Gabriela dala

így, barhetruhában, cipőben, harisnyában, miegymásban, egé- szen olyan volt, mint egy gazdag lány, mint egy vagyonos család leánya. Arminda asszony tapsolt, ujjongott:

 

257

 

- Nincs Ilhéusban, aki nyomodba léphetne. Se férjes asszony, se hajadon, se szajha. Nem látok egyet sem.

Gabriela ott forgolódott a tükör előtt, nézegette magát. Jó volt csinosnak lenni: a férfiak bolondulnak érte, fojtott hangon oda-sugdosnak neki. Jólesett hallania, ha fiatalember szólította meg.

- Képzelje, asszonyom, Josué úr azt akarja, hogy menjek hozzá lakni! Nagyon kedves úrfi…

- Nincs annak a tanárnak semmije. Ne is gondoljon rá, maga válogathat.

- Nem gondolok. Nem akarok vele lakni. Még ha úgy volna…

- Ezredes szeretné magát, nem is szólva a bíróról. Nem beszélve Nacib úrról, aki egészen odavan…

- Nem tudom, miért… - mosolygott. - Oly jó Nacib úr. Mos-tanában szünet nélkül ajándékkal halmoz el. Túl sok ajándék-kal… Nem is öreg, meg semmi… Minek ennyi minden? Olyan jó, mint ő…

- Ne lepődjön meg, ha feleségül kéri magát…

- Nem szorul ő rá, mért is kérne ? Nem szükséges.

Nacib felfedezte, hogy Gabrielának lyukas egy foga, s elküldte a lányt kezelésre, hogy aranyfogat csináltasson. Maga választotta ki a fogorvost (eszébe jutott Osmundo és Sinházinha), egy vén agarat a kikötő utcájában. Hetenként kétszer, amikor elküldte a tálcákat, s elkészítette Nacib vacsoráját, barhetruhába öltözve, el-ment a fogorvoshoz. Már a kezelés vége felé jártak, a fog rendbe jött; Gabriela szinte sajnálta. Végigment a városon, riszálta magát, nézegette a kirakatokat, a forgalmas utcákat, az embereket, akik hozzádörgölőztek, mikor elmentek mellette. Hallott szavakat, udvarias megjegyzéseket, látta Epaminondas urat, amint ruhaanyagot mért, szövetet adott el. Hazafelé betért a bárba, amely most, ebéd előtt tele volt.

Nacib bosszankodott:

- Minek jött ide?

- Azért jöttem, hogy lássam…

- Hogy kit lásson?

- Hogy lássam Nacib urat…

Nem kellett többet -mondania, Nacib nyomban egészen elol-vadt… Nézték a vénkisasszonyok, nézték a férfiak; Basílio atya kijött a templomból, s áldást adott rá:

- Isten áldjon meg, ó, Jerikó rózsája.

Nem tudta, mi volt az, de szép volt. Kedvére való nap volt, ami—

258

 

kor a fogorvoshoz ment. A várószobában elkezdett gondolkodni. Manuel das Onc.as ezredes úr - mókás neve van - csökönyös öreg, üzenetet küldött: ha akarja, a nevére írat egy beültetett földet, papíron a jegyzői irodában. Egy ültetvényt. Ha Nacib úr nem vol-na olyan jó, az öreg meg annyira vén, el is fogadná. Nem maga-, nak, mihez kezdene vele? Minek neki az ültetvény? Magának nem akarná… De odaadná Clementének, ő annyira áhítozott rá… Vajon merre jár Clemente? Ott van-e még a szép lány apjának az ültetvényén, aki a mérnökkel szerelmeskedett? Kár volt szegényt megostorozni. Mi rosszat csinált? Ha volna egy ültetvénye, oda-adná Clementének. Milyen jó is volna… De Nacib úr nem értené meg, nem hagyhatná őt szakácsnő nélkül. Ha nem volna erre tekintettel, elfogadhatná. Az öreg rút, de tengernyi időt tölt az ültet-vényen, s ezalatt Nacib úr eljöhetne vigasztalónak, lefeküdni ve-le…

Annyi minden eszébe jutott. Néha jó gondolkodni, máskor meg nem. Halottra, szomorúságra gondolni, az nem volt kedvére való. Abban a pillanatban mégis ilyenekre gondolt. Azokra, akik elpusztultak az úton, köztük a nagybácsijára. Szegény bácsi, meg-verte őt kiskorában. Befeküdt az ágyába, ő még kislány volt. A nagynéni a haját tépte, átkozódott, a bácsi pedig ellökte, megr pofozta. De nem volt gonosz, egyébként is szegény volt, nem lehetett jó. Vidám dologra gondolni, az tetszett neki. A táncokra gondolni, az ültetvényre, ahol meztelen talpa csattogott a földön. A ki-világított városra - ott volt, amikor meghalt a nagynénje -, a büsz-ke emberek borzasztó gazdag házára. Bebinhóra gondolni. Az jó

volt.

Egyes embereknek csak szomorúságon jár az eszük. Micsoda ostobaság… Arminda asszony néhanapján bal lábbal kelt fel; rájött a búbánat, keserűség, betegség. Egyébről sem beszélt. Ha jókedv-vel ébredt, olyan volt, mint egy falat kenyér. Vajas kenyér, még látni is gyönyörűség volt. Dőlt belőle a szó, beszélt a szülésekről, a világra jövő apróságokról. Ez jó volt.

A fog, az aranyfog meggyógyult; be kár! Nacib úr valóságos szent, kifizette a fogorvost, pedig ő nem is kérte. Szent, mert any-nyi ajándékot ad neki; miért?

Amikor meglátta a bárban, összeszidta. Féltékeny volt… Mi-lyen mókás…

- Mit csinálsz itt? Menj szépen haza…

Szépen elindult hazafelé. Barhetruhába öltözve, cipőben, haris-

 

259

 

nyában meg miegymásban. A templom előtt a téren, gyermekek játszadoztak; körben álltak. Ott voltak Tonico úr lányai is, hajuk olyan szőke volt, mint a kukoricaszakáll. Az ügyész gyerekei, a kis beteg karú, az egészségesek, Joáo Fulgencio gyerekei, Basílio atya keresztfiai. Meg a kis néger Tuísca, ott, a kör közepén; énekelt, meg a táncot ropta:

Beteg lett a nyíló rózsa, piros szegfű elment hozzá, elalélt a nyíló rózsa, piros szegfű könnye hullt rá.

Gabriela csak ballagott; ezt a dalocskát kislány korában énekelte. Megállt, hallgatta, s nézte, hogyan forog a kör. Még az apja meg az anyja halála előtt tanulta, mielőtt a nagybácsiékhoz került vol-na. Milyen szép, amint a csöpp lábak járják a táncot! Nem bírt a lábaival: táncolni akartak. Nem tudott ellenállni, imádta a kör-táncot. Levetette a cipőjét, lerakta a járdára, és odafutott a gyere-kekhez. Egyik oldalán Tuísca, másik oldalán Rosinha. Körbejárt a téren, táncolt és énekelt:

Tenyér, tenyér, tenyér. Láb, láb, láb. Körbe, körbe, körbe, a rák hal és nincs tovább.

Gabriela énekelt, táncolt, tapsolt, mint egy kislány.

Virágok és öntözőkannák

A politikai küzdelem szele meglegyintette a Szent Györgyről elnevezett hitbuzgalmi egylet választásait is a székesegyházban. A püspök nagyon szerette volna enyhíteni a különböző áramlato-kat, ő is olyan tapintatosan akart eljárni, mint Ataulfo Passos. Szerette volna, ha a Bastosék hívei és Mundinho rajongói összeül-nek a harcos szent oltára körül. Bármennyire püspök volt is, piros süveges, kudarcot vallott.

Az igazat megvallva, Mundinho nem vette komolyan a hitbuzgalmi egylet ügyét. Havonta fizetett, s mással nem törődött. Kö-

260

 

zölte a püspökkel, hajlandó szavazni, ha ott szavazásra kerülne a sor, mégpedig arra a névre, melyet ő megjelöl. Azonban a Doktor elnökségre pályázott, s a sarkára állt. Elkezdte a cselszövést. A jám-bor és buzgó dr. Maurício Cairest újraválasztásra jelölték, s ez el-sősorban a mérnöknek volt köszönhető.

A városban élénk visszhangra talált a szerelmeskedés izgalmas befejezése. Bár Melk és Rőmulo között a tengerparton lezajlott párbeszédet senki sem hallotta, különböző változatok keltek róla szárnyra - egyik hevesebb, mint a másik -, s ezek nem voltak va-lami hízelgők a mérnök szempontjából. Már arról is tudtak, hogy letérdelt a pad mellé, a sétányon, s úgy könyörgött irgalomért. Erkölcstelen, nőcsábász, elmondhatatlan bűnöket elkövető szörnye-teget csináltak belőle, aki rettenetes veszélyt jelent az ilhéusi csa-ládokra. A Déli Újság egyik leghosszabb és legfellengzősebb cikkét szentelte neki, mely az egész első oldalt betöltötte, s a másodikon is folytatódott. Az erkölcs, a Biblia, a családok becsülete, Bastosék méltósága, példás életük; valamennyi ellenzéki züllöttsége, amely a vezérnél kezdődik, Anabela, s a többi; ilyesmiket hánytorgattak, meg hogy mennyire szükséges, hogy megóvják Ilhéust a világban szétáradó, elfajzott szokásoktól; ebből a cikkből egész antológia kerekedett. Több oldalas antológia.

- Az ostobaság antológiája… - mondta a Kapitány. Felszította a politikai szenvedélyeket. Mert Ilhéusban mindenki ezen csámcsogott, különösen a vénkisasszonyok, amikor dr. Mau-rício Caires a cikk nagy szakaszait ismételgette, mintha a hitbuzgalmi egylet újraválasztott elnökének a székfoglalóját tartotta vol-na. “.. .A korrupció központjaiból érkezett kalandorok haszonta- . lan és vitatható munkák ürügyén, meg akarják fertőzni Ilhéus né- pének megvesztegethetetlen lelkét…” A mérnök lett a züllöttség, az erkölcsi összeomlás jelképe. Ez talán elsősorban annak a tény-nek volt köszönhető, hogy gyáván meglépett, ijedten reszketett szállodai szobájában, lopva szállt hajóra, még a barátaitól sem bú- csúzott el.

Ha visszavág és harcol, bizonyára támogatásra lel. Az őt körül-vevő ellenszenv nem érintette Malvinát. Persze, pletykáltak a szerelmeskedésről, a moziban meg a kapuban folytatott csókolózás-ról. Olyan is akadt, aki kétségbe vonta a lány ártatlanságát. Talán azzal vívta ki a város rokonszenvét, hogy megtudták róla: büszkén szállt szembe dühöngő apjával, feleselt vele, az meg leengedte a pálcát, s a lány mégsem hajtott fejet neki. Néhány hét múlva, ami-261

 

kor Melk elvitte, hogy elhelyezze Bahiában az irgalmasok iskolájá- ban, többek elkísérték a kikötőbe, még néhány zárdabeli társnője is. Joáo Fulgéncio egy zacskó bonbont vitt neki; kezet szorított vele, s ezt mondta:

- Bátorság!

Malvina mosolygott, megtört büszke és jéghideg tekintete, szo-borszerű tartása. Sosem volt még ilyen szép. Josué nem ment el.a kikötőbe, azonban a bár söntésasztala mellett, bizalmasan megval-lotta Nacibnak:

- Megbocsátottam neki. - Izgett-mozgott és fecsegett, bár arca még jobban beesett, s a szeme körül hatalmas fekete karikák vol-tak.

Nhő-Galo is ott volt, nézte Glória mosollyal teli ablakát:

- Professzorom, maga titkos utakon jár. Senki se látja magát a kabaréban; én minden nőszemélyt ismerek Ilhéusban, és tudom, kinek kivel van viszonya. Magával egyiknek sincs… Honnan szer-zi uraságod ezeket a karikákat?

- A tanulásban meg a munkában…

- Anatómiát tanul… Az ilyen munkát én is szeretem… - tapintatlan pillantása Josuéról Glória ablaka felé röppent.

Nacib is élt a gyanúval. Josué túlzott közömbösséget színlelt a mulatt lány iránt, és teljesen abbahagyta az élcelődést Gabrielával. Itt van valami.

- Ez a mérnök beadott egy kicsit Mundinho Falcáónnak…

- Nem sokat számít ez. Mundinho biztosan nyerni fog. Fogadni merek rá.

- Nem olyan nagyon biztosan. De még ha nyer is, a kormány nem ismeri el, majd meglátja…

Altino ezredes csatlakozása Mundinho ügyéhez, szakítása Basto-sékkal, másokat is elhatározásra bírt. Néhány napon át egymás után jöttek a hírek: Otaviano ezredes Pirangiból, Pedro Ferreira ezredes Mutunsból, Abdias de Souza ezredes Água Pretából. Úgy látszott, ha Bastosék tekintélye nem omlott is össze egészen, alaposan megingott.

Ramiro ezredes születésnapja, néhány héttel a Rőmulóval tör-tént szóváltás után, azt bizonyította, hogy ezek a következtetések túlzottak voltak. Sosem volt ilyen zajos ünneplés. Reggel nagy pu-fogtatásra ébredt a város, díszsortűz és tűzijáték volt az ezredes háza meg az elöljáróság előtt. A püspök misét mondott, kivonult az egész Szent György hitbuzgalmi egylet, a templom tömve volt,

262

 

Cecílio atya tüzes és sipító prédikációja az ezredes erényeit mél-tatta. Ezredesek jöttek az egész környékről, Aristóteles Pires, Itabuna elöljárója is. Hatalmas tüntetés volt. Aztán kint folytatódott egész nap; egymást követték a látogatások az ünnepélyesen feldí- szített házban, nyitva volt a magas támlájú székek terme. Amáncio Leal ezredes sört küldetett a bárokba, meghirdette a választási győ- zelmet: mindenáron győzni kell. Még néhány ellenzéki is elvitte jókívánságait Ramiro Bastosnak, köztük a Doktor. Az ezredes áll-va fogadta őket, meg akarta mutatni nekik nemcsak tekintélyét, hanem vasegészségét is. Pedig az utóbbi időben nagyon összetört. Azelőtt hajlott korú, de erős férfiúnak tűnt, ma pedig reszkető kezű

aggastyán volt.

Mundinho Falcáo nem volt ott a misén, ölelését sem vitte el sze-mélyesen. De egy nagy csokor virágot küldött Jerusának; egy la-pot mellékelt hozzá, s ezt írta rá: “Kérem önt, ifjú barátnőm, adja át érdemes nagyapjának szerencsekívánataimat. Az ellenzéki tá- borban is csodálója vagyok.” Sikere volt. Valamennyi ilhéusi lányt a legnagyobb izgalom fogta el. El sem tudtak képzelni ennél ízlé- sesebb eljárást; soha nem tapasztalt dolog volt ezen a vidéken az ilyesmi, ahol a politikai ellenzék halálos ellenségeskedést jelentett. Azonfelül, micsoda fölényesség, milyen finomság! Amikor elolvasta a levelet, és ránézett a virágokra, még Ramiro Bastos ezredes is

megjegyezte:

- Okos ember ez a Mundinho úr! Ha az unokámmal küldi öle-lését, el kell fogadnom…

Egy pillanatra felvetődött az egyezség gondolata. Tonico, kezé- ben tartva a lapot, úgy érezte, új remények vannak születőben. De minden abbamaradt, egyre elkeseredettebb lett a vita. Jerusa remélte, hogy Mundinho eljön az ünnepi záró bálra, az elöljáró- ság dísztermébe. Nem volt bátorsága, hogy meghívja őt, de meg-súgta a Doktornak, hogy Mundinho jelenlétét szívesen vennék.

Az exportőr nem ment el. Új nő érkezett hozzá Bahiából, ott-hon ünnepelt.

A bárban mindent megtárgyaltak; Nacib részt vett ezekben a pletykákban. Az elöljáróság báljára tőle rendeltek süteményt, a kis Jerusa személyesen beszélt Gabrielával, hogy elmagyarázza neki a kívánságát. Amikor visszajött, így szólt Nacibhoz:

- Tündér a maga szakácsnője, Nacib úr, és olyan rokonszenves … - ez a mondat szentté avatta a kislányt Nacib szemében.

 

263

 

Az italokat Plínio Aracától vették; az öreg Ramiro senkit sem akart megsérteni.

Nacib részt vett ugyan a beszélgetésekben, de nem lelkesedett. Semmiféle történet, politikai vagy társadalmi esemény nem tudta elhessegetni a gondját, még az országúton felborult autóbusz sem, pedig akkor négy személy megsebesült, s egy meg is halt közülük. Feleségül vegye Gabrielát? Ezt az ötletet, amelyet egy alkalommal Tonico vetett fel, ő is számtalanszor, kelletlenül meghányta-vetette. Nem látott más megoldást. Szereti a lányt, az biztos. Végtelen szerelemmel; úgy kell neki, mint a víz, az étel, az ágy. Aztán meg a bár sem lehet meg nélküle. Ez az egész fellendülés - gyűlt a pénz a bankban, a kakaóültetvény terve a megvalósuláshoz közeledett - véget érne, ha Gabriela itt hagyná. Már nem félt a házasságtól; vajon ennél nagyobb dolgot tudna-e valaki, valaha is, ajánlani ne-ki ? Ha pedig ő lenne a bár gazdasszonya, egy konyha élén, három-négy szakácsnővel, s csupán az ételek ízesítését irányítaná, Nacib megvalósíthatná egy régóta érlelt tervét: éttermet nyitna. Nem volt ilyen a városban. Mundinho Falcao már nemegyszer mondta: Ilhéusnak jó étteremre van szüksége; a szállodákban rossz az étel, a nőtlen embereknek hol itt, hol ott való étkezéssel meg hideg koszttal kell beérniük. Amikor megérkeznek a hajók, a látogatók nem találnak jó étkezdét. Hol adjanak a családi szalonok arányait meghaladó, nagy ünnepi vagy díszvacsorát? Maga Mundinho is hajlandó volna részestársként, tőkével belépni. Úgy hírlik, hogy a görög házaspár gondol erre, helyiség után járnak. Ha Gabriela ve-zetné a konyhát, Nacib egészen biztosan megnyitná az éttermet. De mennyire lehet biztos? Ezen rágódott a nyugágyban, delelés közben, kínlódásának leggonoszabb időszakában; szivarja kialudt, és keserű utóízt hagyott a szájában, bajusza kókadtan lógott. Nem is olyan régen, Arminda asszony, a vészmadár, borzasztóan rá- ijesztett. Úgy látszik, Gabrielát első ízben szédítette meg egy aján-lat. Arminda asszony szinte kéjes kegyetlenséggel ecsetelt minden részletet, a lány ingadozását, amikor megkapta Manuel das Oncas ajánlatát. Egy hatalmas kakaóültetvény nem csekélység; ki ne in-gadozott volna? Clementéről nem tudtak sem ő, sem Arminda asszony; Gabrieláról meg keveset tudtak…

Néhány napig egészen bolond volt, nem is egyszer már-már szóra nyitotta a száját, hogy a házasságról beszéljen neki. Azonban ma-ga Arminda asszony bizonygatta, hogy Gabriela elutasította az ajánlatot:

 

264

 

- Sose láttam hozzá foghatót… Rászolgál, hogy elvegyék, biz’

isten, rászolgál.

Tehát még nem telt be a pohár. “Minden asszonynál, még a leg-hűségesebbnél is határa van a hűségnek” - mondta Nhő-Galo. Ez még nem a határ, ez az ár még kevés, de nagyon közel jár az elegendőhöz; hát nem környékezte meg a kísértés, hogy elfogadja? Hát még ha Manuel das Oncas ezredes a kakaófákat megtetézné egy eldugott utcában álló házzal, adományozó okirattal? Semmi sincs olyan hatással a nőkre, mint a saját ház. Csak meg kell nézni a Dos Reis nővéreket; semmi pénzért oda nem adnák házaikat, sem a családi házat, sem a bérházakat. Manuel das On?as ezredes pedig igazán megtehetné. Halomban hever a pénz az ültetvényén, s az idei termés - disznóság! - még gazdagabbá teszi. Valóságos palotát építtetett Ilhéusban a családjának, még tornya is van, ahon-nan az egész várost látni lehet, a hajókat a kikötőben, a vasutat. A Gabriela után bolonduló vén kujon pedig meg tudná adni az árat, bármilyen magas is az.

Arminda asszony a domboldalon nyaggatta, Tonico pedig mindennap, kora délután ezt kérdezgette a bárban: - Hát a házasság, arab? Határozott már? Magában határozott, döntött. Félelmében halogatta, vajon mit szólnak majd hozzá? Vajon meg tudják-e majd érteni a barátai? Nagybátyja, nagynénje, nővére, sógora, a gazdag itabunai rokonai, azok a büszke Aschcarok? De hát, mit bánja ő? Az itabunai rokonok rá sem hederítenek, a kakaójukkal foglalkoznak. A nagy-bácsijának semmivel se tartozik, a sógort pedig hadd egye a fene. Ami pedig barátait, a bár vendégeit, trikk-trakk- és pókerpartne-reit illeti, vajon ők, Tonicót kivéve, talán megbecsülést mutatnak iránta? Hát nem ott sündörögnek Gabriela körül, hát nem az orra előtt marakodnak érte? Miféle tisztelettel tartozik nekik?

Aznap igen sokat vitatkoztak ebéd előtt a bárban, a politikai dolgokról meg a kikötőbejárat ügyéről. Pletykák keringtek, Bastosék emberei terjesztették őket: a mérnök jelentését irattárba rakták, a kikötőbejárat ügyét megint elsüllyesztették. Kár erőlködni, megoldhatatlan probléma. Sokan elhitték. Már nem látták a mérnö- köt a műszereivel, amint egy csónakban a bejárat homokját mé- ricskéli. A tetejében Mundinho Falcao Rióba utazott. Bastosqk párthívei ragyogtak az örömtől. Amáncio Leal újabb fogadást aján-lott Ribeirinhónak. Húsz contót rá, hogy a vontatógőzösök és kot-róhajók sosem érkeznek meg. Megint Nacibot hívták tanúnak.

 

265

 

Talán emiatt volt olyan jókedve Tonicónak, a keserű szokásos idejében. Ismét a kabarékba járt, most egy fekete, copfos cearái lányba habarodott bele.

- Pompás az élet…

- Magának megvan az oka, hogy elégedett legyen. Új nővel… Tonico a körmét piszkálta, beleegyezően ráhagyta:

- Elégedett is vagyok… A kikötőbejárat munkái bedöglöttek… A cearái lány csupa tűz…

Végül mégsem Manuel das Oncas ezredes bírta döntő lépésre Nacibot. Hanem a bíró.

- És maga, arab, mindig csak búslakodik ?

- Mit csináljak?

- Még szomorúbb legyen. Rossz hírem van a maga számára.

- Mi az? - kérdezte riadtan.

- A bíró, barátom, házat bérelt a Quatro Maripősas közben…

- Mikor?

- Tegnap délután… -Kinek?

- Vajon kinek?

Olyan csend támadt, hogy a légyzúgás is meghallatszott. Chico Moleza visszajött az ebédről, s ő még meg is toldotta:

- Gabriela kisasszony azt üzeni az úrnak, hogy elmegy, de ha-mar visszajön.

- Miért megy el ?

- Nem tudom, uram. Azt hiszem, néhány hiányzó dolgot akar beszerezni.

Tonico gúnyosan nézett. Nacib megkérdezte:

- Mondja, komolyan beszél erről a házassági dologról? Úgy is gondolja ?

- Hát persze. Már mondtam magának, arab: ha magának len-nék…

- Meggondoltam. Azt hiszem, igen…

- Elszánta magát?

- De még van egy-két bökkenő; segíthetne.

- Jöjjön, hadd öleljem meg, gratulálok! Boldog török!

Az ölelgetések után, Nacib, még mindig zavarban, így folytatta:

- Nincsenek iratai; már kutattam. Születési bizonyítványa sincs, azt se tudja, mikor született. Apjának a vezetéknevét se. A szülei meghaltak, amikor ő még kicsi volt, semmit se tud. A nagybácsija

 

266

 

Silva volt, de az az anyja fivére volt. Nem tudja a korát, semmit se tud. Hogy csináljam? ‘ Tonico odadugta a fejét:

- Barátja vagyok, Nacib. Segítek magán. A papírok miatt ne nyugtalankodjon. Mindent elintézek az irodában. Születési bizo-nyítványt - költött névvel - neki, az apjának, meg az anyjának… Csak egy bibi van: én akarok tanú lenni az esküvőn…

- Máris meghívtam… - s NacibN ebben a pillanatban szabad-nak érezte magát, visszatért minden öröme, érezte a nap hevét, a

tenger lágy szellőjét.

Joáo Fulgéncio pontosan érkezett; itt volt az írószerbolt nyitá- sának az ideje. Tonico felkiáltott:

- Tudja az újságot?

- Annyi van… Melyiket?

- Nacib megnősül…

A mindig nyugodt Joáo Fulgéncio meglepődött:

- Igaz ez, Nacib? Nem tudok róla, hogy vőlegény lett volna. Ki az a szerencsés, ha szabad tudnom?

- Ki lehetne? Találja ki… - mosolygott Tonico.

- Gabriela - mondta Nacib. - Szeretem őt, elveszem feleségül. Nem érdekel, hogy mit mondanak…

- Csak azt mondhatják, hogy maga nemes szívű, becsületes em-ber. Senki sem mondhat mást. Gratulálok…

Joáo Fulgéncio átölelte őt, de szemében nyugtalanság ült. Nacib

unszolta:

- Adjon tanácsot: úgy gondolja, jól teszem?

- Ilyen ügyekben nem lehet tanácsot adni, Nacib. Ki sejthetné, hogy jó lesz-e? Kívánom, hogy jó legyen, megérdemli. Csak…

- Mi az, hogy csak?

- Vannak bizonyos virágok - észrevette már? -, melyek csak ak-kor szépek és illatosak, amíg a szárukon, a kertben vannak. Vá- zába rakva, még ha ezüstből van is a váza, elhervadnak és meghal-nak.

- Mért halna ő meg? Tonico közbevágott:

- Semmiért, Joáo úr! Hagyja a költészetet… Ez lesz a legizgalmasabb esküvő Ilhéusban.

Joáo Fulgéncio egyetértőén mosolygott:

- Bolond vagyok, Nacib. Szívből kívánok minden jót. Igazi ne-mes cselekedet. Civilizált emberé.

 

267

 

- Igyunk rá - javasolta Tonico.

Tengeri szellő suhant át, ragyogott a nap; Nacib a madarak éne-két hallgatta.

Kotróhajók menyasszonnyal

Ilhéus legmozgalmasabb esküvője volt. A bíró (új babája volt, annak bérelt házat a Quatro Maripösas közben, mert hiába várt Gabrielára) néhány szóval szerencsét kívánt az új házasoknak, akik igazi szerelemből keltek egybe, felülemelkedve a társadalmi szokásokon, a faji és osztálykülönbségeken.

Gabriela, égszínkék ruhában, szemlesütve, szoros cipőben - fé- lénk mosoly ült az ajkán - maga volt az igézet. Tonico karján lé- pett be a terembe; a jegyző az ünnephez illő elegáns öltözetet vi-selt. Zsúfolva volt a Szent Sebestyén utcai ház. Mindenki eljött, meghívottak, nem hivatalosak egyaránt, senki sem akarta elmulasztani a látványt. Amikor Nacib bejelentette Gabrielának a házassá- got, átküldte a lányt Arminda asszony házába. Nem lett volna ildomos, hogy a menyasszony és a vőlegény egy fedél alatt aludjék.

- Miért? - kérdezte Gabriela. - Nem számít az…

De neki számított. Most az ő menyasszonya, a hitvese lesz, min-den tiszteletet meg akart adni neki. Amikor közölte vele az újsá- got, amikor megkérte a kezét, a lány elgondolkodott:

- Miért, Nacib úr? Nem kell az…

- Nem fogadod el? v

- Elfogadni elfogadom. De nem kell. Enélkül is szeretem. Alkalmazottakat fogadott fel, egyelőre kettőt: egyet takarítani,

a másikat, egy csitrit, hogy főzni tanuljon. A többieket, az étterembe, majd később akarta felfogadni. Kifestette a házat, új bútorokat vett. Kelengyét Gabrielának; a nagynéni segített kiválasztani. Ruhát, fehérneműt, cipőt és harisnyát. A nagybácsiék, túlesvén a meglepetésen, kedvesek voltak. Még a házukat is felajánlották, hogy Gabriela ott lakjék. Nem fogadta el, hogy lenne meg azokban a napokban nélküle? A fal alacsony volt ahhoz, hogy elválasz-sza az ő kertjét Arminda asszonyétól. Gabriela úgy ugrottá át, akár a zerge; közben kilátszott a lába szára. Éjjelenként átjött, s vele aludt. Nacib nővére és sógora tudni sem akart róluk; felhúz-ták az orrukat. Aschcarék Itabunából ajándékokat küldtek: egy lámpaernyőt; az egész kagylóból készült, s nagyon mutatós volt.

268

 

Mindenki eljött, hogy megnézze Nacibot; tengerészkék ruhát vi-selt, tekintélyes bajusza volt, szegfű a gomblyukában, lakkcipő a lábán. Gabriela szemlesütve mosolygott. A bíró házasoknak nyil-vánította őket: Nacib Aschcar Saad, harminchárom éves, kereskedő, született Ferradasban, anyakönyvezték Itabunában; Gabriela da Silva, huszonegy éves, háztartásbeli, született Ilhéusban, itt

anyakönyvezték.

A ház dugig volt emberekkel, sok férfival, kevés nővel: ott volt Tonico felesége - ő mint tanú -, az unokahúga, a szőke Jerusa, a Kapitány neje, egy jóságos, egyszerű asszony, a mindig mosolygó Dos Reis nővérek, Joáo Fulgentio felesége, hat gyerek vidám ma-mája. Vajon mások nem akartak eljönni? Pedig ez nem mindennapi esküvő volt. Terített asztalok, italok tetszés szerint. Nem fér-tek be a házba, annyian voltak, megtöltötték a járdát. Ez volt a legmozgalmasabb esküvő Ilhéusban. Még Plínio Arac.á is elfeledte a bárok versengését, és pezsgőt hozott. Nem akadt fényesebb templomi esküvő. Csak ekkor derült ki, hogy Nacib mohamedán, habár Ilhéusban elhagyta Allahot meg Mohamedet. De Krisztust és Jehovát nem szerezte meg. Basílio atya erre való tekintet nélkül eljött, s megáldotta Gabrielát:

- Fakassz gyermekeket, Jerikói rózsám. Megfenyegette Nacibot:

- A gyermekeket én keresztelem meg, akár akarja, akár nem…

- Rendben van, tisztelendő úr…

A lakodalom biztosan belenyúlt volna az éjszakába, ha a hosz-szú alkonyi szürkületben el nem kiáltja magát valaki a járdán:

- Nézze, jönnek a kotróhajók…

Kitódultak az utcára. Mundinho Falcáo, Rióból visszatérve, el-jött az esküvőre, virágot hozott Gabrielának, vörös rózsát. Nacibnak meg ezüst cigarettatárcát. Mosolygó arccal sietett ki az utcára. A kikötőbejárat felé két vontatógőzös négy kotróhajót húzott ma-ga után. Egy “éljen” hangzott el, sok más felelt rá; búcsúzkodni kezdtek. Mundinho volt az első; a Kapitánnyal és a Doktorral

ment el.

Az ünnepség áthelyeződött a rakpartokra, a kikötőmólókra. Csu-pán a nők maradtak még egy kicsit meg Josué és Felipe cipész. Glória a járdáról leselkedett, még Ő is otthagyta ablakát ezen a napon. Amikor végül Arminda asszony is jó éjszakát kívánt és el-ment, az üres és felfordított házban - üvegek és tányérok egymás hegyén-hátán - Nacib megszólalt:

 

269

 

-Bié…

- Nacib úr…

- Miért Nacib “úr”? A férjed vagyok, nem a főnököd… Gabriela mosolygott, kibújt a cipőjéből, mezítláb kezdett hozzá

a rendcsináláshoz. Nacib megfogta a kezét, és szemrehányőan szólt rá:

- Nem lehet így tovább, Bié, nem… -Mit?

- Cipő nélkül járni. Most már úrnő vagy.

Megijedt: >

- Nem lehet? Nem járhatok mezítláb?

- Nem lehet.

- És mért nem?

- Vagyonos, tekintélyes nagysága vagy.

- Nem vagyok az, Nacib úr. Csak Gabriela vagyok…

- Majd megnevellek - karjába vette, s odavitte az ágyba.

- Csinos úrfi…

A kikötőben ujjongott, tapsolt a tömeg. Rakéták röppentek fel, ki tudja, honnan. Felszálltak az égre; beköszöntött az éj, s a raké- ták fénye világította meg a kotróhajók útját. Az orosz Jacob vala-mi ismeretlen nyelven beszélt nagy izgatottságában. A vontatóha-jók sípoltak, beértek a kikötőbe.