L

OFENÍSIA RONDÓJA

Hallgass meg engem, bátyám, Luís Antőnio, testvérem:

Ofenísia a verandán

ring a lengő függőágyban.

Hőségben hűs tengeri

szél cirógatja lágyan,

rabszolganő legyezi.

Már lehunyta két szép szemét,

s im, a császár megjelent;

éjfekete szakálla,

ó, mily csodás!

A vers, melyet Teodoro nékem, Ofenísiának irt, a ruhám, mely Rióból való, a fűző, a gallér meg a fekete selyem mantilla, a kis majom, az ajándékod, mindez mit ér nekem, ó, mondd, Luís Antőnio, testvérem?

Szeme, mint a parázs, éget, (- A császár szemei azok!) lángra gyújtja az enyémet.

Álomtakaró szakálla,

(- Az a császári szakáll!)

ó, azzal fedem be magam.

Őt akarom férjemnek,

(- A király nem lehet férjed!)

véle akarok hálni,

szakállában álmodni.

(- Húgom, szégyent hozol ránk!)

ó, bátyám, Luís Antőnio,

Halálom akarod látni?

Nem kell a gróf, nem kell báró, malomgazda se kell nékem, nem kell Teodoro verse, nem akarok rózsát, szegfűt, gyémántköves fülbevalót. A császár fekete szakálla, az kell nekem, semmi más! Testvérem, Luís Antőnio, jeles Ávilák szülötte, figyelj jól, bátyám, reám: engedd nekem, hadd legyek császár urunk kedvese, ha nem, szívem a vágytól eleped.

Í3

Napsütés meg egy kis csodával határos eső

1925-ben, abban az esztendőben, amikor a mulatt Gabriela meg az arab Nacib idillje kivirágzott, az esős évszak a szokásosnál és a szükségesnél annyira hosszabbra nyúlt, hogy a gazdák riadt nyáj-ként verődtek össze az utcákon, tekintetükben s hangjukban féle-lem bujkált; ezt kérdezgették egymástól:

- Hát sose áll már el?

Az esőt emlegették; soha nem láttak ennyi vizet, éjjel-nappal, szinte szünet nélkül ömlött az egekből.

- Még egy hét, és minden odavész.

- Az egész termés…

- Ój Istenem!

A kivételesnek ígérkező, minden eddigit messze felülmúló ter-mésről beszéltek. A kakaó ára állandóan magas volt, s ez még nagyobb gazdagságot, jólétet, bőséget, rengeteg pénzt ígért. A földbirtokosok gyerekei a nagyváros legdrágább iskoláiba fognak járni, új lakóházak épülnek a családok számára a forgalomnak frissiben átadott, új utcákban, fényűző bútorokat rendelnek Rióból, zongora szól majd a szalonokban, újabb meg újabb áruházak nyílnak, fejlődik a kereskedelem, bőven ömlik majd az ital a kabarékban, nők érkeznek a hajókkal, kártyacsatákat vívnak a bárokban meg a szállodákban; egyszóval: minden a haladást jelezte, meg az oly sokat emlegetett civilizációt.

Még azt mondják, hogy ez a már túlságosan kiadós, fenyegető, özönvízszerű eső késve érkezett, váratta és kérette magát! Hónapokkal ezelőtt az ezredesek a tiszta égre emelték tekintetüket, a kö- zeli eső jeleit, felhőket kémlelve rajta. Növekedtek a kakaóültetvé- nyek, belepték Bahia állam egész déli részét, várták a nélkülözhetetlen esőt, hogy megérleljék frissen hozott gyümölcseiket, amelyek a virágok után bújtak elő a cserjéken. A Szent György-napi kör-menet olyan volt ebben az évben, mintha a város védőszentjének tettek volna aggódással teli, közös fogadalmat.

A legtekintélyesebb polgárok emelték büszke vállukra az arany-nyal gazdagon hímezett szentképhordó állványt, a hitbuzgalmi egy-let vörös palástjába öltözött nagygazdák meg a kakaótermelő ezredesek, pedig ők nem tűntek ki vallásosságukkal, nem jártak temp-

15

lomba, viszolyogtak a misétől meg a gyónástól, a család nőtagjaira hagyván az ilyesféle gyöngeségeket:

- Az asszonyoknak való az a templomozás.

Annyival is beérték, hogy - a püspök és a papok kérésére - adakoztak fent a Vitorián levő zárdára, a püspöki palotára, az egyházi iskolákra, a Szent Antal- és Szent János-napi, valamint a kilence-dekkel, a Mária-hónappal, a búcsúkkal egybekötött ünnepségek ja-vára.

Ebben az évben a bárokban való iddogálás helyett valamennyien ott voltak a körmenetben - gyertya a kezükben -, s tőredelmesen fűt-fát ígértek Szent Györgynek a kincset érő esőért. A tömeg az utcákon, a szentképhordók mögött kísérte a papok imáit. A díszbe öltözött Basílio atya imára kulcsolta kezét, bűnbánó ábrázatot öl-tött, felemelte zengő hangját, s csak úgy ontotta a könyörgést. Ki-váló, mindenki által tisztelt s nagyra becsült erényei miatt választották erre a fontos tisztségre, meg talán azért is, mert a szent em-ber, földbirtokos és ültetvénytulajdonos lévén, közvetlenül érdekel-ve volt a mennyei segítségben. Ezért kétszeres erővel imádkozott.

A sok-sok vénkisasszony ott a Szent Mária Magdolna képe kö- rül - az előző nap hozták ki a Szent Sebestyén templomból, hogy elkísérjék a védőszent képtartóját városbeli kőrútján - szinte ön-kívületbe esett a szokás szerint siető, világias atya lelkesedésétől; mert egyébként olyan ő, hogy egy szempillantás alatt ledarálja a miséjét, úgy gyóntat, hogy oda se figyel arra, mi mindent mesélnek neki; egészen más, mint például Cecílio atya.

Hő imában szárnyalt a pap érdektől fűtött, hatalmas hangja, szállt a vénlányok orrhangja, az ezredesek, a nejeik, lányaik és fiaik, a kereskedők, az exportőrök, az ország belsejéből az ünnepre idesereglő munkások, a szállítómunkások, a tengerészek, az öröm-lányok, a kereskedelmi alkalmazottak, a hivatásos szerencsejátéko-sok, a különféle csavargók, az iskolás gyermekek, a Mária-kongre- ganista lányok egyhangú kórusa. Az átlátszó, felhőtlen ég felé tört az ima, ahol a könyörtelen nap égett, a gyilkos, tűzgolyó, amely még képes leperzselni a kakaóbabok újszülött hajtásait.

Néhány társaságbeli hölgy, a Haladás Klub legutolsó táncesté- lyén tett fogadalmához híven, mezítláb vett részt a körmenetben, az eleganciájuk feláldozását ajánlották a szentnek, esőt kérve tőle. Különféle ígéreteket mormoltak, sürgették a szentet, semmiféle ké- sedelmet nem engedtek neki, hiszen láthatta védenceinek aggodalmát; sürgős csodát kértek tőle.

16

Szent György nem maradt közömbös az imákkal, az ezredesek hirtelen támadt és megható vallásosságával, az Anyaszentegyház templomára felajánlott pénzükkel, az utcák kövezetén mezítláb ve-zeklő hölgyekkel szemben, de kétségkívül mindennél jobban megragadta Basílio atya gyötrelme. Kakaótermésének sorsa olyan aggo-dalommal töltötte el az atyát, hogy a hatalmas fohászkodásnak azokban a szakaszaiban, amikor a kórus zengett, megfogadta a szentnek, hogy egy teljes hónapon át megvonja magától komaasszonyának és házvezetőnőjének, Otáliának édes kegyeit. Ötszörös komaasszony, ugyanis már öt izmos porontyot vitt batisztba és csip-kébe burkolva a keresztelőmedencéhez; olyan életerősek és sokat ígérőek voltak, akárcsak az atya kakaófái. Minthogy Basílio atya nem fogadhatta örökbe őket, keresztapja lett mind az ötnek - há- rom kislánynak és két kisfiúnak -, és a keresztény jótékonyságot gyakorolván, átengedte nekik saját családi nevének használatát: a Cerqueira szép és tisztességes név volt.

Hogy is maradhatna közömbös Szent György ennyi búbánat lát-tán? Az ősrégi gyarmati idők óta, jól vagy rosszul, ő irányítgatta ennek a földnek - ma a kakaónak - a sorsát. Az adományos, Jorge de Figueiredo Correia, akinek Portugália királya barátsága jeléül adta ezt az őserdei vadakkal és brazil-fával teli, sok-sok mérföld-nyi földet, nem akarta otthagyni a vad rengetegért a lisszaboni ud-var örömeit, spanyol sógorát küldte meghalni az indiánok kezei közé. Előbb azonban azt tanácsolta neki, hogy helyezze a sárká- nyok szent legyőzőjének oltalma alá azt a hűbéri birtokot, amelyet király uruk őfelsége kegyesen neki adományozott. Ő maga nem jött erre a távoli, műveletlen földre, azonban neki adta a nevét, amikor névrokonának, Szent Györgynek ajánlotta. így figyelte hát holdbéli lováról a szent Sáo Jorge dos Ilhéus mozgalmas sorsát, idestova négyszáz éve. Látta, amint az indiánok lemészárolták az első gyarmatosítókat, majd azt, hogy őket öldösték le és tették rabszolgává, látta, hogyan létesültek a cukornádmalmok, meg a ki-sebb-nagyobb kávéültetvények. Látta, hogyan tengődött ez a föld jobb jövő reménye nélkül századokon át. Azután jelen volt az első kakaócsemeték érkezésénél, és megparancsolta a makimajmoknak, hogy vállalják a kakaófák szaporítását. Talán határozott cél nél-kül, csupán azért, hogy megváltoztassa egy kicsit a táj képét, mert bizonyára ráunt már annyi idő után. Nem képzelte, hogy a kakaó- val új kor, a gazdagság költözött az oltalma alatt álló földre. Ek-kor meg szörnyű dolgokat látott: az emberek gáládul és kegyetle-17

nül öldösték egymást a völgyek, a dombok, a folyók meg a hegyek birtokáért, erdőket égettek, lázas sietséggel újabb meg újabb kakaó- ültetvényeket létesítettek. Látta a vidék hirtelen fejlődését, városok és falvak keletkeztek, látta, hogy a haladás eljutott Ilhéusba is, püspököt hozva magával, új városok születtek - Itabuna, Itapira -, felépült a zárda, látta a hajókat, amelyekről emberek szálltak part-ra, annyi mindent látott, hogy úgy gondolta, már semmi sem lehet rá hatással. Mégis meglepte az imádsághoz és a törvényekhez nem nagyon szokott ezredesek váratlan, mély áhítata, a kicsapongó és tüzes természetű Basílio Cerqueira atya őrült fogadalma, hiszen annyira tüzes és kicsapongó volt, hogy a szent kételkedett, vajon meg tudja-e tartani.

Amikor a körmenet a Szent Sebestyén térre ért, és megállt a kis fehér templom előtt, amikor Glória keresztet vetett magára elátkozott ablakában, amikor azarabNacib kijött üres bárjából, hogy jobban szemügyre vegye a látványt, akkor történt a nevezetes cso-da. Ó nem, nem telt meg a kék ég fekete fellegekkel, nem kezdett esni az eső. Kétségkívül azért nem, hogy tönkre ne tegye a körmenetet. Azonban egy sápadt nappali hold kúszott fel az égre, a nap vakító fényében is tökéletesen látható volt. A kis néger Tuísca vette észre elsőnek, és felhívta rá gazdasszonyainak, az aggszüzek teljesen feketébe öltözött csoportjában levő Dos Reis nővéreknek a figyelmét. Csodakiáltás röppent az izgatott vénkisasszonyok köré- ből, szétterjedt a tömegben, és rögtön elharapózott az egész város-ban. Két napig egyébről sem beszéltek. Szent György eljött, hogy meghallgassa a könyörgéseket, az eső bizonyára nem fog késni.

Úgy is történt: néhány nappal a körmenet után esőfelhők gyü- lekeztek az égen, és az éj beállta előtt megeredt az eső. Csakhogy Szent György, akit természetesen meghatott az imádságok és az ígéretek tömege, az úrhölgyek csupasz lába, és Basílio atya elké- pesztő szüzességi fogadalma, túl nagy csodát tett, most meg aztán nem akart elállni az eső, máris több héttel meghosszabbodott áz esős évszak.

A kakaóbabok frissen kibújt hajtásai - amelyeknek fejlődését a nap fenyegette -, az eső hatására soha nem látott mennyiségben, nagyszerűen növekedtek, most pedig lassan újra napra volt szüksé- gük, hogy megerősödjenek. Ha nem áll meg a súlyos és kitartó eső, tönkreteheti őket a szüret előtt. Az ezredesek ismét az ólomszínű eget, a szakadó esőt bámulták, halálos félelem bujkált a szemük-ben, s keresték az elrejtőzött napot. Gyertyát gyújtottak Szent

18

György, Szent Sebestyén, Mária Magdolna oltárán, sőt még a Győ- zelmes Miasszonyunkén is a temető kápolnájában. Még egy hétig, még tíz napig esik, és egészen odavész a termés; tragikus kilátás volt.

Ezért, azon a reggelen, amikor minden elkezdődött, egy öreg földbirtokos, Manuel das Oncas, vagyis Jaguáros Manuel (azért hívták így, mert ültetvényei annyira a világ végén voltak, hogy ott - amint mondják, és ahogy ő állította - még jaguárok üvöltöttek), még sötét éjjel, hajnali négykor kilépett a házból, és megpillantotta a felhőtlen eget a hasadó hajnal varázslatos kékjében, a tenger fe-lett vidám fényben felbukkanó napot, felemelte karját, és mérhetetlen megkönnyebbüléssel így kiáltott fel:

- Végre… Meg van mentve a termés.

Manuel das Oncas ezredes sietve a kikötő közelében levő halcsarnok felé vette útját, mindennap kora reggel, csoportokba ve-rődve ott jöttek össze a régi ismerősök a bahiai asszonyok bádog maniokakásás kannái körül. Még nem talált ott senkit; mindig ő érkezett elsőnek, mégis sietett, mintha mindnyájan őt várták volna, hogy hallják az újságot.

Elsőnek közölte a hírt az esőzések végéről. Boldog mosoly ült a földbirtokos arcára.

Biztos volt a termés, a nagyszerű, a páratlan, a kitűnő árat ígérő termés, a sok-sok társadalmi és politikai eseménynek ebben az esztendejében. Amikor annyi minden megváltozott Ilhéusban, sokan sorsdöntőnek tekintették ezt az évet a vidék életében. Egyesek ré- szére a kikötőbejárat ügyének az éve volt, mások számára a politikai harcé Mundinho Falcáo kakaóexportőr és Ramiro Bastos ezredes, a helyi kiskirály között. Ismét mások úgy emlékeztek rá, mint Jesuíno Mendonca ezredes feltűnést keltő elítélésének, néhá- nyan pedig mint az első svéd hajó érkezésének évére; ez jelezte ugyanis a kakaó közvetlen kivitelének a kezdetét. De senki sem beszél erről az évről, az 1925-1926-os termés esztendejéről úgy, mint Nacib és Gabriela szerelmének évéről, s ha e regényben tár-gyalt eseményekről beszélnek, akkor sem veszik figyelembe, hogy ennek a bolondos szenvedélynek a története minden más eseményt elhomályosított, s a város egész élete e körül forgott abban az idő- ben, amikor a fergeteges haladás meg a civilizáció újdonságai át-alakították Ilhéus arculatát.

19

Ilhéus utcáin összekeveredik a múlt és a jövő

A hosszan tartó esőzés ingovánnyá változtatta az utakat és utcá- kat, s nap mint nap feltúrták őket a szamárcsordák meg a hátaslo-vak patái.

Még az Ilhéust és Itabunát összekötő, nemrég épült kocsiút is - teherautók és autóbuszok közlekedtek rajta - időnként szinte jár-hatatlanná vált; a víz hidakat sodort el, egyes szakaszokon akkora volt a sár, hogy a gépkocsivezetők visszahőköltek előtte. Az orosz Jacobot és társát, Moacir Estrélát, a fiatal garázstulajdonost rémü- let szállta meg. Az eső beállta előtt közlekedési vállalatot alapítot-tak, hogy a kakaó két fő városa közt üzletszerűen bonyolítsák le az autóbuszforgalmat, s négy kis autóbuszt rendeltek, lent délen. A vasúton három órát vett igénybe az utazás, ha nem volt késés, műúton másfél óra is elég volt.

Ennek az orosz Jacobnak teherautói voltak, kakaót szállított Ita-bunából Ilhéusba. Moacir Estréla garázst rendezett be a belváros-ban, ő is teherautókkal bajlódott. Társultak, tőkét vettek fel egy bankból, váltókat írtak alá, és autóbuszokat hozattak. Dörzsölték a markukat, mert jövedelmező üzletre volt kilátás. Azaz, csak az orosz dörzsölte a markát, Moacir beérte fütyüléssel. Vidám fütty-szó töltötte be a garázst, a város oszlopain pedig cédulák hirdették az autóbuszjárat közeli megindítását, a vonatnál gyorsabb és ol-csóbb utazást.

Csakhogy a járművek szállítása elhúzódott, és amikor végre a város általános csodálkozása közepette kirakták őket a Brazil Lloyd egyik kis tehergőzöséből, szakadt az eső, az út pedig nyomorúsá- gos állapotban volt. A Cachoeira folyón átvezető hidat, az országút valóságos szívét, a folyó áradása fenyegette, s így a társak arra az elhatározásra jutottak, hogy elhalasztják az utasszállítás megindí- tását. A vadonatúj autóbuszok majdnem két hónapig vesztegeltek a garázsban, közben az orosz valami ismeretlen nyelven káromkodott, Moacir pedig dühösen fütyült. A váltók esedékessé váltak a bankban, és ha Mundinho Falcao nem húzza, ki őket a csávából, a vállalkozás még az indulás előtt meghiúsult volna. Maga Mundinho kereste meg az oroszt, az irodájába hívatta, és felajánlotta neki a szükséges pénzt, kamatot sem kért. Mundinho Falcao hitt Ilhéus fejlődésében és elő is mozdította.

Az eső csökkenésével alábbszállt a folyó szintje, s habár tovább tartott a rossz idő, Jacob és Moacir, saját költségükön helyreállít-

20

tattak néhány hidat, követ hordtak a legcsúszósabb útszakaszokra, és megkezdték a működést. A megnyitó utazás, amelyen maga Moacir Estrela vezette a kocsit, eszmecserékre és tréfálkozásokra adott alkalmat. Valamennyi utas meghívott volt: a prefektus, Mundinho Falcao, még néhány exportőr, Ramiro Bastos ezredes s több más gazda, a Kapitány, a Doktor, ügyvédek meg orvosok. Néhá- nyan féltek az úttól, s különböző kifogásokat találtak ki; helyüket mások foglalták el, és olyan sok volt az igénylő, hogy végül már álltak az utasok. Az utazás két óra hosszat tartott - az út még na-gyon nehezen járható volt -, de nem volt különösebb zökkenő. Itabunában, amikor megérkeztek, ünnepi tűzijátékot és díszebédet rendeztek.- Ezen az orosz Jacob bejelentette, hogy a rendszeres köz-lekedés első két hetének végeztével a két város előkelőségei nagy vacsorára gyűlnek össze Ilhéusban, hogy méltóbban megünnepeljék a helyi fejlődésnek ezt a mérföldkövét. A bankettet Nacibnál fog-ják megtartani.

Abban az időben a haladásról esett legtöbb szó Ilhéusban és Itabunában. Minden száj ezt ismételte állhatatosán. Ez szerepelt az újságok hasábjain, a napi- és hetilapokban, erről beszélgettek a Modélo írószerboltban, a bárokban és kabarékban. Ezt ismételgették az ilhéusiak, látván az új utcákat, a parkosított tereket, az üz-leti negyed épületeit, a modern tengerparti lakóházakat, az Ilhéusi Napló irodáit, a reggel és délután Itabunába induló autóbuszokat, a kakaót szállító teherautókat, a kivilágított kabarékat, az új Ilhéus mozit, a labdarúgópályát, dr. Enoch iskoláját, a Bahiából, sőt Rió- ból jövő kiéhezett előadókat, a Haladás Klub táncdélutánjait. “Ez fejlődés!” Büszkén mondták, öntudatosan, mint akik mindnyájan hozzájárultak a város arculatának és szokásainak ilyen mélyreható átalakításához.

A fellendülés látszata uralkodott mindenütt, szédítő fejlődés. Ut-cák épültek a tengerparton meg a domboldalakon, parkok és terek születtek, házak, paloták, kastélyok bújtak elő. Emelkedtek a lak-bérek, az üzleti negyedben hihetetlen összegekre rúgtak. A délvi-déki bankok ügynökségeket állítottak fel, a Brazil Bank négyeme-letes új épületet emeltetett; gyönyörű volt!

A város egyre inkább elvesztette harcitábor-képét, amely a föld meghódításának idején jellemezte: a gazdák lovon jártak, revolver volt az övükben, ijesztő haramiák kószáltak ismétlőfegyverrel a kövezetlen, hol folyton sáros, hol mindig poros utcákon, lövések töltötték meg félelemmel a nyugtalan éjszakákat, a zsibárusok a

21

járdákra rakták ki portékájukat. Mindez megszűnt, a város ragyogott a színes és változatos kirakatoktól, megszaporodtak az üzle-tek és az áruházak, a házalók csak a vásárokon jelentek meg, bel-ső országrészekbe vándoroltak. Bárok, kabarék, mozik, iskolák. Nem volt éppenséggel vallásos vidék, mégis az a kitüntetés érte, hogy püspökséggé lépett elő; felejthetetlen ünnepségek közepette iktatták be az első püspököt. Földbirtokosok, exportőrök, banká- rok, kereskedők, mindnyájan adakoztak az ilhéusi leányok részére szánt zárda, valamint a püspöki palota építésére; mindkettő ott ál-lott fent a Conquistán. Hasonlóképpen adakoztak - a kereskedők és doktorok kezdeményezésére, akiknek élén Mundinho Falcáo állt - a Haladás Klub létesítésére is, ahol vasárnaponként táncdél-utánokat, időnként pedig nagy bálokat rendeztek. Labdarúgó-egye-sületek létesültek, virágkorát élte a Rui Barbosa Kör. Azokban az években Ilhéust mint “Dél Királynőjé”-t kezdték emlegetni országszerte. A kakaótermelés foglalkoztatta Bahia állam egész déli ré- szét, nem volt jövedelmezőbb művelési ág, gyarapodtak a vagyonok, fejlődött Ilhéus, a kakaó fővárosa.

Ez az erőteljes haladás, ez a nagyszerű jövő azonban összekeveredett az utcákon a föld meghódításának, a nemrég elült harcok-nak, a banditizmusnak az idejéből származó maradványokkal. Még szamárcsordák árasztották el az üzleti negyedet, kakaót szállítot-tak az exportőrök raktáraiba, és összekeveredtek a teherautókkal, amelyek lassacskán kiszorították őket. Sok ember még csizmában járt, revolverét mutogatva, még könnyen támadt verekedés a félre-eső utcákon, ismert zsiványok szájhősködtek az olcsó lebujokban, s olykor a nyílt utcán követtek el gyilkosságot. Ezek az alakok, a kövezett, tiszta utcákon vagyonos exportőrökbe botlottak, akiket Bahiából érkezett szabók öltöztettek finom ruhákba, sok-sok han-gos, kedélyes kereskedelmi utazóba, akik mindig tudták a legfrissebb adomákat, orvosokba, ügyvédekbe, fogorvosokba, agronó- musokba, mérnökökbe, akik tömegesen jöttek minden hajóval. De sok gazda csizma és fegyver nélkül járt, békés ábrázattal, jó lakó- házakat építettek, idejük egy részét a városban töltötték, gyerekei-ket Enoch iskolájába járatták, vagy a bahiai gimnáziumokba küld-ték, az asszonyok csupán a szünidőben mentek ki az ültetvényekre, selyemruhában és magas sarkú cipőben jártak, a Haladás Klub estélyeit látogatták.

Sok dolog még a régi, hajdani Ilhéusra emlékeztetett. Nem a cu-kornádmalmoknak, a szegényes kávéültetvényeknek, a nemes urak-

22

nak, a néger rabszolgáknak, az Ávilák jeles kúriájának az idejére. Erről a távoli múltról csak homályos emlékek maradtak, csupán a Doktor törődött vele. A közelmúlt, a föld meghódításáért vívott nagy harcok ideje volt itt jelen. Az az idő, amikor a jezsuita atyák idehozták az első kakaócsemetéket. Amikor a szerencsevadászok rávetették magukat az erdőre, és az ismétlőfegyverek meg a kara-bélyok torkában küzdöttek minden talpalatnyi földért. Amikor a Badarok, az Oliveirák, a Brás Damásiók, a baraúnasi Teodorók és még sokan mások járták az utakat, s halálos viaskodásban vágtak ösvényeket a haramiák élén. Amikor kiirtották az erdőket, s a kakaófák holttestek felett meg vérben vertek gyökeret. Amikor a megvesztegetés volt a divat, s a jog a föld meghódítóinak érdekeit szolgálta, amikor minden nagy fa mögött orvlövész lapult, s leshelyén várt az áldozatára. Ez a múlt volt még jelen itt-ott a város életében és a nép szokásaiban. Lassacskán tünedezett, helyet adott az átalakulásnak, az újabb szokásoknak. Persze, nem ellenállás nél-kül, főleg a szokásokat illetően, mert azok az idők folyamán szinte törvényekké váltak.

Ilyen múlthoz ragadt ember volt Manuel das Oncas ezredes; ő bizalmatlanul szemlélte Ilhéusnak ezeket az újdonságait, csaknem minden idejét az ültetvényeken töltötte, csupán üzleti ügyekben járt a városba, hogy az exportőrökkel alkudozzon. Most, hogy oly hosszú idő után, ezen az első derült hajnalon ott baktatott az elhagyott utcán, arra gondolt, még aznap kimegy a birtokára. Kö- zelgett a termésbetakarítás ideje, a nap most már bearanyozta a kakaógyümölcsöket, gyönyörűek voltak az ültetvények. Ez volt az ő világa, a városnak nem sikerült hatalmába kerítenie, hiába csá- bították annyira a mozik, bárok, a kabarék szép asszonyai, a pazar áruházak. Jobban szerette az ültetvény gazdagságát, a vadászatot, a kakaócserjés látványát, a munkásokkal való csevegést, a harcok idejéről szóló elcsépelt történeteket, a kígyó-történeteket, az aláza-tos félvér nőket, a nyomorúságos tanyai bordélyokban. Azért járt Ilhéusba, hogy Mundinho Falcáónnal beszéljen; kakaót akart el-adni utólagos szállításra, hogy pénzt szerezzen új beruházásokra. Az exportőr Rióba utazott, ő pedig nem akart az üzletvezetővel vitatkozni, inkább megvárja már, hogy Mundinho megérkezzék a hamarosan befutó /tó-val.

Amíg itt időzött az esőben is vidám városban, barátai elcsalták a moziba (rendszerint átaludta a film felét, elfáradt a nézésben), a bárokba, kabarékba. Milyen illatos asszonyok, istenuccse, ezeknek

23