• Rohadékok – ismételte Passion hangosabban. 

• Az biztos – felelte Declan, és kikapcsolta a discmant. Halkan beszélt, nem harsogott, mint Passion. – De úgyis csak duma az egész. 

Legalábbis egyelőre. 

Eleve gőzük sem volt, mire készül Passion, bár egyik öltönyös a másik után állt fel és adta elő tényként a véleményét. Korábban a vietnamiak, a Fülöp szigetekiek, sőt a kínaiak is rendkívüli állapotot hirdettek, amikor a flottilla a felségvizeikhez ért. Aztán csöndben visszavonták elit alakulataikat, miután Passion szedett-vedett armadája továbbhajózott. 

Csak Jakarta támadott, rögtön az elején. Idióta hiba volt, és nagyon költséges. Passion maláj kalózai boldogan visszalőttek, főleg mert Declan a legújabb föld-föld rakétákkal szerelte fel a flottillát. 

Öt indonéz hadihajóval később a Szivárvány-flottilla továbbpöfögött. Ezer indonéz élete árán szerzett időt magának, és csak egyetlen járművet vesztett, egy indiai fregattot, aminek megvételekor maga Passion is habozott, legalábbis ezt állította később Declannek. 

Az írnek az volt az érzése, a habozás olyan fényűzés, amit Passion megtagad magától. Nem mintha a hajók esetében szükség lett volna erre. A rozsdás teknők kizárólag arra kellettek, hogy Passion a Meldarin-gerinc fölé iszkoljon velük, és lerakja egy új város alapjait. Erről persze az ENSZ nem tudott. 

• Nem őrültség, ugye? – kérdezte Passion, de Declan a füle botját se mozdította, még csak a képernyőről sem nézett föl. Úgyse örült volna a válasznak. 

• Nem az – erősködött Passion. De mindketten tudták, hogy nincs igaza. Ugyanolyan jól tudták, mint azt, hogy – a langleyi CIA-központból elcsípett üzenetek szerint – a flottillát csak azért nem tekintették a „világrendet veszélyeztető fenyegetésének, mert Passion nem vásárolt tengeri építkezésekre használt betont. 

A képernyőn egy sovány angol fejtegette, miért kell az ENSZ-nek megállítania a flottillát. A „gyarmatosítás”, „ágyúnaszád” és hasonló szavak rögtön utána újra elhangzottak a nicaraguai ENSZ-nagykövet szájából is. Az amerikai megbízott azonban egy szót sem szólt, csak ült, rendezgette a papírjait, és egyetértően bólogatott. 

Baj készül. 

Passion tudta jó, hogy a saját népe keseríti majd meg a dolgát. Őszintén szólva végig számított rá. De a Fehér Házban még nem jöttek rá, mi a célja. Persze terjengtek pletykák. Úszó sziget, föld alatti város, sőt Hawaii elfoglalása. A web hemzsegett a találgatásoktól. De tudni csak Passion és Declan tudta. Nem, ez nem pontos. Egy fúrószigeten, ami valahol a Meldarin-gerincnél várakozott, Szaszumi is tudta. De ennyi, senki más, egyelőre. 

A New York Times szerint Passion flottillája a hajózás biztonságát veszélyeztette. A BBC fertőzésveszélyesnek kiáltotta ki őket. A Le Monde úgy vélte, 720 rozsdás hajó kész környezeti katasztrófa. A maga módján mindháromnak igaza volt. 

De ennyi: hanta, semmi komoly, amit miatt a policicuskáknak rémüldözni kéne. Egyelőre. Passion nagyon vigyázott rá, hogy elrejtse a bevásárlócéduláit. Ami vissza is vezetett a betonhoz, a hiányzó betonhoz. Mert a Szivárvány-flottilla egy dolog, a mesterséges sziget azonban egész más. 

Egy városhoz nem több tonna beton kell, nem is több száz, hanem több ezer, és ekkora rendelés elektromos csiganyomokat hagy, amire a langleyi hackerfiúcskák rábukkanhatnak. De nem bukkantak, mert Passion nem vett betont. A hajók rakterét beton helyett liofilizált korall töltötte meg, amit Passion álkutatólaborok és gyanús új biotech vállalkozások nevében vett, de leginkább egy mexikói kormányügynökségen keresztül, stikában. 

Liofilizált korall: Passion az ötletet nem a Naturenek vagy New Scientistnek, vagy bármelyik elé került enciklopédiának köszönhette, bár az utóbbi két hónapban több tucat DVD-t nézett át, és másolta ki az érdekesebb részeket. Az ihletet egy friss tengerbiológiai tanulmány adta, amit Passion a japán császári család website-járól szedett le. 

Mondani sem kell, hogy amennyit Passion a tengerfakulásról tudott, az ráfért volna egy gyufásdobozra. De az elmélet valahogy így szólt… 

A bolygó felszínének háromnegyede mélytenger. Primitív mikroorganizmusok lakják, melyek képesek megmaradni a mély tengerárkokhoz hasonló zord élőhelyeken, vagy túlélni 105 és 5°C közötti hőmérsékletingadozást is. A korall azonban nem tartozik közéjük. A korallnak sekély vízre, napfényre és állandó hőmérsékletre van szüksége. 

Ha nem sekély a víz, a korall nem tud megtapadni. Napfény nélkül nem nő. Ha pedig szeszélyes a hőmérséklet, kifakul, mert kiáramlik belőle a szén és a sok alga, amik a színét adják. 

A huszadik század végén Jávától Costa Ricáig, a Perzsa-öböltől a polinéz vizekig mindenhol pusztított a korallfakulás. A következő század első éveiben A Föld Barátai nevű szervezet kampányt indított a „tengeri esőerdők” megmentéséért, de akkorra már gyakorlatilag késő volt. 

Vagyis késő lett volna, ha egy tengerbiológus a Virgin-szigeteki UVI-n ki nem fejleszt egy genetikailag módosított korallt, ami el tudta viselni az El Nino, a Csendes-óceán fölött köröző légáramlat által okozott hőmérséklet-ingadozást. A Bayer-Rochelle rögtön lecsapott a szabadalomra, fejlesztgetni kezdte, és megszületett az új, szénstabil „bioCoryl”. Két évvel később valaki felfedezte, hogy néhány kisebb módosítással a bioCoryl liofilizálható. 

Megvolt az alapzat. Passion rögtön tudta, amikor a japán site-ról oldalanként előbukkant a kutatási anyag. Tudta, miközben videojelek áramlottak át modemjén, és egy tengeri erdő robbant a képernyőjére. 

Vegyük hozzá a Bayer-Rochelle saját növekedésserkentőjét, tegyünk mellé két ex-BayeR biotechnológust, akinek tele van a töke az öltönyösökkel és a laborban kuksolással, és ki a fenének kell beton? 

• Kávé – szólalt meg Declan. Átnyújtott Passionnek egy hosszú poharat, amiben jégszilánkos feketekávé lötyögött. – Aztán át kell öltöznöd a filmezéshez. Zuhanyozz le, most van elég vizünk. 

Passion bólintott. 

• Mennyi még? 

Declan tudta, hogy ezúttal arra gondol, mikorra érnek be az utolsó hajók. Nem beszélve arról, hogy mikor távozhat a legénység. Mert Passionnek a hajók kellettek. A maláj és thai matrózoknak megígérte, hogy hazajuttatja őket. A flottilla két valóban tengerbíró hajóján mennek majd vissza. Passion mindkettőt bérelte, nem vette. 

Tervek… Mindent kigondolt, az utolsó részletig és alrészletig. Passion büszke volt magára, és Declan is elismeréssel adózott neki. Az írnek imponált a gondos tervezés: éledezett benne a kódoló. Passionnek igaza volt: a bioCoryl ügyes húzás, és tutira jobb a sárba döngölt tölgyfa oszlopoknál, amikre az eredeti Velence épült. De hát Passionnek esze ágában sem volt hagyni, hogy városa elegánsan, évszázadról évszázadra, centiről centire a hullámok alá csússzon. 

 

 

[Santa Passionata/Acélkatedrálisok] 

 

 

A két fúrósziget a júliusi napfény hevében perzselődve vesztegelt. Hatalmas, acéllapokkal fedett katedrálisokként magasodtak az SS Kerenszkij fölé. Egykor szúnyogként gubbasztottak a negyvenedik szélességi körön, és nyersolajat szürcsöltek a japán tengerfenéken átdöfött hatalmas ormányból. De az olajgyűjtők kiürültek, és a vállalat szíves-örömest adott túl a fúrószigeteken az első embernek, aki hajlandó szenvedni az áttelepítéssel. Az első ember pedig Passion volt. Mondhatni az egyetlen. Senki más nem volt akkora idióta. 

– Szentséges Szűzanya – mondta Declan, amikor végül megálltak a fúrószigetek hűsítő árnyékában. – Odanézz… – Felbámult a platformra, ami jó nyolcvan méterrel fölöttük tornyosult. Sajtókopterek nyüzsögtek körülötte, mint hullán a legyek. 

• Aha – felelte Karla. – Ki mondta, hogy a méret nem fontos? 

Passion elmosolyodott. Laza pamutruháját egy fekete DKNY-trikóra és egy régi színjátszó Anne Sui selyemszoknyára cserélte, de az izzadság máris kezdett kiütni a hónalján. 

• Nincs véletlenül légkondijuk? –kérdezte Declan reménykedve. 

• Tökéletes állapotban van – mondta Passion, miközben a hatalmas fúrószigeteket figyelte. Fent, az egyik platformon apró alakokat látott, akik feléje mutogattak, kameráik már zümmögtek, egyikük integetett. Passion visszaintett, leakasztott Declan laptopjáról egy száj elé csatolható Sony mikrofont, és ujjai táncolni kezdtek a Dell billentyűzetén. Bezárta a navSat programot, ráklikkelt a V/Conra, aztán beindított egy video titkosító szoftvert. A hívás a környező hajók kapitányainak szólt. 

• Maradjanak hátra – parancsolta. A víz kavarogni kezdett, ahogy a flottilla hátramenetbe tette a turbináit. Aztán a hajók kezdtek leállni, de meglehetősen lomhán: kritikus tömegük nagyobb volt annál, semhogy könnyedén lefékezzenek. – Menjenek körbe, ha kell – folytatta Passion –, de hagyjanak szabadon egy széles sávot a fúrószigetek körül. 

• Most mi következik? – kérdezte BillE. 

• Nézzétek – felelte Passion. Hangja határozottabb volt, mint amilyennek érezte magát. A tervnek ez a része Kwaitól származott, és ha bejön, gyönyörűség lesz nézni. Passion keresztet vetett, aztán gyorsan kopogni kezdett a billentyűkön: gyorsabban tudott kombinációkat beütni, mint egérrel kattintgatni. Hang/videó csatlakozásra kapcsolt, és tárcsázta a fúrószigetet. Egy fiatal nő jelent meg a képernyőn. 

Japán; szolid, nyugatias ruhák, többnyire feketék, és alig észrevehető, de makulátlan smink. Csak az elgyötört szem és a fekete karikák árulkodtak róla, mennyire fájt még mindig Szaszuminak Kwai halála. 

• Szaszumi… – Passion próbált vidáman köszönni, de a lány nem vidult fel a hangjától. Miért is tenné? Miután összeomlott, elfutott a bárból és perceken belül elvesztette az eszméletét, Szaszumi egy szentpétervári zárdában tért magához, ahol megtudta, hogy a városban még mindig dúlnak a zavargások – a szerelme pedig még mindig halott. Kwai kezdettől fogva makacsul titkolta, mi a célja Oroszországban, de az öngyilkosság nem tűnt valószínűnek. Szaszumi még mindig nem tudta, miért tette Kwai, amit tett. Passion pedig nem kívánta elmondani neki. 

• Helló, Passion – köszönt Szaszumi. 

• Ugorhat a majom? 

A japán nő meglepetten nézett. 

• Nem szó szerint – tette hozzá Passion sietve. – Úgy értem, minden rendben, felkészültetek? 

• Természetesen – felelte Szaszumi. – Szóljatok és kezdjük. 

• Oké. – Passion átkapcsolt a kémHoldra, és egy klikkeléssel a vezérhajók környékére közelített. Megpróbálta megbecsülni a hajók távolságát a fúrószigetektől, és úgy döntött, mind elég messze vannak. 

• Kezdjük – mondta Declan. 

Passion bólintott, és átadta a billentyűzetet. 

• Tedd ki Szaszumit a nagy képernyőre – javasolta. A hídon kezdett tömeg kialakulni. Még a matrózok is leálltak, hogy figyeljenek; csendes kis csapatba gyűltek a hajó orrában. 

• Kezdjük – szólt Passion Szaszuminak, és visszatartotta a lélegzetét. Egy másodpercig semmi sem történt. Aztán az egyik fúrósziget alatt felbugyborékolt a víz, ahogy hatalmas, 110 méteres lábain megnyíltak a ballaszttartályok szelepei. 

• Lassan – utasította Passion. 

A képernyőn Szaszumi bólintott, és hátraszólt a válla fölött. A fúrószigetek alatt lassú rotyogásra csendesedett a tenger. A legnagyobb mamut fenyőtörzseknél is vastagabb lábak lassan, nagyon lassan rövidülni kezdtek, a fent húzódó hatalmas platform egyre közelebb süllyedt a vízhez. 

• A gerinc legmagasabb pontja – közölte Passion Declannel, de a férfi tudta. Szaszumival együtt számították ki a pozíciókat egy titkosított vidcsatornán. 

• A víz itt csak 115 méter, a lábak 118 méteresek. 

Declan ezt is tudta. Ha minden a terv szerint megy, 

mindkét fúrósziget stabilan beágyazódik a tengerfenékre, és főplatformjaik majdnem a tengerszintnél lesznek. 

Ha nem jön össze… 

• Akkor százötven millió dollárt dobtam ki két hasznavehetetlen fúrószigetre – mondta Passion kurtán –, nem beszélve a roncshajókra költött milliárdokról. – Félresimított az arca elől egy kiszőkült tincset, és beletörölte kezét a fekete trikóba. Ha az USA nem kéri a kiadatását, valószínűleg Thaiföld fogja megtenni. Lehet, hogy a bankok nem tudnak semmit bizonyítani, de kurvára igyekeznek majd…. 

• Menni fog – szólt oda Declannek, és elvigyorodott. – Van egy álmom… – Fanyar mosollyal intett a körülöttük nyüzsgő katamaránokra, halászhajókra és jachtokra. A flottilla úgy vonzotta a reménykedőket, mint cápák a bojtorjánhalakat. Nem mintha Passiont zavarta volna. A bérelt legénység hazatér, de lakók nélkül nincs értelme várost építeni. 

És egy dolog biztosan nem üzemel majd új Velencében: bevándorlási hivatal. Ha valaki kész elszegődni a flottilla egyik hajójára, vagy csatlakozik a saját járművével, tökéletesen megfelelt. Bár azt még egyikük sem tudta, hogy mihez… 

Declannek ez nem igazán tetszett, de hát nem ő vitte a balhét. 

Mintha egy jéghegyet néztek volna, amint leszakad a gleccserről és elmerül a tengerbe, miközben bármelyik pillanatban fejükre borulhat óriási tömegével. Épp csak a Nap perzselt és a tenger szikrázott túlságosan ahhoz, hogy bárki tényleg jéghegyekre gondoljon. 

• Mozognak – mondta Declan rémülten. Tényleg mozogtak. Miközben a két hatalmas platform fej - fej mellett a hullámokba süllyedt, a távolság köztük egyre csökkent. 

• Lehorgonyzott hajók közti szívóerő – közölte Passion nagyképűen. – A lebegő testek közti lökéshullámok kioltják egymást, és a sima rész egymás felé húzza őket. Régi hajóstörvény… – Passion hanyagul vállat vont. – Állítólag szubatomi szinten is működik. 

Declan csak mosolygott. 

• Oké – mondta ingerülten Passion –, olvastam valahol. 

A két fúrósziget lassan leereszkedett. Mintha egy hatalmas lift érkezett volna le. Mintha két óriási légkalapács fúródott volna a tengerfenékbe. Olyan volt- 

Olyan volt, amilyen, és kész. Két rozsdaette, rozoga fúrósziget a hullámok alá süllyedt. De Passion kurvára biztos volt benne, hogy soha ilyesmit nem látott még. És jó esély adott rá, hogy senki más sem a körülöttük keringő sajtókopterekben, a langleyi CIA-parancsnokságon, Párizsban– sőt bármelyik kémHoldon, ahol állami megbízásból vagy pénzért a Föld felszínét lesték. 

• Fémbalett – szólalt meg Declan, és ezúttal Passion mosolyodott el. 

A két fúrósziget kevesebb, mint tíz másodperc időkülönbséggel érte el a tenger fenekét; a döndülés kettős harangütésként visszhangzott végig a hatalmas acélplatformok merevítőin, csövein és fedélzetén. Az összes matróz és utas önkéntelenül a füléhez kapta a kezét rémületében. 

Hát, ebből süsse ki az ENSZ, amit bír. 

• Minden láb a helyén – jelentette Szaszumi a képernyőről. Arca sápadt volt a feszültségtől, ajka összeszorult az idegességtől. És a fúrósziget légkondija ellenére izzadság gyöngyözött széles homlokán. Mögötte technikusok szótlan csapata álldogált, szemük a Szaszumi gépe feletti kamerára tapadt, vagy a saját képernyőjükre, amin Passion látszott. 

Aki most elmosolyodott. 

• Nagyszerű – mondta. – Egy perc és ott vagyok. – Odafordult az egyik rasztahajú Bayer-Rochelle-menekülthöz, és aKerenszkij főfedélzete felé intett. – Megérkeztünk. Ha most elvetik a bioCorylt, mikorra… 

• Legalább két hét, talán három – felelte a férfi, és hitetlenkedve körbebámult. – A fúrószigetek köré akar zátonyokat telepíteni? 

• A szigetek és a hajók köré – közölte Passion. – Köréjük, alájuk, beléjük. Mindent nyomassanak tele, használják fel az összes korallt, ami csak van. 

• Egyedül nem tudjuk – szólalt meg végül a férfi. Jobb nem jutott az eszébe. 

• Kap segítséget. Maga… – Passion odafordult egy mellette álló, khaki egyenruhás férfihez. – Mondja meg az embereinek, hogy segítsenek felállítani a csörlőket. – A nagydarab, szakállas, medveszerű férfi bólintott. Arca közömbös volt, barna szeme határozott és rezzenetlen. Az őrnagy nem szerette, ha egy nő parancsol neki. Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy ezt lássa az ember. De Passion még egy olyan férfit sem látott, aki szerette volna. Egyébként meg az őrnagy annyi pénzt kap, hogy túl fogja élni. 

Az őrnagy amúgy sem lesz újVelencei alkalmazott. Sem ő, sem a zsoldosai. Egyszerű gorillák voltak, arra kellettek, hogy távol tartsák a bulitól a hívatlan vendégeket. A megállapodás úgy szólt, hogy hazamennek Passion pénzében lubickolni, mihelyt a város saját védelme üzemel. 

• Pár ember felállíthatna légvédelmi ütegeket – javasolta Passion. – Telepítsenek föld-levegő rakétákat a fúrószigetek köré. – Bóvli volt az egész, harmadik világbeli fegyverzet. Olyan primitív, mintha rugós késsel mennének egy Uzi ellen. Nem túl jó és nem túl értelmes, de egy kicsivel jobb a semminél. 

Declan közben az igazi fegyverrendszert rakta össze, fent a szigeten. Impulzusfegyverek, lézerradar, ami kell. Tokión kívül a bejrúti Hezbollah Egyetemen is töltött három hónapot, és gyakorlatban tanulmányozta az elektro/optikai harcászatot. Gyorsan tanult: hogy milyen gyorsan, azt Passion még Bangkokban tudta meg, miközben a londoni Victory House lopott adatbázisában kutatott feltételezett terroristák után. 

Mit gondolt Declan, hogy a fenében bukkant rá? 

* * *

Passion határozott mozdulatokkal mászott le a kötéllétrán, egyszer sem torpant meg. Persze most, hogy a szigetek közvetlenül a Meldarin-gerincen pihentek, a Kerenszkij a legnagyobb, legalsó platformok fölé tornyosult. 

• Gyere – mondta indulás előtt Declannek, és mire a férfi megmozdult, már le is lépett a létrára, és félúton járt. Declan az ég felé fordította a tekintetét, aztán követte. 

Passion érezte, hogy szempárok figyelik, kamerák kémlelik, miközben lelép a fúrószigetre, és végigmasírozik az óriás acélplatformon, ami kongott a cipője alatt. Háta mögött hallotta Declan lépteit. 

• Erre. – Egy fiatal japán technikus bukkant fel mellette. 

• Tudom – torkolta le Passion, és megnyomta a lift gombját. De gyorsan elmosolyodott, hogy ne legyen bántó. Tudta ő, valószínűleg jobban, mint a technikus. Annyi éjszakán át magolta a szintek beosztását a Bangkok Imperiumban, hogy bekötött szemmel is eligazodott volna a fúrószigeten. Még egy ötemeletes 3D-s modellt is készített a kabinokról és tárolókról, és szintről szintre, folyosóról folyosóra bebolyongta a szimet, míg végül a kisujjában volt a létra- és liftlabirintus. 

Volt azonban néhány dolog, amit a program nem tartalmazott: a statikus zörej, a langyos olaj émelyítő bűze, a csörlők dübörgése – meg a kosz. 

Szaszumi a vezérlőben várta. Legalábbis mostantól így hívták azt a szobát. Eredetileg a sziget kapitányának készült a kabinok legfelső, ötödik szintjén, saját kopter-leszállópályával a tetőn. Oda akarja Declan a fegyverrendszert telepíteni. 

• Ez az – mondta Passion. Vigyorgott, mint a fakutya. 

• Feltöltsem? – kérdezte Szaszumi. 

• Aha, indítsátok a website-ot – felelte Passion, és odahajított Szaszuminak egy DVD-t, ami ezüstfrizbiként szelte át a vezérlőt. Aztán rögtön becsusszant egy kis PackardBellbe, ami a sarokban kucorgott egy alumíniumasztal alatt. Az asztal fölé egy rendelésre készült lapos képernyőt erősítettek fel; matt fekete felülete olyan nagy és drámai volt, mint egy késői Rothko. 

• Nézz be az ENSZ-hez is – mondta Passion Declannek. Benyúlt a mellette levő hűtőládába, és kérés nélkül dobott az írnek egy Pepsi Maxet, aztán felajánlott egyet Szaszuminak is, de az udvarias mosollyal nemet intett. 

New Yorkban elhúzódott a csúcstalálkozó, a résztvevők próbálták feldolgozni a váratlan hírt a fúrószigetek lesüllyedéséről. A Sky News épp ráközelített az amerikai megbízottra, aki kezében egy faxpapírral állt, előtte az asztalon irat halom. Valami előre megírt nyilatkozatot olvasott. 

• Kormányunk úgy ítéli, hogy azon információk alapján, melyeket saját és szövetségeseink titkosszolgálatai rendelkezésünkre bocsátottak… – félbehagyta, és bólintott a francia és az angol megbízottaknak – az úgynevezett Szivárvány-flottilla veszélyt jelent a legitim államokkal szemben, melyeket jelen szervezet képvisel. Ezek a hajók egyetlen nemzet zászlaja alá sem tartoznak, még látszatból sem… 

Mögötte a küldöttek buzgón bólogattak, még az orosz is. A Moszkva és Washington közti egyetértés még mindig akkora újdonság volt az adásrendezőknek, hogy a hangsúly kedvéért még egyszer beadták a képet. 

• A flottilla járhatatlanná tette a vízi útvonalakat. Nem tartozik sehová, nincs biztosítása. És most érkezett a hírt, hogy a vezérhajó leállt és kikötött egy lesüllyedt fúrószigetnél, pontosan úgy, ahogy titkosszolgálataink előre jelezték. Miközben a civilizált világ az internet jelentette problémákat igyekszik megfékezni, egy törvényen kívüli flottilla nem is egyszerűen offshore virtuál Bankot készül létrehozni, hanem biztonságos adattrezort a vagyonosok számára. 

A megbízott szemrehányó pillantást vetett a szíriai, iráni és iraki küldöttekre, akik közömbös arccal bámultak vissza. 

• Fel kell tennünk a kérdést: vajon miből finanszírozzák ezt az akciót, melyik kormány fog profitálni a szabad országok gazdaságának elkerülhetetlen megroppanásából? Nem várhatják, hogy ölbe tett kézzel üljünk, miközben egy kalózhorda a vízi útvonalakat veszélyezteti. Ha az ENSZ nem tud elrettentésül csapatokat kiállítani, akkor a felelősségteljes nemzeteknek kell ezt megtenni. – Szünetet tartott, és lassan körbepillantott az egybegyűlteken, igyekezett felmérni a hangulatukat. – Természetesen az ENSZ felügyelete alatt… 

• Faszfejek, egytől egyig – jelentette ki Declan. Összegyűrte a Pepsi dobozát, és a szemetes felé hajította. A doboz csörrenve ért földet. 

Szaszumi megrázta a fejét. 

• Először szavazniuk kell. 

• Szavazni! – Declan gúnyosan elfintorodott. – Az ég szerelmére, már rég kész az a rohadt terv. Ez az egész – megvetően a képernyő felé intett – csak egy nevetséges színjáték, mindig is az volt. 

• Nyugodj meg, szavazni fognak – szólalt meg Passion. – De kurvára nem fog számítani. Mind tudjuk az eredményt… – Egy infrabillentyűzetért nyúlt, ujjai könnyedén futkároztak a gombokon. – Most indul a site. 

• Túl korai! – Declan felpattant és megindult a számítógép felé. 

• Hagyd – mordult rá Passion. Zöld szeme összetalálkozott a férfiéval. Szemrebbenés nélkül állta a férfi dühös pillantását. – Te a fegyverekkel törődsz – mondta –, én a tervvel, stimmt? 

Az ír nem felelt, és nem is nézett félre. De úgy villámlott a szeme, hogy látszott, legszívesebben kirohanna – ha lenne hova. 

Szaszumi nagy érdeklődéssel figyelte őket, de Passion nem vette észre, túlságosan lefoglalta a szempárbaj. A japán lány bólintott magának: hát így állunk. Előbb-utóbb be kellett következnie. Köhintett, de nem volt semmi hatása, úgyhogy még egyszer köhintett, hangosabban. Csak Declanben volt annyi tisztesség, hogy elvörösödjön. 

• Muszáj most beindítani – közölte Passion, mintha félbe se szakították volna. – Amíg azt hitték, csak egy rakat ökoharcos vagyunk, biztonságban voltunk. Egy kis erőszak, pár áldozat, nemsokára lenyugszunk. De most már tudják, hogy elkezdtünk gyökeret verni… 

Passion odament az ablakhoz, és kinézett a látóhatárt pettyező kis fekete foltokra, vánszorgó flottillájára, amiktől órák, talán napok választották el. 

• Már rég tervezik a támadást. Az utolsó simításokat végzik. Be kell indítanunk az úV site-ot, méghozzá most. Nemcsak a legjobb blöffünk, hanem az egyetlen is. 

Declan bólintott. 

• És szükségünk van a fegyverrendszerre – tette hozzá Passion. – Oké? – Declant nézte, aki zavartan elmosolyodott és félresimított a szeméből egy sötét tincset. 

• Intézkedem – mondta, és kislisszolt az ajtón, miután csókot dobott Passionnek. Pár másodperc múlva hallották, hogy a fejük fölötti kopter leszállón döngenek a bakancsai. 

Szaszumi nagyot sóhajtott. 

• Remélem, legalább jó az ágyban. 

Passion vállat vont. 

Fogalmam sincs. – Aztán ő is eltűnt, otthagyta Szaszumit, aki csak bámult utána. 

 

 

[Santa Passionata/Kódharcosok] 

 

 

Az úVTV, újVelence műholdas webtévéje a nap favoritja lett az amerikai, angol, japán és francia Yahoo szerint. Sőt mire Szaszumit figyelmeztették a távoli radarok, hogy hajók gyülekeznek a láthatáron, az úVTv vendégszámlálója már követhetetlenül pörgött. 

Délkeletről még mindig áradtak a Szivárvány-flottilla hajói – már ha áradatnak lehetett nevezni ezt a szedett-vedett csürhét –, a radaron felbukkanó pöttyök azonban keletről jöttek. Passion rögvest bejelentette a hangosbeszélőn, hogy azonosították az USA/ENSZ hadiflottát. 

• Még nem biztos – mondta Szaszumi Declannek, aki egy két centi vastag Lockheed kézikönyvvel a kezében viharzott be a szobába. 

• Akkor ellenőrizzétek – vetette oda Passion. Declan rácsatlakozott a műholdra, és sávszélességet, valamint Passion dollárjait nem kímélve követelt egyre jobb felbontást. 

Három anyahajó, maroknyi romboló, két fregatt és egy aknatelepítő. Passion beütött valamit a saját billentyűzetén, mire egy másodperc múlva az előhívott műholdas képek már fel is kerültek az UV website-ra. 

• Csinálj állandó kapcsolatot – javasolta Declan, aztán visszaindult fegyverrendszert telepíteni. Passion pedig megcsinálta. 

Hogy lássa az eredményt, előhívta új Velence site-ját és addig lapozott rajta, míg fel nem bukkant egy nagy látószögű műholdkép. A fúrószigetek úgy néztek ki, mint két építészeti modell. Az egyik irányból több száz kis hajó áramlott feléjük, gyöngyökként szétszóródva a tengeren. A másik oldalon az anyahajók vesztegeltek. Miniatűr repülők sorakoztak a miniatűr fedélzeteken. 

• Mikor? – fordult Passion Szaszumihoz. 

• Szerintem már visszaszámlálnak. – Szaszumi a monitor előtt állt; továbbra is elegáns fekete ruháját viselte, egyenes fekete haját gumiszalaggal fogta össze. – A sajtógépek eltűntek… 

Tényleg, döbbent rá Passion. És a motoros sajtóbárkák is eltávolodtak a fúrószigetektől. Ez sok mindent elárult. 

• Ötmérföldes zárt zóna – jelentette be. Már előkészítették az újVelence fejléces papírjára írt faxot, ami a fúrószigetek körüli tengerrészt felségvizeknek nyilvánította, kitiltotta a területről a hajókat, és megtiltotta az új Velencei légtér használatát. Itt az idő, hogy elküldjék. 

• Az ENSZ szavazott – szólalt meg Szaszumi. – Törvényen kívüliek vagyunk. Azt mondják, nemcsak számítógépeink és fegyvereink vannak, hanem annyi droggyártásra alkalmas gépünk, hogy belefullaszthatnánk a világot az olcsó amfetaminba… 

Passion zavartan felnézett. 

• Csak irigykednek – felelte sietve. – Különben se muszáj speedet csinálni, szintetizálhatunk dheát, dinae-t, kolint, ginkót, amit akarsz. 

• Ha nem áll fel hamarosan a védőrendszer – mondta Declan, miközben bebújt az alacsony ajtón –, nem lógunk gyártani semmit. – Passion a vezérlő üvegén át látta, hogy a portugál őrnagy lent áll a főplatformon, és homokzsákokat pakoltat szét az embereivel. – Az a csürhe töketlenebb, mint egy tehén – bólintott feléjük Declan. – Legjobb lesz, ha beindítom a HIST-et, te nyomatod a webet, Szaszumi pedig… 

• Én beterelem az embereket – jelentette ki a japán lány határozottan. 

• Akkor tereld be az őrnagyot is – felelte Declan. – Nem akarom, hogy kavarjon itt nekem. Így is elég nagy balhé lesz. 

• Mondd neki, hogy vészhelyzetre tartogatjuk – tette hozzá gyorsan Passion. Pár másodperc múlva meghallották Szaszumit a hangosbeszélőn. Declan harci brigádja kivételével mindenkit leparancsolt a fedélzetekről. 

• Nos – szólalt meg Passion megfontoltan. – A hajók egyharmada megérkezett. Mi lesz a többivel? 

• Ötven-ötven – felelte Declan. – Valamivel jobb, ha sikerül feltartani az anyahajókat. – Egy szuszra végignézte a radart, a kémHoldakat és a Dell adatait, aztán összeráncolta a szemöldökét, és még egyszer végigment rajtuk. – Jaj, basszátok meg… lézeres föld-föld irányzékot mutat a két legnagyobb tankerre. 

• Nők, gyerekek, menekültek – mondta Passion keserűen. 

• Terroristák, dílerek, hackerek – felelte Declan szárazon. Védekezőn felemelte a kezét. – Inkább a munkára összpontosítsunk – javasolta halk, de gyilkos hangon. Zöld szemét Passionre szegezte, aztán elmosolyodott, és a Sony headset után nyúlt. 

• Innen – jegyezte meg – nincs visszaút. 

• Tudom. 

Declan egy másodpercig azt hitte, Passion mond még valamit, de mivel a nő hallgatott, feltette a mikrofont, összegörnyedve átbújt az ajtó acélkerete alatt, és felcsattogott a létrán a kopter pályára, mint egy színpadra lépő rock sztár. 

Egy pillanatra megtorpant, mintha tapsra várna, a napszemüvegéért nyúlt, és kurtán meghajolt a fúrósziget biztonsági kamerái felé. Aztán középre ballagott, és megállt egy fémlábakon álló, keskeny fekete asztal előtt. Az asztalból vastag kábelek indultak, végigkanyarogtak a fedélzeten, és eltűntek egy szellőzőcsatornában. 

Declan ujjai úgy ütögették az obszidiánsima felületet, mintha láthatatlan zongorán játszanának. Fülsértő akkordok dübörögtek fel a fúrósziget hangosbeszélőin. 

• Jézusom – mormogta Passion. – Hangot kötött arra a kurva gépre. 

Declan mögött egy kerámiából, üvegből, kristályból és öt különféle ötvözetből készült fémpók gubbasztott. Eredetileg védőpáncélja is volt, de Declan csapata fém csontvázáig lecsupaszította. Ahol a pók teste lett volna, egy súlyos, másfél méteres fekete cső meredt elő, belsejében további csövekkel. Declan pontosan tudta, hogyan működik, csak azt nem, mitől. De működött, méghozzá tökéletesen. A teszteredmények alapján. 

Declan pókját – három másikkal együtt – a fekete asztal irányította. Bármennyire is hasonlított egy Rolandra, valójában egy harmadik generációs, félMI Harci Információs Stratégiai Terminál volt. Át lehetett ugyan kapcsolni kézi vezérlésre, és közvetlen utasításokat fogadott egy egyszerű süllyesztett érintőképernyőn keresztül, a 928 oldalas kézikönyv azonban hangsúlyozta, hogy ha kézi vezérlésre van szükség, a csatát már valószínűleg elvesztették. 

Declan három napon át tanította a HIST beszédmodulját, hogy felismerje a hangját. A gép szükség esetén Passiontől vagy Szaszumitól is elfogadott parancsot, de Declant rögzítette elsődleges felhasználóként. Az ő kiejtését, az ő hanghordozását ismerte fel. 

• Na? – mondta Declan a headsetbe. 

• Kezdheted – Passion hangja remegett, arca nyúzott és csüggedt volt, legalábbis a Declan asztalán lévő mini képernyőn úgy tűnt. Az ír pontosan tudta, mit érez a lány. Pénzt költeni könnyű – és Passion annyit adott neki, hogy Declan dúskálhatott benne, amíg él, feltéve, hogy sikerül megőriznie ezt az állapotot a kaland végéig. De embert ölni egészen más dolog. Az ír ezt is jól tudta. Ezért is választotta őt Passion. Kevés szakmai önéletrajzban szerepelt együtt gyilkolási és számítógépes gyakorlat. 

• Leszedem a holdakat és a UAV-ket. Elő célpontra nem lövünk, ha ők sem. Oké? 

Passion ringathatta volna magát abban a hitbe, hogy Declan döntött, de ez nem lett volna igaz. Lehet, hogy a csata az ír előadása, de Passion volt a producer, a szponzor és a művészeti vezető. Kurtán bólintott, és nézte, ahogy Declan ujjai elegánsan végigfutnak a nyomásérzékeny diódákon. 

• Exoszféraháló – szólalt meg Declan halkan, gyönyörűséges ír akcentussal. Passion elmosolyodott. A tűző nap ellen viselt fekete, polarizált Armanival, a szájához hajtott headsettel Declan úgy nézett ki, mint egy ördöghal. 

Az ír a konzol fölé hajolt, és az üvegre kiíródó sorokat figyelte, miközben a fegyverrendszer lézerradarral pásztázta a felső légrétegeket. Várt, míg a konzol végez az alacsonyan keringő objektumok elsődleges és másodlagos felmérésével. 

Amint a keresés véget ért, a fekete üveg apró piktogramokkal villant tele. Declan nem ezt akarta. 

• Szóban, te fasz – utasította a konzolt. Lehet, hogy még csak a húszas éveit taposta, de akkor is túl öreg volt ahhoz, hogy rendesen tudjon ikonokat olvasni. 

Nagyjából azt kapta, amit várt. Három katonai műhold, egy amerikai modellre emlékeztető kémHold és két kiöregedett UAV. Továbbá a francia kereskedelmi kémHold, amire Passion csatlakozott. Declan ezt kihagyta a célpontok közül. 

• Szedd le őket, ha kész vagy – szólalt meg Passion. – Én indítom az úV-szimet. – Lenyomott pár billentyűkombinációt, mire a gép beolvasott, majd futtatni kezdett egy új DVD-t. 

• Megy – jelentette Passion. 

Declan asztalának mini képernyőjén a két fúrósziget, a Kerenszkij és a környező tankerek, bálnavadászhajók és vontatók lassan várossá alakultak, és olyanok lettek, mint Manhattan csatornákkal. A hajók közti rések bevásárlóközpontokkal töltődtek fel, zöld parkok terültek szét az első víz nyaldosta korallpalánták helyén. Ágyútornyok és légvédelmirakéta-állások álltak össze maguktól a tetőkön. Kis vaporettók siklottak a főcsatornák megállói közt. 

Ha létezett volna nanotechnológia, így is történik. Önépítő házak, acél és beton szerves násza. Eltartott egy pillanatig, míg Declan rájött, hogy a francia kémHold video képe helyett Passion szimje töltődik fel az UV website-ra. Mi több, visszalőtték az időközben megbénított műholdra az eredeti adás helyett is. 

Lenézett a képernyőre, és egy tengeri metropoliszt látott pipacsként kibomlani. A rozsdás bárkák helyén a jövő század városa állt. Gazdag, virágzó, védett. Eltűnt a fúrósziget, amin Declan állt, eltűnt az ősrégi szovjet bálnavadászhajó, ami idehozta őket. 

A helyükön egy főváros magasodott. 

• Láss és higgy – mondta Passion. Declan felhorkantott, aztán tovább ütögette a konzolt, bonyolult akkordokat csalt elő, miközben beirányozta a fegyvereket. Üzembe helyezéskor megosztotta a konzol funkcióit. Elsősorban fegyverrendszerként kellett működnie, másodsorban Declan szintijeként, de nem muzsikálhatott a harci hatékonyság rovására. Tett róla, hogy a rendszer ezt megértse. Legalábbis remélte. 

• TRS, irányzék – parancsolta, és várt, amíg a mögötte lévő fémpók megmozdult és a számítógép által kikalkulált ívben az ég felé fordult. 

• Élesíts és lőj, valamennyi célpontra. – A pók belsejében lévő gyorsító felpörgetett egy elektronsugarat, amit a sugárfókusz a célpontra irányított, aztán a TRS három fénysebesség-közeli impulzust lökött ki magából. Az első lángra lobbantotta a levegőt, ahogy csatornát hasított belé, amit az áthaladó második sugár még tovább nyújtott. Miután a járatvájás befejeződött, a TRS utolsó lövése egyenesen egy kémHold közepére összpontosította gyilkos energiáját. A műhold porrá robbant, szilánkok záporoztak mindenfelé. 

A konzol hosszú, kacifántos dobpergést hallatott. 

• Egynek vége – jelentette Declan, és várta, hogy a TRS keresőlézere másik célpontra álljon át. Pár másodperc múlva kilövellt a második töltéshordozó részecskesugár-sorozat, másodpercekkel utána pedig a harmadik. Hat műhold villant sorban semmivé. Közben a konzol szélén lévő képernyőn újVelence olyan óriás és komplex lett, mint Manhattan. Declan döbbenten pillantotta meg saját magát: apró alak egy nagy szintetizátorszerűség előtt, a Battery Park közepén. 

• Hogy legyen mit támadniuk – jegyezte meg vigyorogva Passion. Az UV site-ot úgy megrohamozták, hogy kezdett kifogyni a globális sávszélesség. 

• Ha tudják, letiltják a csatornát – mondta Declan a mikrofonjába. Ő legalábbis ezt tette volna a helyükben: először a propagandát kell kiirtani, aztán jöhetnek a tények. Ha nem Mao mondta, akkor biztos Goebbels. 

• Lehetetlen – felelte Passion határozottan. – Van pajzsunk, és tükröztük a site-ot. Ha rátámadnak újVelencére, és letiltanak minket, akkor is azt fogja hinni mindenki, hogy így nézünk ki… 

• Repülők közelednek. – A HIST szürke, szenvtelen hangon szakította félbe őket. 

• Irány? 

• Kelet. 

• Típus? 

• Tizenhárom harmadik generációs, fényvezérelt Lockmart vadászgép. Laser/G levegő-föld rakéták. Megerősített harci elektro/optika, fedélzeti számítógép. 

• Lőfegyver? 

• M9 Vólcano, kétnyílású forgótár, hidraulikus motor, percenként 7500 lövés… Ellenséges fegyverrendszerek készenlétben. 

• Bazmeg – mondta Passion teljes szívből. 

• Nem jutnak a közelünkbe – felelte Declan, és máris a konzol fölé görnyedt, hogy leolvassa a fúrósziget lézer radarjának adatait. Sötétbarna haja az arca elé omlott, ahogy elégedetten bólintott és egy képernyőinzertre nézett, amin Passion épp közelképeket hívott elő a víz felett suhanó V farkú, fekete vadászgépekről. Declan rádöbbent, hogy az úV website-ra tölti lel őket. 

• Ölünk? – Hangja halk volt, és majdnem olyan szenvtelen, mint a HIST-konzolé. 

• Nem. – Passion megrázta a fejét, miközben tekintete a saját képernyőjére tapadt. – Elsőnek nem, csak ha muszáj. Le tudod szedni őket úgy, hogy a pilóták életben maradjanak? 

• Megpróbálhatom. 

• Akkor próbáld. 

• Tűzzóna? – kérdezte Declan a géptől. Tízszer is olvasta a választ a kézikönyvben, de hallani akarta. 

• Biztos magassági irányszög plusz kilencven és mínusz öt: azimut plusz vagy mínusz nyolcvan követési módosítás nélkül. – Bőven elég volt; még több is, mint ami kellett. 

• Ellenséges torpedók elindítva – jelentette a HIST. 

• Torpedók megbénítva, torpedók elpusztítva. Alapszintű távfelderítés. 

Passion és Declan egyszerre sóhajtott fel. A kabinok felől tompa éljenzés hallatszott, miközben a konzol újabb dobpergést eresztett meg. A csatának saját kis helyi közönsége kezdett kialakulni. A gépek, amik eddig fenyegetően közelítettek a hullámok felett, éles szögben fordulni kezdtek, láthatóan a kitérés mellett döntöttek. Tizenhárom lökéshullám rázta meg a fúrószigeteket, ahogy hangsebesség alá lassultak, aztán újra átlépték. 

• Bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport - szólalt meg Passion vidáman. – Olivér Cromwell. 

• Ha van pokol, remélem, ott rohad az a nyavalyás-vágott vissza Declan. Nagy ízléstelenségnek tartotta, ha valaki Cromwellt idéz egy katolikusnak. Főleg, ha a szóban forgó katolikus épp izzadva védelmezi az illetőt. 

Passion elvigyorodott. 

A két fúrósziget roskadozott a fegyverektől, amiknek nagy részét még nem állították fel. Optikai, infravörös és UV/röntgen sávon működő HF/DF és COIL lézerek, nagy energiájú, hangolható m/Wave és b/Band energiakoncentráló fegyverek. 

De a legpusztítóbbak a villám ágyúk voltak, az elektronsugár-vetők, amiket Declan használt. Végy hozzá egy HIST-konzolt intelligens zavaróval, ami azonosítani tudja a közeledő torpedók hardver/szoftver komponenseit és testre szabott jelekkel kitörli az irányzékukat, és máris kész a világon kapható legjobb védelmi rendszer. Még egy HIST-vezérelt szilárdtest-lézerük is volt, hogy a torpedókat is kilőhessék. 

Passion ezt már nem nagyon tudta fokozni. Fél tucat önjelölt balkáni hadúr így is zöldülhetett az irigységtől. 

• Tüzelsz végre azzal a kibaszott szerkentyűvel?-érdeklődött Passion. 

Declan a képernyőjére pillantott. A gépek nyugatnak fordultak, most a konvoj felől közeledtek a fúrószigethez, és épp vérszomjasán süvítettek el a kis hajók fölött. 

• Az elektronikát lődd szét, ne a pilótákat – utasította Declan sietve a HIST-et. – Tüzelhetsz. – Szervomotorok zümmögtek fel, és a négy TRS egy pillanat alatt célra állt. Beindultak a gyorsítók, és tizenhárom villám lobbant elő egy-egy gyors, torz gitárakkord kíséretében. Declan úgy vigyorgott, hogy majd szétrepedt az arca. 

Ilyen közelről nem kellett járatot vájni: egyetlen impulzus elég volt. Ha Declant érdekli, a gép elmagyarázta volna, hogy a TRS-villámok a gépek orra mellett haladtak el, és ionizáló sugárzást generáltak, ami átmenetileg megzavarta a főbb elektromos részeket. 

Gyakorlatilag az történt, hogy a memóriachipek szétolvadtak, a CPU-kban új és kellemetlen áramkörök jelentek meg, a kényes, létfontosságú adatcsomagok pedig, amik ide-oda áramlottak a gépek egyrétegű borításába süllyesztett optikai vénákon, zagyvasággá változtak. Mielőtt a pilóták egyáltalán észrevehették volna, mi történik, a fedélzeti számítógépek felmondták a szolgálatot, és tizenhárom ülés katapultált egyszerre. 

• Szedjétek ki őket a vízből, és hozzátok fel – szólt Passion a headsetjébe, túlkiabálva Declan zengő akkordjait. – Épségben… 

Nyomban neoprén borítású hajók váltak le a másik fúrószigetről. Szaszumi ura volt a helyzetnek a maga területén. 

• Szerinted most mit csinálnak? – kérdezte Passion Declantól. A létrán jött föl, nem volt türelme megvárni a liftet. Arckifejezéséből ítélve nem tudta, sírjon-e vagy vigyorogjon. 

• Gondolom, szünetet tartanak – felelte Declan. 

• Talán új parancsot kérnek… – Vállat vont, és lenézett a vízre, amin fekete pontok siklottak a pilóták felé. 

• Oké – mondta a konzolnak –, figyelj az anyahajókra. 

• Visszafordult a nőhöz. Közel voltak egymáshoz, annyira, hogy Declan érezte a CK parfümöt, amibe halvány félelemszag vegyült. – Minden rendben lesz 

• ígérte, előrenyúlt és megsimogatta Passion kezét. Nem fogta meg, csak gyorsan megérintette. 

Passion ugrott egyet. 

• Hé – nyugtatta Declan –, minden oké. Nyerésre állunk. – Elmosolyodott, és ezúttal tényleg megfogta 

Passion kezét A nő meglepettnek tűnt, de nem tiltakozott. – Zárjuk le az ügyet. Fel tudsz hozatni ide egy lapmonitort? 

• Szaszumi… – kezdte Passion. 

• Hallottam. Már viszik is – vágott Passion szavába a japán lány. Nem egészen egy perc múlva Karla és BillE tántorgott elő a liftből egy hatalmas Toshiba Lappal, amit nekitámasztottak a korlátnak. 

• Remek – mondta Passion. – Lássuk, mint mondanak rólunk… 

Először természetesen a CNN-en találták meg magukat: egy komoly külsejű nő az MIT előtt állva beszélt a kamerába. A képernyő sarkában kis keretben a csatornákkal teli Manhattan látszott; közvetlen kapcsolás az úV website-ot ellátó kémHoldra. A város nagyobbnak tűnt, mint valaha. A nő a nanotechnológia váratlan és megdöbbentő fejlődéséről beszélt. 

• Bazmeg, Passion – szólalt meg Declan. 

Passion elmosolyodott. 

• Gyönyörű – bólintott. – A francia kémHold felvesz minket, mi elkapjuk a felvételt, átfuttatjuk a szirtien, aztán visszatöltjük a műholdra, ami szétküldi mindenkinek. A teljes eltolódás három másodperc. Fasza, mi? 

• Nem fasza, zseniális – mondta Szaszumi, miközben kilépett a liftből egy csuromvizes pilótanő társaságában. Kezében a nő sisakját tartotta. A pilóta villogó szemmel bámult körbe a társaságon. 

• Bemutatom… – Szaszumi a nő egyenruhájára varrt címkére pillantott – Gore hadnagyot. Nem túl boldog szegényke. 

Ez aztán enyhe kifejezés, gondolta Declan, miközben tekintete a pilóta és BillE között ugrált, aki egy 3VJ-Cam kamerát nyomott a nő arcába. Szaszumit, Passiont és Declant később teszik be a képbe, a megfelelő háttérrel együtt. A tüsi hajú kanadai nő olyan képet vágott, mint aki boldogan lemészárolná mindannyiukat, kezét azonban a háta mögé kényszerítette egy fekete önzáró műanyag bilincs. 

A nő szeme elkerekedett a négy Lockmart villámágyú láttán. 

• Számítógéppel távvezérelt reaktív TRS, meg egy HIST-konzolról futó lézerradar. Esélyük sem volt. Nem mondták? 

A pilóta megrázta a fejét. Képtelen volt levenni a szemét a konzolról, ami Declan mellett állt. 

• Azt mondták, ez egy csapat hippi. – Hangja valahol a keserűség és hitetlenkedés között ingadozott. 

• Hazudtak – közölte Passion határozottan. – Pontosan tudták, mi ellen küldik magukat. – Ez persze baromság volt: Passion kemény hónapokat áldozott rá, hogy biztosan ne tudják. De ezt nem kívánta a pilóta orrára kötni. 

Odament a nőhöz, és megállt előtte. 

• Bezárhatjuk, vagy szabadon járhat, ahogy akarja… – Passion irreálisan felszabadultnak tűnt fekete trikójában és selyemszoknyájában. Inkább hasonlított nyaraló turistára, mint lázadóvezérre. – Nem fogjuk bántani – folytatta. – Megölni pláne. Még ki se vallatjuk. – Egyenesen a pilóta szemébe nézett. – Nincs rá szükségünk. Semmit sem mondhat, amit már ne tudnánk. 

• Maga amerikai – tiltakozott a pilóta. Leplezetlen vád volt; a nő úgy mondta, mint aki nem hisz a szemének. 

• Az voltam – javította ki Passion. – Most már újVelencei vagyok, mint mindenki ezen a fúrószigeten, kivéve magát és azokat ott lent – intett fejével a főplatform felé, ahol a zsoldosok vigyorogva támaszkodtak a homokzsákokból rakott lőállásoknak. Lábuknál egy halom üres budweiseres doboz árulkodott róla, mennyit vedeltek. 

– És köztünk legyen szólva – tette hozzá Passion amint megoldható, maga is meg ők is húznak haza. 

Újabb pilótákat vezettek elő, hogy felvonultassák őket BillE kamerája előtt. Passion gúnyos mosollyal, szétvetett lábbal, karba tett kézzel figyelte a kopterpályára kilépő ENSZ-pilótákat. Csillogó szemével és karvalyorrával egy kicsit úgy nézett ki, mint Napóleon tábornok korában, állapította meg Declan. De azért hatásos volt. 

Declan hirtelen elbizonytalanodott: furcsa bizsergés futott végig a tarkóján, és oldalra pillantva látta, hogy Szaszumi őt nézi, ahogy Passiont bámulja. A japán nő savanyúan elmosolyodott. 

Szaszuminál ugyanolyan 3VJ-Cam volt, mint BillEnél. Passion használtan vette mindkettőt New Yorkban. Rövid, tömzsi, középen meghajlított szürke csőnek tűntek. Valahányszor egy újabb csöpögő pilóta dübörgött fel a vaslépcsőkön acélosnak és magabiztosnak szánt arccal, Szaszumi vagy BillE filmezni kezdett, hogy pontosan rögzítse a pillanatot, amikor a pilóta zavartan körbepillant 

A zavarodottság nagy részben a fegyverek és az emberek közti kontrasztnak volt köszönhető. 

A flottilla vezetői nem tűntek veszedelmes terroristáknak. De hát a lesüllyedt fúrósziget sem keltette nemzetközi bűntanya benyomását, amikor a fekete Levi'st és Armani napszemüveget viselő, félmeztelen Declan, illetve a japán turistaként filmezgető Szaszumi után rögtön egy csupasz mellű ausztrál nő tárult az érkezők szeme elé, aki egy batmanes játéksárkányt próbált felbocsátani, miközben hároméves gyereke sárga triciklin száguldozott a fedélzeten fodros rózsaszín ingben és piros bugyiban. 

Passion bólintott; a pilótákról levették a bilincseket, Karla kikötötte a sárkányát a korláthoz, aztán egy kackiás bajszú fiatal argentin pilóta mellé lépett, hogy lekísérje. Az argentin azonban nem mozdult, csak állt és finoman dülöngélt a délutáni hőségben. 

• Minden rendben? – Karla hangjába hirtelen aggodalom vegyült. 

A pilóta válasz helyett oldalra dőlt és összecsuklott, feje a fémpadlón csattant. 

• Orvost! – Legalább tízen kezdtek el kiabálni, de végül Declan kért segítséget headsetjén keresztül a fúrósziget hangosbeszélőjén. Hamarosan két orvos jelent meg egy könnyű hordággyal, fürgén, de óvatosan feltették rá a pilótát, és levitték a kórházrészlegbe. 

Kibaszott zseniális – suttogta Passion Declannek, és biccentett Szaszumi felé, aki buzgón vette a jelenet végét. – Rakj be hátteret, és küldd szét az összes csatornának… Kibaszott zseniális. 

 

 

[Minél véresebb, annál nézettebb…] 

 

 

Az erőszak kapós áru – ez a bölcsesség egyidős a reklámszakmával. De az érzelmek is kapósak – például a részvét, már csak azért is, mert ritkaságszámba megy… 

újVelence nyomban médiatörténeti rekordot állított fel. A földre hanyatló pilótáról készült felvétel minden idők legmagasabb globális nézettségét érte el. A tévével rendelkezők kilencvenhárom százaléka látta az argentint, és azt, ahogy kiemelkedik a habokból a város, mint a kagylóban álló meztelen lány azon az olasz festményen. 

A rákövetkező évszázadban még csak megközelíteni sem tudták ezt a nézettséget. Az eset talán azt bizonyította, hogy a tévé végre valóban globálissá vált. Vagy egyszerűen az úV már azokban a korai időkben is hihetetlenül profi terjesztőrészleggel büszkélkedhetett. Fene tudja. 

Ez egyszer a bolygó minden nagyobb csatornáján ugyanaz a sztori nyitotta az esti híradót. Valamennyi újVelence ellen küldött ENSZ-gép megsemmisült, de áldozatok nincsenek. 

A jóképű fiatal argentin újra meg újra elhanyatlott, fekete hajtincse meglebbent óriási barna szeme fölött, gyermeki ajkai zavart fintorba merevedtek, miközben a föld felé zuhant. A nyugtalan hírolvasók és műsorvezető nők újra meg újra biztosították a nézőket, hogy a pilóta csak napszúrást kapott, és gondosan ápolják az újVelencei Olajfák Hegye kórházban… 

Angeli Rispoli hadnagy akarata ellenére is elmosolyodott a smartbookjába letöltődő állókép láttán, ami a kórházi osztályt ábrázolta. A hadnagy nem szokott mosolyogni, de most nem állhatta meg. Az osztály hatalmas volt, irreálisan, retro stílusúan hi-tech, amilyennek a jövőt szokták elképzelni. 

A város soha nem is hasonlított Passion eredeti szimjének csatornákkal teli Manhattanjéhez. A nőnek mindig is az volt a szándéka, hogy tökéletesen reprodukálja az igazi Velencét, ahol apai nagyapja született. És ötven évbe telt, míg álma megvalósult, nem percekbe és órákba, mint most a nanotechnológiával. 

Angeli tudta, hiszen leellenőrizte. Szinte mindent tudott a városról, ahová jelentéktelensége miatt nem léphetett be. Lehet, hogy a gyilkosság felderítéséhez nem jutott közelebb, de nem felejtett. 

Az UVR-sisakot leszámítva meztelen volt. Sajnos a szellőzőrendszer egyre szeszélyesebben működött. Bár az időjárásnál még mindig megbízhatóbb volt. Az UVR Komplexumban még április végén is túl meleg volt az egyenruhához. 

Angeli nyugodtan flangálhatott meztelenül, senki sem láthatta. Egyébként is csak UVR-esek léphettek be a Komplexumba, meg akiket őrizetbe vettek. Azok pedig nem számítanak. Angeli ráadásul be sem engedte a saját őrizetesek az irodájába. 

A bűnözőket egyenesen egy gyűjtőketrecbe rakta, amihez külön fémajtón át lehetett bejutni a mellékutcáról. Elöl pedig volt egy ráccsal leválasztott alkóv, ahol a civilekkel találkozhatott, ha bármelyik volt akkora marha, hogy idejöjjön zargatni őt. A Komplexumban Angeli azt csinált, amit akart: meztelenül mászkálhatott, nyitott ajtónál szarhatott, interaktív holopornót tölthetett le, bármit… 

Mögötte a falon egy tapadókorongról lógott a szolgálati gumibot, meg egy 50 000 voltos elektromos tézer. Alájuk dobva a kék egyenruha. Standard golyóálló, spirálláncos szövet, keratin szívvédő tapasz, kevlarborítás a könyökön, térden és a magasított galléron; csak a szokásos. 

Neoprén bakancsait az egyik sarokba hajította. Bűzlöttek. Egy évszázadnyi purifikált szénnel és izzadságzabáló nanócskákkal végzett megszámlálhatatlan kísérlet után az UVR még mindig képtelen volt olyan bakancsbélést adni, ami nem rohad szét… 

Angeli sóhajtva visszafordult újVelence és Santa Passionata történetéhez. Ez aztán tökös lány volt. Mániákus, neurotikus, a végén teljesen őrült, de tökös. Egyébként is köztudott, hogy az őrültség és zsenialitás ugyanannak a chipnek a két oldala. Ahhoz pedig elég nagy zsenialitás kellett, hogy valaki összehozzon egy akkora és olyan tökéletes svindlit, mint újVelence. 

Így kirámolni a bankokat, minden nyom nélkül, ilyen ügyesen átvágni az ENSZ-t. És ma, isten tudja hány generációval később, a CySat globális közönségének a fele még mindig azt hitte, hogy a sziget úgy néz ki, mint a tengerre épített Manhattan. 

Mindenki ismerte Santa Passionatát, a szinteken élők fele viselte az amulettjét. De itt lent maximum öten lehettek, akik meg tudták mondani, ki is volt tulajdonképpen Passion. Ki volt valójában. 

Fenn, az eredeti fúrószigeteken, amiket Passion kilapított, beburkolt és ál bizánci gótikus stílusú dózsepalotává varázsolt, talán ötvenen ismerhették a szentélyek és triD poszterek mögött lapuló igazságot. Talán senki. Angeli nem tudhatta. 

Ha valaki, akkor a diOrchik biztosan ismerték a sztorit Angeli morcosan összevonta a szemöldökét, miközben egy szál faszban, kezében a smartbookkal masírozott körbe az irodában, és visszagondolt Rjucsi grófra. Veszélyes vizek ezek. 

Az UVR a Tanácsnak felelt, ahogy a szintek a Szalonoknak, de a gyakorlatban a szintek önmagukat irányították: egy kör alakú szonárkerítés vágta el őket újVelence belső városától. Lehet, hogy elméletileg a CySat kormányzott, de valójában ezt az UVR tette helyettük, már ha a fejek összeütögetését kormányzásnak lehet nevezni. De hát a szintek igazából nem is tartoztak újVelencéhez, legalábbis az UVR-kódex szerint, amit a zsaruknak járőrözés közben a sisakba töltve állandóan maguknál kellett hordani. 

Angeli megérintette a lap bal alsó sarkát, mire a Sanyo Librox smartbook visszaugrott pár képernyőt egészen a keresett részig. A hadnagy már háromszor elolvasta, de úgy érezte, nem dolgozta fel az összes információt. 

A várost másodszor is megtámadták. Ezt azonban nem közvetítette a tévé. Minden valószínűség szerint a CIA volt a szervező; az ENSZ biztosan nem, legalábbis nem hivatalosan. Enzimeket engedtek a tengeri áramlatokba, hogy elpusztítsák az új város élő alapzatát. De Passion dédelgetett Bayer-Rochelle renegátjai felkészültek erre, és több tonna ellenenzimet zúdítottak a zátony málló széleire. A bioCoryl Gibraltár kétszeresének megfelelő területen stabilizálódott. (A jelek szerint az amerikai elnök attól lett ilyen ideges, hogy Passion megvásárolt egy iraki sótalanító üzemet, és felállította az egyik fúrószigeten.) Amikor felröppent a hír a második támadásról, egy második, kisebb hajókból álló flottilla indult el a csendes-óceáni partvidékről: erősítés, önkéntesek, milicisták. újVelencét pillanatokon belül ellepték a leendő lakók, az Arum-kultusz tagjai, montanai polgárőrök, gazdátlan hongkongi triád-zsoldosok. Ahogy a korallzátonyon egyre nagyobb lett a tolongás, Passion rendeletet adott ki, hogy az újonnan érkezőknek a hajójukon kell élniük, amíg újabb szárazföldet lehet növeszteni. 

Hogy a rendeletnek érvényt szerezzenek, tucat számra toborozták a montanai milicistákat, és rögtönzött rendfenntartó csapatot szerveztek belőlük, az újVelencei Rendőrséget. Ezt is, és a lakóhajókat is átmeneti intézkedésnek tekintették. De máshogy alakult. A hajók még ma is ott álltak: egymáshoz kötözték és bedeszkázták őket, alsó rakterűket telepumpálták polisztirolhabbal, hogy el ne süllyedjenek. 

Több mérföldnyi drót és optikai kábel bonyolult pókhálója fűzte össze őket. A város körül sikátorok és gyalogutak kanyarogtak öt vagy hat szinten; feljáróként létrák, deszkák, csigalépcsők szolgáltak, ami épp kéznél volt. A belső városból küllőkként futottak szét a sikátorok, bár azokat alig használták. Az UVR kamerái éjjel-nappal figyelték őket, és egy központba közvetítették a képet. Az élelmes lakók rég ajtót vágtak az ősi járművek oldalára a vízszint közelében, aminek köszönhetően úgy lépkedhettek hajóról hajóra, hogy végig takarásban maradtak. 

Angeli nagybátyja szerint, ha a Sabine TriplaCsavarjába vezető utat nem számítjuk, a szinteket körbe lehetett járni anélkül, hogy az embernek fel kelljen mennie a fedélzetre, ahol szétégették volna a seggét a napelemek. Angeli sosem próbálta ki, nem akadt elpocsékolni való ideje. 

• A kurva életbe! – A csuklójába süllyesztett Casio harminc másodpercenként felcsipogott. Újra szolgálat – és még egyenruha sincs rajta. Angeli nem ódzkodott az indulástól: nem félt ő senkitől, még a ciccektől sem, akik be szoktak tévedni az irodájába. Nagybátyja halála óta igazából sohasem félt – egyszerűen még nem volt kész. 

• Alaprajz – mondta hangosan, és lekapcsolta a Casiót. A smartbook azonnal képet váltott, és bemutatott egy légi felvételt újVelencéről, amelyen Angeli végigkövethette a Canal Grandé ezüst „S” betűjét, ahogy elkanyarodik a két eredeti fúrószigettől, és megkerüli az egykori SS Kerenszkijt, amelyet korallba foglaltak, legyalultak és a Palazzo Reale szintetikus köveit telepítették a tetejére. 

A Canal Grandé falát öt másik anyahajó és jó pár exszovjet tanker alkotta. A hajók stabil alapot biztosítottak a Canal Grandé többi elegáns palazzójának, amelyekbe nemcsak a vízszint közelében lehetett ki-be járni a hullámok nyaldosta, fekete korallból faragott lépcsőkön, hanem fent a magasban is, ahol számtalan kis híd ívelt át a mellékcsatornák fölött. A Ponté dei Sospiri, a Sóhajok hídja volt a leghíresebb, de az igazat megvallva csak egy volt a több száz közül. 

Ez a sok szépség könnyen elbűvöli az embert, emlékeztette magát Angeli, miközben a lágyan locsogó vizet és a hullámokon ringó vaporettókat nézte. De ő UVR-es volt. Az átlagnál többet sejtett arról, micsoda sötétség és mohóság lapul a csillogó-villogó központ körüli acélgyűrűben. És csak azért nem bizonyíthatta, hogy ott lapul a palazzóban is, mert nem engedték be a városba, és ha Rjucsi grófon múlik, soha nem is fogják. 

Santa Passionata békés köztársasága egyáltalán nem volt békés, köztársaságnak meg végképp nem lehetett nevezni. Hogy mi volt pontosan, azt Angeli ki fogja deríteni, bármibe kerül is. 

• A picsába! – csattant fel, amikor a Casio újból csipogni kezdett. A smartbook megvillant. Nem talált bejegyzést a „picsába” kifejezésre, úgyhogy kiürítette a képernyőt. Angeli felsóhajtott. 

• Szennyvízelvezetés – mondta hirtelen támadt kíváncsisággal. A book kidobta az anyagbontó gödröket, ez nem volt nagy meglepetés. A város belső gazdasága és ökoszisztémája szorosan összefonódott: mindent Drexie-dobozok bontottak és építettek, ugyanazokat az atomokat rakosgatták más sorrendbe, szükség szerint. 

Talán még akadt a Rialto környékén olyan étterem, ahol igazi halat szolgáltak fel, nem pedig textúráit proteint, amit tömbökben növesztettek valami kerámiakádban, aztán addig fűszereztek, pácoltak, öntöztek zsírral és grilleztek puhára, míg az öntöttvas serpenyőből kiemelt szeletről nem nagyon lehetett megállapítani, hogy régebben a tengerben úszkált-e. 

* * *

Talán volt egy maroknyi ember, aki meg tudta különböztetni az igazit a műhaltól, de Angeli biztosan nem tartozott közéjük, és nem is nagyon hitte, hogy valaha alkalma lesz kísérletet tenni. 

• Vízrendszer – próbálkozott, de a book csak a régi sótalanító üzem alaprajzát adta ki, meg a süllyesztett vízfogókat, amik a napelemről lecsorgó esővizet gyűjtötték össze kint a szintek tetején. Akár a város legtöbb rendszere, a vízrendszer is zárt volt. Ettől függetlenül a Fundamente Nuovén sorakozó puccosabb bárokban méregdrágán árulták a hűtött esővizet. 

Bármit is keresett Angeli, itt nem találhatta meg, de hát ez aligha volt meglepetés. A város összes bookja a központi könyvtárra, a Libreria Vecchiára csatlakozott, ami fent volt a Szalonokban. Talán tényleg létezett egy másik, titkos könyvtár, ahogy Angeli nagybátyja bizonygatta. Vagy egyszerűen korlátozták a hozzáférést. Akárhogy is volt, Angeli így nem juthatott hozzá a keresett információkhoz. 

Biztos, hogy a város alatt alagutak vannak. Különben hogy juthatott volna át a lány a várost körülvevő szonárfalon, ki a szintekre, ha nem használt biztonsági kaput? Márpedig nem használt, ezt Angeli ellenőrizte… 

Egyrészt végignézte azoknak a képét, akiknek a TriplaCsavarban lejátszódott kis incidens estéjén kapukártyát adtak ki, és a csaj nem szerepelt köztük. Másrészt a kis picsa egy palazzoporonty, nem öltönyös: úgyse kapott volna engedélyt. Még akkor se, ha megdugatja magát egy kapuőrrel. A fickó nem merte volna összeakasztani a bajszát a csaj szüleivel, akárkik is azok. 

De akkor is kijött valahogy. Mostanában egész gyakran; néha éjszakára is maradt. Ott illegette magát a TriplaCsavar közönsége előtt, miközben agyagba döngölte a triD-ket. Bár azóta, hogy a sárkányt kicsinálta, közel se jutott a duplázáshoz. Mondjuk, az a rohadt játék hétről hétre idegbetegebb lett. És nem csak a játék, az egész város. 

Bárhogy is igyekezett szemmel tartani a kis picsát, Angeli tudta, hogy az tartja szemmel őt. Szórakozott vele, és Angeli ezt igen kevéssé értékelte. Az az érzés kínozta, hogy valakinek móresre kéne tanítania. 

Szívből kívánta, hogy ő legyen az. 

Belebújt fekete szolgálati nadrágjába, ami rögtön a lábára simult. Végigfuttatta ujját a sliccen, és összeforrasztotta a tépőzárat. Savanyúan elhúzta a száját, amikor teste megremegett. Ez most nem alkalmas idő. Amúgy is alig bírt a lány mellei helyett arra koncentrálni, hogy mekkora veszélyt jelent. Mert irgalmatlanul veszélyes volt. Angeli UVR-dossziéjához háromszor furakodtak be ez alatt a pár nap alatt, egyenesen a lángfalakon át. 

A hadnagynak volt egy saját kis primitív adatszondája, ami figyelte az UV intraNet forgalmát, és kiszúrta azokat az elemeket, amikben szerepelt Angeli neve. A nyomorult kis eszköz közel járt az összeomláshoz, mert valaki a Szalonokban épp egy teljes életrajzot szedegetett össze Angeliről. 

És mivel a gróf részéről az UVR-es beavatkozás lezárt ügy volt, csak a lány csinálhatta. 

– Rossz húzás – mondta Angeli hangosan, és nem viccből. Ha a lány el akarja kapni, nem hagy Angelinek más választást, csak azt, hogy ő kapja el hamarabb a kiscsajt. 

Betolta a karját a golyóálló kabát ujjába, és érezte, hogy az anyag megfeszül. A kevlarszövet erőhatás-érzékeny volt, meg tudta különböztetni a bottal mért ütést a becsapódó golyótól, és ennek megfelelően reagált. Páncélszerű redőkbe merevedett, vagy felpuhult és rétegekre oszlott, esetleg derékszögben polarizálta a szálait, hogy tompítsa a lövést. 

Szép dolog, de Angeli azért mindig felrakta a szívvédő tapaszt, mielőtt kimerészkedett. A „tapasz” nem is volt megfelelő szó rá. Nagyobb volt annál, úgy tervezték, hogy le tudja zárni a légmelles sebeket. 

Csütörtök este volt, és ő újra nekiindult. Helyére csapta a keratintapaszt, felkapta a gumibotot és a tézert, majd fejére húzta a sisakot. A szeme előtt felvillant a szintek térképe: Angelit egy narancsszínű pötty jelezte a szélén. 

A pötty lehetett volna valami avatár, bármi, amit csak akar. A nagybátyja valami Bogarak nevű rajzfilm figuráját rakta be, de Angeli nem bukott az ilyesmire. 

Ő jól érezte magát narancssárga pöttyként, már amennyire egyáltalán jól érezhette magát, miközben valami kis szalonpicsa liheg a nyomában. 

Ne hülyülj, mondta magának. Az egyik oldalon ott áll Angeli Rispoli hadnagy, harmincéves, ötödik generációs UVR-es. Rövid, egészen rövid ideig vicequestore újVelence városában. Barátnője nincs, se szép emlékei, van viszont egy kis lakása, ami a tengerre néz, a S. Francesco della Vigna külső oldalán. Tizenhárom éve szolgál, a múltja olyan tiszta, hogy nem is értette, hogy hallhatott róla bárki a Tizenkettek Tanácsánál. Három áldozat, mindhárom jogos önvédelem, nincs a rovásán semmi. 

És az ellenfél? Valami csöcsvillantó tizenhat körüli taknyos, drága vagánscuccban. Egyszerűen seggbe kéne rúgnia. Mi a francot tud felmutatni vele szemben a kiscsaj? 

Sajnos Angeli pontosan tudta, hogy mit. Kezdve a származással és a vagyonnal. Hozzáférés az adattárakhoz, nagy hatalmú ismerősök. Beépített arrogancia…. bár lehet, hogy csak bátorság. Végül is egyedül, a hazai pályától messze akaszkodott össze vele először. És azért kellett egy kis tökösség ahhoz, hogy az ember szembeszálljon egy felfegyverzett UVR-essel – még akkor is, ha apuci nem egyszerű CySat-öltönyös. Angelinek volt egy olyan sejtése, hogy a lány nem akárki… 

Az UVR-adatbázist mindig olyan estéken törték föl, amikor Angeli látta a ribancot, és az is őt. És alig romboltak közben, ami azt jelentette, hogy a csaj ismerte az UVR-jelszavakat. Ha pedig mindezt összerakja, akkor… Angeli kesztyűs ujjain sorolta elő a következtetéseket. 

Egy: az apja nem tudja, hogy kijár a szintekre. (De Angelin verné el a port, ha arra kerülne a sor.) 

Kettő: vagy nincs anyja, vagy annyira nem törődik vele, hogy fel sem tűnnek neki az éjszakai távollétek. 

Három: vagy magas szintű hozzáférése van a Libreria Vecchiához, vagy észbontóan, nem is, valószínűtlenül profi hacker… 

Angeli máris késésben volt a szolgálatból; az UVR-központ biztosan észre fogja venni. De át kellett gondolnia ezt az ügyet; ott dörömbölt a fejében egy negyedik, fájdalmasan nyilvánvaló következtetés is, amit nem kerülhetett ki: ez személyes ügy. A csaj eltakarodhatott volna a III-as körzetből, megtelepedhetett volna egy másik szim-bárban, de nem tette. Cukkolta Angelit a látogatásaival. Vagy gyűlölte az UVR-est, vagy félt tőle, de Angeli az utóbbit nem tartotta valószínűnek. Az ajkán lévő sebhely másról tanúskodott. 

A nagy kérdés az, kipakol-e az apjának a kiruccanásokról? Sőt van egy újabb kérdés is. Elég befolyásos-e a családja ahhoz, hogy komoly kárt okozzon neki, és bízhat-e abban Angeli, hogy nem az? 

Az első kérdésre talán a válasz. A másodikra soha. 

Le kell tartóztatnia valamiért. Fiatalkorú szerencsejáték, illegális drogok – léteztek illegális drogok, de Angeli nem emlékezett, melyek azok. És ha ez se jön be, bármikor megjátszhatja a lopást, ha az a sunyi kis tolvaj, Paco képes megrendezni. 

Akárhogy is, Angelinek tennie kellett valamit. 

– Oké, basszátok meg – szólalt meg, és egy mozdulattal elhallgattatta a Casio implantot. – Már itt se vagyok, oké? 

Megállt, hogy elrágjon két UVR-kokszot, megcsodálta magát a videón, aztán kihúzta a vállát és kicsörtetett az UVRKomplexum3-ból. A szintekre kiérve belegázolt a kora esti embertömegbe, és megindult az ÚjHullámVerés meg a TriplaCsavar felé. 

Egy szürke bundás wolfBoy motyogott valamit a háta mögött, egy részeg kis kinderKurva pedig elhessentett egy szúnyogot a válláról, és Angeli lába elé köpött. De mindenki félreállt az útjából. 

 

 

[TriplaCsavar és dupla csavar] 

 

 

A lány ott volt, épp egy Sega szimfülkét alázott, aminek repedt, összevissza karcolt polikarbon oldalán alig lehetett belátni. De ez senkit sem érdekelt, mert a fülke keretét kamerákkal tűzdelték tele, amik egy keverőpulthoz csatlakoztak. A képeket VJ ÁszMix bűvölte a sarokban, és a lány nagyot alakított: táncolt, pörgött láthatatlan ellenfele előtt. 

Fejét viharvert fekete sisak fedte, az áttetsző sisakrostély egész az álláig ért, de Angeli ráismert a tipikus utcaiszamuráj-pózról és a lezser mozdulatról, amivel a menetek közt vakon belenyúlt egy tálba, és a sisakrostély alatt kádtenyésztett olajbogyót csúsztatott a szájába. A villámgyors forgások és rúgások közben hozzá sem ért a lábánál heverő tálhoz. Ehhez profizmus vagy arrogancia kellett, esetleg mindkettő- 

Sok vendég figyelte, fogadásokat kötöttek. A lány az arkangyallal küzdött. Mióta kinyírta a sárkányt, egyfolytában duplázni próbált. Ezen a héten valószínűleg be is jön neki, ha mázlija van. 

• Mióta van itt? – tudakolta Angeli, ahogy megállt Paco mellett, és egyik kezét barátian a fiú vállára helyezte. Az utcagyerek nyomban lekókadt a kéz súlya alatt. 

• Na? – Angelinek megvoltak az UVR-felvételek; gyorsabb lett volna, ha lehívja a lány érkezésének időpontját a TriplaCsavar aznap esti anyagáról, de inkább Pacótól akarta hallani. Az utcagyerek és Angeli között új rendszer volt kialakulóban. A hadnagy azt mondta, hopp, Paco megkérdezte, mekkorát ugorjon. 

Angeli nem tudta, Pacónak mennyire tetszik az új felállás: fájdalmas arckifejezéséből ítélve nem nagyon. Angelinek azonban kiválóan megfelelt így. 

• Óra – felelte Paco kelletlenül –, talán több… 

• Követted befelé? 

A srác bólintott, és összegörnyedt a több számmal nagyobb, bélelt piros dzsekiben. Olcsó kölnivel pacsmagolta be magát, és csinált valamit a hajával; szőke üstöke fényesen csillogott. Újratöltette a lándzsahegy alakú Izanami-talizmánt is, de Angeli tudta, hogy ezt nem lenne szabad észrevennie. Angeli nem hitt se Izanamiban, se Cú Chulaindban. Ha már itt tartunk, Santa Passionatában se. De Paco igen; az Úrnő követője volt, ahogy Izanamit nevezte, és nem csak az idegbizsergető talizmán miatt. 

• És hol tapadtál rá? 

A fiú keskeny arcán aggodalom futott át, de nagyon igyekezett visszafojtani. Aha, gondolta Angeli, szóval nem fog tetszeni a válasz. 

• Azért csak mondjad – utasította a fiút, és ujjai megfeszültek a vállán, míg Paco kővé nem dermedt a szorításától. Ha a helyiek látták is a srác kék szemébe szökő könnyeket, gondosan kussoltak. Ez volt az UVR-egyenruha előnye. 

• A Rio dei Mendicanti végén, közvetlenül a Fondamenta előtt. – A fiú oldalra tekeredett, és kisiklott Angeli szorításából. Ügyesen csinálta. A férfi utánanyúlt, de Paco megrázta a fejét. – Kérem… ne. 

• Miért ne? 

• Miért? – Paco oldalra billentette a fejét; szőke tincsei sajgó vállára omlottak, amit még mindig szorongatott. – Hova mehetnék? – kérdezte csüggedten. – Mit csinálhatnék? Ügyvédet fogadok? – A korához képest olyan kiábrándultan beszélt, hogy Angeli egy pillanatra eltöprengett, mi mindent láthatott már a szinteken. Nemi erőszak, gyilkosság, rablás… Csak a szokásos. 

• Honnan bukkant elő? – tudakolta Pacótól, de ezúttal békén hagyta a vállát. 

• Ismered a Fondamentát? 

Persze hogy ismerte: a Fondamenta Nuova a koralltömb északi széle volt, a Rio dei Mendicanti pedig egy széles csatorna, ami keresztezte. A Fondamentától ötven méterre húzódott a szonárfal. Látni nem lehetett, de ott volt; magányosan álló kőkapuk szakították meg, amik nevetségesen néztek ki, de ezek jelentették az egyetlen biztonságos átjárót a két város közt. 

Csak a macskaköveken heverő madárhullák tanúskodtak az akadályról. És még a tollas tetemek is ritkultak; a madarak megtanulták, hogy ezen a részen magasabbra kell repülni. 

– A Fondamentán hol? – kérdezte Angeli. 

Paco megnevezett egy keskeny teret, ahol a csatorna és a város széle találkozott. Valaha egy tanker fedélzete volt, amit aztán belesüllyesztettek a burjánzó korallba és leaszfaltoztak. Később kerek, szürke macskakövekkel rakták ki, amelyek stabilizált és sterilizált préselt szarból készültek. Az ötlet a japánoktól származott. Sindzsuku nagy részét már jóval azelőtt ilyenekkel kövezték ki, hogy Passionban felmerült újVelence gondolata. 

Nagyjából ötven évvel később valaki vallásos fellángolásában felhúzott a téren egy görög katolikus bazilikát, de Isten országa nem tartott soká. Ma a bazilika bronzajtajait patina ette, kupoláját zytelállványok óvták az összeroskadástól, a szomorú tekintetű Krisztust ábrázoló mozaikok fele hiányzott, kivágták őket szuvenírnek a kissrácok, akik piálásra és paráználkodásra használták az elhagyott templomot. 

Angeli ismerte a helyet. Tizenegy évesen a régi, széttört oltár mögött hányt először alkoholtól, tizenkét évesen majdnem szétégette a torkát három extrakristállyal, amit a nagybátyja UVR-es kabátjából csent el, egy évvel később pedig ott vesztette el a szüzességét egy kinderKurvával, akit ebben a bárban szedett fel. Igaz, a csaj botrányosan sokat kért, lenyúlta a dzsekijét és megfenyegette, hogy ha pofázik, beköpi a nagybátyjának, de ettől eltekintve nagyon frankó volt. 

Angeli elvigyorodott az emléken. Régi szép idők. 

• Persze, ismerem. – Egyedül az volt gáz, hogy a tér Angeli irodája közelében húzódott. – Láttad átmenni a téren? 

Paco megrázta a fejét. 

• Oké – mondta Angeli, és próbálta megőrizni a jókedvét. – Hol szúrtad ki? 

• A Fonda hídnál – ismételte Paco. – Először nem volt ott, aztán… Képzeld, még kötözte a zsinórokat azon a fekete… – Paco még mindig habozott, amikor Angeli megértően bólintott.Ő se tudta, mi a francnak hívja a ma esti hacukát. Esetleg kifejezett halálvágynak… 

• Egyszerűen megjelent? – próbálta tisztázni a dolgokat. – Még a ruháját kötözte, amikor felbukkant? 

Paco ideges képpel bólintott. 

• Nem, semmi gond – nyugtatta Angeli. – Teljesen oké. – A kabátzsebébe nyúlt, és markába szorított egy sokkpengét. Szintetikus gyöngyház nyél, olcsó elektronika, sanghaji munka. Egy köpködő, vörös bundás cicctől szedte el két éjszakával ezelőtt. Bóvli volt, ugyanakkora eséllyel sokkolta a tulajdonosát, mint az áldozatot, de kit izgat… 

• Nesze – Angeli biccentett, és a srác kezébe csúsztatta a pengét. – Meg ne lássam, hogy nálad van, se azt, hogy használod. 

Paco hitetlenkedve elvigyorodott, és az ujjaira fektette a pengét, mintha a súlyelosztását vizsgálná, aztán kurtán és zavartan köszönetet motyogott, és gyorsan elslisszolt, mielőtt Angeli meggondolhatta volna magát. 

Karo diOrchi nyerésre állt. És ugyan ő nem tudta, az egész bár figyelme a fülkéjére irányult. Ha ez csak a játék miatt lenne, nem volna gond, töprengett Angeli. Végül is a tivornyázó öltönyösök fele komoly fogadásokat kötött, vajon a Sega szimfülke élőben kapcsolja-e a párbajt. De nem a játék volt a fő ok. 

Maga a lány vonzotta a tekinteteket, az erőszakkal átitatott szexuális kisugárzás, ami fürgén ide-oda sikló testéből áradt. Teljesen olyan volt a mozgása, mint egy luxé, csak a beépítések hiányoztak. Úgy tűnt, őstehetség. 

A játékot nyilvánvalóan élőben fogják kapcsolni. A VJ-t kiiktatják. A bár szabályai szerint, ha egy játék átment élőbe, azt az összes kivetítő adta. És ez bármelyik pillanatban megtörténhetett, gondolta Angeli a lány határozott testtartása, ernyedt vállai alapján. A fegyvereket, amiket eszeveszetten pörgő kezeiben tartott, rajta kívül senki sem látta, és nem is fogja, csak ha a TriplaCsavar hatalmas triD kivetítőin felvillannak az arkangyal elpusztítását mutató közelképek. 

Karo ismét fekete cuccot viselt, szövetvékony bőrből, amit polivinillel szőttek át, hogy a testéhez tapadjon. Gyengéje lehetett a fekete. A ruha ráadásul valódi bőr, állapította meg Angeli. Valószínűleg import, nem klóntenyészet, amit egy bőrbankban vágattak méretre. 

Nem volt ruhaszakértő, de így is látta, hogy az öltözék drága, de úgy tervezték, hogy lepattantnak tűnjön. A szinteken senki sem engedhetett meg magának ilyet, de még Paco is felismerte volna, hogy ez egy Issuki Marino ruhaköltemény. A FelsoJXzezerben és a CySat- szappanoperákban naponta mutattak hasonlókat. 

Az alsó része szoros volt ugyan, de még viszonylag normálisan nézett ki. A szűk nadrág derekára hátul egy vékony pántot varrtak, amin kis erszény lógott. A felső rész volt az, amit mindenki meredten bámult. Hátul magas gallérja volt és mindent eltakart, de elöl a csupasz nyaktól a szeméremdombig fűző fogta össze, ami mögül tenyérnyi széles sávban elővillant az alatta lévő világosbarna bőr. 

A lány köldökében két kis fémgömböt viselt, melleit lelapította a fűző hálója, a kivágás pedig még epilált szeméremdombját is megmutatta. Magát a lényeget viszont nem láthatta se Angeli, se más: ahhoz túl ügyesen csinálták meg az öltözéket; a puha, fekete bőr diszkrét V alakban zárult össze épp egy hajszálnyival a csikló fölött. 

Ez a gond a gazdag gyerekekkel, állapította meg Angeli. Nem érzékelik a szabályokat, és abból mindig baj kerekedik. A TriplaCsavar illemkódexe rövid volt, de szigorú, és ha valaki lábbal tiporta, komoly gondba kerülhetett. 

Ne ölj, csak ha muszáj. 

És ne próbálj másnak látszani, mint aki vagy. 

Akár férfiak voltak, akár nők, a kurvák kurvaként, a kinderKurvák kinderKurvaként öltöztek, a ciccek köpködtek, a wolfBoyok duzzogtak. Az Isik filmeztek, így mindenki tudta, ki kicsoda, mi kerül pénzbe és mit adnak ingyen; így minden rendben ment. Sabine, az az őrült ribanc tíz százalékot szedett le minden pénzből, ami a bárban gazdát cserélt, Angeli is kapott tízet, és mindenki boldog volt. 

Az utolsó dolog, amire Angelinek szüksége volt, hogy ideszokjon valami pénzes kiscsaj, aki úgy öltözik, mint az Éjféli SzexParádé műsorvezetője, és Sabine vendégeit ingerelje a nemtörődömségével. 

Bárki is volt, kurvára nem vette észre, milyen veszélyesen él. Ezzel eléggé egyedül volt. Paco és Angeli is látta, és mindenki más a bárban – akár kurva, akár vampyr, akár (helyi mércével mérve) normális volt. 

Ha Karo nem játszik olyan rohadt jól, már valószínűleg nem élne, vagy átszabták volna az arcát, de mediSoft nélkül. 

– Stripe – vetette oda Angeli Lucynek, a kinder/ vampyr keveréknek, aki másodállásban Sabine-nél volt pultos. Lucy tizenegy évesnek tűnt, de a harmincötöt taposta, tán annál is öregebb volt, de hát ő választott. Biztos akadtak rosszabb módjai is a létfenntartásnak, bár Angelinek így kapásból egy sem jutott eszébe. 

A vörös doboz a pultra csapódott. Oldala deres volt, és úgy áradt belőle a hideg, hogy Angeli a párnázott kesztyűn át is érezte. De azért a tartalma egy pillanat alatt legurult. 

– Még egyet – Angeli ledöntött egy másodikat is, aztán újra a pult szélének dőlt, és lassan végigpillantott a tömött báron. Olyan volt, mint mindig; mint amikor kissrácként először belépett. Alacsony mennyezet, görbe acélfalak, a beszélgetést elfojtották a károgó masinák és a szomszédos ÚjHullámVerésből áthallatszó részeg drum'n'bass-pufogás. 

Talán ez a vonzereje, gondolta Angeli. Lehet, hogy azok járnak ide, akik nem akarnak beszélni, vagy nem szeretnék meghallani a saját gondolataikat. A TriplaCsavar egyébként nem büszkélkedhetett mással, csak a hírével, a Sega szimfülkével és a Sony triD-vel. Meg a fenti hálófülkékkel. 

Angelinek elég ellenszenves volt a hely, sose szerette igazán. Nem bírta a piszkot, a pregna-4 feromon nyers bűzét, se azt, hogy mindenki, az öltönyösöktől kezdve Paco kinderKurva csapatáig, egyszerűen mindenki őt figyelte a szeme sarkából. 

Kimehetne az állványra is, és nézhetné a ÚjHullámVerésben őrjöngőket. Sőt felugorhatna az emeletre belőni egy extrát. De ő itt, ennél a pultnál akart állni, amikor felvillannak a kivetítők, kialszanak a lámpák, és a kis picsa megadja a kegyelemdöfést… 

De Angeli csak az idejét vesztegette, mert erre ezen az estén nem került sor. 

Az UVR-es úgy helyezkedett, hogy jól rálásson a fülkére. Igazság szerint úgy helyezkedett, hogy jól lássa a lány melleit, már amennyit látni lehetett belőlük a Sega összekarcolt falán át. Így pontosan láthatta, amint Karo először meginog, és fordult a kocka. Íme, a fuzzy logika; az ember már kezdi nagy spílernek hinni magát, aztán úgy kibasznak vele, hogy ihaj. 

Karo felhúzta a vállát, és előreszegte a fejét. Támadásból öntudatlanul védekezésbe ment át. Bármi is zajlott a sisakban, a lány idegrendszere kurvára nem örült neki. Továbbra is izgett-mozgott, rugdosott, egy helyben táncolt és kerülgette a csak általa érzékelt arkangyal ütéseit, de Angeli pontosan látta, hogy bepánikolt. Aztán már mindenki tudta a bárban, hogy gond van. 

Ma nem fogja felvillantani a kivetítőket. 

• Hülye kis picsa – jegyezte meg Lucy halkan, de tisztán. Az Angeli mellett ülő nő, aki külseje alapján Lucy anyja lehetett volna, de valószínűleg fele annyi idős sem volt, egyetértően mormogott, ideges CySat-öltönyös kísérője pedig feszülten bólintott. Vad káröröm söpört végig a báron, a törzsvendégek lesajnáló, sunyi pillantásokat vetettek egymásra, amikor látták, hogy a lány végre ellenfelére akadt. 

Elszállt a varázs. Angeli felsóhajtott. Ez mocskos ügy lesz. 

A lány már tántorgott, keze a semmiben kalimpált. Hülye látványt nyújtott, mint valami marionett, aminek elvágták a drótjai egy részét. Még húsz másodperc, saccolt Angeli. Talán csak tizenöt… Harmincig húzta, aztán összecsuklott, mintha epilepsziás lenne, és kétségbeesetten igyekezett lerángatni a fejéről a sisakot. Már majdnem sikerült neki, mire a tömeg körbevette. 

Aztán kialudtak a lámpák, aztán felgyulladtak, kialudtak, felgyulladtak; vibráló sötétségbe burkolták a bárt. Még az ÚjHullámVerésből jövő lárma is elhallgatott. 

• Két héten belül a második – hallotta a hadnagy Lucy hangját. Tényleg másodszor történt, pedig korábban senki sem emlékezett egyetlen kisülésre sem. – Ez azért furi… 

Angeli lecsusszant a székről, lecsapta az arcvédőjét, és éjjellátóra kapcsolt. 

• Húzódjanak hátra – parancsolta; hangját elmélyítette a gégemikrofonba épített chip. Az utasítást a TriplaCsavar hangfalai is sugározták, mivel Angeli sisakja úgy döntött, vészhelyzet van, és átvette az irányítást a hangrendszerek felett. 

Aztán újra kigyulladtak a lámpák. A sötétben két CySat-öltönyös leesett a bárszékről. A törzsvendégekkel ilyen nem történt, bár nekik nem is volt olyan szétdrogozott fejük, mint azoknak. Egy sötét szemű Edgár Allan és egy dagadó pocakú, fekete bundás cicc közben lelkesen rángatta ki Karót a fülkéből az ideges tömeg unszolására. 

Azt a kibaszott életbe. Először elkésik a szolgálatból, most meg zavargás készül. Az UVR-központ el fogja halmozni szeretetével. Zéró tolerancia, hirdette az UVR mottója, ZT mindenre. Angeli zordan elmosolyodott, előhúzta a tokból a Coltját, és a középső hajóablakra célzott. Ezt mindig is ki akarta próbálni. Fél térdre ereszkedett, hogy ferdén célozhasson, és meghúzta a ravaszt. 

A golyó belecsapódott az üvegbe, összetörte, aztán a darabok visszasüvítettek a kővé dermedt tömeg fölé. Az egyik repesz eltalált egy Sega gépet, és a falába fúródott. A legtöbb a mennyezetbe állt bele. Először és valószínűleg utoljára teljes csönd borult a TriplaCsavarra. Bármilyen lehetetlennek tűnt, de még a játékgépek is abbahagyták a locsogást. 

• Azt mondtam, hátrahúzódni – közölte Angeli, és megindult a cicc meg a krétaképű Edgár Allan felé, akik két oldalról támogatták a lányt. Ők is hátrébb húzódtak, de előbb a földre dobták Karót. Angeli gyorsan végigpillantott a tömegen, felmérte a veszélyt és a pusztítást. Halott nincs, se súlyos sérült. Sabine tombolni fog a szétkúrt Sega miatt, a fehér képű Edgár Állanék pedig lesz egy új sebhelye, ha kiszedi az arcából az üvegforgácsokat, de ettől eltekintve gond egy szál se. 

Ami meg a csillagmintásra zúzott hajóablakot illeti… Angeli vállat vont. Ez itt a TriplaCsavar; évek múlva is mesélik majd az esetet a vendégeknek. Egy teendő maradt: mielőbb elhúzni innen. 

• Ezt a nőt letartóztatom – mondta Angeli határozottan, és felfelé tartotta a Coliját, fittyet hányva az UVR-szabályzatra, ami szerint a fegyvert használat után azonnal el kell tenni. A cső közvetlenül a halántéka mellett meredt, lövésre készen. A póz hatott a tömegre, elhúzódtak. 

A lány még mindig a földön hevert és sírt. A cicc megkarmolta a száját, a fejbőre pedig csúnyán felrepedt, de többé-kevésbé sértetlen volt, eltekintve a kitépett hajtincstől, amit az Edgár Allan még mindig a markában szorított. 

Angeli letérdelt, durván beakasztotta ujját a lelapult melleket keresztező fűzőzsinórokba, és talpra rántotta a lány. Egy idősebb kurva a markába vihogott, és a cicc arcán is gonosz vigyor terült szét. 

• Adj neki egyet a nevemben – kiáltotta egy hang Angeli fülébe. 

Lucy volt az. Egyik kezében ólmosbotot lóbált, a másikban egy jéghideg Stripe-ot. Angeli felcsapta az arcvédőt, elvette a dobozt, és közben megsimogatta a kinderKurva kezét. Jött neki eggyel. 

A feszültség kezdett felengedni. Angeli szinte a bőrén érezte, ahogy a hangulat visszatér a normális kerékvágásba. 

• Munkára. – Előhúzott a kabátzsebéből egy kártyát, és behajtotta a sarkát, mielőtt elkezdte felolvasni a lány jogait. A kártya megtörésekor bekapcsolt egy felvevőchipet. Ezenkívül deaktivált minden III-as körzetbeli m/wave biztonsági kamerát, és arra utasította őket, hogy töltsenek fel egy file-t a III-as körzet számítógépére az intézkedő Angeliről. 

Élj és védekezz úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A nagybátyja jól beleverte ezt Angelibe, többnyire ököllel. De a vén marhának igaza volt: jó lesz betartani a szabályokat, mert ez az ügy már így is elég komplikált. Mint azt a nagybátyja számtalanszor a lelkére kötötte (egész addig a napig, amikor kést mártottak a gyomrába), a zsaru legfontosabb feladata, hogy védje a hátát. 

Angeli épp a smartboxba akarta csúsztatni az elkészített letartóztatási kártyát, mikor a lány megvonaglott a keze alatt. A tömeg egy emberként felmordult. 

• Ne mozogj. – Angeli hangja nyers volt. Nem tűrt ellentmondást, de a lány azért is visszapofázott. 

• Megint maga – köpte rá a szavakat. – Hozzám ne érjen, mert… – Kemény hangjából sütött a vakmerőség, de Angeli kihallotta belőle az idegességet. Elvigyorodott. 

A lány nem örült neki. Úgyhogy ahhoz menekült, amihez értett: a fennhéjázáshoz. 

• Van fogalma róla, ki vagyok én? – Arcán nem látszott érzelem, mandulaszeme hidegen villogott. A mesterkélt utcai akcentus lefoszlott róla, és Angeli, mint mindenki más a TriplaCsavarban, felismerte a jeges és kristálytiszta szalonhanghordozást. 

Arrogáns dolog volt újra összeakaszkodni Angelivel, vagy inkább esztelen baromság. Karo egy másodpercre elkapta a férfi pillantását, és rájött, mit művelt. Aztán újra megindult a tömeg. 

A hadnagy felemelte a pisztolyát, de nem lőtt a levegőbe, sem a felé közeledő, prüszkölő ciccre. Helyette kiválasztott egy pontot a lány koponyáján, a homloka legszélén, és jól odacsapott. Fém tépte fel a bőrt, és a pisztolymarkolat visszapattant a csontról. Aztán Karo diOrchi élettelenül hullott a hadnagy karjába. 

 

 

[ÚjHullámVerés és átverés] 

 

 

– Hátra – parancsolta Angeli, és visszaváltozott intézkedő UVR-essé. – Menjenek innen. 

Szúrós pillantással nézett körbe, arca mellett lövésre kész pisztollyal. Ujjai még mindig a lány fűzőjének zsinórjai közé voltak gabalyodva. 

• Ez a nő a foglyom. A letartóztatást rögzítettük. Aki akadályozza a rendőrség munkáját, az ellen intézkedni fogunk. – Csupa vénséges vén közhely, de az UVR-kiképzésen Angeli megtanulta, hogy az ismerős dolgokra kell építeni. Ezt várta a nép, és ez működött. 

A tömegen moraj futott végig, de még a cicc is hátralépett, Angeli pedig csak erre várt. Vállára kapta a lányt, és kicsörtetett a bárból, miközben próbált minél kevesebbet gondolni a sisakjához préselődő csípőre vagy a kesztyűje alatti bőrnadrágos fenékre. Jó pár percbe beletelt, mire óvatosan lecsattogott a létrán az ÚjHullámVerésbe; fél kézzel ügyetlenül kapkodott a fokok után, nem kockáztathatta, hogy a lány lezuhanjon a majdnem meztelen táncosok közé. Mire lejutott a létrán, csinos kis közönség figyelte, de senki nem próbálta megállítani. 

Paco kint várt. Micsoda meglepetés. Egy keskeny járdán ült az ÚjHullámVerés előtt, és új késének gyöngyház nyelét fényesítette egy koszos rongydarabbal. Lábát lelógatta a járda széléről, nevetséges légtalpas ReeB-je a fekete víz fölött kalimpáltak. 

- Akarod látni, hol láttam meg először? – A fiú nagyot. fújt a sokkpenge markolatára, és még egyszer letörölgette. – Mármint hogy vissza tudd küldeni. – Paco komoly hangon beszélt, miközben felvette az UVR-es tempóját. Természetesnek vette, hogy Angeli nem akkora hülye, hogy tényleg letartóztasson egy lányt a Szalonokból. Volt némi igazsága. 

• Mutasd – mondta Angeli, miközben rendületlenül ment tovább. Együtt baktattak végig a fémkorlátos járdán, ami az ÚjHullámVerés után lejteni kezdett és egy nyüzsgő piacra vezetett, elhaladt a bódék mellett, ahol szaténba tekert jellegtelen proteinszeleteket grilleztek, át egy alacsony hídon, ami alatt feltűnt a sötéten locsogó víz, végül fel egy keskeny állványon, ami a Fondamenta Nuovához vezetett. 

120 voltos elektromos drótkerítés zárta körül a legközelebbi biztonságos kaput, de a túloldalon teljes pompájában ragyogott újVelence. Egzotikus és elérhetetlen volt, mint Peking, legalábbis Pacónak. Angeli járt már ott. Maradandó élmény volt. 

• Nesze – szólalt meg Angeli, és odaadott a fiúnak egy kis szürke dobozt. Három dióda gyulladt fel rajta gyors egymásutánban, a negyedik halványan villogott. – Zajgenerátor – magyarázta Angeli. – Zavarja a kamerákat. 

Elővett egy másikat is, a tartalékot, és bekapcsolta. A zaj generátorok nem voltak tökéletesek, de a semminél ez is jobb. Lassan kiértek a szárazföldre. Jobban mondva most már korall volt alattuk, nem pedig víz és fém. Hosszú, alacsony, vörös téglás raktárak mellett haladtak. Más különbségek is akadtak: nem imbolygott alattuk a föld, a csatornák pedig kezdtek bűzleni. 

újVelence ironikus sajátossága, hogy az úszó gettókat megtisztította a tenger, miközben a CySat fővárosának gazdag, fényűző, exkluzív negyedei a mikroháló túloldalán rohadtak. A hálókat azért feszítették ki, hogy sótalanítsák a befolyó vizet. Csakhogy eltömődtek, a csatornák vize pedig enyhén sós maradt, és istentelenül bűzlött. Ráadásul úszott rajta a szemét. 

A szemetet elvileg újra feldolgozták, de a gazdagok ezt valamiért nehezebben fogták fel, mint a szegények. A hatóságok próbálták nappal nanócskákkal, éjszakánként pedig egy csapat félMI szondával tisztítani a főcsatornát, de az előbbiek nem tudták megkülönböztetni egymástól a szemetet, az iszapot és a korallt, a szondák pedig órákra elzárták a csatornákat, és feltartották az éjszakai forgalmat. Úgyhogy a víz továbbra is bűzlött, a Matsui pedig nagy üzletet csinált légtisztítóival. 

Angeli egészen megörült, hogy a város szélén lévő szegénynegyedben él, ahová még eljutottak a tenger hullámai. 

• Oké, merre? – tudakolta, és lecsúsztatta válláról a lányt, aki már egy ideje nyögdécselt és mocorgott a keze alatt. Lehet, hogy a hadnagy túl szorosan fogta a csípőjét. 

• Itt – felelte Paco, és megállt egy kőhídnál, ami egy kihalt sávhoz vezetteti a Rio dei Mendicanti fölött. A romos templom azon a helyen volt, amire Angeli emlékezett, százlépésnyire a túloldalon. Megpróbálta felidézni az utcai kamerák pozícióját, de nem sikerült. Ez nem az ő területe volt. A zaj generátorokra kell hagyatkoznia, aminek nem örült túlzottan. 

• Itt – ismételte Paco. – Mintha idevarázsolták volna. – A fiú gyorsan megmarkolta és megdörzsölte az Izanami-talizmánt. 

Angeli felhorkant. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy megjelenik: ahhoz alagutak, titkos átjárók kellenek. Csak ki kell húznia a lányból, miről van szó. 

• Hé, te! – Angeli szájon vágta a lányt, akinek ajkán újra felhasadt a seb. 

Karo a zsarura köpött. A véres nyál nem találta el Angeli szemét; az arcán kenődött szét. A férfi a lány hasába öklözött. Most kénytelen lesz szerezni egy retroVírus-irtót. 

Karo válaszképp Angeli bakancsára hányt, aztán megpróbálta ágyékon rúgni az UVR-est. Mivel ez nem sikerült, hátrapördült, előhúzott egy drótot a derekán lógó erszényből, és Angeli arca felé suhintott. Frankón csinálta, de túlságosan legyengült, Angeli pedig amúgy is megelőzte, bár a drót elkapta a sisakját, és végigkarcolta az oldalát. Molidrót. A csaj túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ilyesmire emlékezzen. Angeli mérgesen elkapta a csuklóját, enyhén megcsavarta, és érezte, hogy a csontok pattanásig feszülnek. 

• Basssszus… – Karo a macskakőre ejtette a drótot. A káromkodásban elég sok fájdalom volt. 

Angeli egy kicsit lazított a fogáson, de nem annyira, hogy a lány veszedelmessé váljon, és gyorsan lehajolt a drótért. Profi szerszám volt, egyetlen suhintás alatt váltott folyékonyból szilárdba. Kiválóan megfelel arra, hogy félig leszedjék valakinek a fejét… 

• Nos, hát – mondta Angeli, miközben tekintetét a lány fűzőzsinórokkal fedett kerek mellén és csupasz hasán legeltette. – Mit is kezdjek veled? 

Karo elvörösödött és ösztönösen felemelte szabad kezét, hogy eltakarja magát, de Angeli azt is elkapta és megcsavarta. Mosolygott. 

• Azt hittem, elengedjük – szólt sietve Paco. 

• Jük? – Angeli a fiúra nézett, mire az hátralépett. – Nem engedhetem el… Egyébként se tudom visszajuttatni a Szalonokba. Azt hiszed, kinyitják nekünk a kapukat éjnek idején? Esetleg próbáljon meg átsétálni a szonárfalon? 

• Nem tarthatod meg – tiltakozott Paco. 

Angeli elengedte Karót, és felemelte a kezét, hogy pofon vágja Pacót, de aztán lefékezte magát. A srác nem önmagáért aggódott, hanem érte. Pont ez kellett Angelinek, egy önjelölt kis cimbora. 

• Miért? – tudakolta. 

• A Szalonokból jött. Nem tudod, kicsoda. – Paco suttogott. – Lehet, hogy az apja…. lehet, hogy az apja egy tanácstag. – Úgy mondta, mintha ez lenne a legelképesztőbb dolog, amit el tud képzelni. Az is volt. De a lány mozdulatlanságából Angeli tudta, hogy a srác telibe talált. 

• Tanácstag… – Angeli hangjába egy pillanatra már-már aggodalom vegyült, de aztán elvigyorodott és előkapta a Coltját. A csövön felvillant a kibiztosítást jelző vörös dióda, a torkolat a lány halántékára irányult. 

• Hát ez szar – ingatta a fejét Angeli. – Meg se tarthatom, vissza se adhatom. Nem marad túl sok lehetőség. – Ujja megfeszült a ravaszon, és amikor Paco már meggyőzte magát, hogy meg is fogja húzni, Karo megszólalt. Rémülten-kuszán áradtak belőle a szavak. 

• Van egy ajtó, egy metró – hadarta. – Maglev vonatok, mindig járnak, mindig üresek. Megmutatom… Tényleg. 

• Vonatok? – Angeli döbbenten bámult a lányra. Úgy meglepődött, hogy elfelejtette fogva tartani Karo csuklóját. A félelemtől dermedt lány épp azt mérlegelte, nekiiramodjon-e a sötét téren, mikor Angeli a tokjába lökte a Coltot. 

• Hogyhogy nem tud róluk senki? – tudakolta. Nyilvánvaló kérdés volt. De Angeli tudta, hogy nem fog örülni a válasznak. 

• Tudnak. – A lány zavartnak tűnt. – Az apám például. És más taná… – Elhallgatott, és ideges pillantást vetett Angelire. De az nem tette fel az újabb kézenfekvő kérdést, hanem töprengve körbenézett. 

• Itt a közelben van lejárat? 

• Egy szolgálati bejáró. Ott. – A lány biccentett a templom felé. 

• A Savonarola-reneszánsz… – Angeli keserűen elmosolyodott. – Pár nap alatt tucatnyi templomot húztak fel a város körül, aztán hagyták szétesni őket. 

• Meglátta a lány elképedt arcát. – Tudunk olvasni, nem is hitted volna, mi? 

Karóban volt annyi becsület, hogy elszégyellje magát. 

• Miért nem építettek egyszerűen állomásokat? 

• kérdezte Angeli. 

Karo elgondolkozott. 

• Hallottál Passion eltűnéséről…? 

Eltűnt, egy évvel később az USA-ban bukkant fel saját műsorral, aztán újra nyoma veszett. 

• Naná, hogy hallottam. – Angeli nem árulta el, hogy csak nemrég olvasott róla. Akadt pár dolog, amit nem árult el, legalábbis egyelőre. 

• Miután lelépett, a Tanács évekig vitázott, hogy felépítsék-e az állomásokat, amiket tervezett. – A lány zavart arcot vágott, de állta az UVR-es gúnyos és szemrehányó tekintetét. – Úgy döntöttek, nem… 

• Már akkor sem akarták arra ösztönözni a népeket, hogy bejárjanak a központba, igaz? – Angeli bólintott. Logikus. A város és az emigránsok közti választóvonal nem volt mindig olyan drasztikusan kézzelfogható, vagyis épp kézzel foghatatlan, mint a szonárfal. Bár tény, hogy valamilyen formában kezdettől fogva létezett. – Vannak állomások kint a szinteken? 

• Nincsenek. – Karo megrázta a fejét. – Csak a korall széléig megy. Passion alagutat akart fúrni a víz alá, de nem lett belőle semmi. 

• Oké – szólt Angeli. – Mutasd, ami van. 

Paco, Angeli és a lány átkelt a hídon a romos templom felé. Amikor az előcsarnokhoz értek, Karo az erszényébe nyúlt, és elővett egy elektronikus kártyát. Kecsesen az árnyékos falhoz lépett, vállmagasságban becsúsztatta a kártyát két márványtömb közé, és megrántotta. Az egyik márványtömb csendben, kísértetiesen visszahúzódott nagyjából öt centit, aztán félrecsúszott. Egy szűk, kivilágítatlan lift tárult fel előttük. 

• Fényt – mondta Karo, mire a lift belsejében halvány világosság gyúlt. 

• Ezzel vissza lehet jutni a Szalonokba? – kérdezte Angeli. 

• A Palazzóba? Aha – biccentett Karo. – Már ha oda akar menni az ember… – Volt valami a szavaiban, ami zavarta Angelit. Ránézett, de a lány arca kifejezéstelen volt. 

• De nem buksz le, ha visszamész? 

Angeli egy másodpercig azt hitte, valami használhatót, valami őszintét hall majd. De a lány végül csak a fejét rázta. Bármi is nyomta a szívét, nem kívánta elárulni. 

• De ezt észreveszik. – A felhasadt szájra és a lány hajába kérgesedő vérre mutatott. – Mit fogsz mondani? 

Újabb habozás, aztán Karo vállat vont. 

• Majd kitalálok valamit, ha kell. Mondjuk leestem a lépcsőn. Az anyámnak mindig az volt a kedvence… 

• Barna szemében fáradság látszott, bőre libabőrös volt a ruhájából kivillanó tenyérnyi széles csíkon. Stressz, állapította meg Angeli. Más nem lehet, az éjszaka langyos volt. 

• Biztos, hogy nem buksz le? – tudakolta. 

• Mondtam, hogy nem… 

Angeli a liftre nézett, a liftről Pacóra, aztán vissza a lányra. Lassan bólintott. 

• Csak a rend kedvéért: az apád tagja a Tanácsnak. 

• Kijelentés volt, nem kérdés, de a lány azért válaszolt. 

• Igen, tagja. – Savanyú mosollyal körbehordozta a tekintetét, aztán megállt Angelin. – A rend kedvéért… 

• Tehát bejáratos vagy a Palazzo Dúcaiéba? 

Karo fáradt arccal bólintott. 

• Értem. – Angeli a Coltjáért nyúlt. – Gyilkosság alapos gyanúja miatt letartóztatlak. – Kihúzta a zsebéből a molidrótot. – Jó okom van azt hinni, hogy ez a fegyver megegyezik azzal, amelyet nyolc héttel ezelőtt egy gyilkosság során használtak a Palazzo Dúcaiéban. 

A lány hitetlenkedve meresztette a szemét. 

• Nem teheti… 

• Kuss. – Angeli az orra alá tolta a pisztolyt, és amikor a lány összerezzent, még közelebb nyomta. A szeme sarkából látta, hogy Paco hátrálni kezd, de még időben elkapta a grabancát. 

• Téged is letartóztatlak – közölte. – Illegális fegyverviselés. Az a gyanúm, hogy egy gyöngyház nyelű sokkpengét rejtegetsz a farzsebedben. 

Pacónak könnybe lábadt a szeme, de Angeli határozottan és szégyenkezés nélkül állta a tekintetét. 

• Persze futni hagyhatlak… – Paco arcáról eltűnt a szemrehányás, reménykedés váltotta fel. – De meg kell tenned valamit. 

Paco biccentett. 

• Szállj be ebbe a liftbe, menj el a túloldalra, aztán gyere vissza és meséld el, hol bukkan elő a vonat, hány kijárat van még, mindent… 

• Megölik – tiltakozott Karo. 

• Pacót aztán nem – felelte Angeli, és lenézett a fiúra. Az kétkedve bámult fel rá, de csak addig, amíg Angeli megígérte, hogy övé lehet a sokkpenge, plusz bármi, amit a túloldalon talál. Paco megragadta a lány kártyáját, Angeli pedig figyelte, ahogy helyrecsúszik mögötte a márványtömb, és a kihalt előcsarnok ismét sötétségbe borul. 

Az égen porként szétszórt csillagtömeg pislákolt, öt gyűrűkolónia és annyi műhold, amennyit ember össze nem számolhat. A víz felett rovarok zümmögtek, a távolban reflektorok öntözték fénnyel a San Zanipolo templomot. 

De nem ezek kötötték le Angeli figyelmét. A hadnagy a lányt nézte. Egy CySat-vezér összevert, hányásfoltos, félig csupasz lányát. Akit egy CySat biztonsági őr meggyilkolásáért tartóztattak le. Belegondolni is rossz. 

 

 

[Crash & Burn/Techno reMix] 

 

 

Razz nem látta a sivatagból közeledő Hondákat. Senki se látta őket, de hát Carlos ezredes vérprofi volt. És egyébként se könnyű kiszúrni full álcázó módban suhanó PSG/S-eket. 

Razz épp dr. Schwartz mellett üldögélt a misszió kórházának tornácán, és a valószínűtlenül szép kalahári éjszakában gyönyörködött. Kérdezősködött az aznap reggel operált szőke kisfiúról, de az öreg kitérő válaszokat adott. 

Kedves és végtelenül udvarias volt, mint mindig, de nem volt hajlandó többet elárulni, mint amennyit jónak látott. És az a semminél is kevesebb volt. Se azt, hogy honnan jött a fiú, se azt, hogy miért kellett megoperálni. A dózse volt az, ebben Razz biztos volt. Alex nem adta volna meg a hely koordinátáit, ha nem akarná, hogy itt legyen. És Razznek csak egyetlen ok jutott eszébe, amiért itt szükség lehet rá: hogy meg kell védenie a szőke fiút a további sérüléstől. 

De hogy a picsába védje meg, ha az öreg nem mond el semmit? 

Régi énje előrehajolt volna, torkon ragadja a papot, és a levegővel együtt préseli ki belőle a választ. De nem tudta rászánni magát. Hogy is tehetné, miközben az öreg verandáján ül egy vászonszéken, kezében hideg vízzel, és hagyja, hogy a férfi felváltva hívja őt drágámnak és gyermekemnek. 

Kognitív disszonancia, mondta volna Alex. Razz alig emlékezett saját valódi korára, valódi foglalkozására. 

Ha mostanában reggel felkelt, és megnézte magát a légypiszkos üvegdarabban, amit itt a missziónál tükörnek tituláltak, már azt várta, hogy egy fiatal lány bámul vissza rá. Az ezüstbőr és a cápaporc váll-lapok hiányának ugyanannyira örült… nem, jobban örült, mint annak, hogy sötétbarna szeme körül eltűntek a ráncok. Valahonnan, valakitől kapott egy új esélyt. 

Razz kedvelte az öreg papot, és láthatólag a pap is őt. Ó, bízni nem bízott Razzben, de nem nagyon faggatózott, hogy hogyan csöppent egyedül a Kalaháriba, vagy honnan szerezte a repülőt. Türelmesen meghallgatta, hogy miért kell megtalálnia Nzigét. És bár nem esküdött meg rá, hogy akár Nzigé, akár Alex valódi istenek, nem tartotta lehetetlennek, hogy tudnak olyan dolgokat, amik a magafajta egyszerű halandók számára elérhetetlenek. 

Még azt is bevallotta, hogy Nzigé neve nem ismeretlen számára. De többet nem volt hajlandó elárulni; egy szót se, amíg meg nem gyógyítja a fiút. És ahogy Razz ott ült, a sivatagi levegőtől és egy szúnyogriasztó füstölő szagától megrészegülve a vörös portengert nézte, végre elengedte magát. 

Ez az öreg életébe került. 

Szemből érkeztek: két borvörös PSG/S, tele lézeres radartüskékkel, roskadásig tömve f/f rakétákkal. A missziónak persze volt védőrendszere, de ez a Remete Egyház volt, nem a Genetikusok, és csak primitív védelemre telt nekik: egy szál rakétaelhárító lézerre, amit a vezérsikló egyetlen impulzussal használhatatlanná tett. Elektromos kerítések is voltak a misszió körül, de ezekbe a siklók egyszerűen belehajtottak, és szikrazuhatag kíséretében átszakították a drótot. 

Feje tetejére állt a világ. 

Razz az egyik pillanatban még vizet kortyolgatott, a másikban a doktor könyörgése ellenére, hogy húzódjon fedezékbe, felfelé rohant a lépcsőn a misszió épületébe, hogy fegyvert keressen, bármilyet. Egy Braun daganatszikét és egy 7.62 mm-es Sig Sauert talált, amivel megvadult kutyákat kiválóan meg lehetett fékezni. Egy egyszerű Qarton lézercélzó. Nem sok, de ez van. 

Razz egy ablak mögé vetődött, kisandított a közeledő siklókra, és megpróbált felidézni valamit a legújabb Hondákról. De nem volt érdekes, újak-e, a siklók több klasszissal jobbak voltak a kórház védelmi rendszerénél, és csak ez számított. 

Lehet, hogy Isten nem a nagy seregek oldalán áll, de az kurvára biztos, hogy rájuk érdemesebb fogadni. Razz vállhoz emelte a Sig Sauert, kiválasztott egy gyenge pontot, ahol a félMI-s géppuska a gép testéhez csatlakozott, és tüzelt. Semmi. 

Elküldött még egy lövést, aztán meglátta, hogy a pap rémülten hátranéz. Intett neki, hogy bukjon le. Az öreg élő céltáblaként állt ott, és hitetlenkedő arccal nézte, ahogy kórháza falát nyaldosni kezdik a lángok. Még akkor is borzadva bámult, amikor Razz megpillantotta a vörös porfelhőn át felé ügető hiénát. 

Kilódult az ablakon, egy darabon gurult a porban, és közben szorosan fogta a Sig Sauert. Aztán feltérdelt, és már emelte is a puskát. A francba. Szóval ez volt a tervük. Razz hátrahúzta a Sig Sauer reteszét, új golyót küldött a csőbe, és a megrántotta a ravaszt. Mellé; uram, ne hagyj el. Fejlesztett reflexek és éjjellátó nélkül Razz közönséges amatőr volt ebben a játékban. 

– Koncentrálj, bazmeg – parancsolt magára, és vállához emelte a Sig Sauert. Nem lőtt, amíg tüdeje abba nem hagyta a zihálást, és szíve le nem nyugodott. A következő lövés vállon kapta a hiénát, de az állat izmai tovább dolgoztak, hajtották a doktor felé. Olyan biztosan mérte be a szagot, mint a rakéták a kórház épületeit. 

– A fiút, a bungalómból – sikoltotta az öreg, miközben a hiéna megközelítette. Razz biccentett, és amikor a bestia a doktor combjába mélyesztette a fogait, ismét elsütötte a fegyvert. Az állat koponyája lerobbant, és véres csontszilánkok fröccsentek a doktorra. De már nem számított. 

Embert és állatot egyaránt elnyelt egy hatalmas tűzgolyó; az öregember sikoltása elfulladt a tüdejébe zúduló lángkortyoktól. A hiénának kódolt állkapcsa volt, testtasakját úgy állították be, hogy rögtön felrobbanjon, ha a fogak a megfelelő húsba marnak, ha a célpont DNS-e azonosnak bizonyul a detonátor memóriájában tárolttal. 

Régi trükk, de hatásos. Gyors polimerázreakció pumpálja fel a cél-DNS-t, amíg keresztül lehet húzni egy molekuláris labirintuson. Az egész folyamat a másodperc töredékéig tart. A célba juttatásra tucatnyi módszer volt, bár abból, hogy a hiéna egyenesen a doktorra rontott, Razz valami egyszerű pavlovi kódolásra tippelt. 

Megpróbált harci ismereteket előkotorni az emlékei közül, de fölöslegesen: az a tudás nem hozzá tartozott, hanem az egykori ezüst orgyilkoshoz, akinek gyors és halálos reflexei kitörlődtek belőle. 

A francba. Razz oldalra hengeredett a porban, és leadott még egy lövést a legközelebbi siklóra. Semmi. Mintha borsóval dobálna egy tatut. És még arra sincs ideje, hogy improvizáljon: meg kell mentenie a fiút. Feltéve persze, hogy még nem sült ropogósra a Razz mögött lobogó tűzben. 

Rohanni kezdett az öreg bungalója felé; cikázott, sziklák mögé vetette magát, kiszáradt, szabálytalan alakú vizesgödrökbe gurult bele. Vad cserjék tövisei hasítottak a lábába, a bokája köveken bicsaklott meg, egyik keze teljesen lehorzsolódott, de nem vérzett. Megégve bár, de törve nem, gondolta, amikor elkapta a hiéna első magnéziumvillanása. 

Odaért a házhoz, felrobogott a falépcsőkön az ajtóhoz, ami füstöt okádott a langyos afrikai éjszakába. Valaki elállta az ülj át: egy gyakorlóruhás fekete katona, vállán a fiúval. Razz lendületből a torkába vágta a szikét. A katona sikolya tompa bugyborékolásba olvadt, vér folyt a mellkasára, ami sötétvörös foltban áradt szét a szürkészöld egyenruhán. 

A dózsét vitte a vállán. Razz csemetéjét, Razz védencét. 

Razz a Braunért nyúlt, brutális mozdulattal kitépte a katona torkából, és rögtön el is dobta, a tűzforró penge megégette a kezét. Nem akarta, hogy a hő lezárja a férfi sebét: minden rettegő lélegzetnek vért és levegőt kell a tüdejébe pumpálnia, hadd fuldokoljon. Ha a katona elengedte volna a fiút, Razz talán békén hagyja, de a fickó makacskodott. 

Razz dühödten oldalra ugrott, megpördült, aztán sarkával a férfi térdébe taposott; hallotta, ahogy a csont ronda pukkanással szétreped. A sokktól kimeredő szemű, saját vérében fulladozó katona végül a porba dobta zsákmányát, és a pisztolytáskájához kapott. 

Alaposan elkésett. 

Razz előrehajolt, csuklón ragadta, és az égő épület felé pördítette. De ahelyett, hogy a lángok közé taszította volna, fogva tartotta a csuklóját és tovább csavarta, miközben a katona zökkenve megállt, és válla undorító, krákogó izomszakadás kíséretében kiugrott. 

Vége volt, Razz tudta. Minden más már csak cifrázás. Azért gyomron rúgta, ahogy elzuhant, kilökte alóla a másik térdét, aztán egyetlen gyors sarokcsapással elroppantotta a gerincét. Ami ezek után a porban vonaglott előtte, egyszer talán ember volt, de most már nem lehetett annak nevezni. 

Razz kirántott egy molikést a fickó övéből, és a nyaka felé nyúlt. A roncs ijedten elhúzódott a nagyfeszültségű metsződróttól; nem tudta, hogy Razznek eszében sincs megadni a kegyelemdöfést. Nem volt olyan könyörületes. Az egyenruháját akarta. 

A kés egyetlen suhintással nyaktól derékig felhasította a katonai kezeslábast. Razz gyorsan lehámozta a ruhát a rángó testről, mint egy rovarbábról a páncélt, és otthagyta a véres kocsonyát. Bugyira vetkőzött, félredobta a farmert meg a trikót, és belevergődött a vérmocskos kezeslábasba. Úgy sietett, hogy belegabalyodott a szárakba. 

A higgadtsághoz önuralom kellett, de Razznek elég erőt adott a harag. Haragból önuralom, tűzhöz jég: akinek egy ilyen egyszerű dolog nem megy, az nem lesz hosszú életű utcai szamurájként. Razz nyersen felnevetett, elgurult egy lezuhanó gerenda elől, és nézte, ahogy szikrák fröccsennek föl körülötte. Tűz az van. 

De hol a jég? 

Kibaszott jó, gondolta Razz. Utcai szamuráj a sivatagban. Páncél nélkül, vírusos turbó nélkül. Csak az ösztöne maradt, és az sem tűnt olyan pengének, mint régen. De a legközelebbi sikló legalább azt csinálta, amiben reménykedett: előpördült az égő kórház sarka mögül, és himbálózva, bizonytalanul megállt. Ahogy a siklók szoktak, még a méregdrága japán modellek is. 

Ott állt száz méterre, várta, hogy becipeljék a fiút… Ideje beindítani az akciót. A jelen körülmények között aligha van más választása. 

Razz elvette a férfi sisakját és éjjellátó RayBanjét, a derékszíjára tépőzárazott két kézigránátot, vállára kapta a gyereket, és leszegett fejjel sprintelni kezdett a siklóhoz. A kezeslábas szétnyílt meztelen hátán, de azt bent úgysem veszik észre. Razz legalábbis marhára remélte. Kifejezetten szerette volna, ha felszínesen ítélik meg. 

Persze le fogják tapogatni, ha hatótávon belül ér. Ezért vette fel a kezeslábast: az azonosító chip a vállba varrt, lezárt kerámiatartóban rejtőzött. 

A sikló Browningja fordulni kezdett. Razz egy másodpercig azt hitte, őt akarja leszedni, de aztán a félMI a válla fölött lőtt el. Razz hátrapillantott, és még épp látta, amint két kórházi ápoló széttépett tagokkal a földre rogy. 

A fiút szerették volna megmenteni. Valószínűleg nem tudták, hogy az öreg halott, vagy úgy érezték, ki kell hozniuk a betegét. Razz próbálta elfojtani a lelkiismeret-furdalást. 

Vírusos újraprogramozás híján alig bírta szusszal, hörgött az erőfeszítéstől, míg a nyílt terepen végigcipelte a fiút. Már csak pár lépés. 

Meg valami önhegesztő nikkel/alumínium szigetelő. Amilyet egy 50 atomos magnatron fröccspisztoly köp: ami pár milliszekundum alatt 25-ről 1600°C-ra lobban, meg tud ragasztani egy tengelyt, megolvasztja a kerámiát, és pillanatok alatt behegeszti egy sikló ajtaját, miközben az ellenség odabent van… 

A sikló finoman lengett ide-oda, giroszkópjai ki-be kapcsoltak, hogy egy helyben tartsák. Bent egy katona megnyomott egy gombot, mire nyílni kezdett a tetőajtó, ötcentis titánium-polimer laminátum emelkedett föl kecses hidraulikus ívben. Razz jobb kezével máris a fiút támasztotta a vállán, a ballal felpattintotta az egyik kézigránát kapcsolópaneljét, és beállította az időzítőt. Úgy kerülgette a pánik, hogy azt sem tudta, kinek az oldalán áll. Meztelen hátán izzadság csorgott le, bőre úgy bizsergett, mintha ezer lézercélzó irányulna rá. 

– Jelentést, bazmeg, jelentést… – A siklóban agresszíven tudakolt valamit egy katona, szavai Razz sisakjában bömböltek. De a nő nem tudott annyira koncentrálni, hogy felfogja, mit kérdez. 

A gránát már ketyegett, továbbra is a derékszíj tépőzárján, de Razznek vállalnia kellett a kockázatot. Nincs más megoldás. Felmászott a siklóra, és leemelte válláról a fiút, mintha fejjel előre be akarná tuszkolni a tetőnyíláson. Amikor két durva kéz felnyúlt, Razz behajolt és lelőtte a közvetlenül alatta lévő katonát, aztán szétküldte a csapóajtó kézi vezérlőjét a Glockkal, amit az első katonától szedett el. Akin gégeoperációt hajtott végre. Letépte a derékszíjról a már villogó gránátot, és bedobta a fülkébe. 

Csak egy idióta próbálta volna nikkel/alumínium fólián kívül mással lezárni egy sikló ajtaját. De bármit is állított a gyártó, és bármivel is hencegtek a katonák a zsoldos tanyák fülledt félhomályában, nem lehetett felnyitni egy sikló csapóajtaját, miközben valaki feküdt rajta. 

Bár megpróbálták. Razznek ezt el kellett ismerni. Ahogy a gránát szilánkokra robbant, dobbanást érzett, és a légnyomás a fiúval együtt a levegőbe emelte. Nem sodorta le őket a sikló tetejéről, de mindkettőjüket mellbe vágta. És felrázta a fiút. Razzre hirtelen mély, tiszta, kék szemek bámultak vissza. A lányt a sírás kerülgette. Már meg sem lepődött: az utóbbi napokban a kelleténél többször fojtogatták a könnyek. 

• Te ki vagy? – kérdezte a fiú udvariasan, miközben Razz magához ölelte és legurult vele az égő siklóról. Talpra érkezett, aztán futni kezdett, karjában a fiúval; menekült a kérdéstől, a kiégett missziótól, rohant a távolban sötétlő dombvonulat felé. 

• Fedezékbe – követelte az agya –, fedezékbe. 

Nehéz volt gyerekcipelés közben félreugrálni és kanyarogni, de Razz valahogy rávette magát. Muszáj volt. A másik sikló lézerradarral és műholdas követőrendszerrel felszerelve még mindig ott lopakodott valahol. Nem épp egyenlő felállás. 

• Ki vagy te? – ismételte a fiú. Olyan szorosan fonta karját megmentője nyaka köré, hogy Razz alig kapott levegőt. De valahányszor megpróbált kibontakozni az ölelésből, a fiú még jobban szorította. 

• Ki vagy te? – Aurelio hangja még mindig udvarias volt, de türelmetlen, már-már nyugtalan. Csak nem mutathatta ki, szegény kissrác. 

• Razz vagyok, egyetlenem – felelte. 

A fiú hitetlenkedve nézett rá. Nem számított az arcot takaró sisak vagy az éjjellátó szemüveg. Aurelio elég közel volt ahhoz, hogy lássa a lány sötét – nem ezüst – bőrét, és a húsos domborulatokat az izmok és biotech páncél helyén. 

Nem igaz – mondta Aurelio mérgesen. – Őt megismerném. 

 

 

[Meghalt/Éljen] 

 

 

A szintek szapopokon, híren és pletykákon éltek – plusz olcsó jégen és Drexie-dobozos szeszen. Egy vicc szerint a szintlakók kilencven százalékát állandó fejfájás kínozta, a maradék tíz nem volt magánál. 

Azt beszélték, hogy a dózsét elrabolták, hogy fejbe lőtték, hogy Rjucsi gróf a Tanács felét legyilkolta, hogy a VédLM elfoglalta a Palazzo Dúcaiét, hogy a CySat fel akarja robbantani a szinteket… . 

Így hát, amikor kiderült, hogy Aurelio él, sértetlenül csücsül lakosztályában, és a sárkánnyal verekszik, futótűzként terjedt a hír. Bár a futótűz itt nem terjedt volna. Nehéz felégetni acélbordélyokat, – piacokat és – bárokat, amiknek bútorait tűzálló polimerből és nem gyúlékony kerámiából barkácsolták. 

A tűzbiztos, ám védtelen szintekkel szemben a belső város palazzói szikrára váró máglyák voltak. De őket persze félMI tűzvédelmi rendszerek óvták, amik árgus szemmel őrizték a CySat harmadik birodalombeli, viktoriánus és koloniál stílusú bútorait. Nem beszélve a klasszikus nyugati-parti Hockneykról és a Pollockokról, valamint a sötét, repedezett olajfestményekről, amik olyan ősrégiek voltak, hogy alkotóik neve fenn sem maradt. 

Olasz tájak, tele lapos kastélyokkal és behemót angyalokkal. Befagyott csatornákon korcsolyázó rengeteg aprócska alak. Életlen csónakok ezernyi színes pöttyből, mintha valaki pixeleket próbált volna festeni. Meg persze az aktok. 

Paco az elejétől fogva – már azelőtt, hogy Aurelio lett – furcsának találta a sok meztelen képet. 

Akárcsak azt, hogy minden meztelen alak nő volt, vagy fiatal fiú, és a legtöbbjüknek szárnya volt. Még furábbnak tűnt, hogy mindegyikük rózsaszín. Lehet, hogy a meztelen kislányok és férfiak elvesztek. Vagy egy másik szobában tárolták őket. Akadtak ugyan meztelen férfiak, de a folyosón, aminek kockás márványpadlójára a kis liftből kilépett, Paco csak béna életnagyságú modelleket látott. 

Néhány modellnek hiányzott a keze vagy a lába, és egyiknek sem volt normális szeme. Üres szemgolyókkal bámultak le rá a kis dobozokról, amikre állították őket. 

A vonat tényleg működött, a lány igazat mondott. Bár azt nem említette, hogy nem érinti a földet, és az ajtajai sziszegnek, amikor kinyílnak. Azt pedig végképp nem mondta, hogy ő ott lenn él. 

Mert ott élt. Paco látott már zugtanyát: a lányé apró kis szoba volt közvetlenül a bazilika alatt, egyik végében mosdókagyló és ürüléklebontó. A padlót szatérudak és üres vizesüvegek borították. Volt egy optikai kábelre csatolt, lankadtanul zümmögő smartbox. De főleg ruhák hevertek szerteszét; fekete vagánycucc és egy fura, kék bársonykosztüm. 

Paco tudta, hogy nem kellett volna továbbmennie, épp ellenkezőleg, vissza kellett volna fordulnia, hogy szóljon Angelinek a zugtanyáról. Azt is tudta, hogy a hadnagy dühös lesz, ha sokáig elmarad. De egyelőre nem akart távozni. 

Egy meztelen lányra bámult. Fiatal volt, picit dagi; hason feküdt egy széles ágyon, egyik lába lelógott, és finoman a padlóhoz ért. Paco első pillantásra megkedvelte. A lány széles arcán nagy vigyor terült szét; úgy nézett ki, mint aki épp most surrant be a szintekről, és azt próbálgatja, elég nagy-e az ágy. Hát, még nagyjából egy év, és Paco szívesen segít neki. 

Még akkor is ezen vigyorgott, amikor egy fojtódrót hurkolódott a nyakára, és hátrarántotta. Elesett volna, de a monoszál állva tartotta, így csak a háta mögött lévő fekete ruhás VédLM-esnek zuhant neki. 

Kínai, gondolta Paco, szép egyenruha… Ez lett volna a fejében felbukkanó utolsó gondolat, ha meg nem szólal egy hideg, rendkívül udvarias hang. 

• Engedje el. 

Az őr habozott, mire a hang gazdája ismét szólt, ezúttal kicsit élesebben. Vékony, gyűrűkkel ékesített kéz ragadta meg Paco vállát, és az őr gyorsan hátralépett. 

• Helyes – mondta a hang. 

Paco a fuldoklás ellenére sem tudta visszafojtani elismerését. Csendes, udvarias, veszedelmes, mindez egyetlen szóban. Ehhez igazi kiképzés kellett. A kéz összeszorult a vállán, a vékony, hosszú ujjak a nyaka tövébe mélyedtek. 

• Neveltetés, te kis gazember… Nem kiképzés, neveltetés. 

Paco észre sem vette, hogy megszólalt. A torka túlságosan kapart a beszédhez, remegő ajkai között hörögve vette a levegőt. 

• Nem szóltál. – A hang továbbra is udvarias volt, de ezúttal derűs is. Pszi, döbbent rá Paco. A fickó egy pszi. Paco úgy döntött, gondolkozás helyett a fojtóhurokra koncentrál, ami még mindig a nyakán pihent. 

A magas férfi utasította az őrt, hogy vegye le a monoszálat, és Paco elmosolyodott a VédLM-es ideges tekintete láttán. Rossz húzás. A veséjére mért ütéstől a folyosó padlójára zuhant, és egy rúgást is kapott volna, ha a magas férfi egyetlen pillantással meg nem állítja az őrt. 

• Váljon – mondta. – Először talán lássuk, mivel van dolgunk. 

Japánnak tűnt, de ahhoz túl magas volt. 

Fényes, fekete kabát, gyöngygombos fehér ing, széles, bíborszínű szövetöv és egy másik bíbor kendő a nyaka körül, kis masniba kötve. Vállára szürke hajzuhatag omlott. A nadrágján kétoldalt egy-egy fényes csík futott végig, cipői pedig úgy villogtak, hogy Paco a földön fekve látta bennük az arcát. Úgy nézett ki, mint aki egy festményről lépett le. 

Senki sem kérdezte, hogyan jutott be. Paco azt hitte, biztos már tudják. Sejtelme sem volt, hogy valójában nem érdekli őket. A legtöbben, akik a Szalonokba akartak eljutni, felúsztak a Canal Grandén, és ultrahangimpulzusoktól pusztultak el, amikor elérték a sótalanító hálókat. Az az évente kb. fél tucat ember, aki rábukkant az alagutakra és behatolt a városba, szintén holtan végezte. Ahogy Pacóval is végeztek volna, ha nem stimmel a magassága és a súlya, valamint a szeme színe. 

• Értesz a Lucifer sárkányához? – A magas férfi Paco mellé térdelt, egyik kezét a fiú vállára tette, de ezúttal szelíden, és a mocskos arcba bámult. 

Paco értetlenül, elképedve nézett vissza. Mintha azt kérdezték volna, ért-e a lélegzéshez. 

• Jól tudsz játszani? 

Pacónak eszébe jutott a lány, akit Angeli letartóztatott. Három halálpárbaj alig három hónap alatt, egy halott sárkány és mellé majdnem egy arkangyal. 

• Nem – ismerte be reszelős hangon, és megdörzsölte szerencsehozó Izanami-amulettjét. – Nem… Nem túl jól. 

A férfi vállat vont. 

• Mindegy. Aureliónak sem ment. 

Beletelt egy másodpercbe, míg Paco rájött, hogy az elegáns férfi a dózséról beszél, méghozzá úgy, mintha ismerné. 

• Azt beszélik, eltűnt – szólalt meg, rekedt hangja elcsuklott a gondolattól. – Nem csinált ebben a hónapban mixet. Az emberek aggódnak. Nincs baja, ugye? 

Paco számára ismeretlen kifejezés futott át a férfi keskeny arcán, pedig a fiú a legtöbb grimaszt látta már élete tizenegy-néhány éve alatt. De ez valahol a megvetés, derű és aggodalom közt lebegett. 

• A szinteken aggódnak, hogy a dózse eltűnt? – kérdezte a férfi. 

Paco komoly képpel bólintott. 

• Milyen drágák. Akkor biztos örülni fognak, hogy előkerült, nemde bár? – És a keze ismét megfeszült a fiú vállán. Paco észrevette, hogy a fickó mosolyog, de nem rá, hanem a VédLM-esre. 

Hát – mondta végül a magas férfi, és vállat vont. – Ugye nem akarjuk, hogy a szinteken aggódjanak? Egyáltalán nem, egyelőre… 

 

 

[Testközelben…] 

 

 

Valami rágta belül a lányt, de nem Angeli kérdései. És szorongott, de az idő múlása miatt, nem azért, mert gyilkossággal vádolták. A gyilkosok többsége vagy képtelen volt levenni a szemét a hadnagy arcáról, amikor az sorolni kezdte a vádat, vagy a padlót bámulta. 

A lány se ezt, se azt nem csinálta. Még egyezséget sem próbált kötni. Karo tekintete az órára tapadt. 

A molidróton sikerült megtalálni a halott VédLM-es DNS-ét, a felülete pedig hemzsegett a lány ujjlenyomataitól, sőt ami ennél is rosszabb – legalábbis Karo szempontjából –, az ujjlenyomatok és a VédLM-es szúrt sebe közt világos és bizonyítható volt az egyezés. 

A szúrt sebek bezáródnak, ezt mindenki tudja. A hús összehúzódik a penge körül, magába szorítja. Különben minek lenne a harci késeken fogazott felső él, vérelvezető csatorna és pengevéset, ha nem azért, hogy meg ne akadjanak kihúzáskor? 

Karo késén nem volt egyik sem. Ahhoz túl régi és primitív volt. És lehet, hogy a lány letörölte a markolatot, de szerencsétlenségére az acél jól tartja az ujjlenyomatokat, és ha a pengét nem rántják ki időben, tükörnyomatok maradhatnak az áldozat húsán. Nyomatok, amik fluoreszkálnak az i/DNS-szkenner alatt. Tilos vagy sem, Angeli keresett az adatszondájával egy mediSoft-felvételt a VédLM-es szúrt sebéről – és a lenyomatok tökéletesen egyeztek Karóéval. 

De Angeli ezzel a tudással nem ment semmire. 

A lány csak meredt rá. Fekete haja mosatlan volt, mandulavágású, sötét szeme karikás a kialvatlanságtól, felhasadt alsó ajka még mindig nem lohadt le. A kihallgatás zsákutcába jutott. Angeli tudta, hogy milyen a lány: csinos. Tudta, milyen a szaga: büdös. És ennyi. 

Három napig tartotta bezárva az iroda végében lévő biztonsági cellában, de még akkor se volt hajlandó elárulni a nevét. Elfogadta az új ruhákat, amiket az elején kapott; vicsorogva elmarta a papírból készült melegítőt, és visszavonult az ürüléklebontóba átöltözni. Bőrruháját inkább a bontóba gyömöszölte, semhogy Angelinek adja. És kész. Azóta teljes csönd. Még a molidrótra sem mondott semmit. 

Az ételmegvonás sem segített. A lány nem panaszkodott. Sőt Angeli úgy érezte, megkönnyebbül. Úgy tűnt, nem kedveli a műmoslékot, viszont megitta a vizet, amit a hadnagy este és reggel járőrözés előtt kirakott neki. 

Az se használt, ha Angeli lezárta a tisztálkodó részleget. A lány egyszerűen ledobta a melegítőt, és széthagyta a mocskot, csináljon vele a hadnagy, amit akar. A harmadik eset után Angeli beadott a rácson egy eldobható lapátot, lekapcsolta az elektromos zárat, és szólt, hogy takarítson fel. 

Feltakarított. 

Most cellán kívül tartózkodott, bent a levegőtlen irodában: egy ülőke nélküli acélszéken ült, a csupasz kerethez bilincselt kézzel; felsőtestén papírdzseki, alul semmi. Egy FujiLara vette minden szavát és mozdulatát, vagyis nem sokat. Angeli kérdéseket tett föl, de nem igazán jutott előre. Persze összeverhetné. Előhozhatná a 'tródákat vagy a tézert. Esetleg meg lehetne erőszakolni. Elpördíteni a széket a szürke fémasztaltól, felrúgni, és összetörni a kiscsaj büszkeségét. A lelkébe tiporni. 

Ezért nem volt ülőke. Hogy az UVR-esek könnyen hozzáférhessenek a rabok nemi szervéhez – férfi vagy nő, nem számít. Egy kis hancúrozást engedélyezett a szabályzat. Angeli azonban nem szerette, sose csinálta. 

Közelebb ment, szorosan a lány mögé állt, és várt. Karo el tudta fordítani a fejét, de annyira nem, hogy lássa, hol áll a hadnagy és mire készül. Lebilincselt keze nem engedte. 

• Mondd meg a neved – javasolta Angeli. 

Nem érkezett válasz, bár a férfi nem is számított rá. 

• Megölted a VédLM-est, leszúrtad a dózse tróntermében. Hogy jutottál be? Mit kerestél a Palazzóban? 

Erre sem válaszolt. Egy kiscsaj a Szalonokból, egy gyilkos, aki Angeli irodájába van zárva. És fejében ott lapul az összes válasz, amivel a hadnagy bebizonyíthatná, hogy tud vicequestore lenni. A kis ribanc nem sok lehetőséget hagyott neki. Ha bárki más lenne, Angeli már rég kiszolgáltatta volna. 

Először egyik, aztán másik kezét tette finoman a lány vállára. Az nem rezzent össze, még hátra sem nézett, de felsőtestén megfeszült minden izom az érintéstől. Angeli lezseren, mintha bele se gondolna, lejjebb csúsztatta bal kezét, és a papír tréning felsőn keresztül megmarkolta a lány apró mellét. Érezte, hogy a bimbó megkeményedik az ujjai közt. Félelem, nem sóvárgás: felismerte a különbséget. Mint az UVR-nél mindenki. 

A lány ajkát egyetlen hang sem hagyta el, még akkor sem, amikor a hadnagy ujjai vadul csavartak egyet a mellén. 

Már sziklamerev volt a dühtől és a félelemtől, minden izma görcsbe rándult. Angeli tudta, hogy tovább is mehetne, és ezzel Karo is tisztában volt. A másik megoldás az, hogy kiveri belőle a válaszokat. Már-már mérlegelni kezdett. De nem ez a megoldás. Fogalma sem volt, honnan, de tudta. 

Elengedte a mellbimbót, megkerülte a remegő lányt, és fáradtan a székébe roskadt, aminek legalább volt ülőkéje. A lány sírt, csendben rázta a zokogás. Arcát félrefordította. 

• Mára ennyi elég – szólalt meg halkan Angeli. Napról napra nőtt a kísértés, hogy átadja a lányt a CySatnek, hadd rendezzék le ők az ügyet. Berendelték, felajánlották neki a vicequestore címet, ha megoldja az ügyet – és megoldotta. Nem az ő hibája, hogy nem fog tetszeni nekik a válasz. 

Csikarják ki ők a vallomást. 

Magától értetődik, hogy a CySat sose bocsátja majd meg neki, hogy elvégezte a munkáját. Minden jó munka elnyeri méltó büntetését, vagy, hogy szól a közmondás. 

• Figyelj – mondta Angeli. Megérintette a cellaasztalba süllyesztett Matsui panelt, és kikapcsolta a mennyezeti vidfelfevőt. – Könnyítsd meg a dolgom. – A kapcsolgatás persze blöff volt. Angelinek volt egy saját tartalék vidje, egy falba épített porszemlencse, ami éjjel-nappal működött, ki/be kapcsoló nélkül. Az UVR-hez kurvára nem volt köze: a dátumozott képek Angeli saját adat A/C-jébe töltődtek. Biztosíték arra az esetre, ha az UVR csapdát akarna állítani neki. 

• Mondd meg a neved. 

A lány nem felelt. Mintha észre sem vette volna, hogy a hadnagy kikapcsolta a videt. Ha változott is szív alakú arca, akkor csak a korábbinál is kifejezéstelenebbé vált. 

• Ezzel egyikünkön sem segítesz – mondta Angeli, mint akit nem izgat a hallgatás. – Mondd meg a neved, és megpróbálok óvadékot szerezni. Lehet, hogy hazamehetsz a családodhoz. Mostanra már biztos aggódnak. 

Ez végre hatott. A lány keserűen elmosolyodott, mintha a felvetés perverz vicc lenne. Talán az is volt. 

Szent szar, villant hirtelen Angeli agyába. Fel tudta volna pofozni magát. A lány azért van itt, mert itt kell lennie. Ő akarta így. Angelinek nem volt ebben semmi szerepe. 

• Tudja, hol vagy, igaz? – kérdezte a hadnagy hirtelen, ahogy minden a helyére ugrott. – Az apád mindent tud, mindent… – Vele ellentétben. 

A szó ott lebegett közöttük. 

A lány nem tagadta, de hát három napja nem tagadott semmit. Bár nem is vallott. Ettől még az egész igaz lehet. 

Nem csinált mást, csak leste azt a kibaszott órát. 

• Nézd – szólalt meg Angeli, miközben kikászálódott a székből, újra megkerülte az asztalt és közel ment Karóhoz. Most úgy állt, hogy a lány lássa, és a kezét a háta mögé tette. Kitalálta, mi a helyzet, és ezt a lány is tudta. 

• Tudnom kellett, hol az ajtó – mondta Angeli. 

• Hogy hogyan jutottál át a falon. Oké, ronda trükk volt. És valószínűleg Pacót se kellett volna beküldenem… – Angeli mérgesen vállat vont. – Faszt érdekli, majd kivágja magát. 

• Már halott – szólalt meg hirtelen a lány. Angeli döbbenten nézett. 

• Paco? Van pszid? 

A lány türelmetlenül összeráncolta a homlokát, szeme elé vastag fekete loknik hullottak. 

• Nem kell hozzá pszi. Ez a parancs állandóan érvényben van, ha kívülállók bemennek az alagutakba. Ezt persze nem kéne tudnom… 

• Kinek a parancsa? – tudakolta Angeli. 

Karo kétkedve nézett rá. Mintha csak egy agyalágyult kérdezhetne ilyesmit. Angeli látta, hogy a lány kiigazítja a róla kialakított képét, és ennek cseppet sem örült. 

• A CySaté. – Karo megvetően végigmérte az UVR-est. 

• Mit gondol, minek a VédLM? 

• Hogy megvédjék újVelencét a külső támadásoktól. Angeli már válasz közben érezte, hogy marhaságot beszél. újVelence születésekor nagyobb fegyveres erővel rendelkezett, mint a legtöbb ország. A HIST-konzolt ötven év alatt teljes Turing-kapacitásúvá fejlesztették. Ma már csak akkor érintkezett emberekkel egy standard Gibson-linken, ha nagyon muszáj volt. Egyébként tette a dolgát. Bármit milliószor gyorsabban elvégzett, mint a VédLM, a hatékonyságról nem is beszélve. 

• Jó, oké. – Angeli vállat vont. – Hogy megvédjék a dózsét… 

Karo arca elfancsalodott, de őszinte szomorúság látszott rajta. 

• Hát az nem jött össze. – Tekintetük találkozott, és Angeli ráébredt, hogy Karo még nem hallotta a hírt. Persze honnan is hallhatta volna. Az elmúlt három napban az irodában raboskodott. 

• A dózse előkerült – közölte. 

Ezúttal Karo nézett döbbenten. 

• Lehetetlen. Nincs klónbiztosításunk, a CySat-szabályok nem engedik. 

• Nem – rázta Angeli a fejét. – Nem egy klón. Az igazi dózse. Megtalálták. 

Csönd volt, már amennyire a szinteken csönd lehetett. Fejük fölött egy Niponsi-léghajó tülkölt, útban a kirakodóhelyre. Vadul döngő HiDub szűrődött fel a két szinttel lejjebb található wolfBárból, izmos basszusriffek remegtették az egykori P&O-cirkáló rekeszfalát. De csönd volt, legalábbis kettejük között. Angeli úgy érezte, a lány küzd a hitetlenkedéssel, de vesztett. 

• A dózse halott – mondta Karo kongó hangon. – Fejbe lőtték. Láttam a holttestét. – Halott? Hiába végezte el az UVR-tréninget, hiába látott és tett annyi súlyos dolgot, Angelinek összerándult a gyomra a sokktól. Fájdalmas volt rádöbbenni, mennyi mindent eltitkolnak előle. De igyekezett ezt kizárni a tudatából, és arra koncentrált, amit megtudhat. 

• A Palazzo Dúcaiéban lőtte le egy kattant VédLM-es… Azt hiszem, baleset volt. Képernyőindukált gyilkolási roham… – Karónak elakadt a szava. Sírva fakadt. – Azt már tudja, m' történt utána. 

Angeli ránézett, és elképzelte, ahogy egy palazzogyerek molidróttal nekimegy egy képzett biztonsági őrnek. Az esélyhegyek nem a megfelelő oldalon tornyosultak. Angeli azt is nehezen tudta elhinni, hogy Karo élve megúszta, nemhogy azt, hogy győzött. 

• A dózse… A rokonod volt? – kérdezte. Csak arra tudott gondolni, hogy Karo megtáltosodott a testvéri haragtól. 

• A fenét. Aurelio Orsela volt. – Úgy mondta, mintha Angelinek tudnia kéne, mit jelent ez. Mivel nem tudta, Karo könnyezve elárulta. 

• Karo diOrchi vagyok. Aurelio a másik táborhoz tartozott. De tudtam… – Újra elakadt a szava, és Angeli hirtelen ráébredt, hogy nem Aurelio miatt sír, nem is önmaga miatt. 

• Ismerted Razzt? – kérdezte Karo. 

Angeli megrázta a fejét. Halványan derengett valami egy régi CySat-dokumentumfilmből, de ennyi. 

• Aurelio testőre volt. Nekem… – Csönd ereszkedett rájuk, miközben a lány a megfelelő szót kereste, de hiába. 

• Barátod – segített Angeli. 

Karo szomorúan biccentett. 

• Ő tanított harcolni. A legtöbb dolgot tőle tanultam. A VédLM arra kellett, azt hiszem, arra kellett… – A lány elhallgatott, és fürkészőn Angeli szemébe nézett. A hadnagynak fogalma sem volt, mit olvasott ki belőle. 

• Nem azért vannak ott, hogy a dózsét védjék a merénylőktől – szólalt meg Karo határozottan. – Azt Razz csinálta. – Arca kemény volt, dühödt, de a vihart az emlékei szították, nem Angeli. – Arra kellenek, hogy megvédjenek minket maguktól. 

Angeli nem válaszolt. Szeretett volna megdöbbenni, de nem sikerült. Ilyesmit a nagybátyja is mondott régen, pár héttel azelőtt, hogy megölték. Mások is pletykálták, de ők nem számítottak: részegek, őrültek, kiégettek. 

• Nézze – mondta Karo –, épp Aureliónál laktunk, amikor meghalt. – Meglátta Angeli hitetlenkedő arcát, és elvörösödött. – Mit tud maga a CySat Tanácsról? – kérdezte hevesen. – Mi voltunk soron. 

• Mit tudok? – Angeli széttárta a kezét. – Az égvilágon semmit. 

• Háború folyik – közölte Karo. – Udvarias, jól nevelt, de ádáz háború. A CySat emberemlékezet óta önmagával küzd. Az apám, Rjucsi gróf vezeti az egyik frakciót, Orsela gróf a másikat. Egyiküknek sincs elég szavazata, hogy egyedül dönthessen. Úgyhogy egyezkednek. – A szó kellően sértőnek hangzott. 

Rjucsi/diOrchi/Orsela. Angeli ismerte ezeket a neveket. Mint mindenki a szinteken – site-okról és híranyagokból. Nevek, amik diszkréten ugyan, de hatalmat sugároznak. Mindenki tudta, hogy létezik a Tanács, de csak kevesen ismerték az összetételét. Mármint a szinteken; ez a lány pontosan tudta: ott élt, ahol a Tanács, most mégis rács mögött csücsült Angeli irodájában. 

De valami csak nem stimmelt. Nem, helyesbített Angeli, tucatnyi dolog nem stimmelt, ám leginkább a dózséval kapcsolatban voltak gondok. 

• Figyelj – mondta. – Ami a dózsét illeti… nem mintha bármit az orrunkra kötnének… de a dózse él. Láttam az esti híradóban. 

• Archív felvételek – makacskodott Karo. – Vagy egy Lotusmorf. 

• Nem. – Angeli rendíthetetlen volt. – Nem vagyunk idióták, felismerünk egy morfot. Ez Őfelsége, Aurelio, újVelence dózséja. 

A lány meghökkent. 

• Maga hisz ebben a cuccban? – kérdezte végül. Sötét szemét egy pillanatra sem vette le Angeliről, és a hallgatás ellenére is türelmesen várta a választ. Még székhez láncolva, papírrongyokban is tudott parancsoló lenni, gondolta Angeli keserűen. 

Hisz benne? Izanamiban, Cú Chulaindban, Santa Passionatában? Abban, hogy hűségesnek kell lenni egy gyerekhez, aki soha nem hallott róla? Hisz ebben a cuccban? Nem is olyan rég gondolkozás nélkül igent mondott volna. De most, ezek után? Szórakozottan utasította a bilincseket, hogy nyíljanak ki. 

• Igen – szólalt meg végül. – Azt hiszem, még mindig hiszek. – Hangja szelídebb volt, mint amilyennek Karo eddig valaha hallotta, elhalványult benne az UVR-es nyerseség. – Nem vakon, de hiszek. És tudom, hogy a dózsénak nincs hatalma, hogy csak jelkép. Hogy a CySat irányítja újVelencét… 

• Nekem mondja? – kérdezte Karo fagyosan, aztán hozzátette: – De van hatalma, legalábbis papíron. 

• Igen? 

• Igen, de bonyolult. A dózsénak megszűnik az uralma, amint eléri a serdülőkort. Egy orvosi tanács áll éjjel-nappal készenlétben, hogy precízen megállapítsák a pillanatot. Képzelje el… 

Angeli nem tudta. 

• Az a csecsemő az új dózse, aki a legközelebb születik. Mondjak valamit? Amikor az előző gyerek serdülni kezdett, öt percen belül hat csecsemő született. Mind természetes úton. Császármetszés nincs, tilos. Aurelio anyjának nem egészen három másodpercen belül sikerült. 

• A fiúkat végig kihordják, a lányokat méhbe rakják, hacsak nem olyan az anyjuk, mint nekem…Ő kihordott engem. Jól meg is járta. És mondjak még valamit? A nagynénémnek külön Ml-je van rá, hogy megállapítsa Aurelio utódjának fogamzási időpontját. 

• Miért nem lett új utódja, ha meghalt? – tette fel Angeli a kézenfekvő kérdést. Számára legalábbis kézenfekvőnek tűnt. 

Karo vállat vont. 

• Talán mert még sose gyilkoltak meg dózsét. Vagy a Tanács várni akar, amíg leszakítják a szinteket. Gondoljon bele, aki a hatalmi csatározást megnyeri, kiválaszthatja a következő uralkodót. 

Leszakítják, gondolta Angeli. 

Karo biccentett. 

• Aha, a tegnapi dagály idejére tervezték. 

Angeli nem is tudta, mi miatt fájjon először a feje. 

Úgy döntött, azzal kezdi, hogy az előbb meg sem szólalt. Ami egy dolgot jelent… 

• Pszi – mondta Karo, és elvigyorodott Angeli megnyúlt arca láttán. – Hazudtam, na. Pereljen be. 

Angeli felnyögött. Már csak ez kellett, a kurva életbe. Fogalma sem volt, vajon Karo természetes vagy újraprogramozott, bár nem is tudta, hogy lehetne megállapítani. A CySzapopokban nyüzsögtek a pszi szereplők, és a híranyagokba számtalan tudósítást nyomtak be a vírusos újraprogramozásról, agyAG-implantokról meg agyfrekvencia-modulátorokról, de Angeli nem sejtette, mennyi igaz belőle. 

• Mind igaz – biztosította a lány. – De én természetes vagyok. Az apám fejlesztett, de anyám oldalán domináns a pszi gén. Mindig az volt, egész Passiontől kezdve. 

Úgy ejtette ki az alapító nevét, mint valami semmiséget, mintha Santa Passionata csak egy távoli nagynénje lenne. Az is, döbbent rá Angeli. De ha pszi…? 

- Hogyhogy bevetted azt az átverést a metrónál? 

De Angeli már tudta is a választ, mielőtt meghallotta volna. Az UVR-sisakba hangot, éjjellátót és m/w videót építettek. 

Karo nem tagadta. 

• Digitális trutymó, zajgenerátorok… – Megrázta a fejét. – A statikus zajhoz speckó képesség kell. Nekem nincs. 

Angeli megpróbált visszaemlékezni, mikre gondolt Karo közelében. A lány melleire meglehetősen sokat. És amikor nem arra, komor emlékekre a nagybátyjáról. Szent ég. Remek. 

A széke melletti Braun hűtőládába nyúlt, és kivett két Csing-taót. Karo szó nélkül vette el a magáét. 

• Szóval a dózse tényleg halott? 

Karo bólintott. 

• Miért szakítják le a szinteket? – Meg kellett kérdeznie. 

Mire véget ért a válasz, Angeli azt kívánta, bárcsak hagyta volna a fenébe. Nehéz az embernek nyugodtan hallgatnia, hogy a közvélekedés szerint betegségeket terjeszt, úgy él, mint a disznók, és úgy szaporodik, mint a nyulak. Úgy tűnt, ha Orsela gróf és Karo apja, Rjucsi gróf egyetértett valamiben, az az, hogy így nem mehet tovább. 

Abban viszont eltért a véleményük, hogy mi a teendő. Orsela kerekedett fölül, neki pedig az volt a terve, hogy küldjék be a VédLM-et, és állítsák helyre a törvényes rendet. 

• A törvény én vagyok – jelentette ki Angeli, és elhűlve látta a szánalmat a lány tekintetében. Karo szomorúan elmosolyodott. 

• Maga a békét őrzi, Orsela törvényt akar. Óriási a különbség. 

• Tényleg az volt. A CySat adókat akart kivetni, kitoloncolni az illegálisakat, bezáratni a feketeklinikákat, véget vetni a tolongásnak. Akik maradnak, a CySat közvetlen uralma alá kerülnének, és a várostól északra kapnának szállást új lakótelepeken. Magukat a szinteket levágnák és elsüllyesztenék, hogy újVelence pereme felszabaduljon. Nyílt tengerre nézne a város. 

• Így tervezték eredetileg – bizonygatta Karo. 

• És a Tanács? – kérdezte Angeli. – Azt is így tervezték? – A lányra nézett, de Karo most az egyszer kerülte a tekintetét. Jól hitte Angeli: nemcsak a szinteken élők vergődtek az abort, retry, fail végtelen ciklusában…. 

• Az apád is ezt akarta? – szólalt meg végül. 

• Nem. – A lány megrázta a fejét, fekete haja surrogott a papírpulóveren. – Ő le akarta szakítani a szinteket, sorsukra hagyni magukat… Jobb, mint ha lerohanja az embert a VédLM. – Dacosan nézett Angelire. – Kapnának víztisztítókat, napenergiát, moslékdobozokat, hogy legyen kaja… 

• Fegyvereket? – kérdezte Angeli. – Ml-ket, adatmagokat? Komszatokat? – Kilapította a Csing-tao dobozát, és sebesen egyre kisebb négyzetté kezdte hajtogatni. A fém elvágta az ujját, de ő észre sem vette a felindultságtól. – Meddig húznánk ki szerinted védőrendszer nélkül? 

Karo szó nélkül kiitta az utolsó csepp italt, könnyedén összeroppantotta a dobozt, és egy újra feldolgozó vödörbe dobta. A vödör harákolt, nyelt, és atomjaira szórta a fémötvözetet. Újrafelhasználásra kész. 

Angeli töprengett. Kísértést érzett, hogy a hagyományos módon intézze el az ügyet: felhívja Orselát, és tálcán kínálja neki Rjucsi gróf gyilkos leányát. Aztán felajánlja, hogy a vicequestore címért cserébe megtisztítja a szinteket. A nagybátyja pont ezt az utat választotta volna: jól megszorongatni a lányt, és remélni, hogy Rjucsi gróf nem értesül lánya megerőszakolásáról, vagy ha mégis értesül, már nincs elég hatalma a bosszúhoz. 

• De maga nem olyan, mint a nagybátyja – mondta Karo. Megérintette Angeli csuklóját, ujjai hűvösen simultak a hadnagy bőréhez. – És nem szorongatott meg – tette hozzá. – Bár komolyan fontolgatta. – Hangja száraz volt, bizonytalan. Épp most érezte meg Angeli következő gondolatát, és nem örült neki. 

Angeli ránézett. 

• Abbahagynád? 

A lány bólintott, és elhúzta kezét a hadnagy csuklójáról. 

Jól mondta Karo: Angeli nem volt olyan, mint a nagybátyja. Nem volt meg hozzá sem az ereje, sem a bátorsága, sem a magabiztossága. De tanult egyet s mást az utcán, hatalomra pedig nem csak egyféleképpen lehetett szert tenni. 

• Baleset volt, mi? Hogy az őr megölte Aureliót. 

Karo nem válaszolt, képtelen volt rá. Lehet, hogy nem tudta a választ, de Angeli erre kevés esélyt adott. Legalábbis a lány tekintete alapján. 

• Razzt akarták. Ezt tudod, nem? 

Most már biztos. 

• Razz megtanított harcolni, ölni – folytatta Angeli. – Te pedig kinyírtad a gyilkosát. 

• Razz mindenre megtanított – felelte Karo egyszerűen. 

• Akkor segíts megakadályozni, hogy a CySat leszakítsa a szinteket. Próbáld komolyan megbosszulni Razz halálát. 

Az már kész – közölte Karo, és mesélni kezdett a Jerikó-lázról, Izanamiról, és a sárkány megfertőzéséről. 

 

 

[Istenek a gépben] 

 

 

Razznek egy SAIR E11H sugárvetőre lett volna szüksége. Mert lássuk be, semmi nem ér fel egy kétmillió voltos elektromágneses mezővel, ha szét kell baszni egy ellenséges jármű elektronikáját. 

Jól jönne némi nikkel/alumínium fólia is. 

Razznek ezenkívül egy új jármű is jól jött volna. Egy sikló, lehetőleg Honda, de abból egyet már elpusztított, a másik pedig épp őt üldözte. Egészen pontosan hetvenhat órája játszottak macska-egér játékot, de a móka a végéhez közeledett. 

Razznek alig maradt benzinje. A misszió hatalmas 4*4-ese alá egyetlen tartályt raktak, plusz az oldalára csavaroztak két tartalék tankot. Hasznos, de életveszélyes. Az ezredesnek nincs is szüksége a rakétáira, hiszen egyetlen lövedékkel a levegőbe repítheti Razzt. 

Úgyhogy a nő kénytelen volt hátrahagyni a két tartalék tankot: egy kőhalom alá temette őket, jó mélyre, hogy ne érje napsütés. Arra gondolt, később még jól jöhetnek, úgyhogy jobb, ha nem robbannak fel a nyavalyások a déli kánikulában. 

De az ezredes szétdurrantotta mindkettőt, hogy tudtára adja, megtalálta őket, és hopp, mindjárt kifogy a benzin… Razz nem így csinálta volna. Az ezredes helyében elrejtőzött volna, és a rejtett tartalékoknál vár. Rendez egy kis pulykalövészetet. 

Ennek a fickónak máshogy működött az agya. Razznek nem sikerült rájönnie, ő kell-e neki, a halott pap vagy a dózse. Valószínűleg a dózse. 

Most már tudta, hogy az ezredes az. Az előző reggel jött rá, amikor meglátta, amint a férfi vörös porpárna tetején felsuhan egy dűne tetejére, kiszáll a siklóból, megáll, lábát arrogánsan szétveti, karját hátracsapja, és lebámul a vörös sivatag kő vadonjára, szeme előtt nyolcszoros nagyítású RayBannel. 

Észre kellett volna vennie Razzt. A lány ott volt, nyugtalanul ringatta a szőke fiút, és igyekezett szorosan tartani, nehogy elfusson. De az ezredes nem látta meg őket. Vagy játszadozott vele. Ebbe Razz inkább nem akart belegondolni. 

De hát megdöbbentő, mennyi mindenbe nem akart mostanában belegondolni, mennyire nem tökölt azzal, hogy döntéseket hozzon. Semmi sem egyszerűsíti le úgy az életet, mint ha az ember egy ámokfutóval kergetőzik a sivatagban, gondolta keserűen. 

• Mozgás – szólt a fiúnak. Aurelio nem mozdult, csak sértődötten nézett. 

Már hajnalodott, és a fiú vacogott a hidegtől. A csillagok macskaszemekként hunyorogtak le rájuk. Sötét, tiszta éjszakákon a Kalahári a bolygó egyik leghidegebb helye volt, Aurelio pedig még mindig a vékony kórházi inget viselte, kabát nélkül. 

• Gyerünk, kicsim – mondta Razz kedvesebben. 

Aurelio csak bámult rá, kék szeme megtelt könnyel. 

Na bumm, gondolta Razz fásultan, a könnyek legalább kimossák a port és koszt. 

• Indulnunk kell – győzködte. 

• Ne… 

Razz megrázta a fejét. Meg se kellett kérdeznie, mit ne. Tudta jól. Ne fussunk, ne menjünk tovább, ne rongyoljuk az idegeinket. És főleg ne rajtam töltsd ki a mérgedet. Aurelio korábban nem sok harci feszültséget látott Razzen. 

• Hagyd abba – felelte Razz. – Megyünk tovább. 

• Miért? – kérdezte panaszosan a fiú. – Hova megyünk? 

Jó kérdés volt, válasz nélkül. 

Aurelio most már elhitte, hogy Razz az, akinek mondja magát, csak nem olyan, mint amilyenre emlékezett. 

Nem egyszerűen fiatalabb verzió a régi ezüstös bőr nélkül: finomabb különbségek is akadtak, bár a fáradt és hajszolt Razznek most egy se jutott az eszébe. A felkelő nap hosszú, vörös csíkokat vetett a tájra. A benzin majdnem kifogyott. Az összes számláló a nullához közelített. 

• Szedj össze ágakat és gallyakat – parancsolta Razz. Nem törődött vele, milyen szánalmasan tápászkodik fel a fiú a hideg kőről. Még egy óra, és úgy fog sütni a nap, hogy a fekete kövek kiégetik Aurelio szandáljának a talpát. 

Razznek a következő menethez hőség kellett. A dzsipnek nem volt aszinkron, éjjel-nappali hőálcája. Ha éjszaka beindítaná, olyan feltűnő lenne, mint a daganat egy CT-felvételen. Razz pedig lefogadta volna, hogy Carlos ezredes méregdrága kémHold-csatlakozást rejteget a siklócskájában, nem beszélve az aszinkron hőálcáról. A dzsip persze beérte régimódi nappali pajzsokkal. 

Normális hőmérséklet mellett az első lökhárító kerámiaszenzorai mérték a talajból feláramló meleget, és ahhoz igazították a dzsip tetején és motorházán lévő hő paneleket. Húszéves, elavult rendszer volt, de így is főleg ennek köszönhették, hogy még életben vannak. 

Razz egyetlen dolgot fájlalt: amit a dzsip tervezője annak idején normális nappali hőmérsékletnek vélt, az itt, a Kalahári sivatagban maximum huszonöt percig tartott, kora reggel és az alkony legvégén. Huszonöt kibaszott perc. 

A fiú visszatért pár csenevész ággal. 

• Bocsánat – mondta –, de nincs túl sok. 

• Sivatag – jegyezte meg Razz, mire a fiú szomorkásán elmosolyodott. 

• Odaadhatnál nekik – szólalt meg Aurelio. Úgy mondta, mint aki komolyan is gondolja. 

• Egy fenét. – Razz el sem gondolkodott a válaszon. 

• Engem úgyis megölnének – tette hozzá ingerülten, látva Aurelio kétkedő arcát. – Mindkettőnknek jobb, ha együtt maradunk. 

Aurelio tudta, hogy ez nem igaz. Azt is tudta, hogy Razz is tudja, de a nő nem erőltette a dolgot. Persze hogy jobb lett volna neki a fiú nélkül. De hát, emlékeztette magát Razz újra és újra, sok évvel ezelőtt felelősséget vállalt érte (most legalábbis úgy érezte). Amikor még kiégett picsafej volt, Aurelio pedig szomorú és elkényeztetett kisfiú. 

Vissza kell vinnie őt újVelencébe, és meg kell védenie az életét. 

A dzsip után kötötte a gallyakat, hogy a földet súrolják. A sivatagi harcászatban a sikló fő előnye egy 4*4-essel szemben az, hogy nem hagy nyomot, legalábbis nyilvánvalót nem, csak táncoló pordémonokat. 

De egy 4*4-es felsöpört kerékvájatait könnyen siklónyomoknak nézheti, aki utána jön. Razznek gőze sem volt, működni fog-e. Csak azt tudta, hogy napok óta bujkál, és Carlos ezredes még mindig nem talált rájuk. Kezdett összeroppanni. Nem táplált illúziókat. Nem csak a dzsipnek volt fogytán a kakaója. 

• Be a dzsipbe – mondta a fiúnak. Hangja rekedt volt a homokszemektől, a vízhiánytól és a félelemtől. A nap már majdnem felkelt, a benzinjük elfogyott. A döntés magától született meg. 

Razz közölte Aurelióval. Úgy érezte, ennyivel tartozik neki. 

• Kicsim, nem futhatunk tovább, támadnunk kell. 

• Benyúlt a műszerfal alá, és letépte a fedőpanelt. Alatta szilikon- és kábelrengeteg tűnt fel. A dzsipnek volt önmegsemmisítője, mint minden PSG-nek: többnyire jobb, mint az ellenség kezébe kerülni. És mint mindennel, az önmegsemmisítő funkcióval is vissza lehetett élni. Razz legalábbis remélte. 

Végigturkálta a kábeleket, párat kicserélt, átállított három jumpert, kölcsönvette az MS NaviSoft konzol belső óráját, és elkezdte visszaszerelni a műszerfalat. Ha boldog nem is, de napok óta először nyugodt volt. Ami nem feltétlenül jó hír. 

Az óra chipjét rákötötte az első lökhárító kerámiaszenzorjaira, és átprogramozta őket a dzsip billentyűzetén, emlékezetéből halászva elő a primitív kódot. Ha bejön, ha nem volt túl részeg anno, és most pontosan fel tudta idézni a részleteket, a chip öttől nulláig visszaszámol, aztán elindítja az önmegsemmisítést, de csak ha három lépésnél közelebb kerül a siklóhoz. 

Elméletnek nagyon fasza. De amennyi szerencséje Razznek mostanában volt, a járgány valószínűleg a levegőbe repül az első sziklatömbnél, aminek elég nagy a fémtartalma. 

Ideje akcióba lépni. Razz egy másodpercig arra gondolt, itt hagyja a fiút, behúzza egy szikla árnyékába, és elhajt. Ha minden rendben megy, visszajön érte. Ha nem, Aurelio legalább életben marad. 

Nem, mondta magának dühödten. Úgyis szomjan halna, vagy napszúrást kapna. Mindegy. Razznek egyébként is szüksége volt rá. Aurelio volt a józan esze, a kitartása. Valószínűleg egyedül neki köszönhette, hogy még küzd, és nem a porban kuporogva várja a halált. Mert ezt akarta tenni, amikor az a szemét felrobbantotta a benzintartályait. 

– Gyerünk. – Visszatömködte a kábeleket a műszerfal mögé, és gyújtást adott. A benzinszintet jelző dióda lassan, ütemesen villogott, de Razz ügyet sem vetett rá. Kihajtott a mély vízmosásból, északnak fordult, és elindult oda, ahol utoljára látta az ezredest. 

Tisztában volt vele, hogy a túlélés időzítés kérdése. De azzal is, hogy néha a vakszerencsén múlik minden. A vakszerencse pedig melléállt. Legalábbis az elején. A dzsip felért egy kopár vulkáni kráter szélére, és a túloldalon, talán két kilométernyire, feltűnt az ezredes tábora: két felfújható kunyhó a kráter pereme alatt. A fickó még hőálcát sem rakott fel. 

Razz védőrendszert nem látott, de kellett lennie. Talán botlódrót szirénákkal, vagy két széles ívű, lézerfonalas klémor. Ha nagy pechje van, teleszórták a környéket Dzsingisz XIV rákaknákkal. Két centis, hatlábú, mászó robbanószerkezetekkel, amik az ellenség testhőjét követik. Zöld infrabiztos kitinpáncél borította a rohadékokat, bár ez faszt se számított. Razznek úgysem volt infraszemüvege, amivel megkereshetné őket. 

Az ezredes nem próbált elrejtőzni, úgy tűnik, szükségtelennek tartotta. Razzt ez idegesítette. Nem szerette, ha lefitymálják: izzani kezdett benne a düh. Úgy érezte, a fickónak ezt tudnia kéne.