L

Mintha Ilhéus nem az idegenek, a mindenfelől jött emberek földje lett volna. De az más volt. A többiek szerényen érkeztek, s rögtön meghajoltak a Bastosok tekintélye előtt, csupán pénzt akartak keresni, letelepedni, behatolni az erdőbe. Nem ártották bele magukat, hogy “a város és a környék” haladásával törődje-nek, hogy Ilhéus szükségleteiről határozzanak. Pár hónappal ez-előtt Clóvis Costa, egy hetilap kiadója kereste fel Ramiro Bastos ezredest. Társaságot akart szervezni egy napilap megindítására. A gépek már kilátásban voltak Bahiában, tőkére volt szüksége. Hosszas magyarázgatásokba fogott: egynapilap új lépést jelentene Ilhéus fejlődésében, az első volna az állam területén. Az újságíró a földbirtokosoktól kívánta megszerezni a pénzt, s azok valameny-nyien társak lennének az újságban, amely a kakaóvidék érdekeinek védelmét szolgáló szerv lenne. Ramiro Bastosnak nem tetszett az ötlet. Ki ellen vagy mi ellen lenne védelem? Ki fenyegeti Ilhéust? Netán a kormányzó? Az ellenzék mihaszna csőcselék. Ha valami másra kérne, rendelkezésére állana. Napilapra nem…

Clóvis kedveszegetten távozott, s elsírta panaszait Tonico Bastosnak, az ezredes másik fiának, aki városi jegyző volt. Szerezhe-tett volna egy kis pénzt egyik-másik ültetvényestül. De Ramiro el-utasító válasza azt jelezte, hogy a többségtől kosarat kap. Majd megkérdeznék tőle, amikor szónokolna nekik:

- Ramiro ezredes mennyit jegyzett?

Az ezredes nem gondolt többet az ügyre. Ez a napilap életveszé- lyes dolog volna. Más se kellene, csak egyszer ne teljesítse Clóvis valamilyen kérését, az újság ellenzékbe vonulna, beleavatkozna a városi ügyekbe, megtépázná, sárba rántaná a hírnevét. Elutasító válaszával egyszer s mindenkorra elhantolta az ötletet. Amikor este jött Tonico, hogy beszéljen vele a dologról, és elmesélte neki Cló- vis sirámait, ezt mondta neki:

- Kell neked az újság? Nekem se. Tehát Ilhéusnak se kell - s azzal másra terelte a szót.

Milyen nagy volt aztán a meglepetése, amikor napok múlva, a tér oszlopain, meg a falakon meglátta az újság közeli megjelenését jelző hirdetéseket. Hívatta Tonicót:

- Hát ez meg micsoda ügy ezzel az újsággal?

- Clóviséval?

- Igen. Az áll a cédulákon, hogy megindul.

- A gépek már megérkeztek, most szerelik fel őket.

 

74

 

- Hogy lehet az? Megtagoltam a támogatást. Honnan szerzett pénzt? Bahiából?

- Innen, apám, innen. Mundinho Falcao

Hát ki ösztönözte a Haladás Klub megalapítását, és ki adott pénzt a kereskedősegédeknek, hogy labdarúgó-egyesületeket létesít-senek? Mundinho Falcao árnyéka mindenre rávetődött. Neve egy-re állhatatosabban csengett az ezredes fülében. Most még az arab Nacib is róla beszél, hogy megérkezett, és bejelentette, hogy mér-nökök jönnek a Közlekedési Minisztériumból a kikötőbejárat ügyé- nek tanulmányozására. Ki rendelt nála mérnököket, ki bízta meg őt a város ügyeinek intézésével? Mióta ő a hatóság?

- Ki bízta meg ezzel? - kérdezte Nacibot az öreg nyers hangon, mintha az egy kicsit ludas lenne a dologban.

- Ó, azt nem tudom… Éppen halat adtam el, olyan áron, ahogy vettem…

A park tarka virágai tündököltek a ragyogó napfényben, körös-körül, a fákon madarak csicseregtek. Az öreg összezárta ajkát, Nacibnak nem volt mersze elbúcsúzni tőle. Az öreg bosszús volt; hirtelen eleredt a szava. Ha azt hiszik, hogy neki bealkonyult, hát tévednek. Még nem halt meg és nem is hasznavehetetlen. Harcolni akarnak? Hát akkor gyerünk, ökölre, mi mást csinált ő az élet-ben? Hogyan művelte a földjét, hogyan jelölte ki birtokának mesz-sze nyúló határait, hogyan teremtette meg a hatalmát? Nem örö- költ rokontól, nem testvérek árnyékában, nem nagyvárosokban nőtt fel, mint ez a Mundinho Falcao… Hogy elintézte politikai ellenfeleit? Az erdőt irtotta, fegyverrel a kezében, haramiákkal a nyomában. Bármelyik öregebb ilhéusi elmesélheti. Senki sem feledte még azokat a történeteket. Ez a Mundinho Falcao nagyon téved, idegenből jött, nem ismeri Ilhéus történelmét, jobban tenné, ha előbb tájékozódna… Az ezredes, a sétány betonját döfködte a botja végével. Nacib csendben hallgatta.

Josué tanár úr udvarias hangja szakította meg:

- Jó napot, ezredes úr. Napozik?

Az ezredes mosolygott, kezet nyújtotta fiatalembernek:

- Itt társalgunk Nacib barátommal. Üljön le. Van hely a padon. Az én koromban már csak a napozás marad…

- Ugyan, ezredes úr, kevés legény vetekszik uraságoddal.

- Hát, éppen mondtam is Nacibnak, még nem temettek el. Van, aki azt gondolja, hogy már semmire se vagyok használható…

- Senki se gondolja azt, ezredes úr - mondta Nacib.

 

75

 

Ramiro Bastos más tárgyra tért; megkérdezte Josuét:

- Mi van Enoch iskolájával? - Josué az iskola tanára és igazgatóhelyettese volt.

- Jól megy, nagyon jól. Egyenjogúsították. Van már Ilhéusnak gimnáziuma. Nagy újság.

- Már egyenjogúsították? Nem is tudtam… A kormányzó azt üzente nekem, hogy csak az év elején kerülhet rá sor. A miniszté- rium nem csinálhatja meg előbb, tilos. Nagyon érdekel a dolog.

- Úgy is van, ezredes úr, az egyenjogúsítást elvileg mindig az év elején csinálták, a tanítás megkezdése előtt. De Enoch megkérte Mundinho Falcáót, amikor az Rióba ment…

-Ah!

-,. .és a miniszter kivételt tett a kedvéért. így már az ez évi vizsgákra szövetségi felügyelő bizottsága lesz az iskolának. Nagy új-ság Ilhéusban…

- Nem kétséges… Nem kétséges…

A fiatal tanár tovább beszélt. Nacib kihasználta az alkalmat s elköszönt; az ezredes nem is hallotta. Távol jártak a gondolatai. Mi a fenét csinált az ő Alfredo fia Bahiában? Állami képviselő, bejáratos a palotába, bármikor beszélhet a kormányzóval, hát mi az ördögöt csinált? Nem megmondta neki, hogy kérje az iskola egyenjogúsítását? Neki köszönhetné Enoch meg a város az iskola egyenjogúsítását, senki másnak, ha a kormányzó, Alfredo sürge-tésére, valóban foglalkozott volna vele. Ramiro, az utóbbi időben alig járt Bahiában a szenátus ülésére, mert az utazás megerőltető volt számára. Most pedig itt az eredmény: a kormányhoz benyúj-tott kérelmei a minisztériumokban hevertek, végigvánszorogtak a bürokrácia szokásos útvesztőin, addig, amíg… A jövő év elején minden bizonnyal egyenjogúsítják az iskolát, azt üzente a kormány-zó, mintha buzgón elintézte volna kérését. Ő pedig meg volt elé- gedve, tudatta a hírt Enochkal, és hangsúlyozta, hogy milyen gyorsan válaszolt kérésére a kormányzó.

- A jövő évre szövetségi felügyelete lesz az iskolájának. Enoch hálálkodott, de panaszkodott is:

- Kár, hogy nem most mindjárt, ezredes úr. Megint elvesztünk egy évet, sok gyerek Bahiába fog menni.

- Nincs itt az ideje, barátom. Az év közepén nem lehet egyenjogúsítani. De csak egy kicsit kell várnia.

Most pedig egyszerre csak ez a hír. Az iskolát soron kívül elismerték Mundinho Falcáo segítségével, az ő kegyéből. Node, menne

76 ¦ . .

csak el Bahiába, majd megkapná a kormányzó a magáét… Nem olyan ember ő, hogy tréfát űzhetnek vele, az ő tekintélyével nem lehet játszani. A fia meg mi a fenét csinált a képviselőházban? A gyereknek halvány sejtelme sincs a politikáról, jó orvos, jó szervező, de alamuszi, nem őrá ütött, nem tud erélyes lenni. A másik-nak, Tonicónak csak a nőkön jár az esze, semmi más nem érdek-li… Josué elbúcsúzott.

- Viszontlátásra, fiam. Adja át Enochnak jókívánságaimat. Már minden percben vártam a hírt…

Ismét egyedül maradt a téren. Nem érezte már a napozás örö- mét, árnyék borult az arcára. A régi időkre gondolt, amikor egyszerűen el lehetett intézni az ilyen dolgokat. Ha valaki kellemetlenné vált, elegendő volt, ha szólt egy félvérnek, pénzt ígért neki, és kö- zölte vele az illető nevét. Ma már másképp van. De ez a Mundinho Falcáo csalódni fog. Sokat változott Ilhéus, az igaz. Az ezredes azon volt, hogy megértse ezt az új életet, ezt az Ilhéust, amely ab-ból a másikból született, amelyik az övé volt. Úgy hitte, megér-tette, megérezte gondjait, szükségleteit. Hát nem szépítette ő a vá- rost, nem épített tereket és parkokat, nem köveztette ki az utcákat, és nem építtette meg a műutat a vasút angoljaival való egyezsége ellenére is? Hát akkor most hirtelen miért tűnik úgy, mintha a vá- ros ki akarna siklani a keze közül? Miért kezd mindenki azt csi-nálni, saját feje szerint, ami neki tetszik, őt meg sem hallgatják, meg sem várják, míg utasítást ad? Mi történt Ilhéusban, hogy ő már nem érti meg és nem irányítja?

Nem olyan ember volt, hogy harc nélkül megadja magát. Ez az ő hazája volt, senki sem tett többet érte, mint Ramiro Bastos, sen-ki se fogja elragadni tőle a parancsnoki pálcát, bárki légyen is az. Úgy érezte, új harc közeledik. Más, mint a hajdani, talán nehezebb. Felállt, kihúzta magát, mintha egy csöppet sem érezte volna az évek súlyát. Megöregedhetett, de még nem temették el, s amíg él, itt ő parancsol. Elhagyta a parkot, átvágott a palota felé. A kapuban álló őr feszesen tisztelgett. Ramiro Bastos ezredes mosolygott.

 

77

 

Politikai összeesküvés

Abban az órában, amikor Ramiro Bastos ezredes becsörtetett az elöljáróság épületébe, az arab Nacib pedig visszatért a Vesúvio bárba - szakácsnőt nem talált -, Mundinho Falcáo a Kapitánynak mesélt tengerparti otthonában:

- Harc volt, barátom. Semmi se ment könnyen.

Félretolta a csészét, kinyújtotta lábát, elterpeszkedett a széken. Éppen hogy bekukkantott az irodába, majd azzal az ürüggyel, hogy elmesélje az újságokat, magával cipelte barátját otthoni eszmecserére. A Kapitány felhörpintett egy korty kávét; részleteket akart tudni:

- De honnan ered ez az egész ellenállás ? Utóvégre, Ilhéus nem akármilyen település. Ez a város több mint ezer contöt hoz a kincs-tárnak.

- Nézze, barátom, egy miniszter nem mindenható. Figyelembe kell vennie a kormányzók érdekeit. A bahiai kormányzó pedig mind kevesebbet akar hallani az ilhéusi kikötőbejáratról. Minden zsák kakaó, amely Bahia kikötőjéből indul el, az ottani dokkok-nak hajt hasznot. A kormányzó vejének pedig közös érdekeltsége van a dokkszemélyzettel. A miniszter ezt mondta nekem: Mundinho barátom, maga összeugrat engem Bahia kormányzójával.

- Botrányos ez a vő. Ez az, amit az ezredesek nem akarnak meg- érteni. Ma is éppen erről vitatkoztunk, míg az Ita el nem szabadult a zátonyról. Ők olyan kormányt támogatnak, amely mindent ki-szipolyoz Ilhéusból, nekünk pedig semmit sem ad.

- Ellenkezőleg… Az idevaló politikusok se lépnek közbe.

- Hát bizony: akadályokat gördítenek a halaszthatatlan mun-káknak, a város fejlődésének útjába. Megmagyarázhatatlan ostobaság. Ramiro Bastos ölbe teszi a kezét, az orráig se lát, az ezredesek pedig mennek utána.

A sietség, amely megszállta Mundinhót az irodában, s arra bírta, hogy otthagyja ügyfeleit, délutánra halasszon fontos üzleti tárgya-lásokat, egyszerre eltűnt, amikor észrevette a Kapitány türelmetlenségét. Hagynia kell, hogy a másik ajánlja fel neki a politikai ve-zérséget, arra van szükség, hogy kérjék, felszólítsák, s ő meglepőd-ve fogadja. Felállt, odament az ablakhoz, nézte a partot verdeső tengert, a napfényes időt:

- Néha magam is eltöprengek, Kapitány, mi az ördögnek is jöt-tem ide? Utóvégre Rióban meg Sáo Paulóban is élvezhetném az

 

78

 

életet. Éppen most kérdezte tőlem Emílio fivérem, a képviselő: “Még nem untad meg azt az ilhéusi bolondságot? Nem tudom, mi ütött beléd, hogy abban a porfészekben telepedtél le.” Tudja, ugye, hogy a családom kávéval foglalkozik? Már régóta… Ujjaival dobolt az ablakon, a Kapitány felé pillantott:

- Ne higgye, hogy panaszkodok, a kakaó jó üzlet. Kitűnő. De az itteni életet össze se lehet hasonlítani a rióival. Mégse akarok visszamenni. Tudja, miért?

A Kapitányt örömmel töltötte el ez a meghitt óra az exportőr-1, büszke volt erre a sokat érő barátságra:

- Bevallom, kíváncsi vagyok. Nemcsak én, mindenki. Rejtély itt vidéken, hogy mi hozta önt ide…

- Hogy mi hozott ide, nem fontos. Miért maradtam, ez itt a kér-dés. Amikor partra léptem és megszálltam a Coelho szállodában, az első nap elfogott a vágy, hogy leüljek a járdára, és elsírjam magamat. >

- Ez az elmaradottság…

- Nos, igen: azt hiszem, éppen ez ragadott meg. Pontosan ez… Új, gazdag terület, ahol minden munkára vár, ahol mindent elöl-ről kell kezdeni. Ami megvan, az általában rossz, meg kell változtatni. Hogy úgy mondjam, civilizációt kell teremteni.

- Civilizációt kell teremteni, jól mondta… - helyeselt a Kapi-tány. - Régen, a zűrzavar idején, az a mondás járta, aki Ilhéusba jött, nem ment el soha többé. Belaragadt a lába a kakaómasszába, s fogva maradt örökre. Sose hallott erről?

- Hallottam. De én exportőr vagyok, nem ültetvényes, és azt hi-szem, az én lábam az utca sarába ragadt. Elfogott a vágy, hogy itt maradjak, hogy alkossak valamit. Nem tudom, megért-e engem?

- Tökéletesen.

- Persze, há nem keresnék, ha a kakaó nem volna olyan jó üz-let, mint amilyen, nem maradnék. Azonban ez egyedül nem elég arra, hogy itt tartson. Azt hiszem, úttörő hajlamaim vannak - nevetett.

- Ezért fog bele annyi dologba? Értem… Telkeket vásárol, uta-kat épít, házakat emeltet, különféle üzletekbe fekteti a pénzét…

A Kapitány folytatta a felsorolást, és számba vette Mundinho szerteágazó tevékenységét - az exportőr csaknem mindenütt ott volt, ahol csináltak valamit Ilhéusban: az új bankfiókok alapítása, az Autóbusz Vállalat, a tengerparti sétány, a napilap, szakembereket hozott a kakaófák megnyesésére, meg egy félnótás építészt, aki

 

79

 

a házát építette, s akit most nagyon felkaptak, s elárasztottak mun-kával.

- .. .sőt még színművésznőt is hozott… - fejezte be nevetve, a táncosnőre célozva, aki ma reggel érkezett az Ttá-val.

-Csinos, mi? Szegények! Rióban találkoztam velük, nem tud-ták, mitévők legyenek. Utazni szerettek volna, de még útiköltségre se volt pénzük. Felcsapok impresszáriónak…

- Ilyen körülmények közt nem kifizetődő, barátom. Akár én is mehetnék. A férj olyan, akár a hitbuzgalmi egylet tagja…

- Miféle hitbuzgalmi egylet?

- A Szent Szarvas rend, az elnéző, kedélyes természetű férjek neves hitbuzgalmi egyesülete…

Mundinho legyintett:

- Ugyan már… Nem férj és feleség, az ilyenek nem házasod-nak. Összeálltak, de ki-ki a maga szakállára dolgozik. Mit gondol, mit csinál a nő, ha nincs hol táncolnia? Nekem szórakozás volt, hogy megszakítsam az utazás egyhangúságát. Most már vége. Az önök rendelkezésére áll. Itt van, csupán zseb kérdése, barátom.

- Az ezredesek meg fognak bolondulni… De ne mondja meg, hogy nem házasok. Minden ezredesnek az a vágyálma, hogy férjes asszonnyal háljon. De ha valaki az ő feleségükkel akarna hálni, ajaj… No, de térjünk a kikötőbejárat ügyére… Ön hajlandó mozgatni a dolgot?

- Számomra most szívüggyé vált. Rióban összeköttetésbe léptem egy svéd teherhajózási társasággal. Készek közvetlen járatot létesí- teni Ilhéusba. Nyomban, mihelyt a bejárat olyan állapotban lesz, hogy bizonyos merülésű hajók áthaladhatnak rajta.

A Kapitány figyelmesen hallgatta, közben bizonyos elképzelése-ken, bizonyos politikai terveken töprengett, amelyek már rég ott motoszkáltak benne. Elérkezett az idő, hogy kiterítse lapjait. Való- ságos mennyei áldás volt, hogy Mundinho idejött Ilhéusba. De ho-gyan fogadná az ilyen javaslatokat? Óvatosnak kell lennie, bizal-mába kell férkőznie, meg kell győznie őt. Mundinhót meghatotta a másik bámulata; közlékeny kedvében volt, elragadtatta magát:

- Ide figyeljen, Kapitány, amikor idejöttem… - elhallgatott egy pillanatra, mintha azt mérlegelné, érdemes-e beszélnie - .. .félig-meddig menekültem. - Megint elhallgatott. - Nem politikai ügy! Egy asszony miatt. Egyszer majd elmesélem az egész történetet, ma nem. Tudja maga, mi az a szenvedély? Több, mint szenvedély, őrültség? Ezért jöttem, otthagytam mindent. Már hallottam Ilhéus-80

 

ról, a kakaóról. Eljöttem, hogy megnézzem, milyen; soha többé nem tértem vissza. A többiről tud: a kiviteli vállalatról, az itteni életemről, a jó baráti kapcsolatokról, a vidék iránt táplált lelkesedésemről. Nem csupán az üzlet, a pénz miatt, érti? Kávékivitellel is kereshetnék ennyit, még többet is. De itt csinálok valamit, va-gyok valaki, tudja? Tulajdon kezemmel csináltam… - s azzal a jól ápolt, finom, manikűrözött kezére nézett, mely olyan volt, akár egy asszonyé.

- Erről szeretnék beszélni önnel…

- Várjon. Hadd fejezzem be. Benső indítékok miatt jöttem, me-nekültem. De hogy itt maradtam, testvéreim miatt történt. Hár-munk közül én voltam a legifjabb, az öcsiké, nagyon is fiatal, rá- adásnak születtem. Mindent készen kaptam, semmiért se kellett megerőltetnem magamat. Minden ment magától. Csak hát, min-dig én voltam a harmadik. A másik kettő volt az első. Ez nem volt ínyemre.

A Kapitány úszott a boldogságban, ez a bizalmaskodás a leg-jobbkor jött. Nyomban összebarátkozott Mundinho Falcáónnal, alighogy az exportőr megérkezett Ilhéusba az új kiviteli vállalat megalapítása végett. Ő volt a szövetségi adótiszt, az ő feladata volt, hogy tájékoztassa a tőkepénzest. Együtt járkáltak, ő töltötte be az idegenvezető szerepét. Elvitte Ribeirinho ültetvényére, Itabunába, Pirangiba, Água Pretába, megmagyarázta a vidék szokásait, még nőket is ajánlott neki. Mundinho fesztelen, szívélyes, könnyen ba-rátkozó ember volt. Eleinte csupán a Kapitány hiúságát legyezgette ennek a délről jött, dúsgazdag embernek a bizalma, akinek testvé- rei fontos szerepet játszottak a kereskedelemben meg a politiká- ban, rokonai pedig a diplomáciában. Az idősebb fivérét földműve-lésügyi miniszternek is javasolták. Csak később, az idő múltával, meg Mundinho fokozott tevékenysége láttán kezdett töprengeni és terveket szőni: ezt az embert kell szembeállítani a Bastosokkal, hogy kiüsse őket a nyeregből…

- Elkényeztetett gyerek voltam. Az üzlettel nem volt dolgom, fivéreim mindent elintéztek. Felnőtt ember koromban is csak gye-rek voltam a szemükben. Hagyták, hadd szórakozzak, úgyis eljön az időm, “a felelősségem ideje”, ahogy Lourival mondta;.. - arca megkeményedett, amint a legidősebb fivéréről beszélt. - Érti ? Bele-fáradtam a semmittevésbe, abba, hogy a legkisebb testvér vagyok. Talán sose lázadoztam volna, megmaradtam volna a tétlenségben, a jó életben. Akkor jelent meg az asszony… Befejezetlen ügy… -

 

81

 

tekintete most visszasiklott a nyitott ablak előtt látszó tengerre, de túlhatolt a láthatáron, az emlékekig és alakokig, amelyeket csak ő látott.

- Csinos volt?

Mundinho Falcáo kurtán felnevetett:

- Sértés olyat mondani rá, hogy csinos. Van fogalma, mi a szép-ség, Kapitány? A legteljesebb tökéletesség? Egy ilyen asszonyt nem illik csinosnak nevezni.

Arcát a tenyerébe rejtette, hogy elűzze a látomást:

- Hagyjuk… Alapjában véve elégedett vagyok. Ma már nem Lourival meg Emílio Mendes Falcáo fivére vagyok. A magam ura vagyok. Ez az én hazám, megvan a vállalatom, és, Kapitány uram, kiforgatom Ilhéust a sarkaiból, csinálok belőle valamit, egy…

- .. .fővárost, ahogy éppen ma mondta a Doktor - vágott köz-be a Kapitány.

- Ez alkalommal fivéreim már másképp néztek rám. Már letet-tek a reményről, hogy kifosztva, lehorgasztott fővel látnak majd hazatérni. Az az igazság, hogy nem is állok olyan rosszul, mi?

- Rosszul? Menjen már, a minap jött ide, és máris az első kakaó- exportőr.

- Még nem. Kaufmannék többet exportálnak. Stevenson is. De megelőzöm őket. Mégis, ami megragad, ez a gyerekcipőben járó vidék, ez a kezdet kezdete. Mindent rendbe kell hozni, és én mindezt meg tudom tenni. Legalábbis - javította ki önmagát - segítek megcsinálni. Ez ösztönzőleg hat az olyan emberekre, mint amilyen én vagyok.

-Tudja* miről beszélnek errefelé? - a Kapitány felállt, végigment a termen, elérkezett a pillanat.

- Miről? - Mundinho várt, kitalálta a másik gondolatát.

- Hogy politikai becsvágyai vannak. Éppen ma…

- Politikai becsvágyaim? Sose gondoltam erre, legalábbis nem komolyan. Az járt az eszemben, hogy pénzt keressek, és hogy elő- mozdítsam a vidék fejlődését.

- Mindez nagyon szép, nagyon jól áll önnek. Azonban felét sem sikerül elvégeznie annak, amit kigondol; ha nem foglalkozik politikával, nem tudja megváltoztatni a fennálló helyzetet.

- Hogyan? - A lapokat kiosztották, megkezdődött a játék.

- Éppen maga mondta: a miniszternek adnia kell a kormány-zóra. A kormánynak nincs érdeke, az itteni politikusok hatökrök. Az ezredesek nem látnak az orrukon túl. Ők csak kakaót ültetnek

 

82

 

meg szüretelnek. Más nem érdekli őket. Megválasztanak egypár tökfejűt a képviselőházba, arra szavaznak, akit Ramiro Bastos meg-jelöl nekik. Az elöljárói tisztség egyik fiának a kezéből valamelyik komájának a kezébe kerül.

- De az ezredes mindig csinál valamit…

- Utcákat köveztet, tereket építtet, virágokat ültet. Semmi töb-bet. Műutakat? Eszébe sem jut. Már az Itabunába vezető autóút megépítése is harcba került. Mert kötelezettsége van a vasút angoljaival szemben, lárifári… A kikötőbejárat? Egyezsége van a kormányzóval… Mintha húsz éve egy helyben topogna Ilhéus…

Most Mundinho hallgatott csendben. A Kapitány szenvedélyes hangsúllyal beszélt, meg akarta győzni őt. Mundinho azt gondolta: igaza van, az ezredesek szükségletei már nem felelnek meg a gyorsan fejlődő vidék igényeinek.

- Önnek mindenképpen igaza van…

- Persze hogy igazam van - csapott rá az exportőr vállára. - Barátom, még ha maga nem is akarná, akkor sincs más választása, minthogy politikára adja a fejét…

- Mégpedig miért?

- Mert ezt követeli Ilhéus, a barátai, a nép!

A Kapitány ünnepélyesen beszélt, kinyújtotta karját, mintha szó- nokolt volna. Mundinho Falcáo cigarettára gyújtott:

- Meg kell fontolni a dolgot… - s látta magát, amint megér-kezik az államszövetség képviselőházába, mint a kakaóvidék meg-választott képviselője, ahogy Emíliónak mondta.

- El sem képzeli… - a Kapitány ismét leült, meg volt elégedve magával. - Csak erről beszélnek. Mindenki, akit érdekel Ilhéus, Itabuna, meg az egész vidék fejlődése. Annyian vannak, meg se tudja számolni őket.

- Meg kell fontolni a dolgot, nem mondok se igent, se nemet. Nem akarok nevetséges kalandba bocsátkozni.

- Kaland? Ha azt mondanám, hogy könnyű lesz, hogy harc nél-kül megy, hazudnék. Kemény küzdelem lesz, nem kétséges. Egy dolog azonban biztos: testhosszal nyerhetünk.

- Meg kell fontolni a dolgot… - ismételte Mundinho Falcáo. A Kapitány mosolygott, Mundinho érdeklődött, innen már csak

egy lépés a boldogító igen. Ilhéusban pedig egyes-egyedül Mundinho Falcáo és senki más nem szállhat szembe Ramiro Bastos ezredes hatalmával, csak ő tudná megbosszulni a Kapitányt. Hát nem a Bastosok ütötték ki a nyeregből az öreg Cazuzinhát, tönkre-

 

83

 

téve őt a dicstelen politikai küzdelemben, nem ők kárhoztatták arra a Kapitányt, aki egy lyukas vasat sem örökölt, hogy közhi-vatalra fanyalodjék?

Mundinho Falcáo mosolygott. A Kapitány azon volt, hogy fel-ajánlja neki a hatalmat, vagy legalábbis a megszerzéséhez szüksé- ges eszközöket. Éppúgy, ahogy ő óhajtotta.

- Meg kell gondolni? Közelednek a választások. Azonnal hozzá kell fogni.

- Úgy véli, hogy támogatásra lelnék, hajlandók lennének az emberek követni engem?

- Csak ön legyen hajlandó. Meglátja: ez a kikötőbejárat döntő lehet. Ez a dolog az egész lakosságnak nagyon a gyomrában van. Mégpedig nemcsak az ittenieknek. Itabunának, Itapirának, az egész hátországnak. Majd meg fogja látni: a mérnök megérkezése óriási esemény lesz.

- A mérnök után pedig jönnek majd a kotróhajók, a vontató- gőzösök …

- És kinek köszönheti mindezt Ilhéus? Látja már az adut, amit a kezében tart? Többet ér, mint a cinkelt kártya. Tudja, mi az első tennivaló?

-Mi?

- Egy cikksorozat a Napló-ba, leleplezni a kormányt, az elöljá- róságot, rámutatni a kikötőbejárat ügyének fontosságára. Látja: még újdonságunk is van.

- Jó, de nem az enyém. Pénzt adtam hozzá, hogy megsegítsem, de Clóvis Costa semmiféle kötelezettséget nem vállalt velem szemben. Azt hiszem, hogy a Bastosok barátja. Legalábbis Tonicóé, együtt járnak…

- Annak a barátja, aki jobban megfizeti. Bízza csak rám őt. Az exportőr úgy tett, mintha utoljára habozna:

- Megéri? A politika mindig olyan piszkos dolog… Persze ha a vidék javát szolgálja… - kissé nevetségesnek érezte magát. - Ta-lán szórakoztató - helyesbített.

- Barátom, ha meg akarja valósítani terveit, s akarja szolgálni Ilhéust, nincs más választás. Puszta idealizmus nem elég.

- Hát ez igaz…

Kopogtattak, a cselédlány kiment ajtót nyitni. A mindig egyforma öltözékű Doktor kiáltott fel:

- Ott voltam az irodájában, hogy köszöntsem megérkezése al-

 

84

 

karmával. Nem találtam ott, hát idejöttem, hogy üdvözöljem - izzadott a fordítható keménygallér és a keményített mellű ing alatt. A Kapitány sietve közölte:

- Mit szól hozzá, Doktor, hogy Mundinho Falcaót jelöljük a legközelebbi választásokon?

A Doktor magasba emelte karját:

-Nagyszerű! Óriási! - s az exportőrhöz fordult: - Ha rendelkezésére bocsáthatom szerény szolgálataimat…

A Kapitány Mundinhóra pillantott, mintha ezt mondta volna: “Látja, hogy nem hazudtam? Ilhéus legkiválóbb emberei…”

- De még titok, Doktor.

Leültek mind a hárman, a Kapitány belefogott a vidék politikai mechanizmusának az ismertetésébe, a szavazatok urai közti kapcsolatokról, a versengők érdekeiről magyarázott. Itt van például Ezequiel Prado, sok barátja van a birtokosok között, de elégedetlen volt a Bastosokkal, nem is tették meg a városi tanács elnöké- nek …

Hogyan pletykáinak a más életéről

Nacib felgyűrte az inge ujját, végignézett a vendégeken. Most, ebben az időben szinte csupa idegen ember volt itt; a vásárra jöt-tek a városba. Itt volt az Itd-nak néhány utasa is, az északi kikötő- be készültek; még nem érkezett el a mindennapi vendégek ideje. Nyakon csípte Bico-Finót, és kivette a palackot a kezéből:

- Mi ez? - egy üveg portugál konyak volt. - Ki látott már ilyet? - az alkalmazottal a pult felé ment. - Valódi konyakot szolgálni fel ennek a gyülevész népségnek… - fogott egy ugyanolyan cím-kéjű, ugyanolyan alakú üveget, ámde abban a portugál konyak, az arab receptje szerint, hazai konyakkal volt keverve, a nagyobb ha-szon kedvéért.

- Nem nekik, Nacib úr, nem. A hajó utasainak.

- Hát aztán? Azok különbek, mint a többi?

A tiszta konyakot, a keveretlen vermutot, a kereszteletlen por-tóit és madeiráit a mindennapi vendégeknek, a barátoknak tartogatta. Nem húzhatja ki a lábát a bárból, az alkalmazottak rögtön mindent a feje tetejére állítanak; ha nem lenne itt, a végén elúszna a pénze. Kinyitotta a pénztárszekrényt. Nagyon mozgalmasnak ígérkezik a mai nap. Meg eseménydúsnak is. Filomena távozása

 

85

 

nem csupán gondot meg anyagi veszteséget okozott neki. Elrabolta lelki békéjét is, megakadályozta, hogy teljes figyelemmel a sokféle hír, a sok megvitatni való esemény felé forduljon, amikor majd megérkeznek a barátok. Hírek garmadával, és Nacib véleménye szerint - a koszton és a nőkön kívül - nincs élvezetesebb dolog, mint a hírek megvitatása, meg a róluk való elmélkedés. A mások életének megbeszélése magasrendű művészet, a legnagyobb gyö- nyör volt a városban. Ezt a művészetet bámulatos tökéletességre fejlesztették a vénkisasszonyok. “Összeült a Viperanyelvűek Kong-resszusa” - mondogatta Joáo Fulgéncio, amikor megpillantotta őket a templom előtt, az áldás idején. De vajon nem ugyanez tör-tént-e Modélo írószerboltban, ahol Joáo Fulgéncio uralkodott a könyvek, füzetek, ceruzák, töltőtollak között, s ahol a helybeli “okosok” gyűltek össze? Nyelvük éppolyan csípős volt, mint a vénkisasszonyoké. Itt meg a bárokban, a rakpart mólóin, a póker-játszmák közben, mindenütt a mások életéről folyt a szó, megjegyzéseket fűztek a történetekhez. Egy alkalommal visszamondták Nhő- Galónak, hogy bordélyházi kalandjait szellőztetik. így válaszolt orrhangján:

- Nem érdekel, fiam. Tudom, hogy pletykáinak rólam, mindenkit a nyelvükre vesznek. Mint jó hazafi, csak azon leszek, hogy alkalmat szolgáltassak nekik.

Ez volt a város fő szórakozása. S mert nem volt mindenkinek olyan jó humora, mint Nhö-Galónak, olykor pofonok csattantak a bárokban, felindultan, revolvert rántva követeltek magyarázatot. így hát nem volt valami közönséges, veszélytelen művészet.

Aznap sok megbeszélnivaló volt: először a kikötőbejárat ügye; bonyolult eset volt, olyan kusza részletekbe burkolva, mint például az Ita zátonyra futása, a mérnök jövetele, Mundinho Falcao tevé- kenysége (“Ugyan, mit akar?” - kérdezte Manuel das Onc.as ezredes), Ramiro Bastos ezredes heves dühkitörése. Ez a bonyolult ügy egymagában is elegendő volna szenvedélyes vitákra. Ámde hogy feledkezhettek volna meg a művész házaspárról, a szépasszonyról meg arról a középszerű hercegről, akinek olyan ábrázata volt, mint egy kiéhezett egérnek? A pikáns, szórakoztató eset a Kapitány és Joao Fulgéncio tréfáira, Nhő-Galo maróan gúnyos megjegyzései-re, jóízű kacajokra adott alkalmat. Tonico Bastos nem habozna, hogy a szelet csapja a táncosnőnek, de most Mundinho Falcaónnal került volna szembe. Bizonyára nem a tánca iránt való szerelem indította arra az exportőrt, hogy idehozza, magával cipelje a szip-86

 

kás férjet, s fizesse, valószínűleg az útiköltséget is. Ott volt még az Autóbusz Vállalat másnapi díszvacsorája. Tudni vélték az okát, hogy ezt vagy amazt miért nem hívták meg. Meg az új nők a kaba-réban, az éjszaka Risoletával…

Váratlanul Nhö-Galo lépett a bárba. Nem ez volt az ő ideje, az adóügyi bizottságban kellett volna lennie:

- Marhaságot csináltam, hogy hazamentem az Ita megérkezése után, s mostanáig aludtam. Adjon egy korty italt, megyek dolgozni…

Kitöltötte neki a szokásos vermut-pálinka keveréket.

- Hát a kancsi, na? - nevetett Nhő-Galo. - Nagyszerű volt teg-nap, arab, ragyogó! - szögezte le aztán ellentmondást nem tűrő hangon. - Kétségkívül, javul itt az asszonynép.

- Sose láttam még ilyen tapasztalt nőt… - s Nacib intim részleteket sugdosott.

- Ne mondja, uram!

A kis néger Tuísca jött a cipőtisztító ládájával, üzenetet hozott a Dos Reis nővérektől: minden rendben van, Nacib nyugodt lehet. Délután küldenek, két tálca süteményt.

- Ha már a süteményes tálcáról beszélünk, adjon nekem valami útravalót. Valami vágyébresztőt.

- Nem látja, hogy nincs? Majd délután. Elment a szakácsnőm. Nhő-Galo mindjárt tréfálkozott:

- Miért nem fogadja fel Machadinhót vagy Miss Pirangit?

A város két homoszexuálisáról volt szó. A mulatt Machadinhó- ról, aki mindig tisztán és rendesen járt; hivatásos “mosónő” volt, az ő finom kezére bízták a családok a fehér vitorlavászonból ké- szült öltönyöket, a szép ingeket, a keménygallérokat. Meg egy förtelmes négerről, aki a Caetano penzióban szolgált; éjjelenként felbukkant alakja a tengerparti sétányon, prédára lesett. Az utcaköly-kök kővel hajigálták és gúnynevét kiáltozták: “Miss Pirangi! Miss Pirangi!”

Nacibot felbőszítette a csúf ondáros tanács:

- Menjen a fenébe!

- Megyek is, megyek a hivatalba. Úgy teszek, mintha dolgoznék. Nemsokára visszajövök. Tudni akarom, mi volt tegnap éjjel, tövi-ről hegyire.

Nőtt a forgalom a bárban. Nacib látta, amint a parti sétány fe-lől felbukkant a Kapitány, a Doktor; Mundinho Falcáót fogták közre. Élénk beszélgetésbe merültek, a Kapitány hadonászott, a

 

87

 

Doktor időnként közbe-közbeszólt. Mundinho hallgatott, s helyeslőén bólogatott. “Itt lappang valami…” - gondolta Nacib. Mi az ördögöt csinált az exportőr otthon (mert bizonyára hazulról jön), ebben az időben, a két pajtása társaságában? Aznap reggel jött meg, majdnem egy hónapi távollét után, Mundinhónak az irodá- jában kellene lennie, hogy az ezredeseket fogadja, üzletekről tárgyaljon, kakaót vásároljon. Kiszámíthatatlan ez a Mundinho Fal-cáo, mindent másképp csinál, mint a többiek. Ott sétál, mintha nem volnának elintézendő ügyei, mintha nem várnának rá ügyfelei, a legélénkebben társalog a két barátjával. Nacib átadta a pénz-tárt Bico-Finónak, és elibük ment a teraszra.

- Szerzett-e már szakácsnőt? - kérdezte a Kapitány, helyet foglalva.

- Már egész Ilhéust bejártam. Nyoma sincs…

- Konyakot, Nacib. A valódiból ám! - kérte Mundinho. - Meg valami tőkehal pogácsát.

- Csak délután…

- Ejnye, arab, micsoda hanyatlás ez?

- így elveszti a vendégeit. Átköltözünk egy másik bárba… - nevetett a Kapitány.

- Délután már lesz. Megrendeltem Dos Reiséknél.

- Nagyon jó…

- Jó? Egész vagyont kérnek… Elúszik a pénzem. Mundinho Falcáo tanácsokat adott:

- Korszerűsíteni kell a bárját, Nacib. Hűtőszekrényt hozasson, hogy saját jege legyen, modern gépeket szerezzen be…

- Szakácsnőre van szükségem.

- Hozasson Sergipéből.

- És amíg megérkezik ?

A három cinkos arcát fürkészte, a Kapitány elégedett mosolyát; a félbeszakadt társalgás hirtelen véget ért. Chico Moleza jött az italos tálcával. Nacib leült:

- Mundinho úr, mi az ördögöt művelt uraságod Ramiro Bastos ezredessel?

- Az ezredessel? Nem csináltam semmit. Miért? Most Nacib titokzatoskodott:

- Csak úgy…

A Kapitány kíváncsi volt, rácsapott az arab hátára, és parancsolóan mondta:

- Ki vele, arab! Mi történt?

oö

- Találkoztam ma vele az elöljáróság előtt. Ott ült és napozott. Szó szót követett, elmondtam neki, hogy Mundinho úr ma érkezett meg, hogy jön majd a mérnök… Az öreg dühbe gurult. Csak tudná, mi köze van ehhez Mundinho úrnak, mért megy oda, aho-vá nem hívták.

- Látják? - vágott közbe a Kapitány. - A kikötőbejárat…

- Nemcsak az, dehogy. Amíg beszélt, odajött Josué tanár, és elmondta, hogy az iskolát hivatalosan elismerték, erre aztán felfortyant az öreg. Úgy látszik, ő is kérte a kormánytól, és nem sikerült. Botjával a földet verte, s átkozódott.

Nacib élvezte a barátok hallgatását, olyan érzése támadt, hogy történetével bosszút áll rajtuk, amiért olyan cinkos ábrázattal jöt-tek ide. Nemsokára megtudja, miben sántikálnak. A Kapitány így

szólt:

- Dühös, mi? Lesz még sokkal dühösebb is, a vén szivar. Azt

hiszi, ő itt az úr.

- Úgy tekinti Ilhéust, mintha birtokának egy része volna. Min-ket pedig, ilhéusiakat, egyszerűen vállalkozóknak meg alkalmazot-taknak néz… - szögezte le a Doktor.

Mundinho Falcao semmit sem szólt, csak mosolygott. A mozi aj-tajában megjelent Diógenes és a művészpár. Észrevették a társasá- got a bár teraszán, az asztalnál, s arra tartottak. Nacib még megjegyezte:

- Úgy van. Mundinho úr az ő szemében “idegen”.

- Azt mondta, hogy idegen ? - kérdezte az exportőr.

- Úgy bizony, idegen. Ezt a szót használta. Mundinho Falcáo megfogta a Kapitány karját:

- Megkeresheti az emberét, Kapitány. Döntöttem. Gyerünk, húz-zuk el az öreg talpa alá valót… - az utóbbi szavakat Nacib felé

mondta.

A Kapitány felállt, kiürítette poharát; a művész házaspár ért oda. “Mi a csudában törik a fejüket?” - töprengett Nacib. A Kapi-tány elköszönt:

- Bocsássanak meg, indulóban vagyok, sürgős ügy.

A férfiak felálltak az asztaltól, székeket húztak oda. Kinyílt egy kis napernyő, Anabela kacéran mosolygott. A herceg - hosszú szipka a szájában - hosszú, ideges, csontvázkezét nyújtotta.

- Mikor lesz az első fellépés? - kérdezte a Doktor.

- Holnap… Éppen most sütöttük ki Diógenes úrral.

 

89

 

A mozi borostás állú gazdája egy kántor örökké levert és sirán-kozó hangján magyarázta:

- Azt hiszem, az úr bizonyára sikert arat. A gyerekeknek tetsze-nek ezek a bűvészmutatványok. Sőt, a felnőtteknek is. De a hölgy…

- Miért? - kérdezte Mundinho, míg Nacib újabb étvágygerjesztőket szolgált fel.

Diógenes megdörzsölte az állat:

- Uraságod tudja, hogy ez itt még elmaradt vidék. Az ő csaknem meztelenül lejtett táncait a családok nem nézik meg.

- Tömve lesz férfiakkal… - bizonygatta Nacib.

Diógenes kézzel-lábbal magyarázott. Nem akarta bevallani, hogy éppen ő találta sértőnek Anabela merész táncait, ugyanis ő szemérmes protestáns volt.

- Kabaréba való az ilyesmi. Nem mutat jól a moziban.

A Doktor nagyon finoman és udvariasan mentegette a várost a mosolygó táncosnő előtt:

- Bocsásson meg, asszonyom. Elmaradt vidék, nem értik meg a művészet merészségét. Mindent erkölcstelennek tartanak.

- Művészi táncok - hallatszott a bűvész síri hangja.

- Persze, persze… De… Mundinho Falcáót mulattatta a dolog :

- Nahát, Diógenes úr…

- A kabaréban többet is kereshet. Fellép a moziban a férjével együtt a bűvészmutatványokban. Azután táncol a kabaréban…

A többet keres szavakra felvillant a herceg szeme. Anabela Mundinho véleményét akarta tudni :

- Maga mit szól hozzá?

- Jó, nem? Bűvészkedés a moziban, tánc a kabaréban… Nagyszerű.

- És a kabaré gazdája? Vajon érdekli-e majd?

- Ezt rögtön megtudjuk… - Odament Nacibhoz. - Nacib, te-gyen nekem egy szívességet: küldje el a fiút Zeca Limáért, beszélni szeretnék vele. Sürgős, azonnal jöjjön.

Nacib odakiáltott a kis néger Tuíscának, az máris szaladt, Mundinho jó borravalót szokott adni. Az arab elgondolkodott az ex-portőr parancsoló hangján, úgy tetszett neki, mintha Ramiro Bas-tos ezredes hangja lett volna, fiatalabb korában, amikor mindig parancsolt, törvényeket diktált. Valami készülőben van.

Nőtt a forgalom, új vendégek érkeztek, benépesültek az asztalok, Chico Moleza egyik oldalról a másikra szaladgált. Újra meg—

90

 

jelent Nhő-Galo, leült a társasághoz. Ribeirinho ezredes is jött, majd felfalta szemével a táncosnőt. Anabela kirítt valamennyi em-ber közül. Az éhenkórász-ábrázatú Sandra herceg méltóságteljesen ült a széken, számítgatta, mennyi temérdek pénzt keresnek majd itt… Jó vadászterület, kihúzza őket a nyomorból.

- Ez a kabaréötlet nem rossz…

- Milyen ötlet? - kíváncsiskodott Ribeirinho.

- A kabaréban fog táncolni.

- Hát nem a moziban?

- A moziban csak bűvészmutatvány lesz. A családoknak. A ka-baréban a hétfátyoltánc…

- A kabaréban? Kitűnő… Dugig lesz… De mért nem táncol a moziban? Azt hittem…

- Modern táncok, ezredes úr. A hét fátyol lehull, egyik a másik

után…

- Egyik a másik után? Mind a hét?

- A családoknak nem valószínű, hogy tetszene…

- Ah! Azt meghiszem… Egyik a másik után… Mind? Jobb is lesz a kabaréban… Izgatóbb.

Anabela kacagott, sokat ígérő pillantásokat vetett az ezredesre. A Doktor megismételte:

- Elmaradt vidék. A kabarékba kényszerítik a művészetet.

- Szakácsnőt sem találni - siránkozott Nacib.

Josué tanár jött le az úton, Joáo Fulgdncio társaságában. Elérkezett az étvágygerjesztő ideje. A bárt ellepték az emberek. Még Nacibnak is ott kellett járkálnia az asztalok között, ő is kiszolgált. A vendégek követelték a sós süteményeket meg az édességeket, az arab alig győzte magyarázkodással, szidta az öreg Filomenát. A borzas hajú orosz Jacobról patakokban folyt a verejték, a más-napi vacsoráról akart tudni:

- Ne nyugtalankodjon. Nem vagyok fehércseléd, hogy szavamat

ne álljam.

Josué társaságban otthonos férfiú volt, és kezet csókolt Anabe-lának. Joao Fulgéncio nem járt kabaréba, tiltakozott Diógenes sze-mérmessége miatt:

- Botrány, oda se neki. Ez az álszent protestáns…

Mundinho Falcao az utat kémlelte, a Kapitány visszatértét vár- / ta. Időnként összekacsintottak a Doktorral. Nacib figyelte azokat a pillantásokat meg az exportőr türelmetlenségét, őt nem teszik lóvá, itt valami készül. A tenger felől suhanó szél elragadta Ana-

 

91

 

belának az asztal mellett nyitva hagyott napernyőjét. Nhő-Galo, Josué, a Doktor meg Ribeirinho ezredes ugrott, hogy elkapja. Csak Mundinho Falcáo meg Sandra herceg maradt ülve. Az ernyőt pe-dig dr. Ezequiel Prado hozta vissza; most jött, a szeme mámortól csillogott.

- Tiszteletem, asszonyom…

Anabela hosszú pillájú, fekete szeme emberről emberre siklott, s megállapodott Ribeirinho ezredesen.

- Finom úriemberek! - mondta Sandra herceg.

Tonico Bastos jött a jegyzői hivatalból, tüntető barátsággal om-lott Mundinho Falcáo karjaiba:

- Hát hogy hagyta ott Riót? Ott aztán van élet… Tekintete, a hódító, a város ellenállhatatlan férfiának a tekintete,

Anabelát méregette.

- Ki mutat be? - kérdezte.

Nhő-Galo meg a Doktor leült egy dámaasztalhoz. A másik asztalnál valaki egy csodálatos szakácsnőről beszélt Nacibnak. Olyan konyhaművészetet, mint azé, soha nem látott… Csak hát Recifé- ben van, az egyik jelentős Coutinho család alkalmazottja.

- Mi a fenét érek vele?

Gabriela az úton

Megváltozott a táj; a barátságtalan bozóterdő folyóknak, pata-kóknak, bőségesen hulló esőnek, termékeny földeknek, zöld lege-lőknek, sűrű, áthatolhatatlan erdőknek engedte át a helyét. Egy szeszfőzde szomszédságában töltötték az éjszakát, cukornádültet-vények ringtak a szélben. Egy munkás részletesen elmagyarázta nekik a követendő útirányt: már egy napig sem kell menetelniük, s Ilhéusban lesznek, véget ér a borzalmas út, új élet kezdődik.

- Minden vándor a kikötő közelében,” a vasút mentén táborozik le, amint a vásár befejeződött.

- Senki se megy munka után ? - kérdezte a néger Fagundes.

- Jobb, ha várnak, nem telik sok időbe, máris megjelennek a szerződést kínáló gazdák. Sokat felfogadnak a kakaóültetvényekre vagy a városba…

- A városba is? - érdeklődött a zárkózott arcú Clemente; harmonika volt a vállán, szemében aggodalom tükröződött.

 

92

 

- Oda is, uram. Akiknek szakmájuk van: kőművesek, ácsok, szobafestők. Annyi ház épül Ilhéusban, hogy az már pazarlás.

- Csak azok?

- A kakaóraktárakban meg a dokkokban is van munkaalkalom.

- Én már csak az erdőkbe megyek - mondta egy középkorú, tagbaszakadt ember, aki szintén az ország belsejéből jött. Azt-mond- ják, hogy ott halomba rakhatja a pénzt az ember.

- Valamikor úgy volt. Ma keservesebb.

- Azt beszélik, hogy egy jól lövő embert szívesen fogadnak… - mondta a néger Fagundes, és szinte cirógatva tette kezét a pisztolyára.

- Egy időben úgy is volt.

- Ma már nem?

- Azért még elkel.

Clementének nem volt szakmája. Mindig a földeken robotolt; erdőirtás és aratás, ez volt minden, amihez értett. Különben is az-zal a szándékkal jött, hogy a kakaóültetvényekre szegődik; sok történetet hallott olyan emberekről, akik, akárcsak ő, a szárazság-tól űzve menekültek a pusztából, szinte félholtan az éhségtől, és rövid idő alatt meggazdagodtak azokon a földeken. Ilhéus híre be-járta a világot, róla beszéltek a pusztán, a vak koldusok Ilhéus nagyszerűségéről zengedeztek gitárkísérettel, a vándorkereskedők a bőségnek és vitézségnek erről a földjéről beszéltek; az ember egy szempillantás alatt megszedi ott magát, nincs jövedelmezőbb üzlet, mint a kakaótermelés. A vándorlók csapatostul özönlöttek a pusz-táról, nyomukban a szárazság; otthagyták a kiszikkadt földet, amelyen elhullott az igásjószág, és amelyen nem termett növény; dél felé vették útjukat. Sokan ott maradtak az út mentén, nem bír-ták ki a rettenetes vándorlást, mások meg akkor haltak meg, ami-kor elérték az esős övezetet, ahol a tífusz, a sárgaláz, a feketehimlő várta őket. Megtizedelve, családtöredékekben érkeztek, holtfárad-tan, de szívükben ott lüktetett a remény, hogy ez a menetelés utol-só napja. Még egy kis erőfeszítés, és elérik a gazdag, könnyelmű várost. A kakaóföldeket, ahol halomban hever a pénz az utcákon. Clemente jól felrakodott. Saját cókmókján kívül - egy harmonikából meg egy félig telt posztózsákból állt - Gabriela batyuját is cipelte. Lassan haladt a menet, öregek voltak közöttük, de még a gyerekek is a kimerültség határán jártak, nem bírták tovább. Egyesek szinte csak vánszorogtak, csupán a remény tartotta bennük a lelket.

 

93