1932 őszén a Weimari Köztársaság válsága tovább mélyült. A megoldás még távolról sem látszott. 1932–33 telének első hónapjaiban a válság a tetőfokra hágott. Ebben az időszakban a hatalom egyre inkább egy szűk körből – főként Papenből, Schleicherből és Hindenburgból – álló, szűk csoport kezében összpontosult. Mögöttük erőteljes érdekcsoportok, a nagytőke, a nagybirtokosság és nem utolsósorban a hadsereg képviselői sorakoztak fel. Ezek az elit csoportok viszont nem alkottak egy szilárd és egységes „uralkodó osztályt”. Cselekvéseiket sem hangolták össze. Gyakorlatilag mind gazdasági céljaikat, mind pedig az általuk kívánatosnak tartott politikai stratégiát illetően megosztottak voltak.²¹⁷² Mindegyik véget akart vetni a demokratikus politizálás „pártrendszerének”, meg akarta törni a „marxizmus” (beleértve az SPD-t is) és a szakszervezetek befolyását, valamint a tekintélyuralom bizonyos formáit akarta visszaállítani. Ezen túlmenően aligha lehetett valami közös receptjük a válság megoldására. A különböző elit csoportokban egy ideig élt az a különösen a Papen-kormány és támogatói által hangoztatott és táplált illúzió, hogy a tömegeket végleg ki lehet zárni a hatalom gyakorlásából és alakításából. Rövidtávon ez valóban nem bizonyult illúziónak. A német népnek ebben az időszakban valóban nem volt közvetlen befolyása a kormányzat kialakítására. A válság leküzdésének az a módszere már Brüning alatt elkezdődött, hogy ellehetetlenítik a Reichstagot, és szerepét pártirányítással töltik be. Papen idején ez kormányzati alapelvvé változott. A felbolydult és mozgósított tömegekről viszont nem lehetett nem tudomást venni. A tömegeket az elit művének és eszközének sem lehetett tekinteni, ráadásul a jobboldali részük szinte teljes egészében Hitler befolyása alatt állt.

A tekintélyelvű megoldás felé kacsingató nem nácik közös dilemmája az volt, hogy miként lehet azt Hitler nélkül megvalósítani. Hitler problémája viszont abban gyökerezett, hogy a mozgósított tömegek segítségével hogyan lehet a hatalmat megszerezni, ha a hatalom birtokosai azt nem hajlandóak átadni neki. 1932 őszére ez a patthelyzet alakult ki. A holtpontról való elmozdulásban az egyéni akciók döntő szerepet játszottak Hitlerrel számolni kellett. Hatalmas tömegmozgalmat teremtett. Ez olyan helyzetbe hozta, hogy ki tudott zárni minden olyan politikai megoldást, mely nemkívánatos eredményeket hozna a számára. Mozgalma viszont önmagában véve nem volt elég erős ahhoz, hogy a hatalomba ültesse. Ehhez a legmagasabb helyekről származó segítségre volt szüksége. Ez pontosan abban az időpontban érkezett meg, amikor mozgalmának lendülete már kezdett megtörni, maga pedig óhatatlanul elindult volna a politikai süllyesztőbe.

Minél súlyosabb volt és minél szélesebb körre terjedt ki a weimari állam válsága, minél szorosabbra húzódott az alternatív politikai megoldásokon a kényszerzubbony, a nem náci nemzeti-konzervatív jobboldalon annál tágabb lehetőség nyílt a független, önálló, személyes „kezdeményezésekre”. Hitler győzelmét végül is ezek a súlyos és gyászos következményekkel járó, politikai tévedést jelentő „kezdeményezések” segítették elő. Ezt aligha lehet „munkabalesetnek” tekinteni, hiszen ez a politikai tévedés és számítási hiba már régóta benne gyökerezett a konzervatív jobboldal fogékonyságában és hajlamaiban.²¹⁷³ Maga Hindenburg és azok, akik befolyásolni tudták, annyira elszántan elkötelezték magukat egy jobboldali megoldás mellett, hogy eleve figyelmen kívül hagytak minden parlamentáris kivezető utat. A nemzetiszocialisták kormányzatba való bevonására irányuló „megszelídítési stratégia” különböző formái, melyeket ilyen vagy olyan formában Hindenburg környezetének minden tagja hirdetett, lényegében Hitler alábecsülését és megvetését jelentették, és tükrözték az uralkodó osztályok saját „természetes” kormányzási képességükbe vetett túlzott és zsigerekből fakadó önbizalmát, hogy meg tudják zabolázni az alulról felkapaszkodó jöttment senkiházit.

Hatalomra kerülésében Hitler saját lépései csupán másodlagos jelentőséggel bírnak. Ez gyakorlatilag és kizárólagosan a szakadatlanul és lankadatlanul folytatott agitációban, valamint a magas téthez – az elnöki kabinet kancellárságához – való ragaszkodásban merült ki, ami együtt járt azzal, hogy visszautasított minden kompromisszumra irányuló kísérletet, mellyel más formában be akarták vonni a kormányzati felelősségbe. Ez a politika végül meghozta az eredményét, de erre már elsősorban mások, és nem Hitler lépéseinek és akcióinak eredményeként kerülhetett sor.

I.

Hitler az augusztus 13-i eseményeket „személyes vereségként” fogta fel.²¹⁷⁴ Dühét és megaláztatását még csak fokozta a kormányzat Schleicher ösztönzésére nyersen megfogalmazott és kiadott közleménye a találkozóról, mely röviden, de hangsúlyozottan azt emeli ki, hogy Hindenburg visszautasította Hitler teljhatalmi követelését. A hiúságában sértett Hitler számára csak az jelenthetett némi vigaszt, hogy kínos pontossággal cáfolta, hogy „teljhatalmat” követelt volna.²¹⁷⁵ Haragja elsősorban Papen felé irányult.²¹⁷⁶ Az akkor már Obersalzbergben tartózkodó Hitlerhez közbenjárásul néhány nap elteltével elküldött Joachim von Ribbentrop – a birodalom karrierje elején tartó, jövőbeni üres fejű és sótlan külügyminiszter –, aki pályafutását elsősorban annak köszönheti, hogy Németország legnagyobb pezsgőgyárosának, az NSDAP-be nemrég belépett Henkelnek a lányát és egyedüli örökösét vette feleségül – arról számolhatott be, hogy Hitler „tele van Herr von Papen és az egész berlini kormányzat iránt érzett sértettséggel”.²¹⁷⁷ Az 1933. januári események könnyítettek valamit Papen helyzetén, de helyette az 1932 augusztusa és 1933 januárja között játszott szerepéért Schleicher került a nácik támadásának kereszttüzébe.²¹⁷⁸ „Helyes döntés volt. Adolf Hitlernek nem szabad hatalmat adni a kezébe”, ez volt állítólag a tábornok megjegyzése Hindenburg augusztus 13-án meghozott döntésére.²¹⁷⁹ Schleicher kulisszák mögötti manőverezése, különösképpen augusztusi „árulása”, mely Hitler megaláztatásához vezetett, nem merült feledésbe. Később ezért az életével fizetett.²¹⁸⁰

Hitler – mint mindig – ezúttal is képes volt csalódottságát és sértettségét nyílt agresszivitással levezetni. Bármennyire is tétovának és bizonytalannak is látszott a döntés meghozatala előtt, a döntés meghozatala után már egy pillanatig sem kételkedett annak helyességében, s fel sem merült benne más cselekvési lehetőség. Így történt ez 1932. augusztus 13-a után is. „Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok”, mormogta magában útban München felé, ahol augusztus 15-én beszédet készült tartani a párt vezetői előtt.²¹⁸¹ Megragadta azt a lehetőséget is, hogy augusztus 16-án, egy baráti légkörben lezajlott interjú keretén belül, a saját tálalásában ismertesse az eseményeket a Ruhr-vidéki nagyiparhoz és sajtófőnökéhez, Otto Dietrichhez közel álló Rhenisch-Westfälische Zeitungban. Most már nyíltan hangoztatta szembenállását a gyűlölt Papen-kormányzattal. A nyári árnyékbokszolás véget ért. Hogy elejét vegye egy esetleges betiltásnak és lehűtse kicsit a csalódott rohamosztagosok kedélyét, az SA-t két hétre szabadságra küldte.²¹⁸² „Nem az a kérdés – jelentette ki az Associated Pressnek adott nyilatkozatában –, hogy Berlin ellen kell-e vonulnom, hanem az, hogy kinek kell kivonulnia Berlinből. A rohamosztagom a legfegyelmezettebb testület, és meg sem kísérli a törvényellenes bevonulást. Miért is kellene Berlin ellen vonulnom, amikor már ott vagyok?”²¹⁸³

Hitlernek napokon belül lehetősége nyílott arra, hogy a Hindenburggal lezajlott találkozás fiaskójáról elterelje a figyelmet. Augusztus 10-én néhány rohamosztagos meggyilkolt egy kommunistákkal rokonszenvező munkanélkülit a sziléziai Potempa nevű faluban.²¹⁸⁴ A gyilkosságot az áldozat anyja és testvére szeme láttára, különös kegyetlenséggel követték el. Mint ahogy ez gyakran előfordult, a gyilkosságban ezúttal is keveredtek a politikai és személyes indíttatások. Bármily brutális és szörnyű is volt a gyilkosság, és akármennyire is a közrend teljes összeomlására utalt, 1932 borzalmas nyarán, a polgárháború közeli állapot erőszaktól átitatott légkörében mégis alig jelentett valamivel többet egy szokásosnak számító terrorcselekménynél. Először senki sem figyelt fel rá különösképpen. Azokban az időkben, amikor egy nap és egy éjszaka leforgása alatt háromtucatnyi hasonló, politikai indíttatású erőszakos cselekményre is sor került, a potempai incidens sem keltett különösebb feltűnést. A gyilkosságra viszont másfél órával azután került sor, hogy a Papen-kormányzat terrorcselekmények ellen kiadott, szükségállapotról szóló rendelete életbe lépett, mely az előre megfontolt és politikai szándékkal elkövetett gyilkosságért halálbüntetést irányzott elő, és egyben rögtönítélő bíróságokat is felállított az ilyen ügyek tárgyalására. A tárgyalásra augusztus 19-e és 22-e között, igen feszült légkörben, nagy nyilvánosság előtt, Beuthenben került sor, ahol az öt vádlottra kimondták a halálos ítéletet. A náci tábor indulatait még jobban felkorbácsolta az is, hogy a júliusban Ohlauban lezajlott zavargások során a Reichsbanner két SA-legénnyel leszámoló két embere viszonylag enyhébb büntetéssel megúszta az ügyet. A gyilkosság nem előre megfontolt szándékkal történt, és akkor még Papen szükségállapot-rendelete sem volt érvényben. Hitler híveinek táborában ezek a különbségek természetesen mit sem számítottak. A potempai gyilkosokat mártíroknak tüntették fel. Heines, az SA helyi vezetője felkeléssel fenyegetőzött, ha az ítéletet végrehajtják. Lázító szónoklatai eredményeképpen a feltüzelt tömeg betörte Beuthen zsidó tulajdonban lévő üzleteinek kirakatait, és feldúlta az SPD helyi lapjának szerkesztőségét. A feszült légkörben Göring dicsérettel halmozta el az elítélteket és pénzt küldött családjaiknak. Röhmöt elküldték, hogy látogassa meg őket a börtönben. Augusztus 22-én Hitler elítélteknek küldött távirata jelentette a szenzációt. „Bajtársaim! – hangzott az üzenet –, a gyalázatos és véres ítélet (Bluturteil) után megingathatatlanul mellettetek vagyok. Szabadságotok ettől a pillanattól kezdve becsületbeli üggyé változott. Kötelességünk harcolni egy olyan kormányzat ellen, mely alatt ilyesmi megtörténhetett”.²¹⁸⁵ Németország legnagyobb politikai pártjának vezetője a nyilvánosság előtt is szolidaritást vállalt elítélt gyilkosokkal. A botrányt Hitlernek fel kellett vállalnia.²¹⁸⁶ Ha nem fejezi ki rokonszenvét a potempai gyilkosok iránt, akkor ez azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy egy különösen kényes körzetben, Sziléziában akkor vadítja el magától az SA-t, amikor létfontosságú volt számára, hogy pórázon tudja tartani a feltüzelt rohamosztagosokat.

Másnap egy Papen-kormányzatot ostorozó nyilatkozatot tett közzé, melyben feje tetejére állítva az augusztus 13-án történteket azt állította, hogy ő utasította vissza a részvételt egy olyan kormányzatban, mely ilyen ítélet meghozatalára is képes. „Akik érzik és felfogják a nemzet becsületéért és szabadságáért folytatott harc lényegét, azt is megértik, hogy miért utasítottam vissza a részvételt ebben a polgári kormányban” jelentette ki határozottan. „Ez a cselekedet egyszer s mindenkorra meghatározza viszonyunkat ehhez a kormányzathoz”.²¹⁸⁷

Végül a Poroszország birodalmi biztosaként is működő Papen a potempai gyilkosok halálos ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta, s maga Papen is elismerte, hogy ez elsősorban politikai és nem jogi döntés volt részéről.²¹⁸⁸ A gyilkosok a náci amnesztiának köszönhetően 1933 márciusában már szabadlábon is voltak.²¹⁸⁹

A potempai ügy egyszerre állította reflektorfénybe, ahogy a hatalom kufárjai még mindig azt a módot és lehetőséget kutatták, miként lehetne Hitlert bevonni a kormányzásba, és azt is, hogy a nácik miként vélekednek a törvényességről. Hitler valójában üdvözölte Papen augusztus 9-i szükségállapot-rendeletét, mert úgy látta, hogy az a marxisták „gyilkos banditizmusa” ellen irányul.²¹⁹⁰ Egy nemzetiszocialista kormány alatt a rendelet is másképpen érvényesülne, hangoztatta a Völkischer Beobachter. Akkor azonnal letartóztatnák az összes kommunista és szociáldemokrata pártfunkcionáriust, sor kerülne a „gyilkos körzetek” (Mordviertel) „koncentrált kifüstölésére” (konzentrierte Ausrächerung), valamint „a gyanús személyek és az intellektuális uszítók koncentrációs táborokba zárására”.²¹⁹¹ A potempai gyilkosok elítélése után Alfred Rosenberg a pártnak ugyanebben a hivatalos orgánumában még azt is hozzátette, a beutheni ítélet is azt bizonyítja, hogy „a burzsoá igazságszolgáltatás szerint egy lengyel kommunista annyit ér, mint öt német frontharcos katona”. A nemzetiszocializmusnak ezért ideológiai szempontból kell megítélni az ügyet. Filozófiája szerint „egyetlen lélek és egyetlen személy sem egyenlő a másikkal. A nemzetiszocializmus számára, folytatta „a törvény »mint olyan«” nem létezik. A nemzetiszocializmus célja inkább az erős német személyiség kialakítása és ennek a német személyiségnek a védelme. Minden törvénynek, a társadalmi életnek, a politikának és a gazdaságnak összhangban kell lennie ezzel a céllal”.²¹⁹² Azokat, akik a válságból kivezető utat még mindig a nácik kormányzati felelősségbe való bevonásában vélték megtalálni, még ez a félreérthetetlen kijelentés – hogy egy Hitler-féle kormányzat mit jelentene a németországi törvényesség szempontjából – sem tudta eltántorítani elképzeléseiktől.

Az, hogy Hitler a kancellári tisztségnél alább nem adta, nem csupán nehézségeket okozott az NSDAP számára. A kormányzás problémája akuttá vált. Schleicher már feladta azt az elképzelését, hogy Hitlerből kancellár legyen, amíg Hindenburg a birodalmi elnök.²¹⁹³ Az ezt a lépést elszántan ellenző Papen tartósnak és adottnak vette Hindenburg ellenállását. Csupán két, egyáltalán nem vonzó lehetőség kínálkozott. Ezek egyike volt a „fekete-barna” – a pártok színeinek nyelvére lefordítva –, tehát a Centrum Párt és a nemzetiszocialisták koalíciója. Augusztus 13-át követően a Centrum tapogatózó lépéseket is tett ennek a lehetőségnek a megvizsgálására. Gregor Strasser nagyon kedvelt volna egy ilyen megoldást, de Hitler támogatása nélkül semmit sem tehetett, s kettejük közt a feszültség kezdett felszínre kerülni.²¹⁹⁴ A Centrum Párt ragaszkodott ahhoz, hogy az NSDAP adja fel a kancellári posztra bejelentett igényét, de a kancellárság Hitler számára már „becsületbeli üggyé” lépett elő.²¹⁹⁵ Brüning szintén elzárkózott attól, hogy különböző tisztségeket adjon át a nemzetiszocialistáknak, beleértve a porosz miniszterelnök és belügyminiszter hivatalát is, amit Hitler szintén a pártja számára követelt.²¹⁹⁶ Hitler – ugyanúgy, mint a novemberi választásokat követően, amikor ez a lehetőség ismételten felmerült – továbbra sem akart egy olyan kormányzat élére kerülni, melynek sorsa a Reichstag többségi támogatásától függött.²¹⁹⁷ Ráadásul a parlamentáris kormányzás visszaállításának gondolata teljesen idegen volt Hindenburgtól és tanácsadóitól is.²¹⁹⁸

A második lehetőség az volt, hogy a „harci kabinet” (Kampfkabinett) rendületlenül tovább folytassa munkáját annak a legkisebb reménye nélkül, hogy valaha is megszerzi a Reichstag támogatását, hiszen ott a nácik és a kommunisták „negatív többséget” alkottak. Mindebből az következett, hogy tovább kellett haladni a Gayl belügyminiszter által még a hónap elején javasolt úton, fel kell oszlatni a Reichstagot, majd elhalasztani az új választások kiírását, hogy a választójog korlátozásával és a kétkamarás rendszer (melyből csak az egyik lett volna választható) életbe léptetésével alaposan megnyirbálják a Reichstag hatalmát.²¹⁹⁹ Mindezek mögött az a szándék húzódott meg, hogy örökre véget lehessen vetni a „pártkormányzásnak”. Egy ilyen drasztikus lépés megtételéhez elengedhetetlenül szükséges volt a birodalmi elnök és a hadsereg támogatása, hogy le lehessen küzdeni a baloldal és feltehetően a nemzetiszocialisták ellenállását. A Reichstag feloszlatásáról és az újabb választások kiírásának – alkotmánnyal ellentétben álló – hatvan napon túli elhalasztásáról szóló javaslatot Papen augusztus 30-án terjesztette be Hindenburgnak Neudeckben. Gayl és Schleicher szintén jelen volt a találkozón. Hindenburg minden teketóriázás nélkül megadta az engedélyt a Reichstag feloszlatására, és az általános szükségállapotra való hivatkozással a választások kiírásának alkotmányellenes elhalasztásába is belement. Néhány vezető alkotmányjogász – legnevesebb közülük Carl Schmitt, az ismert alkotmányjogi elméleti szakértő, aki 1933-ban a Harmadik Birodalom szolgálatába állt – kész volt arra, hogy jogi érvvel is alátámassza a tekintélyelvű rendszer ily módon történő bevezetését.²²⁰⁰

Ha Papen ezt a megoldást akarta megkockáztatni, akkor az új Reichstagot már mindjárt az augusztus 30-i első ülésén fel kellett volna oszlatnia. A szeptember 12-re tervezett második ülésen a kezdeményezés már kicsúszott a kezéből.²²⁰¹ Ezzel szemben az történt, hogy Papen rész sem vett az első ülésen, melyen a képviselők végighallgatták a Reichstag legidősebb képviselője jogán felszólaló Clara Zetkin kapitalizmus ellen intézett támadásait és egy szovjet típusú Németország létrehozása melletti agitációját, majd az NSDAP, a BVP és a Centrum szavazataival Hermann Göringet a Reichstag elnökévé választották.²²⁰² Göring egy pillanatig sem vesztegetve az idejét, azonnal kijelentette, hogy – mint a megválasztása is bizonyítja – a Reichstag működőképes többséggel rendelkezik, tehát semmi szükség sincs arra, hogy a kormány szükségállapotot hirdessen ki. Az NSDAP és a Centrum szeptember 1-jén kiadott, a két párt közötti tárgyalások megindulásáról szóló közös közleményének ugyancsak az volt a célja, hogy elejét vegye a szükségállapot kihirdetésének.²²⁰³ A nácik részéről ez csupán taktikai lépést jelentett.²²⁰⁴ Ezzel együtt a náci vezetés már felkészült a Reichstag feloszlatására. „Ha a másik fél megsérti az alkotmányt – írta Göbbels –, akkor a törvényesség kényszere ránk sem vonatkozik; ezután következik az adózási sztrájk, a szabotázs és a felkelés.”²²⁰⁵ A náci vezetők szeptember 8-i találkozóján Hitler hangsúlyozta, hogy az új választások elkerülhetetlenek, s annál jobb, minél előbb sor kerül rájuk. Kézből visszautasította a szemében egyre gyanúsabbá váló Gregor Strasser javaslatát, hogy vegyenek részt egy Schleicher vezette kabinet munkájában. A cél, hogy Hitler legyen a koalíciós partnertől független elnöki kabinet birodalmi kancellárja, továbbra is változatlan maradt.²²⁰⁶

A Reichstag második – és utolsó – ülésére szeptember 12-én került sor. Az egyetlen napirendi pont a kormány pénzügyi helyzetről szóló jelentésének és a gazdasági talpraállás terveinek meghallgatása volt. A vitát többnaposra tervezték. Ernst Torgler kommunista képviselő viszont a napirend megváltoztatását javasolta.²²⁰⁷ Azt akarta, hogy először pártja kívánságának megfelelően helyezzék hatályon kívül a szeptember 4-én és 5-én életbe léptetett (az adó- és bérrendszerrel kapcsolatos tárgyalásokon súlyos sebet ejtő) szükségállapotot, és ezt kössék össze a kormánnyal szemben benyújtott bizalmatlansági indítványról történő szavazással. Egy ilyen javaslattól senki sem várhatott volna túlságosan sokat. A napirend megváltoztatására irányuló indítványt nem is fogadják el, ha lett volna akár egyetlen ellenjavaslat is. A nácik arra vártak, hogy DNVP-képviselő részéről merül fel ellenvetés. Döbbenetes módon senki nem emelt szót a napirend megváltoztatása ellen. Az ezután következő zűrzavarban Frick egy félórás szünetet kért, hogy megtudja, Hitler hogyan képzeli el a folytatást. A teljesen ledöbbent Papen a szünet alatt futárt küldött a birodalmi kancelláriára, hogy hozza el azt a Reichstag feloszlatásáról szóló, Hindenburg által már augusztus 30-án aláírt rendeletet, melyet még magával sem hozott az ülésterembe.

Közben a Centrum megpróbálta rávenni a nemzetiszocialistákat a kommunisták javaslatának elvetésére. Az udvartartásával tartott rövid megbeszélésen Hitler úgy döntött, hogy nem szabad elszalasztani a kormány kényelmetlen helyzetbe hozására kínálkozó kedvező alkalmat: a náci képviselőknek mindenképpen támogatniuk kell a kommunisták bizalmatlansági indítványát, hogy ezzel megelőzzék Papen a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletének kihirdetését, melynek bekövetkeztében senki sem kételkedett.²²⁰⁸ Amikor a szünet után a Reichstag ismét összeült, Papen a hóna alatt egy vörös dobozkával jelent meg, mely a hagyományoknak megfelelően a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet tartalmazta. Göring, a Reichstag elnöke, kaotikus jelenetek közepette, minden kertelés nélkül bejelentette, hogy az ülés a kommunisták javaslatáról történő szavazással folytatódik. Papen ekkor próbált megszólalni. Göring rá sem hederített, s szándékosan elfordítva róla tekintetét a terem bal oldalát nézte. Papen államtitkára, Planck odaszólt Göringnek, hogy a kancellár élni kíván jogával, és szólni akar. Göring egyszerűen azzal torkollta le, hogy a szavazás már elkezdődött. Papen, miután ismét sikertelenül kísérletezett a megszólalással, felállt a helyéről, odalépett a Reichstag elnökének emelvényéhez, és lecsapta Göring asztalára a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet. Ezt követően kormánya tagjainak kíséretében, a teremben maradt képviselők gúnyos kiáltozása közepette elhagyta az üléstermet. Göring mosolyogva félretolta a feloszlatásról szóló rendeletet, és ismertette a szavazás eredményét. A kormány 512 szavazattal 42 ellenében, öt tartózkodással és egy érvénytelen szavazattal vereséget szenvedett. A kormányt csak a DVNP és a DVP támogatta. Minden jelentősebb párt, a Centrumot is beleértve, a kommunisták javaslatát fogadta el. Még soha nem volt hasonló parlamenti vereség. A Reichstag képviselői tapssal és ujjongva fogadták az eredményt.

Göring ezek után felolvasta a Papen által otthagyott, a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet, melyet azonnal érvénytelennek is nyilvánított, mivel a bizalmatlansági szavazáson a kormány már megbukott. Technikailag ez nem felelt meg az igazságnak. Göring később kénytelen volt beismerni, hogy Papen rendeletének átadásakor a Reichstag már hivatalosan fel lett oszlatva. A bizalmatlansági szavazásnak így nem volt meg a jogi alapja. Ennek viszont csupán eljárási szempontból volt jelentősége. A kormány ennek következtében hivatalában maradt. A valóság viszont úgy festett, hogy a nép képviselőinek több, mint négyötöde elutasította ezt a kormányzatot. Papen a létező legmegalázóbb módon, a választók támogatásától megfosztva lehetett továbbra is kancellár.²²⁰⁹ Hitler magánkívül volt örömében.²²¹⁰ A cinikus náci taktika ugyanakkor már előrevetette annak árnyékát, hogy miként fognak viselkedni a hatalomban, ha erre lehetőségük adódik.²²¹¹

Új választások – abban az évben már ötödik alkalommal – körvonalai kezdtek felsejleni. Papennek még mindig a kezében volt Hindenburg jóváhagyása, hogy a választásokat az alkotmányban előírt hatvan napnál továbbra is halaszthassa. A szeptember 12-i fiaskó után két nappal a kabinet viszont úgy döntött, hogy ez az időszak nem alkalmas a kísérletezgetésre.²²¹² Az új választásokat november 6-ra írták ki. A náci vezetés tudatában volt, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie. A polgári sajtó most már teljesen ellenségesen viszonyult hozzájuk. Az NSDAP a rádióadásoknak is kevés hasznát vehette.²²¹³ A lakosság már belefáradt a választásokba. Még a párt vezérszónokai is nehezen tudtak formába lendülni. Ráadásul, jegyezte meg Göbbels, az előző választások teljesen ki is merítették a pénzügyi forrásokat. A pártkassza üres volt. A kampány további finanszírozása nehézségekbe ütközött. A „pénzügyi nehézségek” áthidalása nem ígérkezik könnyű feladatnak, gondolta a propagandafőnök, amikor hivatalát a választási kampány idejére Münchenből Berlinbe költöztette.²²¹⁴

A Reichstagban lezajlott rendkívüli események után Berlinből Münchenbe visszatérőben Hitler magabiztos hangulatban volt.²²¹⁵ Bármilyen kétségek is merültek fel párton belül, képes volt derűlátást plántálni a Münchenben október 6-án összegyűlt propagandistákba, amikor megadta a kampány főbb szempontjait és irányvonalát: „Teljes magabiztossággal nézek az elkövetkező küzdelmek elé”, jelentette ki. „A harc elkezdődhet. Négy hét elteltével győztesen fogunk kikerülni belőle”.²²¹⁶

Néhány nappal korábban, október 2-án Hitler részt vett a Hitlerjugend Potsdamban rendezett „birodalmi ifjúsági napján”. Lüdecke elmondása szerint nem sok kedve volt elmenni a rendezvényre. Schirach viszont meggyőzte, hogy közvetlenül a választások előtt nem szabad egy ilyen, kínálkozó propagandalehetőséget elszalasztani. Lüdecke is tagja volt a különböző adjutánsokból és testőrökből álló kíséretnek, mely gépkocsikonvojjal indult el észak felé. Lüdecke az elmúlt néhány évet Amerikában töltötte, apró, jelentéktelen üzletei és vállalkozásai voltak, Hitler pedig szeretett volna Amerikáról hallani. Örömmel fedezte fel, hogy Lüdecke is érdeklődik Karl May cowboy- és indiántörténetei iránt, melyeket annak idején, gyermekkorában maga is nagyon élvezett. Azt mondta, hogy még mindig szívesen és élvezettel olvassa ezeket a könyveket. A testőrségnek fokozott készenlétben kellett állnia, amikor Szászországban útépítési munkák miatt a gépkocsioszlopnak le kellett lassítani, amikor elhaladt több, vörös zászlót lengető kommunistával megrakott teherautó mellett. Sértéseken kívül viszont semmit sem vágtak Hitler és kísérete fejéhez. A veszély elmúlt. Potsdamhoz közeledve ismét le kellett lassítaniuk, de ezúttal a Hitlerjugend rendezvényre tömegesen igyekvő tagjai miatt.²²¹⁷

Németország minden szegletéből, Ausztriából, Csehországból, Danzigból és Memelből mintegy 110 000 fiatal fiú és lány gyűlt össze Potsdamban, holott ennek a tömegnek csupán a felére számítottak. Akiknek nem sikerült szállást szerezniük, azok a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, bár október elején már meglehetősen hűvösre fordult az idő. A résztvevők közül sokan már napok óta úton voltak. A rendezvénynek otthont adó stadionba belépő Hitlert kitörő lelkesedéssel és égő fáklyák erdejével fogadták. „Fiúk és lányok tízezrei álltak zárt alakzatba felsorakozva a stadion gyepszőnyegén”, emlékszik vissza Lüdecke. „Mikor Hitler egyedül megjelent az emelvényen, fantasztikus üdvrivalgás törte meg az esti csendet. Páratlan ünneplésben volt része. Ekkor magasba emelte a kezét s azonnal halálos csend ült a stadionra. Lángoló, alig tizenöt perces szónoklatba kezdett. Ismét a régi Hitler volt, a keresetlen, szenvedélyes és varázslatos”.²²¹⁸ Mint mindig, amikor valami propagandalátványosság középpontjába került, őt is elragadta a hangulat, az előadás izgalma. Kialvatlan volt, de fáradhatatlannak látszott, olyan benyomást keltett, hogy mélységesen szívén viseli ifjú támogatói sorsát, majd ezután hét órán keresztül kinyújtott karral fogadta és üdvözölte az előtte elvonuló fiatalokat. Este a császár negyedik fiával, a szintén párttag – Auwi néven ismert – August Wilhelm herceggel vacsorázott, akivel nagyon udvariasan, sőt tiszteletteljesen viselkedett, majd visszatért Göbbels házába. Mikor végre „színpadon kívül” érezte magát, s már nem kellett törődnie a róla alkotott képpel, úton visszafelé Münchenbe, a vasúti kocsi fülkéjében engedte el magát, s szinte összerogyott a fáradtságtól. „Hagyják békén!” szólt oda Brücker, az adjutánsa Hoffmannak és Lüdeckének. „Teljesen ki van merülve!”²²¹⁹

A választási hadjárat új élettel töltötte el. Elindult az év ötödik, hosszú kampányára, hogy ezúttal is azt tegye, amihez legjobban értett: szónoklatokat tartson. Mint a mozgalom propagandatevékenységének nélkülözhetetlen szereplője, ezúttal is kegyetlenül szoros időrendi beosztással tartotta beszédeit és vett részt különböző pártrendezvényeken. Október 11-e és november 5-e között, negyedik „németországi repülése” során nem kevesebb, mint ötven beszédet tartott, néha hármat is egy napon, sőt egy alkalommal arra is volt példa, hogy ugyanazon a napon négy alkalommal lépjen hallgatósága elé.²²²⁰ Kampánykörútját csak akkor szakította rövid időre félbe, amikor értesült Eva Braun öngyilkossági kísérletéről, aki november 1-jén agyon akarta lőni magát.²²²¹ Eva kétségbe volt esve, hogy alig-alig láthatja azt az embert, akibe annyira beleszeretett, és akit annyira lekötött a napi politika, hogy szinte nem is vett tudomást létezéséről, ezért – állítólag a szívére célozva – apja pisztolyával meglőtte magát. Ezzel együtt sérülése nem volt annyira komoly, hogy tette elkövetése után ne hívja fel azonnal az orvosát. Azonnal kórházba szállították, ahol egy nagy virágcsokorral, és az öngyilkossági szándék őszintesége iránt táplált némi kétséggel Hitler meg is látogatta.²²²² Ha ismét egy olyan botrány kirobbanásától tartott, mint amit Geli Raubal halála egy évvel korábban kirobbantott, akkor ennek semmi jelét sem adta. Nem sok időt vesztegetett, mert már folytatta is kampánykörútját, s november 2-án beszédet tartott a berlini Sportpalastban rendezett nagy pártgyűlésen.²²²³

Hitler ezúttal Papenre és a „reakcióra” zúdította az össztüzet. Mozgalma hatalmas támogatottságát szembeállította a minden népi támogatásnak híján lévő Papen-kormánnyal, melyet csupán egy „kicsiny, reakciós kör” tart még mindig hivatalában.” „Ott van a szűk, reakciós körtől támogatott kormányfő annak a kormánynak az élén, mely fölött a német nép 512 szavazattal 42 ellenében kimondta a megsemmisítő ítéletet; és itt van egy népben gyökerező, saját erejére támaszkodó vezető, aki keményen dolgozott és harcolt azért, hogy megszerezze a bizalmat”.²²²⁴ Nos, a náci propaganda valahogy így állította be az egész választási küzdelmet. Hitler minden alkalmat megragadva azt hangsúlyozta, hogy mennyire nem jelent számára semmit egy miniszteri titulus. „Inkább pártjának vezetője akart maradni”.²²²⁵ A miniszteri fizetésre sincs szüksége, hiszen mint írónak, megvan a saját jövedelme. Papen viszont, folytatta Hitler, az 5 millió márkás vagyona birtokában még a kancellári fizetést is felveszi, de még szándékában sem áll kijelenteni, hogy „legfontosabb feladatának a dolgozó emberekért folytatott munkát tartja”.²²²⁶ Hitler kijelentése szerint az is nyilvánvaló, hogy augusztus 13-án miért nem lépett be „a bárók kormányába”. Azt hangoztatta, hogy kész vállalni a felelősséget, a teljes felelősséget, de nem akkor, amikor nyilvánvaló, hogy minden befolyástól meg akarják fosztani. „Ellenfeleim saját magukat csapják be leginkább, amikor elszántságomat megítélik. Kijelöltem a saját utamat s azt végig is fogom járni”.²²²⁷

A náci sajtó diadalmenetként mutatta be Hitler választási körútját. „A Führer új harcot indított Németországért”, harsogta október 13-án a Völkischer Beobachter. Két nap elteltével ezt követte „a Führer győzelmi díszszemléje a bajorországi Gauban”. A Coburger National-Zeitung október 17-én szalagcímben hirdette a „Hitler-napok” grandiózus sikerét. „Hatalmas tömegek részvétele az egész birodalomban… Coburg, Hitler városa, jelképesen is tükrözi a német szabadságmozgalom születését és harcát”. „Ahol valaha a marxizmus uralkodott, ott az emberek most Hitler mellett állnak”, hirdette a párt lapja a pártvezér alsó-frankföldi Schweinfurtban megtartott beszéde után.²²²⁸ „Tizennégy évvel ezelőtt egy kórházban fekvő, háborúban megvakult katona – most milliók vezére! Adolf Hitler a pomerániai Pasewalkban, a német lelkekért folytatott harcának kiindulópontján!” hirdette egy másik főcím a hónap vége felé.²²²⁹ A pártsajtót viszont még a párttagok többsége sem olvasta. A jóval nagyobb példányszámban megjelenő vezető polgári lapok hangvétele pedig kifejezetten ellenséges volt. A Völkischer Beobachter diadalt harsogó szalagcímei valójában a mozgalmon belüli aggodalmakat palástolták, mivel a párt támogatottsága csökkenőben volt, a gyakran ingadozó, bizonytalankodó párttagok lelkesedése alábbhagyott, az SA számos helyen csak kelletlenül vett részt a propagandamunkában, és így az NSDAP-nek komoly választási kudarccal kellett szembenéznie.²²³⁰ A gyűlések látogatottságának pártsajtó által történő alapos felnagyítása – a hallgatóság létszámának növelése érdekében más helyekről ezreket szállítottak a falusi körzetekbe – valójában azt a célt szolgálta, hogy palástolja a kiábrándultságot és azt, hogy az emberek már belefáradtak a választásokba. Hitler maga is tudatában volt annak, hogy a párt szavazatokat fog veszíteni, nem is keveset, de jellemző módon – és talán logikusan is – még mindig az volt a véleménye, hogy a választás „nagy lélektani sikert” fog hozni számára.²²³¹ Még Hitler sem tudta már úgy megtölteni a termeket, mint korábban. Október 13-án Nürnbergben, a luitpoldhaini dísztermet csak félig töltötte meg a hallgatóság.²²³² Bár bizonyos helyeken Hitler beszédei erős befolyással lehettek a választási eredményekre, a külső megfigyelők már októberben megjósolták, hogy kampánykörútja alapvetően nem tudja meggátolni a nácik támogatottságának várható csökkenését.²²³³ A választások előtti napon Göbbels szintén vereségre számított.²²³⁴

A szavazatszámlálás igazolta a nácik aggodalmait. A Hitler hatalomra jutása előtti utolsó választáson (és a Weimari Köztársaság utolsó, teljesen szabad választásán) az NSDAP 2 millió szavazatot vesztett. A csökkent – 1928 óta a legalacsonyabb (80,6 százalékos) – részvételi arány mellett a megszerzett szavazatok aránya a júliusi 37,4 százalékról 33,1 százalékra esett vissza, s a Reichstagban a korábbi 230 képviselői mandátumból csak 196-ot sikerült megszerezni. Az SPD és a Centrum is veszteségeket könyvelhetett el magának. A nyertesek a kommunisták voltak, akik 16,9 százalékra növelték szavazataik arányát (alig valamivel több, mint 3 százalékkal maradtak el az SPD-től). A DNVP is a nyertesek közé tartozott, mivel a szavazatok 8,9 százalékát sikerült megszereznie.²²³⁵ A DNVP elsősorban annak köszönhette sikerét, hogy számos korábbi – időközben az NSDAP-hez sodródó – hívét sikerült visszacsábítania. Az alacsonyabb részvételi arány se kedvezett Hitler pártjának, mivel a náci szavazók közül ezúttal sokan otthon maradtak.²²³⁶ A náci pártnak nemcsak az a szándéka hiúsult meg – a korábbiakhoz hasonlóan –, hogy komolyan betörjön a nagy baloldali és katolikus szavazótáborba, hanem ezúttal szavazatokat is veszített – úgy tűnik, hogy mindegyik párttal, de főképpen a DNVP-vel szemben.²²³⁷ A középosztály kezdte elhagyni a nácik táborát.

Göbbels azzal vigasztalta magát, hogy a választási eredmények mégsem voltak olyan rosszak, mint ahogy azt a pesszimisták korábban jósolták. Azt viszont elismerte, hogy a vereség csapást jelentett a párt számára.²²³⁸ A helyi és regionális propagandairodák elkészítették saját elemzésüket a történtekről. A pénzeszközök hiánya erősen rontotta egy jó kampány megszervezésének lehetőségét.²²³⁹ Voltak viszont nyomósabb okai a sikertelenségnek. Ezek közült jelentős súllyal esett latba az, hogy augusztusban Hitler nem volt hajlandó belépni a kormányba. A jelentések szerint ez a párttagságot és a párt szavazótáborát is megosztotta. Az emberek már nem szívesen adták szavazatukat Hitlerre azok után, hogy elszalasztotta a lehetőséget, s nem lépve be a kormányba, ugyanolyan távol maradt a hatalomtól, mint korábban.²²⁴⁰ Az elemzések több helyen is idézték a párttagoknak azt a véleményét, hogy elegük van „egy olyan párt vezetőjéből, aki nem tudja mit akar és nincs is semmiféle programja”.²²⁴¹ Számos protestáns szavazót a Centrummal augusztusban folytatott tárgyalások is elidegenítettek Hitlertől.²²⁴²

Mindezen meggondoláson túl az NSDAP kampány során magáról kirajzolt, kifejezetten szocialista jellege – ami természetesnek számított, hiszen az első számú célpont Papen reakciós konzervativizmusa volt – nyilvánvalóan riasztólag hatott a középosztálybeli szavazókra is.²²⁴³ A nácik támadásai alig különböztek a kommunisták osztályharcától. A „vörös” és a „barna” bolsevizmus hasonlóságát bizonyította az is, amikor közvetlenül a választásokat megelőző napokban az NSDAP támogatta a berlini közlekedési dolgozók kommunisták által szított sztrájkját.²²⁴⁴ Az őszi választások során a közlekedési dolgozók sztrájkjának támogatása a párt kétarcúságát bizonyította. Most, hogy a DNVP, a legnagyobb polgári konzervatív párt lépett elő első számú közellenséggé, az NSDAP már nem volt képes tovább négyszögesíteni a szavazói köröket, s nem tudta elkerülni, hogy igen heterogén, szedett-vetett szavazótáborának valamely részét el ne idegenítse magától.²²⁴⁵ Göbbels elismerte, hogy a pártnak a berlini munkások támogatásán kívül nem volt más választása. Ha ezt nem teszi, akkor a munkásosztály soraiból kikerült szavazóinak pártba vetett bizalma erősen megrendül. „Egyáltalán nem vagyunk irigylésre méltó helyzetben”, írta ezekben a napokban. „A polgári köröket riasztja a sztrájkban való részvételünk. Ez nem döntő. Ezeket nagyon könnyen vissza lehet nyerni. Ha viszont a munkásokat egyszer elveszítjük, akkor azok örökre elvesztek számunkra”.²²⁴⁶ Hitler, akivel állandó telefonkapcsolatban volt, teljesen egyetértett azzal, hogy Göbbels támogatja a sztrájkot. „Egy többé-kevésbé jelentéktelen választáson néhány tízezer szavazat” nem számottevő az „aktív, forradalmi harc” szempontjából, magyarázta a párt propagandafőnöke.²²⁴⁷

A döbbent, falusi körzetekben élő szavazók közül – akik 1928 óta a párt egyik tartópillérét jelentették – a sztrájk náci támogatása miatt számosan távol maradtak a szavazástól.²²⁴⁸ A középosztály esetében egy kicsit más volt a helyzet. Luise Solmitz, az év elején Hitlerért még annyira lelkesedő volt tanárnő most – csalódottan és kiábrándultan – a DNVP-re szavazott. A berlini közlekedési dolgozók sztrájkját úgy értékelte, hogy Hitler a marxizmussal kötött szövetséget. Egyik ismerőse azt mondta, hogy eddig kétszer is Hitlerre szavazott, de harmadjára ezt már nem teszi. Egy másiknak az volt a véleménye, hogy Hitler messze a baloldalra csúszott.²²⁴⁹ „Mindenekelőtt a berlini közlekedési sztrájk támogatása; igen, és az, hogy ráadásul meg is követelte a benne való részvételt, az utolsó pillanatban a szavazatok ezreinek elvesztését eredményezte”, foglalta össze véleményét Frau Solmitz a választások másnapján. Megítélése szerint Hitlernek nincs joga többé azt állítani, hogy továbbra is a nemzeti érdekek mellett száll síkra. „Neki mit sem számít Németország, számára csak a hatalom a fontos”, jegyezte meg az asszony. „Miért hagyott el bennünket Hitler azok után, hogy megmutatta nekünk azt a jövőt, melyet mindnyájan csak üdvözölhettünk. Hitler, ébredj!”

II.

A novemberi választások mit sem változtattak a politikai patthelyzeten – kivéve azt, hogy a helyzet talán még tovább romlott.²²⁵⁰ A kormányzatot támogató pártok, a DNVP és a DVP, a lakosságnak alig valamivel több, mint 10 százalékát tudhatták maguk mögött. Az NSDAP és a Centrum szavazatvesztésével a két párt alkotta koalíció, melyről augusztusban szó esett, már nem rendelkezett volna annyi mandátummal, hogy abszolút többséget alkosson a Reichstagban.²²⁵¹ Az egyetlen többség, mint korábban is, a negatív többség volt. Hitlert egyáltalán nem bátortalanította el a választási kudarc. Münchenben közölte a párt vezetőivel, hogy a harcot szakadatlanul tovább kell folytatni. „Papennek mennie kell! Szó sem lehet semmiféle kompromisszumról!”, emlékszik vissza Göbbels Hitler szavainak lényegére.²²⁵² Az augusztus 13-i megaláztatása miatt – továbbra is fájó sebet jelentett számára, ahogy kijátszották – a náci vezető ragaszkodott ahhoz, hogy írásban utasítsa vissza – és ezt november 16-án meg is tette – a kancellár hivatalos kérését, mellyel tárgyalásokat akart kezdeményezni a kormányba való belépéséről. Papen kérése tulajdonképpen az augusztus 13-i helyzethez képest nem is jelentett semmi változást Hitler számára.²²⁵³ Ugyanilyen hiábavalónak bizonyultak a Centrum és katolikus testvérpártja, a BVP változatlan reményei, hogy Hitler – a kisebb pártokkal együtt – hajlandó lesz velük koalícióra lépni, s így egy működőképes parlamenti többséget alkothatnak. A BVP vezetője, Fritz Schäffer közölte Papennel, hogy még Hitler kancellársága alatt is hajlandó lenne részt venni egy ilyen koalícióban.²²⁵⁴ Három nappal később ugyanez a pártvezető azt mondta Hindenburg birodalmi elnöknek, hogy neki személy szerint semmi baja sincs Hitlerrel; a veszélyt azok jelentik, akik Hitlert körülveszik, és ezt erőteljesen ellensúlyozni kellene és lehetne a kormányzatban.²²⁵⁵ Hitlert nem csupán a nacionalista jobboldal vezéralakjai becsülték le és értették félre. A politikai katolicizmus vezetése is ebbe a hibába esett.

Hitler, mint korábban, most sem mutatott érdeklődést a más pártoktól és a Reichstagtól függő többségi kormányzás jelentette hatalom iránt. November közepére Papen minden próbálkozása kudarcot vallott, hogy támogatást szerezzen kormánya számára. November 17-én, nagyon kevesek bánatára, az egész kormány lemondott. Most Hindenburgra hárult a feladat, hogy tárgyalások útján próbálja megtalálni a válságból kivezető utat. A lemondott kormány közben ellátta a mindennapi kormányzati teendőket.²²⁵⁶

November 19-én, azon a napon, amikor Hindenburg a politikai pártok vezetővel folytatott megbeszélései során Hitlerrel is találkozott, a birodalmi elnöknek átadtak egy petíciót, melyben az üzleti élet húsz képviselője Hitler kancellárrá történő kinevezését követelte.²²⁵⁷ A korábbi vélekedésektől eltérően ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a nagytőke erőteljesen támogatta volna Hitlert, aki ennek a mesterkedésnek köszönhetően juthatott hatalomra. A petíció ötlete tulajdonképpen Wilhelm Kepplertől származott, aki Hitler és a nácibarát üzletemberek csoportja közötti összekötő szerepét töltötte be, és együttműködött Himmlerrel, a Barna Ház összekötőjével. Keppler és Schacht először mintegy háromtucatnyi lehetséges támogató nevét tartalmazó listával kezdett neki az akciónak. A feladat nehéznek bizonyult. A Schacht és Kurt von Schroeder kölni bankár vezette „Keppler-körből” nyolcan írták alá a folyamodványt. A nagyiparosok körében elért eredmény is csalódást jelentett. Csak egyetlen vezető nagyiparos, Fritz Thyssen írta alá a petíciót, de ő már régóta nem csinált titkot abból, hogy a nemzetiszocialistákkal rokonszenvez. A nagybirtokosokat tömörítő, nácik befolyása alatt álló Reichslandbund (Birodalmi Agrárszövetség) ügyvezető elnöke volt a másik aláíró. A többiek közepes szintű üzletemberek és földtulajdonosok voltak. Félrevezető volt az az állítás is, hogy Paul Reusch, Fritz Springorum és Albert Vögler vezető nagyiparosok is rokonszenveztek az ötlettel, csak éppen nem írták alá a petíciót. A nagytőke még mindig Papenben bízott, bár maga a folyamodvány arról tanúskodott, hogy az üzleti köröknek nem egységes a véleménye. Csak a mezőgazdasági lobbi érdemelt különösebb figyelmet.²²⁵⁸

A petíció mindenesetre nem befolyásolta Hindenburg Hitlerrel folytatott tárgyalásait. A birodalmi elnök, mint ahogy azt a november közepén lezajlott események is bizonyították, változatlanul nagyon bizalmatlan volt a náci vezetővel szemben. A maga részéről, titokban, Hitler se sokra tartotta Hindenburgot,²²⁵⁹ de támogatása nélkül nem volt mód arra, hogy a hatalmat megszerezze.

A Hitlerrel november 19-én lezajlott találkozón a birodalmi elnök – mint augusztusban – megismételte, hogy szeretné, ha Hitler és mozgalma részt venne a kormányban. Kifejezte azt a reményét, hogy Hitler majd más pártokkal is megtalálja a hangot abból a célból, hogy többségi kormány alakulhasson. Az egész ajánlat csak Hitler megtévesztésére irányult. Hindenburg nagyon is tisztában volt azzal, hogy javaslata megvalósíthatatlan, mivel az egész biztosan a DNVP ellenállásába fog ütközni.²²⁶⁰ Egy ilyen megoldás szorgalmazása Hitler kudarcát és pozícióinak meggyengülését eredményezhette volna. Hitler az első pillanatban átlátta a taktikát.

A Göbbels által „a hatalomért folytatott sakkjátszmának”²²⁶¹ nevezett tárgyalások során Hitler kijelentette, hogy addig nem kezd tárgyalásokat a többi párttal, míg a birodalmi elnök – akin a döntés múlik – meg nem bízza a kormányalakítással. Biztos volt abban, hogy meg lehet találni az alapot egy ilyen meghatalmazásra, melyet a Reichstag is jóváhagy. Csak ő van abban a helyzetben, hogy egy ilyen meghatalmazást a Reichstagtól megszerezzen. Így a problémák is azonnal megoldódnak.²²⁶²

„Egyetlen kérése”, melyet két nap elteltével írásban is megismételt Hindenburg-nak, az volt, hogy ő is kapja meg azt a felhatalmazást, amit elődei megkaptak.²²⁶³ Pontosan ez volt az, amit Hindenburg makacsul és következetesen megtagadott tőle. Továbbra sem szerette volna Hitlert egy elnöki kabinet élén látni. Egy Hitler vezetése alatt álló többségi kormányzat megalakítása előtt viszont nyitva hagyta az ajtót, de egy ilyen kormány megalakítását feltételekhez kötötte: gazdasági programot kell hirdetnie, nincs visszatérés a birodalom és Poroszország dualista berendezkedéséhez, nem lehet korlátozni a 48. cikkely hatályát, jóvá kell hagyatni a kormánytagok listáját, akik közül a védelmi és külügyminisztert az elnök nevezi ki.²²⁶⁴ Hitler kérte a feltételek részletesebb kifejtését, de továbbra is szorgalmazta, hogy egy elnöki kabinet élére nevezzék ki kancellárnak.²²⁶⁵ Otto Meissner, Hindenburg államtitkára újra megismételte a 48. cikkelynek megfelelő, pártok fölött álló, „az elnök különleges bizalmát élvező” elnöki kabinet és az egy vagy több politikai párt szándékainak megfelelően cselekvő, a Reichstagban lévő többségen alapuló parlamentáris kormányzás közötti különbségeket. Ennek értelmében, mutatott rá Meissner „egy pártvezető, különösen, ha az a pártvezető kizárólagosságot követel mozgalma számára, nem lehet egy elnöki kabinet vezetője”. Mint Brüning esetében, most is nyitva hagyta a lehetőséget, hogy egy Hitler vezette parlamentáris kormányzat később elnöki kabinetté alakulhasson át. Az viszont egyértelművé vált, hogy csak egy parlamentáris többség alapján működő kormány vezetését ajánlották fel Hitlernek.²²⁶⁶ Hindenburg nyilvánvalóan azt szerette volna, ha lehetséges, hogy egy – a kedvence – Papen által vezetett elnöki kabinet jöjjön létre, melyben Hitlernek alárendelt, vagy pártja által elviselhetőnek tartott szerep jutott volna. Egy Hitler vezetése alatt álló elnöki kabinet megalakítását ugyanúgy, mint augusztusban, most is kizárt dolognak tekintette. Hitler azonnal válaszolt Meissner levelére. Göbbels a „politikai stratégia mestermunkájának” nevezte a levelet.²²⁶⁷ Az alkotmánybíróság (Staatsgerichtshof) közelmúltban Poroszország birodalmi biztosának hatáskörével kapcsolatban hozott döntésére hivatkozott, melynek értelmében a 48. cikkely csak különleges esetekben és korlátozott időtartamra léptethető életbe, és nem tekinthető általános kormányzási módszernek. Amikor szükségállapot esetén a parlamenti eljárásmód gátolja a kormány tevékenységét, az alkotmányos megoldás – mutatott rá Hitler – az, hogy a parlament jóváhagyásával, meghatározott időtartamra megadják a kormányzati felhatalmazást. Az ehhez szükséges támogatás megszerzésére csak az ő pártjának van lehetősége. Alkotmányellenesnek minősítve – mivel azok a kinevezett kormányfő hatáskörébe tartoznak – visszautasította a birodalmi elnök által támasztott feltételeket is. Ezek helyett maga terjesztette elő a kancellárság elfogadásának feltételeit. A politikai programot negyvennyolc órán belül az asztalra teszi. Ha az elnök azt jóváhagyja, akkor beterjeszti a felkérni kívánt miniszterek listáját. Az elnök „személyes bizalmasaként” ismert Schleichert és Neurathot már előzetesen jelöli a védelmi, illetve a külügyminiszteri posztokra. Végül, ami kulcsfontosságú, az elnök megadja neki „azt a teljhatalmat, melyet egy ilyen nehéz és válságos helyzetben a parlamentáris alapon működő birodalmi kancellároktól nem szoktak megtagadni”.²²⁶⁸ Hitler ezzel a Reichstag feloszlatására és az új választások kiírására célzott abban a reményben, hogy a felhatalmazáshoz szükséges többséget más pártoktól függetlenül is meg tudja szerezni.²²⁶⁹ Hitlernek most sem kellett sokáig várni a válaszra.

November 24-én közölték vele a birodalmi elnök változatlan álláspontját, ami lényegében a Hindenburg által már augusztusban is kifejezésre juttatott érzéseket tükrözte: „egy ön által vezetett elnöki kabinet óhatatlanul pártdiktatúrához vezetne, ami rendkívüli módon kiélezné a német nép belső ellentéteit.”. Ez pedig, közölte az elnök, „ellentétben állna eskümmel és saját lelkiismeretemmel”.²²⁷⁰ Alig több, mint három hónap leforgása alatt tehát másodszor utasította vissza mereven Hitler követelését. A döntés véglegesnek látszott. Hitler továbbra is makacsul kitartott amellett, hogy semmiben sem segíti a jelenlegi elnöki kabinet munkáját.²²⁷¹ November 30-án, értelmetlennek minősítve, visszautasította Hindenburg újabb tárgyalási ajánlatát.²²⁷² A patthelyzet tovább folytatódott.

Schleicher folyamatosan kezdett eltávolodni Papentől. A „szürke eminenciásból” szinte észrevétlenül a játszma főszereplőjévé lépett elő. Meissnerrel együtt készítették el a Hitlernek küldött levéltervezetet. Hindenburg jóváhagyásával november 23-án Hitlerrel is találkozott. Az elnöknek az viszont már nem annyira tetszett, amikor az után puhatolózott, hogy Hitler támogatna-e egy általa vezetett kabinetet. Hitler továbbra is hajthatatlan maradt.²²⁷³ December 1-jén Schleicher Weimarba küldte bizalmasát, Eugen Ott alezredest, hogy tárgyalásokat folytasson Hitlerrel. Ezzel azt a látszatot akarta kelteni, mintha tenne még egy kísérletet arra, hogy Hitlert bevonja a kormányzásba. A tárgyalások titkos célja ennek pontosan az ellenkezője volt. Hitler válaszában biztos lévén, Schleicher azt akarta demonstrálni Hindenburgnak – és valószínűleg Gregor Strassernek is –, hogy a náci pártvezetőt ki kell hagyni a számításból. Ráadásul még abban is bízott, hogy kormányába a nácik egy részének támogatását élvező Gregor Strassert is be tudja vonni.²²⁷⁴ Hitler nem okozott csalódást Schleichernek. Ott kénytelen volt végighallgatni háromórás monológját, melynek során nem jósolt fényes jövőt egy Schleicher vezette kabinetnek. Tudván, hogy a hírek visszajutnak a hadsereg vezetéséhez, Hitler aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a Reichswehrt belekeverik a belpolitikai küzdelmekbe.²²⁷⁵ Közben Schleicher gondoskodott arról, hogy a kapu továbbra is nyitva maradjon Gregor Strasser felé, aki semmiféle szerepet nem játszott a Hitler és Hindenburg hivatala közötti levelezésben, így a Hitlerrel folytatott tárgyalások teljes meghiúsulása esetén vélhetően kész lett volna „személyesen kitölteni a rést”.²²⁷⁶

Schleicher Papen és Hindenburg december 1-jén lezajlott tárgyalásán vetette fel először ezt a lehetőséget. Strassernek és egy-két támogatójának helyeket kell felajánlani a kormányban. Ezzel mintegy hatvan náci képviselőt lehetne megnyerni az ügynek. Schleicher abban is biztos volt, hogy a gazdasági és munkahelyteremtési csomagtervéhez megnyeri a szakszervezetek, az SPD és a polgári pártok támogatását. Állítása szerint ezzel szükségtelenné válna az alkotmány Papen által ismételten javasolt felfüggesztése. Hindenburg ezzel együtt Papen mellett foglalt állást, majd eredeti szándékainak megfelelően felkérte, hogy alakítson kormányt és foglalja el ismét hivatalát. A színfalak mögött Schleicher viszont figyelmeztette a Papen-kormány tagjait, hogy amennyiben a kormány összetétele nem változik és a szükségállapotban felfüggesztik az alkotmányt, akkor polgárháború fog kitörni, mellyel a hadsereg már nem lesz képes megbirkózni. Másnap, december 2-án, ezt a kabinet ülésén ismételten megerősítette, amikor Ott alezredes ismertette a Reichswehr „hadgyakorlatának” tapasztalatait, melyek azt támasztották alá, hogy a hadsereg képtelen arra, hogy megvédje a határokat, és egyidejűleg a várhatóan bekövetkező sztrájkok és zavargások során a belső rendet is biztosítsa. A hadsereg mindenesetre nagyon borúlátóan ítélte meg saját képességeit. Az üzenet viszont kellő hatást gyakorolt a kormányra és a birodalmi elnökre is. Hindenburg tartott egy esetleges polgárháborútól. Kénytelen-kelletlen útjára bocsátotta kedvencét, Papent, és Schleichert nevezte ki birodalmi kancellárnak.

III.

Schleicher Gregor Strasser felé tett kezdeményezését követően Hitler mozgalma az 1925-ös újjáalakulása óta a legnagyobb válságot élte át. Gregor testvérének, Ottonak a pártból való kizárása 1930-ban, majd egy évvel később a Stennes-féle lázadás azt jelentette, hogy a párt a hullámok taraján hánykolódik. Hitler tekintélye, mint ahogy már láthattuk, akkora volt, hogy könnyűszerrel véget tudott vetni a lázadásnak. Gregor Strasser esetében más volt a helyzet. Gregor nem volt mellékszereplő. Hitler után ő tette a legtöbbet az NSDAP fejlődéséért. A párt megszervezése jórészt az ő érdeme volt. Párton belüli tekintélye – bár voltak félelmetes ellenségei, mint valamikori hű lakája, Göbbels – igen nagy volt. Általában Hitler jobbkezének tekintették.²²⁷⁷ A párton kívül is akadt számos tisztelője. Oswald Spengler például, a Der Untergang des Abendlandes (A nyugat alkonya) című bestseller szerzője megvetéssel emlegette Hitlert.²²⁷⁸ „Álmodozó (Phantast), egy tökfilkó (Hohlkopf)… eszmék és határozott célok nélküli ember: egyszóval, ostoba”, hangzott a Hitlerről szóló jellemzése. Strassert viszont, akinek „volt érzéke a realitásokhoz”,²²⁷⁹ határozottan kedvelte. Természetesen szenzációt keltett, amikor Strasser 1932. december 8-án lemondott minden pártbéli tisztségéről. Mi több, érzékenyen érintette a csökkenő támogatottsága és ingatag morális állapota miatt megtépázott pártot is. A szavazótábor csökkenése december első napjaiban egyértelműen bebizonyosodott, amikor a türingiai helyhatósági választásokon a csúcspontot jelentő júliusi Reichstag-választásokhoz képest a megszerzett szavazatok száma katasztrofális mértékben, mintegy 40 százalékkal csökkent.²²⁸⁰ A belső jelentések szerint riasztó méreteket öltött a pártot elhagyók száma is. Számosan lemondták előfizetéseiket a párt kiadványaira. Az SA-n belüli elégedetlenséget bizonyos körzetekben már alig lehetett kordában tartani. Az egyéves, szünet nélküli választási hadjárat eredményeként a párt ráadásul keményen el is adósodott.²²⁸¹ Mindent egybevetve a Strasser-ügy akkor robbant ki, amikor a párt a legmélyebb bizalmi válságba került. Ha nem szerzi meg hamarosan a hatalmat, akkor még arra is sor kerülhet, hogy szétesik.

Bár bombarobbanásként hatott a hír, hogy Strasser minden, pártban viselt tisztségéről lemondott, a mélyben már hosszabb ideje fortyogtak a problémák. Annak ellenére, hogy az 1920-as években az NSDAP által hirdetett populista szocializmus és antikapitalizmus radikális szószólójának képzete alakult ki róla, a 30-as években számos befolyásos személyiség a náci mozgalom „mérsékeltebb” képviselőjének tekintette.²²⁸² A párt szerkezeti átalakítása során a nemzetiszocializmus vonzerejét maga is pragmatikusabban kezdte értékelni. Nemcsak megtervezte és irányította a középosztály és a parasztság megdolgozását, hanem a Young-terv ellen folytatott kampány során ő hangolta össze a többi jobboldali szervezettel fenntartott kapcsolatokat is.²²⁸³ 1930-ban nyilvánosan szakított testvérével, Ottoval, akinek a szocializmusról vallott elképzelései végül a pártból történő kizárásához vezettek. 1932-re már igen jó kapcsolatokat épített ki néhány vezető Ruhr-vidéki nagyiparossal és azok pénzügyi támogatását is élvezte.²²⁸⁴ 1932 őszére, amikor Hitlert – akit az üzleti élet képviselői valaha „mérsékeltnek” tartottak – már elháríthatatlan akadálynak tekintették egy konzervatív erők által irányított, jobboldali kormány létrehozásának útjában, akkor Strassert kezdték olyan felelősségteljes és konstruktív politikusnak tekinteni, aki a náci pártot támogató tömegeket képes egy konzervatív kabinet mellé állítani.²²⁸⁵ Strasser ekkor már valóban erősen a széles jobboldali front létrehozásának szükségességét hirdető Tat csoport vezetője, Hans Zeher eszméinek hatása alá került.²²⁸⁶ Bár hangsúlybeli különbségek voltak közöttük, de Strassernek ezúttal sem elsősorban ideológiai jellegű problémái voltak Hitlerrel. Ő is nyílt és szélsőséges rasszista volt; egyáltalán nem riadt vissza az erőszaktól sem; „szociális eszméinek” üressége sem maradt el Hitleré mögött; a gazdaságról alkotott eklektikus és ellentmondásos elképzelései erősen utópisztikusak, de elfogadhatóbbak voltak, mint Hitler durva és elnagyolt ötletei;²²⁸⁷ külpolitikai törekvései sem voltak kevésbé nagyratörőek Hitler céljainál; ő is könyörtelenül és céltudatosan harcolt a hatalomért. Taktikai szempontból viszont alapvető különbségek voltak kettejük között. Augusztus 13-a után, amikor Hitler politikai rugalmatlansága azzal fenyegetett, hogy örökre lezárja a hatalomhoz vezető utat, ezek a különbségek egyre gyakrabban felszínre kerültek. Strassernek, aki soha nem esett teljesen a Hitler-mítosz bűvöletébe, továbbra is az volt a véleménye, hogy a párt – melyen ekkor már a szétesés veszélyének egyértelmű jelei kezdtek mutatkozni – nem egyedül Hitler műve és hitbizománya.²²⁸⁸ Hitler „mindent vagy semmit” álláspontjával szemben Strassernek az volt a véleménye, hogy az NSDAP-nek nyitottan kell kezelni a koalíció kérdését, fel kell kutatnia minden lehetséges szövetségest, s ha szükséges, még úgy is be kell lépnie a koalícióba, ha nem kapja meg a kancellári posztot.²²⁸⁹ Az augusztus 13-i kudarcot követően Reventlow és a párt több más támogatója is arra serkentette Strassert, hogy szálljon szembe Hitlerrel, mivel ellenkező esetben – érveltek Reventlowék – a párt vezetőjének keményvonalas stratégiája a mozgalom számára katasztrofális következményekkel fog járni.²²⁹⁰

A „Tat-kör” tagjain keresztül Strasser 1932 nyarán Schleicher tábornokkal is megismerkedett. Schleicher érdeklődését nagyon felkeltette a lehetőség, hogy Strasser a szakszervezeteket egy „nemzeti” – azaz tekintélyelvű – kormány mögé tudná állítani. A „Tat-kör” is éppen ezt szorgalmazta. Hitlertől eltérően – akinek a szakszervezetekkel szembeni ellenszenve megingathatatlan maradt – Strasser nyíltan békülékenyebb hangnemet ütött meg a szakszervezetekkel. Egyáltalán nem lehetett figyelmen kívül hagyni szélesedő kapcsolatait a szakszervezeti vezetőkkel, akik érdekeltek voltak egy olyan széles körű támogatást élvező koalíció kialakulásában, mellyel elejét lehet venni a szélsőbalról és szélsőjobbról fenyegető veszélynek, valamint azt a lehetőséget, hogy kormánytagként Strasser munkahelyteremtő programjával a Schleicher-kabinet mögé tudná sorakoztatni a szakszervezeteket.²²⁹¹

Hitler és Strasser között az ősz folyamán egyre szélesedett a szakadék. Hitler elhatárolta magát Strasser gazdasági elképzeléseitől és megszüntette az Otto Wagener vezette gazdaságpolitikai csoportot (Wirtschaftspolitische Abteilung), majd megtiltotta a szintén Strasser szorgalmazta gazdasági szükségprogram (Wirschaftliches Sofortprogramm) terjesztését. Októberben Hitler nem volt hajlandó a nevét adni Strasser NSBO-ban tartott beszédéhez, melyben szakszervezetpárti hangot ütött meg. A novemberi választások után Strasser elvesztette helyét Hitler belső köreiben.²²⁹² Magában nagyon megvetette azokat, akikről azt tartotta, hogy erőteljesen befolyásolják Hitlert. Göringet „durva egoistának”, Göbbelst „velejéig kétszínűnek”, Röhmöt pedig egyszerűen „disznónak” tartotta. Sötéten festenek a dolgok, jegyezte meg Hans Franknak.²²⁹³

Göbbels, aki a húszas évek közepén a párton belül lezajlott konfliktusok óta régi ellensége volt, most erőteljesen és több alkalommal is elítélte a „Strasser-klikket” s nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem arra, hogy Hitlert a szervezési vezető ellen fordítsa. Augusztus 31-én Göbbels a következőket jegyezte fel naplójába: „(Hitler) először beszélt a Strasser-klikk párton belüli machinációiról. Ez azt jelenti, hogy látja a dolgokat, s ha nem mond semmit, akkor ez még nem azt jelenti, hogy nem tartja nyitva a szemét”.²²⁹⁴ Négy nap elteltével még hozzátette: „Hosszasan beszéltem a Führerrel. Nagyon bizalmatlan Strasserrel szemben.”²²⁹⁵ Szeptember elején Hitler visszautasította Strassernek azt a véleményét, hogy egy Schleicher-féle kabinet támogatása jelentené az előre vezető utat. Ugyanerre az időszakra tehető az is, amikor Strasser volt az egyetlen náci vezető, aki azt javasolta, hogy nem kell mereven ragaszkodni Hitler kancellári kinevezéséhez.²²⁹⁶ Szeptember vége tájékán Göbbels a következőket írta: „Áldás lenne, ha (Strasser) nyíltan folytatná aknamunkáját, hogy a Führer határozottan felléphessen ellene”.²²⁹⁷ Az ősszel igen feszült és kényes politikai helyzetben aligha lett volna szerencsés fejlemény egy pártvezetők közötti nyilvános szakítás. December első hetében viszont a dolgokat már nem lehetett tovább eltussolni.

Egy december 3-án, Berlinben tartott titkos találkozón Schleicher felajánlotta Strassernek az alkancellári posztot és Poroszország miniszterelnöki tisztségét.²²⁹⁸ Sefton Delmer angol újságíró, találkozásuk alkalmával, elpletykálta a hírt Hanfstaenglnek. Hitler az érzelmek semmi jelét sem mutatta, amikor értesült a találkozóról.²²⁹⁹ Az, hogy a találkozón a párt második emberének felajánlották az alkancellári tisztséget, aki azt nem utasította vissza, Hitler és a párt többi vezetője előtt csak két nap elteltével vált ismeretessé, amikor tanácskozásra gyűltek össze a Kaiserhofban. Ezen a tanácskozáson Hitler és Strasser éles szóváltásba bonyolódott. Göbbels szerint hiábavalónak bizonyult Strasser azon kérése, hogy tanúsítsanak türelmet a Schleicher-kabinettel szemben. A jelenlévők ismételten Hitler álláspontját támogatták, aki mereven elutasított mindenfajta kompromisszumot.²³⁰⁰

Strassernek most már csak az a választása maradt, hogy támogassa Hitlert, vagy annak a reményében fellázadjon ellene, hogy a párt egy részét magával tudja csábítani, vagy pedig tegye azt, amit december 8-ra már el is döntött: mondjon le minden tisztségéről, és vonuljon vissza az aktív politizálástól. A december 5-i tanácskozás után Strassernek be kellett látnia, hogy minimálisak egy Hitler-ellenes palotaforradalom esélyei. Legreményteljesebb támogatói a Reichstag képviselői közül kerültek ki De ott sem állt mögötte egy jól szervezett csoport. Büszkesége és elvi kifogásai nem tették lehetővé számára a visszavonulást, és Hitler „mindent vagy semmit” stratégiájának elfogadását. Ezért csak a harmadik lehetőség maradt nyitva a számára. Talán abban is csalódott, hogy pártbéli barátai nem álltak ki nyíltan mellette, ezért visszavonult a berlini Exzelsior szállóban lévő szobájába és megírta lemondását pártbéli tisztségeiről.²³⁰¹

December 8-án délelőttre összehívta a párt éppen Berlinben tartózkodó regionális felügyelőit (Landesinspekteure) – a jelentősebb Gauleitereket – a Reichstagban lévő hivatalába. Robert Ley birodalmi felügyelőn kívül hatan jelentek meg Strasser értekezletén. Göbbels hiányzása nem volt véletlen. Egyikük, Hinrich Lohse, háború utáni vallomása szerint Strasser elmondta nekik, hogy írt a Führernek egy levelet, melyben lemondott minden pártbeli tisztségéről. Nem Hitler programját bírálta, hanem inkább azt kifogásolta, hogy a Hindenburggal augusztusban folytatott tárgyalások óta nincs – a hatalom megszerzésére irányuló – világos politikája. Véleménye szerint Hitler esetében csupán egyetlen dolog világos: birodalmi kancellár akar lenni. A pozíció akarása viszont még nem elégséges mások ellenállásának leküzdésére. Közben pedig a párton belül hatalmas feszültségek halmozódtak fel, és a szétesés veszélye fenyegeti. Strasser elmondta, hogy a hatalomért kész akár törvényes, akár törvénytelen – tehát puccsista – módszerekkel is harcolni. Arra viszont nem hajlandó, hogy addig várakozzon, amíg Hitlerből kancellár lesz, mert közben a párt a szeme előtt hullik darabokra. Véleménye szerint Hitlernek augusztusban el kellett volna fogadnia az alkancellári tisztséget, s ezt a pozícióját tárgyalási alapul felhasználva tovább kellett volna erősíteni hatalmát. Személyes megjegyzésében Strasser sértettségének is hangot adott, amiért kihagyják a legfelsőbb szintű megbeszélésekből, s közölte, hogy Göring, Göbbels, Röhm és a többiek mellett nem hajlandó a másodhegedűs szerepét játszani. Türelme elfogyott, lemond minden hivataláról, és most elutazik, hogy egy kicsit összeszedje magát.²³⁰²

Strasser levelét december 8-án déltájban vitték át Hitlernek a Kaiserhofba.²³⁰³ Végül a levél csak Strasser álláspontjának némi személyes sértettséggel kevert, meglehetősen vérszegény igazolását tartalmazta, de nem érintette azokat az alapvető kérdéseket, melyek elválasztották Hitlertől. Az egész levél hangvétele a vereséget tükrözte.²³⁰⁴ A Strasser által összehívott értekezleten részt vevő Bernhard Rust Gauleiter figyelmeztette Hitlert a levél érkezésére. Hitler déli tizenkét órára azonnal összehívta a Kaiserhofba ugyanazokat a regionális felügyelőket, akikkel Strasser is találkozott.²³⁰⁵ A meglehetősen nyomott hangulatban lévő csoport két órán keresztül ácsorgott lakosztályában, míg a felajzott állapotban lévő Hitler, a Robert Leyjel ezt megelőzően folytatott beszélgetés alapján, pontról pontra cáfolta Strasser visszavonulására felsorolt érveit és indokait. Ha belépett volna a Papen-kormányba, mondta, akkor ezzel a kezdeményezést átengedte volna a párt ellenségeinek. Hamarosan kénytelen lett volna lemondani, mivel Papen politikájával alapvetően nem ért egyet. A közvélemény ezek után azt látta volna beigazolódni, amit ellenségei mindig is hangoztattak, hogy nem alkalmas a kormányzati szerepre. Választói akkor hátat fordítottak volna neki, és a mozgalom összeomlik. A törvénytelen módszer még veszélyesebb lenne. Ez egyszerűen azt jelentené – idézte fel az 1923. év tanulságait –, hogy „a nemzet színe-javát” (das beste Mannestum der Nation) a rendőrség és katonaság géppuskáinak tüzébe vezeti. Strasser érveiről szinte tudomást sem véve Hitler képmutatóan azt állította, hogy mindenkivel tárgyalt a cél elérése érdekében, a sajátos helyzetnek megfelelően szétosztotta a feladatokat, és – ha éppen elérhető volt – nyitott mindenki számára. Strassert vádolta azzal, hogy kerülte a vele való találkozást.

Majdnem két órát beszélt egyfolytában. Szónoklata végén ismét az elcsépelt taktikát alkalmazta, és személyes hűségre szólította fel a jelenlévőket. Lohse elmondása szerint egyszerre „csendesebb, emberibb és barátságosabb hangvételre váltott”. Megtalálta azt a bajtársi hangot, melyet a jelenlévők már ismertek, s ami teljesen meg is győzte őket. Most már a barátjuk, bajtársuk és vezérük volt, aki mindenki számára meggyőzően megmutatta a kivezető utat a Strasser által zavarossá tett helyzetből, s mind érzelmi, mind intellektuális téren meggyőzte őket. Beszéde közben Strasser, sötét jóslataival együtt, egyre távolabb került, árnyék borult rá annak ellenére, hogy a jelenlévők a Strassertől hallottak hatására meglehetős fenntartásokkal érkeztek Hitler értekezletére… (Hitler) hallatlan meggyőző erővel és ellenállhatatlanul bűvkörébe vonva őket, a mozgalom legnagyobb megpróbáltatását jelentő perceiben győzelmet aratott és ingadozó, de becsületes és nélkülözhetetlen harcosainak bebizonyította, hogy ő a mester, Strasser pedig csak inas lehet mellette… A mozgalom lényege ellen belülről indított utolsó legkomolyabb támadást sikerült elhárítania és egyértelmű győztesként került ki az összecsapásból… A jelenlévőkkel a régi összetartozást és kötődést ismét kézfogással pecsételte meg.²³⁰⁶

 

A hangulat Göbbels házában, ahova aznap este Hitler hazatért, továbbra is elég komor maradt. A mozgalom széthullásával kapcsolatos aggodalmak megalapozottnak látszottak. Ha ez megtörténik, jelentette ki Hitler, akkor „három perc alatt véget vetek az egésznek”.²³⁰⁷ A drámai gesztusokat hamarosan összehangolt lépések követték az „árulás” tovaburjánzásának megakadályozására. Göbbelst éjszaka két órakor hívták értekezletre, ahol Hitlernél már ott találta Röhmöt és Himmlert. A Strasser lépése okozta döbbenetből Hitler még mindig nem tudott magához térni, s egész idő alatt fel s alá járkált szállodai szobájában. A tanácskozás egészen hajnalig tartott. Legfontosabb eredménye annak a döntésnek az elfogadása volt, hogy le kell rombolni a Strasser által létrehozott szervezeti struktúrát, mely a párton belül legfőbb támaszát jelentette.²³⁰⁸ Hitler a hagyományos módon, mint ahogy a Stennes-ügy után is tette, hivatalosan is maga vette át a politikai szervezet vezetését, Robert Leyt pedig kinevezte az adminisztráció vezetőjének.²³⁰⁹ Rudolf Hess vezetése alatt egy Politikai Központi Bizottság jött létre, a Strasser által létrehozott két Birodalmi Felügyelőséget pedig megszüntették.²³¹⁰ Strasser számos ismert támogatóját elmozdították tisztségéből.²³¹¹ Hatalmas kampány kezdődött, s a kérésnek megfelelően még a Strasser-szimpatizánsok részéről is számtalan hűségnyilatkozat érkezett Hitlerhez a birodalom minden szegletéből.²³¹² Strasser hamarosan a párt címeres árulójává lépett elő. Hitler már másnap, december 9-én, kezdte begyűjteni a hűségnyilatkozatokat, amikor beszédet tartott a Gauleiterek, a regionális felügyelők és a Reichstag-képviselők előtt. A Völkischer Beobachter jelentése szerint minden jelenlévő kötelességének érezte, hogy egy kézfogás formájában kifejezze a Führer iránti lojalitását.²³¹³ „Strasser teljesen elszigetelődött. Halott ember!”, jegyezte fel diadalmasan Göbbels a naplójába.²³¹⁴ Nem sokkal ezután Hitler előadói körútra indult, s kilenc nap alatt hét gyűlésen beszélt a párttagok és funkcionáriusok előtt.²³¹⁵ A személyes megjelenés ismét sikert hozott. Strasser lemondását követően nem került sor a párt tömeges elhagyására. A válság véget ért.

Visszavonulásának döbbenetet okozó bejelentése után Gregor Strasser azonnal elutazott pihenni Olaszországba. Lemondása és távozása Schleicher politikai reményei fölött is megkondította a lélekharangot. A január elején sorra kerülő tárgyalások a kedvetlen Strasser és a nyilvánvalóan leáldozó csillagú kancellár között már csak utójátékként szerepelhettek a decemberi dráma végén.²³¹⁶ Január 16-án, egy masszív propagandakampány után, a párt újraéledését jelző, Lippe-Detmold törpeállamban aratott választási sikert követően, Hitler egy háromórás kirohanást intézett Strasser ellen a Weimarban összegyűlt Gauleiterek előtt.²³¹⁷ „Érdemei már senkit sem érdekelnek. Azok csak rövid fellépést jelentettek a politika színpadán. Most visszasüllyed a semmibe, ahonnan érkezett”, emlékezik meg stilisztikailag felcicomázott szavakkal Göbbels Gregor Strasser távozásáról a naplójában.²³¹⁸ Strasser teljesen visszavonult a politikától és a nyilvánosság szeme elől is eltűnt. A pártból nem zárták ki. 1934 elején kérvényezte az NSDAP aranyjelvényét, és mint az 1925. február 25-én újjászervezett párt 9. tagja, meg is kapta.²³¹⁹ Se ez, se a Rudolf Hesshez 1934. június 18-án írt, hosszas munkásságát és a párthoz való töretlen hűségét hangsúlyozó panaszos levél nem menthette meg a bőrét.²³²⁰ Hitler soha nem bocsátott meg azoknak, akikről úgy érezte, hogy elárulták. Végső leszámolására Strasserrel 1934. június 30-án került sor, amikor a „hosszú kések éjszakája” néven elhíresült események alatt a párt valamikori második emberét is meggyilkolták.

Ha Gregor Strassernek sikerül megosztania a pártot, s egyik részét a Schleicher-kormány mögé állítva maga is belép a kormányba, akkor Hitlernek talán soha nem lett volna esélye a hatalom átvételére. Más irányt vett volna a történelem is. Az is igaz, hogy Strasser soha nem kísérelte meg komolyan, hogy lázadást robbantson ki a párton belül.²³²¹ Tiltakozását visszavonulásával személyes síkra terelte. Így elszigetelni is könnyebb volt azok után, hogy Hitler és Göbbels magához tért a döbbenetből. Visszavonulása és annak végrehajtási módja teljesen romba döntötte Schleicher terveit, és még sebezhetőbbé tette a kancellárt, így paradox módon megnyitotta azt az utat, mely – Strasser szerint is – úgy tűnt, hogy bezárult Hitler kancellársága előtt.²³²² A Strasser-ügy – a párt 1925 óta legkomolyabb belső válsága – végső soron ismét csak látványosan azt bizonyította, hogy Hitler milyen erősen kézben tartja a pártot, és az NSDAP mennyire „vezetői párttá” alakult. Ennek a párt jellegére gyakorolt hatását – közvetlenül azelőtt, hogy az a Harmadik Birodalom állampártjává lépett volna elő – mutatja a Hitler által a párt szervezeti felépítésére vonatkozó, Strasser távozása után kiadott utasítás. Hitler 1932. december 15-én „a mozgalom harci erejének (Schlagkraft) fokozására kiadott utasítások belső okai” című memoranduma egyértelműen rávilágít ő és Strasser pártról alkotott koncepciójának alapvető fontosságú eltéréseire.²³²³

„A politikai szervezet alapja a lojalitás. Ez az érzelmek legnemesebb kifejeződési formája (Gefühlsausdruck), a minden emberi közösség felépítése elengedhetetlen előfeltételét alkotó engedelmesség szükségességének a felismerése. A hűséges engedelmességet semmiféle formális vagy hivatalos intézkedés vagy intézmény nem pótolhatja. Egy politikai szervezet célja az, hogy elősegítse a nemzet életének meghatározásához szükségesnek tartott ismeretek és azt ezt szolgáló akarat lehető legszélesebb körű terjesztését. A végső cél tehát a nemzet mozgósítása (Erfassung) ennek az eszmének az érdekében. Harcunk célja a nemzetiszocialista eszme győzelme, s pártunk szervezeti felépítésének ezt a célt kell szolgálnia.” Ez az emelkedett hangvétel is egyértelműen azt bizonyítja, hogy Hitler pártról alkotott koncepciója milyen távol állt mindenféle bürokratikus elképzeléstől. Az ideális az lenne, bár ez gyakorlatilag megvalósíthatatlan – folytatja fejtegetését –, ha egyáltalán nem is lenne semmiféle szervezet. Ennek megfelelően minimális szervezettségre van szükség, mivel „a világnézetet (Weltanschauung) nem hivatalnokoknak, hanem fanatikus apostoloknak kell terjeszteni”. Felkészülésül arra az időszakra, amikor ez a világnézet az egész államot áthatja, nem szabad megfeledkezni arról, hogy önmagában az állam sem lehet cél, hanem csupán „egy olyan intézmény, mely a nép életének fenntartását és folytonosságát biztosítja”. Az „eszme” terjesztése ezért a párt „legmagasabb rendű és legfennköltebb küldetése”. Ennek megvalósítása érdekében folyamatosan vissza kell térnie „első és legfontosabb feladatához: a propagandához”. A vezetőket nem hivatali hozzáértésük alapján és felülről kell a párttagságra erőltetni, hanem a mozgalom által folytatott harc folyamán mutatott tehetségüknek és eredményeiknek köszönhetően alulról kell érkezniük. A különböző vérmérsékletű és képességű vezetők együttműködése során elkerülhetetlenek a nehézségek. A legfontosabb dolog az, hogy „emiatt a feltétel nélküli pártfegyelem ne szenvedjen csorbát”. A párt „a legkeményebb ideológiai harcot” folytatja. Hitler ismételten rámutat arra, hogy „a párt minden intézményének az eszmék propagálását kell szolgálnia”.²³²⁴

A memorandum teljesen egyértelművé teszi, hogy Hitler számára a pártszervezet önmagában semmit sem jelentett. Annak egyedül a hatalom megszerzésének eszközét jelentő propaganda céljait kell szolgálnia.²³²⁵ Hitler számára a párt létjogosultságát továbbra is a propaganda és a tömegek mozgósítása jelentette. Míg Strasser – eléggé a hagyományoknak megfelelően – lényegében a jövendő állam kereteit előre vetítő pártstruktúra megteremtésén fáradozott, addig Hitler ösztönösen megsemmisített minden hivatali racionalitást egy olyan szervezet kialakítása érdekében, mely kizárólagosan a propaganda céljait és a nemzetiszocializmus vezér személyében megtestesülő „eszméjét” szolgálja. A majd a Harmadik Birodalomban az „emberek vezetése” (Menschenführung) és az adminisztráció (Verwaltung) között élesen megmutatkozó belső ellentétek – ezt a memorandum is egyértelműen bizonyítja – Hitlernek a pártról és a hatalom megközelítéséről alkotott elképzeléseiből fakadtak. A hatalom általa képviselt, korlátlanul megszemélyesített formája nem helyettesíthető semmiféle bürokratikus szervezettel, mi több, az a hatalomra nézve káros is lenne. Amíg a párt csak a hatalom megszerzésének eszközeként létezett, addig ezt az ellentmondást át lehetett hidalni. A kormányzatban viszont a káosz biztos receptjét jelentette.

IV.

A német nép túlnyomó többsége nem volt részese az 1932 második felében a nagypolitika színpadán játszódó eseményeknek, vagy nem is tudott ezekről. Az emberek lényegében tehetetlenül figyelték a sorsukat, jövőjüket meghatározó politikai dráma alakulását. Az ősz télbe fordult, s a véget érni nem akaró válság negyedik, még nagyobb nyomort ígérő évébe léptek.

A statisztikai adatok csak halvány betekintést engednek az emberi szenvedésekbe. 1929 óta az ipari termelés 42 százalékkal csökkent. A tőzsdei index több, mint kétharmad részével zuhant vissza. A már a nagy válság előtt is kritikus helyzetben lévő, kemény csapásokat elszenvedő mezőgazdaságban a kényszerből eladott gazdaságok száma több, mint kétszeresére nőtt. Csökkent a kereslet, csökkentek az árak, az adósságállomány egyre növekedett.²³²⁶ Mindennél nagyobb problémát jelentett, hogy soha nem látott munkanélküliség nehezedett az országra. 1932 végén a munkaügyi hivatal 5 772 984 munkanélkülit tartott nyilván; 1933 januárjában a munkanélküliek száma már 6 013 612-re emelkedett. Ha figyelembe vesszük a csökkentett munkaidőben dolgozó munkásokat és a rejtett munkanélküliséget is, akkor a munkanélküliek száma már 1932 októberére elérte a 8 754 000 főt.²³²⁷ Ez azt jelentette, hogy a munkaképes lakosságnak közel a fele munka nélkül volt.²³²⁸ A városi ingyenkonyhákon levest osztogattak, olcsó vagy ingyenes fürdési lehetőséget biztosítottak a munkanélküliek számára, s melegedőhelyiségeket alakítottak ki, hogy valahogy át tudják vészelni a tél viszontagságait.²³²⁹

A munkanélküli politikai radikálisok főként a KPD soraiba igyekeztek – ami gyakorlatilag a fiatal, munkanélküli férfiak pártja volt –, s tagságának túlnyomó része, mintegy 320–360 000 fő, 1932 végén munkanélküli volt.²³³⁰ Számosan találták meg az utat a náci rohamosztagosokhoz is.²³³¹ Mind a kommunisták, mind a nácik szervezett támogatást jelentettek, a politikai aktivitás egy formáját és egy eljövendő jobb társadalom vízióját ígérték a fiatal munkanélküliek számára.²³³² A radikalizálódott munkanélküliek mellett igen sokan voltak, akik egyszerűen beletörődtek a megváltoztathatatlanba, és egykedvűségbe süllyedtek, amikor látták, hogy egyetlen kormány sem képes megoldani azokat a problémákat, melyekkel a sors szembesítette őket. Néhány nappal azelőtt, hogy Hitlert kancellárrá nevezték volna ki, az apró badeni Ettlingen városkában az SA metsző hidegben rendezett díszelgése a legkisebb érdeklődést sem volt képes felkelteni. Tüntetésekből, felvonulásokból volt elegendő, mondták. „Bárcsak kenyérből és munkából lenne annyi!”²³³³

A „munkáséletet” teljesen munka nélkül élő fiatalok sem túlzottan lelkesedtek a saját magát a munkásosztály pártjának kikiáltó SPD iránt, mely – ha szükséges volt, akkor is tény maradt – hivatalban tartotta Brüning kormányát és visszaszavazta Hindenburgot a hatalomba. Néhány év elteltével sokan a vállukat vonogatták és azt mondták, hogy Hitler legalább munkát adott nekik, amit 1933 előtt a munkáspártok egyike sem tudott megtenni. Sajátos logika volt, de ezzel együtt nagyon sokan így éreztek.

A tömeges munkanélküliség nem csupán pártpolitikai és ideológiai téren, hanem társadalmi gyökereiben is megosztotta és atomizálta a munkásosztályt.²³³⁴ Azon szerencsések magabiztosságát, akiknek még volt munkájuk, kikezdte a munkahely elvesztésétől való rettegés, a szakszervezetek erőtlensége, a munkaadónak való teljes kiszolgáltatottság és – amennyiben a szociáldemokratákkal rokonszenveztek – az SPD-nek a munkásosztály érdekei képviseletében nyilvánvalóan és érezhetően elszenvedett kudarca. 1933 után az SPD számos korábbi támogatójának zavara és csalódottsága – bár a náci rezsimnek nem sikerült őket a maga oldalára állítani – annak az államnak a válságban elszenvedett legteljesebb kudarcában gyökerezett, melynek éppen ez a párt volt a tartópillére.

Vidéken is teljes volt a reménytelenség.²³³⁵ A közönyt még az is táplálta, hogy a helyzet javulásának semmi jele nem mutatkozott, bárki is volt kormányon. 1932 tavaszán a hagyományosan a nácikat támogató körzetekben is mélységes csalódottság uralkodott el azok után, hogy Hitler nem volt hajlandó belépni a kormányba, és az NSDAP ígéretei továbbra sem kerültek közelebb a megvalósuláshoz.²³³⁶ 1933 januárjában azt jelentették az egyik frankföldi körzetből, ahol az NSDAP igen széles körű támogatottságot élvezett, hogy „a falusi lakosság nyugodt, de a mezőgazdasági termékek árának folyamatos csökkenése miatt nyomott a hangulat. Mindenütt eluralkodott a csüggedés. Az a benyomás támad, hogy számosan azok közül, akik korábban Hitlerbe vetették a bizalmukat, most már kétkedőkké és reményvesztettekké váltak.” A jelentés szerint ez a hangulat általánosnak volt tekinthető és nem korlátozódott csupán egyetlen körzetre.²³³⁷

A vigasztalan hangulat hallatlan keserűséggel és politikai radikalizációval keveredett. Egy 1933 januárjában Alsó-Bajorországból érkezett jelentés szerint „a parasztság körében minden, kormány ellen intézett támadás élénk visszhangra talál; minél élesebb a nyelvhasználat, annál kellemesebb a fülnek”.²³³⁸ A felgyülemlett haragot még csak fokozták az arról szóló hírek, hogy a „keleti segély” (Osthilfe), az elszegényedett keleti területek mezőgazdaságának talpra állítására előirányzott összeg a nagy földbirtokosok zsebében kötött ki, s azok luxusát szolgálta.²³³⁹ A népet romlásba taszító weimari kormányok és pártok iránt érzett keserűség a vidéki körzetekben ugyanolyan általánossá vált, mint a városokban. „Senki egy hangot sem akar hallani a parlamentáris kormányzatról, mivel minden párt kudarcot vallott”, jelentették 1932 decemberében az egyik bajorországi körzetből, s ez a hangulat nem korlátozódott az országnak csupán arra a területére. A náci párt se kerülhette el a kritikát. „A pártvezetőket azzal vádolják, hogy döntéseikben nem a nép és a haza érdekei, hanem a pártérdekek vezérlik őket. Különösen vonatkozik ez az NSDAP-re, mely a közelmúltban kibújt a felelősségvállalás alól, és nagyra törő ígéreteit nem követték tettek”. Ezekben a körzetekben már Hitlertől sem vártak sokat. „A nemzetiszocialistáktól eltekintve – folytatódott a túlnyomórészt katolikus körzet lakosságának véleményét tükröző jelentés – a társadalom minden rétege kedvezőtlenül fogadna egy Hitler-diktatúrát.” A jelentés végezetül megállapítja, hogy „a gazdasági nehézségek és az egység többi pártnál tapasztalható hiánya következtében a KPD virágzásnak indult”.²³⁴⁰ Ezzel együtt az elkeseredettség immár olyan méreteket öltött, hogy – a rettegett marxistákon kívül – bármelyik gazdasági fellendülést ígérő politikai vezető – legalábbis rövid távon – garantáltan képes volt támogatókat szerezni. Ez volt Hitler előnye is, amikor kancellárrá nevezték ki. Az alapvető kétségek mellett ott élt a remény is, hogy legalább lehetőség lesz meggyőződni arról, hogy mit tud tenni ebben a helyzetben.²³⁴¹

A különböző társadalmi csoportok gazdasági válság idején szerzett tapasztalatai erőteljesen befolyásolták a Hitler-féle mozgalom iránt táplált reményeket, és meghatározták azokat az indítékokat is, melyek eredményeképpen támogatták azt, vagy ellenszenvvel viseltettek vele szemben. Ahogy azokban az években a társadalom és a kormány eltávolodott egymástól, az forrásba hozta a demokratikus rendszerrel és az egész weimari időszakra jellemző nemzeti megalázottsággal szemben felgyülemlett indulatokat. A felelősök iránt táplált düh volt a kialakult helyzetre adott válasz egyik oldala. A társadalmi összhang és egység utáni vágy – ami együtt járt mindannak megsemmisítésével, ami ezt fenyegette – volt a másik, ezzel összefüggő oldala.²³⁴²

Egy Frankföldről 1932 decemberében érkezett jelentésből az is kiderül, hogy az egyéni vagy csoportsérelmek hogyan álltak össze általános elégedetlenséggé. Az üzletemberek a gyenge forgalomra, a parasztok az alacsony mezőgazdasági árakra, a tanárok és tisztviselők az alacsony bérekre, a munkások a munkanélküliségre, a munkanélküliek az alacsony segélyekre, a hadirokkantak és hadiözvegyek a nyugdíjaik csökkenésére panaszkodnak, állt a jelentésben. Mindent egybevetve „általános a kommunizmus alapjait egyengető (Wegbereiter) elégedetlenség”.²³⁴³

A középosztály elégedetlensége a csoportérdekek mentén természetesen meglehetősen elaprózódott. A kilátások továbbra is sötétek maradtak. Amikor 1932 őszén a legfőbb támaszt jelentő csoportok Hitlerbe vetett bizalma megingott, a jobboldalon akkor sem kínáltak semmi olyan politikai alternatívát, mely képesnek tűnt volna megteremteni a gazdasági talpra álláshoz szükséges nemzeti újjászületést és társadalmi összhangot. A kereskedők, iparosok és kistermelők számára a nácik kilátásba helyezték, hogy megszabadítják őket a nagyáruházak, fogyasztási szövetkezetek, a csomagküldő szolgálatok és a tömeggyártás jelentette veszélyektől. A tekintélyelvű irányítás egyáltalán nem látszott riasztó dolognak. Az illúziók részét képezte az I. világháború előtti „régi, szép időkhöz” való visszatérés burkolt szándéka, valamint a „kisemberek” védelme a modern, beavatkozó államtól.²³⁴⁴ A Brüning által életbe léptetett fizetéscsökkentés miatt háborgó hivatalnokrétegnek is megvolt a maga illúziója egy olyan államról, mely helyreállítja hagyományos státusát és pénzügyi helyzetét. A tanárok és ügyvédek is valami új hatalom után néztek, mely széttöri a demokratikus „beavatkozás” jelentette bilincseket, és növeli a társadalomban elfoglalt helyük fontosságát. Az orvosok, akik az ügyvédekhez hasonlóan hagyományosan a nacionalista jobboldallal rokonszenveztek, pályájuk kilátásai, csökkent jövedelmük és a „baloldal” által rájuk erőltetett finanszírozási rendszer miatt háborogtak, és elégedetlenségük a válság évei alatt jelentősen nőtt.²³⁴⁵ Mindegyikük egy új, tekintélyelvű rendszerben látta a mentséget.

A válság évei a fiataloknak anyagi és lélektani szempontból is kegyetlenül nagy károkat okoztak. Az eszmék és remények már azelőtt szertefoszlottak, mielőtt megszülethettek volna. 1932 végére négy egymást követő nemzedék hagyta el úgy az iskolapadokat, hogy a jövő csak nyomort ígért a számára. Akik szerencsések voltak és munkát találtak maguknak, azok is egyre romló feltételek mellett kezdhettek el dolgozni, s a szakma kitanulása után rendszerint el is bocsátották őket. Az ifjúsági jóléti rendszer az összeomlás szélén állt. Az öngyilkosságok számának növekedése és a fiatalkorú bűnözés arányának emelkedése mindennél ékesszólóbban szemlélteti a helyzetet. A tehetősebb családból származó fiatalok előtt is beszűkültek a karrierlehetőségek az ambícióiknak megfelelő pályákon. Az egyetemi hallgatók körében a náci párt az országos átlagon felüli támogatottságnak örvendett, ami egyben a középosztálybeli fiatalok elidegenedését is mutatja a Weimari Köztársaságtól. Gyakorlatilag a szélsőséges pártok – az NSDAP és a KPD – fiatalokra gyakorolt vonzerejének növekedése is a Weimari Köztársaságtól való elidegenedés különböző formáit és politikai radikalizmus felé fordulását jelentette. Számos vonatkozásban ez nemzedéki lázadás is volt a rendszer és társadalom ellen, mely cserbenhagyta őket. A szélsőséges pártok az ifjúság utópisztikus elképzeléseivel játszadozva tudták betölteni az elidegenedés okozta űrt. 1932 végén a német fiatalság alapvetően még mindig a politikai pártok mentén oszlott meg, ami híven tükrözte valamelyik társadalmi osztályhoz vagy vallási csoporthoz való kötődését. A szocialista és katolikus – együttesen polgári – ifjúsági szervezetek mellett a Hitlerjugend még mindig eltörpült. A polgári ifjúsági szervezetekkel vallott közös eszméivel és ideológiájával Baldur von Schirach, a náci ifjúsági vezető számára viszont szinte korlátlan lehetőségek ígérkeztek, ha pártja kilábal az 1932 végi hullámvölgyből, és vezére hamarosan hatalomra kerül.²³⁴⁶

A német társadalom elégedetlensége, úgy tűnik, nemek szerint nem volt megosztott. A válság éveiben a munkaerőpiacon növekedett a nők Weimari Köztársaság idején is már meglévő diszkriminálása. Megerősítést nyert a hagyományos előítélet, mely szerint a nő szerepe csak „a gyerekekre, a konyhára és a vallásra” korlátozódik. A „kettős keresetűek” – ahol mind a férj, mind a feleség dolgozott és a nők szükségtelenül elfoglalták a „férfimunkahelyeket” – ellen indított boszorkányüldözés is az egyre fokozódó türelmetlenséget tanúsítja.²³⁴⁷ A náci propagandának mind 1933 előtt, mind pedig azt követően könnyű volt ezzel a türelmetlenséggel játszani. Az antifemininizmus nem korlátozódott csupán Hitler mozgalmára. A róla kialakult „macho” képzet ellenére az NSDAP nők szerepéről alkotott véleményét lényegében minden konzervatív és felekezeti párt osztotta. A nők politikai magatartását a válság éveiben az anti- vagy profemininizmus alig befolyásolta. A nők – minden jel szerint – ugyanúgy és feltehetően ugyanabból a meggondolásból szavaztak, mint a férfiak. Aránytalanul és a legnagyobb számban az antifemininista konzervatív és keresztény pártokra adták le szavazatukat. A férfiaknál jóval kevesebben szavaztak akár a baloldali, akár a jobboldali radikális pártokra. A nőkkel kapcsolatosan az emancipációhoz legközelebbi álláspontot hirdető KPD-nek ugyanúgy nem sikerült megnyerni a női szavazókat, mint ahogy az NSDAP-nek sem. A Hitler nőkre gyakorolt bénító vonzerejéről szóló mendemondák ellenére az 1932-es elnökválasztás idején mégis az idősebb, államférfiúi megjelenésű Hindenburgra és nem rá, a dinamikus náci vezetőre esett a választásuk. A novemberi Reichstag-választásokra az NSDAP-t támogató férfi és női szavazók aránya viszont már majdnem teljesen kiegyenlítődött. A nők, ugyanúgy mint a férfiak, kezdték vonzónak találni egy Hitler-diktatúra kínálta lehetőségeket. Az emberek mentalitása, melyre a nácizmus épített, s melyet ki is használt, nem ismerte a nemek szerinti megoszlás korlátait.

A Hitler által okozott csalódás és az NSDAP támogatottságának 1932 végén bekövetkezett csökkenése ellenére ez a válság éveinek megpróbáltatásai által táplált mentalitás – melyből Hitler hatalomra kerülése után a náci rezsim jócskán profitált – továbbra is élt az emberekben. Bár a népesség kétharmada nem szavazott Hitlerre, de akik nem rá adták szavazatukat, azok sem álltak olyan messze mindattól, amit a nácizmus képviselt, és az elkövetkező hónapok során könnyen el lehetett érni, hogy a maguk számára valami elfogadhatót találjanak a Harmadik Birodalomban. A társadalom négyötödének a kommunizmus iránt táplált gyűlölete és félelme volt az egyik igen fontos közös nevező. A nemzetiszocializmus és kommunizmus közötti egyetlen választási lehetőség előtt állva – ahogy hatalomátvétele után Hitler egyre inkább feltüntette a helyzetet – a középosztály és a tehetősebb németek többségének választása a nácikra esett. A kommunisták forradalmárok, elveszik a magántulajdont, osztálydiktatúrát vezetnek be, és Moszkva érdekeinek megfelelően kormányoznak. A nemzetiszocialisták közönségesek és gusztustalanok, de a német érdekeket képviselik, a német értékeket magukénak vallják, és nem veszik el a magántulajdont. Durván megfogalmazva ez volt az általánosnak tekinthető gondolatmenet, legalábbis a középosztály körében.

A félelem, a keserűség és a radikalizáció a politikai erőszaknak is részét alkotta. A válság éveiben a feszültség még a legálmosabb helyeken is mindennapi jelenséggé tette a politikai indíttatású erőszakot.²³⁴⁸ Az emberek már hozzászoktak. Ha az erőszak a „vörösök” ellen irányult, akkor azt gyakran még a társadalom „közmegbecsülésnek” örvendő rétegei is helyeselték, akik pedig különben elítélték a „rend” nyilvános megbontását. Paradox módon az erőszakért leginkább felelős párt, az NSDAP még hasznot is húzott abból, hogy a menetelő rohamosztagosok tömör falával alátámasztva az egyetlen olyan pártként állította be magát, mely a nemzeti érdekeknek megfelelő rendet teremtve véget vet az erőszaknak. A közéletben meghonosodott nyilvános erőszak elfogadása, mely már a Weimari Köztársaság születésétől kezdve jelen volt a társadalomban, a válság évei alatt még inkább jellemzővé vált, és kikövezte az utat a „hatalom megragadása” utáni náci erőszak számára is.²³⁴⁹

Ez még együtt járt a válság évei alatt elszenvedett nyomor és feszültség következtében felgyülemlett bosszúvággyal is. Valakit okolni kellett a sok nyomorúságért. Bűnbakokra volt szükség. Ellenségképet kellett alkotni. Felsorakoztak a politikai ellenfelek, hogy leszámoljanak egymással. A nagyvárosok névtelensége még ígérhetett valami védelmet, de ez már nem adatott meg a kisvárosok és falvak lakóinak. Ott nem volt hová rejtőzni. Amikor az államhatalmat az erőszak támogatására és nem megfékezésére lehetett felhasználni, akkor nem volt hiány az önkéntesekben, akik hajlandóak voltak részt venni a vérontásban. A válság éveinek társadalmi, politikai és számtalan egyéb konfliktusa egyéni sérelmekben halmozódott fel, melyeket aztán 1933-at követően az érintettek valós vagy kitalált politikai „bűnökért” történő feljelentgetésekkel fizettek vissza egymásnak.

Ami a bűnbakokat illeti, a zsidók könnyű célpontnak ígérkeztek. A zsidók diabolizációja lehetővé tette a nácik számára, hogy egyszerre a ragadozó nagytőke, valamint a gonosz és brutális bolsevizmus képviselőiként mutassák be őket. Nagyon sok német nem fogadta el ezt a nácik által megrajzolt képet. Ezek nem is voltak hajlandóak belekeveredni az egyes zsidók vagy a zsidó tulajdon ellen irányuló fizikai erőszakba vagy egyetérteni azzal. A zsidók iránti ellenszenv azonban messze túlnőtt a nácikkal rokonszenvezők körén. Egyetlen politikai párt, befolyásos érdekcsoport vagy szakszervezet, és egyetlen keresztény felekezet sem tűzte zászlajára a zsidó kisebbség védelmének ügyét. A nehéz időkben egyszerű volt felkavarni az irigységet és a haragot a lakosság apró kisebbsége – a zsidók 1933-ban a népesség 0,76 százalékát alkották – ellen, annak hangsúlyozásával, hogy a számarányuknak megfelelő mértéken túl uralják az üzleti élet, a művészetek és egyéb foglalkozási ágak bizonyos területeit.²³⁵⁰ Nem véletlen például, hogy a nácik egyik leggonoszabb testvérszervezete az ipari és kereskedelmi középosztály harci szövetsége (Kampfbund des gewerblichen Mittelstandes) volt, melyben a kiskereskedők harcot hirdettek a szerintük jórészt zsidók kezében lévő nagyáruházak ellen. A válság éveiben, mint ahogy már említettük, az emberek többsége elsősorban az antiszemitizmusa miatt nem szavazott az NSDAP-re, vagy amiatt nem lépett be a pártba. A Weimari Köztársaság széles körben elterjedt, lappangó antiszemitizmusa viszont – az a vélemény, hogy a zsidók valahogy mások, „nem németek” és jelenlétük káros hatást gyakorol – nem jelentett semmi korlátot azok számára, akik, bár tudatában voltak Hitler zsidógyűlöletének, mégis lelkesen támogatták mozgalmát. Mivel az 1930-as évek elején taglétszámát tömegekkel növelő mozgalom – 1932 végére a taglétszám elérte az 1 414 975 főt²³⁵¹ – alapelve és lényege éppen a gyűlölet volt, ezért a mozgalomhoz csatlakozva egyre többen lettek kiszolgáltatva a náci antiszemitizmus teljes brutalitásának és kegyetlenségének. Ugyanez vonatkozott az SA-ra is, melynek létszáma ebben az időben már elérte a 400 000 főt.²³⁵² Még az SA-hoz egyre nagyobb számban csatlakozó fiatal gonosztevők jelentős része sem volt kifejezetten antiszemita, amikor belépett a rohamosztagba.²³⁵³ Amikor viszont beléptek, egy olyan szervezetnek lettek a tagjai, melynek „harci dalában” az szerepelt, hogy „amikor zsidó vért ont késünk, akkor járnak szép idők”.²³⁵⁴

A félmilliós zsidó közösség viszont – melyet többségében hazafias érzelmű, liberális gondolkodású, asszimilálódni és honfitársaiktól nem elhatárolódni igyekvő németek alkottak – nem egységesen reagált az antiszemitizmus felélénkülésére. A legjelentősebb zsidó szervezet, a Centralverein, az Izraelita Vallású Német Állampolgárok Szövetsége, nagyon komolyan vette a veszélyt, s határozottan védekezett az állampolgári jogaikat megsértő nácik ellen.²³⁵⁵ Mások békülékenyebbek voltak, s érzéseik gyakran párosultak tehetetlenséggel is. Azt hitték, hogy a veszély majd csak elvonul a fejük fölül. Néhányuk már saját bőrén is megtapasztalta a fajgyűlölet támadását, amit a zsidók eddig elsősorban Oroszországgal, Lengyelországgal vagy Romániával, de semmi esetre se Németországgal hoztak összefüggésbe. Még bizonyos megkülönböztetést is el lehetett fogadni, el lehetett kerülni a veszélyes helyzeteket, általában véve el lehetett kerülni a bajt.²³⁵⁶ Még mindig „otthon” érezhették magukat Németországban.²³⁵⁷ Ez még lehetséges volt 1932 utolsó napjaiban is, mint ahogy Lion Feuchtwanger Geschwister Oppermann (sic! a ford.)^2358A című regényének képzelet szülte szereplői is tették, amikor viccesen azt találgatták, hogy „a Führer vajon piaci árusként vagy biztosítási ügynökként fejezi be pályafutását”.²³⁵⁹

A hároméves, mindent megnyomorító válság türelmetlenebbé tette a német társadalmat. A köztársaság alapjait alkotó humánus alapelvek szertefoszlásának és a német társadalom jobbratolódásának jeleként értékelhető az is, hogy az 1930-as évek elején ismét bevezették a halálbüntetést. Néhány évvel korábban már közel álltak ahhoz, hogy teljesen eltöröljék. A „rend” általuk hangoztatott helyreállítása szempontjából a nácik döntő fontosságot tulajdonítottak ennek a kérdésnek.²³⁶⁰ Ugyancsak a liberális értékek foszladozását tükröző, megváltozott légkört mutatja a fajnemesítéssel és a „faji higiéniával” kapcsolatos orvosi vélemények radikalizációja is. Amikor a költségvetési kiadásokat drasztikusan meg kellett nyirbálni, az elmebetegek intézetben tartásának költségei miatt egyre növekvő nyomás nehezedett a törvényhozásra, hogy az örökletes betegségekben szenvedők számára önkéntes alapon vezessék be a sterilizációt. Az orvosok, pszichiáterek, ügyvédek és tisztviselők egyre erőteljesebben támogatták az erre vonatkozó elképzeléseket, ami a Német Orvosszövetség által is támogatott „birodalmi sterilizációs törvény” kidolgozásához vezetett. A württembergi és a porosz orvoskamara 1932 novemberében és decemberében külön is teljes támogatásáról biztosította egy ilyen törvényjavaslat elfogadását.²³⁶¹ A szavazók egyharmadát maga mögött tudó Hitler-párt ennél még tovább ment, és az örökletes betegségekben szenvedők kötelező sterilizálásának bevezetése mellett kardoskodott. 1933-ban, hatalomra kerülésük után, a nácik nem sok időt vesztegettek, és be is vezették ezt a törvényt. A talajt ehhez a „szakértők” már azelőtt előkészítették, hogy Hitler elfoglalta volna hivatalát.

1932 végén a Hitlerről kialakult kép, mint mindig is, a német társadalom ideológiai áramlatai közötti megosztottságot és a németországi szubkultúrák közötti különbségeket tükrözte.²³⁶² A szocialista és kommunista baloldal – e tekintetben elhanyagolható különbséggel egymás közt – Hitlert a nagytőke bérencének, az imperializmus frontemberének, a munkásosztály ellenségei politikai csapásmérő erejének mutatta be. A baloldali, illegális ellenállási mozgalomban 1933 után is ez volt az uralkodó vélemény, és Hitlernek ez az alábecsülése egyben a nácizmus ideológiai dinamizmusának világos megértését is akadályozta. A katolikus közösségek – egy másik szubkultúra, ahova a náciknak 1933 előtt és után is nehéz volt betörniük – Hitlert mindenekelőtt egy „istentelen”, keresztényellenes mozgalom vezetőjének tekintették. A protestáns templombajáró körök Hitlerről alkotott véleménye változó volt. Számosan a tömegek alantas ösztöneit felkeltő, új pogány mozgalom veszélyét vélték felfedezni. Mások, amikor a templomok látogatottsága megcsappant, valamint a morális és vallási értékek állítólag elvesztették erejüket, akkor Hitler „nemzeti megújulásában” látták a kivezető utat, mely a végén erkölcsi és vallási újjászületéshez is elvezet. A nacionalista-konzervatív jobboldal, mely a Young-tervvel kapcsolatos kampány idején viszonylagos szimpátiával viseltetett Hitler iránt, most már ellenségesen ítélte meg. A legtöbben egy olyan konok, felelőtlen, vad és közönséges demagógnak, veszélyes szocialista tendenciákkal fertőzött, szélsőséges mozgalom vezetőjének tekintették, aki nem államférfi, és aki akadályozza a politikai talpra állást. Ezekkel a negatív véleményekkel állt szemben a népesség egyharmadának Hitler-imádata, azok rajongása, akik a nyári és őszi visszaesés ellenére továbbra is Hitlerben látták Németország jövőjének egyetlen reményét. A júliusi választásokon több, mint 13,5 millió német adta le szavazatát Hitlerre. Ezek mind a Führer-kultusz potenciális vagy valós hívei voltak. A novemberi veszteségek ellenére ez még mindig hatalmas támogatást jelentett, melynek központjában az NSDAP rendkívüli képességekkel megáldott vezetője állt. Ha Hitler egyszer hatalomra jut és bizonyos eredményeket is sikerül elérnie, akkor némi esély mutatkozik arra, hogy egy merev antimarxizmusban, a pártpolitikával és a pluralista demokráciával szemben táplált ellenséges érzésekben, a nemzeti büszkeség egy autoritárius vezetés alatti helyreállítása utáni vágyában gyökerező ideológiai konszenzus kialakuljon és szélesítse a támogatás alapjait. Ebből a szempontból kulcsfontosságú volt a kérdés, hogy le tudja-e vetkőzni a pártvezető tömegeket megosztó képzetét, s fel tudja-e magát úgy tüntetni, mint aki a pártok fölött áll, s az egész nemzet érdekeit képviseli. 1933 januárjában a német lakosság kétharmada még elutasította ezt a gondolatot.

V.

1933 januárjában az események egyedülálló politikai drámába fordultak. A dráma túlnyomó része a német nép tekintete elől rejtve bontakozott ki.

Franz von Papen egy héttel azután, hogy Schleicher átvette tőle a kancellárságot, a berlini Herrenklubban rendezett vacsora díszvendége volt. Mintegy háromszázan hallgatták végig a volt kancellár Schleicher kormányzatát bíráló beszédét, melyben hangot adott annak a véleményének is, hogy az NSDAP-t be kellett volna vonni a kormányzásba. Hallgatói között ott volt Kurt von Schröder báró, a kölni bankár is. Néhány héttel korábban ő is aláírta azt a Hindenburghoz intézett petíciót, melyben Hitler kancellárrá történő kinevezését kérték. Azt megelőzően már hónapok óta rokonszenvezett a nácikkal, tagja volt a „Keppler-körnek”, annak a gazdasági tanácsadókból álló csoportnak is, melyet Wilhelm Keppler, az egykori jelentéktelen üzletember hozott létre Hitler segítésére. Keppler már novemberben közölte Schröderrel – bár akkor semmi sem jött ki belőle –, hogy Papen kész közbenjárni Hindenburgnál Hitler kancellársága érdekében. Most, a Herrenklubban megtartott beszédét követően, a mondanivalója iránt élénk érdeklődést tanúsító Schröder az est folyamán néhány percre találkozott Papennel, s beszélgetést folytatott vele a kialakult politikai helyzetről. Már korábban is ismerték egymást. Schröder szintén ismerte Hitlert, így ideális közvetítő lehetett, amikor a náci vezető és a volt kancellár viszonya meglehetősen lehűlt. A beszélgetés során merült fel a javaslat – valószínűleg Schröder részéről, de ezt ma már pontosan nem lehet megállapítani – egy Hitler és Papen közti találkozó megszervezésére. December végén Schröder felhívta Papent, s az után érdeklődött, hogy az elkövetkező napokban alkalmas lenne-e számára a találkozó. Megállapodtak, hogy a találkozót 1932. január 4-én Schröder kölni házában tartják meg. Papen aznap berlini otthonából éppen a Saar-vidékre utazott, és amúgy is meg akart állni Düsseldorfban az édesanyjánál, s mivel választási kampánya során azon az estén Hitler is útban volt Lippe-Detmold felé, a találkozó helyét mindkettejük kényelmére választották ki, bár Keppler már a bankár és Papen december 16-i beszélgetését követően is a Schröder-házat javasolta találkahelyül Hitlernek.²³⁶³

A találkozóról szóló, háború utáni beszámolójában Schröder elmondta, hogy üzleti körökben már azt megelőzően is tapogatózott egy Hitler és Papen-kormányzattal való együttműködés kérdésében, és a megkérdezetteknek tetszett az elképzelés. Általános volt a félelem a bolsevizmustól, s abban reménykedtek, hogy a nemzetiszocializmus hatalomra kerülése esetén kialakuló stabil politikai légkör elősegíti majd a gazdasági talpra állást, és megszünteti az üzleti önállóság korlátait. Abban bíztak, hogy egy „erőskezű vezető” kerül hatalomra és alakít kormányt, mely hosszú ideig hivatalában is marad.²³⁶⁴ Schröder tapogatózása gyakorlatilag nem terjedt túl a „Keppler-körön”, melyben a részt vevő üzletemberek Hitler iránt táplált rokonszenvéhez kétség sem férhetett. A vezető üzletemberekkel se külön-külön, se szervezetükön, a Reichsverband der deutschen Industrie-n (a német ipar birodalmi szövetsége) keresztül nem konzultált. Nem állja meg a helyét az a régóta igaznak vélt megállapítás sem, hogy Schröder tulajdonképpen a nagytőke ügynökeként tevékenykedett. Schröder nem ismerte az üzleti világ vezéralakjait, akik viszont semmit sem tudtak a Hitler és Papen összehozására irányuló próbálkozásáról.²³⁶⁵ A nagytőke képviselőinek véleménye gyakorlatilag a Schleicher-kormánnyal kapcsolatban is erősen megosztott volt. A vezető üzletemberek által titkon szocialistának tartott „vörös tábornokkal” kapcsolatos félelmeik nem igazolódtak be. A nemzetiszocializmussal fenntartott kapcsolataik szegényesek voltak.²³⁶⁶ A nagyipar vezetői még mindig Papent tartották a saját emberüknek. Számukra az volt a legkedvezőbb forgatókönyv, ha Papen visszatér a kancellári székbe, az NSDAP-t a kormányzat mögé állító Hitlernek pedig valami alárendelt szerep jut.²³⁶⁷ Január folyamán az is kiderült, hogy a kijáró szervezetükön, a Reichslandbundon (Birodalmi Agrárszövetségen) keresztül a nagybirtokosok, nem pedig az „iparbárók” a Schleicher-kormányzat halálos ellenségei, és ők az élharcosai Hitler kancellárrá történő kinevezésének.²³⁶⁸

Papen később a valóságnak nem megfelelően azt állította, hogy Hitlert a Schleicher-kormányzatba való belépésre akarta rávenni.²³⁶⁹ Tényleges szándéka a Hitlerrel egy új kormányban való együttműködés lehetőségeinek feltérképezése volt. Később hangoztatott őszinte szándékai ellenére Papennek még mindig fájt, hogy Schleicher kitúrta a helyéből. Hitler viszont tisztában volt azzal, hogy ha valaki megnyithatja előtte Hindenburg ajtaját, az nem más, mint Papen.²³⁷⁰

A volt kancellár déltájban érkezett meg Schröder házába. A találkozót titokban akarták tartani, de a hír kiszivárgott. A kocsijából kilépő Papenről azonnal fényképek készültek. Másnap a Tat-kör lapja, a Tägliche Rundschau arról adott hírt, hogy a találkozó célja azoknak a lehetőségeknek a megvitatása volt, hogy Papennak a birodalmi elnöknél történő közbenjárásával hogyan lehetne Hitlert a kancellári székbe ültetni. Papen és Hitler egyaránt kénytelen volt tagadni, hogy „egy nagy nemzeti, politikai egységfront létrehozásának lehetőségein” kívül bármiről is szó esett kettejük között.²³⁷¹ Papen már ott találta a rá várakozó és korábban – a hátsó bejáraton keresztül – megérkezett Hitlert Hess, Himmler és Keppler társaságában. Hitler, Papen és Schröder visszavonult egy másik szobába, a többiek pedig tovább várakoztak. Schröder nem folyt bele a megbeszélésbe.²³⁷² Hitler agresszíven kezdett, s kemény szemrehányásokat tett Papennek az augusztus 13-i eljárása miatt, és erőteljesen nehezményezte a potempai gyilkosokra kiszabott büntetést. Mikor végre megnyugodott, a beszélgetés főképpen egy új kormány összetétele körül forgott. Hitler állítólag azt mondta, hogy a vezetése alatt álló kormányba hajlandó bevonni Papen híveit is, ha azok elfogadják a szociáldemokraták, kommunisták és zsidók „vezető pozíciókból” történő eltávolítását és „a közéleti rend helyreállítását”.²³⁷³ A beszélgetés során Hitler először célzott arra, hogy kancellárságnál alacsonyabb tisztséget is elfogadna, legalábbis egy rövid időre. Néhány nap elteltével azt mondta Göbbelsnek, hogy Papen mindenáron meg akarja buktatni Schleichert s ez az elnöknek sincs ellenére. „Készen állunk az egyezségre. Vagy a kancellárság vagy a fegyveres erők minisztériumai. A védelmi és a belügy. Erről még hallanunk kell”.²³⁷⁴ Papen minden bizonnyal emlékeztette Hitlert, ha ugyan erre emlékeztetnie kellett, hogy Hindenburg ellenállását kancellárságával szemben még mindig nehéz lenne megtörni. Nagyon valószínű, hogy ezen a találkozón nyitva hagyták a kormány vezetésének kérdését. Két óra elteltével a megbeszélés ebéddel s egy olyan megállapodással fejeződött be, hogy a további kérdésekről majd Berlinben vagy máshol folytatják a tárgyalásokat. Papen nyilvánvalóan úgy érezte, hogy haladást sikerült elérnie. Néhány nap múlva, amikor a nagyipar képviselői előtt beszámolt a tárgyalásról, akkor azt érzékeltette, hogy a konzervatív erők vezette kormányban Hitler hajlandó a „kisebbik partner” szerepét játszani.²³⁷⁵ A Schleicher kancellárral január 9-én tartott megbeszélésen Papen azt feltételezte, hogy Hitler megelégszik a védelmi és belügyi tárcákkal. Azt is éreztette, mintha Hitlerrel arról szólt volna a beszélgetés, hogy részt vegyen a Schleicher-kormányban s nem arról, hogy megbuktassa azt. A birodalmi elnökkel folytatott négyszemközti beszélgetés során Papen arról tájékoztatta Hindenburgot, hogy Hitler enyhített követelésein, és hajlandó lenne egy jobboldali pártok alkotta koalícióban is részt venni. A ki nem mondott feltételezés szerint ezt a kormányt Papennek kellett volna vezetni. A birodalmi elnök arra bátorította Papent, hogy továbbra is tartsa a kapcsolatot a náci vezetővel.²³⁷⁶

Hitler és Papen második találkozójára is hamarosan sor került. Ez a január 10-ről 11-re virradó éjszakán Ribbentrop Berlin környéki, Dahlemben lévő, fényűzően elegáns házának dolgozószobájában zajlott le. A megbeszélés eredménytelenül végződött, mivel Papen közölte Hitlerrel, hogy Hindenburg továbbra sem hajlandó kancellárrá kinevezni. Hitler dühösen félbeszakította és a lippei választások utáni időre halasztotta a további tárgyalásokat.²³⁷⁷

A 173 000 lakosú²³⁷⁸ Lippe-Detmold miniállamban rendezett választások aligha képviselhettek különös fontosságot Hitler és pártja számára. Lehetőséget biztosított viszont annak demonstrálására, hogy az NSDAP az elmúlt év novemberében elszenvedett veresége és a Strasser-válság után ismét előre menetel. A párt meglehetősen ingatag anyagi helyzete ellenére minden eszközt bevetettek, hogy Lippében meggyőző eredményt érjenek el.²³⁷⁹ A január 15-i választásokat megelőző közel két hét során Lippe szinte fuldoklott a náci propagandában. Az összes náci nagyágyút bevetették. Göring, Göbbels, Frick és Auwi herceg is szónoklatot tartott.²³⁸⁰ Hitler tizenegy nap alatt tizenhét beszédet mondott.²³⁸¹ Az erőfeszítések meghozták az eredményt. A novemberi választásokhoz képest az NSDAP közel hatezerrel több szavazatot szerzett, és 34,7-ről 39,5 százalékra növelte a megszerzett szavazatok arányát. A nácik feltehetően visszaszerezték azokat a szavazóikat, akiket novemberben magához csábított a DNVP, melynek szavazatai most háromezerrel csökkentek. A kommunisták szintén 3000 szavazatot vesztettek, az SPD pedig 4000-rel többet szerzett. A náci siker valójában nem is volt olyan elsöprő, mint amilyennek beállították. Támogatóik száma még mindig 3000-rel kevesebb volt, mint a júliusi Reichstag-választásokon.²³⁸² Természetesen ezzel nem dicsekedtek. Egyedül a látszat számított. Ismét gurult a szekér.²³⁸³

Hitler pozíciói viszont nem is annyira a lippei eredmények, hanem a Schleicher-kormány egyre erősödő elszigetelődése miatt megerősödtek. Nemcsak arról volt szó, hogy január közepére Schleichernek gyakorlatilag szertefoszlott minden Gregor Strasserbe és rajta keresztül a nácik támogatásának megszerzésébe vetett reménye.²³⁸⁴ A Reichslandbund nyílt háborút hirdetett kormánya ellen, mert az nem volt hajlandó magas importvámokat kivetni a mezőgazdasági termékekre. Schleicher képtelen volt megbirkózni egy ilyen ellenzékkel, melynek nemcsak a DNVP-n, hanem az NSDAP-n belül is voltak támogatói. Ha eleget tesz a földbirtokosok kérésének, akkor ezzel értelemszerűen maga ellen fordítja az ipar minden szereplőjét, az iparbárókat, a szakszervezeteket és a fogyasztókat is. Süket fülekre talált Hugenbergnek az a javaslata is, hogy felsorakoztatja Schleicher mögé a DNVP-t, ha cserébe megkapja a gazdasági és élelmiszeripari tárcákat. Ennek eredményeként január 21-én a DNVP is nyíltan ellenzékbe vonult. A kormánynak az volt az elképzelése, hogy a csődbe ment nagybirtokokat felosztja a munkanélküliek között, s így a vidéki körzeteknek a kormány „bolsevizmusa” elleni hangos tiltakozása azokra a megmozdulásokra emlékeztetett, melyek hozzájárultak Brüning megbuktatásához. Schleicher pozícióit az Osthilfe (keleti segély) körül január közepére kialakult botrányok is gyengítették. A mezőgazdasági lobbit felbőszítette, hogy a kormány nem tussolta el az ügyet. Mivel Hindenburg közeli barátai és földbirtokos társai is érintettek voltak az ügyben, az indulatok közvetlenül a birodalmi elnökön keresztül csapódtak le Schleicherre. Amikor a botrány elcsitulása után közvetlenül az is kiderült, hogy a nagytőke által öt évvel korábban Hindenburgnak adományozott földbirtokot az illeték kikerülése érdekében a fia nevére jegyezték be, akkor Hindenburg Schleichert vonta felelősségre azért, mert engedte, hogy nevét besározzák.²³⁸⁵

A kormány január 16-án, egy nappal a lippei választások eredményeinek közzététele után megtartott ülésen Schleicher ismét felvetette a kérdést, mely az ősz folyamán Papent is foglalkoztatta: fel kellene vetni a Reichstag feloszlatásának és az újabb választások kiírása elhalasztásának gondolatát, más szóval meg kellene kockáztatni az alkotmány megsértését. A Papen-kormány utolsó ülésével ellentétben ezúttal egyetlen miniszter sem ellenezte ezt a lépést. Schleicher továbbra is derűlátó volt, hogy egy idő elteltével növelheti majd kormánya támogatottságát, s a Papennel folytatott megbeszélés után abba a tévhitbe is ringatta magát, hogy Hitler feladta kancellári törekvéseit, és megelégszik a védelmi miniszter tisztével, amit viszont Hindenburg minden bizonnyal meg fog tőle tagadni.²³⁸⁶ Schleicher alkotmánysértésre irányuló stratégiája gyakorlatilag semmiben sem különbözött attól, aminek maga is ellene volt, amikor Papen megpróbálkozott vele. Ehhez a birodalmi elnök támogatására volt szüksége. December elején Schleichernek sikerült meggyőznie az elnököt, hogy az alkotmánysértés és a szükségállapot kihirdetése polgárháború veszélyét rejti magában, és a Reichswehr nem lesz képes gátat vetni a polgári elégedetlenségnek és a zavargásoknak. Most azzal a nehéz feladattal kellett szembenéznie, hogy ismét meggyőzze az elnököt arról, hogy ami jóslata szerint decemberben megtörténhetett volna, az januárban már nem történhet meg, annak ellenére sem, hogy a helyzet azóta vajmi keveset változott. Kilátásai nem voltak valami biztatóak.

A közvetítő szerepét magára vállalva Ribbentrop január 18-ra újabb találkozót szervezett Hitler és Papen között.²³⁸⁷ A Röhm és Himmler társaságában érkező, a lippei sikeren és Schleicher egyre növekvő nehézségei láttán felbátorodott Hitler most már keményebb álláspontot foglalt el, és kifejezetten magának követelte a kancellárságot. Mikor Papen habozni látszott s érzékeltette vele, hogy befolyása Hindenburg elnökre nem látszik elégségesnek ennek kivitelezésére, akkor Hitler, a maga szokásos módján, közölte a volt kancellárral, hogy nem látja értelmét a további beszélgetésnek. Ribbentrop ekkor azt javasolta, hogy érdemes lenne Hindenburg fiával, Oskarral is beszélni. Másnap Ribbentrop Papennel együtt tovább vitte ezt a javaslatot. Ennek eredményeképpen került sor január 22-én, vasárnap este, Ribbentrop házában az Oskar von Hindenburggal megtartott találkozóra, melyen a birodalmi elnök államtitkára, Otto Meissner is hajlandó volt részt venni. Hitlert Frick is elkísérte. Göring csak később csatlakozott hozzájuk.²³⁸⁸ Hitler az előző napon nem érezte jól magát. Göbbels szerint túl keveset evett és alig aludt valamit.²³⁸⁹ Talán még mindig nem volt jó a közérzete, vagy már az Oskar Hindenburggal az estére tervezett találkozó járt az eszében, de január 22-én a berlini Sportpalastban csapnivaló beszédet tartott.²³⁹⁰ Mikor viszont este tíz órakor megérkezett Ribbentrop házába, akkor eltökélt szándéka volt, hogy kedvező benyomást fog gyakorolni az ifjú Hindenburgra. A találkozón egy kétórás megbeszélésre került sor Hitler és a birodalmi elnök fia között. Hitler Papennel is beszélt, aki közölte vele, hogy kancellárságával kapcsolatban az elnök álláspontja semmit sem változott, de elismerte, hogy a helyzet alakulásának megfelelően szükségessé vált a nemzetiszocialisták részvétele a kormányban. Hitler hajthatatlan maradt. Nyilvánvalóvá tette, hogy a nácik együttműködése csak az ő kancellársága alatt képzelhető el. Az augusztus 13-án balul sikerült találkozóról kiadott közlemény még mindig sajgó sebet jelentett számára. Makacsul ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy akkor nem követelte a teljhatalmat, és nem volt az ellen se kifogása, hogy a polgári politikusok is jelentős számban képviseltessék magukat kormányában akkor, ha nem a politikai pártok érdekeit képviselik.²³⁹¹ A maga számára követelt kancellárság mellett ahhoz is ragaszkodott, hogy Frick legyen a belügyminiszter, és Göring is helyet kapjon a kormányban. Ezek a követelések már szerényebbek voltak – és ezt el is ismerték –, mint azok, melyeket augusztusban Schleichernek előterjesztett.²³⁹² Papen az alkancellári tisztséget követelte magának.²³⁹³ Ennek elfogadása esetén ígéretet tett, hogy szorgalmazza Hitler kancellárrá való kinevezését – ami önmagában is áttörésnek számított –, és azonnal lemond tisztségéről, ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább Hitler bizalmát.²³⁹⁴ Dahlemből visszaúton Oskar von Hindenburg kifejtette Meissnernek, hogy Hitler kedvező benyomást gyakorolt rá.²³⁹⁵ Hitler már nem nyilatkozott ennyire kedvezően az elnök fiáról. „A fiatal Oskar – jegyezte meg Göbbelsnek – az ostobaság ritka példáját mutatta.”²³⁹⁶ Másnap, a pozícióját fenyegető veszély tudatában, Schleicher arról tájékoztatta a birodalmi elnököt, hogy a Reichstag elhalasztott, december 31-re történt összehívása miatt bizalmatlansági indítvány várható. Kérte a Reichstag feloszlatását és az új választások kiírásának elhalasztását. Hindenburg hajlandó volt megfontolni a Reichstag feloszlatását, de elzárkózott a weimari alkotmány 25. cikkelyének megsértésétől.²³⁹⁷ Amit öt hónappal korábban kész volt megadni Papennek, azt most Schleichertől megtagadta. Mivel Schleicher még a közelmúltban, decemberben, maga is egy ilyen drasztikus lépés célszerűsége ellen érvelt, aligha tehetett szemrehányást az elnöknek, hogy továbbra is akkori tanácsához tartotta magát, és nem fogadta el az ezzel ellentétben állót, melyet most előterjesztett.

Közben Hindenburg is felismerte, hogy nagyon kevés a manőverezési lehetősége. Már két alkalommal is elutasította Hitler kancellárságának gondolatát.²³⁹⁸ Ez csak egy Papen-kabinethez való visszatérés lehetőségét hagyta nyitva a számára, amit eredetileg is szorgalmazott, de ennek realitásában még maga Papen is erősen kételkedett. Amint a pletykák körbejártak Berlinben, Papen „harci kabinetjének” – Hugenberg jelentős szerepvállalása mellett történő – visszaállítása és a szükségállapot kihirdetése, bár most már sajátos elképzelésnek tűnik, de egy Hitler vezette kormányzatnál sokkal riasztóbbnak látszott.²³⁹⁹ Az ennek bekövetkeztétől való félelem még inkább felerősödött, amikor január 28-án a birodalmi elnök nem volt hajlandó kiadni a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet, és Schleicher egész kormánya nevében beadta a lemondását.²⁴⁰⁰ Papen saját beszámolója szerint, az elnök maga kérte, hogy tapogatózzon egy Hitler vezette kabinet megalakításának lehetőségei felől.²⁴⁰¹ Papen szólt Ribbentropnak, hogy azonnal vegye fel a kapcsolatot Hitlerrel.²⁴⁰² Az események fordulóponthoz érkeztek. A Hindenburggal folytatott megbeszélése után Papen már lehetőséget látott Hitler kancellárrá történő kinevezésére.²⁴⁰³

Közben már Papen is teljesen megbékélt egy Hitler vezette kormány gondolatával. Egyedüli gondja most már annak biztosítása volt, hogy a „megbízható” és „felelős” konzervatívok féken tarthassák a jövendő kancellárt. Január 27-én, egy nappal Schleicher lemondása előtt, Hitler már gyakorlatilag képtelen volt a racionális gondolkodásra. Közölte tanácsadóival, hogy Hindenburg számára már nincs mondanivalója. Hugenberggel is dühösen félbeszakította a megbeszélést, amikor a DNVP-vezető visszautasította azt a követelését, hogy az új kabinetben egy nemzetiszocialistát jelöljenek ki Poroszország belügyminiszterének és írjanak ki új Reichstag-választásokat is.²⁴⁰⁴ Hitler magánkívül volt a dühtől és a tehetetlenségtől. Göring és Ribbentrop nyugtatta meg és beszélte le arról, hogy Berlinből azonnal Münchenbe induljon. „Még soha nem láttam Hitlert ilyen állapotban”, jegyezte meg Ribbentrop. „Azt javasoltam neki és Göringnek, hogy este csak nekem kellene találkoznom Papennel – Hitler nem volt hajlandó találkozni vele – és majd én megmagyarázom neki a helyzetet. Este valóban találkoztam is Papennel és meggyőztem, hogy az egyedüli járható út az, ha Hitlert kancellárrá nevezik ki, és neki mindent meg kell tennie, hogy ez meg is történjen. Papen kijelentette, hogy a Hugenberg-probléma teljesen másodlagos, és minden erejével azon van, hogy Hitlert kancellárrá nevezzék ki; ez döntő változás volt Papen álláspontjában… Azt hiszem, hogy Papen véleményének megváltozása jelenti az igazi fordulópontot”.²⁴⁰⁵

A Schleicher-kormányzat január 28-i lemondását követően Papen találkozott Hugenberggel és Hitlerrel.²⁴⁰⁶ Hugenberg egyetértett azzal, hogy egy Hitler-kabinet jelentené az egyetlen előrelépést, de hatalmának korlátozását is igen fontosnak tartotta. A DNVP támogatásáért cserébe magának követelte a birodalmi és porosz gazdasági miniszteri posztot. Egyáltalán nem meglepő, hogy Hitler – mint ahogy augusztus óta mindig – ezúttal is visszautasította egy parlamenti többségtől függő kormány gondolatát, és továbbra is kitartott egy elnöki kabinet vezetése mellett, ami Papennek és Schleichernek már korábban megadatott. Ismételten kifejezte készségét, hogy az előző kabinetből beveszi kormányába mindazokat, akiket Hindenburg javasol, ha kancellár és Poroszország birodalmi biztosa lehet és saját pártjából nevezhet ki embereket birodalmi és poroszországi belügyminiszternek.²⁴⁰⁷ A széles körű poroszországi hatalom követelése problémák forrásává vált. Ribbentrop és Göring megpróbálta rávenni Hitlert, hogy érje be kevesebbel is. Végül – Papen szavai szerint „kelletlenül és vonakodva” – beleegyezett abba, hogy alkancellárként Papen maradjon Poroszország birodalmi biztosa.²⁴⁰⁸

Papen közben telefonon megkereste volt kormányának néhány, Hindenburg bizalmát is bíró tagját. Mindnyájan azt válaszolták, hogy Papen alkancellársága mellett készek Hitler kormányában dolgozni, de egy Papen–Hugenberg „harci kabinetben” nem vállalnak feladatot. Ez Hindenburgnak is tetszett, amikor Papen január 28-án beszámolt neki a fejleményekről. Megelégedéssel töltötte el az is, hogy közben Hitler is „mérsékelte” követeléseit. A birodalmi elnök első ízben mutatott hajlandóságot egy Hitler vezette kabinet elfogadására.²⁴⁰⁹ A megoldás kezdett kibontakozni.

Hindenburg és Papen a kormány összetételét is megbeszélte. Az elnök örült, hogy a megbízható Neurath marad a külügyminiszter. Schleicher távozását követően valami hasonló jelöltet akart állítani a védelmi minisztérium élére is. Javaslata von Blomberg tábornokra, a kelet-poroszországi hadseregparancsnokra esett, aki jelenleg a genfi leszerelési konferencián szakértőként dolgozott a német delegáció mellett. Hindenburg rendkívül megbízhatónak és „teljesen apolitikusnak” tartotta. Másnap reggel vissza is rendelték Berlinbe.²⁴¹⁰

Papen közben január 29-én reggel Hitlerrel és Göringgel folytatta a politikai alkudozást. Megállapodtak a kabinet összetételében. A kancellári és két miniszteri hely kivételével az összes posztot a konzervatívok és nem a nácik töltötték be. Neurath (külügyminiszter), Schwerin von Krosigk (pénzügyminiszter) és Eltz-Rübenach (posta- és közlekedési miniszter) tagja volt a Schleicher-kormányzatnak is. Az igazságügy-miniszteri poszt egyelőre üresen maradt. Hitler Fricket jelölte belügyminiszternek. Poroszország birodalmi biztosa posztjának átengedéséért cserébe Papen beleegyezett abba, hogy névleges helyettese, Göring legyen a porosz belügyminiszter.²⁴¹¹ Ezzel a kulcsfontosságú megbízatással a nácik kezébe kerültek a birodalom területének kétharmad részét kitevő hatalmas állam, Poroszország rendőri szervei. Az elmúlt nyáron dédelgetett náci elképzelésekkel szemben Göbbelsnek még nem volt helye egy propagandaminisztériumban, de Hitler közölte vele, hogy ő ennek a miniszteri posztnak a várományosa. Ezt csupán egy átmeneti megoldáshoz tartozó és szükséges taktikai megoldás részének kellett tekinteni. Az egyéb dolgoktól eltekintve Hitlernek szüksége volt Göbbelsre a választási kampányban, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy kancellári kinevezése után választásokat kell tartani.²⁴¹²

Papen még aznap Hugenberggel és a Stahlhelm vezetőivel, Seldtével és Duesterberggel is tárgyalt. Hugenberg továbbra is ellenezte, hogy a nácik követelésére új választásokat írjanak ki, melyen saját pártja úgysem érhetett el semmit. Csábító volt számára viszont a mindig is áhított, befolyásos gazdasági miniszteri bársonyszék, és kísérletképpen felajánlotta együttműködését.²⁴¹³ Az elmúlt év novemberében Hugenberg azt mondta Hindenburgnak, hogy Hitlert megbízhatatlannak tartja. „Ahogy a politikai kérdéseket kezeli, az rendkívül megnehezíti, hogy a politikai vezetést rá lehessen bízni”, volt Hugenberg véleménye abban az időben. Még azt is hozzátette, hogy egy ilyen lépéssel kapcsolatban igen komoly fenntartásai lennének.²⁴¹⁴ Saját hatalmi ambíciói mostanra már eloszlatták fenntartásait. Amikor január végén a Stahlhelm helyettes vezetője, Theodor Duesterberg figyelmeztette arra, hogy súlyos következményekkel fog járni, ha a kancellárságot egy olyan becstelen emberre bízzák, mint Hitler, akkor Hugenberg egyszerűen félresöpörte az ellenvetéseket. Semmi sem történhet. Hindenburg marad a birodalmi elnök és a fegyveres erők főparancsnoka, Papen lesz az alkancellár, az egész gazdaságot – a mezőgazdaságot is beleértve – ő maga fogja ellenőrzése alatt tartani és Seldte (a Stahlhelm vezetője) lesz a munkaügyi miniszter. „Teljesen be van kerítve”, állapította meg Hugenberg. Duesterberg erre csak sötéten annyit válaszolt, hogy Hugenberg majd egy éjszaka azon találja magát, hogy a minisztérium kertjén keresztül alsógatyában menekül, hogy elkerülje a letartóztatást.²⁴¹⁵

Papen konzervatív barátai közül is számosan mély aggodalmukat fejezték ki egy Hitler-kabinet felállításával kapcsolatban. Papen velük is közölte, hogy alkotmányos keretek között nincs más megoldás.²⁴¹⁶ Valakinek, aki figyelmeztette, hogy Hitler kezébe teszi le a sorsát, Papen azt válaszolta, hogy „Téved! Őt csak alkalmazzuk!”²⁴¹⁷

Egy probléma megoldása maradt hátra. A Papennel folytatott megbeszélés során Hitler ragaszkodott ahhoz, hogy az új választásokat követően a felhatalmazási törvény is kerüljön elfogadásra. Hitler számára ez döntő fontosságú volt. A felhatalmazási törvény lehetővé tette, hogy a Reichstagtól és a szükségállapot bevezetésének elnöki támogatásától függetlenül is kormányozhasson. A Reichstag jelenlegi összetétele viszont nem sok reménnyel kecsegtetett a tekintetben, hogy egy ilyen felhatalmazási törvényt szentesíteni fog. Ribbentropon keresztül Papen megüzente, hogy ezek után az elnök nem támogatja újabb választások kiírását. Január 29-én délután Papen már közölhette Göringgel és Ribbentroppal, hogy minden világos. „Minden tökéletes”, jelentette vissza Göring a Kaiserhofba.²⁴¹⁸ A birodalmi elnök másnap délelőtt tizenegy órára várja Hitlert, hogy letegye a kancellári esküt.²⁴¹⁹

Este egy újabb hír okozott riadalmat. Werner von Alvensleben, Schleicher egyik közvetítője, azzal a pletykával jelent meg Göbbels házánál, hogy Hindenburg állítólag Papent akarja kinevezni egy kisebbségi kormány élére. A Reichswehr ezt semmiképpen sem fogadja el. Oskar von Hindenburgot másnap letartóztatják. A hivatali feladatai ellátására már alkalmatlan Hindenburgot neudecki birtokára szállítják. A hír azonnal a szomszéd szobában lévő Hitler és Göring tudomására jutott. Göring egy percig sem vesztegette az időt, és tájékoztatta Papent és Meissnert, hogy mi van készülőben. Göbbels nem adott hitelt a híresztelésnek. A náci vezetés viszont ahhoz elég komolyan vette a pletykát, hogy az egész berlini SA-t riadókészültségbe helyezze.²⁴²⁰ Az elnök környezete is akcióba lépett. Másnap reggel Oskar von Hindenburgot az Anhalt pályaudvarra küldték, hogy még az előtt kapja el a Genfből érkező Blomberget, mielőtt von Hammerstein tábornoknak, a hadsereg vezérkari főnökének szintén a peronon várakozó segédtisztje magával vihetne a főhadiszállásra. Blomberget azonnal az elnökhöz vitték, tájékoztatták az állítólagos tervezett puccskísérletről, majd mint védelmi minisztert beiktatták hivatalába, ami már önmagában is alkotmánysértő volt, mivel a minisztereket csak a kormányfő javaslatára lehetett beiktatni. Hindenburg közölte Blomberggel, hogy az ő feladata lesz visszájára fordítani a Schleicher által követett irányvonalat, és a Reichswehrt távol kell tartania a politikától.²⁴²¹

A birodalmi elnöknél 1933. január 30-án, hétfőn délelőtt 11 órára kitűzött találkozó előtt negyedórával még mindig nem volt összhang a jövendő kormánynak a miniszteri kerten keresztül a birodalmi kancellária felé tartó tagjai között. Az elnöki palota felújításának idejére Hindenburg a birodalmi kancelláriára tette át székhelyét. Hitler még mindig bosszús volt, hogy korlátozzák hatalmát azzal, hogy nem nevezik ki Poroszország birodalmi biztosává. Ismételten ragaszkodott az új választások kiírásához. Hugenberg ellenezte. Hitler és Hugenberg még akkor is heves vitát folytatott, amikor Meissner szobájában az elnökre várakoztak. Fennállt a veszélye annak, hogy a kabinet még beiktatása előtt összeomlik. Hitler ígéretet tett, hogy a kormány összetétele a választások után sem fog változni. Elérkezett az elnökkel való találkozás ideje, de a vita tovább folytatódott. Meissner figyelmeztette a vitázókat, hogy az elnököt nem lehet tovább várakoztatni. Papen közbelépett és kérte Hugenberget, hogy tartsa tiszteletben egy német ember szavát. Papennek sikerült még egy teljesen értelmetlen engedményt is kicsikarni Hitlerből; nevezetesen azt, hogy a kormány támogatottságának kiszélesítéséről késedelem nélkül konzultálni fog a Centrummal és a BVP-vel. Néhány pillanattal azelőtt, hogy az új kormány belépett volna a birodalmi elnök szobájába, végül abban is megállapodtak, hogy kérni fogják a Reichstag feloszlatásáról szóló, Hitler által annyira szorgalmazott rendelet kiadását.²⁴²²

Végül, nem sokkal déli tizenkét óra után, a Hitler-kormány tagjai bevonultak a birodalmi elnök dolgozószobájába. A megvárakoztatás miatt sértett Hindenburg röviden üdvözölte a megjelenteket és elégedettségét fejezte ki, hogy a nacionalista jobboldal végre megtalálta a közös hangot.²⁴²³ Papen ezután hivatalosan is bemutatta a jelenlévőket. Hindenburg egyetértően bólogatott, amikor Hitler ünnepélyesen letette az esküt, hogy a pártok érdekeire való tekintet nélkül, az egész nemzet javára fogja ellátni hivatali kötelességeit. Ugyancsak jóváhagyóan vette tudomásul, amikor az új birodalmi kancellár váratlan és rövid beszédében hangsúlyozta, hogy mindent megtesz az alkotmányosság védelmében, tiszteletben tartja az elnök jogait, és az elkövetkező választások után visszatér a normális parlamentáris kormányzás módszeréhez. Hitler és miniszterei várták, hogy az elnök is válaszol az elhangzottakra. A válasz – egyetlen mondat formájában – meg is érkezett: „Most pedig, uraim, isten nevében előre!”²⁴²⁴

VI.

„Hitler a birodalmi kancellár! Olyan, mint a mesében!”, jegyezte fel naplójába Göbbels.²⁴²⁵ A rendkívüli eset valóban megtörtént. Egy évvel korábban a fanatikus nácikon kívül nagyon kevesen hitték, hogy ez bekövetkezhet. Hitler alternatívákat nem ismerő, agresszív makacssága eredménnyel járt. Amit saját erejéből nem sikerült elérnie, azt a magas helyeken lévő „barátai” kiharcolták neki. A „bécsi senki”, az „ismeretlen katona”, a sörcsarnoki hordószónok, aki éveken át nem volt több, mint a politika perifériáján meghúzódó holdkórosok pártocskájának vezetője, aki egy bonyolult államgépezet irányításához semmi képességgel sem rendelkezett, aki egyedül ahhoz értett, hogyan lehet a nacionalista tömegek támogatását megszerezni, akinek különleges tehetsége volt ezen tömegek alantas indulatainak felkorbácsolásához, most Európa egyik vezető állama kormányának élére került. Szándékait éveken keresztül nem titkolta. Bármilyen ígéretet is tett a hatalom törvényes megszerzésére, fejek fognak hullani, mondta. A marxizmust gyökerestől ki kell irtani, mondta. A zsidókat „el kell távolítani”, mondta. Németország helyreállítja hadseregének erejét, lerázza a versailles-i bilincseket, „karddal” hódítja meg a német „élettér” számára szükséges területeket, mondta. Nagyon kevesen vették szó szerint, amit mondott és kevesen tartották azt veszélyesnek. Sokkal, de sokkal többen voltak a politikai színskála mind jobb-, mind baloldalán – konzervatívok, liberálisok, szocialisták, kommunisták –, akik nem vették komolyan szándékait és a hatalom megszerzésére irányuló, gátlástalan ösztöneit, ráadásul még gúnyt űztek politikai képességeiből is.²⁴²⁶ A baloldal nem megfelelő értékítélete volt a legkevésbé felelős azért, hogy hatalomra kerülhetett. A szocialisták, a kommunisták és a szakszervezetek lényegében csak az események szemlélői maradtak, hiszen már 1930-ban megszűnt az a lehetőségük, hogy befolyást gyakoroljanak az események alakulására. A konzervatív jobboldal ment el vakon a demokrácia megszüntetésének és a szocializmus szétzúzásának határozott szándékban megtestesülő nyilvánvaló veszélye mellett, és tette lehetővé az egymás után bekövetkező kormányzati patthelyzetet, hogy egy sebzett óriáshoz hasonló, felgyülemlett agresszivitással terhelt nemzetállamban a hatalom egy politikai gengszterekből álló banda vezetőjének a kezébe kerüljön.

Hitler hatalomra jutása nem volt elkerülhetetlen. Ha Hindenburg teljesítette volna Schleichernek a Reichstag feloszlatására vonatkozó kérését, ahogy ezt Papen esetében készséggel meg is tette, és a Reichstag összehívását a törvényes hatvan napon túl is elnapolja, akkor el lehetett volna kerülni Hitler kancellárrá történő kinevezését. A gazdasági válság lezárulásának küszöbén, amikor a náci mozgalom szétesik, ha sürgősen nem szerzi meg a hatalmat, a jövő – még egy tekintélyelvű kormány alatt is – teljesen másképpen alakul. Még akkor, amikor január 30-án a kormány Hindenburg ajtaja előtt osztozkodott és megvárakoztatta az elnököt, még akkor is lehetőség volt arra, hogy Hitlerből ne legyen kancellár. Hitler szerény sorból való kiemelkedése és az „akarat diadalával megragadott hatalom” a náci legenda részét képezte. Valójában az történt, hogy a hatalomhoz szokásos úton közelítők politikailag elszámították magukat, s nem arról volt szó, hogy a náci vezető játszotta volna a főszerepet abban, hogy a kancellári székbe kerüljön.

Már jóval korábban, az 1933 januárjában kibontakozó dráma végső szakasza előtt, el kellett volna zárni előtte az utat. A legragyogóbb alkalmat erre akkor szalasztották el, amikor az 1923-as elvetélt puccskísérlet során nem mértek ki rá alapos börtönbüntetést, és ezt a végzetes hibát még azzal is tetézték, hogy hónapokon belül feltételesen szabadlábra helyezték, amivel az újrakezdés lehetőségét biztosították számára. Ezek, valamint a válság éveiben vétett számítási hibák, melyek megnyitották a lehetőséget, majd valóra váltották Hitler kancellárrá történő kinevezését, nem voltak véletlenek. Ezek egy olyan politikai osztály számítási hibái voltak, mely mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza az új és megvetett, legjobb esetben is csak megtűrt demokratikus köztársaságnak (vagy legalábbis csak tessék-lássék módon védelmezze azt). Inkább a demokrácia szétzúzásának és nem a nácik hatalomra juttatásának szándéka volt a mozgatórugója azoknak az eseményeknek, melyek Hitler kancellárságához vezettek.

A demokrácia harc nélkül megadta magát. Ennek legnevezetesebb állomása a nagykoalíció 1930-as összeomlása volt. Ugyanez volt a helyzet – az ellenzék bármennyire is próbálja bizonyítani az ellenkezőjét –, amikor 1932 júliusában semmiféle ellenállást sem tanúsítottak Papen poroszországi puccsa idején. Mindkét esemény a demokrácia alapjainak ingatagságáról árulkodott. Ez jórészt annak volt köszönhető, hogy a hatalmi csoportosulások soha nem tudtak megbékélni a demokráciával, és ebben az időben már erőteljesen munkálkodtak annak megbuktatásán. A válság idején a demokrácia nem is annyira megadta magát, inkább a saját céljaikat szem előtt tartó elit csoportok azt tudatosan aknázták alá. Nem volt szó semmiféle iparosítás előtti maradványokról, csupán – politikai céljaik bármennyire is reakciósak voltak – a szerzett jogaikat egy tekintélyelvű rendszer keretein belül szélesíteni akaró, modern politikai érdekcsoportokról.²⁴²⁷ A dráma végkifejletében az agrárium és a hadsereg nagyobb befolyással volt Hitler hatalomra juttatására, mint a nagytőke.²⁴²⁸ A saját céljait szem előtt tartó és politikailag rövidlátó nagytőke viszont szintén segédkezet nyújtott a demokrácia alapjainak aláásásához, ami elengedhetetlen feltétele volt Hitler sikerének.

A tömegeknek is megvolt a maguk szerepe a demokrácia bukásában. A körülmények soha nem voltak annyira kedvezőek egy sikeres demokrácia megteremtésére, mint Németországban az I. világháború után. A demokráciát leginkább támogató pártok 1920-ban a szavazatoknak csupán elenyésző kisebbségével rendelkeztek. A demokrácia annak ellenére túlélte a korai vajúdás fájdalmait, hogy a szavazók széles rétegei gyökerestől szerették volna kiirtani. Ki merné azt állítani, hogy ha a gazdasági világválság nem téríti el fejlődésének természetes irányvonalától, akkor az nem ülepedik le és nem erősödik meg önmagától? A demokrácia viszont nem éppen a legjobb állapotban volt, amikor a válság lecsapott Németországra. A válság idején, a nagy bajaik közepette aztán a tömegek is cserbenhagyták a demokráciát. 1932-re már csak a meggyengült szociáldemokraták (sokan azok közül is csak nagyon lagymatagon) és a Centrum (mely egészében véve élesen jobbra fordult) bizonyos részlegei és egy maroknyi liberális támogatta. A köztársaság halott volt. Már csak az volt a nyitott kérdés, hogy milyen tekintélyelvű rezsim lép a helyébe.

Hitler nem jelentette a klasszikus „bonapartista” megoldást. 1932-ben szó sem volt semmiféle „osztályegyensúlyról.”²⁴²⁹ A munkásosztályt a válság megfélemlítette és megtörte, szervezetei meggyengültek és tehetetlenné váltak. A vezető csoportok nem rendelkeztek tömegtámogatással, hogy kiterjeszthették volna befolyásukat, s egyszer s mindenkorra leszámolhattak volna a szervezett munkássággal. Hitlert ültették a kancellári székbe, hogy elvégezze helyettük ezt a munkát. Azt, hogy Hitler ennél is többre képes, hogy uralma minden ellenkező jóslattal szemben tartós marad, és az ő rovásukra mértéktelenül kiszélesíti hatalmát, akkor vagy nem jutott eszükbe, vagy rendkívül valószínűtlennek tartották. Hitlernek és mozgalmának alábecsülése volt azoknak az intrikáknak a vezérmotívuma, melyek segítségével a hatalom kufárai Hitlert a kancellári székbe emelték.

Az elit és a tömegek magatartását meghatározó és Hitler felemelkedését lehetővé tevő mentalitás annak a német politikai kultúrának a terméke volt, melyet már az I. világháború kitörése előtt húsz évvel is világosan fel lehetett ismerni.²⁴³⁰ Máshol, főképpen Olaszországban is hasonló tendencia volt megfigyelhető. A párhuzam viszont nem jelent közeli hasonlatosságot, az azonosság pedig szóba se kerülhet. A nácizmust tápláló politikai kultúra legtöbb eleme sajátosan német volt. Németország mint nemzet megkülönböztetett jellegének, bizonyos esetekben kulturális felsőbbrendűségének tudatosulása (különösen értelmiségi körökben) volt az, melyre Hitler felépíthette a maga soviniszta és elnagyolt változatát.²⁴³¹ Hitler ennek ellenére sem tekinthető a „sajátos német út” termékének, a sajátosan német kultúra és ideológia hosszú távú irányvonala logikus betetőzésének.²⁴³²

Nem is csupán egyszerű „baleset” volt ez a német történelemben. A kiemelkedését elősegítő sajátos körülmények nélkül Hitlerből semmi sem lett volna. Nehéz elképzelni, hogy bármely más időszakban meg tudta volna lovagolni a történelem egy bizonyos szakaszát. Ha nem lettek volna adottak ezek a feltételek, akkor stílusa, retorikája, akarnoksága senki számára sem jelent vonzerőt. A háború, a forradalom és a nemzeti megaláztatás német népre gyakorolt hatása, a lakosság széles rétegeinek bolsevizmustól való félelme teremtette meg Hitler számára a mozgásteret. Brilliánsan kihasználta a helyzetet. Kora minden politikusát felülmúlva vált a nem baloldali pártokhoz tartozó, vagy a politikai katolicizmus pártjai mellett lehorgonyzó egyszerű emberek szokatlanul erős félelmének, elégedetlenségének és előítéleteinek szószólójává. Kora minden politikusánál sikeresebben villantotta fel ezen emberek előtt az „igazi” német értékeken alapuló új és jobb társadalom lehetőségét, mellyel azonosulni tudnak. Hitler vonzerejében a jövő illúziója együtt járt a múlt elítélésével. A hitelét vesztett pártpolitikusokon és bürokratikus kormányzaton alapuló államrendszerbe vetett bizalom teljes összeomlása a népesség több, mint egyharmadát arra késztette, hogy bizalmát és hitét a nemzeti újjászületés politikájába vesse. A nagy gonddal kialakított személyi kultuszának köszönhetően Hitler ezeknek a reményeknek a megtestesítőjévé vált.²⁴³³

Bármit tartogatott is a jövő azok számára, akik nem osztoztak január 30-án a Brandenburgi kapun át menetelő SA-hordák deliriumos ujjongásában, legjobb esetben is csak bizonytalannak látszott. „Ugrás a sötétbe”, jellemezte az egyik katolikus lap Hitler kancellárrá történt kinevezését.²⁴³⁴

És nemcsak a baloldalon voltak, akik előre látták a katasztrófát. „Szent német hazánk sorsát minden idők egyik legnagyobb demagógjának kezébe tette le”, írta a már megfelelő tapasztalatokkal rendelkező Ludendorff volt háborús kollégájának, Hindenburgnak. „Ünnepélyesen megjósolom, hogy ez a gyalázatos ember feneketlen mélységbe fogja taszítani birodalmunkat, és elképzelhetetlen szenvedéseket fog zúdítani nemzetünkre. Az eljövendő nemzedékek a sírjában is átkozni fogják ezért a tettéért.”²⁴³⁵