GABRIELA HOLDSUGARA

(Talán gyermek, vagy a nép, ki tudja?)

“Nemcsak a város, a kikötő, a kisvárosok, meg a falvak alakultak át. Megváltoztak a szokások is, fejlődtek az emberek…”

(Dr. Ezequiel Prado vádbeszédéből, Jesuíno Men-donsa ezredes bűnügyének tárgyalásán.)

 

270

 

BARÁTI ÉNEK GABRIELÁRÓL

Ó, mit csináltál, Szultán, az én vidám leánykámmal?

Trónomra ültettem őt palotámban, s cipőjét arannyal kihímeztem, ametisztet, smaragdot, rubint raktam ujjara, gyémántot a nyakába, rabnők lestek parancsára, velem hált az ágyamban, királynőmnek neveztem.

Ó, mit csináltál, Szultán, az én vidám leánykámmal?

Csak ki, a szabadba vágyott, hogy ott vadvirágot szedjen. Csak egy üvegtükre legyen, hogy magát nézegesse. Csak a napot kívánta, imádta a meleget. Holdfény hulljon ezüstösen, hogy abban pihenhessen. Férfiölelésre vágyott, hogy forrón szerethessen.

Ó, mit csináltál, Szultán, az én vidám leánykámmal?

Királyi bálba vittem a te vidám leánykádat, királynőnek öltöztettem, hercegnőkkel társalgóit, doktorokkal diskurált, és idegen táncot járt, a legjobb borból ivott, más tájak gyümölcsét ette, a király karján repült, királynőknek királynője.

Ó, mit csináltál, Szultán, az én vidám leánykámmal?

Küldd vissza őt konyhájába, dús gujava-erdejébe, kecsesen ringó táncához; hadd járjon kartonruhában, az öreg, zöld papucsában, az ártatlan gondolatát, szívből jövő kacagását, gyermekségét, ó add vissza, hogy ágyában vágytól égve, sóhajtozzon szerelmesen. Mért akarod, hogy más legyen?

íme az ének, ez Gabriela: fahéjnak színe, szegfű illata.

 

273

.

 

A nyomorúságos anyagi gondokkal küszködő ihletett költő

- Dr. Argileu Palmeira, kiváló és ihletett költőnk, a bahiai irodalmi körök kiválósága. - A Doktor mutatta be; büszkeség csengett a hangjában.

-Költő, hm… - Ribeirinho ezredes bizalmatlanul nézte: az ilyesféle költők általában nem különbek a kiszolgált bértollnokok-nál. - Örvendek…

Az ihletett költő, egy ötvenes, hatalmas, kövér, egészen világos bőrű, mókás mulatt, szélesen mosolygott; oroszlánsörénye volt, csíkos nadrágja; a rekkenő hőség ellenére fekete mintás kabátot és mellényt viselt; néhány foga aranyból volt; egy nyaraló szená- tor pózában tetszelgett, nyilvánvalóan megszokta a nyers pusztalakók bizalmatlanságát a múzsákkal és választottaikkal szemben. Mellény zsebéből előhúzott egy névjegyet, megköszörülte a torkát, magára irányítva az egész ház figyelmét, kieresztette mennydörgő, zengő hangját:

- A társadalmi és jogtudományok bakkalaureátusa, vagyis aka-démiai végzettségű és taláros ügyvéd, az irodalomtudomány bakkalaureátusa. A Mundo Novó-i bírósági körzet közvádlója, a belső- bahiai pusztákon. Szolgálatára, drága uram.

Meghajolt, s átnyújtotta a névjegyet az elképedt Ribeirinhónak. Az ezredes a szemüvegét kereste, hogy elolvassa:

DR. ARGILEU PALMEIRA

Bakkalaureátusok

(a jogi és társadalomtudományokban, valamint az irodalomtudományokban)

Közvádló Koszorús költő

A kritika által elismert hat könyv szerzője MUNDO NOVO-BAHIA PARNASSZUS

Ribeirinho egészen megzavarodott, felemelkedett a székről, ösz-szefüggéstelen mondatokat nyögdécselt:

- Hát nagyszerű, doktor úr… Állok rendelkezésére:..

 

275

 

Az ültetvényes válla felett Nacib is elolvasta, őrá is nagy hatás-sal volt; fejét csóválta, így szólt:

- Ez igen. Ez már döfi!

A költő nem szeretett időt vesztegetni: letette hatalmas bőrtás-káját az asztalra, s hozzálátott, hogy kinyissa.

Ilhéus a legnagyobb vidéki városok közé számít, még sok láto-gatást kell tennie. Először az előadásra szóló belépők kötegét vet-te ki.

A Parnasszus érdemes lakója, sajnos, alá volt vetve az élet anya-gi gyarlóságainak ezen a nyomorúságos és gyalázatos világon, hol a gyomor uralkodik a lélek felett. így eléggé kifejlett gyakorlati érzékre tett szert, s amikor előadói körútra indult, lelkiismeretesen megdolgozott minden helyet, hogy a legtöbbet húzza ki belőle.

Különösen akkor igyekezett bebiztosítani magát, ha gazdag, pénzes vidékre érkezett, mint Ilhéus, hogy némi tartalékra tegyen szert, hogy kárpótlást találjon azokért az elmaradottabb közpon-tokért, ahol a költészet iránt táplált megvetés és az előadásokkal szemben tanúsított ellenállás neveletlenségben és ajtócsapkodásban is megnyilvánul. Mesébe illően vastag bőr volt a képén, nem hagy-ta, hogy eltiporják, még ilyen kirívó esetekben sem. Mindig elölről kezdte, és majdnem mindig győzött: legalább egy jegy elkelt.

. Az ügyészségi jövedelem nem sokat hozott a konyhára, és csak szűkösen volt elég a nagy család, a gyarapodó gyerekhad szükségleteire. Nagy családért, vagy helyesebben, számos családért, dolgozott, mert legalább három volt neki. Az érdemes költő kényszerből alávetette magát az írott törvényeknek, amelyek talán jók a halandók közösségének, de kétségkívül kényelmetlenek az olyan kivételes lények számára, mint a “többszörös bakkalaureátus” Argileu Palmeira. Itt van például a házasság meg az egynejűség. Hogy is vethetné magát alá egy igazi poéta ilyen korlátozásoknak? So-sem akart megnősülni, habár idestova húsz esztendeje együtt élt az egykor virgonc, ma már megvénült Augustával, abban, amit törzsotthonának nevezhetett. Neki írta az első két könyvét: a Smaragdok-at és a Gyémdntok-aX. (minden könyvének drágakő vagy féldrágakő volt a címe), a nő pedig öt erőteljes gyereket adott neki cserébe.

A múzsák rajongója nem imádhat egyetlen múzsát, a költőnek meg kell újítania ihletének forrásait. Bátran megújította, az útjába kerülő nő nyomban szonetté vált az ágyban. Két másik ösztönző múzsával is alkotott könyveket meg családot. Raimundának, az

276

 

ifjú mulatt virágnak - felszolgáló volt -, jelenleg három gyerek ma-májának, a Türkizek-kel meg a Rubinok-kai állított emléket. A Za-fírok-at és a Topdzok-at Clementinának, a helyzetével elégedetlen özvegynek köszönhette; tőle született Hercules és Afrodite. Persze, ezekben az elismert kötetekben más, kisebb múzsák számára is vol-tak versek. És lehetséges, hogy az elismert tíz gyereken kívül még több is volt neki; valamennyit görög hősök és istenek nevére keresztelték, az anyakönyvbe is úgy írták be őket, a papok megbotránkozására. Tíz, különböző korú, eleven Palmeirát (de mert a tőle származó tízhez még kettő járult Clementina elhunyt férjétől);, tizenkét hatalmas szájat kellett etetnie, amelyek apjuk mitológiai étvágyát örökölték. A vágyon kívül, hogy tájat változtasson, hogy új vidéket lásson, mindenekelőtt ők indították a költőt ezekre az irodalmi vándorutakra, a törvénykezési szünetekben. Egy könyv-rakomány meg egy-két előadás volt óriási fekete bőröndjében, amely alatt a legerősebb hordárok válla is meggörnyedt.

- Csak egyet? Ne tegye ezt… Ne hagyja otthon felesége őnagy-ságát. Hát a gyerekek, mennyi idősek? Tizenöt éves korukban már fogékonyak a költészet meg az előadásomban foglalt eszmék ha-tása iránt. Különben is azok rendkívül nevelő hatásúak, és alkal-masak az ifjú lelkek alakítására.

- Nincs benne semmi illetlenség? - kérdezte Ribeirinho, Leo-nardo Motta előadásaira emlékezve, aki évenként egyszer beállított Ilhéusba, s jegyek nélkül is túlzsúfolt teremben mondta el beszá- molóit a pusztáról. - Illetlen adomák ?

- Minek tart engem, drága uram. A legszigorúbb erkölcsösség… A legnemesebb érzelmek.

- Nem azért mondtam, hogy kifogásoljam, hiszen szeretem az ilyet. Az igazat megvallva, csupán ezeket az előadásokat bírom… - ismét zavarba jött. - Csakhogy, meg ne sértődjön, azt akarom mondani, szórakoztatók, ugye? Én olyan fatuskó vagyok, nem va-lami iskolázott, az előadás elálmosít… Csak a ház asszonya, meg a kislányok miatt kérdeztem… Mert különben, nem lehetne el-hozni őket, igaz? - s hogy befejezze ezt az ügyet: - Négy belépőt,

mennyi az?

Nacib kettőt vett. Felipe cipész egyet. Másnap estére, az elöljá- róság dísztermében, ahol dr. Ezequiel Prado, Argileu egyetemi kol-légája mond bevezetőt.

A költő átkapcsolt működésének a második, nehezebb szakaszára. A belépőt jóformán senki sem utasította vissza. A könyv

 

277

 

azonban nem részesült ilyen fogadtatásban. Sokan az orrukat fintorgatták az oldalak láttára, amelyeken apró betűkkel szedve, sorakoztak a versek. Egyesek érdeklődésből vagy illendőségből rá- szánták magukat, de még azok sem tudták, mitévők legyenek, ami-kor az ár után érdeklődtek, s a költő így válaszolt:

- Tetszése szerint… A költészet nem árucikk. Ha nem kellett volna a nyomtatásért, a papírért, az összeállításért meg a fűzésért fizetnem, szíves örömest ingyen osztogatnám a könyveimet, ahogy a költő rendelte. De ki vonhatja ki magát az élet aljas anyagias-sága alól? Ez a kötet a legutolsó és legjelentősebb költeményeimet foglalja magába, magasztalják szerte az országban, Portugáliában is elragadtatással szólt róla a kritika; egy vagyonba került nekem. Még ki se fizettem… az ön belátására bízom, kedves barátom…

Ez jó módszer volt kakaóexportőr és nagybirtokos esetében. Mundinho Falcáo száz milréist adott egy könyvért, s azonkívül vett egy belépőt. Ramiro Bastos ezredes ötven milréist adott, s kárpótlásul három belépőt vásárolt. Ráadásul, holnaputánra meg-hívta vacsorára. Argileu előzetesen érdeklődött minden hely különlegességei iránt, amelyet meglátogatott. így szerzett tudomást a politikai küzdelemről is Ilhéusban; levelekkel felszerelve jött Mundinhóhoz és Ramiróhoz, ajánlásokkal mindkét párt jelentős embe-reihez.

Több éves gyakorlata volt, türelme és bátorsága, hogy elsózza könyve példányait; a testes költő rögtön megérezte, vajon a vevő képes-e magától határozni és kiadni egy nagyobb összeget, vagy pedig ösztönzésre van szüksége:

- Húsz milréis, és adok egy autogramot.

Ha a reménybeli olvasó még ellenállt, a költő nagylelkűen le-szállt az alsó határra:

- Érzem, hogy érdeklődik a költészetem iránt, ezért tízért oda-adom önnek. Hogy meg ne fosszam az urat jogos álmaitól, az áb-rándoktól és a gyönyörűségtől!

Ribeirinho a kezében tartotta a könyvet, és a fejét vakarta. Ta-nácstalan pillantást vetett a Doktorra, hogy mit fizessen. Jól felül-tették, kidobott pénz. Benyúlt a zsebébe, kihúzott még húsz milré- ist; a Doktor kedvéért tette. Nacib nem vett, Gabriela nem tudott jól olvasni, neki pedig éppen elég volt az a költészet, amit Josué meg Ari Santos adott elő a bárban. Felipe cipész visszautasította; már elég pityókos volt:

- Bocsásson meg, költő úr. Én csak prózát olvasok, mégpedig

278

 

bizonyos prózát - hangsúlyozta a bizonyos szót. - Regényt nem! Harcos prózát, azokból, amelyek hegyeket mozgatnak és megvál-toztatják a világot. Olvasott már uraságod Kropotkint?

Az érdemes költő habozott. Igent akart mondani, ismerős volt neki a név, mégis jobbnak találta, hogy egy nagy frázissal rukkol-jon ki:

- A költészet a politika fölött áll.

- Y yo me cago en la poesía, senor mío - nyújtotta előre az uj-ját. - Kropotkin es el más grandé poéta de todos los tiempos! - csak akkor beszélt tiszta spanyol nyelven, ha nagyon izgatott volt, vagy sokat ivott. - Mayor que él solo la dinamita. Viva la anar—

quía!1

Már becsípve jött a bárba, és itt folytatta az ivást. Ez csak egyszer történt meg vele évente; csak kevesen tudták, hogy ily módon emlékezett meg egyik fivérének a haláláról, akit sok-sok évvel ez-előtt tüntetésen lőttek agyon, Barcelonában. Az valóban harcos anarchista volt, zavaros és forrófejű, bátor szívű. Felipe összeszedte füzeteit és könyveit, de nem vitte tépett zászlaját. Inkább elmenekült Spanyolországból, hogy megszökjék a gyanúsítások elől, amelyek rokonsága miatt körülvették. Most mégis, több mint húsz év múltán, becsukta a boltját, és leitta magát a tüntetés és a halálos utcai sortűz évfordulóján. Esküdözött, hogy visszamegy Spanyolországba, bombákat robbant, és megbosszulja a fivérét.

Bico-Fino és Nacib a pókerhelyiségbe vezette az emlékünnepet ülő spanyolt; ott ihatott kedvére, nem alkalmatlankodott senkinek. Felipe nekiesett Nacibnak:

- Que hiciste, sarraceno infiel^ de mi flór rója, de la grácia de Gabriela? Tenía ojos alegres, era una canción, una alegría, una fiesta. Por qué la robaste pára ti solamente, la pusiste en prisión?

Sucio burgués…2

Bico-Fino hozta neki a pálinkásüveget, letette az asztalra.

A Doktor megmagyarázta a költőnek a spanyol részegségének okát, s elnézését kérte. Felipe egyébként igen jól nevelt ember, megbecsült polgár, csupán egy évben egyszer…

- Tökéletesen megértem. Egy kis ivászat időnként még a legjobb

1 - Én pedig szarok a költészetre, uram… - Kropotkin minden idők legnagyobb költője!… - Csak a dinamit nagyobb nála. Éljen az anarchia!

! - Te hitetlen szaracén, mit csináltál az én piros virágommal, a bájos Gabrielá- val? Vidám szeme volt, csupa dal volt, öröm és ünnep. Mért raboltad el csak ma-gadnak, mért vetetted fogságra? Mocskos burzsuj…

 

279

 

családban is megesik. Én magam se vetem meg az itókát… Be-nyakalom azt a kis piát…

Ehhez értett Ribeirinho: az italokhoz. Otthonos területen érezte magát, s oktató előadásba fogott, a különféle pálinkákról. Ilhéus-ban készül egy fajta, a legkiválóbb, az ilhéusi nádpálinka, csaknem az egészet Svájcnak adják el, ahol mint whiskyt isszák. A Mis-ter - az angol vasútigazgató, magyarázta Argileunak - nem is iszik mást. Az pedig ért hozzá…

Az előadás több ízben félbeszakadt. Ebéd előtt szállingóztak a vendégek; bemutatták őket a költőnek. Ari Santos bensőségesen megölelte, magához szorította. Jól ismerte névről és olvasta mű- veit; ez az ilhéu.si látogatás biztosan belekerül a város kulturális életének évkönyveibe. A költő olvadozott az élvezettől, hálálkodott, Joáo Fulgéncio áttanulmányozta a névjegyét, és gondosan zsebre dugta. Argileu bezsebelte a belépőjegyek árát, rásózott egy dedikált könyvet Arira, egy másikat meg Manuel das Oncas ezredesre, majd leült egy asztalhoz a Doktorral, Joáo Fulgéncióval, Ribeirinhóval és Arival, hogy megkóstolja a magasztalt ilhéusi nád-pálinkát.

A költő, új barátok közt iszogatva, egy kissé már levetette a je-lentős személyiség álarcát, s kitűnő elbeszélőnek bizonyult; mulat-ságos adomákat mesélt, mennydörgő hangján, nagyokat kacagott; érdeklődött a helyi dolgok iránt, mintha már régóta itt élne, s nem aznap reggel szállt volna partra. De minden új vendégnek, akinek bemutatták, belépőjegyeket és könyveket vett elő a táskából. Vé- gül, Nhő-Galo javaslatára, valami különleges eljárást sütöttek ki, hogy megkönnyítsék a munkáját. Ha az áldozatból belépőjegyeket és könyvet is kinéznek, a Doktor végzi el a bemutatást. Ha pedig csak néhány belépőjegyre számíthatnak, de könyvre nem, akkor Ari lesz a bemutató. Egyedülálló, vagy pénzszűkében levő embert, akitől csak egy belépő várható, Nhő-Galo mutat be. így időt nyer. A költő egy kicsit húzódozott:

- Csalókák ezek a dolgok… Nekem van tapasztalatom. Néha egy pasas, nem is gondolná az ember, elvisz egy könyvecskét… Legfeljebb az ár módosul…

Egészen elszemtelenedett ebben a vidám társaságban, amelyhez még Josué, a Kapitány, meg Tonico Bastos csatlakozott. Nhö-Galo megnyugtatta :

- Itt, barátom, nem érheti csalódás. Mi ismerjük mindenkinek a lehetőségeit, ízlését, írástudatlanságát…

 

280

 

Egy néger fiú lépett a bárba, egy cirkusz hirdetményeit osztogatta; másnapra volt kitűzve a megnyitó előadás. A költő megremegett:

- Nem, nem járulhatok hozzá! Holnap az én előadásom napja van. Szándékosan választottam így, mert a két moziban ifjúsági filmet vetítenek, kevés felnőtt lesz ott. Most meg egyszerre a nya-kamba pottyan a cirkusz…

- De, doktor úr, hát nem adta el előre a belépőjegyeit? Kész-pénzben fizetve? Nincs veszély! - kiáltott fel Ribeirinho.

- Hát azt hiszi az úr, azért vagyok, hogy az üres székeknek be-széljek. Egy fél tucat embernek szavaljam el verseimet? Drága uram, féltve őrzött nevem van, csengése van ennek a névnek, di-csősége Brazíliában és Portugáliában…

- Ne nyugtalankodjon… - közölte vele Nacib, aki ott állt a dí- szes asztal mellett. - Ez egy kis vándorcirkusz, Itabunából jött. Semmit se ér. Nincsenek állatok, valamirevaló artisták. Csak a gyerekek fognak elmenni…

A költő Clóvis Costához volt hivatalos ebédre. Nyomban, meg- érkezése után, először az Ilhéusi Napló szerkesztőségébe látogatott. Tudni akarta, a Doktor vele töltheti-e a délutánt.

- Természetesen, a legnagyobb örömmel. Most pedig elviszem kiváló barátunkat Clóvis otthonába.

- Jöjjön, ebédeljen velünk, barátom.

- Nem hívtak meg…

- De engem meghívtak, és én meghívom önt. Nem szabad elmulasztani az embernek ezeket az ebédeket, barátom. Mindig jobbak, mint a megszokott otthoniak. Nem is beszélve a szállodai kosztról; az rossz és kevés, borzasztóan kevés!

Amikor elmentek, Ribeirinho megjegyezte:

- Ezt a dupla doktort se mérték után készítették… Mindent bevasal: belépőjegyet, könyvet, ebédet… Ez úgy fal, mint a far-kas…

- Bahia egyik legnagyobb költője - állította Ari. Joáo Fulgéncio elővette zsebéből a névjegykártyát:

- Legalábbis a névjegykártya csodálatos. Sose láttam ilyet. “Bakkalaureátusok”… Képzeljék! A Parnasszuson lakik… Bocsásson meg, Ari, nem olvastam, de nem tetszik nekem a költészete. Nem lehet valami nagy dolog…

Josué a Topázok példányát lapozgatta, amit Ribeirinho vett meg,

halkan verseket olvasott:

 

281

 

- Nincs lélek benne, vérszegény versike. És maradi, mintha a költészet nem fejlődött volna. Ma, a futurizmus idejében…

-Ne mondjanak ilyet… Valóságos szentségtörés. - Arit elragadta a hév. - Hallgassa, Joáo Fulgéncio, ezt a szonettet. Isteni. - Már a címet is szavalva olvasta: A zuhatag dübörgése.

Többet nem tudott olvasni, mert a spanyol Felipe jelent meg a teremben, dülöngélt, botorkált, rázuhant az asztalokra; hangja akadozott:

- Sarraceno, burgués, sucio, dónde está Gabriela? Qué hiciste de mi flór rója, de la grácia…3

Most egy fiatal félvér lány, az egyik konyhalány, hozta mindennap az ételt. Felipe, a székekben botladozva, azt akarta tudni, ho-va temette el Nacib Gabriela báját és vidámságát. Bico-Fino meg-próbálta visszavinni őt a pókerhelyiségbe. Nacib bizonytalan moz-dulatot tett a kezével, mintha bocsánatot kért volna, ki tudja, mi- ért, Felipe állapota, vagy Gabrielának, a vidám, bájos virágszálnak távolléte miatt. A többiek csendben nézték. Hol van azoknak az elmúlt napoknak az élénksége, amikor ő jött délidőben, s rózsát tűzött a füle mögé? Érezték távollétének súlyát, mintha a bár elvesztette volna nélküle a melegséget, a meghittséget. Tonico törte meg a csendet:

- Tudják a költő előadásának a címét?

- Nem. Mi az?

- A könny és a vágy.

- Zagyvalék, majd meglátják - jövendölte Ribeirinho.

Saadné asszony tévedései

Hitvány kis cirkusz volt. A kis néger Tuísca a fejét csóválta; az ingó árbocnál állt, s éppen olyan kicsi volt, mint egy halászcsónak árboca. Kisebb és hitványabb cirkusz már nem is lehetett volna. A sátorponyva szitává lyuggatva, olyan volt, akár az éjjeli csillagos ég, vagy a félnótás Mária Me Dá ruhája. Nem volt sokkal nagyobb, mint a halcsarnok, alig takarta el ott a kikötő előtt, a téren. Ha nem a kipróbált hűség lett volna a kis néger Tuísca fő jellemzője, semmilyen érdeklődést nem tanúsított volna a Három Ame-3 - Szaracén, piszkos burzsuj, hol van Gabriela? Mit csináltál a piros virágom-mal, a bájával…

 

282

 

rika Cirkusz iránt. Micsoda különbség a Balkáni Nagy Cirkuszhoz képest! Annak óriási pavilonja volt, sok vadállat ketrecben, négy bohóc, törpe meg óriás, idomított lovak, vakmerő trapézmű- vészek. Ünnep volt a városban, és Tuísca el nem maradt semmiféle látványosságról. A fejét csóválta.

Szeretet és odaadás bújt meg forró szívecskéjében. Imádta any-ját, a néger Raimundát, akinek most szerencsére enyhült a reumá- ja, s ő mosott, vasalt; imádta az aranyfürtű, kis Rosinhát, Tonico Bastos lányát - ő volt a titkos szenvedélye -, Gabriela asszonyt és Nacib urat, a jóságos Dos Reis nővéreket; Filót, a bátyját, az or-szágutak hősét, a volán királyát, teherautók és autóbuszok fensé- ges irányítóját. Meg a cirkuszokat. Mióta az eszét tudja, nem állí- tottak fel cirkuszsátrat Ilhéusban az ő készséges segítsége, hasznos közreműködése nélkül: kísérte a bohócot az utcán, segített a cirkuszi szolgáknak, lelkesülten vezényelte a néger gyerkőcök vas-tapsát, fáradhatatlan és nélkülözhetetlen volt az üzenetek továbbí- tásában. Nemcsak úgy szerette a cirkuszt, mint a legjobb szórako-zást, varázslatos látványt, csábító kalandot. Úgy ment oda, mint aki a sorsát tölti be. Csak Raimunda reumája miatt nem kelt útra valamelyikkel. Segítségére szükség volt otthon. Az apró garasokra is, amelyeket különféle munkával szerzett: minden volt, lelkiismeretes cipőtisztító, mindenes fiú, a Dos Reis nővérek nagyrabecsült édességeinek árusítója, szerelmes levelek tapintatos postása, az arab Nacib kiváló segítőtársa az italokkal való mesterkedésekben. Só- hajtozott, hogy milyen szegényes ez a cirkusz.

A Három Amerika Cirkusz a végét járta. Az utolsó állatot, egy kivénhedt, fogatlan oroszlánt, odaajándékozták a conquistai elöl-járóságnak, hálából az ellátásért, meg hát nem is tudták tartani. “Görög ajándék” - mondta az elöljáró. Minden szálláshelyen szök-tek az artisták, még az elmaradt bérüket sem követelték. Mindent becseréltek élelmiszerre, amit tudtak, még* a porond szőnyegét is. Az együttes az igazgató családjára olvadt: feleségére, két férjes lá- nyára, a hajadonra, a két vőre meg egy távoli rokonra: ő volt a jegyszedő, s a cirkuszi szolgákat is ő igazgatta. Ők heten, egyen-súlyozó számokkal, szaltó mortálékkal, kard- és tűznyeléssel, kö- téltánccal szerepeltek, a porondon kártyatrükköket csináltak; feke-tére festett egyensúlyozórudakat emelgettek, “emberi piramisba” álltak össze. Az öreg igazgató bohóc és bűvész volt, fűrészen mu-zsikált, amelynek hangjára a három lánya táncolt. Az előadás má- sodik részében együtt léptek fel, hogy eljátsszak A bohóc lánya

 

283

 

című színjátékot; bohózat és dráma keveréke volt ez, “vidító és megindító tragikomédia, mely hatalmas kacajra fakasztja és meg-ríkatja a nagyérdemű közönséget”. A jó Isten a megmondhatója, hogy értek el Ilhéusba. Azt remélték, hogy itt megszerzik a hajóra való útiköltséget Bahiáig, ott pedig társulhatnak egy jobb cirkuszhoz. Itabunában úgyszólván koldultak. A vonatra a három lány kereste meg a pénzt; a két férjes asszony és a még kiskorú hajadon táncolt a kabaréban.

Tuísca volt az isteni gondviselés: elvitte a szegény igazgatót a rendőrbiztoshoz (hogy mentesüljön a rendőrségnek fizetendő ille-ték alól); Joao Fulgéncio úrhoz (hogy hitelbe nyomtassa ki a mű- sort), Cortes úrhoz, a Vitória mozi tulajdonosához (hogy díjtalanul kölcsönözze a mozi átalakítása során kimustrált ócska székeket), a rossz hírű Olcsó Pálinka kocsmába, a Sapo utcába (hogy az ő tanácsára cirkuszi szolgákat, köztük csavargókat, szerződtessenek), és elvállalta a szolga szerepét A bohóc lánya című darabban (az a művész, aki azelőtt játszotta, otthagyta a karrierjét és bérét Itabu-nában, egy áruházi pult kedvéért).

- Csak ámult, amikor visszamondatta velem a mondanivalókat, én pedig mindent pontosan elismételtem. Pedig még nem is látott táncolni…

Gabriela hallgatta és tapsolt, amikor elmesélte a nap meglepeté- seit, a varázslatos világnak, a cirkusznak a híreit.

- Tuísca, még igazi művész lesz belőled. Holnap ott leszek, az első sorban. - “Elcsalom majd Arminda asszonyt” - gondolta. - Meg beszélek Nacib úrral, hogy ő is jöjjön el. Igazán eljöhetne, otthagyhatná egy picikét a bárt. Megnézünk téged… Dagadtra tapsolom majd a tenyeremet.

- A mama is eljön és megnéz. Ingyen jön. Lehet, hogy ha meg-lát, elenged velük. Csak hát ez olyan szegény cirkusz… Gyaláza-tosán állnak pénz dolgában. Maguk főznek, hogy arra se költse-nek.

Gabrielának határozott elképzelései voltak a cirkuszokról:

- Minden cirkusz jó. Akkor is jó, ha düledezik. Nincs jobb do-log, mint cirkuszban szerepelni. Nagyon tetszik. Holnap ott leszek és tapsolok. Elviszem Nacib urat is. Számíthatsz rá.

Aznap éjjel Nacib nagyon későn ért haza, a bárban hajnalig tartott a forgalom. Argileu Palmeira költőt nagy társaság vette körül a mozik előadása után. A kiváló költő a Kapitánynál volt vacso-rán, még tett néhány látogatást, még eladott egypár példányt a

284

 

Topázok-ból; el volt ragadtatva Ilhéustól. A cirkusz olyan szánal-mas - látta a kikötőben -, hogy nem tartotta vetélytársnak. A tár-salgás a bárban, belenyúlt az éjszakába; a költő kitűnő ivónak bizonyult, “istenek nektárjának” meg “rézbőrű abszintnek” keresztelte el a pálinkát. Ari Santos a verseiből adott elő, és kivívta a je-les férfiú elismerését.

- Mély átérzés. Helyes forma.

Josué is állhatatosán szavalt. Modern költeményeket, hogy megbotránkoztassa a vendéget. De az nem botránkozott meg:

- Gyönyörű. Nem rajongok a futurista irányzatért, de mindig megtapsolom a tehetséget. Micsoda erő, micsoda képek!

Josué megadta magát: utóvégre Argileu ismert név. Tekintélyes poggyásza van, elismert könyvei. Megköszönte a költő véleményét, engedélyt kért, hogy előadhassa egyik legújabb szerzeményét. Az éjszaka folyamán, Glória, többször is türelmetlenül megjelent az ablakában, s a bár felé kémlelt. így látta és hallotta Josuét; ott állt a költő, szavalt, és strófáiban keblek és farok, meztelen hasak, bű- nös csókok, ölelések és szeretkezések, elképesztő bacchanáliák ka-varogtak buja forgatagban. Még Nacib is tapsolt. A Doktor meg-említette Teodoro de Castro nevét; Argileu felemelte poharát:

- Teodoro de Castro, a nagy Teodoro! Meghajolok Ofenísia dal-noka előtt, az ő emlékezetére ürítem poharamat. - Mindnyájan it-tak. A költő szakaszokat idézett Teodoro költeményeiből; itt-ott változtatott rajtuk:

Kecsesen hajolt ki az ablakán, Ofenísia, s holdfényben jajgatott…

- “Könnyezett”… - javította ki a Doktor.

Ofenísiának a pohárköszöntők között felidézett története más históriákat is eszükbejuttatott; elhangzott Sinházinha és Osmundo neve, s ezzel elkezdték az adomázást. Hogy nevetett Nacib… A Kapitány felvonultatta kimeríthetetlen repertoárját. A fennkölt poéta mesélni is tudott. Mennydörgő hangja harsogó hahotákba torkollott, megrázta a teret, s a sziklákon halt el. Üzemben volt a pókerhelyiség is. Amáncio Leal nagyban játszott dr. Ezequiellel, a szír Maluffal, Ribeirinhóval és Manuel das Oncasszal. Izgalmas ötös póker volt.

Nacib holtfáradtan, álmosan érkezett haza. Ledobta magát az ágyra; Gabriela, mint minden éjjel, felébredt:

 

285

 

- Nacib úr… Sokáig odamaradt… Tudja már az újságot? Nacib ásított, szeme a lepedők közt előbukkanó testet nézte, azt

a naponta megújuló titokzatos testet; a fáradtság és az álmosság között, a vágy gyenge lángja gyúlt ki benne.

- Majd meghalok az álmosságtól. Mi történt? Nyújtózkodott, lábát Gabriela tomporára fektette.

- Tuísca most művész.

- Művész? Mi a csoda ez?

- A cirkuszban. Szerepelni fog…

Az arab keze fáradtan siklott fel Gabriela lábszárán.

- Szerepel? A cirkuszban? Nem tudom, miről beszélsz?

- Honnan is tudná? - Gabriela felült az ágyban; ennél nem lehetett érdekesebb újság. - Itt járt vacsora után, és elmondta ne-kem… - megcsiklandozta Nacibot, hogy felébressze, s az fel is ébredt.

- Akarod? - nevetett kuncogva. - Hát akkor rajta… Azonban Gabriela Tuíscáról meg a cirkuszról beszélt; hívta Nacibot:

- Nacib úr eljöhetne holnap velem meg Arminda asszonnyal. Megnézzük Tuíscát. Otthagyja a bárt egy pindurka időre.

- Holnap nem lehet. Holnap mindketten egy előadásra megyünk.

- Micsodára, Nacib úr?

- Előadásra, Bié. Jött egy doktor, egy poéta. Mindenből verset csinál, amit csak lát. Nagyszerű, elég, ha azt mondom, hogy kétszeres doktor… Lángész. Ma mindenki körülötte sündörgött. Ahogy az vitatkozik, ahogy verseket mond… Remek. Holnap előadást tart az elöljáróságon. Vettem két jegyet, magamnak és neked.

- És milyen az előadás? Nacib megpödörte a bajszát:

- Ah! pompás dolog, Bié.

- Jobb, mint a mozi?

- Érdekesebb…

- Jobb a cirkusznál?

- Ne hasonlítsd ahhoz. A cirkusz többnyire gyerekeknek való. Ha van valami jó szám, akkor megéri. De előadás csak egyszer-kétszer akad.

- És milyen? Van zene, tánc?

- Zene, tánc… - nevetett. - Sokat kell még tanulnod, Bié. Nincs olyasmi, nincs.

 

286

 

- Hát akkor miért jobb, mint a mozi meg a cirkusz?

- Megmagyarázom, ide figyelj. Van egy ember, egy költő, egy doktor, aki beszél valamiről.

- Miről beszél?

- Akármiről. Ez a könnyről és a vágyról fog beszélni. Ő beszél,

az emberek hallgatják. Gabriela elámult; csak meresztette a szemét:

- Ő beszél, mi meg hallgatjuk. És aztán?

- Aztán? Ő befejezi, az emberek pedig tapsolnak.

- Csak ennyi. Semmi más?

- Csak ennyi, de ott van még, amit mond.

- És miket mond?

- Szép dolgokat. Néha körülményesen beszélnek, az ember nem is érti pontosan. Akkor a legjobb.

-Nacib úr… A doktor beszél, az emberek hallgatják… És Nacib úr meg mozihoz, cirkuszhoz méri, micsoda dolog! Pedig Nacib úr olyan tanult ember. Nem lehet jobb, mint a cirkusz.

- Ide figyelj, Bié, mondtam már neked: te most már nem cse-lédlányka vagy. Úrnő vagy. Saadné asszony. Meg kell hogy értsd ezt. Van egy előadás, egy doktor fog beszélni, valóságos kolosz-szus. Ott lesz Ilhéus színe-java. Mi is. Nem lehet elmulasztani ilyen fontos dolgot, azért, hogy egy ócska vándorcirkuszba menjünk.

- Nem lehet, Nacib úr? Igazán nem lehet? Mért nem? Ijedt hangja meghatotta Nacibot. Megsimogatta:

- Mert nem lehet, Bié. Mit szólnának hozzá? Mit szólna a vi-lág? Az az ostoba, műveletlen Nacib elszalasztottá az előadást, hogy megnézze a cirkusz ocsmányságait. És aztán? A bárban mindenki a pasas előadását fogja tárgyalni, én pedig a cirkusz marha-ságairól locsoghatok.

- Kezdem érteni… Nacib úrnak nem lehet… Kár… Szegény Tuísca. Úgy szerette volna, ha Nacib úr is ott van. Megígértem. Nem lehet, igaza van. Megmondom Tuíscának. Tapsolok majd magam, Nacib úr helyett is - nevetett, és szorosan odabújt Nacibhoz.

- Ide figyelj, Bié: neked tanulnod kell, te úrnő vagy. Úgy kell élned, úgy kell viselkedned, mint egy kereskedő asszonyának. Nem úgy, mint egy akármilyen nőszemélynek. El kell menned olyan he-lyekre, ahova Ilhéus krémje jár. Azért, hogy tanulj, hogy képezd magad; te nagysága vagy.

- Azt akarja mondani, hogy nekem se lehet?

 

287

 

-Mit?

- Holnap cirkuszba mennem? Arminda asszonnyal megyek. Nacib visszahúzta simogató kezét:

- Mondtam már, hogy mindkettőnknek vettem jegyet.

- Ő beszél, az ember hallgat. Nem szeretem. Nem szeretem a krémet. Kifent emberek, ellenszenves nők, nem szeretem. Olyan jó a cirkusz! Hadd menjek el, Nacib úr. Majd máskor megyek elő- adásra.

- Nem lehet, Bié - újból megsimogatta. - Nincs mindennap elő- adás…

- Cirkusz sincs…

- Az előadásról nem hiányozhatsz. Máris kérdezgetik, hogy miért nem jársz sehova. Mindenki mondja, hogy ez nem helyes.

- De én akarok járni, bizony. A bárba, a cirkuszba, az utcán.

- Csak oda akarsz járni, ahova nem kell. Csak olyat akarsz csi-nálni. Mikor vésed már végre a fejedbe, hogy az én feleségem vagy, hogy én elvettelek téged, hogy egy jó hírnevű, vagyonos kereskedő neje vagy? Hogy nem vagy többé…

- Haragszik, Nacib úr? Miért? Nem csináltam semmit…

- Előkelő, magas társaságbeli hölgyet akarok faragni belőled. Azt akarom, hogy mindenki tiszteljen, hogy illő módon bánjanak veled. Felejtsék el, hogy szakácsnő voltál, és mezítláb jártál, hogy menekültként jöttél Ilhéusba. Hogy megadják neked a tiszteletet a bárban. Ezért, érted?

- Nincs kedvem, Nacib úr, az ilyen dolgokhoz. Utálatosak. Ró- zsabokorban születtem, nem paplanos ágyban. Mit csináljak ?

- Majd megtanulod. Hát a többiek, azok a felfuvalkodott hólya-gok, mit gondolsz, kicsodák? Ágrólszakadt parasztmárik, csak ki-kupálódtak.

Csend lett, Nacibon ismét erőt vett az álom, keze ott pihent Gabriela testén.

- Hadd menjek el a cirkuszba, Nacib úr. Csak holnap…

- Nem mész, mondtam már. Velem jössz az előadásra. Kész.

Megfordult az ágyban, hátat fordított neki, magára húzta a lepe-dőt. Hiányzott Gabriela melege, megszokta, hogy úgy aludjék: a térde Gabriela tomporán. De meg kellett mutatnia neki, hogy tor-kig van már ezzel a sok csökönyösséggel. Hát meddig makacsko-dik Gabriela, s utasítja el magától a társadalmi életet, mikor viselkedik már egy ilhéusi társaságbeli hölgyhöz, az ő hitveséhez illő módon? Utóvégre ő nem valami ágrólszakadt ördög, valaki, Nacib

288

 

A. Saad úr; hitele van a piacon, a legjobb bárnak a gazdája a vá- rosban, pénze van a bankban, minden jelentős embernek barátja, a Kereskedelmi Társulat titkára. Most még a Haladás Klub Veze-tőségével kapcsolatban is emlegetik a nevét. Felesége pedig elbújik otthon, csak moziba megy ki Arminda asszonnyal vagy vasárnaponként vele, mintha mi sem változott volna az életében, mintha még az a névtelen Gabriela lenne, akit ott szedett fel a “rabszolgapiacon”, mintha nem Gabriela Saad asszony volna. Valóságos harcba került, míg meggyőzte, hogy ne ő hozza az ételt a bárba; még sírt is Gabriela. A pokol kínját szenvedte végig, hogy cipőt húzzon. Hogy ne beszéljen hangosan a moziban, hogy ne bizalmaskodjon az alkalmazottakkal, hogy ne nevessen kuncogva - mint azelőtt - minden vendégre, aki véletlenül betévedt a bárba. Hogy ne tűzzön rózsát a füle mögé, amikor sétálni mennek! Még hogy elmulassza az előadást egy nyavalyás cirkuszért…

Gabriela zavartan lapult. Mért haragszik Nacib úr? Megharagudott, hátat fordított, még csak hozzá sem nyúl. Hiányzott a megszokott kedveskedés, az enyelgés az ágyban. Azért mérges talán, mert Tuísca felcsapott művésznek, s őt meg se kérdezte? Tuísca szinte a bárhoz tartozik, ott tartja cipőtisztító ládáját, segít, ami-kor sok a vendég. Nem, nem Tuíscára haragszik. Őrá. Nem akar-ja, hogy ő cirkuszba menjen, miért? El akarja vinni, hogy meghallgassa a doktort, az elöljáróság nagytermében. De ő nem kér ebből! A cirkuszba elmehet az öreg cipőjében, abban elférnek szétlapult lábujjai. Az elöljáróságra selyembe kell öltöznie, szoros, új cipőt kell húznia. Az a sok egybegyűlt lord, azok a dámák lenézik és nevetnek rajta. Ezt nem szereti. Mért csinál Nacib úr ilyen dolgot? Nem akarja, hogy ő a bárba menjen, pedig ő mennyire szeret oda-járni … Féltékeny, mulatságos. Nem ment oda többé, kedvében járt, nem akarta megbántani, vigyázott. De mért kényszeríti őt annyi csúnya, utálatos dologra? Nem tudja megérteni. Nacib úr jó, ki kételkedhet abban? Ki tagadhatja? Hát akkor mért haragudott meg, mért fordított hátat? Csak azért, mert kérte, hogy elme-hessen a cirkuszba? Azt mondta, hogy ő úrnő, Saadné asszony. Nem az, ő csak Gabriela; nem szereti az előkelő társaságot. De az előkelő szép úríiakat szereti, azokat igen. De nem úgy, hogy ilyen jelentős helyen összegyűlnek. Olyan komolyak, nem mondanak szé- peket neki, nem mosolyognak rá. A cirkuszt szereti, nincs annál jobb dolog a világon. Hát még így, hogy a tetejébe Tuíscát fogad-289

 

ták fel művésznek!… Meg is halna bánatában, ha el nem men-ne… Még ha megszökik, akkor is.

Nacib nyugtalanul aludt, lábát ráhajtotta Gabrieia farára. Megnyugodott álmában. Gabrieia érezte a megszokott súlyt, nem akar-ta megsérteni.

Másnap, amikor Nacib elment, így szólt Gabrielához: - Délután hazajövök vacsorázni, és rendbe szedem magam az előadásra. Kicsípve, szépen öltözve akarlak látni, hogy mindenki irigykedjen.

Igen, mert vett és állandóan vesz neki selyemruhát, cipőt, sőt kesztyűt is. Gyűrűket, valódi nyakéket, karkötőket adott neki, nem sajnálta a pénzt. Olyan jól akarta öltöztetni, mint ahogy a leggazdagabb asszony öltözködik; mintha ezzel kitörölné a múltat, az égési sebeket,* Gabrieia járatlanságát. Ruhák lógtak a szekrényben, de otthon kartonruhában, papucsban, vagy mezítláb járt, a macs-kával meg a konyhával vesződött. Mire jó a két alkalmazott? A szobalányt elküldte; mire használja? Abba belement, hogy a mosást Raimundára bízzék, de csak azért, hogy segítsen Tuísca anyjának. A kislány a konyhában nem sokat ért.

Nem akarta megbántani Nacibot. Az előadás kezdetét nyolc órára jelezték, a cirkuszét szintén. Arminda asszony azt mondta, az ilyesféle előadás nem tart tovább egy óránál. Tuísca pedig csak a színjáték második részében lép fel. Kár, hogy elmulasztja az el-sőt, a bohócot, a trapézművészt, a kötéltáncos kislányt. De nem akarta megbántani, nem akarta megsérteni Nacibot.

Nacib karján, a kék esküvői ruhájában, kiöltözve, akár egy hercegnő, szűk cipőben ment végig Uhéus utcáin, és ügyetlenül botla-dozott fel az elöljáróság lépcsőjén. Az arab megállt, hogy üdvö- zölje barátait és ismerőseit, a hölgyek tetőtől talpig végigmérték Gabrielát, összesúgtak és mosolyogtak. Gabrieia gyámoltalannak, tanácstalannak érezte magát, félt. A díszteremben sok ember áll-dogált, a háttérben asszonyok ültek. Nacib a második széksorhoz vezette Gabrielát. Leültette, majd félrevonult, oda, ahol Tonico, Nhő-Galo és Ari társalgóit. Gabrieia nem tudta, mit csináljon. Mellette dr. Demósthenes felesége ült, feszesen, lornyonnal és szőr-mekabátban - ilyen hőségben! -, egy pillanatra ránézett, aztán el-fordította a fejét. Az ügyész feleségével csevegett. Gabrieia a ter-met kezdte nézegetni; gyönyörű volt, szinte sértette a szemét. Egyszerre csak odafordult a doktor nejéhez, és hangosan megkérdezte: - Hánykor lesz vége?

 

290

 

Nevettek körülötte. Még jobban zavarba jött; mért hozta őt ide Nacib úr? Nem szereti ő az ilyet.

- Még el se kezdődött.

Végre egy testes, vasalt ingmellű férfi lépett fel dr. Ezequiellel együtt a dobogóra, ahol két szék állt meg az asztal, rajta egy üveg vizeskancsó meg egy pohár. Mindenki tapsolt. Nacib leült Gabrieia mellé. Dr. Ezequiel felállt, megköszörülte a torkát, s megtöltötte a

poharat vízzel.

- Igen tisztelt hölgyeim és uraim: a mai napot vörössel jelöljük meg Ilhéus szellemi életének naptárában. Művelt városunk büsz-kén és meghatottan látja vendégül a költői ihlettel áthatott poétát, Argileu Palmeirát, az elismert…

És így tovább. Ő beszélt, az emberek hallgatták. Gabrieia hallgatta. Időnként tapsoltak, ő is. A cirkusz járt az eszében; már bizo-nyára megkezdődött. Szerencsére mindig késik, legalább egy fél- órát. Kétszer volt a Balkáni Nagy Cirkuszban, Arminda asszony-nyal, még lánykorában. Nyolc órára jelezték, s csak fél kilenc után kezdődött. A nagy órát nézte, a terem végében; olyan volt, mint egy szekrény. Zajosan járt; mulatságos volt. Dr. Ezequiel szépen beszélt, gördülékeny, lendületes stílusban. Gabrieia egy szót sem értett, s elálmosodott. Az óra tiktakja vágott a beszédbe, a mutatók cammogtak. Nagy taps zavarta meg szundikálását; lelkendezve kér-dezte Nacibot:

- Vége van?

- A bevezetőnek. Az előadás most kezdődik.

A vasalt ingmellű, nagydarab ember felállt; megtapsolták. Elő- húzott a zsebéből egy hatalmas csomó papírt, kiterítette az asztalra, kisimította kezével, megköszörülte a torkát, mint dr. Ezequiel, csakhogy erősebben, s ivott egy korty vizet. Mennydörgő hang

rázta meg a termet.

- Nemes kisasszonyok, Ilhéusnak, e virágoskertnek virágai. Eré- nyes hölgyek, kik eljöttetek otthonotok megszentelt menedékéből, hogy meghallgassatok és tapsoljatok nekem. Kiváló férfiak, ti, kik létrehoztátok az Atlanti-óceán partján az ilhéusi civilizációt…

És így tovább; meg-megállt, hogy igyék, a torkát köszörülgette, a verítékét törölgette a kendőjével. Sosem akart a végére érni. Dőlt belőle a vers. Egyes szavai ott mennydörögtek a terem felett, aztán lehalkult a hangja; jött a vers:

- Az anyai könnyek a kisgyermek holtteste felett, akit a menny-

 

291

 

be szólított a Mindenható, a legszentebb könnyek. íme: Anyai könnyek, ó, könnyek…

Az ő beszédén nehezebb volt elszunyókálni. Gabriela lehunyta szemét a vers hanglejtésénél, elfordította tekintetét az óráról és gondolatát a cirkuszról, és amint hirtelen, zengő hangon véget ér-tek a strófák, Gabriela összerezzent; megkérdezte Nacibot:

- Vége lesz már?

- Csitt!

Azonban ő is elálmosodott, Gabriela jól látta rajta. Bár figyelmes képet vágott, szeme az előadón függött, bármennyire erőlkö- dött is, időnként, a hosszúra nyúlt versek során, megrebbentek Nacib szempillái, s a szeme lecsukódott. A tapsokra riadt fel; ő is tapsolt, odafordult dr. Demósthenes feleségéhez, aki mellette ült:

- Micsoda tehetség! - jegyezte meg.

Gabriela látta az óra mutatóit: kilenc óra, kilenc óra tíz, negyed tíz. A cirkuszi előadás első része bizonyára hamarosan véget ér. Még ha fél kilenckor kezdték is, fél tízre befejeződik. Igaz, hogy van szünet, s talán időben odaér, hogy lássa a második részt, amelyben Tuísca fog szerepelni. De hát ez a doktor sose fejezi be. Az orosz Jacob aludt a székén. A Mister, aki ott ült az egyik ajtó mellett, már rég kereket oldott. Itt nem volt szünet, minden egybe-folyt. Még sose unatkozott ennyire. A dagadt ivott, Gabriela is szomjúságot érzett.

- Szomjas vagyok…

- Pszt…

- Mikor lesz vége ?

A doktor pörgette a papírlapokat. Rengeteg ideig tartott, amíg mindegyiket elolvasta. Nacib úrnak se tetszik, elálmosodott, akkor minek jött ide? Micsoda badarság, minek jött el;* fizette a belépőt, otthagyta a bárt, nem ment a cirkuszba. Nem értette… Aztán még felhúzta az orrát, hátat fordított, mert ő kérte, hogy ne jöjjön el. Furcsa dolog.

Hatalmas taps, széktologatás, mindenki odanyomult az emel-vényhez. Nacib odavitte Gabrielát. Szorongatták a költő kezét, hízelegtek neki :

- Remek! Csodálatos! Micsoda ihlet! Milyen tehetség! Nacib úr sem különben :

- Nahát, nagyon tetszett…

Dehogy tetszett neki; füllentett, Gabriela tudta, mikor tetszik neki valami. Aludt egy kicsit; mért hízeleg? Elköszöntek az isme—

292

 

rősöktől. A Doktor, Josué úr, Ari úr, a Kapitány nem tágított a pasas mellől. Tonico Olga asszonnyal volt; megemelte kalapját, s odament hozzájuk.

- Jó estét, Nacib. Hogy van, Gabriela? - Olga asszony mosolygott. Tonico úr igazán figyelmes.

Az a Tonico úr derék, jóképű úrfi; a legszemrevalóbb valameny-nyi között, dörzsölt fickó. Olga asszony jelenlétében olyan, akár egy templomi szent. Alig távozik el Olga, mézédes lesz, majd elol-vad, odabújik hozzá, “szépségem”-nek nevezi, csókokról sugdos neki. Elsétál a domboldalra, megáll az ablakánál, ha megpillantja őt, az esküvő óta védencének tekinti. Mondta neki, hogy ő vette rá Nacibot a házasságra. Bonbont visz neki, kacsingat rá, megfogja a kezét. Csinos úrfi, derék, jóképű.

Az utca tömve volt járó-kelő emberekkel. Nacib sietett, a bár dugig lesz. Gabriela pedig a cirkusz miatt igyekezett. Nacib nem kísérte el hazáig, félúton, a kihalt domboldalon elbúcsúzott tőle. Alig fordult be a sarkon, Gabriela szinte rohanva indult vissza-felé. Nehéz volt úgy intéznie, hogy meg ne lássák a bárból. Nem akart az Unháo-felé menni, az elhagyott úton. A tengerpart felé ment; Mundinho úr akkor ért haza, megállt és ránézett. Elkerülte a bárt, sietve haladt, leért a kikötőhöz. Parányi cirkusz volt, alig volt kivilágítva. A markában szorongatta a pénzt, nem volt, aki jegyet adjon neki. Félrehúzta az ajtóról a takarót, belépett. A má- sodik rész megkezdődött, de nem látta Tuíscát. Leült a kakasülőre, figyelt. Ez aztán megéri, hogy megnézzék. Majd jött Tuísca - jaj de mókás! - rabszolgának öltözve. Gabriela tapsolt, nem tudta türtőztetni magát, odakiáltott:

- Tuísca!

A gyerkőc nem hallotta. Szomorú történet volt, egy szerencsét-len bohócé, akit egy gonosz asszony otthagyott. De voltak nevettető részek is; Gabriela nevetett, tapsolt Tuíscának. Egy hang hallatszott mögötte, a fülébe egy férfi suttogott:

- Mit csinál itt, gyermekem? Tonico úr állt mellette.

- Eljöttem, hogy megnézzem Tuíscát.

- Ha Nacib észreveszi…

- Nem tudja… Nem akarom, hogy megtudja. Nacib úr olyan

jó.

- Legyen nyugodt, nem mondom meg. Olyan gyorsan vége lett, annyira tetszett neki!

 

293

 

- Elkísérem magát…

Az ajtóban gondolt egyet; megéri a pénzét ez a Tonico úr:

- Menjünk az Unháo felé, a dombon át térünk vissza, hogy ne kerüljünk a bár közelébe.

Siettek. Odább elmaradtak a lámpaoszlopok. Tonico úr, a legcsinosabb úrfi, fojtott hangon beszélt.

Jelöltségek búvárokkal

Hónapokon át, szinte mindennap ismétlődő látvány volt, a nép mégsem unta meg soha a búvárokat. így vasba és üvegbe öltözve, más bolygók lakóinak tűntek, amelyek a kikötőbejáratba szálltak le. Ott merültek le a víz alá, ahol a folyó egyesült a tengerrel. Eleinte az egész város kitelepült az Unhao fokra, hogy közelebbről láthassa őket. Nagy moraj kísérte minden mozdulatukat, a vízbe szállást, a működő szivattyúkat, az örvényeket, a légbuborékokat. A pénztárosok eljöttek a pulttól, a munkások otthagyták a kakaós zsákokat, a szakácsnők a konyhát, a varrónők a varrást. Nacib a bárját. Egyesek csónakot béreltek, s ott keringtek a vontatóhajók körül. A vörös és nőtlen főmérnök (Mundinho, a bonyodalmak elkerülése végett, megkérte a minisztert, hogy nőtlen embert küld-jön), hangos utasításokat adott. Arminda asszony elborzadt a szörnyalakok láttán:

- Mi mindent fel nem találnak! Ha elmesélem a megboldogult-nak a szellemidézésen, még majd hazugnak tart. Szegény, nem ér-hette meg, hogy lássa.

- Azt hittem, csak mese, nem igaz. Leszállnak a tenger feneké- re… Nem hittem volna… - bizonygatta Gabriela.

Ott szorongtak az Unhao fokon, az egyre forróbb napon. Véget ért az aratás, a kakaó ott száradt a bárkákban meg a szárítókály-hákon, megtöltötte a kiviteli cégek raktárait, a Bahiana, a Costeira és a Lloyd csöpp hajóit. Amikor valamelyik bejött vagy ki-ment a kikötőből, a vontatógőzösök meg a kotróhajók elhagyták a bejáratot, aztán rögtön visszatértek, és gyors ütemben folytatták a dolgukat. Abban az időben csak egy szenzáció volt: a búvár-munka.

Gabriela Arminda asszonynak, meg a kis néger Tuíscának ma-gyarázott:

- Azt mondják, a tenger feneke szebb, mint a föld. Mindenféle

294

 

látnivaló van ott. Nagyobb hegy, mint a Conquista, mindenféle színű halak, koszt, hogy kajálhassanak, virágos kert, szebb, mint az elöljáróság parkja. Vannak fák, növények, még lakatlan város is. Meg elsüllyedt gőzösök is. A kis néger Tuísca tamáskodott:

- Ott csak homok van. Meg farönkök.

- Bolond. A tenger közepéről beszélek, a mély vízről. Ismertem egy úríit, diák volt, a könyveket bújta, az tudta a dolgokat. Egy városban, egy háznál voltam alkalmazott. Mesélt mindenfélét… - mosolyogva emlékezett vissza.

- Micsoda véletlen! - kiáltott fel Arminda asszony. - Egy úrfi-val álmodtam, kopogott Nacib úr ajtaján, legyező volt a kezében. Eltakarta az arcát a legyezővel. Maga után érdeklődött.

- Uramisten, Arminda asszony! Egészen olyan, mint egy kísértet. Egész Ilhéus a kikötőbejárati munka lázában égett. Nemcsak a

búvárok, hanem a kotróhajókon felszerelt gépek is bámulatot és megdöbbenést keltettek. Hordták a homokot, egyengették a bejá- rat fenekét, csatornákat építettek és szélesítettek. A földrengés ro-bajában mintha magának a városnak az életét forgatták volna fel; új város volt születőben.

Megérkezésük egy csapásra megváltoztatta a politikai erőviszo-nyokat. Ramiro Bastos ezredes tekintélye jócskán megrendült, s ez az iszonyú csapás összeomlással fenyegette: kotróhajók és vonta-tók, exkavátorok és mérnökök, búvárok és technikusok. Valahány-szor a gépek beleharaptak a homokba, a Kapitány szerint az min-dig tíz szavazattal kevesebbet jelzett Ramiro ezredes számára. A politikai harc élesebbé, durvábbá vált azóta, hogy Nacib és Gabriela esküvőjének napján alkonyatkor megérkeztek a vontató- gőzösök. Zajos volt az az este: Mundinho párthívei győzelemről énekeltek, Ramiro Bastos emberei fenyegetéseket mormoltak. A bárban verekedés tört ki. Hordóseggű Dóra lövést kapott a combjába, amikor Loirinho meg a zsiványok berontottak, s lelö- völdözték a lámpákat. Ha azt akarták elérni - márpedig minden arra mutatott -, hogy megrémítsék a főmérnököt, és arra kény-szerítsék, hogy távozzék Ilhéusból, kudarcot vallottak. A zűrzavar-ban a Kapitánynak meg Ribeirinhónak sikerült visszavonulnia a vörös képű szakemberrel, aki egyébként kedvet mutatott a csetepatékhoz: egy whiskysüveggel beverte az egyik ellenfél kobakját. Ahogy Loirinho elmondta, az utolsó pillanatban és rosszul szervezték meg a dolgot.

 

295

 

Másnap, az Ilhéusi Napló égbekiáltó zenebonát csapott: a vidék régi gazdái, akiket sutba dobott a haladás, újból a húsz-harminc évvel ezelőtti eszközökhöz folyamodtak. Lehullt az álarc: haramia-vezérek, nem mások. Azonban csalódnak, ha azt gondolják, hogy megrémítik a szakértő mérnököket és a technikusokat, akiket a kormány küldött a kikötőbejárat csatornájának megépítése céljá- ból - a hatalomhoz ragaszkodó banditák hazafiatlan üvöltözése ellenére - ez a tény pedig a haladás jeles zászlóvivőjének, Raimundo Mendes Falcáónnak, az ő erőfeszítéseinek köszönhető. Nem, nem rémisztenek meg senkit. A kakaóvidék fejlődésének hívei megvetik az ilyen harci módszereket. Azonban, ha a mocskos ellenfelek kényszerítik őket, hasonló módon tudnak visszavágni. Nem fognak több mérnököt elűzni Ilhéusból. Ez alkalommal kudarcot vallanak az ürügyek meg a fenyegetések. Szenzációs volt az Ilhéusi Napló-nak az a száma.

Altino Brandáo és Ribeirinho ültetvényeiről felbérelt legények jöttek be a városba. A mérnökök egy idő óta furcsa testőrség kísé- retében járkáltak az utcán. A hírhedt Loirinho - egyik szeme be volt dagadva - természetesen, hasonlóképpen vezényelte Amáncio Leal és Melk Tavares bérenceit, köztük egy Fagundes nevezetű négert. Azonban, néhány összezördüléstől eltekintve - a bordély-házakban meg a sötét sikátorokban -, semmi más, súlyosabb eset nem történt. A munka haladt, általános csodálat övezte a vontató- gőzösök és a kotróhajók munkásait.

Az ültetvényesek mind nagyobb számban csatlakoztak Mundinhóhoz. Beteljesedett Altino ezredes jóslata: Ramiro ezredes lassan magára maradt. Fiai és barátai számot vetettek a helyzettel. Most a kormány együttérzésébe, az ellenzék esetleges győzelmének elvi-tatásába vetették reményeiket. Erről beszélgettek Ramiro ezredes otthonában: két fia (Alfredo most Ilhéusban tartózkodott), és a két leghívebb barátja: Amancio és Melk. A régi módon kell elő- készíteniök a választásokat: kezükben kell tartaniok a szavazóhe-lyiségeket és a szavazatszedő bizottságokat, a jegyzőkönyveket. Látszatválasztás kell. Ezzel biztosítanák maguknak a külterületeket. Sajnos, Ilhéusban és Itabunában, a jelentős városokban, bizonyos kockázat nélkül nehéz lenne ilyen módszereket alkalmazni. Alfredo elmondta, hogy a kormányzó a leghatározottabban kijelentette neki: Mundinho és emberei sosem kapják meg az elismerést, még akkor sem, ha teljes győzelmet aratnának a választáso-kon. Nem adja át a kakaóvidéket, az állam leggazdagabb és legvi-296

 

rágzóbb területét az ellenzéknek, az olyan törtetőknek a kezébe, mint Mundinho. Képtelen gondolat.

Az öreg ezredes, állat botjának aranymarkolatára támasztva, hallgatott. Szemét, melyben kialudt a fény, lezárta. A győzelem így nem győzelem;‘rosszabb, mint a vereség. Sosem volt erre szüksége. Mindig az urnák alapján nyert, az övé volt minden szavazat. Arra, hogy ellenfeleit a hatalom elismerésének pillanatában nyakazzák le, sosem volt szüksége. Most Alfredo és Tonico, Amáncio és Melk nyugodtan tárgyal erről, ügyet sem vet arra a súlyos megaláztatás-ra, amelyben neki van része.

- Nem lesz erre szükségünk. A szavazáson fogunk nyerni!

Az a tény, hogy Mundinho a szövetségi képviselőségre pályá- zott, bátorítólag hatott rájuk. Abból lenne nagy baj, ha az elöljá- róságot akarná megszerezni. Népszerű lett, tekintélyre tett szert. A választópolgárok nagy része, ha nem a többsége is, őrá szavazna, és szinte biztos volna a megválasztása.

- Itt már nehéz volna humbugválasztást rendezni - állapította meg Melk Tavares.

De Mundinho szövetségi képviselősége az egész vidék szavazataitól függ, a hetedik választási körzettől, amely nemcsak Ilhéust, hanem Belmonte, Itabuna, Canavieiras és Una kakaótermelő vá- rost is magába foglalja: ezek választanak két képviselőt. Egyiket közülük Itabuna, Ilhéus és Una szavazataival. Una nem sokat, pár rongyos szavazatot számít. De Itabuna ma csaknem annyit nyom a latba, mint Ilhéus és ott nincs ellenzék, Aristóteles Pires parancsol, aki Ramiro Bastosnak köszönheti politikai pályafutását. Va-jon nem Ramiro tette meg őt helyettes rendőrbiztosnak a régi tabocasi körzetben?

- Aristóteles arra szavaz, akit én akarok.

Egyébként a szövetségi képviselők nem a városi politikától függ-tek, és a választás csupán a főváros jelöltjei számára nem volt puszta formaság. Ezek a képviselők a kormányzó és a szövetségi hatóságok megállapodása alapján kaptak megbízást. A jelenlegi itabunai és ilhéusi képviselő (a másikat Belmonte és Canavieiras szavazataival választották) csupán egyszer jelent meg a vidéken, a legutóbbi választások után. Egy Rióban lakó orvos volt az illető, az egyik szövetségi szenátor pártfogoltja. Ilyesféle megbízatásra Mundinhónak nem volt semmi lehetősége. Még ha nyerne is Ilhé- usban, veszítene Itabunában és Unában, a kerület belsejében pedig meghamisítják a választásokat.

 

297

 

- Bent van a kutyaszorítóban… - állapította meg Amancio.

- De fontos, hogy veszítsen is. Hogy megbukjon! Kezdje itt, Ilhéusban. Csúfos bukást akarok - követelte Ramiro.

A Kapitányt jelölték elöljárónak, dr. Ezequiel Pradót állami képviselőnek. Az ügyvéd jelöltségét Ramiro nevetségesnek tartotta. Alfrédot biztosan meg fogják választani. Ezequiel törvényszékre meg fondorkodásra jó, arra, hogy ünnepnapokon beszédet tartson. Különben nagyon lejáratta magát, iszákos fráter, botrányos nő- ügyei vannak. Azonkívül, akárcsak Mundinhónak, neki is szüksége van az egész választókörzet szavazataira.

- Ez nem veszélyes - bizonygatta Amancio.

- Legalább megtanulja, mire jó a köpönyegforgatás.

A Kapitány megválasztása csupán Ilhéus város szavazataitól füg-gött. Veszélyes ellenfél, ezt maga Ramiro is tudta. A kerület bel-sejében kell megbuktatni, mert a városban könnyen nyerhet. Ap-ját, Cazuzinhát, Bastosék buktatták meg; egész legendája támadt a városban: derék ember volt, példás szervező. Ő köveztette ki az első utcát, melyet még ma is Paralelepípedosnak hívnak. Ő létesí- tette az első teret, az első parkot. Talpig becsületes volt, hűségesen kitartott a Badarok mellett, mindenét arra költötte, hogy megvív-jon Bastosékkal egy kilátástalan csatában. Nevét ma is mint a jó- ság és az odaadás példáját emlegetik. A Kapitány nemcsak az apja emlékét, legendáját használta ki, hanem maga is nagyon rokonszenves volt. Ilhéusban született, nagyvárosokban lakott, meglát-szott rajta a műveltség; ünnepelt szónok volt, nagy népszerűség-nek örvendett. Cazuzinháról rámaradt a romantikus és hősies tet-tek szeretete.

- Veszélyes jelölt… - ismerte el Tonico.

- Közkedvelt ember és sok barátja van - tette hozzá Melk.

- Attól függ, ki lesz a mi jelöltünk.

Ramiro Bastos Melk nevét javasolta, hiszen ő már a városi ta-nács elnöke is volt. Amancio sógor nem vállal politikai állást, ezért nem őt ajánlotta. Melk is visszautasította:

- Nagyon köszönöm, de nem akarom. Úgy gondolom, nem jó, ha földbirtokos a jelölt…

- És mért nem?

- A nép műveltebb embert akar, azt mondják, hogy a földbirto-kosoknak nincs idejük arra, hogy az igazgatással foglalkozzanak. Meg nem is nagyon értenek hozzá. Van benne valami igazság. Az embernek tényleg nincs ideje…

 

298

 

- Ez igaz - mondta Tonico. - A nép képzettebb embert követel elöljárónak. Városi ember legyen.

-Ki?

- Tonico. Mért ne? - javasolta Amáncio.

- Én? Isten ments. Nem arra születtem. Ha politikával foglal-kozom, csak a papa miatt teszem. Isten ments, hogy elöljáró legyek. Nagyon jól megvagyok az én odúmban.

Ramiro vállat vont; nem érdemes ilyen feltevésbe bocsátkozni. Tonico az elöljáróságon… Ha csak arra nem volna jó, hogy rin-gyókkal töltse meg a városházát.

- Két nevet látok - mondta. - Vagy dr. Maurício, vagy dr. De-mósthenes. Rajtuk kívül nem tudok mást.

- Még négy éve sincs, hogy dr. Demósthenes idejött. Mundinho után. Nem olyan név, hogy szembe lehetne állítani a Kapitánnyal - ellenezte Amáncio.

- Én mégis jobbnak találom, mint dr. Mauríciót. Legalábbis ne-ves orvos, szorgalmazza a kórház megépítését. Mauríciónak sok az ellensége.

Vitatkoztak a két néven, mérlegelték előnyeiket és hátrányaikat. Az ügyvéd mellett döntöttek. Bár közismert pénzéhsége, túlzó kép-mutató egyszerűsége, álszenteskedése és ezen a nem valami vallá- sos vidéken a papokhoz fűződő barátsága miatt népszerűtlen volt. Dr. Demósthenes sem volt valami közkedvelt ember. Híres orvos volt, de azt beszélték, az egész városban nem akad nála kotnyele-sebb, önteltebb, elfogultabb ember, aki szívesebben játssza a fő- urat.

- Jó orvos, de úrhatnám, rosszabb, mint a hashajtó. - Amancio képviselte a helyi ellenzéket. - Mauríciónak vannak ellenségei, de sokan szeretik is. Jól beszél.

- És hű ember. - Ramiro az utóbbi időkben megtanulta becsülni a hűséget.

- Még így is lehet veszíteni.

- Nyerni kell. Ráadásul, itt kell nyerni, Ilhéusban. Nem akarok a kormányzóhoz futni, hogy valakit lenyakazzon. Nyerni aka-rok! - egészen olyan volt, mint egy makacs kisgyerek, aki a játékot követeli. - Inkább mindent felforgatok, mintsem idegen segítség-gel tartsam fenn magamat.

- Komámuramnak igaza van - mondta Amáncio. - De azért rá kell egy kicsit ijeszteni az emberekre. Rászabadítunk egypár hara-miát a városra.

 

299

 

- Bármit, amire szükség van, csak ne veszítsünk az urnáknál.

A városi tanácsba szánt jelöltek nevét tanulmányozták. Hagyo-mány volt, hogy az ellenzék egy tanácsost választott. Az is hagyo-mány volt, hogy mindig az Öreg - csak név szerint ellenzéki - Ho-noratót választották, aki úgy táncolt, ahogy Ramiro fütyült. Végül még kormánypártibb lett, mint valamennyi kollégája.

- Ez alkalommal még csak fel sem vették a nevét a jegyzékbe.

- A Doktort fogják megválasztani. Ez szinte biztos.

- Csak hadd válasszák. Derék ember. Ő egyedül ugyan mit el-lenzékieskedhet ?

Ramiro ezredes kedvelte a Doktort. Csodálta tudását, tájékozott-ságát Ilhéus történelmében, szerette hallgatni, amikor a múltról beszélt, amikor az Ávilák zavaros dolgait mesélte. Fényt adna a tanácsnak, végül pedig a többiekkel tartana, akárcsak dr. Hono-rato. A választási számítgatásoknak ebben a nem mindig remény-teljes órájában, a bukás árnyéka vetődött a szalonra, de Ramiro most is nagyúr volt, nagylelkű; kegyesen átengedett egy széket az ellenzéknek, és azt is a legnemesebb ellenfélnek szánta, hogy az foglalja el.

A győzelmet illetően Amáncio megígérte:

- Legyen nyugodt, Ramiro sógor, gondom lesz rá. Amíg Isten éltet engem, senki se fog az én komámon nevetni Ilhéus utcáin. Azt az élvezetet, hogy megnyerjék ellene a választást, azt már nem. Bízza csak ránk, rám meg Melkre.

Ezalatt, ebben a rekkenő nyárban, Mundinho barátai is mozgo-lódtak. Ribeirinhónak meg sem melegedett a helye, körzetről kör-zetre járt, elhatározta, hogy beutazza az egész vidéket. A Kapitány is volt Itabunában, Pirangiban, Água Pretában. Visszatérve, azt tanácsolta Mundinhónak, hogy haladéktalanul menjen el Itabu-nába.

- Itabunában még a vak se szavaz ránk.

- Miért?

- Hallott már ön népszerű kormányról? Nos van ilyen: Aristó- teles ezredesé, Itabunában. Ez az ember mindenkit a markában tart, az ültetvényesektől a koldusokig.

Mundinho, bár nagyon melegen fogadták a szomszéd városban - igaznak találta ezt az állítást. Néhány személy kiment az állo-másra az érkezése napján, de felsültek. Mundinho a műúton ment, új autójával, egy mesés fekete kocsival; megteltek az ablakok kí- váncsiakkal, amikor végighajtott az utcákon. Ügyfelei ebédekkel és

 

300

 

vacsorákkal ünnepelték, elvitték kirándulásokra, a kabaréba, a Grapiúna Klubba, sőt még a templomokba is. Csak politikáról nem beszéltek előtte. Amikor Mundinho kiterítette nekik programját, teljesen egyetértettek vele:

- Ha nem lennék elkötelezve Aristótelesnek, uraságodra szavaznék.

Az ördög vigye, hogy mindnyájan Aristóteles elkötelezettjei. Ott-létének második napján, Aristóteles ezredes elment a szállodába, hogy meglátogassa őt. Mundinho nem volt ott, az ezredes barát-ságos hangú üzenetet hagyott, s meghívta az exportőrt kávéra, az elöljáróságra. Mundinho úgy döntött, hogy elfogadja.

Aristóteles Pires ezredes hatalmas termetű, bronzszínű, ragyás képű, derűs és közlékeny ember volt. Középbirtokosnak számított, megszedte a maga jó kétszáz mázsa kakaóját, vitathatatlan tekin-télynek örvendett Itabunában. Kormányzásra termett, vérbeli politikus volt. Mióta kinevezték helyettes rendőrbiztosnak, senkinek sem jutott eszébe, hogy elvitassa tőle a vezetést, még a város legnagyobb ültetvényeseinek sem.

Kezdetben Badaróék pártján állott, azonban mindenki másnál előbb észrevette, hogy a Sequeiro Grandé erdejeiért vívott harcban elbukott régi úr politikai csillaga lehanyatlott. Akkor hagyta ott őket, amikor még nem volt rút dolog az elpártolás. Még így is egy hajszálon múlt, hogy meg nem ölték. A golyó az egyik legényét találta, aki a kíséretében volt. Bastosék hálából helyettes rendőrbiztost csináltak belőle az akkori Tabocasban, egy helységben Aristóteles ültetvényeinek közelében. A nyomorúságos település pedig hamarosan várossá kezdett fejlődni.

Pár évvel később kiharcolta a tabocasi körzet különállását, el-szakította a települést Ilhéustól, majd Itabuna néven várossá alakí- totta. Ez a gondolat a helység egész lakosságát egy táborba tömö- rítette. Ramiro Bastos ezredes tombolt dühében. Akkor kis híja, hogy kenyértörésre nem került köztük a sor. Hogy meri Aristóte-les megcsonkítani Ilhéust, dühöngött Ramiro, el akarja rabolni egy hatalmas darabját? Aristóteles alázatosabb és odaadóbb volt, mint valaha, igyekezett meggyőzni őt. Az akkori kormányzó azt mondta neki Bahiában, hogy csak akkor járul hozzá a döntéshez, ha megszerzi Ramiro beleegyezését. Nehéz volt, könyörögnie kellett, de megszerezte. Mit veszít Ramiro? - kérdezte. A várossá alakulás elkerülhetetlenül bekövetkezik, akár akarják, akár nem. Az ezredes késleltetheti, de meg nem akadályozhatja. Ahelyett, hogy az

 

301

 

elgondolás ellen harcolna, mért nem lép fel, mint a gondolat párt-fogója? Ő, Aristóteles, legyen helyettes rendőrbiztos vagy elöljáró, nem követelőzik, hanem támogatja Ramirót. Ramiro pedig ahe-lyett, hogy egy város feje lenne, kettőnek parancsol; ez az egyetlen különbség. Ramiro a végén beadta a derekát, és részt vett az új-donsült elöljáróság avatási ünnepségein. Aristóteles megtartotta ígéretét: tovább is támogatta Ramirót, bár maradt benne valami titkolt keserűség, amiért az ezredes úgy megalázta őt. Egyébként Ramiro azután is úgy bánt vele, mintha még mindig Tabocas fiatal, helyettes rendőrbiztosa volna.

Aristóteles, az elgondolások és kezdeményezések embere, azt a feladatot tűzte ki magának, hogy felvirágoztatja Itabunát. Megtisztította a zsiványoktól, kiköveztette a belvárosi utcákat. Nem sokat törődött terekkel és parkokkal, nem a város szépítése feküdt a szívén. Kárpótlásul jó közvilágítást, csatornákat adott nekik, uta-kat építtetett, hogy összekösse a falvakkal, szakembereket hozatott a kakaófák nyesésére, termelőszövetkezetet alapított, kedvezmé- nyekkel növelte a kereskedelmet, nem hanyagolta el a helység ha-tárát sem, s az ifjú várost egy hatalmas terület, sőt az egész belső fennsík központjává tette.

Mundinho ott találta őt az elöljáróságon, amint egy új híd terveit tanulmányozta, amely a folyón át összekötné a város két ré- szét. Úgy tetszett, hogy várta az exportőrt, kávét hozatott.

- Eljöttem, ezredes úr, hogy gratuláljak a városához. Ön rend-kívüli munkát végzett. Meg politikáról is tárgyalnánk. Nem szeretnék tapintatlan lenni, ezért rögtön mondja meg, ha nem érdekli az ügy. Jókívánságaimat már kifejeztem.

- Hát mért ne, Mundinho úr? A politika az én pálinkám. Látja uraságod; ha nem volna politika, gazdag ember lennék. Csak a politikára költöttem. Nem panaszkodok, van hozzá kedvem. Ez a gyengém. Nincsenek gyerekeim, nem játszok, nem iszok… Nők, hát nézze, egyszer-kétszer az éjjeli mellé vizei az ember… -fölnevetett megnyerő nevetésével. - Csak hát a politika nekem az igazgatást jelenti. Másoknak üzlet vagy tekintély kérdése. Nekem nem, elhiheti.

- Elhiszem. Itabuna a legjobb bizonyíték.

- Megelégedéssel tölt el, hogy látom Itabuna gyarapodását. Egyszer aztán hagyjuk el Ilhéust, Mundinho úr. Nem azt mondom, hogy a központot, hiszen Ilhéus kikötő. Hanem a várost. Ott jó élni, itt meg dolgozni.

 

302

 

- Mindenki jót mond nekem uraságodról. Mindenki tiszteli és becsüli. Nincs is ellenzéke.

- Nem egészen így van. Akad egy féltucatnyi… Ha uraságod nagyon keres, bizonyára talál egypár alakot, akik nem szeretnek. Csak azt nem mondják meg, hogy miért. Ott somfordálnak urasá- god körül. Nem keresték még fel?

- De igen, felkerestek. Tudja, mit mondtam nekik? Aki rám akar szavazni, hát szavazzon, de Aristóteles ellen nem fogok segí- teni senkinek. Itabuna jó kezekben van.

- Tudom… Rögtön megtudtam… Köszönöm önnek - megint ránevetett Mundinhóra, széles, bronzszínű arcáról szívélyesség su-gárzott. - Én figyelemmel kísértem uraságod tevékenységét. He-lyeseltem is. Mikor fejeződnek be a kikötőbejárat munkálatai?

- Még egynéhány hónap és közvetlenül exportálunk. A munkák a lehető leggyorsabban haladnak. De sok a tennivaló.

- A kikötőbejárat dolga sok mendemondára adott okot. Lehet-séges, hogy ezért választják meg uraságodat. Tanulmányoztam az ügyet, és mondanék önnek valamit. Az igazi megoldás: Malhado kikötője, nem pedig a bejárat megnyitása. Kotorhat, amennyit akar, a homok újra visszajön. A végleges megoldás csakis egy új kikötő építése Ilhéusban, Maihadóban.

Ha azt várta, hogy Mundinho majd vitatkozni fog, hát csalódott:

- Nagyon jól tudom. A malhadói kikötő a végleges megoldás. De azt gondolja uraságod, hogy a kormány hajlandó megépíteni? És hány év fog eltelni az építkezés megkezdésétől a megnyitásig? A malhadói kikötő nagyon kemény harc lesz, ezredes úr. És ezalatt a kakaó továbbra is Bahián át menjen ki? Ki fizeti a szállí- tást? Mi, exportőrök és uraságodék, az ültetvényesek. Ne gondolja, hogy a kikötőbejárat megjavítását tartom a megoldásnak. Azok, akik ellenem harcolnak, s a kikötővel érvelnek, aligha tudják, hogy ugyanazt gondolom, amit ők. Csakhogy jobb, ha van egy hasz-nálható bejárat, amíg nincs meg a kikötő. Megkezdjük a közvetlen kivitelt. Amint azonban befejeződnek a bejárat munkálatai, elkez-dem a harcot a kikötőért. Még valamit: egy kotróhajó állandóan itt marad Ilhéusban, hogy biztosítsa a csatorna karbantartását.

- Értem… - az ezredes elgondolkodott; nem mosolygott.

- Szeretném, ha uraságod megtudna valamit: ha politikával fog-lalkozom, hasonló okból teszem, mint uraságod.

- Ez Ilhéus szerencséje. Kár, hogy uraságod tevékenysége nem terjed ki Itabunára is. Kivéve az autóbuszok ügyét.

 

303

 

- Uhéus az én működési központom. De akár megválasztanak, akár nem, szándékomban van, hogy jelentősen kiterjesszem üzle-teimet, mindenekelőtt Itabunában. Egyik dolog, ami idehozott, hogy egy fiók-exportvállalat létesítésének lehetőségét tanulmányoz-zam. Meg fogom csinálni.

Itták a kávét. Aristóteles megízlelte, majd a következő megjegyzést tette:

- Nagyon jó. Itabunának szüksége van vállalkozóra.

- Rendben van, hát megbeszéltük a dolgot. Elmondtam a mon-dókámat, ezredes úr. Nem azért jöttem, hogy szavazatokat kunye-ráljak öntől, tudom, hogy uraságod szívvel-lélekkel Ramiro Bastos ezredes mellett áll. Nagyon örültem, hogy láttam önt.

- Minek ez a nagy sietség? Alig jött ide… Ki mondta urasá- godnak, hogy én szívvel-lélekkel Ramiro mellett vagyok?

- Hát mindenki tudja… Ilhéusban azt mondják, hogy az ön szavazatai biztosítják a szövetségi és az állami képviselő megvá- lasztását… Vagyis a dr. Vítor Melóét meg a dr. Alfredo Bastosét.

Aristóteles úgy kacagott, mintha szerfölött szórakozott volna ezen:

- Van még uraságodnak egy-két felesleges perce? Megéri, elme-sélek önnek néhány esetet.

Kiáltott a szolgának, ismét kávét kért.

- Ez a dr. Vítor a szövetségi képviselő; senki se látott nagyobb disznót nála. A kormány a nyakunkra ültette, az ezredes elfogadta, hát mit csináljak? Nem volt kire szavazni, még ha akartuk vol-na se. Az ellenzék Ilhéusban és Itabunában megszűnt Cazuza úr halálával. Nos jó, hát ez a doktor, a megválasztása után beállított ide. Csak úgy, kutyafuttában. Amikor megnézte a várost, elfinto-rította az orrát. Mindent rútnak talált. Megkérdezte, mi a fenét csinálok, hogy nem parkosítottam, nem dolgoztam, semmi se tör-tént. Azt feleltem, nem kertész vagyok, hanem elöljáró. Nem tetszett neki. Az igazat megvallva, semmi se tetszett neki. Látni se akarta az utakat, a csatornázási munkákat, semmit. Nem volt ide-je. Pénzt kértem különféle dolgokra. Egy halom levelet küldtem. Ahogy uraságod nem állította be ezeket az összegeket a költségve-tésbe, úgy ő se. Ahogy uraságod nem válaszolt a levelekre, úgy ő se. Nagy kegyesen, az év végén küldött egy üdvözlőlapot. Azt írta, hogy újra megválasztatja magát. Itabunában nem kap szavazatot.

Mundinho szólni akart, az ezredes nevetett és folytatta:

- Ramiro ezredes derék ember, a maga módján. Ő csinált itt

 

304

 

helyettes rendőrbiztost belőlem, idestova több mint húsz esztendeje. Mindenki azt mondja, hogy tartozom neki, hogy az övé va-gyok. Óhajtja tudni az igazat? Csak azért tudta legyőzni Badaróé- kat, hogy mert vele voltam. A másik, amit modanak, hogy azért hagytam ott Badaróékat, mert vesztettek. Akkor hagytam ott őket, amikor még fenn voltak, amikor nyertek. Vesztettek, az igaz, de azért, mert nem törődtek a kormányzással. Számukra csak az volt a politika, hogy földet gyűjtsenek. Abban az időben Ramiro ezredes került a helyükre, mint ahogy ma uraságod lép az ezredesébe.

- Azt akarja mondani uraságod…

- Várjon egy kicsit, mindjárt befejezem. Ramiro ezredes beleegyezett Itabuna különválásába. Ha nem egyezett volna bele, kés-leltette volna, a kormány tarthatatlan helyzetbe került volna. Ezért támogattam őt. Azonban azt hiszi, hogy emiatt lekötelezettje va-gyok? Amikor uraságod kezdett beleavatkozni Ilhéus ügyeibe, gondolkodóba estem. Tegnap, amikor uraságod idejött, ezt mondtam magamban: “Na, ezt fel fogja keresni az a csavargó banda. Meglátjuk, mit csinál Mundinho Falcáo, kiállja-e a hét próbát” - nevetett könnyedén. - Mundinho úr, ha uraságodnak szüksége van a szavazataimra, hát rendelkezzen velük. Nem kérek érte semmit, ez nem üzlet. Csupán egy dolgot: vessen egy pillantást Itabunára is, csak egy kakaóvidék létezik. Nézzen erre az elhanyagolt terü- letre.

Mundinho úgy meglepődött, hogy csak ennyit tudott mondani:

- Mi ketten, ezredes úr, nagy dolgokat fogunk csinálni.

- És most tartsa meg uraságod a hírt magában. Majd ha köze-lebb lesznek a választások, én magam fogom bejelenteni.

Mégsem várhatott vele, bármennyire így parancsolta is bölcses-sége és óvatossága. Ugyanis pár nappal később, Ramiro ezredes Ilhéusba hívatta, hogy közölje vele a kormánylistát. Aristóteles ta-nácskozott a legbefolyásosabb barátaival, majd autóbuszra szállt Ilhéus felé.

Neki nem nyittatta ki Ramiro ezredes a magas támlájú székek termét. Átnyújtotta a papírt a nevekkel:

“Szövetségi képviselőnek: dr. Vítor Meló.” Következett a lista. Aristóteles lassan olvasta, mintha betűzte volna. Visszaadta a jegy-zéket:

- Erre a dr. Vítorra, ezredes úr, nem szavazok többé. Még ha összedől a világ, akkor se. Semmit se ér. Annyi mindent kértem, semmit se csinált meg.

 

305

 

Ramiro a megszokott parancsoló hangján beszélt, mintha egy engedetlen gyereket leckéztetett volna:

- Mért nem fordult hozzám a kérelmeivel? Ha közbenjáráso-mat kéri, nem tagadta volna meg. Maga a hibás. Ami pedig a sza-vazást illeti, ő a kormány jelöltje, meg fogjuk választani. A kor-mányzó pártfogoltja.

- Az ő pártfogoltja, nem az enyém.

- Mit akar ezzel mondani?

- Megmondtam már, ezredes úr. Erre az alakra nem szavazok,

- Hát kire fog szavazni?

Aristóteles végigjáratta szemét a szobán, végül Ramiróra szegezte:

- Mundinho Falcáóra.

Az aggastyán, a botjára támaszkodva, sápadtan állt fel.

- Komolyan beszél ?

- Úgy, ahogy mondom.

- Akkor takarodjék ebből a házból - az ajtó felé nyújtotta az ujját. - De gyorsan!

Aristóteles csendben ment ki, nem dühödött meg. Egyenesen az Ilhéusi Napló szerkesztőségébe ment, és így szólt Clóvis Costához:

- Beleteheti az újságba, hogy Mundinho úrhoz csatlakozom. Jerusa egy székben találta nagyapját:

- Nagyapa! Mi az? Mi baja van? - kiáltott az anyjának, a cse-lédeknek, s orvost hívatott.

Az aggastyán magához tért, s így szólt:

- Orvost ne. Nem kell. Hívasd ide Amáncio sógort. Siessen.

Az orvosok meghagyták, hogy feküdnie kell. Dr. Demósthenes ezt magyarázta Alfredónak és Tonicónak:

- Nagyon erős felindulás lehetett. El kell kerülni, hogy ilyesmi megismétlődjék. Még egy ilyen, s a szív felmondja a szolgálatot.

Amáncio Leal megérkezett; akkor kapta a hírt, amikor éppen ebédhez készült, s otthagyta a megrémült családot. Belépett Ramiro szobájába.

Aristóteles abban az órában tért vissza egy csónakkal az expor-tőr társaságában, amikor az Ilhéusi Napló elhagyta a nyomdát, az első oldalon teljes szélességben a következő cím: “ITABUNA MUNDINHO FALCÁO PROGRAMJÁT TÁMOGATJA” - az ezredes a kotróhajókat és a vontatógőzösöket látogatta meg. Látta a búvárokat, amint leszálltak a víz fenekére, megnézte az exkavá- torokat, ahogy falták a homokot, mint valami mesebeli állatok.

306

 

Szívből, nagyokat nevetett. “Együtt megcsináljuk a malhadói ki-kötőt” - mondta Mundinhónak.

A mellén találta a lövés, amikor az Unháo foknál jártak; Nacib bárja felé igyekeztek, hogy igyanak valamit.

- Alkoholt nem iszok… - éppen ezt mondta, amikor a földre sújtotta a golyó.

Egy néger menekült futva a hegyoldal felé, nyomában két em-ber, akik tanúi voltak a jelenetnek. Az exportőr átkarolta Itabuna elöljáróját; a forró vér beszennyezte az ingét. Emberek érkeztek, csődület támadt.

A távolból kiáltások hangzottak.

- Fogják meg! Fogják el a gyilkost! Ne hagyják megszökni!

A nagy vadászat

Még forrongóbb délután volt, mint akkor, amikor Sinházinhát és Osmundót megölték. Talán a zűrzavarok vége óta, több mint húsz esztendeje, nemigen történt ilyen megrázó és izgató esemény nemcsak a városban, hanem az egész környéken sem. Itabunában valóságos földindulást okozott. Pár órával a merénylet után szál-lingózni kezdtek a szomszéd városból való autók, a délutáni autó- busz zsúfolva érkezett, két teherautó meg legényeket hozott. Mint-ha háború kezdődött volna.

- “A kakaóháború.” Harminc évig fog tartani - jósolta Nhő- Galo.

Aristóteles Pires ezredest dr. Demósthenes még épülőben levő szanatóriumába vitték. Csupán néhány szoba, meg a sebészeti mű- tő volt üzemben. A helyi orvos kiválóságok gyűltek össze a sebe-sült körül. Dr. Demósthenes, Ramiro ezredes politikai párthíve nem akarta vállalni a műtéttel járó felelősséget. Aristóteles állapota súlyos, mit mondanának, ha az ő keze között halna meg? Két kol-légájával együtt dr. Lopes, a nagyhírű orvos operálta meg, aki jó- ságos ember volt, bár fekete, mint az éjszaka. Mire megérkeztek az itabunai orvosok - a rokonok és barátok küldték őket nagy si-etve -, befejeződött a műtét; dr. Lopes a kezét mosta alkohollal:

- Most csak rajta áll. Az ellenállóképességén.

A zsúfolt bárokban, a népes utcákon általános volt az izgalom. Az Ilhéusi Napló-nak Aristóteles szenzációs nyilatkozatát közlő ki-adását néhány perc alatt elkapkodták a rikkancsoktól, tíz tostáó-

 

307

 

nért adtak egy példányt. A néger, aki rálőtt az ezredesre, eltűnt az Unháo domb erdejében, nem tudták meg, hogy ki volt. Az eset egyik tanúja, egy kőműves, aki az egyik építkezésen dolgozott, azt állította, hogy már látta egyszer-kétszer Loirinho társaságában, a mellékutcákban meg a Bate-Fundóban egy lebuj-kabaréban. A má- sik ember, aki a gyilkos nyomába eredt és majdnem kapott egy golyót, sose látta azelőtt, de leírta az öltözetét: totyakos nadrág, kockás ing.

A felbujtókat illetően senkinek sem voltak kétségei; halkan neveket is suttogtak.

Mundinho, amíg a műtét tartott, ott volt a kórházban. Elküldte autóját Aristóteles feleségéért Itabunába. Azután egy sereg táviratot küldött Bahiába meg Rióba. Altino Brandáo és Ribeirinho né- hány legénye, akik a vontatóhajók megérkezése óta a városban tar-tózkodtak, a dombot cserkészték, utasítást kaptak, hogy a négert élve vagy halva előkerítsék. Megjelent a helyi rendőrség, kihallgat-ták Mundinhót, a rendőrparancsnok két katonát küldött, hogy kutassák át a környéket. A Kapitány is ott volt a kórházban, ma-gából kikelve vádolta Ramiro, Amáncio és Melk ezredest mint felbujtókat. A parancsnok nem volt hajlandó tudomásul venni állítá- sait, mert ő nem volt tanú. De Mundinhót megkérdezte, vallja-e a Kapitány véleményét:

- Számít az valamit? - mondta az exportőr. - Nem vagyok gye-rek, tudom, hogy a hadnagy úr (a rendőrbiztos a katonai rendőr-ség hadnagya volt) úgyse tesz semmiféle intézkedést. Az a fontos, hogy elcsípjék a bérgyilkost. Ő majd elmondja, hogy ki fegyverezte fel. Mégpedig mi magunk fogjuk ezt megtenni.

- Az úr sérteget engem.

- Sértegetni uraságodat? Ugyan minek? Fogom magam, és el-parancsolom az urat Ilhéusból. Mehet, szedheti a sátorfáját - most szinte ugyanolyan hangon beszélt, mint egy ezredes a régi időkben.

Nacib bárjában, az arab asztaltól asztalhoz rohangált, hogy hallgassa a megjegyzéseket. Joáo Fulgéncio kijelentette:

- Semmiféle társadalmi átalakulás se ment vér nélkül. Ez a gaztett rossz jel Ramiro Bastos számára. Még ha elintézte volna az elöljárót, talán megoszthatta volna Itabunát. De most Aristóteles tekintélye csak növekedni fog. Vége I. Kertész Ramiro hosszú ural-mának. És nem leszünk Szívtipró Tonicónak az alattvalói. Vidám Mundinhónak az uralkodása kezdődik.

Ramiro ezredes egészségi állapotáról is suttogtak, hiába igyeke—

308

 

zett a család, hogy titokban tartsa. Tonico és Alfredo el se mozdult mellőle. Azt beszélték, hogy az öreg a végét járja. Este a Doktor meg Josué cáfolta meg a hírt.

Furcsa eset történt a Doktorral. Mundinho választási hadjáratá- nak kiemelkedő vezére volt, a merénylet estéjén mégis szívélyesen együtt vacsorázott Ramiróval és családjával. Előző nap hívták meg Arival és Josuéval együtt, ellenfele házába, a költő tiszteletére rendezett vacsorára. Elfogadta: a politikai ellenlábasság nem rontotta meg személyes jó viszonyát Bastosékkal. Az Ilhéusi Napló-ban megjelent heves hangú cikkei sem. Aznap kirándultak a költővel meg Josuéval, Pontalon túl; egy kókuszpálmaligettel körülvett tanyán voltak ebéden, dr. Helvécio Marques, a bohém ügyvéd tálalt ne-kik pompás, ízletes halbecsináltat, és nádpálinkát. Jó sokáig maradtak ott. Nagy sietve tértek vissza a szállodába, hogy a költő nyakkendőt kössön, aztán egyenesen Ramiróhoz indultak. Bár Josué felhívta figyelmüket az utcák szokatlan forgalmára, nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Közben Ari Santos a bárban volt, arra számítva, hogy úgyis lefújják a vendégséget; nem is ment el.

Azt nem lehet mondani, hogy valami vidáman folyt le a vacsora. Nyomott, feszült volt a légkör. Annak tulajdonították, hogy az ezredes reggel nem érezte jól magát. A fiai még azt sem akarták, hogy az asztalhoz üljön, azonban Ramiro ragaszkodott hozzá, bár semmit sem evett. Tonico szokatlanul hallgatag volt, Alfredo nem tudott odafigyelni a társalgásra. Felesége a felszolgálónőket igazgatta; szemét vörösre dörzsölte, mintha sírt volna. Jerusa öntött lelket az asztaltársaságba, nógatta az apját, hogy feleljen, ha hozzá szóltak, beszélgetett a költővel meg a Doktorral, Ramiro pedig rendületlenül Enoch iskolájának növendékeiről kérdezgette Josuét. Időnként elhalt a társalgás, ilyenkor Ramiro vagy Jerusa élesztette fel. Egyik ilyen alkalommal párbeszéd alakult ki a kisleány és a költő között; később, sokat emlegették a bárokban:

- Uraságod nős, dr. Argileu? - kérdezte kedvesen Jerusa.

- Nem, kisasszony - válaszolt a költő, mennydörgő hangján.

- Özvegy? Szegény… Szomorú lehet.

- Nem, kisasszony. Nem vagyok özvegy…

- Még nőtlen? Dr. Argileu, már itt az ideje, hogy megházasod-jék.

- Nem vagyok nőtlen, kisasszony.

Jerusa, zavartan, de gúnyolódás nélkül, erőltette:

 

309

 

- Hát akkor micsoda uraságod, dr. Argileu?

- Vadházasságban élek, kisasszony - válaszolta, lehajtva a fejét. Ez olyan váratlanul jött, hogy Tonico, aki csendes és borongós

hangulatban volt, akkor este, nagy hahotában tört ki. Ramiro szi-gorúan ránézett. Jerusa lesütötte a szemét, a költő evett. Josué uralkodott magán, hogy föl ne nevessen. A Doktor mentette meg a helyzetet: elmesélt egy történetet az Ávilákról. A vacsora végére érkezett meg Amáncio Leal. A Doktor megérezte, hogy valami rendkívüli dolog történt. Amáncio láthatóan meglepődött, amikor meglátta őt. Hallgatott és várt. Végül, Ramiro nem türtőztette ma-gát, és megkérdezte:

- Tudja a műtét eredményét?

- Úgy néz ki, hogy megússza. Azt mondják.

- Kicsoda? - érdeklődött a Doktor.

- Nem tud semmiről?

- Közvetlenül Helvécio tanyájáról jöttünk.

- Rálőttek Aristótelesre.

- Itabunában?

- Itt, Ilhéusban.

- És miért?

- Ki tudja?

- Ki lőtt rá?

- Senki se tudja. Úgy látszik, bérgyilkos volt. Elmenekült.

A Doktor nem olvasott újságot, és semmiről sem tudott; sajnálkozott:

- Micsoda dolog… Nagyon meghitt barátja volt önnek, ugye, ezredes úr?

Ramiro lehajtotta a fejét. Nyomott hangulatban ért véget a vacsora, azután a költő elszavalt egy-két verset Jerusának. Azonban annyira nyomasztó volt a csend a teremben, hogy Josué és a Dok-tor úgy döntött, hogy távozik. A jóllakott költő még maradni akart, konyakot ivott. Azonban a többiek erőltették; méltatlankodva ment ki:

- Minek ez a sietség ? Finom emberek, felséges konyak.

- Egyedül akarnak maradni.

- Mi az ördög van itt?

Csak a bárban tudták meg. A Doktor rohant a kórházba. Az ér-demes költő nem békéit meg:

- Mi a fenének ölettek éppen aznap embert, amikor vacsorát adtak nekem? Nem tudtak más napot választani?

 

310

 

- Sürgős szükség - világosította fel Joao Fulgéncio. Emberek terültek-fordultak a bárban. Híreket hoztak az Unháo

domb bekerítéséről, a razziáról, a nagy hajtóvadászatról, mellyel elevenen vagy holtan kézre akarták keríteni a négert. Az Itabuná- ból érkezett emberek, a teherautókból kiszállt béreslegények erősít-gették, hogy nem mennek vissza a bandita feje nélkül. Megmutatják a városnak. Jöttek a kórházból is. Aristóteles aludt, dr. Lopes azt mondta, hogy nagyon korai bármiféle jóslat. A golyó a tüdőt járta át.

Nacib is elment, s megleste a domb bekerítését az utca végéről.

Elmesélte a híreket Gabrielának és Arminda asszonynak; cso-dálkoztak az emberforgatagon.

- Meg akarták öletni Aristóteles ezredest, Itabuna elöljáróját. De csak megsebesítették. Élet-halál közt fekszik a kórházban. Azt mondják, hogy Ramiro Bastos embere volt, az övé, Amáncióé vagy Melké, egykutya. A zsivány elbújt a dombon. De nem fog elillan-ni, több mint harminc ember vesz részt a hajtóvadászaton. És ha elkapják…

- Mi történik akkor? Börtönbe viszik? - kíváncsiskodott Gabriela.

- Börtönbe? Ahogy ők mondják, fogják magukat, és elviszik a fejét Itabunába. Már össze is rúgták a patkót a rendőrbiztossal.

Ez igaz is volt. A rendőrbiztos megjelent egy közkatonával az Unhaón; a kikötő felől jött, ahol a néger a lövést leadta. Fegyveres emberek őrizték a feljárókat. A rendőrbiztos fel akart menni, de nem engedték.

- Erre senki se megy.

Egyenruhában volt, rajta a hadnagyi rangjelzés. Aki útját állta, egy pimasz képű fiatalember volt; revolver a kezében.

- Kicsoda az úr?

- Az itabunai elöljáróság titkára vagyok. Américo Matos, ha a nevemet akarja tudni.

- Én pedig az ilhéusi rendőrbiztos vagyok. El akarom csípni a merénylőt.

A fickó körül öt legény állt; ismétlőfegyver volt náluk:

- Elcsípni? Ne röhögtessen. Ha uraságod el akar csípni valakit, ne a dombra másszon. Fogja el Ramiro ezredest, azt az Amancio Leal nevezetű bitangot, Melk Tavarest vagy azt a Loirinhót. Nem kell felkapaszkodni, van éppen elég tennivalója itt a városban is.

Intett, s a legények felemelték a fegyverüket. A fickó így szólt:

 

311

 

- A rendőrbiztos úr elkotródjon, ha nem akar a fűbe harapni. A hadnagy gyors pillantást vetett maga köré; a közkatona már

eltűnt.

- Majd lesz még gondom magára - mondta, és sarkon fordult. Minden feljárót őriztek; három volt: kettő a kikötő oldalán, égy

meg a tengerpart felől, ahol a Nacib háza is volt. Több mint harminc fegyveres itabunai meg ilhéusi legény járta a dombot, átfésül-ték a fákkal gyéren, bokrokkal sűrűn benőtt erdőket, benyomul-tak a nyomorúságos viskókba, fenekestül felforgatták őket. A vá- rosban rémhírek terjengtek. A Vesúvio bárba időnként betoppant valaki, hogy megint elmondjon egy újságot: a rendőrség védelmezi Ramiro ezredes házát, ahol rajta kívül ott vannak a fiai, leghűsé- gesebb barátai, köztük Amáncio és Melk; eltorlaszolták magukat. Rémhír volt; Amáncio pár perccel később belépett a bárba, Melk pedig az ültetvényen tartózkodott. Kétszer keringett a hír Aristó- teles haláláról. Azt mesélték, hogy Mundinho csapaterősítést kért Altino Brandáótól, és elküldte egyik emberét kocsival, hogy keresse meg Ribeirinhót. Képtelenebbnél képtelenebb rémhírek, pár percig jártak szájról szájra, növelték az izgalmat, s aztán nyomtala-nul elenyésztek.

Amáncio megjelenése igazán feltűnést keltett. “Jó estét, urak” - mondta, mint rendesen, lágy hangján; odament a pulthoz, konyakot kért, majd érdeklődött, hogy vannak-e partnerek egy póker-hez. Nem voltak. Végigment az asztalok között, szót váltott né- hány emberrel, mindenki érezte, hogy az ezredes valami szemrehányó megjegyzést akar kierőszakolni. Senki még csak érinteni sem merte az ügyet. Amáncio megint köszönt, s elindult felfelé az Ada-mi ezredes utcán Ramiro háza felé.

Az emberek a dombon már minden viskót átfésültek, keresték a barlangban, átkutatták az erdőt. Nem is egyszer csak pár lépés-nyire voltak a néger Fagundestől.

Felszaladt a dombra; még a markában szorongatta a revolvert. Azóta, hogy Aristóteles kiugrott a csónakból, várt az alkalmas pillanatra, hogy lőhessen. Az Unháo foknál, mely csaknem elhagyott volt ebben az időben, elszánta magát; a szívre célzott. Látta, hogy az ezredes, az, akit Loirinho mutatott neki a kikötőben, meginog és Összeesik. Egy fickó a nyomába eredt, de ő egy lövéssel megfutamította. Bevette magát az erdőbe, hogy megvárja az éjt. Egy csipet dohányt rágcsált. Nagy pénz fogja ütni a markát. Végül is megkezdődött a zűrzavar. Clemente tudott eladó földekről; nem

312

 

ment ki a fejéből a dolog; úgy képzelték, hogy kettesben létesíte-nek egy kis ültetvényt. Ha fellángolnak a viszályok, az olyan bá- tor és biztos kezű ember, mint Fagundes, rövid időn belül megke-resi, amire szüksége van. Loirinho azt mondta neki, hogy a Bate-Fundóban találja meg őt alkonyatkor, mielőtt megkezdődne a forgalom. Ott legyen nyolc óra felé. Fagundes nyugodt volt. Pihent egy kicsit, s elindult felfelé; úgy gondolta, hogy a másik oldalon leereszkedik, ahogy beköszönt az est, végigmegy a parton, s talál-kozik Loirinhóval. Nyugodtan ment el néhány kis ház előtt, sőt köszönt is az egyik asszonynak. Bement az erdőbe, keresett egy védett helyet. Ledőlt, gondolkozott, várta a sötétedést. Onnan ki-látott a partra. Lassan alkonyodott. Fagundes, amint egy kicsit felemelte a fejét, láthatta, ahogy a nap vérvörös színű legyezőt nyit a tenger végtelenjén. Az áhított földdarabkára gondolt. Szegény Clementére, aki még mindig Gabrieláról beszél, nem tudja elfelejteni. Nem tudta, hogy férjhez ment, hogy most gazdag asszony; a városban mondták neki. Lassan nőttek az árnyak. Csend borult a dombra.

Amikor útnak indult lefelé, megpillantotta az embereket. Majdnem beléjük ütközött. Visszaugrott az erdőbe. Onnan figyelte, ho-gyan mennek be a házakba. Mindig többen voltak. Csoportokra oszlottak. Egy sereg fegyveres ember. Szófoszlányokat hallott. El akarták kapni őt, élve vagy halva, hogy Itabunába vigyék. Megvakarta gyapjas fejét. Hát ilyen jelentős ember volt, akire rálőtt? Ez idő tájt már biztosan virágok közt nyújtózik. De Fagundes él, nem akar meghalni. Van egy darabka föld, az övé lesz meg Clementéé. Alig kezdődött el a muri, sok pénzt akar szerezni. Az emberek, négyes-ötös csoportokban, az erdő felé közeledtek.

A néger Fagundes odament, ahol a legsűrűbb volt az erdő. A tö- visek összeszaggatták az ingét és a nadrágját. Revolvere a kezében volt. Úgy maradt néhány percig, meglapulva a bokrok között. Nemsokára hangokat hallott:

- Valaki járt erre. Le van taposva a cserje.

Szorongva várakozott. A hangok eltávolodtak, s ő továbbment a sűrű cserjésben. Vérzett a lába, egy hatalmas tövis jól felhasí- totta. Egy állat menekült előle; így fedezett fel egy mély üreget, melyet a bokrok eltakartak. Ideje volt. Megint közeledtek a han-gok:

- Itt ember járt. Nézze…

- Átkozott tüskék…

 

313

 

Tovább tartott a rettegés, közben leszállt az este. Egyes pillanatokban olyan közel voltak a hangok, szinte várta, hogy felbukkan egy ember, a vékony bokorfüggönyön áthatolva, s belép az üregbe. Megpillantott egy szentjánosbogarat, ott szállt a gallyak közt. Nem érzett félelmet, de már türelmetlenkedni kezdett. így elkésik a ta-lálkozóról. Szavakat hallott, hogy darabokra metélik őt, azt akar-ták megtudni, ki bérelte fel. Nem félt, de nem akart meghalni. Pláne most nem, amikor megkezdődnek a csetepaték, amikor ott volt az a Clementével közösen megvásárolandó földecske.

Egy darabig csend volt, gyorsan szállt le az este, mintha elfáradt volna a várakozásban. Ő is elfáradt a várakozásban. Kimászott a gödörből, előrehajolt; a bokrok alacsonyak voltak. Óvatosan ki-kémlelt. Senki sem volt a közelben. Abbahagyták volna? Lehet, mert beesteledett. Felemelkedett; csak a közeli fákat látta, minden más vaksötét volt. Könnyen tájékozódott. Vele szemben a tenger, hátul a kikötő. Előre kell mennie, a legrövidebb úton ki kell jutnia a tengerpartra, megkerülni a sziklákat, megkeresni Loirinhót. Már nem lesz ott a Bate-Fundóban. Megkapja jól megszolgált pénzét, sőt még jutalmat is ezért a hajtóvadászatért. Jobbra egy lámpa fé- nye az emelkedő végét jelezte; a másik a középen volt. Távolabb, itt-ott ablakok fénylettek halványan. Elindult. Alig hagyta el pár lépésre az erdőt, az úton felfelé megjelent az első fáklya. Hangok lármáját hozta a szél. Visszajöttek égő fáklyákkal, nem mondtak le róla, ahogy gondolta.

Az első fáklyások felértek a házak magasságáig. Megálltak, vár-ták a többieket, a lakókkal beszélgettek. Kérdezték, nem bukkant-e elő.

- Élve akarjuk elcsípni. Hogy elszórakozzunk vele.

- Elvisszük a fejét Itabunába.

Elszórakoznak vele… Tudta, hogy az mit jelent. Ha meg kell halnia, elküld egyet-kettőt a másvilágra az üldözői közül. Újra megmarkolta a revolvert; az az elhunyt ugyancsak fontos személy lehetett. Ha élve marad, nagyobb jutalmat követel.

Hirtelen egy villanylámpa fénye hasított a sötétségbe, s a néger arcába virított. Kiáltás hangzott:

-Ott van!

Rohantak az emberek. Gyorsan lehajolt, uzsgyi be az erdőbe. Amikor kimászott az üregből, letörte a bokrok ágait; az már nem jó rejtekhelynek. Az üldözők közeledtek. A néger, mint egy sarokba szorított állat, előrevetette magát, neki a tüskéknek; összeszaggat—

314

 

ták a vállát, mert görnyedten menekült. A lejtő meredek volt, a cserjés még sűrűbb, a bokrok fákká nőttek, a lába kövekbe botlott. A lármáról ítélve sokan követték. Ez alkalommal nem oszlottak csoportokra; együttesen nyomultak előre. A sarkában voltak. Egyre közelebb. A néger nehezen tördelte a sűrű bozótot, kétszer elesett, most csupa seb volt az egész teste, és vérzett az arca. Hallotta a metszőkés csapását, amint a gallyat vágták; egy hang rendelkezett:

- Nem ugorhat meg. Elöl van a szakadék. Gyerünk, fogjuk kö- rül - s szétosztotta az embereket.

A lejtő meredekebbé vált. Fagundes négykézláb kúszott. Most félt. Nem tudott megszökni. Itt még lőni is nehezebb, nem olyan könnyű leszedni kettőt-hármat, ahogy szerette volna, hogy őt is megöljék, kínzás nélkül, jó néhány golyót eresszenek a testébe. Olyan embernek, mint ő, ez a halál való. Egy hang adta tudomásá- ra a késcsapások között:

- Készülj, gyilkos, bicskavégre kapunk!

Golyó által, leterítve akart meghalni, egyszerre, hogy ne is érez-ze. Ha élve elkapják, elszórakoznak vele… Megremegett, nehezen vonszolta magát a földön. Nem félt a haláltól. Az ember arra szü- letett, hogy meghaljon, ha eljön a napja. De, ha élve csípik el, szó- rakoznak vele, apránként ölik meg, hogy kiszedjék belőle a meg-bízója nevét. Egyszer, a vadonban - ő, meg néhány másik - így öltek meg egy ültetvényen dolgozó munkást; ki akarták szedni be-lőle, hogy hol rejtőzködik valaki. Késszúrásokkal, élesre fent tőr-rel. Levágták a fülét, kiszúrták a szerencsétlennek a szemét. így nem akart meghalni. Most csak egy tisztást kívánt, ahol bevárhat-ná őket, fegyverrel a kezében, ölni és meghalni. Hogy meg ne kí- nozzák, mint azt a szerencsétlent az őserdőben.

Egyszer csak a szakadék előtt találta magát. Csak azért nem zu-hant bele, mert ott volt egy fa a szélén, s abba kapaszkodott. Le-nézett; lehetetlen volt lelátni. Balra került, elöl felfedezett egy majdnem függőleges meredélyt. A cserjés gyérebbé vált, csupán néhány fa nőtt. A kések csapása eltávolodott. Az üldözők most hatoltak be a szakadék előtt levő sűrű bozótba. Előrement a meredek felé, ereszkedni kezdett rajta, kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett elő- re. Nem érezte a bőrét szaggató töviseket, de érezte a tőrök hegyét a mellében, szemében, fülében. Az ereszkedő egy-két méter után véget ért. Megkapaszkodott néhány ágban, s elengedte magát. Még hallotta a metszőkések csapásait. Ülve huppant rá a magas bo-315

 

korra, szinte nem is csapott zajt. Összezúzta magát, szorosan markolta a revolvert. Lábra állt. Előtte egy kert alacsony fala. Átug-rotta. Egy macska megijedt, amikor meglátta őt, s elmenekült a domb felé. Várt; a falnak támaszkodott. A házban világosság volt. Felhúzta a revolvert, átment a kerten. Meglátott egy kivilágított konyhát. Meg Gabrielát, amint tányérokat mosogatott. Mosolygott; nincs még egy ilyen lány, nincs nála szebb a világon.

Hogyan keveredett bele Saadné asszony a politikába;

megtörve férjének hagyományos semlegességét;

ennek a felső társaságbeli úriasszonynak merész és veszélyes

lépései a viszontagságos éjszakában

A néger Fagundes nevetett, arca feldagadt a mérges tövisektől, inge piszkos és véres volt, nadrágja rongyokban lógott.

- Azok járják az éjszakát, vadásznak a négerre. A néger meg jól van itt magában, Gabrielával beszélget.

Gabriela is nevetett, újból pálinkát töltött: -Mit kell csinálni?

- Van egy Loirinho nevezetű úrfi. Ismered?

- Loirinho ? Már hallottam a nevét. Régebben a bárban.

- Elmész hozzá. Megjelöl egy helyet, ahol találkozunk.

- Hol találom meg?

-Ott volt a Bate-Fundóban; jó táncos hely. A Sapo utcában. Még biztos nem ment el. Nyolc órát mondott. Hány óra van?

Gabriela bement a szobába, hogy megnézze az órát. A konyhá- ban beszélgettek:

- Kilenc múlt. Hátha nem lesz ott?

- Ha nem lesz ott? - megvakarta gyapjas fejét. - Az ezredes az ültetvényen van, a felesége bolond, vele mire se megyünk.

- Miféle ezredes?

- Melk úr. Ismersz valami Amáncio ezredest? Egy félszeműt?

- Nagyon jól ismerem. Sokat jár a bárba.

- Na, az is jó lesz. Ha nem találod azt a Loirinhót, elmész az ezredeshez, hogy süssön ki valamit.

Az volt a szerencséje, hogy a konyhalány nem aludt a helyén. Hazament vacsora után. Gabriela elvezette a néger Fagundest a hátsó szobába, ahol ő is hónapokon át lakott. Fagundes könyör-gött:

 

316

 

- Adsz még egy kortyot? Átadta neki a pálinkásüveget:

- Aztán ne igyál többet.

- Ne félj. Csak még egy kortyot, hogy teljes legyen a feledés. Ha golyóval ölnek meg, nem bánom. Ha az ember verekedés köz-ben hal meg, jót röhög rajta. De hogy késsel felszeleteljenek, az nincs ínyemre. Bolond, szomorú, ronda halál. Láttam egy embert, aki így halt meg. Látni is ronda dolog.

Gabriela kíváncsiskodott:

- Miért lőtted le? Mi szükség volt rá? Mi rosszat tett neked?

- Nekem nem csinált semmit. Az ezredesnek. Loirinho parancsolta, mit tehettem? Mindenkinek megvan a mestersége, az enyém ez. Meg hogy vehessünk egy darabka földet, én meg Clemente. Már megbeszéltük.

- De az illető életben maradt. Meglátod, majd nem kapsz sem-mit.

- Hogy úszta meg, nem is tudom. Nem jött még el a halálának a napja.

Lelkére kötötte, hogy ne csapjon zajt, ne gyújtson világot, ki ne mozduljon a hátsó kis szobából. A dombon folytatódott a vadá- szat. A bokrok közt fürgén surranó macska megtévesztette a legé- nyeket. Lépésről lépésre kutatták át az erdőt. Gabriela egy öreg, sárga cipőt húzott fel. Az órán kicsivel múlt fél tíz. Ilyenkor férjes asszony már nem jár egyedül Ilhéus utcáin. Csak ringyó. Nem is gondolt erre. Arra sem gondolt, mit tenne Nacib, ha megtudná, hogy mit szólnak azok, akik meglátják. A néger Fagundes jó volt hozzá az úton, amikor menekültek. A hátán cipelte a nagybácsiját, annak halála előtt. Amikor Clemente dühösen fellökte Gabrielát, Fagundes ott termett, hogy megvédje őt. Nem hagyja cserben, hogy kézre kerítsék. Aljas dolog a gyilkolás, Gabriela nem szereti. De a néger Fagundes nem ért máshoz. Nem tanult mást, csak ölni tud.

Kiment, bezárta a kaput, elvitte a kulcsot. Sosem járt a Sapo utcában; arra a vasút felé van valamerre. Lement a tengerpartra. Látta a zsúfolt bárt, sok ember álldogált ott. Nacib járkált, meg-megállt az asztaloknál. A Rui Barbosa téren letért az útról, átvá- gott a Seabra tér felé. Voltak az utcán, néhányan kíváncsian meg-bámulták, egypáran köszöntek neki. Nacib ismerősei, a bár ven-dégei. De annyira elfoglalta őket a délutáni esemény, hogy vele nem törődtek. Elérte a vasúti síneket, ott járt a külvárosi utcák

 

317

 

szegényes házai között. A legócskább szajhák léptek hozzá és meg-bámulták. Az egyik megbökte a karját:

- Te új vagy erre, sose láttalak… Honnan jöttél?

- A pusztáról - válaszolta gépiesen. - Merre van a Sapo utca?

- Még arrább. Odamész? A Mé házába?

- Nem. A Bate-Fundóba.

- Odamész? Van merszed. Én oda nem megyek. Ma különösen nem, nagy cécó van ott. Fordulj jobbra, odatalálsz.

A sarkon jobbra fordult. Egy néger kapta el:

- Hova mész, cicuska? - belenézett a képébe; csinosnak találta, megsimogatta az arcát erős ujjaival. - Merre laksz?

- Messze.

- Nem baj. Gyere, cicuska, fűrészelünk egyet.

- Most nem lehet. Sietek.

- Félsz, hogy potyázok? Ide nézz… - belenyúlt a zsebébe, s ki-húzott néhány papírpénzt.

- Nem félek. Dolgom van.

- Nekem még több. Ezért jöttem ide.

- Én pedig másért. Engedjen utamra. Mindjárt visszajövök.

- Tényleg visszajössz? v

- Mondom, hogy visszajövök.

- Megvárlak.

- Itt megvárhat.

Elindult, szaporázva a lépést. Már közel a Bate-Fundóhoz - ahon-nan csörgődobok és gitár lármás zenéje hallatszott - egy részeg akaszkodott belé; át akarta ölelni. Ellökte; az megtántorodott, egy lámpaoszlopba kapaszkodott. A Bate-Fundo ajtajából beszélgetés, harsány kacagás és kiáltozás szűrődött ki a sötét utcára. Gabriela belépett. Amint belépett, egy hang harsant felé:

- Erre, barna lány, igyunk egy kortyot.

Egy öregember gitárt pengetett, egy siheder a dobot püfölte. Elvirágzott, csúnyán kikent nők nyüzsögtek ott, néhányan része-gek voltak. Meg félvér gyereklányok. Egyikük, egy sima hajú, so-vány arcú, még tizenöt éves sem lehetett. Egy férfi erővel azon volt, hogy Gabriela odaüljön mellé. A nők vénje, fiatalja, bizalmatlanul néztek rá. Honnan jött ez a csinos és izgató vetélytárs? Egy másik férfi is hívta őt. A bár gazdája, egy féllábú mulatt, feléje tartott, falába minden lépésre szárazon koppant. Egy tengerészruhás fickó, talán az egyik bahiairól, a dereka köré fonta a karját, s így suttogott hozzá:

 

318

 

- Szabad vagy, kincsem? Veled megyek…

- Nem vagyok szabad…

Rámosolygott; szimpatikus legény volt, a tenger szaga érződött rajta. A tengerész azt mondta: “Kár”, egy kicsit magához szorí- totta, aztán ment befelé, hogy másikat keressen. A féllábú megállt Gabriela előtt:

- Hol láttam már az arcodat? Biztosan láttalak már. Honnan is-merlek?

Törte a fejét, Gabriela megkérdezte:

- Van itt egy Loirinho nevezetű úrfi? Beszélni szeretnék vele.

Sürgős dolog. Az egyik nő meghallotta a kérdést, odakiáltott egy másiknak:

- Edith! A hölgy Loirinhót keresi.

Nevetés a teremben; a tizenöt év körüli lány felugrott:

- Mit akar ez a tehén az én Loirinhómtól? - kezét csípőre tette, és harciasán ment az ajtó felé.

- Ma nem leled meg - nevetett egy férfi. - Már kiadta a termé-

szetjét! A kislány - térden felül érő szoknya volt rajta - odaállt Gabriela

elé:

- Mit akarsz az én palimtól, te nagydarab tehénganéj?

- Csak beszélni…

- Beszélni… - köpött egyet. - Ismerlek, te, koszos valag. Bele vagy habarodva. Aki csak szoknyát hord, odavan érte. Minden te-hén:

Nem volt több, mint tizenöt éves. Gabrielának, nem is tudta, miért, a nagybácsija jutott eszébe. Egy idősebb nő közbelépett:

- Menj a fenébe, Edith. A pali fütyül rád.

- Hagyj. Majd megtanítom ezt a tehenet…

Apró, gyerekkezével Gabriela arca felé nyúlt, de az éberen elkapta sovány csuklóját, s lenyomta a karját. “Tehén!” - kiáltotta Edith, és nekiugrott. A teremben mindenki felállt, semmit sem él-veztek úgy, mint a nők verekedését. Azonban a féllábú közibük lépett, és szétválasztotta őket. Félrelökte a süldő lányt:

- Kotródj innen, mert szétverem a pofádat! - Megfogta Gabriela karját, kivezette az ajtón. - Mondd csak: te nem Nacib úrnak, a bártulajdonosnak a felesége vagy?

Gabriela bólintott.

- Mi a fenét keresel itt? Etyepetye Loirinhóval?

- Nem is ismerem. De beszélnem kell vele. Nagyon fontos dolog.

 

319