintézte volna az ügyet: egyszerűen levágja Alex kezét, vagy eltöri az ujjait. De így, karmok nélkül, vírusos fejlesztések nélkül se kedve, se ereje nem volt hozzá. Egyébként meg, bár ezen ő maga is meglepődött, nem akarta bántani Alexet. Türelmesen dolgozott hát; addig masszírozta a kéztőnél található nyomópontot, amíg Alex ujjfeszítő izmai maguktól elernyedtek. Szétnyitotta az ujjakat, és egy piros tollat érintett meg. 

Fájdalomként hasított bele a rémület. Aztán ugyanúgy el is szállt, ahogy eldobta a tollat. Razz már akkor is félni kezdett, ha fölé tette a kezét. Letépett egy darabot a kaftánjából, és megpróbálta azzal fölvenni. Semmi. Egy kis ijedség se. Bármi is ez az izé, közvetlenül a bőrön át hat. 

Viszont nem toll volt. Razznek legalábbis nem úgy tűnt. Egyetlen madárnak sincs ilyen, az biztos. Aranyszárán szilikonvékony, érszerű pihék, szélein bonyolult fraktálmintázat. Akármi is ez, gondolta Razz, nem toll. Bólintott egyet: ebben legalább megegyezett magával. 

Ha szerves tárgyhoz akarta hasonlítani, leginkább egy levélre emlékeztetett. OrganoSzintézis? Nanoművészet? Elképzelhető… Aranyszárú rubinlevél, finom ezüstszövedékkel. Olyan, mint egy… A francba, Razz még azt sem tudta, mire hasonlít. Talán egy pengére egy törékeny lándzsáról, amit szinte megérinteni sem lehet, nemhogy harcba vinni. Olyan finom, hogy csak szerves vagy gépi eredetű lehet; bonyolultsága messze meghaladta az emberi kéz képességeit. 

Lehet, hogy Alex csinálta? Razz vállat vont és megsimogatta az alvó férfi fejét, majd sietve megtörölte a kezét fekete farmerjében. A szánalom nem gyökerezett túl mélyen benne. 

Egy-két év Moszkva utcáin, néhány újabb szabadúszó hackerként Londonban, aztán egy fél élet luxként: ilyen háttérrel bárkinek az áramköreiből kiégett volna a szánalom. És Razzben alapban sem csordult túl a kedvesség. Sose tartott sokat belőle: úgy vette észre, mindig keserűséggé rothad. 

De Alex… A bűzt feledve a férfi fölé hajolt, és megpróbálta kiegyenesíteni kifacsart tagjait. Hiába: minden izma megfeszült, mintha görcsöt kapott volna, vagy villám csapott volna bele. 

Még a szemhéja is beragadt. Akárhogy is próbálta, Razz nem tudta lezárni vaksi, semmibe meredő szemét. Nem mintha sokat számítana, gondolta, és körbenézett a sötét lyukban, ahol csak a vödörben parázsló szén adott némi fényt. Olyan itt, mintha örökké éjszaka lenne. Azt meg a rosseb se tudja, mi a helyzet ott, ahol Alex valójában jár… 

 

 

[Tomboló pordervisek] 

 

 

Furcsa jármű volt, de Nzigé már látott ilyet. Az öregasszonyt persze nem Nzigének hívták, de kislánykorában útra kelt, felment északra, ahol a sivatagot sárga homok lepi, nem durva, vöröses kő, mint itt. A sárga homoksivataghoz érve kelet felé fordult, országokat, határokat szelt át, bujkált a katonák elől, élte a busmanok szokott vándoréletét. Végül a kék hegyek magas ormain telepedett meg, közel ahhoz a helyhez, ahonnan a nagy folyó ered. Ahol álmában kacagva megjelent előtte az igazi Nzigé. Elmondta, hogy ő, a világ es minden, ami benne van, csupán matematika, amit egyesek költészetnek neveznek. 

Sok éve történt, de Nzigé akkor látott először ilyen járművet, ami lomhán, billegve halad pár arasznyival a töredezett föld felett, és nyomában táncoló vörös pordémonok élednek. Táncoló-elpusztuló démonok, ugyanolyanok, mint nagyobb testvéreik, akik a nő otthonának pusztaságain kavarogtak. 

Ha ez a gépezet ahhoz a régiekhez hasonló, akkor nagyon öregnek kellett lennie, talán Nzigénél is öregebbnek. Nzigé ugyanis tudta, hogy a gépek pár évente alakot cserélnek. Az állatok és az emberek nagyjából ugyanolyanok maradtak, kivéve, akik elpusztultak, de a gépek átalakultak. Már maguktól nőttek, könnyedén. Változtak, fejlődtek, megújultak. Nzigé tudta, hogy így van. Alex mondta el neki, de ő is tisztán látta egyik álmában. 

Fehér színű gép, fekete jelekkel és egy hatalmas vörös kereszttel. Kereszt azokon a gépeken is volt, amiket Nzigé sok éve látott – kereszt vagy vörös félhold. Most egy másik jármű is érkezett. De míg a nagyobbik dühödt állatként morgott a hepehupás, repedezett föld felett, és nem emelkedett derékmagasságnál feljebb, a másik az égen függött, apró volt és csendes, szárnyának fesztávja nem nagyobb, mint egy megtermett keselyűé. 

És láthatatlan volt. Bár ez nem teljesen pontos, hiszen Nzigé látta, ha akarta. De a gép nagyon próbálta leplezni magát, és valahányszor Nzigé ránézett, összpontosítania kellett, hogy vén fejéből kisöpörje a betóduló gondolatokat. 

Noha a légpárnás kavarta fel benne az emlékeket, mint a földön a táncoló démonokat, a fejében levő hangok figyelmeztették, hogy a másik az, amelyikre vár. 

Alex biztos volt benne, hogy Razz megtalálja Nzigét: gondoskodott róla. Az öregasszonynak Razz elé kellett mennie, fogadnia kellett, várnia rá a repedezett pusztán, ahol a Kalahári sivatag átsiklott a dombvidékbe. 

Nzigé nem tudta, pontosan mikor tűnt fel Alex az álomföldeken. Ha megkérdezte, a férfi azt felelte, időtlen idők óta ott van, de ez nem igaz. Az idő mindenkinél öregebb. Mindenkinél. 

Lent, a sikló körül biztos a szőke kisfiú miatt mozgolódtak, akit dr. Schwartznak meg kellett gyógyítania. A sztori szerint a fiú kint él a Peremen, és egy ló vetette le. De ez nem igaz, nem lehetett igaz. Senki sem élt már a Peremen, mióta legutóbb megugrott ott a hőmérséklet. Még a mongúzok is odébbálltak. 

Az öreg dr. Schwartz meg az inasa vezetésével, akinek Nzigé nem tudta a nevét, egy testtartályt kezdtek kiemelni a leharcolt Chrysler siklóból. Az inas nem kedvelte őt, de az öregasszonyt ez nem izgatta. Ha törődött volna a véleményével, elmondhatta volna neki, hogy fiatal korában ő is csinos ruhákat viselt, és Boeing BWB-n meg léghajón repült. Járt a Föld határain túl is, fent a Disney Voertrekker gyűrűkolóniákon, ahol az új városok épültek. 

Már csak a szegények és nagyon gazdagok maradtak Namíbiában. Az előbbieknek nem tellett Föld körüli lakhelyre, az utóbbiak pedig felépíthették maguk köré azt a világot, amiben élni akartak. Ilyen dolog a pénz. 

De Nzigé nem maradt ott. Nem szerette a repülő masinákat. Ha muszáj volt, utazott velük, de nem akart bennük élni. Főleg nem egy NASA által tervezett gyűrűben, ami óriási ezüstfánkként lebeg az űrben. Nem akarta mások pisáját inni, mások szarát enni, azt a levegőt szívni, ami nemrég jött ki valaki másnak a tüdejéből. Bárhogy lúgozták is. 

Razz látta a missziót szemlélő töpörödött, félmeztelen nőt. Ha nem tudja biztosan, eszébe se jutott volna, hogy az öregasszony is figyeli őt. Sötét szeme időről időre Razz felé rebbent, viharvert arcára enyhe tépelődés ült ki. Aztán vállat vont és elmosolyodott, aggódó ráncai kisimultak, bár az arca így is gyűröttebb volt, mint a fakéreg. 

• Dilinyós vén pi… – Razz elhallgatott, és keresett valami kevésbé… nem is tudta, hogy mit, úgyhogy annyiban hagyta. Elvigyorodott. Kezdte úgy gondolni, egész kellemes dolog a fiatalság. Sose érezte magát igazán öregnek, csak a legvégén, amikor letelepedett újVelencében, hogy véget érjen végre a vesszőfutás. De ez a nagy udvariaskodás nem az ő generációjának való. 

Szája keserű mosolyra húzódott. Az az őrült szipirtyó ott lent, ő lenne Alex vízszelleme, sivatagi kalauza? Egy lógó mellű öregasszony, csupán egy kifakult, valaha khakiszínű rövidnadrágban, cserzett fekete bőrrel, borzas-göndör, szürke hajjal, ami a halántékánál már teljesen fehér? 

Talán igen. Az biztos, hogy a nő várt. Razznek a monitoron keresztül legalábbis úgy tűnt. Persze igazából nem látta a képernyőt. Csak a szemfenéken jelent meg a kép, ahol egy hajszálvékony lézersugár írta a csapokra, amit a szárnyak alatt megbújó digitális kamerákról leolvasott. A BAero3z-re forgatható felfüggesztéses, autofókuszos Nikon 2D-ket telepítettek, amik Razzel együtt mozdultak, arra néztek, amerre ő, és ha pislogott, száznyolcvan fokot pördültek, és megmutatták, mi van hátul. 

Nagyszerű. De a felfüggesztés tervezője sajnos nem gondolt arra, hogy a géppel esetleg a Kalahári fölé repülnek. Vagy automata polárszűrőt építettek a pilótagömbbe. Bárcsak megtalálná. 

• Bazmeg. – Még a számítógépet se kérdezhette meg. Nem volt. A szőke amerikai kártyája elég sokat elbírt, de ennyit nem. Zürichtől San Lorenzóig, M'dina közbeiktatásával: nagyjából ennyi fért bele. Úgyhogy Razz a mufti magánlégierejétől lopott egy gépet, de ez egy külön történet. Amit nem kívánt nagydobra verni. 

Ha nem is fogta egy félMI a kezét, a gépnek azért volt légkondija és víz-újrahasznosító berendezése. Zökkenve bedőlt egy érkező hőáramlatba, és a hirtelen felcsapó léghuzattal még magasabbra emelkedett Afrika fölé. Volt egy Lockheed furgon motorja vészhelyzet esetére, de többnyire a pilótafülke hátára szerelt propellert vette igénybe, ami a szárnyfelület alatti amorf szilikonból táplálkozott. A BAero3z szárnyait egyébként is sokoldalúra tervezték: napelemesek voltak, és meg tudták lovagolni a hőáramlatokat, könnyítve a propeller vagy a fúziós hajtómű terhén. 

Gyönyörű gép volt, helyes és apró. Kár, hogy össze kell törnie szegényt. Mert Razz erre készült, méghozzá sürgősen. Bármilyen helyes is, mindent tud, csak függőlegesen landolni nem – márpedig most erre lesz szükség. 

Lent töredezett mozaikként húzódtak a Kalahári vörös homokdűnéi, kavicsos dombjai, obszidiánsima sziklái és repedezett földsávjai. Egyetlen laposabb rész sem volt, ahol Razz leszállhatott volna, kivéve talán a misszió előtti betonozott területet. Azon pedig a szögletes Chrysler tehénkedett. 

Lehet, hogy a BAero3z nem büszkélkedhetett félMI-vel, voltak viszont hangfalai, amikhez DAT-, DVD- és nosztalgiából CD-lejátszó is tartozott. Razz pedig még Zürichben jól feltankolt az európai klasszikusokból. Kár, hogy most azok is kárba vesznek. 

– Oké, gyerünk – adta ki magának az utasítást, a szemére tolta a szemüveget, és a robotpilótára hagyta az irányítást. 

Kirántotta a gépet a dugóhúzószerű hőáramlatból, kilihegte magát, aztán gyorsan előkészítette az ejtőernyőt. Egyenként ellenőrizte a neoprén üléspántokat, aztán némi fészkelődés árán áthúzott egy újabb pántot a lábai között, és rácsapta a végét a rekeszizom fölötti fekete lapra. A műanyag felületek összeolvadlak: Razz bekötözte magát. 

Akcióra kész. Mondjuk. 

A fekete lap mellett egy drótvágó lógott selyemzsinóron; molipengéje V alakú kerámiatok alján bújt meg. Ha Razz ki akart jutni a székből, csak bele kellett gyömöszölnie a pánt szélét a vájatba, és rántani rajta egyet. A többit elvégzi a molidrót penge. Garantált siker. 

• Na nyomassuk – morogta mérgesen. Aztán a gép használati utasításának minden figyelmeztetése ellenére előredőlt, egyik kezével felpattintotta a biztonsági fedelet, megragadta az ülés melletti kézi kioldót, és nagyot rántott rajta. 

Süvítés. Egy pillanatra minden elsötétült, utána pedig a BAero3z messze alatta suhant, Razz pedig a semmiben lebegett teljesen mozdulatlanul; a zuhanás még el sem kezdődött. Az üléstámla tómba dobbanása jelezte, hogy szétpattant a segédernyőt rejtő doboz, és a szövet gyertyalángként kezdett gomolyogni a feje fölött. 

Aztán a szél elkapta és kifeszítette a főernyőt, ami kibomolva olyan lett, mint egy hatalmas, áttetsző műanyag sárkány. A 'tródadoboz leoldódott az ülés mellől, zuhanni kezdett és kigyulladt, nem forró-vörösen, hanem hideg-fehéren. Katalitikus égés, nehogy a doboz az ellenség kezébe kerüljön. 

• Azt a kurva istenit… 

Amikor már nem üveges szemmel meredt maga elé attól a gondolattól lefagyva, hogy kétezer mérföldet repült egy önrobbantó dobozra csatlakozva, Razz első gondolata az volt, hogy el kéne kezdeni irányítani a széket. A második pedig az, hogy veszedelmesen, sőt végzetesen sok rajta a ruha. 

A légkondicinált gömbből kirepülve úgy csapta arcon a hőség, mint a sütőből kicsapó forró levegő vagy egy magnéziumfáklya lobbanása. Razz tudta, mi a hőség. Amikor még ezüst bőrű gorilla volt, épp eleget utazott Alexhez repülőgépen, kocsival, sőt homokrobogón, a Magrebben pedig nehéz volt úgy átvágni, hogy ne legyen melege az embernek. De ez más volt. Annak pedig már húsz éve, jött rá Razz szomorúan. Nem is emlékezett, mikor hagyott fel a látogatásokkal. 

Pánikszerű hőség; akkora amfetaminlöket, hogy ledöntötte volna a lábáról, ha áll. A nyaka nyirkos lett, oldalán végigcsorgott az első izzadságpatak. Aztán pórusain áradni kezdett a nedvesség, sós víz gyöngyözött elő a vállán, a háta közepén, a lába között és térdhajlatában. A saját izzadságában kezdett főni. 

Razz azt gondolta, talán az új teste az oka, talán a hőség mindig is ekkora volt, csak az ellenálló képessége szállt el az évek során. A rosseb se tudja. Ami pedig a retro 501-est és a „Szabad Mexikói Légierő” feliratú bomberdzsekit illeti, a m'dinai üvegtetejű szukban faszán néztek ki, de öngyilkos agyalágyult volt, aki a Kalahári közepén felvette őket. Mint Razz. Rég elvesztette az eszméletét, mire nekiütődött a napégette földnek… 

* * *

Egy faasztalon feküdt, feje fölött porszürke vászontető fodrozódott a délutáni szélben. Időközben valaki levágta róla a bomberdzsekit és a bakancsot. 

– Veszett hőség van – szólalt meg az öregember, amikor Razz kinyitotta a szemét. Aztán bevillantak a reflexek, és oldalra pördült, le az asztalról. Azaz pördült volna, de a teste túl fáradt volt, túl erőtlen. A férfi karja vézna volt, vén húsa ráncokba gyűrődött, bőrét májfoltok borították, de amennyi ereje a lánynak maradt, akár acélkapcsokat is feszegethetett volna. 

• Maradj nyugton – mondta a férfi gyengéden. 

• A hőség az ellenséged. – Egy zöld pohárért nyúlt, és óvatosan Razz ajkaihoz tartotta. – Igyál – parancsolta. 

Razz elrántotta a fejét. 

• Sterilizált? – tudakolta. 

Az öreg szemöldöke fehér volt, mint egy albínó denevérszárny; ritkás, enyhén valószínűtlen. Magasra húzta, aztán elmosolyodott, nem túl szívélyesen. 

• Sterilizált? Itt? 

Razz nem felelt. Képtelen volt gondolkodni a fejében tomboló fájdalomtól. Szeme tűzben égett, nem látott mást, csak elkent vibrálást, és a koponyája továbbra is szaggatott. Homályosan ki tudta venni a fölötte álló férfit: pecsétes köpenyű öregember, vén, behorpadt arccal és nikotintól sárga, vastag bajusszal. 

Az öreg a fény felé tartotta a poharat, és megvizsgálta rajta a légbuborékokat és öntési hibákat. 

• Tiszta vízben kimosták, napon megszárították. 

• Felköhögött, de előtte gondosan félrefordult, és a szája elé tette az öklét. – A hő sterilizál, akárcsak a fény… Igyál – erősködött, és Razz ivott; hagyta, hogy a hideg és jóleső kortyok lecsorogjanak a torkán. 

• Két beteg gyerek egy nap – mormogta még az öreg, aztán Razz előtt elfeketedett a világ. 

Amikor legközelebb felébredt, már este volt, ő pedig meztelenül feküdt egy fémágyban. Izzadságban úszó testét lepedő takarta, feje fölött nagy, lomha ventilátor körözött komótosan. 

• Hogy érzed magad? 

• Kibaszott szarul – felelte Razz, aztán elpirult, amikor a hang felé fordulva meglátta a sarokban ülő fehér főkötős irgalmas nővért. Az apáca egy szót sem szolt. 

• Jaj, az istenit – mondta Razz, és újra elpirult. 

• Bocsánat. 

Az apáca szótlanul felvette a varrását, és csöndben kiment. 

• Kurva jó – morogta Razz és felült. A pamutlepedő derekához hullt. Még akkor is így ült, és a mellén meg a hasán éktelenkedő égési sebeket vizsgálgatta, amikor az öreg, kezében egy újabb pohárral, belépett. 

Razz gondolkodás nélkül felkapta a lepedőt, és az álláig rántotta. Aztán idiótán elvigyorodott. A francba, gondolta. Szégyenlősködik, ő! 

• Semmi gond – mondta az öreg, és elfordult, miközben Razz az ágy végében heverő, takarosan összehajtott papírköpeny felé nyúlt. – Orvos és pap vagyok. – Alig lehetett hallani maróan gúnyos szavait. Az akcentust Razz képtelen volt azonosítani. – Sőt – tette hozzá szomorúan – háromszorosan biztonságban vagy… 

Razz felnézett, mire az öreg elmosolyodott. 

• Haldoklom. – Úgy mondta, mintha nyilvánvaló lenne. 

Razz pislogott. 

• Öreg vagyok – közölte a férfi –, ez az élet rendje. Vagy ennek kéne lennie. – A pap megint felköhögött. 

• Két év, talán még annyi se… Mindegy, nem sajnálom. Ki akar dobozolt jégtömb lenni? – A zsebébe túrt, előhúzott egy csomag kínai Marlborót, kipaskolt egy szálat és meggyújtotta. A doboz még vissza sem került a köpenyébe, a ventilátor felé már füstfelhő gomolygott. 

• Kérsz? – szólalt meg hirtelen, és visszanyúlt a zsebébe. 

Razz megrázta a fejét. 

• Rossz szokás – bólintott a férfi. – Egyébként is túl fiatal vagy. 

Bárcsak… – gondolta Razz. De fura volt. Már nem feszengett a testében, egyre jobban kezdett hozzászokni a tükörképéhez, ahhoz, hogy újra fiatalnak látja magát. Talán tényleg fiatalabb lett, merthogy kevésbé jó, az biztos. Ha nemrég valaki megpróbálja így leszorítani, kiharapta volna a torkát. Ehelyett most elszenderedett. 

• Na melyik? – kérdezte az öreg, és odahúzott egy háromlábú kisszéket, aminek fekete támlája síkosra kopott a sokéves használattól. 

• Melyik mi? – nézett rá Razz óvatosan. Attól még, hogy a pasas kedves öregapónak látszik, nem biztos, hogy az is. Rá fog jönni, ha alakoskodni próbál. 

• Hát… – mondta az öreg. – Futsz vagy keresel? 

• Ez itt a Kalahári – folytatta, amikor Razz értetlenül nézett rá. – Ha nem menekülsz valaki elől, akkor keresel valamit, amit máshol nem találtál. Az elsőhöz túl fiatalnak tűnsz, a második… – Elhallgatott, apró zöld szeme Razzre szegeződött. 

A lány megborzongott, és az öreg hirtelen elmosolyodott. 

Razz egy nanoszekundumig úgy érezte, feneketlen kútba bámul, aztán elmúlt az érzés. 

• Mindegy – legyintett az öreg. – Majd később elmondod. 

• Egy istennőt keresek – bökte ki Razz. – Azt hiszem, van nálam valami, ami kell neki. Ja, és egy kisfiút is keresek – tette hozzá, és elég hülyén érezte magát. 

A pap felhúzta denevérszárny-szemöldökét. Razz kezdte felismerni ezt a reakciót. 

A – mondta az öreg lágyabb mosollyal. – Ebben talán segíthetek. 

 

 

[Digitálpor] 

 

 

Angeli Rispoli hadnagy végre visszatérhetett UVR-sisakjához, és szemezgethetett a triD-n újraforgatott kalóz-DVD-ből. Nem bírta ki. Primitív kódolás ide vagy oda, a Szentek & Paráznák érdekesebb és valóságosabb volt, mint rúgásokat védeni és fejeket összecsapkodni kint a III-as körzetben. Ráadásul sokkal értelmesebbnek tűnt, mint a politikai csatározások fent a Szalonokban. Nem derült ki belőle, ki ölte meg a VédLM-es technikust, de Angelinek arra amúgy sem volt szabad rájönnie. 

Ezért is akarta még mindig kinyomozni; ha kell, távolról. A hátratekerésre villantotta a kurzort, visszaszaladt a nyitó képhez, ami a pódiumon álló Volkonszkijt mutatta, és újra lejátszotta Kwai végső pillanatait. Tragédia, bátorság, irónia – akárki is ez a Declan gyerek, a Szentek & Paráznákba mindent belerakott. Először is Szaszumi nem halt meg, ott sem volt, amikor a tömeg porig rombolta és felperzselte a szállodát. Egy bárban ült és a Kremllel beszélt, az ezredessel egyeztette a részleteket. A híradóból értesült Kwai haláláról… 

A CNN nagyot tarolt, a legjobb napja volt, amióta Alaszka megpróbálta kikiáltani a függetlenségét; ezúttal hét teljes napon át szögezte a tévé elé a világot. Senkit sem érdekelt, hogy Nigériában az ogoni felkelés véres véget ért. Hogy az ankarai fasiszta kormány kurd gyerekeket bombáz. Csak Londonban és Hollywoodban rendült meg némileg a CNN-uralom, a trónörökös, illetve Courtney Love sajtótájékoztatója miatt; az előbbi bejelentette készülő eljegyzését, Ms Love pedig közölte, hogy indul az elnökválasztáson. 

A világ többi része a döbbenettől lenyűgözve nézte, ahogy a Fekete Század gyilkos hullámként elönti 

Moszkvát, Kijevet meg Szentpétervárt, és irtani kezdi a csecsen maffiát. Épületek lángoltak, egész utcák váltak kifosztott, betört ablakú filmdíszletekké. Ezrek, tízezrek haltak meg a 7.62 mm-es, .357-es és 9 mm-es golyók záporában, miközben Volkonszkij Fekete Százada bütykölt Uziktól kezdve a Heckler & Koch SD3-ig minden elképzelhető eszközzel igyekezett megbosszulni vezére halálát. 

A történelem először véres bohózatként, aztán tragédiaként ismételte önmagát. Szerbiát és Malit ejtették, Oroszország drámája digitális csomagokra hasadva kanyargott a weben, aztán fénysebességgel végigszáguldott a bolygó optikai kábelférgein, és ömlött a képernyőkre mindenhol. 

Mindig ugyanazok a közelképek: kerek szemű kisfiúk, rémült kislányok, zokogó nagyanyák, mellettük a borostás, marcona és döbbent arcú, egykor hétköznapi férfiak, akiknek életét tövestül felforgatta az ölés kényszere. Csak úgy zuhogott a sok vizuális és verbális közhely. 

Archív felvételek tűntek fel Volkonszkij ezredesről, amint csapatainak szónokol, képek a temetéséről – ami kimondatlanul ugyan, de állami volt – ; és nem adták le az első szmolenszki zavargásról készült, jól megvágott felvételeket, amik kivételesen brutálisra sikerültek, merthogy amatőrök rögzítették őket, miközben a dörzsölt profik még Moszkvában vagy Szentpéterváron rostokoltak. 

Nem mintha a CNN vonakodott volna amatőr felvételeket leadni, vagy a világ nem szerette volna őket látni. A világ leszarta, hogy a haditudósítónál sajtóigazolvány van-e vagy egy olcsó Sony, a lényeg, hogy a helyszínen legyen. A hírek hirtelen újra hírek lettek, a médiaböjt pár óra alatt menő nyugati parti pózból ökörséggé változott, és milliók álltak rá a műholdas hírekre. Moszkva, Kijev, Szentpétervár – olyan volt, mintha a Ku-Klux-Klan rohanná le a kolumbiai kartelleket. És legalább akkora elégtételt okozott. 

 

 

[Santa Passionata/Öltöny és napszemüveg] 

 

 

Ugyanazt az oroszországi felvételt nézték aggódva az Ovális Irodában és a Downing Street 10.–ben, mint a bangkoki bárban, ahol Passion ült egy üveg Rolling Rock előtt, és egy tál ragacsos sós mogyoróból csipegetett. Egyiknek sem érezte az ízét. 

Ölét sóréteg borította, ami remegő ujjai közül szóródott le, és megtapadt kiszolgált kosztümjének csokoládészín szövetén. Előtte üres üvegek garmadája állt. Passion nem sejtette, hány darab; nem tudott számolni, úgy forgott vele a világ. Mocskosul tré volt az étrendje mostanában. McDonald's, Hershey's, vastag pizza dupla sajttal – amióta Kwai haláláról értesült, Passion masszívan zabált. Tömte magába a műanyag kajákat, míg püffedt hasa úgy türemkedett a mellei alatt, mint egy könyöklő. Tudta. De köpött rá. Egy gyors kitérő a budiba, két letolt ujj, és kezdhette újra. 

A gyerek viszont végre eltűnt. Amióta megjöttek a hírek, kölcsönösen levegőnek nézték egymást, és a lány óráról órára halványabb, egyre kevésbé valóságos lett. Lehet, hogy Kwai öngyilkosságával a halottak száma a kelleténél eggyel többre emelkedett. Talán Passionnek nem volt rá kapacitása, hogy egyszerre két dolog miatt érezzen bűntudatot. Nem tudta. De nem is nagyon érdekelte. Amióta kilépett a klinikáról, egyfolytában cipelte magával a kísértetgyereket, ágytól ágyig, vendéglőtől kocsmáig. Ettől bárki alkoholistává vált volna. 

• De még mindig nem drogozok… – jelentette be a nagy semminek. Ennyiben is maradt, mert senki sem válaszolt, bár a pultos nyugtalan arcot vágott, a Passion mellett ülő német turista pedig idegesen fészkelődni kezdett a székén. Semmi drog. Erre büszke volt. 

Igaz, könnyek csorogtak széles arcán, kék szeme alatt pedig karikák feketéllettek a kialvatlanságtól és a szétkenődött sminktől, de nem fogadta el a szállodai orvostól se a nyugtatót, se a bétablokkolót. Nem akarta eltompítani az érzéseit. Ami elég nagy újdonság tőle, mivel tinédzserkorának nagy részében azt próbálta igazolni, hogy pénzért nem lehet boldogságot kapni, húszas évei elején pedig magánklinikákon demonstrálta, hogy az ő esetében gyógyulást sem. 

Torkát szétmarta a hányás, és annyi epét köhögött f öl, hogy fogainak belseje megsárgult a savtól, de eszében sem volt megállni, még nem. Messze nem. A tervhez pedig kibaszottul nem volt szükség őrá: minden óraműpontossággal zajlott, ha tudta még egyáltalán valaki, mi az az óramű. 

Nemrég sétált át újabb harmincegy millió font a svájci számlán, és folyt kajmán-szigeteki és panamai off-shore alcégekbe. És még csak nem is hitelből jött. Passion újított. Szennypénz volt, egy ismert belső-londoni kereskedelmi banktól. Ami 280 éve működött egy márványpadlós, Wren-tervezte palotában, és a miniszterelnök unokatestvére igazgatta. De az adatvédelemről gőzük sem volt. 

Passion kiürítette a sörösüveget, és jó agresszíven lecsapta a pultra. A csattanás végigvisszhangzott a báron, de senki sem nézett fel. Menedzserek, pihenő kurvák, szolgálaton kívüli zsaruk, mind gondosan félrefordultak. 

• Ja, aha. Hiszen csak egy bunkó turista… – bólintott Passion dühödten. Hát nem? Tényleg bunkó volt: jól megtermett, félig drogos, félig alkoholista tehén. Kis katolikus picsa. Viszont megamenő hacker. 

Az elv egyszerű volt. Passion kinézett magának egy célpontot, valami tekintélyes, feddhetetlen és technikailag analfabéta pénzintézetet, aztán feltúrta a számláikat és üzleti adatbázisaikat, megkereste a könyvelési stikliket, kiszúrta a sztárbrókereket, akik valójában főnökeik elől rejtegették buzgón a tokiói határidős fémen, a New York-i cinkpiacon vagy isten tudja hol elszenvedett veszteségeket… 

A bank ezek után havi tőkeforgalmának öt százalékát utalta át, hogy Passion ne teregesse ki a szennyest, plusz további öt százalékot, hogy épen maradjon az adatbázis. Szennypénz. Ez volt a harmadik – és legkisebb – európai bank, amire Passion a héten lecsapott. Régi, az igaz, de globális viszonylatban csak másodrangú, és Passion kizárólag bosszúból csinálta ki, miután meglátta a nevét a Newsweekben. 

Jó, nemcsak a neve miatt. Bár arról valószínűleg nem tehetett az igazgató, hogy őszül a halántéka és a Newsweek fotóján elegáns kék öltönyt viselt. Sem arról, hogy szolid szemüveg és diszkrét Rolex villogott rajta. De akár tehetett róla, akár nem, Passion apjára hasonlított, és ez elegendő ok volt. A bankja persze aligha értett volna egyet. 

Passionnek nem kellett a pénz; már a befektetési alapját is feltöltötte, és szépen körbetakarította, hogy senki ne vegye észre, hogy valaha is hozzányúltak. Megszabadult az SI (Tin) Banktól, a Siam (Colonial) Securitiestől, sőt még a Jardine, Jardine, Chun and Bakertől is: átkerültek valaki máshoz fedőcégnek. Passion vagyona már magától dagadt, miközben gazdája vett és eladott, kamatot söpört be és metaNacionálisokat csapolt meg. 

Annyi digitalizált pénz áramlott át a zürichi számlán, suhant titkosítva a bináris mellékutakon, körülötte a pokol egy kisebb bugyrához elegendő lángfallal, hogy meg lehetett volna venni belőle Panamát. Az egész világról ömlött Passionhoz a lé, mintha valami globális pénzartériára szívta volna rá magát. Ha jobban belegondolt, pontosan ezt tette. 

• Nincs igazam? – tudakolta hangosan. 

Rosszindulat, düh, bánat; a leggecibb fajta. Passion 

kapásból sorolhatott volna egy sereg indokot, be se kellett kapcsolnia az agyát. De nem ezek voltak az igazi okok. Nem ezek… 

Felpillantott a vibráló Sonyra, amit két vasrúdra hegesztett fémtálcához erősítettek. A rudak végét igénytelenül a falba gipszelték. A feltekert áram- és adatkábel a fal és a tévé között lógott. Olcsó, hevenyészett és ronda, de abszolút működőképes. Pont, mint az élet. 

A képernyőn csecsen gerillák lődöztek lesből orosz civilekre, miközben udvariasan válaszolgattak egy BBC-riporter véget nem érő kérdéseire. Felettük orosz MiG-ek húztak kondenzcsíkot a halottszürke égen; számolták a perceket, míg a forgatócsoport Toyotája elhajt, és a rakéták végre tiszteletüket tehetik. Az orvlövész mögött kiégett betondíszlet város húzódott. Passion nem tudta a nevét, de ezzel nem volt egyedül. Senki sem tudta a bárban. Valahol Csecsenföldön vagy Oroszországban, valahol arrafelé… 

Valahol havazott júliusban. 

• Hamu – szólalt meg Passion mögött egy részeg. – Nem hó, hamu… – A nő megfordult. Világoskék szempár meredt rá egy italtól püffedt arcból. – Mindegy – tette hozzá gyorsan a gazdája. – Csak izé, még nincs ott tél… 

• Valóban? 

A férfi bólintott. 

Passion elmosolyodott, és ügyetlenül lecsusszant a króm bárszékről, bólintott a püffedt arcnak, és elindult kifelé. Tűnés innen. Oda kell érnie egy magángéphez a nemzetközin. Ha akad taxi, amelyik hajlandó felvenni egy pecsétes ruhájú, részeg amerikait. 

A reptéren Declan, a puskás ember várja. Passion legalábbis remélte. Eleget költött repülőjegyre és megvesztegetésre, hogy idehozza. A zöld szemű, szeplős arcú Declan abszurdan szép barna hajával tízéves ministránsfiúnak is kiadhatta volna magát. Passion tudta, látta fényképen. Declan azonban huszonéves dublini gyerek volt, ex belfasti, bár arról a korszakáról nem beszélt. 

Passion nagy összegeket áldozott arra, hogy rávegye az írt, legyen egyszerre fegyverszállítója és testőre. Az észbontó külső ingyen járt. 

– A túl nagy szépség veszélyes – közölte Passion a harmadik taxisofőrrel, aki végül hajlandó volt kivinni a reptérre. Szavait bölcsnek szánta, de inkább részeg hablatyolásnak hangzottak. Tudta, hogy részeg. Csak részegen gondolhatott a szépségre, juthattak eszébe rég eltemetett emlékek, mint az a bódé, ahol annyiszor megcsodálta Leo DiCapriót a Rómeó és Júlia videoklip verziójában. 

De igazából nem a filmre emlékezett, hanem arra, hogy az anyja szeretője megkúrta. A szeme nem zöld volt, hanem kovakőszínű. Borostája szúrt, mint a smirgli, ágyékától a válláig sűrű, bodros szőrzet húzódott, de vékony volt és gyönyörű, és marhára tudta, mit csinál. Ami Passionről kevésbé mondható el. 

Sima ügy volt, elkerülhetetlen. Fokozatosan bontakozott ki a diOrchi rezidencia bejáratánál álló páncélozott bódéban. Magas pasas RayBanben, szívdöglesztő arccal. Még a kék őregyenruha is jól állt rajta. 

Elcsavarta Passion fejét, de ő szívesen tartotta oda neki, legalábbis először. Az iskoláról folytatott dumcsizást együttérző átkarolás követte, és a barátságos ölelések hamarosan átsiklottak az első vigasztaló csókba. Aztán jött a szabadesés. Komoly csókolózás, izmos petting, óvatos orális szex. Végül a nagy attrakció, majd a kurzus lezárása előtt az anusa köré dörzsölt szivarvég. 

Három hónapig csüngött a férfin, mint egy kiskutya; egyetlen füttyentésre örömmel ugrott. Aztán az anyja, úton az Upper East Side-ról vadonatúj mexikói házába – amelynek eredeti terveit Frank Lloyd Wright azzal dobta félre, hogy túl nevetséges –, beugrott Bel Airbe. 

Udvarias, finom, ó-de-előkelő anyuci hülyére pofozta Passiont. Nem a szokásos anya-lánya ütlegekkel, hanem kemény, bestiás, karmolós módon. Passionnek felhorzsolódott a bőre, de nem az ütések fájtak neki. Az fájt, hogy utána rájött, az anyja akkor ért hozzá életében először. 

Másnap reggel friss narancslé és bagel mellett pár kínos szót váltottak a fehér reggelizőben. Talán még a pár szó is túlzás. Miután az anyja becsomagolt, makulátlan ruhában, indulásra készen Passion mögé állt. Ő félrehajolt az újabb ütés elől, mire az anyja udvariasan áthajolt a válla fölött, és egy arany hitelkártyát tett az érintetlen tányér mellé. 

– Ha elég öreg vagy a baszáshoz – mondta –, ideje megtanulnod, hogy nem az az igazi… 

 

 

[Santa Passionata/Sprezzatura] 

 

 

Nagyjából ezer hajó futott ki a kedvéért, így hát valami művelt barom a New Yorkenél óhatatlanul elkeresztelte őt Helénának. Nem mintha Passion arca miatt bárki is csatába ment volna, ezt ő is tudta. Az ő hatalma a bankszámlájában rejlett. Az anyjának igaza volt. Semmi sem változik… 

A név nem ragadt rá. Túl sokan ismerték Passionként az SS Kerenszkijen, bár a moszkvai és washingtoni fejeseknek Katherine diOrchi volt, egy maffiafőnök hippi lánya. Persze végig figyeltették, minden lomha tengeri mérföld alatt. Éjjel-nappal, az egész rohadt Szivárvány-flottillát. Bár nem kellett volna egész sor geostacionárius kémHold, hogy kiszúrjanak ezer hajót a tengeren. 

A Csendes-óceán sápadt volt, szikrázott rajta a nap, hullámok alig fodrozták. Passion hajói pedig nem is alkottak flottillát, legalábbis hadi értelemben. Armadája egy másfél mérföld széles sor volt rozsdásodó tankerekből, leszerelt perui repülőgép-hordozókból és apró bálnavadászbárkákból, amik parazitaként tolongtak a szétesőfélben lévő, ősrégi exszovjet főhajók püffedt tömege körül. Napperzselte, primitív ólomteknők. 

Még két viharvert Poláris is akadt köztük; Passion fillérekért vette őket egy skót bázis parkjától. Lemerülhettek volna a hőség elől, de a kapitányaik nem tudták, vannak-e olyan állapotban a ballaszttartályok, hogy fel is tudjanak jönni. 

Jött a sajtó is, sebtében bérelt jachtokon és halászbárkákon követték őket, valamint három hajó a Greenpeace-től, ahol még mindig nem döntötték el, a szabadság hírnöke-e Passion flottillája vagy ökológiai időzített bomba. Ami Declant illeti, ő annyit hallott, hogy a küldetés kezd cirkusszá változni. 

Azok a hajók, melyek képesek voltak rá, sebesen szelték a Csendes-óceánt észak felé, a Ráktérítő irányába, a többi kullogott utánuk vagy megrekedt, miután a turbinák felmondták a szolgálatot, vagy elöntötte őket a víz. Az első hét végére a hajók tizedét hátra kellett hagyni. A második héten a veszteségek száma megduplázódott. 

A Kerenszkij elülső fedélzetén, egy árnyékcsíkba kuporodva, két Port Moresby-i ausztrál egy Apple segítségével próbálta kiszúrni az épp figyelő kémHoldakat. BillE hangosan olvasta a koordinátákat, Karla pedig a kettejük által tervezett tükörernyőt igazgatta. A tükör arra szolgált, hogy visszaverje a Nap sugarait a kémHoldra, kilője a szenzorjait, és megvakítsa a kamerát. 

Tekintve, hogy a CNN, az NBC, a BBC és minden egyéb mozaikszavas média itt nyüzsgött kisrepülőn vagy kopteren, a flottilla megtalálása nem okoz majd gondot az ENSZ-nek. De azért a kameravakítás mindkettőjüknek megspórolta az idegeskedést, és szórakoztatta a maláj matrózokat, akik csendben járkáltak a napégette fedélzeten, és ösztökélték előre a hatalmas orosz bálnavadászhajót. 

• Mennyi még? – kérdezte Passion. A hídon állt, és a repedt üvegen át figyelte az előttük húzódó tengert. Declan már százszor felelt erre a kérdésre, de Passion nem bírt magával. Olyan közel jártak a Meldarin-gerinchez, hogy szinte fájt. 

• Öt óra – vetette oda Declan, fel sem nézve a Dell laptopból. Az ír nem egyszerű felügyelő volt: fegyveres rendszerekből diplomázott Dublinban a Trinityn, már amikor épp nem egy pubban nyűtte a billentyűket. Utána pedig lenyomott egy évet Tokióban. Mint kifejtette, a fegyverhasználat ma már nem gyakorlati ismeret volt, hanem tudomány, mint a zene. 

• Öt óra! 

Declan biccentett, egyik kezével ragacsos barna hajába túrt, és elmosolyodott. Legalábbis mosoly lehetett. Olyan gyorsan eltűnt, hogy Passion nem tudta biztosan. 

Azt se tudta, örüljön-e vagy tomboljon. Amikor legutóbb kérdezte (maximum négy órája lehetett), Declan három napot mondott. 

Az ír vállat vont, újabb félmosolyt villantott Passionre, majd visszafordult a Dell képernyőjének egyik felén végigfutó adatokhoz. És felhangosította a Sony discmant, hogy a célzás egyértelmű legyen. 

A flottilla saját műholdakat vett magának, pontosabban Passion műsoridőt bérelt egy francia kereskedelmi üzemeltetőtől. Declan pedig épp a flottilla hosszát mérte. Nem méterben, hanem órákban, és egyik végétől a másikig négy nap jött ki. Ami azt jelentette, hogy a Kerenszkij ugyan öt órán belül célba ér, de száz órának kell eltelnie, mire az utolsó hajó is a helyére kerül. Száz óra: az alatt lesznek a legsebezhetőbbek. Bármelyik ország megtámadhatja őket, vagy akár az összes együtt, ha a délutáni ENSZ-ülés New Yorkban Passion ellen foglal állást. 

Fura egy lány. 

Declan felpillantott. Talán a húszas évei végén. Erős áll, széles arc, világosbarna bőr. Normális ruhák, amik gazdagságot sugallnak, de csak finoman. És sötétzöld, rezzenéstelen tekintet… 

A határozottsága tudatos, nem belülről fakad, állapította meg. Érzelmi autodidakta. Declan ismerte ezt. Talán ezért is választotta őt Passion. Addig hajigálta felé a pénzt, amíg nem bírt ellenállni. Declan kedvelte a nőt, tetszett neki az ereje: tetszett a teste is, bár a lány maga utálta. 

A Bangkok-Jakarta repülőút alatt Declan elhatározta, hogy ha Passion is úgy akarja, és elmúlik ez a flottillamánia, jó lenne az üzleti kapcsolatot elmélyíteni. Igen, tudta, ki az a Conrad diOrchi. De a picsába vele, mindig is veszélyesen élt. Elég csak arra gondolni, amikor a Falls Roadon dílerkedett. 

Passion kész rémálom, naná… Egy olyan világban, ahol a negyvenhárom leggazdagabb ember vagyona több mint a legszegényebb kétmilliárdé, hogy is lehetne másmilyen? A Fortune a legutóbbi összeíráskor 159 amerikai milliárdost sorolt fel, akik ha nem is éltek és virultak, de legalább éltek és a lehető legjobb életfenntartó gépekre csatlakoztak. És e 159-ben Passionnek öt családtagja szerepelt, köztük az apja, a nagybátyja és a nagynénje. Ilyen terhelt háttérrel, gondolta Declan, nem csoda, ha egy kissé zűrös a nő. 

És baj az? Passion diOrchi-féle származás kellett hozzá, hogy az embernek eszébe jusson egy új országot építeni, csak mert nem tetszenek neki a rendelkezésre állók működése, erkölcse és törvényei. 

• Rohadékok – mondta Passion, inkább megszokásból, mint igazi haraggal. A Sky Newsra tapadt, egy tudósítást nézett az aznap délutáni New York-i ENSZ ülésről, amit a flottilla ügyében hívtak össze. 

Declan felpillantott.