Az év, melynek Hitler örökös száműzetését kellett volna eredményezni a politikai életből – bár ezt akkor aligha lehetett látni –, inkább abszolút elsőségének megszületését hozta a völkisch mozgalomban, és megnyitotta előtte az utat a csúcs felé. Visszatekintve 1924-et annak az időszaknak lehet tekinteni, amikor mint a hamvaiból újjáéledt főnix, Hitler a romokban heverő, szétforgácsolódott völkisch mozgalom törmelékhalmazán a megújult, szervezetileg sokkal erősebb, nagyobb belső összetartással rendelkező náci párt elvitathatatlan vezetőjévé és teljhatalmú urává vált. A börtönben töltött hónapok alatt tanúja lehetett, hogy a vezető szerep megszerzéséért harcoló vetélytársai a radikális völkisch jobboldalon hogyan kísérlik megszerezni a hatalmat, és hogyan vallanak kudarcot. Nélküle az egység látszata is összeomlott. A közvetlenül a szabadulása előtt, decemberben megtartott Reichstag-választások eredményei azt bizonyították, hogy a völkisch jobboldal már minden lehetett, csak komoly tényező nem a német politikában.

A szétforgácsolódott völkisch mozgalom néhány frakciójában Hitlert viszont szinte istenítették a tárgyalása után. A völkisch körökben iránta megnyilvánuló csodálat messze túlmutatott a megszállott fanatikusok áradozásain. Ezek az ömlengések szakadatlanul egocentrizmusát és önbizalmát táplálták, amit – ahogy a tárgyalás is megmutatta – a puccs kudarca is csak ideiglenesen tudott megingatni. A naponta tömegével Landsbergbe áradó dicsőítő levelek, a minden szavát mohón magukba szívó, hízelgő tanítványai, a talpnyaló börtönőrök, látogatóinak, csodálóinak soha szűnni nem akaró áradata nem maradhatott hatástalan egy olyan emberre, akinek saját magába vetett hite amúgy is túlnőtt már minden normális határon, aki már a „történelmi nagyságot” tűzte ki célul maga elé, és egyáltalán nem volt ellenére azt hallani rajongó hívei szájából, hogy ő már rendelkezik is az ehhez szükséges adottságokkal.

Követőinek és csodálóinak Hitler nagyságáról vallott nézetei nem is találhattak volna teljesebb nyilvános kifejezésmódot, mint Georg Schott Das Volksbuch vom Hitler címmel 1924-ben megjelent könyvében. Schott dicshimnuszokat zengő munkája többek közt a következő alcímeket tartalmazta: „A próféta”, A zseni”, „A hívő lélek”, „A szerény”, „A hűséges”, „Az akarat embere”, „A politikai vezető”, „A nevelő”, „Az ébresztő” és „A felszabadító”. Az irodalmi és vallási hivatkozással teletűzdelt együgyű szöveg Hitlert egy félisten magasságába emeli. „Vannak szavak”, írta Schott „melyeket egy ember nem maga talál ki, hanem az isten adja a szájába, hogy kimondja őket. Ezek közé lehet sorolni Adolf Hitlernek azt a vallomását is, hogy »Én vagyok az ifjú Németország politikai vezetője«.” Schott ugyanilyen álvallásos terminológiát használva ömleng Hitler személyiségéről is: „Személyiségének titka abban rejlik, hogy ami a német nép lelke legmélyén szunnyad, benne testesül meg teljes valójában… Adolf Hitlerben ölt testet a nemzet sóvárgása.”¹³¹⁸

Mozgalmának az egymással rivalizáló frakciók miriádjaira történt széthullása, ami kézzelfogható bizonyítékot is szolgáltatott pótolhatatlanságára, a landsbergi idők kényszerű tétlensége, és az, hogy a külső eseményeket nem tudta közvetlenül irányítani, vezette el Hitlert a Mein Kampf megírásához, politikai eszméinek „racionalizálásához” és részbeni módosításához. Könyve első kötetének megírása folyamán állt össze és kerekedett le „világnézete”. Tovább erősödött korlátokat nem ismerő, önimádattal vegyes, saját magába vetett hite is. Abszolút hitet kölcsönzött neki saját, közel messiási tulajdonságaiban és küldetésében, tovább erősítette benne azt az érzést, hogy a sors őt szemelte ki a nép által annyira áhított és várt „nagy vezér” szerepére, aki majd felszámolja az 1918-as „bűnös árulás” következményeit, helyreállítja Németország nagyságát és erejét, valamint megteremti az újjászületett „német nemzet német államát”.¹³¹⁹ Mire elhagyta Landsberget, a „harsonásból” vezérré történt átalakulás – saját és hívei gondolatvilágában – teljes egészében lezajlott.

A völkisch mozgalom Hitler távollétében történt széthullása, azok mértéktelen imádata, akik már látták a benne rejlő nagyságot, és az, hogy felismerte saját magában a „nagy” vezetőt, szorosan összekapcsolódnak egymással. Mikor 1924. december 20-án szabadon engedték Landsbergből, megingathatatlan és elvitathatatlan vezéri pozíciójának alapjai már le voltak fektetve.

I.

Semmi sem bizonyíthatta inkább Hitler pótolhatatlanságát a völkisch jobboldal számára, mint az a tizenhárom hónap, melyet börtönben töltött, amikor a mozgalom „vezér nélkül” maradt. Azóta, hogy eltávolították a politika színpadáról, 1924 júniusától kezdődően visszavonult minden politikai tevékenységtől és a Mein Kampf megírására koncentrált, a völkisch mozgalom civakodó frakciózásba és egymást pusztító viszályba süllyedt. A bajor igazságszolgáltatás jóvoltából a puccsban játszott szerepéért a jobboldal hőseként hagyhatta el a tárgyalótermet. Riválisai és az egymással versengő csoportok kényszerítve érezték magukat, hogy elfogadják tekintélyét, és akcióikhoz megszerezzék a támogatását. Távollétében viszont ez még mindig kevés volt a sikerhez.¹³²⁰ Ráadásul Hitler véleménye a fejleményekről gyakran bizonyult következetlennek, ellentmondásosnak, vagy meglehetősen homályosnak. A vezető posztra támasztott igényét nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és annak megalapozottságát nem is vitatta senki. Kizárólagos vezetésre való törekvését viszont csak a völkisch mozgalom kisebbsége támogatta. Amíg nem volt abban a helyzetben, hogy közvetlenül befolyásolja a fejleményeket, addig elvakult és lelkes hívei a széles, gyakran egymással is háborúskodó, taktikai, stratégiai és ideológiai téren erősen megosztott völkisch jobboldalnak kifejezetten a perifériájára szorultak. Szabadulásakor, 1924 decemberében, az abban a hónapban lezajlott Reichstag-választások eredménye híven tükrözte a völkisch mozgalom támogatottságának katasztrofális csökkenését. A mozgalom ekkor már alig volt több a politikai élet palettájának legszélén elhelyezkedő, széthúzó nacionalistákból és fajgyűlölő szektából álló csoportnál.

Közvetlenül 1923. november 11-i letartóztatása előtt Hitler – arra az időre, amíg távol lesz – a Völkischer Beobachter szerkesztőjét, Alfred Rosenberget nevezte ki a betiltott párt vezetőjévé, akit Essernek, Streichernek és Amannak is támogatnia kellett.¹³²¹ Számos náci vezetőhöz hasonlóan (beleértve Hesst, Scheubner-Richtert és magát Hitlert is) Rosenberg családfája sem a német birodalom határain belül gyökerezett. Az igen gazdag, nagypolgári család sarjaként az észtországi Revalban (ma Tallinn) született különc, zárkózott „pártfilozófus”, a dogmatikus, de nagyon unalmas, arrogáns és hűvös, minden náci vezető közül a legkevesebb karizmatikus képességekkel rendelkező egyéniség csak az iránta táplált osztatlan és rendkívül erős ellenszenvvel tudta egyesíteni a párt többi vezetőjét.¹³²² Mivel hiányzott belőle minden vezetői képesség, aligha lehetett kézenfekvő választás, és Hitler jelölése őt is legalább annyira meglepte, mint a többieket.¹³²³ Elképzelhető, mint ahogy azt sokszor tévesen feltételezik, hogy pontosan vezetői képességeinek hiánya miatt esett rá Hitler választása.¹³²⁴ Az biztos, hogy valószínűtlenebb vetélytársat Hitler számára aligha lehet elképzelni. Ez viszont azt feltételezné, hogy Hitler még az elbukott puccs okozta megrázkódtatás pillanatában is képes volt világos, machiavellista tervezésre, számított arra, hogy mi fog történni, és tulajdonképpen azt akarta és azt várta, hogy távollétében mozgalma széthulljon.¹³²⁵ Sokkal valószínűbb viszont az a magyarázat, hogy a rá nehezedő nagy nyomás alatt, abban a depressziós lelkiállapotban, kapkodó, félresikerült döntést hozott, és a párt ügyeit rábízta müncheni klikkjének egy olyan tagjára, akinek lojalitása nem volt megkérdőjelezhető. Rosenberg gyakorlatilag egyike volt a mozgalom azon vezető tagjainak, aki még kéznél levőnek számított.¹³²⁶ Scheubner-Richter meghalt. A puccs utáni zűrzavarban a többiek szétszóródtak, vagy már letartóztatták őket. Sőt – és ezt Hitler is aligha tudhatta – az a három helyettes, akit Rosenberg támogatására kijelölt, sem volt elérhető. Esser Ausztriába szökött, Amannt letartóztatták, Streicher pedig a nürnbergi ügyekkel volt elfoglalva. Rosenberg minden bizonnyal nem volt több egy „kevésbé rossz” alapon, elkapkodva hozott döntésnél.

Bármi volt is az oka, de Rosenberg hamarosan rájött, hogy utasításait nem tartják be, és az nem elég, ha csupán Hitler tekintélyére hivatkozik. Ennek egyik közvetlen jele az volt, amikor az akkor már illegalitásban lévő SA megbízott vezetője, Walter Buch őrnagy Hitler iránti lojalitását hangsúlyozva ragaszkodott hozzá, hogy a rohamosztag ne tartozzon a pártvezetés irányítása alá, és maradjon ki a párt politikai konfliktusaiból.¹³²⁷ Ez homlokegyenest ellentétben állt Hitler utasításával, mely szerint az SA-nak a párthoz kell tartoznia.¹³²⁸ Rosenbergnek arra is rá kellett jönnie, hogy nincs szervezett párt, melyhez szólhatna. Az a kapkodó összevisszaság, ahogy a párt a puccsot megelőzően szerveződött, azt is eredményezte, hogy nem volt felkészülve az illegalitásra. Dél-Bajorországban még a csoportok működésének összehangolása is lehetetlenné vált. Rosenberg kiagyalt egy Adolf Hitler nevének betűiből összeállított „Rolf Eidhalt – Tartsd az esküdet!” kódnevet, s a futárokkal továbbított leveleit ezen a néven írta alá.¹³²⁹ Fedőszervezetek – turistacsoportok és ehhez hasonlók – alakultak. A helyi pártcsoportok Hitlert ábrázoló képeslapokat kaptak, melyeket – mint „vezérünk jelképét” – milliószámra kellett szétküldeniük, hogy „Adolf Hitler neve mindig élő maradjon a német népben”.¹³³⁰ A betiltott Völkischer Beobachter utódlapja a nácik hívei között megkísérelte ébren tartani a lángot. Hitler maga is küldött cikkeket és rajzokat az egyik, Landsbergből kicsempészett, titokban terjesztett számba.¹³³¹ Bármilyen nehéz is volt kezdetben a kapcsolattartás, hamarosan kiderült, hogy nincs szükség semmiféle kalandregénybe illő megoldásra. A hatóságok készséggel megengedték, hogy létrejöjjön a betiltott NSDAP nyilvánvaló utódszervezete.¹³³²

1924. január 1-jén Rosenberg megalakította a Nagynémet Népközösség (GVG – Grossdeutsche Volksgemeinschaft) elnevezésű pártot, mely az NSDAP betiltása alatt az utódszervezet szerepét volt hivatva betölteni.¹³³³ A nyár beköszöntével Rosenberget félreállították, és a GVG az ausztriai száműzetéséből májusban visszatért Esser és Julius Streicher irányítása alá került.¹³³⁴ Esser és Streicher közönséges, durva személyisége, sértő viselkedése és ügyetlen módszere sok Hitler-követőt elidegenített a párttól. Mindenesetre messze nem minden – Hitlerhez hűséges – szimpatizáns lépett be a GVG-be. Gregor Strasser például, a Landshutban működő gyógyszerész, aki a puccs utáni időszakban Hitler mellett majd a párt másik vezetőjévé nőtte ki magát, a Deutschvölkische Freiheitsparteibe (DVFP) lépett be, abba az Albert Graefe (korábban a konzervatív DNVP tagja) vezette rivális völkisch szervezetbe, melynek fellegvára Mecklenburgban, központja pedig Berlinben volt.

Graefe és a DNVP két másik disszidense, Reinhold Wulle és Wilhelm Henning – mindketten a Reichstag tagjai voltak és kitűnő kapcsolatokat ápoltak a volt katonatisztekkel és üzletemberekkel – 1922 késő őszén Berlinben megalakította DVFP-t, mivel radikálisabb völkisch politikát akartak folytatni, mint a DNVP. 1923 márciusában Hitler kénytelen volt egyezségre lépni Graefével s belemenni abba, hogy Németország északi körzeteiben a DVFP játssza a domináns szerepet, a déli körzeteket pedig megtartotta az NSDAP vonzáskörzetében. Egy – a márciusit megerősítő – második megállapodás, melyet 1923. október 24-én Esser írt alá, a két párt szoros együttműködését irányozta elő. Később Rosenberg és mások is azt állították, hogy Esser Hitler tudta nélkül cselekedett, és Hitler csak azért nem mondta fel a megállapodást, mert nem akarta Essert kényelmetlen helyzetbe hozni. Mivel viszont Hitler egyetértett a márciusi megállapodással és elég elképzelhetetlen, hogy Esser meg tudta, vagy meg akarta volna tenni ezt a lépést Hitler hozzájárulása nélkül, az állítás aligha felelhet meg a valóságnak.¹³³⁵

A megállapodás a puccs előtt nem okozott semmiféle ellentétet, sőt Graefe maga is részt vett november 9-én a feldhernhallei felvonuláson. Hitler börtönbe kerülésével a konfliktus sem váratott sokáig magára. A DVFP-t nem érintette olyan érzékenyen a törvényen kívül helyezés, mint az NSDAP-t. A Hitler mozgalmában uralkodó zűrzavarral ellentétben Graefe és a DVFP többi vezetője szabadon irányíthatták a lényegében érintetlenül megmaradt pártszervezetet. És bár a DVFP vezetői tapsoltak Hitler puccsban játszott szerepéhez (főként, hogy hívei egy részét magukhoz csábítsák), mégis megragadták a helyzet kínálta lehetőséget, hogy vezető szerepüket megerősítsék. Még jobban hozzájárult az ellentétek további elmélyüléséhez az, hogy a DVFP választási rendszer bevezetését javasolta a völkisch mozgalomban. A parlamentáris stratégia felé történő elmozdulás számos nácit elidegenített, és Németország északi körzeteiben az NSDAP konzervatív tagjai is hevesen ellenezték. Szószólójuk, Ludolf Haase, a göttingeni szervezet vezetője egyre erőteljesebben megkérdőjelezte Rosenberg tekintélyét, de mindenekelőtt meg akarta őrizni az NSDAP északi körzetben lévő szervezeteit Graefe terjeszkedésétől. Rosenberg pozícióit még jobban aláásta, amikor azt a Graefével kötendő megállapodástervezetet, mely egységes pártszervezetet és vegyes összetételű vezetőséget irányzott elő, s amit a megbízott náci vezető egy január végén Salzburgban megtartott titkos megbeszélésen visszautasított, végül Ludendorff nyomására február 24-én mégis elfogadta. Ez Hitler egyértelmű engedélyével és azzal a kikötéssel történt, hogy annak hatálya csak hat hónapig lesz érvényben. Ez újabb jele annak, hogy mennyire nem kaptak világos és egyértelmű utasításokat bebörtönzött vezetőjüktől azok, akik szabadlábon maradva megpróbálták a betiltott és szétzilált pártot irányítani. Közvetlenül ezután, egy nappal a puccsisták tárgyalásának kezdete előtt, Ludendorff nyilvánosan, a saját északnémet tartományának képviselőjeként támogatásra javasolta Graefét, így tekintélyével erősítette a DVFP-t, és hallgatólagosan bejelentette igényét a völkisch mozgalom vezetésére.¹³³⁶

A völkisch csoportok, melyek – ha mégoly kelletlenül is – készek voltak belépni azért a parlamentbe, hogy egy napon majd megsemmisíthessék azt, úgy döntöttek, hogy választási szövetségre lépnek egymással, mely lehetővé tette számukra a februárban kezdődő tartományi (Landtag) és a két év óta először, 1924. május 4-én megtartott Reichstag-választásokon való részvételt. Hitler ellenezte ezt a stratégiát. Mint ahogy Rudof Hess – Hitler nevében – több, mint egy évvel később magyarázta: „Herr H. az első pillanattól kezdve ellenezte a választásokon való részvételt. Ezt egyértelműen és világosan tudatta az urakkal, Őexcellenciáját, L.-t (Ludendorffot) is beleértve. Az volt a véleménye, hogy a mozgalom még nem elég érett, hűnek kell maradnunk az antiparlamentarizmus alapelvéhez, és különben is csak értelmetlen pénzpocséklás lenne az egész.”¹³³⁷ Hitler ellenkezése mit sem számított. A részvételről szóló döntés megszületett. A Graefe fellegvárában, Mecklenburg-Schwerinben megtartott Landtag-választásokon a DVFP a hatvannégy helyből tizenhármat megszerzett. Az április 6-án megrendezett bajor Landtag-választásokon a Völkischer Block, ahogy a választási szövetség magát nevezte, a leadott szavazatok 17 százalékát nyerte el.¹³³⁸

Hitler még ezen eredmények ismeretében is értésre adta, hogy ellenzi a Völkischer Block részvételét a közelgő Reichstag-választásokon, ugyanakkor engedélyt adott arra, hogy neve szerepeljen a Block választási hirdetményein. A választások után nem sokkal viszont már azt mondta Kurt Lüdeckenek, hogy politikát kell változtatni: „be kell fognunk az orrunkat, s be kell lépnünk a Reichstagba, hogy fellépjünk a katolikus és marxista képviselők ellen”.¹³³⁹ Hogy ezt miként gondolta, azt egy év múlva Rudolf Hess magyarázta meg az egyik párttagnak írt válaszlevelében: „Herr Hitlernek az a véleménye, hogy miután akarata ellenére beléptünk a parlamentbe, a parlamenti részvételt a jelenleg fennálló rendszer – beleértve a parlamentarizmust is – elleni harc egyik formájának kell tekinteni. A részvétel viszont nem lehet »pozitív együttműködés«, mint ahogy ezzel – igaz kevés sikerrel – a völkisch parlamentaristák sajnálatos módon próbálkoznak, hanem ott a fennálló rendszer állandó bírálatával kíméletlen ellenzéki és obstrukciós politikát kell folytatni. A parlamentet, vagy még inkább a parlamentarizmust, lehetetlenné kell tenni a parlamentben.”¹³⁴⁰

A Reichstag-választások eredményei, úgy tűnik, hozzájárultak Hitler meggyőzéséhez, hogy a pragmatikusan és céltudatosan alkalmazott parlamentáris taktika meghozza a kívánt eredményt. A Hitler-tárgyalás nyilvánossága és kimenetele által feltornázott völkisch szavazatok elérték a 6,5 százalékot, és harminckét helyet jelentettek a Reichstagban.¹³⁴¹ Az eredmények különösen Graefe területén, Mecklenburgban (20,8 százalék) és Bajorországban (16 százalék) voltak biztatóak.¹³⁴² Az viszont, hogy a Reichstag völkisch képviselői közül csak tíz volt az NSDAP és huszonkettő a DVFP tagja, egyben Hitler mozgalma maradványainak a gyengeségét is mutatta abban az időben.¹³⁴³

Két első, májusban tett landsbergi látogatását kihasználva, a München környéki állandó lakhelye ellenére Észak-Németországban is kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező Ludendorff megpróbálta rávenni Hitlert, hogy egyezzen bele az NSDAP és a DVFP Reichstag-frakciójának összeolvadásába, majd a második találkozás alkalmával arra is, hogy értsen egyet a két párt teljes egységével. Hitler csűrte-csavarta a dolgot. Elvileg egyetértett, de olyan feltételeket támasztott, melyeket Graefével kellett megbeszélni. Ezek egyike, ami kiszivárgott, az volt, hogy a mozgalom központja Münchenben legyen.¹³⁴⁴ A Graefével tervezett találkozóra viszont nem került sor az előtt, hogy a két párt Reichstag-képviselői május 24-én Berlinben elhatározták, hogy parlamenti célok érdekében Nemzetiszocialista Szabadságpárt (Nationalsozialistische Freiheitspartei, NSFP) néven egységet alkotnak. Ludendorff Hitler álláspontját is kompromittálta azzal, hogy sajtónyilatkozata szerint Hitler támogatja az egy és egységes párt létrejöttét. Hitler nehéz helyzetbe került, mert bár mindig is ragaszkodott az NSDAP külön és sajátos arculatához, most – a Völkischer Block választási sikere után – az a veszély fenyegetett, hogy ez a merev álláspont egyáltalán nem lesz vonzó támogatói szemében. Ráadásul a két párt közül – a választási eredmények tükrében – a DVFP volt az erősebb, és Ludendorffot a völkisch mozgalom vezéralakjának tekintették.¹³⁴⁵

Hitler gyengesége, mely abban nyilvánult meg, hogy mindig azt mondja az embereknek, amit azok hallani szeretnének, újból megmutatkozott egy sebtében összehozott látogatás során, amikor május végén Haase vezetésével egy négytagú északi náci küldöttség érkezett Landsbergbe. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy a DVFP-vel február 24-én kötött megállapodást már mint befejezett tényt közöljék vele,¹³⁴⁶ mivel ő ellenezte a választásokon való részvételt, de megakadályozni nem tudta, és a DVFP-vel létrejött egység nem mutat túl a két Reichstag-frakció egyesülésén. Ludendorff a június 11-én kiadott, a fentieknek homlokegyenest ellentmondó közleményében azonnal megkérdőjelezte Hitler őszinteségét, s hangsúlyozta, hogy Hitler is egyetértett az egybeolvadás szükségességével.¹³⁴⁷ Ezzel együtt a Haase-féle küldöttség látogatása eredményeként Hitler északnémet hívei 1924. június 3-án, Hamburgban megalakítottak egy „igazgatóságot” dr. Adalbert Volck lüneburgi ügyvéd vezetésével, akinek a völkisch mozgalomban játszott szerepére baltikumi származása erősen rányomta a bélyegét.¹³⁴⁸ Az „igazgatóság” mereven elutasított minden, DVFP-vel való egyesülésre vonatkozó javaslatot, mert úgy érezte, hogy így felfalja a „parlamentarizmus” és olyan párttá válik, mint a többi. Ennek megfelelően az igazgatóságnak – szándékai szerint – egy zárt, központilag irányított, Hitlerhez hű szervezetnek kellett maradnia, s mindaddig tartania kell magát Hitler alapelveihez, amíg ki nem szabadul és ismét át nem veszi az irányítást.¹³⁴⁹

Nem meglepő, hogy még ennek ellenére is számos északnémet náci zavart és bizonytalan maradt Hitler egyesülésről vallott nézeteivel kapcsolatban. Június 14-i levelében Haase annak megerősítését kéri, hogy Hitler ellenezte a két párt egyesülését. Két nappal későbbi válaszában Hitler tagadta, hogy alapvetően ellenezte volna, bár meghatározta az előfeltételeit egy ilyen lépésnek. Elismerte, hogy számos náci lojalista ellenzi a DVFP-vel való fúziót, ami – mint ahogy erre is kitért – azt mutatja, hogy a párt régi gárdájának számos tagja elhatárolja magát tőle. Ilyen körülmények között – folytatta – a további fejleményekbe már nem tud beavatkozni, és azokért a felelősséget sem tudja vállalni. Ezért úgy döntött, hogy mindaddig visszavonul a politikától, míg abba a helyzetbe nem kerül, amikor megfelelően képes a vezetésre. Ettől kezdve megtiltja, hogy nevét bármilyen politikai álláspont támogatására felhasználják, és kérte, hogy ne írjanak hozzá politikai témájú leveleket.¹³⁵⁰ Egy héttel később Hermann Fobke, egy Göttingen környékéről származó, szintén Landsbergben bebörtönzött ifjú náci, aki a mindenes feladatait látta el Hitler mellett, és közvetítő volt az északnémet szervezetekhez is, azzal nyugtatgatta Haasét, hogy Hitler támogatja az északnémet szervezet DVFP-vel való szemben állását. „Mindenesetre” – summázta Fobke a mondanivalóját – „H(itler) érzése szerint a dolgok olyan reménytelenül félresiklottak, hogy szabadulása után mindent elölről kell kezdenie. E tekintetben nagyon derűlátó, és az a véleménye, hogy néhány napon belül ismét kézben tudja tartani az irányítást.” Fobke viszont nem tudott ellenállni, hogy hangot ne adjon saját csalódásának, amikor Hitler olyan közömbösen fogadta az északnémet NSDAP „segélykiáltásait”.¹³⁵¹

Hitler július 7-én közölte a sajtóval, hogy visszavonul a politikától. Kérte, hogy hívei többé ne látogassák meg Landsbergben, de kérését egy hónappal később meg kellett ismételnie. A sajtónyilatkozat azzal indokolta a döntését, hogy amíg Landsbergben van, addig gyakorlatilag nem tudja vállalni a felelősséget a fejleményekért, „túldolgozta” magát, és különben is most könyve (a Mein Kampf első kötete) megírására kell összpontosítani a figyelmét.¹³⁵²

Nem jelentéktelen az a körülmény sem, mint ahogy az ellenzéki sajtó is hangsúlyozta, hogy Hitler semmivel sem akarta veszélyeztetni feltételes szabadlábra helyezését, mely október 1-jétől válhatott volna esedékessé.¹³⁵³ A döntését kiváltó közvetlen ok Ludendorff június 11-i sajtónyilatkozata volt, mely kellemetlenül érintette és feldühítette a kérdést óvatosan és nem egyértelműen megközelítő Hitlert, amikor az állította, hogy nyíltan támogatta a két párt egyesülését.¹³⁵⁴ Fobke június 23-án azt mondta Haasének, hogy Hitler politikától való visszavonulásra vonatkozó döntését „a nyilatkozat miatti harag szülte”.¹³⁵⁵ A legfontosabb ok viszont minden bizonnyal az volt, amit Hitler maga közölt Haasével: „Landsbergből nem tudja irányítani az eseményeket”. Ludendorff sajtónyilatkozata egyszerűen csak utolsó bizonyítéka volt tehetetlenségének. Visszavonulását nem az a machiavellista meggondolás diktálta, hogy ezzel is mélyítse a már amúgy is meglévő szakadékot, tovább fokozza a zűrzavart, és saját magát mint az egység jelképét tüntesse fel.¹³⁵⁶ Ez már csak az okozat volt és nem maga az ok. 1924 júniusában nem lehetett világosan előre látni a fejleményeket. Hitler döntését nem az erő, hanem a gyengeség szülte. Minden oldalról nyomás nehezedett rá, hogy az egyre fokozódó széthúzás közepette foglaljon állást. Határozatlansága követőit is bosszantotta. Bármilyen nyílt állásfoglalással viszont vagy az egyik, vagy a másik oldalt idegenítette volna el magától. Döntése, hogy nem dönt, jellemző volt rá. „Hitler szokásához híven racionalizálja a választási lehetőségeit”, magyarázta Lüdecke. „Amíg börtönben ült, kész volt minden kockára tenni tekintélyének maradéktalan megőrzése érdekében.”¹³⁵⁷

Hitler csalódottságát még a tehetetlenség is fokozta, amikor kifejezett akarata ellenére sem tudta meggátolni Röhmöt abban, hogy Frontbann néven egy egész országra kiterjedő félkatonai szervezetet hozzon létre. Ezzel az volt a szándéka, hogy felszívja és magában egyesíti a völkisch mozgalom más, már meglévő félkatonai szervezeteit, beleértve az SA-t és a Kampfbundot alkotó többi betiltott szervezetet is, majd az egészet Ludendorff katonai vezetése alá rendelje. Hitler egyszerűen allergiás volt még a gondolatra is, hogy elkerülhetetlenül és óhatatlanul elveszti ellenőrzését az SA fölött, és nem szerette volna, hogy – mint a puccsot megelőzően – függő helyzetbe kerüljön a félkatonai szervezetek vezetőitől. Mindenekelőtt az nyugtalanította, hogy ha ismét beleavatkozik a félkatonai szervezetekkel folytatott politikába, akkor ez gátolhatja idő előtti szabadlábra helyezését, és bátoríthatja azokat, akik vissza akarják toloncolni Ausztriába. Röhmöt április 1-jén szabadlábra helyezték és a puccsban való részvételéért kapott nevetséges, tizenöt hónapos börtönbüntetését jó magaviselet feltételével felfüggesztették. Hitlernek nem sikerült őt eltéríteni eredeti szándékától, és Landsbergből való távozását megelőző utolsó találkozásuknak azzal vetett véget, hogy ő másoknak adta át a nemzetiszocialista mozgalom vezetését, és ezek után egy szót sem akar többé hallani a Frontbannról. Röhm ezzel együtt semmibe vette Hitler álláspontját, s Ludendorff támogatását és védelmét keresve tovább folytatta tervei megvalósítását.¹³⁵⁸

A Hitler politikai életből való visszavonulását hírül adó sajtóközlemény megjelenése után Ludendorff és Graefe is gyors lépésre szánta el magát, s két nappal később kiadták saját sajtónyilatkozatukat, melyben magukat nyilvánítják a völkisch mozgalom vezetőivé „mindaddig, amíg München szabadlábra helyezett hőse ismét át nem veszi a vezetést”. Hitler, állításuk szerint, őket kérte fel a gyeplő átvételére. Ezzel egy időben Rosenberg is lemondott posztjáról, s Gregor Strassert Ludendorffal és Graefével együtt, Hitler szabadulásáig, beválasztották az NSFP birodalmi vezetésébe (Reichsführerschaft). Közölték, hogy az augusztus közepére, Weimarba tervezett tanácskozás majd egységet teremt a völkisch mozgalomban.¹³⁵⁹ Az északi nácikat ez az egész elborzasztotta. A helyzet tisztázását kérték Fobkétől. Közölték velük, hogy Hitler csak bebörtönzése időtartamára vált meg a vezetéstől, nem adta át a hatalmat senkinek, semmi köze sincs ahhoz, hogy Strassert beválasztották a birodalmi vezetésbe, bár személy szerint ő is egyetért ezzel a lépéssel.¹³⁶⁰ Július 18-án az igazgatóság vezetője, Volck ismét világosan leszögezte, hogy mi az északi nemzetiszocialisták véleménye az egyesülésről: „Programunk két szóból áll: »Adolf Hitler«.”¹³⁶¹ Az NSDAP nyolcvan, az egész országból összegyűlt képviselőjének július 20-án Weimarban megtartott tanácskozása, ahol Ludendorff díszvendégként vett részt, s amit az egyesülés kérdéseinek megvitatására hívtak össze (melyek biztosan fel fognak merülni az egy hónappal később, ugyanebben a városban megrendezésre kerülő találkozón), keserű szájízzel, kölcsönös vádaskodással, zűrzavarral és a korábbinál is nagyobb véleménykülönbséggel ért véget.¹³⁶²

A történtekről Volck azonnal készített egy nagyon kritikus szemmel összeállított jelentést, amit elküldött Landsbergbe.¹³⁶³ Hitler – közvetítőjén, Fobkén keresztül küldött – válasza némi biztatást jelentett az északi csoport számára. Közölte velük, hogy „helyes úton járnak”. Erősen bírálta Ludendorffot, akinek – megítélése szerint – kizárólag a mozgalom katonai jellegű kérdéseire kellene összpontosítani a figyelmét. Esser és Streicher tevékenységét is kritikusan ítélte meg, de továbbra sem volt hajlandó eltéríteni magát az egymással rivalizáló szervezetekkel kapcsolatos semleges álláspontjától. Az egyesülés kérdését ugyanakkor befejezettnek tekintette, és a kialakult ellentéteknek nem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget. Nagyon kevés együttérzéssel viseltetett az északnémet nemzetiszocialisták „elkeseredett küzdelme” iránt. Tisztában volt azzal, hogy szabadulása után mi a teendője, és azzal is, hogy a mozgalom újjáépítése csak Bajorországból indulhat ki.¹³⁶⁴ Volcknak csalódást okozott Hitler válasza, mely – megítélése szerint – nem kellő alapossággal ítéli meg az NSDAP helyzetét északon. Ez volt az első jele annak, hogy Volck egyre kritikusabban ítéli meg Hitler tevékenységét. „Ha a vezetők azt hiszik, hogy egyedül mindent és jobban meg tudnak ítélni – jegyezte meg –, akkor nem jutunk messzire.”¹³⁶⁵

A Weimarban augusztus 15–17-én nagy dérrel-dúrral megrendezett tanácskozás, melynek célja az NSDAP és a DVFP szervezeti összeolvadásának megerősítése volt, a Nemzetiszocialista Szabadságmozgalom (Nationalsozialistische Freiheitsbewegung) megalakulásával csak látszólagos és nagyon felületes egységet eredményezett. A tanácskozás csúcspontját az jelentette, amikor hatalmas tapsvihar közepette felolvasták „az önök vezére, Adolf Hitler” üdvözlő táviratát, ami Ludendorff háttérbe szorulásával fenyegetett, holott ezt ő szorgalmazta leginkább. A tanácskozás tanulsága az volt, hogy Hitler vezetése nélkül az egység elképzelhetetlen. Hitler vezetése viszont – legalábbis, amit ő magának követelt – egyre inkább összeegyeztethetetlenebbé vált Ludendorff és Graefe vezetői triumvirátusra vonatkozó elképzeléseivel.¹³⁶⁶

Az északi fundamentalisták csatarendbe felsorakozott csoportját nyugtalanította Hitler konferenciának küldött távirata, ezért még egyszer világos és egyértelmű útbaigazítást kért tőle. Hitler ismételten csalódást okozott nekik. Válaszában Fobke megpróbálta megnyugtatni északi partnereit, hogy Hitler nem fogadta el a két párt teljes egyesülését és azt sem, hogy a mozgalom „parlamentarizálódott”. Elfogadta viszont a kompromisszum és a parlamenti akciók szükségességét. Hitler Fobkén keresztül ismételten leszögezte álláspontját, mely szerint tartózkodik a véleménynyilvánítástól. Hangsúlyozta, hogy szabadulása (melyet október 1-jére várt) utáni első teendője a bajorországi rendcsinálás lesz. Az északi igazgatóságot arra buzdította, hogy addig tartsanak ki. Az északnémeteknek nem túlzottan tetszett a válasz.¹³⁶⁷

A nyár végére az NSDAP és általában a völkisch mozgalom széttöredezése az egyesülésről és az egységről elhangzó mindenfajta beszéd ellenére nemhogy lelassult volna, hanem még inkább felgyorsult. Streicher és Esser durva, sértő és hatalmaskodó stílusa még a GVG-n belül is gyűlölködést szított és súlyos ellentétekhez vezetett a Völkischer Blockkal (melynek bajorországi vezetője, Gregor Strasser szintén tagja volt az NSFB birodalmi vezetőségének), és teljes elidegenedést eredményezett az északi nemzetiszocialistáktól. Válaszul ők nem ismerték el az NSFB birodalmi vezetését, mely viszont nem fogadta el, hogy az igazgatóságnak bármilyen hatásköre is lenne.¹³⁶⁸ A párt belháborúiban csak Hitler helyzete erősödött meg jelentősen.

A nyár őszbe fordult, közeledett a tél, és a völkisch mozgalomban tátongó szakadékok még jobban elmélyültek. Szeptember közepén Hitler arról biztosította az északi lojalista szervezetet, hogy szabadulása után tisztázni kívánja a helyzetet, s az összes vezetőt találkozóra hívja össze. A találkozó egyetlen napirendi pontja annak eldöntése lesz, hogy ki vezesse a mozgalmat. Más megfogalmazásban: ki támogatja azt, hogy Hitler legyen az egyetlen és kizárólagos vezető? „H(itler) nem ismeri el a birodalmi vezetőséget” – hangoztatja levelében Fobke „és sohasem lesz részese egy ilyen katonatanácsi konstrukciónak”. Tehát szó sem volt arról, hogy csatlakozna Ludendorffhoz és Graeféhez egy egyesített birodalmi vezetésben. Erről viszont nem volt hajlandó hivatalos nyilatkozatot tenni. Északi támogatóinak csalódottsága és türelmetlensége tovább fokozódott. Támogatói várakozása ellenére október 1-jén nem helyezték feltételesen szabadlábra, s ez tovább bonyolította a helyzetet. Az NSFB álláspontja szerint az egység Hitler nélkül és annak tükrében, hogy Hitler továbbra sem hajlandó magát elkötelezni az egyesített szervezet mellett, egyszerűen elképzelhetetlen.¹³⁶⁹ Bajorországban az Esser és Streicher körül zajló völkisch belháború nyílt töréshez vezetett. Október 26-án a Völkischer Block úgy döntött, hogy csatlakozik az NSFB-hez s egységes szervezetet alkotva veti bele magát a közelgő választási küzdelembe. Ezzel egyben el is fogadta az NSFB Birodalomban elfoglalt vezető helyzetét. Gregor Strasser, a Völkischer Block szóvivője abban reménykedett, hogy a Grossdeutsche Volksgemeinschaft szintén csatlakozik az NSFB-hez, de ugyanakkor nyíltan elítélte vezetőit, Essert és Streichert. Esser a GVG szervezeteihez intézett levelében hevesen támadta a Völkischer Block vezetőit, sőt még Ludendorff felé is tett egy oldalvágást, amiért a tábornok a Block álláspontját támogatta. Levelében a müncheni lojalisták álláspontját is megerősítette: „az egyetlen ember, akinek joga van valakit kizárni, aki éveken át harcolt a nemzetiszocialista mozgalomban elfoglalt helyéért, egyedül és kizárólagosan Adolf Hitler”.¹³⁷⁰ Esser handabandázása és a Streicher ellen intézett – a türingiai nemzetiszocialista Artur Dinter által támogatott – éles támadása sem tudta titkolni a GVG gyors hanyatlását.¹³⁷¹

A december 7-i Reichstag-választások világosan megmutatták, hogy a német politika alakulása szempontjából mennyire periférikus jelentőséggel bírtak a völkisch mozgalomban zajló állandó belharcok. Az NSFB a szavazatoknak mindössze 3 százalékát szerezte meg. A májusi választásokhoz képest a völkisch mozgalom több, mint egymillió szavazatot vesztett. A Reichstagban harminckettő helyett csak tizennégy mandátumot szereztek, s közülük is csak négyen voltak nemzetiszocialisták. Hitlert viszont ez elégedettséggel töltötte el.¹³⁷² Távollétében a völkisch politika összeomlott, de a mozgalom vezetésére fenntartott igénye közben még megalapozottabbá vált. A választási eredmények azzal az előnnyel is jártak, hogy a bajor kormány már nem tekintette komolynak a jobboldali fenyegetést. Úgy tűnt, hogy szükségtelen tovább aggódni Hitler Landsbergből való kiszabadulása miatt, melyet támogatói már október óta zajosan követeltek.¹³⁷³

II.

Az ítélethirdetés utáni, a törvényben előírt hat hónap letöltése után, Hitlernek és híveinek az október 1-jei feltételes szabadlábra helyezés iránt táplált reményének beteljesülése attól függött, hogy börtönben tanúsított magaviseletét hogyan ítélik meg, és szabadulása után mik a szándékai.¹³⁷⁴ Szeptember 15-i jelentésében a landsbergi börtön igazgatója, Otto Leybold kormányfőtanácsos – a Hitlerrel melegen rokonszenvező őrökkel együtt – dicshimnuszokat zengett nevezetes foglyáról:

„Hitler nemcsak saját magaviseletét, hanem rabtársaival fenntartott kapcsolatait illetően is a rend és fegyelem embereként mutatkozott be. Nincsenek követelései, csendes és megfontolt, komoly és minden sértő szándék hiányzik belőle. Lelkiismeretesen vigyáz arra, hogy maradéktalanul alávesse magát a fogva tartás szabályainak. Hiányzik belőle minden hiúság, elégedett az étkezéssel, nem iszik, nem dohányzik és bajtársiassága ellenére tudja, hogyan éljen tekintélyével börtöntársai között… Nem vonzódik a női nem iránt. A látogatóba érkező hölgyeket a legnagyobb udvariassággal fogadja, és nem folytat velük komoly politikai beszélgetéseket. Mindig nagyon udvarias, az intézmény dolgozóival szemben soha nem viselkedik sértően. Hitler, akinek kezdetben nagyon sok látogatója volt, köztudomásúan hosszú hónapokon át – amennyire ez lehetséges – távol tartotta magától a politikai céllal érkezőket, keveset levelezik, többnyire köszönő leveleket ír. Naponta hosszú órákat szentel könyve megírásának, melynek a következő hetekben kell megjelennie; életrajzát s a polgárságról, a zsidóságról, a marxizmusról, a német forradalomról, a bolsevizmusról, a nemzetiszocialista mozgalomról vallott nézeteit és 1923. november 8-nak az előtörténetét tartalmazza… Tíz hónapos előzetes letartóztatása és fogsága alatt érettebbé és csendesebbé vált. Szabadon bocsátása esetén nem fog fenyegetőzni és nem forgatja a bosszú gondolatát azon hivatalos személyekkel szemben, akik meghiúsították 1923. novemberi terveit. Nem fog agitálni a kormány ellen, nem viseltetik ellenséges érzésekkel a többi nacionalista párttal szemben. Állandóan azt a meggyőződését hangoztatja, hogy egy állam nem létezhet szilárd belső rend és erős kezű kormány nélkül.”¹³⁷⁵

A dicshimnusz nem győzte meg se a müncheni rendőrséget, se az államügyész hivatalát. Mindkettő világosan és meggyőzően megindokolta, miért nem tartja célszerűnek Hitler feltételes szabadlábra helyezését.

A müncheni rendőrség helyettes vezetője, Friedrich Tenner kormányfőtanácsos 1923. szeptember 23-án kelt levelében igen határozottan a feltételes szabadlábra helyezés ellen foglalt állást. A rendőrfőnök helyettese emlékeztetett a rendőrség vezetésének 1923. május 8-án készített értékelésére, mely szerint Hitler vérmérsékletét és energikus céltudatosságát figyelembe véve biztosra vehető, hogy szabadulása után sem adja fel céljait és „állandó veszélyt fog jelenteni az állam külső és belső biztonságára”. Az azóta bekövetkezett események igazolják ennek az értékelésnek a helyességét. A helyettes rendőrfőnök felhívja a figyelmet arra, hogy Hitler, Kriebel és Weber a tárgyalásukon kijelentették, hogy szabadulásuk után is hasonló szellemben folytatják majd tevékenységüket. Hivatkozott azokra a szeptember 16-án a Frontbann irodáiban talált dokumentumokra is, melyek azt bizonyítják, hogy az elítéltek részt vesznek a feloszlatott félkatonai szervezetek újjászervezésében.¹³⁷⁶ Ilyen körülmények között fel sem merülhet a feltételes szabadlábra helyezés kérdése, folytatja tovább a jelentés, de ha a bíróság ezt a várakozásokkal ellentétben elrendeli, akkor elengedhetetlenül szükségessé válik Hitlernek „az egész völkisch mozgalom lelkének” a kitoloncolása, s ezzel a bajor államot fenyegető veszély elhárítása. A jelentés nagy előrelátással azt is megjósolja, hogy szabadon bocsátása után mi várható Hitlertől: „Hitler hatása a völkisch gondolkodásúakra – ami nagyobb, mint valaha, mivel ő a lelke ennek a mozgalomnak – nem csupán a völkisch mozgalom hanyatlását állítja meg, hanem annak jelenleg szétforgácsolt részeit egyesíteni fogja, és az eszme támogatóinak lemorzsolódott és különálló tömegeit visszavezeti az NSDAP-be.” Mindez nagygyűléseket, tüntetéseket, nyilvános botrányokat, „könyörtelen kormányellenes harcot” fog eredményezni.¹³⁷⁷

A területileg illetékes müncheni államügyész, Ludwig Stenglein, aki Hitler tárgyalásán is főügyészként szerepelt, szeptember 25-i levelében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Hitler szándékai vajmi keveset változtak a börtönben eltöltött időszak során, és okkal feltételezhető, hogy ott fogja folytatni, ahol abbahagyta, valamint Hitler szabadon bocsátása erősen veszélyezteti a közrendet is. Közvetve arra utalt, hogy milyen botrányos körülmények közepette zajlott a tárgyalás, s külön kitért arra, hogy Hitler milyen bűnös magatartást tanúsított a puccs előtt és alatt. A puccs nem csupán a bajor államot és a német birodalmat veszélyeztette, hanem jelentős emberáldozatot, jelentős pénzösszegek elrablását eredményezte, s előre megfontolt szándékkal a rendőrséggel való fegyveres összeütközéshez vezetett. Az ügyész arra is rámutatott, hogy Hitler, 1922-es rendbontása miatt, egy hónapi letöltendő és kéthavi, 1926. március 1-jéig felfüggesztett börtönbüntetést kapott (ez a bírósági tárgyaláson is figyelembe kellett volna venni, de említés sem történt a dologról). Az ügyész kérte a próbaidő megszüntetését. Azok a bizonyítékok, melyek arra mutattak, hogy Hitler kapcsolatban áll a betiltott félkatonai szervezetek újjászervezésére vonatkozó tervekkel, az ügyész feltételezése szerint egyértelműen rávilágítanak arra, hogy szabadlábra helyezésük után Hitler és börtöntársai, Kriebel és Weber, mit forgatnak a fejükben. Landsbergi kedvezményeikkel való visszaélés (levelek kicsempészése a lehetővé tett négyszemközti beszélgetésekre érkezett látogatók útján) ugyancsak a jó magaviselet hiányát bizonyítja. Mindezek figyelembevételével, vonja le az államügyész a következtetést, a szabadlábra helyezésnek nincs semmi jogalapja, és ezért javasolta az erre vonatkozó kérelem elutasítását.

A bíróság egyszerűen figyelmen kívül hagyta az államügyész érveit, és szeptember 25-én engedélyezte a feltételes szabadlábra helyezést. Álláspontja szerint elemezve az érintett személyeket és az általuk elkövetett cselekmények motívumait, a viszonylag enyhe börtönbüntetés elégséges retorziónak számít. A börtöncenzúra megkerülését és néhány semmitmondó tartalmú levél kicsempészését apróságnak minősítette,¹³⁷⁸ melynek nincs jelentősége a fogva tartottak kitűnő magatartása szempontjából, amit a börtönigazgató minősítése is alátámaszt.¹³⁷⁹ Arra nincs semmi bizonyíték, állapítja meg a bíróság, hogy Hitler és Kriebel kapcsolatban állna a Frontbannal. Ebben a tekintetben a bíróság feltételezhetően Röhm és mások nyilatkozatát vette figyelembe, mely szerint Hitlernek semmi kapcsolata sincs a Frontbannal.¹³⁸⁰ A bíróság megállapítása szerint az államügyész azon kérésének sincs alapja, hogy visszavonják Hitler (1922-es elítéléséből származó) büntetésének felfüggesztését.¹³⁸¹

Stenglein, a rendíthetetlen államügyész a hétvégét azzal töltötte, hogy a bajor legfelsőbb bírósághoz újabb beadványt szerkesztett Hitler, Kriebel és Weber feltételes szabadlábra helyezése ellen. Ezt hétfőn, szeptember 29-én juttatta el a legfelsőbb bírósághoz. A beadványban megismételte a jó magaviselet hiányára vonatkozó érveket (azon az alapon, hogy legalább kilenc alkalommal csempésztetett ki leveleket), erős gyanújának adott hangot, mely szerint továbbra is részt vesz illegális szervezetek tevékenységében (a Frontbannal fenntartott kapcsolatai alapján), és újra azt hangsúlyozta, hogy az elítéltek szabadlábra helyezése kockázatot jelentene az állam biztonságára.¹³⁸² Ennek a fellebbezésnek köszönhetően már nem volt lehetőség Hitler október 1-jén történő feltételes szabadlábra helyezésére, amit eddig támogatóival együtt oly erőteljesen szorgalmazott.¹³⁸³

Az ügy tehát függőben maradt, a bíróságnak hamarosan határoznia kellett Hitler feltételes szabadlábra helyezéséről, és nem volt túlságosan sok lehetőség ennek megakadályozására. Ha a feltételes szabadlábra helyezést nem is engedélyezték azonnal, minden esély megvolt, hogy Hitler fáradhatatlan támogatóinak nyomására, némi késedelemmel, de arra mégis sor kerül.¹³⁸⁴ A bajor kormány képviselője ezeknek a gondolatoknak a jegyében október elején ellátogatott Bécsbe, hogy megpróbálja elintézni Hitler azonnal szabadlábra helyezése utáni kitoloncolását Ausztriába.¹³⁸⁵ A még 1924. március 26-án továbbított bajor kérésre Felső-Ausztria hatóságai április 20-án elismerték Hitler osztrák állampolgárságát, és Passaunál készek voltak átvenni a kitoloncoltat.¹³⁸⁶ A müncheni rendőrség május 8-i jelentése a bajor állam biztonsága érdekében szintén javasolta a kitoloncolást.¹³⁸⁷ Szeptember végéig viszont semmilyen lépésre sem került sor. A ügyet – feltételezhetően mint nem fontosat – egyszerűen félretették. Szeptemberre, amikor az ügy megoldása már valóban sürgőssé vált, a bajor kormány megosztott volt Hitler kitoloncolásának kérdésében.¹³⁸⁸ Ekkor viszont a passaui határőrizeti szervek közölték, azt a parancsot kapták Bécsből, hogy ne fogadják be Hitlert.¹³⁸⁹ Az utasítást nem kisebb személyiség adta ki, mint maga Ignaz Seipel szövetségi kancellár.¹³⁹⁰ A bajorok ezt követő – önmagában meggyőző – jogi érvelése és a Hitler befogadása érdekében az osztrák kormányra gyakorolt nyomása nem járt eredménnyel. Seipel egyszerűen nem volt hajlandó befogadni, s makacsul ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy Hitler szolgálatteljesítése a német hadseregben az osztrák állampolgárság elvesztését vonta maga után. Ennyi elég is volt.¹³⁹¹ Hitler aggodalmai ellenére semmi sem lett a deportálásából.¹³⁹² Landsbergből való szabadon bocsátását követően, 1925 márciusában Hitler az után érdeklődött, hogyan tudna lemondani osztrák állampolgárságáról. Közölték vele, hogy ezt hivatalosan kérnie kell, amit arra hivatkozva meg is tett, hogy a háború idején a német hadseregben szolgált, és kifejezte szándékát, hogy a német állampolgárságot óhajtja megszerezni. 1925. április 25-én meg is kapta az annyira várt határozatot, mellyel elbocsátották az osztrák állampolgárságból.¹³⁹³ „Hatalmas összegbe”, 7,5 osztrák schillingbe került neki, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon az esetleges kitoloncolás miatti rettegéstől.¹³⁹⁴ Hivatalosan hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkapja a német állampolgárságot. Addig hontalan maradt.

Közben, október 6-án, a Bajor Legfelsőbb Bíróság meghozta a döntést, mellyel elutasította az államügyész Hitler szabadlábra helyezésének elutasítását kérő beadványát. A bíróság véleménye szerint további bizonyításra szorul az a gyanú, mely szerint Hitlernek, Kriebelnek és Webernek köze lenne a betiltott félkatonai szervezetekhez. A feltételes szabadlábra helyezésről szóló döntés ennek a bizonyításán múlott s csak megléte esetén lehetett döntést hozni. A bíróság ítélete gyakorlatilag megteremtette a lehetőséget arra, hogy december 19-én megszülessen a rendelet Hitler feltételes szabadlábra helyezéséről. Az államügyészség továbbra sem adta fel a harcot. Egy gondosan megszerkesztett fellebbezéssel december 5-én még egy utolsó kísérletet tett Hitler szabadlábra helyezésének megakadályozására. Azt állította, hogy ha az összegyűjtött bizonyítékok nem is elegendőek egy bírósági ítélet meghozatalához, az „erős gyanú” megalapozásához elégségesek, hogy Hitler és Kriebel – bárhogy is tiltakoznak ellene – ugyanolyan jellegű bűnök elkövetésében vétkesek, mint amiért már elítélték őket, és nagyon valószínűtlen, hogy kiszabadulásuk után jó magaviseletet tanúsítanak. Ezután a Bajor Legfelsőbb Bíróság december 12-én ismét jelentést kért a landsbergi börtön igazgatójától arról, hogyan viselkedtek az elítéltek a szeptember 15-től eltelt időszakban. Leybold vette a jelzéseket és két napon belül ismét ragyogó minősítést adott Hitler magaviseletéről és jelleméről. „Büntetése alatti magaviseletével” – zárta sorait Leybold – „különösen érdemesnek bizonyult a feltételes szabadlábra helyezésre.”¹³⁹⁵ Hitler jó magaviseletének ezzel az újabb bizonyítékával a Bajor Legfelsőbb Bíróság december 19-én végül elutasította az államügyészség Hitler feltételes szabadlábra helyezése ellen benyújtott fellebbezését, s elrendelte a szabadlábra helyezést, melyet a völkisch sajtó már október óta egyfolytában és nagy zajjal követelt.¹³⁹⁶ A sikerhez kétségkívül az is hozzájárult, hogy a decemberi választások már nem jelentettek akadályt, és a nemzetiszocializmus népszerűsége is erőteljesen lecsökkent. A müncheni rendőrség megalapozott kifogásai és az államügyész hivatalának állásfoglalása ellenében Hitler feltételes szabadlábra helyezését viszont csakis a bajor igazságszolgáltatás elszánt részrehajlása magyarázza.

Stenglein államügyész, aki a maga részéről mindent megtett Hitler feltételes szabadlábra helyezésének meggátlására, ezek után távirati úton továbbította a bíróság határozatát Landsbergbe.¹³⁹⁷ A hírt a börtön igazgatója elcsukló hangon tudatta foglyával. Hitler biztosította az igazgatót, hogy nem kerül sor tüntetésre a börtön előtt, s kérte, hogy Adolf Müller, a párt müncheni kiadójának és nyomdájának tulajdonosa jöjjön érte a börtönbe. Másnap reggel Müller Heinrich Hoffmann fotós társaságában meg is érkezett Daimler-Benzével a börtönhöz.¹³⁹⁸ December 20-án 12.15 órakor Hitler már szabadlábon volt. Az államügyészség iratai szerint még három évet, 333 napot és huszonegy órát kellett volna letöltenie a börtönben.¹³⁹⁹ A történelem menete is más fordulatot vett volna, ha ezt le is töltetik vele.

A börtön Hitlerrel rokonszenvező személyzete összegyűlt, hogy érzékeny búcsút vegyen híres foglyától. Hitler még a fotózás kedvéért megállt az ódon erőd kapujában, de aztán a hideg miatt sürgette Hoffmannt, majd távozott. Két óra elteltével már otthon is volt thierschstrassei lakásán, ahol barátai virágfüzérrel fogadták, kutyája, Wolf, pedig örömében majdnem ledöntötte a lábáról.¹⁴⁰⁰ Kezdetben politikailag továbbra sem kötelezte el magát. A völkisch mozgalomban hónapok óta dúló gyilkos belharcok után először fel kellett mérnie a helyzetet. Még ennél is fontosabb volt az, hogy megállapodjon a bajor hatóságokkal, hogy milyen feltételekkel térhet vissza a politikába, és hogy feloldják az NSDAP betiltását. Most, hogy szabadlábra került, a pártban elkezdődhettek az újrakezdés komoly előkészületei.

III.

„Landsberg volt az én egyetemem” – közölte szabadulása után Hitler Hans Frankkal.¹⁴⁰¹ Elmondása szerint mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került: Nietzsche, Houston Stewart Chamberlain, Ranke, Treischke és Marx műveit forgatta, olvasta Bismarck Gedanken und Erinnerungen (Gondolatok és emlékek) című művét, valamint a német és szövetséges tábornokok és politikusok háborús emlékiratait.¹⁴⁰² A látogatók fogadásán és a levelek megválaszolásán kívül – ezek egyike sem kötötte le túlságosan, hiszen nyár óta távol tartotta magát a politikától – a kényszerű tétlenség napjai Landsbergben ideális körülményeket teremtettek számára az olvasáshoz és az elmélkedéshez.¹⁴⁰³ Olvasása és elmélkedése viszont minden volt, csak nem tudományos igényű. Kétségkívül sokat olvasott, de mint ahogy arról már egy korábbi fejezetben is említés történt, a Mein Kampfban is világosan megmondta, hogy az olvasást kifejezetten csak eszköznek tekintette.¹⁴⁰⁴ Nem a tudás megszerzéséért vagy elmélyítéséért, hanem saját előítéleteinek igazolásáért olvasott. Meg is találta, amit keresett. Mint ahogy a párt jogi szakértőjének, a megszállt Lengyelország későbbi főkormányzójának, Hans Franknak elmondta, a landsbergi olvasás hozzásegítette ahhoz, hogy „igazolva lássa nézeteinek helyességét”.¹⁴⁰⁵

Évekkel később, nürnbergi cellájában ülve, Frank úgy ítélte meg, hogy az 1924. esztendő döntő fordulópontot jelentett Hitler életében.¹⁴⁰⁶ Ez túlzás. Landsberg nem fordulópontot jelentett, hanem egy olyan időszakot, amikor Hitler magában összefoglalta és rendezte azt a világnézetet, melyet már 1919 óta alakítgatott magában, s melyen a puccsot megelőző évben lényeges változtatásokat hajtott végre. Amikor távollétében a náci mozgalom széthullott, neki pedig az aktív politikai tevékenységgel együtt járó mindennapos rohanástól távol korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésére, biztosan nem tudta elkerülni, hogy el ne töprengjen a múltban elkövetett hibákon. Hónapokon belül bekövetkező szabadlábra helyezésére várva még kényszerítve is érezte magát, hogy az előrelépés útját keresse maga és mozgalma számára. Ez idő alatt felülvizsgálta a hatalom megszerzésének módjairól alkotott véleményének és elképzelésének bizonyos vonatkozásait. Eközben önmaga megítélése is változott. Kezdte másképpen megítélni saját szerepét. A tárgyaláson aratott győzelmét követően kezdte ő is Németország megmentőjének tekinteni magát, mint ahogy hívei már 1922 végétől annak tekintették és mutatták be.

A puccsot követően azt lehetne feltételezni, hogy önbizalma egyszer s mindenkorra megsemmisült. Éppen az ellenkezője történt: önbizalma mértéktelenül megnövekedett. Ettől kezdve szinte misztikusan hitt abban, hogy a sors kiszemeltjeként „küldetése” van Németország megmentésére.

Világnézetében más vonatkozásban is végbement egy fontos változás. A jövendő külpolitikával kapcsolatban 1922. vége óta formálódó elképzelése most az „élettér” Oroszország rovására történő megszerzésével is gazdagodott. „Világnézete” megszállott antiszemitizmussal keveredett, a „zsidó bolsevizmus” szétzúzására irányuló „élettérért” folytatott háború gondolatával – azzal az elképzeléssel, melyet az elkövetkező években több alkalommal is hangsúlyozott – egészült ki. Ezt követően sor került ugyan néhány taktikai változtatásra, de ennek lényege változatlan maradt. Landsberg nem „Jordanis megtérését” jelentette Hitler számára.¹⁴⁰⁷ Mindent összevetve arról van szó, hogy néhány, már embrionális formában a puccsot megelőző években kialakult rögeszméje új hangsúlyokkal és színekkel gazdagodott.¹⁴⁰⁸

A Hitler világnézetében még a puccs előtt elkezdődött változás már a Mein Kampfban is világosan felfedezhető. Könyvében nincs semmi újdonság, de ez tartalmazza világnézetének legtisztább és legrészletesebb kifejtését. Elismerte, hogy Landsberg nélkül ezt a könyvet, mely 1933 után (nem előtte) többmilliós példányszámban kelt el, soha nem írta volna meg.¹⁴⁰⁹ Ha hinni lehet Otto Strassernek – aki gyakran félrevezető és megbízhatatlan forrásnak bizonyult – akkor az ő bátyjának, Gregornak, aki egy rövid időt maga is Landsbergben töltött, volt az a „machiavellista ötlete”, hogy javasolja Hitlernek „emlékiratai” megírását, mert ezzel is le akarta venni börtöntársairól azt a terhet, hogy „annak a földszinten lévő embernek” a véget érni nem akaró monológjait hallgassák. Hitlernek tetszett az ötlet, azonnal hozzá is látott a munkához, és a földszinten elhelyezett foglyokat ezután békében hagyta, akik ezek után átadhatták magukat a kártyázás, evés és ivás gyönyöreinek.¹⁴¹⁰ Ők legalábbis azt gondolták, hogy békében maradhatnak. Ha a történet egyáltalán igaz, akkor keserűen csalódniuk kellett, amikor Hitler mindennap felolvasta az előző nap megírt részletet a szó szerint rabul ejtett hallgatóságnak.¹⁴¹¹ Ha prózaibb is, mint Otto Strasser színes története, de sokkal valószínűbb az, hogy a bírósági tárgyalás keltette érdeklődés aprópénzre váltása érdekében Max Amann javasolta Hitlernek az önéletrajz megírását.¹⁴¹² Amann a felfedezés erejével ható újdonságokat várt a puccs hátteréről.¹⁴¹³ Ehelyett a csalódott olvasók többnyire mindannak megismétlését találták benne, amit Hitler számtalan beszédében már többször is elmondott, csak éppen saját élettörtének felületes és dicsekvő részleteivel fűszerezte mondanivalóját.¹⁴¹⁴

Hitler már benne volt az első kötet megírásának munkálataiban, amikor 1924. május 26–27-én Haase és az északnémet küldöttség meglátogatta. Könyvének akkor még a „Négy és fél év harc a hazugság, butaság és a gyávaság ellen” – vonzónak aligha mondható – címet adta.¹⁴¹⁵ Úgy tűnik, hogy a végső, valóban kifejező címet Max Amann javasolta neki.¹⁴¹⁶ A könyvet Hitler először sofőrjének és mindenesének, Emil Mauricének, majd júliustól kezdve Rudolf Hessnek diktálta (a puccsban való részvételükért mindketten börtönbüntetésüket töltötték).¹⁴¹⁷ Az 1925. július 18-án megjelent első kötet jórészt önéletrajzi vonatkozásokat tartalmaz, bár – ahogy már említettük – az is torzításokkal és pontatlanságokkal van teli. Az első kötet Hitler diadalával zárul, amikor 1920. február 24-én a Hofbräuhausban meghirdeti a párt programját. A második kötet, melyet Hitler a szabadulása után írt meg, s mely 1926. december 11-én került a nyilvánosság elé, elsősorban és terjengősen a völkisch állam természetével, az ideológia, a propaganda és a szervezés kérdéseivel foglalkozik, majd a külpolitikai résszel zárul.

A végül kiadásra került, rosszul megírt, zavaros Mein Kampf számos szerkesztői beavatkozásnak köszönhetően mégis lényeges előrelépést jelentett ahhoz képest, amit Hitler eredetileg produkált. Otto Strasser „a közhelyek káoszának, egy kisiskolás visszaemlékezéseinek, szubjektív értékítéletnek és személyes gyűlölködésnek” minősítette a könyv első változatát.¹⁴¹⁸ Amann, Müller, a párt nyomdásza. Hess és Hanfstaengl (akinek a bátyja határozottan elzárkózott attól, hogy a könyv a családi kiadó gondozásában jelenjen meg) mindnyájan közreműködtek a szövegváltoztatásban és szerkesztésben.¹⁴¹⁹ Stolzing-Cerny, a Völkischer Beobachter zenekritikusa és Bernard Stempfle atya, a korábbi igehirdető, a náci szimpatizáns vidéki lap, a Miesbacher Anzeiger egykori szerkesztője Hitler-stílusban, úgy is alig emészthető formában, de az eredetinél mégis kulturáltabb stílusban a könyv egész fejezeteit írták át.¹⁴²⁰ Még így is számos változtatásra került sor, mielőtt a könyv nyomdába kerülhetett volna.¹⁴²¹ Hans Frank szerint Hitler maga is egyetértett azzal, hogy a könyv rosszul van megírva, s maga is elfogadta azt, hogy a mű nem más, mint a Völkischer Beobachter vezércikkeinek a gyűjteménye.¹⁴²²

Hitler hatalomra kerülése előtt a Mein Kampfot a párt saját kiadója, a Max Amann vezette Franz Eher-Verlag adta ki, de a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem lett belőle bestseller. Bombasztikus, fellengzős tartalma, ijesztő stílusa és a viszonylag magas, kötetenkénti 12 birodalmi márkás ára számos potenciális olvasót elriasztott a könyv megvásárlásától.¹⁴²³ 1929-ig az első kötetből 23, a másodikból pedig csak 13 ezer darabot sikerült eladni. Az NSDAP 1930-as választási sikereit követően az eladott példányok száma is ugrásszerűen megnövekedett, s 1932-re elérte a 80 ezer darabot. 1933-tól kezdődően a példányszámok kozmikus magasságokat értek el. Csak abban az évben másfél milliót adtak el belőle. Még a vakok is elolvashatták – ha volt hozzá kedvük –, mert 1936-ban még a Braille-változatát is kiadták. Attól az évtől kezdődően a könyv egybefűzött két kötetének egyszerűbb kötésben kiadott példányát minden boldog ifjú házas megkapta a házasságkötés alkalmából. 1945-ig mintegy 10 millió példányt értékesítettek belőle, nem számítva a külföldön eladott több millió példányt, mivel a művet tizenhat nyelvre fordították le.¹⁴²⁴ Hogy hányan olvasták végig, az nem ismeretes.¹⁴²⁵ Hitlert ez nem túlzottan érdekelte. Az 1920-as évek elejétől a hivatalos dokumentumokban „írónak” vallotta magát, és 1933-tól kezdődően már minden további nélkül megengedhette magának, hogy (elődeivel ellentétben, amit ki is hangsúlyozott) ne tartson igényt birodalmi kancellári fizetésére: a Mein Kampf nagyon gazdag emberré tette.¹⁴²⁶

A Mein Kampf nem jelölt ki semmiféle politikai irányvonalat, viszont – ha kusza összevisszaságban is – tartalmazta Hitler megalkuvást nem tűrő politikai kinyilatkoztatásait, „világnézetét”, saját „küldetésének” körvonalazását, a társadalommal kapcsolatos „látomásait” és hosszú távú elképzeléseit. És nem utolsósorban: lerakta a Führer-mítosz alapjait. A Mein Kampfban Hitler úgy mutatja be magát, mint aki rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy szerencsétlen helyzetéből kivezesse Németországot, és eljuttassa a történelmi nagyság csúcsaira.

A Mein Kampf fontos betekintést enged Hitler 1920-as évek közepén vallott nézeteibe és gondolkodásmódjába.¹⁴²⁷ Ekkorra már megteremtett magának egy olyan filozófiát, mellyel teljes magyarázatot adott a történelem kérdéseire, a világ bajaira és arra is, hogyan kell ezeket leküzdeni. Tömören megfogalmazva, mindezeket a kérdéseket a fajok küzdelmének végletekig leegyszerűsített, primitivizált, manicheus szemléletére szűkítette le, melyben a legmagasabb rendű árja fajt a legalacsonyabb, élősködő fajhoz tartozó zsidók akarják tönkretenni és megsemmisíteni.¹⁴²⁸ „A faji kérdés”, írja „választ ad nemcsak a világtörténelem, hanem az egész emberi kultúra problémáira.”¹⁴²⁹ E folyamat csúcspontjának a zsidók bolsevizmuson keresztül megvalósuló brutális oroszországi uralmát tartotta, ahol a „vérzsidók” „embertelen kínzások, sátáni kegyetlenkedések közepette mintegy 30 millió embert gyilkoltak le vagy hagytak éhen pusztulni, csak hogy egy nagy nép fölött biztosíthassák a zsidó írástudók és tőzsdei banditák uralmát.”¹⁴³⁰ Ezért teljesen világos, hogy a náci mozgalom „küldetése” nem más, mint a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése. Mindez – és itt következik egy logikai bukfenc, mellyel az egyértelműen imperialista hódításokat igazolja – egyben biztosítja az „életteret” az „uralkodó faj”, a német nép fennmaradásához.¹⁴³¹ Hitler egészen élete végéig mereven tartotta magát ezekhez az alapelvekhez. A későbbi évek során semmi lényeges változás nem következett be nézeteiben. Az „eszme” iránti merev, szinte messianisztikus elkötelezettség, egy sor egyszerű, egymással belső összefüggésben álló, megváltoztathatatlan hiedelem biztosította Hitler számára a kellő akaraterőt és küldetéstudatot, ami rendkívüli hatással volt mindazokra, akik kapcsolatba kerültek vele. Hitler környezetében élvezett tekintélye nem kis mértékben a saját meggyőződésébe vetett hit erejéből fakad, amit annyira hatásosan ki is tudott fejezni. Minden problémát le lehet szűkíteni a fehér-fekete, a győzelem vagy a teljes pusztulás kérdésére. Nem voltak alternatívák. Az ideológusokhoz és a „meggyőződéses politikusokhoz” hasonlóan „világnézetének” önmagukat erősítő alkotórészei egyben azt a lehetőséget is biztosították számára, hogy nevetségessé tegye vagy kézből visszautasítsa ellenfeleinek „racionális” érvelését. Államfőként Hitler személyhez kötődő „világnézete” az „akciótervet” jelentette minden politikacsináló számára a Harmadik Birodalom minden területén.¹⁴³²

Hitler könyve nem rövid távra szóló programot előíró politikai manifesztum volt. Számos kortársa elkövette azt a hibát, hogy a Mein Kampfot nevetségesnek tartotta, és a Hitler által kifejezett gondolatokat nem vette halálosan komolyan. Bármily közönségesek, alantasok és visszataszítóak is voltak, ezek egy letisztult és mereven betartott politika alapelveivé váltak.¹⁴³³ Hitler soha nem érezte szükségét annak, hogy bármit is változtasson a leírtakon.¹⁴³⁴ A belső összefüggések (az irracionális kiindulópontot adottnak véve) lehetővé tették, hogy azt ideológiának (vagy Hitler szóhasználatával élve „világnézetnek”) tekintsék.¹⁴³⁵ Hitler Mein Kampfban lefektetett „világnézetét” a politikába való belépésétől a „Második könyv” 1928-as megírásáig kibontakozott eszmék tükrében ma már világosabban lehet látni, mint annak idején.

Hitler központi, mindent felülmúló és mindent átható megszállottságához, a „zsidók eltávolításához”, az 1919–1920-ban már kialakult eszmékhez a Mein Kampf semmit sem adott hozzá. Bármilyen szélsőséges is volt a Mein Kampf nyelvezete, az semmiben sem különbözött attól, ami Hitlernek már évek óta sajátja volt. Ebben a vonatkozásban az eredendően népirtó terminológia sem különbözött lényegesen attól, amit – mint ahogy már láthattuk – a völkisch jobboldal írói és szónokai már jóval az I. világháború előtt használtak.¹⁴³⁶ Baktériumokat emlegető szóképei arra mutattak, hogy a zsidókat is ugyanúgy kell kezelni, mint a kórokozókat: ki kell irtani őket. Már 1920 augusztusában arról beszélt, hogy a „faji tuberkulózis” ellen a „kórokozó zsidók” eltávolításával kell harcolni.¹⁴³⁷ Nem sok kétséget hagy maga után az sem, hogy Hitler mire gondolt, amikor négy évvel később, a Mein Kampfban a következőket írta: „A tömegek nacionalizálása csak akkor járhat sikerrel, ha a nép lelkének megnyeréséért folytatott harccal párhuzamosan az azt mérgezőket is megsemmisítjük.”¹⁴³⁸ A mérgezők megmérgezésének gondolata húzódik meg a Mein Kampf – 5. fejezetben már idézett – hírhedt részletében is, melyben azt a véleményét fejtegeti, hogy „ha a nép 12–15 000 héber megrontóját” az I. világháború kezdetén mérges gáz alá tartották volna, akkor „a fronton lévő milliók áldozata nem lett volna hiábavaló”.¹⁴³⁹ Ezek a szörnyű részletek még mindig nem jelentik a „végső megoldáshoz” vezető, egyirányú utca kezdetét. Odáig nem egyenes, hanem meglehetősen „kanyargós” út vezetett.¹⁴⁴⁰ Ezzel együtt, ha nem is gondolta át mindannak a gyakorlati vonzatait és részleteit, amit kimondott, de annak eredendően népirtó indíttatása és töltete tagadhatatlan. Ha mégoly homályosan és bizonytalanul is, a zsidók elpusztítása, a háború és a nemzet megmentése egységes egésszé ötvöződött gondolatvilágában.

Mint ahogy az 5. fejezetben már láthattuk, Hitler antiszemitizmusának kezdeti, antikapitalista színezetét az 1920-as évek közepére felváltotta a zsidóság és a gonosz szovjet bolsevizmus összekötésének gondolata. Nem arról van szó, hogy a marxizmus mögött meghúzódó zsidókat a kapitalizmus mögötti zsidósággal helyettesítette volna. Megmerevedett gyűlöletében mindkettő létezett egymás mellett. Olyan mélységes volt ez a gyűlölet, hogy az csak páni félelemben gyökerezhetett. Gondolatvilágában ez olyan erős képzetként szerepelt, hogy szerinte ez állt a nemzetközi finánctőke és a szovjet kommunizmus mögött is. Ez volt a még a nemzetiszocializmus számára is szinte legyőzhetetlen erőként szereplő „világméretű zsidó összeesküvés” képzete.

Amint a bolsevizmussal a kapcsolat megszületett, Hitler megalkotta saját, sokáig tartó vízióját egy könyörtelenül brutális ellenség ellen, az uralomért folytatott titanikus küzdelemről. Látomásait 1922 júniusában úgy fogalmazta meg, hogy az életre halálra szóló küzdelem két egymással versengő, az idealista és a materialista ideológia között. A német népnek az a küldetése, hogy megsemmisítse a bolsevizmust és vele együtt „halálos ellenségünket, a zsidóságot is”.¹⁴⁴¹ Ugyanez év októberében a két szemben álló, egymás mellett létezni nem tudó „világrendszer” élethalálharcáról írt. A vereség ebben a harcban Németország számára egyet jelentene a pusztulással. Ennek a küzdelemnek csak győztesei és megsemmisített áldozatai lennének. Ez nem más, mint a megsemmisítés háborúja. „A marxista eszmék győzelme az ellenfél teljes pusztulásával egyenlő”, állítja Hitler. – „Németország bolsevizálása… az egész klasszikus keresztény-nyugati kultúra megsemmisülését jelenti.” Ennek megfelelően a nemzetiszocializmus céljait is nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni: „A marxista világnézet megsemmisítése és elpusztítása.”¹⁴⁴²

Ekkor már a marxizmus és a zsidóság egymás szinonimájaként szerepeltek Hitler gondolkodásában. Bírósági tárgyalásának végén, 1924. március 27-én, azt mondta a bíróságon, hogy ő a marxizmus uralmának megtörője akar lenni.¹⁴⁴³ A náci mozgalom csak egyetlen ellenséget ismer – hangoztatta a következő hónapban –, az egész emberiség halálos ellenségét: a marxizmust.¹⁴⁴⁴ A zsidókat ezúttal nem említette. Néhány újság azonnal észrevette, felkapta a hangsúlyeltolódást, és azt állította, hogy Hitler álláspontja a „zsidókérdésben” megváltozott. A nácik néhány követője is értetlenül állt a dolog előtt. Július végén az egyik, Landsbergbe látogató híve meg is kérdezte Hitlertől, hogy változott-e a véleménye a zsidóságról. Jellemző választ kapott. Valóban, felelte Hitler, a zsidóság elleni harc kérdésében változott a véleménye. A Mein Kampf írása közben rájött, hogy addig túlságosan is elnéző álláspontot képviselt velük szemben. A jövőben, ha sikert akarnak elérni, akkor csakis a legkeményebb eszközöket kell alkalmazni. A „zsidókérdés” – jelentette ki – nem csupán a német népnek, hanem a világ minden népének létkérdést jelent, mivel „Juda a világ pestise”.¹⁴⁴⁵ Ennek az álláspontnak a logikája szerint csak a zsidóság belső hatalmának a teljes megsemmisítése lehet elégséges.

Hitler zsidókérdésben tanúsított megszállottsága külpolitikával kapcsolatos véleményét is átszövi. Mivel az 1920-as évek közepére antiszemitizmusa a „zsidó bolsevizmusban” már teljesen összeolvadt az antibolsevizmussal, elkerülhetetlen volt, hogy mindez ne tükröződjön külpolitikai nézeteiben is. Nem ideológiai jellegű hatások, hanem tisztán a hatalmi politika alakította Hitler változó véleményét. Korábbi külpolitikai nézetei – Franciaország ősellenségnek minősítése, a Nagy-Britanniával szemben táplált ellenséges érzelmek, a gyarmatok visszaszerzése, az 1914-es német határok helyreállítása – kifejezetten a pángermán eszméket tükrözték.¹⁴⁴⁶ Ezek semmiben sem különböztek a forró fejű nacionalisták véleményétől. Lényegüket tekintve (ha nem szélsőséges formában tálalták őket) ezek gyakorlatilag összhangban álltak a széles körű népi támogatást élvező revizionizmussal. Még abban sem különbözött a pángermán és völkisch nacionalisták álláspontjától, hogy – bármilyen valószerűtlenül is hangzott ez az 1920-as évek elején – a katonai erő fontosságát hangsúlyozta, és ennek segítségével kívánta megszüntetni Versailles következményeit és vereséget mérni Franciaországra. Még mielőtt valamit hallott volna a fasizmusról, 1920-ban már az olaszokkal kötendő szövetség hasznosságát fontolgatta. Úgy ítélte meg, hogy még Dél-Tirol – a Brenneren túl fekvő, korábban Ausztriához tartozó, túlnyomórészt németajkú, 1919-ben Olaszország által megkaparintott terület, melyen azóta is „olaszosítási” programot hajtottak végre – kérdése sem állhat útjába egy ilyen szövetségnek.¹⁴⁴⁷ 1922 végén már az Angliával – melynek világbirodalma mindig is csodálatot váltott ki belőle – kötendő szövetség forgott a fejében. Ez az elképzelés még határozottabb formában jelentkezett, amikor a Ruhr-vidék megszállása miatt kialakult angol–francia ellentétek kiéleződtek.¹⁴⁴⁸

A zsidók feltételezett oroszországi uralma viszont, mint ahogy Hitler erre már 1920 júliusában is rámutatott, kizárta egy Oroszországgal kötendő szövetség lehetőségét. Ezzel együtt, ebben az időszakban Hitler osztotta a völkisch jobboldal számos képviselőjének azt a véleményét, hogy különbséget lehet tenni a „nemzeti” oroszok – ahol a német hatás erőteljesen érvényesült – és Oroszország zsidók által történt „bolsevizálása” között.¹⁴⁴⁹ Hitler Oroszországgal kapcsolatos véleményének kialakulásához részben az NSDAP korai szakaszának keleti szakértője, Rosenberg is hozzájárult, aki balti származásából eredendően kegyetlen ellenszenvvel viseltetett a bolsevizmussal szemben. Nagyon valószínű, hogy ezt a hatást erősítette a gyermekcipőben járó párt keleti politikával foglalkozó másik termékeny szerzője, Scheubner-Richter is, akinek rendkívül jó kapcsolatai voltak az orosz emigránsokkal. Az 1919 elején már a zsidóság és a bolsevizmus azonosságáról író Dietrich Eckart is gyakorolhatott rá bizonyos befolyást.¹⁴⁵⁰

Oroszország már a puccs előtt is fenyegetően tornyosult Hitler külpolitikával kapcsolatos elképzeléseiben. 1919 decemberében homályosan már valami „területi kérdést” is feszegetett, amikor a népesség és a rendelkezésre álló terület nagyságát összehasonlítva Németország kedvezőtlen helyzetét emlegette.¹⁴⁵¹ 1921. május 31-én elmondott beszédében az 1918-ban megkötött, a németeknek területi engedményeket biztosító breszt-litovszki béke (mellyel befejeződött az oroszok részvétele az I. világháborúban) dicséretével már arra célozgatott, hogy a népesség fenntartásához szükséges német „élettér” Oroszország rovására történő további kiterjesztésére van szükség.¹⁴⁵² 1921. október 21-én egy kicsit jelképesen egy közös, Anglia rovására történő német–orosz expanzióról beszélt, mely „korlátlan lehetőségeket nyitna a kelet felé történő terjeszkedésre”.¹⁴⁵³ Ez a megjegyzés arra mutat, hogy ebben az időszakban Hitler – ha homályosan is fejezte ki magát – még mindig osztotta a keleti terjeszkedéssel kapcsolatos pángermán véleményt. Ez nagyjából azt tartalmazta, hogy a keleti terjeszkedést a nem bolsevik Oroszországgal együttműködve lehet megvalósítani, melynek területi igényeit szintén kelet, Ázsia felé lehet kielégíteni, és így az Oroszország nyugati határa mentén fekvő területek Németországhoz kerülnének. Ez lényegében a breszt-litovszki béke újraélesztését jelentené, s Oroszországnak valahol a keleti határainak mentén kellene kárpótlást találnia.¹⁴⁵⁴

1922-re ezek a nézetei megváltoztak. Ekkorra már elvetette az Oroszországgal való együttműködés gondolatát. Nem látott esélyt arra, hogy Oroszország csak kelet felé tekintgessen. A bolsevizmus németországi terjedése pedig ellenállhatatlan belső késztetést jelentett számára.¹⁴⁵⁵ Álláspontja megváltozásának logikája nyilvánvaló. Németországot csak a bolsevizmus szétzúzása mentheti meg. Ez egyben – az Oroszország rovására történő terjeszkedéssel – biztosíthatná a Németország számára szükséges területeket is. 1922 folyamán az Oroszországgal szemben a jövőben folytatandó, megváltozott politika körvonalai állandósultak.¹⁴⁵⁶ Ez a folyamat az év második felében, talán a megrögzött expanzionista Ludendorff hatására felerősödött. 1922 decemberében Hitler a Münchener Neueste Nachrichten társtulajdonosával, a náci párttal rokonszenvező Eduard Scharrerrel folytatott magánbeszélgetésében felvázolta a külföldi szövetséggel kapcsolatos elképzeléseit, melyeket a Mein Kampfban dolgozott ki részletesebben. Ekkor már elvetette a Nagy-Britanniával folytatandó gyarmati vetélkedés gondolatát, mely már az I. világháborút megelőzően is konfliktusokhoz vezetett. A következőket mondta Scharrernek:

„Németországnak a tisztán kontinentális politikához kell alkalmazkodnia, és el kell kerülnie az angol érdekek megsértését. Oroszország Anglia segítségével történő szétzúzását kell megkísérelni. Oroszország biztosíthatja Németország számára a szükséges területet, és széles körű működési lehetőségeket teremthet a német ipar számára. Ebben az esetben Anglia nem fog beavatkozni, amikor leszámolunk Franciaországgal.”¹⁴⁵⁷

A Scharrernek tett megjegyzés fényében aligha lehet azt állítani, hogy Hitler Landsbergben alakította ki azt az új külpolitikai koncepciót, mely az Oroszország ellen vívandó háborút, és azon keresztül a Lebensraum megszerzésén alapul. Amit a Mein Kampfban megírt arról, hogy Németországnak Oroszország rovására kell kielégíteni területi igényeit, az már annak a rövid értekezésnek alapján is várható volt, melyet 1924 tavaszán írt és ugyanez év áprilisában publikált.¹⁴⁵⁸ Landsbergben nem került sor Hitler „világról alkotott víziójának” semmiféle „átalakulására”.¹⁴⁵⁹ Amit Landsbergben leírt, az elképzeléseinek folyamatos érlelése és nem a megérzések hirtelen felvillanása, új eszmék vagy az egyik napról a másikra történt, más megközelítési módot feltételező megvilágosodás eredményeként született.

Azok az imperialista és geopolitikai elképzelések, melyekből a Lebensraum elmélete táplálkozott, tulajdonképpen általánosnak tekinthetők a weimari Németország imperialista és völkisch köreiben. Mint ahogy egy korábbi fejezetben már említés történt róla, a Lebensraum kérdése már az 1890-es évek óta a német imperialista ideológia egyik fontos elemét alkotta. Az elképzelést erőteljesen képviselte a Heinrich Class vezette Pángermán Szövetség, és hathatósan támogatta a szövetség alapító tagja, a Krupp-művek igazgatója és médiabáró, Alfred Hugenberg ellenőrzése alatt álló sajtó is.¹⁴⁶⁰ A pángermánok szemében a Lebensraum elmélete igazolhatta a szláv területek teuton lovagok által a középkorban történt meghódítását, és érzelmi alapon felidézte a Kelet-Európában szétszórva élő németek, a Volksdeutsche-ok (német nemzetiségű népcsoport) birodalom keretein belül történő egyesítésének gondolatát. Az esetek többségében ezek meglehetősen apró kisebbségeket alkottak, mint például Lengyelországnak azon részein (a városokon kívül), melyek 1918 előtt porosz uralom alatt álltak. Néhány körzetben viszont, így Danzig környékén, a Baltikum egy részén vagy Csehszlovákiának a később Szudéta-vidék néven ismert részein jelentős nagyságú, német anyanyelvű, gyakran szélsőségesen nacionalista csoportok éltek. A Lebensraum elmélete így a pángermánok szemében a keleti területek történelmi múltba visszanyúló meghódítását jelképezte, és ezzel egyidejűleg az állítólagos német túlnépesedést hangoztatva elkendőzte a valós, modern, erőpolitikán nyugvó imperialista törekvéseket. Ez az elmélet inkább párhuzamosan létezett, s nem keveredett az imperialista törekvések gerincét alkotó tengerentúli gyarmatokra való figyelem-összpontosítással, s e kettő egyesült a Weltpolitik jelszava alatt.¹⁴⁶¹ A weimari időszakban ezt a gondolatot népszerűsítette Hans Grimm Volk ohne Raum (Nép tér nélkül) címmel 1926-ban megjelent bestsellere is.¹⁴⁶²

Hitler figyelmét aligha kerülhették el a közkézen forgó, „élettérről” szóló, imperialista és geopolitikai indíttatású írások. Ezek közül, akár eredeti, akár megcsonkított formában olvasta, nagyon valószínű, hogy Haushofer művei jelentős mértékben hozzájárultak az „élettérről” szóló gondolatainak formálódásához.¹⁴⁶³ Rudolf Hessen keresztül Hitler már legalább 1922 óta ismerte Haushofert, a geopolitika egyik legnagyobb tekintélyű művelőjét.¹⁴⁶⁴ Haushofer hatása minden bizonnyal jóval nagyobb volt, mint azt később a müncheni professzor hajlandó volt elismerni.¹⁴⁶⁵ Ha korábban nem is ismerte, Hitlernek a börtönben minden bizonnyal volt ideje, hogy munkáit elolvassa ugyanúgy, mint ahogy ezt Friedrich Ratzelnek, a geopolitika másik kiemelkedő elméleti szakemberének műveivel is megtette. Hogy ez így történt vagy sem, azt ma már nem lehet bizonyítani. Ha nem, akkor is nagyon valószínű, hogy gondolatmenetük legfontosabb vonásaival Haushofer volt tanítványa, Rudolf Hess ismertette meg.¹⁴⁶⁶

Mindenesetre a Scharrer-vita idején, 1922 végén, Hitler Oroszországgal és az „élettérrel” kapcsolatos gondolatai már lényegében a helyükre kerültek. 1924 tavaszára nézetei gyakorlatilag már teljesen ki is alakultak. Landsberg és a Mein Kampf csak arra szolgált, hogy részleteiben is kidolgozza azokat. Ezen túlmenően mindez azt is bizonyítja, hogy Hitler ekkor már szervesen összekapcsolta a zsidók elpusztításának és az Oroszország elleni háborúnak a kérdését a Lebensraum megszerzésének problematikájával.¹⁴⁶⁷

A Mein Kampf első kötetében már az a választási lehetőség is eldőlt, melyet Hitler az 1924 áprilisában megjelent cikkében mintegy szónoki fogással nyitva hagyott, hogy brit támogatással területszerzési politikát kíván folytatni Oroszország rovására, vagy pedig Oroszország segítségével a britek kárára akar nagyobb részt kihasítani magának a világkereskedelemből.¹⁴⁶⁸ A túlnyomó részében már 1925-ben megírt (a következő év végén megjelentetett) második kötetben ellenségként még mindig Franciaországot tüntette fel, de a kérdést egyértelműen megfogalmazva a hosszú távú célt az „élettér” Oroszország rovására történő megszerzésében látta megvalósulni.

„A területhez való jog kötelességgé válik, ha annak kiterjesztése nélkül egy nagy nemzet pusztulásra van ítélve… Németország vagy világhatalom lesz, vagy nem lesz többé Németország. Ahhoz, hogy világhatalom legyen, olyan területre van szüksége, mely biztosítja a jelen időszakban szükséges pozíciókat és az életet polgárai számára.

Ennek megfelelően mi, nemzetiszocialisták, tudatosan teszünk pontot háború előtti külpolitikai irányvonalunk végére. Mi ott folytatjuk, ahol hatszáz évvel ezelőtt abbahagytuk. Véget vetünk annak, hogy Németország szünet nélkül nyugat és dél felé mozogjon, s tekintetünket a keleti területek felé fordítjuk. Végre szakítunk a háború előtti időszak gyarmati és kereskedelmi politikájával, és átallunk a jövő területpolitikájára.

Ha a mai európai területekről beszélünk, akkor elsősorban Oroszországra és a határai mentén elterülő vazallus államokra kell gondolnunk… Oroszország évszázadokon keresztül felső vezető rétegének német magvából táplálkozott. Ezt ma már szinte teljesen megsemmisítettnek és elmúltnak lehet tekinteni. Helyükbe a zsidók léptek… Őket nem lehet szervező erőnek tekinteni, ők a bomlás erjesztői. A hatalmas keleti birodalom megérett az összeomlásra. Az oroszországi zsidó uralom vége egyben Oroszországnak mint államnak a végét is jelenti…”

A nemzetiszocialista mozgalom küldetése tehát a német népnek erre a feladatra történő felkészítése. „A sors kiválasztottjai vagyunk” – írta Hitler –, „hogy tanúi lehetünk egy olyan katasztrófának, ami mindennél erőteljesebb bizonyítékot jelent a völkisch elmélet igazára és megalapozottságára.”¹⁴⁶⁹

A fenti passzussal Hitler személyre szabott „világnézetének” két kulcsfontosságú alkotóeleme – a zsidók megsemmisítése és az „élettér” megszerzése – egymásra talált és összekapcsolódott. Az Oroszország ellen indítandó háború a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése mellett Németországot is megmenti azzal, hogy új „életteret” biztosít a számára. Ez a nyers, a végletekig leegyszerűsített és barbár megközelítés, a tizenkilencedik század végén tobzódó imperializmus, fajgyűlölet és antiszemitizmus legbrutálisabb részleteinek a huszadik század Kelet-Európájára történő átvetítése mámorító ital volt mindazok számára, akik készek voltak azt befogadni.

Hitler több alkalommal is visszatért az „élettér” problémájához, ami beszédeinek és írásainak domináns témájává vált az elkövetkező években. Külpolitikai elképzeléseit még világosabban meg kellett fogalmaznia, de jelentősen nem kellett rajta változtatnia az 1928-ban megírt „Második könyvben” (ami Hitler életében nem is jelent meg).¹⁴⁷⁰ Miután a Lebensraum – és ezzel együtt a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése – kérdés a helyére került, az mindvégig alapköve maradt Hitler ideológiájának. Már csak egy elemmel kellett kiegészíteni ezt a „világnézetet”: egy zseniális vezetővel, aki mindezt megvalósítja. Landsbergben Hitler erre is megtalálta a választ.

IV.

Sok évvel később Hitler a „most már egyszerűen semmivel meg nem ingatható magabiztosságát, optimizmusát és hitét” a Landsbergben töltött időszakra vezeti vissza.¹⁴⁷¹ Hitler önértékelése valóban megváltozott a börtönben. Ahogy már láthattuk, még a tárgyalásán is büszke volt arra, hogy nemzeti ügy „harsonása” lehet. Minden más közhely volt, amit ott kijelentett.¹⁴⁷² Landsbergben ez megváltozott, bár, mint ahogy észrevehettük, ez a változás már a puccsot megelőző évben elkezdődött.

Elítélésétől kezdve Hitlert nagyon foglalkoztatta saját és pártja jövője a kiszabadulása után. Mivel arra számított, hogy hat hónap elteltével szabadlábra helyezik, a kérdés is sürgetően merült fel benne. Számára már nem volt visszaút. „Misszióba” torkolló politikai „karrierje” nem vezetett máshová, csakis előre. Még ha szándékában is lett volna, már akkor sem tudott visszatérni a névtelenségbe. A hagyományos „polgári” életstílus számára szóba se jöhetett. A tárgyalásán tett kijelentése után, mely szerint a nacionalista jobboldal győzelmet aratott, mindenfajta visszavonulás megerősítette volna ellenfeleinek azt a véleményét, hogy tulajdonképpen egy bohózat szereplője volt, s nevetség tárgyává tették volna. Az elbukott puccskísérleten töprengve, s azt a mártír győzelmébe átfordítva – ami később központi helyet foglalt el a náci mitológiában – már nem jelentett számára problémát, hogy az elkövetett hibákért, a gyengeségért, a határozatlanság hiányáért azokra a vezetőkre hárítsa a felelősséget, akikhez a puccs idején kötődött.¹⁴⁷³ Elárulták őt és a nemzeti ügyet is: ez volt a végkövetkeztetése. Ezen túlmenően, a tárgyaláson aratott győzelme, a völkisch sajtóból és a Landsbergbe hozzá érkezett levelekből áradó dicshimnusz, nem utolsósorban a völkisch mozgalom távollétében történt összeomlása és nevetséges szektariánus civódásba süllyedése, a ludendorffi és a többi völkisch vezető között egyre mélyülő ellentétek mind hozzájárultak saját fontosságának és történelmi „küldetésének” emelkedett érzéséhez. Ez az 1923-ban még embrionális állapotban lévő érzés Landsberg sajátos légkörében kiteljesedett és megerősödött. Híveitől és hízelgéstől, mindenekelőtt a talpnyaló Hesstől körülvéve Hitlerben kialakult a meggyőződés: ő Németország eljövendő „nagy vezére”.

Ez a gondolat, annak összes vonzatával együtt, elképzelhetetlen lett volna a tárgyaláson aratott győzelme és az azt követő zajos tetszésnyilvánítás előtt. A „hősies” vezetés gondolatát, melyet most magának sajátított ki, hívei találták ki még azelőtt, hogy magát látta volna ebben a szerepben. Ez a szerep viszont nagyon is kedvére volt egy olyan vérmérsékletű embernek, aki a fiatalkori évek személyes kudarcai után vágyainak beteljesülését a hősi figurák, mindenekelőtt a hős-zeneszerző, Wagner iránti eltúlzott és mértéktelen csodálatban találta meg.¹⁴⁷⁴ Hogy szükségeltetik-e ilyen mélységes önutálat az önértékelés olyan abnormális felíveléséhez, melynek eredményeként valaki magát tartja a nemzet megmentőjének, ez már olyan kérdés, melynek megválaszolását célszerű inkább a pszichológusokra hagyni. Bármilyenek is voltak ezek a mélyen gyökerező okok, egy Hitlerhez hasonló, önimádó, egoista emberben a másoktól felé áradó hősimádat, és saját alkalmatlansága arra, hogy hibát találjon önmagában, együttesen egy mértéktelenül felnagyított „hősi vezető” önképet alakítottak ki. A német politikai közélet egyik szereplője, a kicsiny és romjaiban heverő völkisch mozgalmon kívül sem tudta vagy vette volna komolyan a Hitler önértékelésében végbement változást. De Hitlernek a völkisch mozgalommal szemben támasztott követelményei és saját önértékelése szempontjából ez kulcsfontosságú változásnak tekinthető.¹⁴⁷⁵

Hitler a Mein Kampfban egy olyan ritka zseni képét rajzolja meg önmagáról, aki egyesíti magában a „programszerzőt” és a „politikust”. A mozgalom „programszerzője” egy olyan teoretikus, aki nem terheli magát a mindennapi valóság kérdéseivel, a nagy vallási vezetőkhöz hasonlóan csak az „örök igazsággal” törődik. A „politikus” „nagysága” abban rejlik, hogy sikeresen végrehajtja a „programszerző” „eszméit”. „Az emberiség hosszú történelme folyamán” – írja – „csak egyszer fordulhat elő, hogy a programszerző és a politikus elválaszthatatlan legyen egymástól.” Munkája során nem foglalkozik olyan rövid távú elképzelésekkel, melyeket minden kispolgár könnyen megérthet, ő a jövőbe tekint, melyet „csak nagyon kevesen képesek felfogni”. A történelem „nagy emberei” közül Hitler ebben a vonatkozásban Luthert, Nagy Frigyest és Wagnert emeli ki.¹⁴⁷⁶ Megítélése szerint ritkán fordult elő, hogy „egy nagy teoretikus egyben nagy vezető is legyen” Az utóbbi a leggyakrabban „agitátor” volt: „A vezetés nem más, mint a tömegek mozgósításának tehetsége.” Mindebből azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy „a teoretikus, a szervező és a vezető egy személyben való egyesülése a világ legritkább jelensége; ezen tulajdonságok együttese alkotja a nagy embert.”¹⁴⁷⁷ Semmi kétség: Hitler magára gondolt.

Az általa hirdetett „eszme” nem rövid távú célkitűzésekből tevődött össze. Ez „küldetés”, a jövő hosszú távú céljainak „látomása” volt, benne a végrehajtásukban játszott saját szerepével. Valóban, ezek a célkitűzések – a nemzet megmentése a zsidók „eltávolításának” módszerével, és az „élettér” megszerzése keleten – valóban nem férnek bele egy rövid távra szóló politikába. A „hős vezér” képébe beleillesztve viszont egy dinamikus „világnézetet” alkotnak. Ez a „világnézet” adta Hitlernek a soha nem szűnő hajtóerőt. Számos alkalommal beszélt „küldetéséről”. Munkájában a „gondviselés” kezét látta. A zsidók elleni harcát „isten munkájának” tekintette.¹⁴⁷⁸ Életművét keresztes hadjáratnak tartotta. A Szovjetunió ellen évek múlva megindított támadás számára – és nemcsak az ő számára – ennek a keresztes hadjáratnak a csúcspontját jelentette. Komoly hiba lenne alábecsülni Hitler néhány, központi helyet elfoglaló eszméjének hajtóerejét. Ő nem csupán propagandista, vagy „elvtelen megalkuvó” volt.¹⁴⁷⁹ Ő valóban mesteri propagandistának és ideológusnak bizonyult. A kettő nem állt ellentmondásban egymással.

Hitler saját különlegességébe vetett hitével maga mellé állított néhány – ha nem az összes – landsbergi foglyot is. Hess is azt írta, hogy igazán csak Landsbergben fogta fel Hitler személyiségének „hatalmas jelentőségét”.¹⁴⁸⁰ Néhány fogolytársa, Hesshez hasonlóan, szabadulása után igen jelentős szerepet játszott a Hitlerről szóló „hősi” kép párton belüli kialakításában. Hermann Fobkének, aki landsbergi fogolyként Hitler összekötőjének szerepét töltötte be az északnémet szervezethez, a nemzetiszocialisták göttingeni vezetőjének, Ludolf Haasének írt egyik levele híven tükrözi, hogy Hitler milyen hatással volt rá és testőrségének mintegy kéttucatnyi fiatal tagjára:

„Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy Hitler egy jottányit sem távolodik el a nemzetiszocialista gondolkodástól… Ha ennek ellenére néha mégis ez lenne a látszat, akkor ez csakis fontos célok elérése érdekében történik. Egyesíti magában a programszerzőt és a politikust. Tudatában van céljainak, de azt is tudja, hogyan kell azokat megvalósítani. Itteni tartózkodásom megerősíti hitemet Hitler politikai ösztöneiben, melyek iránt Göttingenben még kétségek ébredtek bennem.”¹⁴⁸¹

Amikor Landsberget elhagyta, hogy megpróbálja újból felépíteni a szétzilált, megnyomorodott mozgalmat, akkor az igény az általa betöltendő vezetői szerepre nem valahonnan kívülről, a völkisch mozgalomból származott, hanem egy átalakult és leülepedett új önértékelésnek, és saját szerepe tudatának terméke volt. Szó sincs arról, hogy realitásérzéke teljesen eltűnt volna messianisztikus küldetéstudata mögött. Még mindig nem volt konkrét elképzelése arról, hogy céljai miként valósíthatók meg. Még mindig azt gondolta, hogy ezek a célok csak a távoli jövőben válnak valóra.¹⁴⁸² Mivel „világnézete” csak néhány, de megváltoztathatatlan tételből állt, ez összeegyeztethető volt a rövid távú taktikai változtatásokkal. Megvolt ennek a „világnézetnek” az az előnye is, hogy képes volt magába foglalni és kibékíteni a beosztott náci vezetők bizonyos kérdésekről és az ideológiai tételek apró részleteiről alkotott, különben egymással ellentétben álló nézeteit is. Alapvető „világnézetén” belül Hitler rugalmasan, sőt közömbösen kezelte azokat az ideológiai kérdéseket, melyek megszállottakká tették híveit. Ellenfelei az adott korban, és számos későbbi elemzője, a náci propaganda cinizmusa és zavarossága miatt gyakran alábecsülte a náci ideológia dinamizmusát.¹⁴⁸³ Az ideológiát gyakran nem tartották többnek a hatalmi és önkényuralmi törekvések álcázásánál.¹⁴⁸⁴ Ez az oka annak, hogy félremagyarázzák Hitler néhány nagyon nyers alapgondolatának hajtóerejét. Ezért magyarázzák félre azt is, ahogy ezek az alapgondolatok a náci párton belül, majd 1933 után az egész náci államban működtek és érvényesültek. Hitler számára valójában csak a hatalomhoz vezető út volt fontos. Ezért a legtöbb alapelvét is kész volt feláldozni. Néhány viszont – és ezek voltak azok, melyek tényleges jelentőséggel bírtak számára – változatlanul megmaradt. Ezek alkották a lényegét annak, ahogy ő a hatalmat értelmezte. Opportunizmusát mindig azok az alapeszmék diktálták, melyek a hatalomról szóló elképzeléseit is meghatározták.

A landsbergi hónapokat követően Hitler önmagáról alkotott képe már nem hasonlított arra, amilyen a puccsot megelőzően volt. Most már a nemzetiszocializmus eszméje kizárólagos képviselőjének, a völkisch mozgalom egyszemélyi vezetőjének tekinthette magát, akit a sors arra szemelt ki, hogy megmutassa Németországnak a nemzet megmentéséhez vezető utat. A szabadulása után előtte álló feladatok majd másokat is meggyőznek ennek az igazáról.