Elmélkedések Hitlerről

„A karizmatikus hatalomgyakorlást már régóta semmibe veszik és kinevetik, de ennek nyilvánvalóan mélyek a gyökerei, s megfelelő lélektani és társadalmi feltételek mellett hatalmas hajtóerővé válik. A vezér karizmatikus ereje nem a fantázia terméke – senki sem tagadhatja, hogy milliók hisznek benne.”

FRANZ NEUMANN, 1942

A XX. század Hitler évszázada volt? Minden bizonnyal, hiszen egyetlen személyiség se nyomta rá annyira a bélyegét, mint Adolf Hitler. A többi diktátor, főképpen Mussolini, Sztálin és Mao, szintén hódító háborúkat folytatott, rabszolgasorba süllyesztett népeket, vezetésük alatt a legnagyobb embertelenségeket követték el, és kitörölhetetlen nyomot hagytak a huszadik század arculatán, viszont országuk határain túl, a világon egyikük hatalma sem bénította meg annyira az emberek tudatát, mint Adolf Hitleré. Ebben a „szélsőségek korában”¹ voltak olyan politikai vezetők is, akik a század pozitív értékeit, az emberségbe és a jövőbe vetett hitet személyesítették meg. Roosevelt, Churchill, Kennedy s a közelmúltban Mandela, vezető helyre kerültek ezek sorában. Hitler viszont bármelyiküknél mélyebb nyomokat hagyott az évszázad történelmében.

Hitler diktatúrája, sokkal inkább, mint Sztáliné vagy Maóé, a huszadik század paradigmája. Egyéb dolgok mellett szélsőségesen és erőteljesen tükrözte a modern állam totális hatalomra törekvését, a médiának a tömegek véleménye befolyásolására irányuló, korábban ismeretlen manipulálását, a nemzetközi kapcsolatokban megvalósuló példátlan cinizmust, a szélsőséges nacionalizmus akut veszélyét, a faji felsőbbrendűség ideológiájának hallatlanul romboló erejét, a faji megkülönböztetés tragikus következményeit, a korszerű technika és a „társadalom átalakítása” módszereinek visszás és erkölcstelen alkalmazását. Mindenekelőtt olyan, ma is messze világító lánggal égő, figyelmeztető fényt gyújtott, mely azt mutatja meg, hogy egy modern, fejlett, kulturált társadalom miként süllyedhet le oly gyorsan az ideológiai háborúban, az alig elképzelhető brutalitásban és kapzsiságban, a világon addig példa nélkül álló tömeges népirtásban megtestesülő barbárság szintjére. Hitler diktatúrája egy modern társadalomban végbemenő nukleáris robbanás formájában a modern civilizáció összeomlását eredményezte. Megmutatta, hogy mire vagyunk képesek.

Számos, fontos kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. Mi volt a jellemzően német vonás ebben a katasztrofális folyamatban? Mi volt ennek a korszaknak a sajátossága? Mi tekinthető az általános európai rossz közérzet részének? A történtek vajon magának a modem civilizációnak a termékei és sajátosságai? Ma is a mélyben szunnyad, vagy a huszadik század vége felé közeledve talán részben már újra fel is ébredt?

Hitler tizenkét évi uralkodása alatt Németország, Európa és a világ állandóan változott. Ő egyike azon személyiségeknek, akikről bátran lehet állítani: nélkülük a történelem másképpen alakult volna.² Hitler közvetlen hagyatéka, a hidegháború, a Németországot kettészelő fal, az Európát megosztó vasfüggöny, az ellenségeskedő, a bolygót felrobbantani képes fegyverek birtokában lévő szuperhatalmak között feldarabolt világ alig egy évtizeddel ezelőtt szűnt meg létezni. A mélyebb örökség, az utókorra hagyományozott morális törés a mai napig nem gyógyult be.

Hitler neve fémjelezte azt az évszázadot, melyet bizonyos értelemben az ő neve uralt, s háborúkkal, népirtással ő határozta meg a jellegét is. Ezért a század végének közeledtével szükségesnek látszik a rendelkezésre álló tudományos kutatások alapján a leggondosabban újraértékelni azokat az erőket, melyek lehetővé tették egy Hitler felbukkanását a történelemben, s olyan barbárságot szültek, melyben az ő neve szimbólummá és figyelmeztetéssé vált. Ami Hitler uralma alatt történt, és lényegében történhetett, az egy modern, kulturált, technikailag fejlett és magas szinten megszervezett társadalomban ment végbe. A néhány év során, mialatt Hitler a kormány élére került, ez az Európa szívében lévő, magasan fejlett ország egy apokaliptikus népirtással párosuló háború érdekében dolgozott, mely Németországot és Európát nem csupán vasfüggönnyel vágta ketté és hagyott romokat maga után, hanem morálisan is megingatta. Erre még mindig magyarázatot kell találni. Kiindulópontul szolgálhat egy nemzeti újjászületés és faji megtisztulás mellett ideológiai elkötelezettséget érző vezetés; a társadalomnak a hite, hogy vezetője az áhított célok érdekében dolgozik; egy olyan jól képzett hivatali apparátus, mely képes megtervezni és kész lelkesen végrehajtani bármilyen embertelen politikát. Részletes és alapos vizsgálatot követel, hogy miként és miért tudta Hitler ezt a társadalmat ennyire hatalmába keríteni és megbabonázni.

Kényelmes megoldás lenne, ha Németország és Európa balsorsa okainak vizsgálatakor nem tekintenénk messzebbre a Németországot 1933 és 1945 között vezető Hitler személyénél, aki már nyolc évvel azelőtt nyilvánosan kezdte hirdetni lélegzetelállítóan embertelen filozófiáját, mielőtt elfoglalta volna a Birodalom kancellárjának a tisztségét. Hitler elsődleges morális felelőssége mellett mindazért, ami diktatúrája idején történt, az egy, csak egyetlen személyiségre összpontosuló magyarázat az igazság súlyos eltorzítása lenne. Hitler klasszikus példája is lehetne Karl Marx megállapításának, mely szerint „az emberek maguk alakítják történelmüket, de… a megadott és rájuk kényszerített feltételek között”.³ Ezek a „megadott és rájuk kényszerített feltételek”, s legyen szó bármilyen hatalmasságról, az egyén által nem befolyásolható, személytelen eseményekről, vajon mennyire határozták meg Németország sorsának alakulását; mennyi tudható be az esetlegességnek, sőt a történelmi véletlennek; mennyiben tulajdoníthatók ezek az abban az időben Németországban uralkodó rendkívüli személyiség tetteinek és motivációjának; mindennek megállapításához alapos vizsgálatokra van szükség. Mindezek az elkövetkező vizsgálatok részét képezik. Ezekre egyszerű válaszokat adni lehetetlen.

Egy Hitler–életrajz nem jelenti ezeknek a kérdéseknek az egyedüli megközelítési módját.⁴ Lehetőséget biztosít erre, buktatókat is rejt magában, mint ahogy ezt a következő fejezetek remélhetőleg bizonyítani is fogják. Minden életrajzi megközelítésnek megvan az a reális veszélye, hogy bizonyos fokú empátiát követel a főszereplő iránt, ami könnyen szimpátiába, burkolt vagy részleges csodálatba csaphat át. Az elkövetkező oldalaknak e kockázat elkerülését is bizonyítaniuk kell. Az is előfordulhat viszont, hogy a kifejezett és erőteljes viszolygás még az esetleges szimpátiánál is nagyobb akadálya az éleslátásnak.⁵

Az életrajz még a bonyolult történelmi folyamatok túlzott személyhez kötésének, az események alakulásában és meghatározásában játszott szerepe túlértékelésének, és az események társadalmi, politikai feltételei leértékelésének természetes kockázatát is magában rejti.⁶ Ennek az életrajznak a megírásában ennek a csapdának az elkerülése jelentette a legnagyobb kihívást. Ez ösztönzött arra, hogy új megközelítésben kíséreljem meg Hitlert bemutatni.

Kockázatos vállalkozás. Végtére is egyáltalán nincs hiány a Hitlerről és a Harmadik Birodalomról szóló, magas színvonalon megírt művekben. Egy másfél évtizeddel ezelőtt készült felmérés szerint ezek száma több, mint 15 000-re tehető.⁷ A közelmúltban is történt egy hasonló kísérlet, melynek során sikerült megállapítani, hogy Hitlerről mintegy 120 000 mű jelent meg.⁸ Ennek ellenére igen figyelemreméltó, hogy csupán néhány, komoly, tudományos igénnyel megírt életrajz jelent meg a náci vezetőről. A téma természeténél fogva annak megközelítése és magyarázata is jelentősen különböző.⁹

Mióta az 1920-as években reflektorfénybe került, Hitlert nagyon sokféleképpen, változatosan, gyakran egymással ellentmondásos módon ítélték meg. Egyszer például csupán „elvtelen opportunistának” tartották, kit „csupán egyetlen dolog, saját és az önmagával azonosított nemzet hatalmának kiterjesztése érdekel”, s „csakis a pusztító gyűlöletet tartalmazó fajelmélet köntösébe öltöztetett hatalom kérdése foglalkoztat”.¹⁰ Ezzel homlokegyenest ellentétben, egy másik mű úgy mutatja be, mint aki fanatikusan egy előre megtervezett és eleve elrendeltetett ideológiai program mentén halad előre.¹¹ Politikai szélhámosként is megkísérelték bemutatni, aki hipnotizálta és megbabonázta, félrevezette és káoszba taszította a német népet; vagy „démonizálni” igyekeztek, és a német sors misztikus, megmagyarázhatatlan alakjának akarták feltüntetni. Nem kisebb személyiség, mint Albert Speer, Hitler főépítésze, majd fegyverkezési minisztere, aki a Harmadik Birodalomban a diktátorhoz legközelebb állók közé tartozott, nem sokkal a háború befejeződése után „démonikus figuraként”, „az emberiség történetében ritkán felbukkanó, megmagyarázhatatlan történelmi jelenségként” írja le, „akinek személyisége meghatározta a nemzet sorsát”.¹² Ez a szemlélet a Németországban 1933 és 1945 között történtek elmisztifikálásának kockázatát tartalmazza, s ezzel Németország és Európa katasztrófájának okait egy démonikus személyiség zsarnoki szeszélyére korlátozza. A végzet bekövetkezését, a megközelítés szerint, csupán egy rendkívüli személyiség tetteivel lehet megmagyarázni. A bonyolult folyamatok egyszerűen Hitler akaratának kifejeződéseként jelentkeznek.

Ezzel teljesen ellentétes szemlélet – mely csak addig volt tartható, míg az állam ideológiájának részét képezte, következésképpen az azt fenntartó szovjet blokk összeomlásával semmivé is vált – a személyiség szerepét kategorikusan tagadja, és Hitlert egyszerűen a kapitalizmus ügynökének szerepkörére degradálja, aki a „nagytőkének” és vezetőinek érdekeit képviselte, akik ellenőrzésük alatt tartották és dróton rángatták, mint egy bábfigurát.¹³

A Hitlerről szóló írások némelyike alig talál problémát a jelenség megértésében, vagy ha akad is ilyen, azt azonnal elutasítja.¹⁴ Hitler nevetségessé tétele az egyik megközelítési mód. Ha egyszerűen „holdkórosnak” vagy „dühöngő őrültnek” mutatják be, azzal elejét lehet venni a további problémázgatásnak, bár a kulcskérdést továbbra is nyitva hagyják: hogyan fordulhat elő, hogy egy fejlett és bonyolult társadalom a feneketlen mélységbe is kövessen egy mentálisan zavart, „patológiai” esetnek minősülő személyiséget.¹⁵

Sokkal bonyolultabb nézetek csaptak össze abban a kérdésben, hogy Hitler valóban „a Harmadik Birodalom korlátlan ura” volt, vagy pedig „gyenge kezű diktátorként” is jellemezhető.¹⁶ Valóban totális, korlátlan és egyszemélyes diktatúrát gyakorolt?¹⁷ Vagy rendszere tulajdonképpen egy hidraszerű „polikrácia” (többközpontú hatalom – a szerk.) hatalmi struktúrájára alapozódott, melyben Hitler a maga tagadhatatlan népszerűségével és az őt körülvevő kultusszal nélkülözhetetlen középponttá vált, s alig lett belőle több, mint egy propagandista, mint aki mindig is volt, és minden előzetes program, terv és elképzelés nélkül csupán kihasználta a kínálkozó alkalmakat?¹⁸

A Hitlerrel kapcsolatos eltérő elméletek soha nem számítottak tisztán akadémikus jellegű, elvont vitákban jelentkező kérdéseknek. Ezek sokkal szélesebb értelemben jelentkeztek, és távolabbra is mutató következményekkel jártak. Amikor Hitlert Lenin és Sztálin ellentéteként mutatják be, aki az osztályalapon folytatott népirtástól annyira rettegett, hogy ez szolgáltatott indítékot számára a faji alapon elkövetett népirtáshoz, akkor viszonylag egyszerű esettel állunk szemben. Hitler, egy pillanatig sem kétséges, gonosz volt, de nem annyira gonosz, mint Sztálin. Ő csak a másolat volt, Sztálin pedig az eredeti. A faji szempontok szerint folytatott náci népirtás oka a szovjet, osztályalapon nyugvó népirtás volt.¹⁹ Ez a szempont ismét előtérbe került, amikor az emberiség ellen elkövetett bűntettekért a legnagyobb felelősséget viselő Hitler helyett a reflektorfény a diktátor Németország átalakításáról szőtt álmaira vetődik. Hitlert érdekelte a társadalmi mobilitás, a munkások lakáskörülményeinek megjavítása, az ipar modernizálása, a társadalmi jólét megteremtése, a reakciós előjogok múltbéli maradványainak eltüntetése; egyszóval egy jobb, korszerűbb, osztályellentétektől nem szabdalt német társadalom bármilyen brutális módszerekkel történő felépítése. A zsidók démonizálása és világhatalomra törő kalandor- és hazardőrpolitikája ellenére ez a Hitler „olyan politikus volt, akinek gondolatai és tettei sokkal racionálisabbak voltak annál, mint amilyennek eddig gondoltuk volna”.²⁰ Ebből a nézőpontból szemlélve Hitlert ugyan gonosznak lehet tekinteni, de olyan gonosznak, aki jót akart a német társadalomnak, vagy legalábbis szándékait illetően pozitív megvilágításba kerülhet.²¹

Ezek a megközelítésmódok nem akarták tetteit mentegetni vagy igazolni. Az emberiség ellen elkövetett náci és sztálinista bűnök összevetése, bármennyire is torzítja az igazságot, annak bemutatását tűzte ki célul, hogy milyen kegyetlenül éles ideológiai konfliktusok dúltak a két háború közötti Európában, és milyen erők motiválták a németek népirtását. A Hitlert társadalmi reformerként bemutató munkák, ha elvetélt formában is, de az akarják megmagyarázni, hogy a társadalmi válság idején miként tehetett szert akkora népszerűségre Németországban. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy mindkét megközelítési mód, ha akaratlanul is, de alapot szolgáltathat Hitler esetleges rehabilitálásához, mely azzal is elkezdődhet, hogy az emberiség ellen elkövetett, nevéhez kapcsolódó bűntettek ellenére a huszadik század egyik nagy vezetőjeként láttassák, aki – ha a háború megindítása előtt meghal – előkelő helyet foglal el a német hősök arcképcsarnokában.²²

A „történelmi nagyság” kérdése, különösen a német hagyományoknak megfelelően, rendszerint hozzátartozik a szokásos életrajzok megírásához.²³ Hitler személyes tulajdonságai – politikai kisugárzásától és hatásától eltekintve – aligha tekinthetők nemesnek, felemelőnek vagy tartalmasnak, s ez már önmagában is magától értetődően problémát jelent az ilyen hagyományok szempontjából.²⁴ Ennek kiküszöbölésére szolgál az utalás, mely szerint Hitler bizonyos fajta „negatív nagysággal” rendelkezett; tehát annak ellenére, hogy hiányoztak belőle a „nagysághoz” hozzátartozó nemes tulajdonságok és adottságok, a történelem menetére akkor is óriási hatást gyakorolt, ha ez a hatás katasztrofálisnak bizonyult.²⁵ A „negatív nagyság” tragikus felhangokat is tartalmazhat – a hatalmas vállalkozás, a döbbenetes eredmények semmibe vesztek; a nemzeti dicsőség nemzeti katasztrófába fordult.

Célszerűbbnek tűnik eleve elkerülni a „nagyság” kérdését (s nem firtatni, hogy oly sok kortársunk miért keres és lát „nagyságot” Hitlerben). A kérdés tévútra vezető, félremagyarázható, értelmetlen, lényegtelen, nem helyénvaló és potenciálisan alkalmas a történtek igazolására. Félremagyarázható azért, mert a „nagy ember” elmélete nem kerülheti meg a tetteket, szélsőséges formában ő testesíti meg a történelmi folyamatokat. Értelmetlen, mert a történelmi nagyság egész felvetése tulajdonképpen az utolsó mentsvár reménytelen keresését jelenti. A morális, sőt esztétikai megítélés szubjektív tényezőin alapuló filozófiai–etikai fogalom sehova nem vezet. Lényegtelen és nem helyénvaló azért, mert ha Hitler állítólagos „nagyságára” akár igennel, akár nemmel válaszolunk, akkor ez önmagában semmiféle magyarázatot nem ad a Harmadik Birodalom borzalmas történetére. Potenciálisan pedig azért alkalmas a történtek igazolására, mert bármilyen kényelmetlen is, már maga a kérdés feltevése is magában rejt bizonyos Hitler iránti csodálatot, akármilyen hibákat is követett el. Hitler „nagyságának” keresése szinte automatikusan háttérbe szorítja és szükségszerűen egy „nagy ember” különleges tetteire korlátozza azoknak az erőknek jelentőségét, melyek közvetlenül elősegítették hatalomra kerülését és hatalmon tartását, valamint csökkenti a német nép felelősségéi is, amiért ezt a „nagy embert” oly nagy támogatásban részesítette.

A „történelmi nagyság” problémája helyett inkább egy másik, sokkal fontosabb kérdésre érdemes fordítani figyelmünket. Miként lehet megmagyarázni, hogy oly kevés intellektuális adottság és kedvező tulajdonság birtokában valaki, akire a politikai életen kívül a teljes üresség a jellemző, aki még legszűkebb környezete számára is megközelíthetetlen és áthatolhatatlan maradt, aki képtelen volt őszinte barátság ápolására, akinek neveltetése, indíttatása teljesen alkalmatlan volt egy magas tisztség betöltésére, aki a birodalmi kancellár tisztének betöltése előtt semmiféle kormányzati tapasztalattal nem rendelkezett, mégis ilyen óriási hatást gyakorolhatott a történelemre, s az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte lépéseit?

A kérdésfeltevés részben akár hibás is lehet. Az biztos, hogy Hitler nem volt híján az intelligenciának, éleselméjűsége pedig félelmetes megőrző és visszaadó emlékezőtehetséggel párosult. Gyors lényeglátásával nem csupán talpnyaló környezetére volt hatással, ami természetes is, hanem a hűvös, kritikus, tapasztalt államférfiakra és diplomatákra is mély benyomást gyakorolt. Szónoki tehetségét természetesen még politikai ellenfelei is elismerték. Minden bizonnyal nem állt egyedül a huszadik századi államférfiak között, akinél a jellemhibák és az intellektuális fejlettség sekélyessége figyelemreméltó politikai érzékkel és hatékonysággal párosult. Célszerű elkerülni azt a csapdát is, melybe számos kortársa beleesett, amikor nagyon alábecsülte képességeit.

Hitleren kívül ráadásul még többen is igen szerény közegből emelkedtek magas posztokra. Napóleon volt az első azok közül, akik a modern világban ezt meg tudták tenni, bár ő végighaladt a hadsereg kulcsfontosságú intézményein (Hitler csak a káplári rendfokozatig vitte), és rendkívüli személyes bátorságot, hadvezéri tehetséget bizonyított. Intellektuálisan is sokkal magasabb szinten állott, és több személyes adottsággal és szakértelemmel rendelkezett, mint Hitler. A huszadik században a társadalmi és politikai eliten kívül rekedtek előtt is egyre inkább megnyílt a lehetőség, hogy az államhatalom csúcsaira emelkedjenek. Erre azért nem túlságosan sok példa kínálkozik, s rendszerint nem a stabil demokráciákban, hanem a politikai zűrzavar közepette, főképpen a forradalmi mozgalmak vezetői esetében (mint például Sztálin, Mao vagy Castro) fordul elő.

Ha felemelkedése a teljes névtelenségből nem is számít teljesen rendhagyónak, a Hitler-probléma mégis megmarad. Magánemberként teljesen üres személyiség volt, s ez az egyik oka annak, hogy miért maradt (Churchillt egy más vonatkozásban idézve)²⁶ „titokzatosságba csomagolt talány a rejtély közepén”. Gyakran mondogatták is, hogy ő a „személytelenség” megtestesítője.²⁷ Talán kis leereszkedő felhangja is van ennek a minősítésnek, s kifejezi azt a készséget is, hogy lebecsüljük ezt a közönséges, képzetlen és műveletlen, felkapaszkodott senkiházit, akinek nyers, kiérleletlen véleménye volt mindenről, ami csak létezik a nap alatt, s kulturálatlansága ellenére döntőbírónak tartotta magát kulturális kérdésekben is. A „fekete lyuk”, amit magánszemélyként képvisel, részben abból eredeztethető, hogy Hitler rendkívül zárkózott, titkolózó volt, nem csupán magánéletével, hanem indíttatásával és családjával kapcsolatban is. A titkolózás és a különállás személyiségének részét alkotta, s ez jellemezte politikai magatartását is; ezek politikailag fontos alkotórészei voltak „heroikus” vezetői kisugárzásának, amit tudatosan hagyott kialakulni, hogy ezzel is növelje a személyiségét körüllengő titokzatosságot. Ezzel együtt, az összes minősítő jelző felhasználása után a tény megmarad: a politikán kívüli Hitler élete alapvetően üresnek bizonyult. Napóleon, Bismarck, Churchill, Kennedy: a nyilvánosság előtt zajló életükön kívül komoly egyéniséget is képviseltek. Sztálinra vonatkoztatták Plutarchos mondását, mely szerint „ha a sors egy alantas jellemet magasba emel, akkor láthatóvá válik üressége is”. Nagy a csábítás, hogy ezt Hitler esetében is felidézzük.²⁸

Egy „személytelen” ember életrajzának megvannak a maga korlátai, ha az – azokon a politikai eseményeken kívül, melyeknek maga is részese volt – egyáltalán nem rendelkezik személyes élettel vagy élettörténettel. Nehézséget viszont ez csak addig jelent, míg azt feltételezzük, hogy valakinek a személyes élete döntő szerepet játszik a közéletben betöltött szerepében is. Ez eleve hibás feltételezés. Hitlernek nem volt „személyes élete”. Természetesen élvezte a kikapcsolódást jelentő, szórakoztató filmeket, és a berlini kormányzati teendőktől távol, az idillikus alpesi környezetben lévő Berghofban naponta megtett sétáit, de ez is csupán üres megszokássá, rutinná vált. A politikán kívül nem volt hová, egy tartalmasabb létbe visszavonulnia, ahol karbantarthatta volna politikai reflexeit. Nem arról volt szó, hogy „magánélete” nyilvánosság előtti személyiségének a részét alkotta volna. Éppen ellenkezőleg: magánélete annyira titokzatos maradt, hogy Eva Braun létezéséről a németek már csak akkor értesültek, amikor a Harmadik Birodalom már üszkös romokká morzsolódott. Inkább arról volt szó, hogy Hitler a nyilvánosságot „privatizálta”.²⁹ Esetében a „személyes” és a „nyilvános” teljesen összeolvadt és elválaszthatatlanná vált. Egész létezését felemésztette, magába foglalta a tökéletesen játszott szerep: a „Führer” szerepe.

Az életrajzíró feladata ennél a pontnál világossá válik. Olyan feladat ez, melynek megoldása során nem Hitler személyiségére kell összpontosítani a figyelmet, hanem egyenesen és közvetlenül hatalmának jellegére – a Führer hatalmára.

Ez a hatalom csak részben származik Hitlertől. Nagyobbrészt társadalmi termék; azoknak a társadalmi elvárásoknak és motivációknak az eredménye, melyet követői Hitlerrel szemben támasztottak. Ez nem azt jelenti, hogy hatalma kiterjesztése érdekében kifejtett saját cselekedetei a kulcsfontosságú pillanatokban ne bírtak volna rendkívül nagy fontossággal. Hatalmának megerősödését viszont jórészt nem „személyiségének”, nem különleges tulajdonságainak a fényében kell vizsgálnunk, hanem a Führer szerepkörében, melynek eljátszását mások hibája, helytelen értékítélete, gyengesége és együttműködése tette lehetővé. Hatalmának magyarázatakor tehát mindenekelőtt másokat és nem magát Hitlert kell vizsgálnunk.

Hitler hatalma egészen rendkívüli volt. A lehető leghivatalosabb alkalmaktól eltekintve azt nem pártvezetői tekintélyére alapozta, hanem Németország megmentésének történelmi küldetéséből származtatta. Hatalma, más szóval „karizmatikus” és nem intézményes volt. Mások hajlandóságától függött, hogy meglátják-e benne a „hősi” tulajdonságokat.³⁰ És mások meglátták, talán még azelőtt meglátták, hogy maga Hitler hinni kezdett volna bennük.

A náci jelenség egyik legkitűnőbb kortárs elemzője, Franz Neumann ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A karizmatikus hatalomgyakorlást már régóta semmibe veszik és kinevetik, de ennek nyilvánvalóan mélyek a gyökerei, s megfelelő lélektani és társadalmi feltételek mellett hatalmas hajtóerővé válik. A vezér karizmatikus ereje nem a fantázia terméke – senki sem tagadhatja, hogy milliók hisznek benne.”³¹ Nem szabad Hitlernek azt a szerepét sem alábecsülni, melyet ennek a hatalomnak a kiterjesztésében és annak következményeiben játszott. A tények rövid megkérdőjelezése ennek igazát még inkább kidomborítja. Elképzelhető–e, tehetnénk fel a kérdést, hogy a Himmler és az SS által megteremtett, félelemre épülő rendőrállam kialakul, ha nem Hitler a kormányfő? Vagy más vezetővel az élen, még ha az a másik vezető tekintélyelvű politikus is, az 1930-as évek végén elkötelezi magát az ország egy általános európai háború mellett? Végül más államfő alatt a zsidókkal szembeni faji megkülönböztetés (amire minden bizonnyal sor került volna) népirtásba torkollik? A kérdések mindegyikére egészen biztos, hogy „nem” lenne a válasz; vagy legrosszabb esetben is az, hogy „nem valószínű”. Bármilyenek is voltak a külső körülmények és a személytől független, meghatározó tényezők, Hitler senki mással nem helyettesíthető.

A Hitler által gyakorolt, erősen személyhez kötődő hatalomnak még az éles szemű és intelligens emberek – egyházi személyek, értelmiségiek, külföldi diplomaták és magas rangú látogatók – is a hatása alá kerültek. Legtöbbjüket különben nem lehetett volna megragadni a müncheni sörcsarnok rekedten üvöltöző közönsége felé közvetített érzelmekkel. Ha nem lett volna a háta mögött a birodalmi kancellárság biztosította tekintély, az őt imádattal körülvevő tömeg nem vonultatta volna fel a hatalom kellékeit és díszleteit, a nagy vezető propaganda által világgá kürtölt kisugárzása a teljesen naivakon és ostobákon kívül aligha ragadhatott volna meg másokat. A hatalomnak volt az is köszönhető, hogy alárendeltjei – a beosztott náci vezetők, személyes környezete, vidéki pártvezetők – korábban itták minden szavát, majd amikor 1945 áprilisának végén ennek a hatalomnak befellegzett, akkor úgy menekültek környezetéből, mint a közmondásos patkányok a süllyedő hajóról. A hatalom misztikuma arra is magyarázatot szolgáltathat, hogy miért látta annyi nő (különösen a nála jóval fiatalabb korosztályhoz tartozók) benne, aki oly távol állt a szexualitástól, a szexszimbólumot, sőt miért követtek el számosan öngyilkosságot is érte.

Hitler története ezért a hatalom története – hogyan szerezhette meg, milyen is volt ennek a hatalomnak a természete, hogyan élt ezzel a hatalommal, mi tette lehetővé számára az összes intézményes korlát áttörését, miért váltott ki ez a hatalom olyan gyenge ellenállást? Ezeket a kérdéseket viszont a német társadalomnak és nem Hitlernek kell feltenni.

Nincs szükség arra, hogy alábecsüljük Hitlernek a hatalom megszerzésében és gyakorlásában a jelleméből fakadóan játszott szerepét. A célratörés, merevség, a gátló tényezők könyörtelen félresöprése, cinikus leleményesség, a szerencsejátékos hazardírozása, mindent vagy semmit ösztöne: mindez hozzájárult hatalmának kialakításához, formálásához. Ezek a jellemvonások Hitler belső indíttatásának egy mindent felülmúló elemében, mérhetetlen egoizmusában csúcsosodtak ki. A hatalom Hitler számára a mámort jelentette. Amennyire önimádó volt, a korai évek céltalanságában a célt jelentette, kárpótolta élete első felének mélyen a lelkébe vájó sikertelenségeiért – azért, hogy nem lehetett művész, azért, hogy társadalmilag egy bécsi éjjeli menedékhely szintjére süllyedt, azért, hogy a vereség és az 1918-as forradalom következtében a világ szétesett körülötte. A hatalom mindent felemésztő erőt jelentett számára. Mint ahogy egyik éles szemű megfigyelője még Franciaország lerohanása előtt, 1940-ben megjegyezte: „Hitler a potenciális öngyilkos mintapéldánya. Saját »énjén« kívül nincs semmi kapcsolata… Abban a kiváltságos helyzetben van, hogy önmagán kívül senkit és semmit sem szeret… Ezért képes mindenre hatalma megőrzése és felnagyítása érdekében… mert csak ez áll közötte és a gyors halál között.”³² Ez a mértéktelen személyes hataloméhség, valami kielégíthetetlen területi hódítási vággyal párosulva – a súlyosan ellene szóló esélyek ellenére is – valami hatalmas hazárdjátékot eredményezett, melynek célja a hatalom megszerzése volt az európai kontinensen, majd később az egész világon. Szüntelen, egyre nagyobb hatalomvágya nem ismert se megállást, se határt, se korlátokat. Ráadásul mindez a „nagy vívmányoknak” tartott dolgok folytatásától függött. Ez az egyre súlyosbodó, határokat, kötöttségeket nem ismerő megalománia már magában hordozta a Hitler által vezetett rendszer bukásának magvait is. Tökéletes összhangban volt saját, alkatilag öngyilkos beállítottságával.

Bármilyen, mindent felemésztő is volt Hitler számára a hatalom, ez a hatalom mégsem volt híján tartalomnak és jelentőségnek, mégsem volt öncélú. Hitler nemcsak propagandista, nemcsak manipulátor és nem csupán mozgósító erő volt. Ezek mind egyesültek, egybeolvadtak benne. Megingathatatlan meggyőződésű ideológus is volt; egy belülről, egészében összefüggő (bármilyen visszataszító is számunkra) „világnézet” radikálisnál is radikálisabb képviselőjeként az emberiség történetét a fajok közti harc történetének fogta fel. „Világnézete” kerek, egész magyarázatot adott Németország és a világ betegségeire, s arra is, hogyan kell ezeket orvosolni. Megingathatatlan „világnézetét” az 1920-as évek elejétől kezdve a bunkerben bekövetkezett haláláig vallotta. Ez a világnézet aztán a nemzet megváltásának utópiáját szülte, s nem holmi középtávú politikai elképzeléseket eredményezett. Ez nemcsak a náci ideológia minden áramlatába épült be szervesen, hanem Hitler szónoki tehetségével párosulva azt is jelentette, hogy hamarosan a pártdoktrína semmilyen szempontból sem megkérdőjelezhető alapelemévé vált.

Ezért Hitler ideológiai céljait, tetteit és személyes hozzájárulását az események alakulásához a legkomolyabb vizsgálat alá kell vetnünk. Ezek még távolról sem adnak magyarázatot mindenre. A diktatúrát is legalább olyan alaposan meg kell vizsgálnunk, mint a diktátort.³³ Amit nem Hitler tett, ami nem az ő, hanem mások kezdeményezésére történt, az legalább olyan létfontosságú, mint magának a diktátornak a tettei, ha meg akarjuk érteni a rezsim végzetesnek bizonyuló „halmozódó radikalizációját”.³⁴

Hitler új életrajza tehát új megközelítési módot is követel, mely megkísérli egységbe foglalni a diktátor tetteit azzal a politikai struktúrával és azokkal a társadalmi erőkkel, melyek lehetővé tették a hatalom megszerzését, gyakorlását és rendkívüli hatását. Olyan megközelítésre, mely inkább a német társadalom bonyolult és összetett elvárásaival és motivációival, s nem Hitler személyiségével foglalkozva ad magyarázatot a diktátor rendkívüli személyes hatására, mely az általa vezetett rezsim belső dinamikája és a felszabadított erői hatására a hatalom kiteljesedéséhez vezetett. Ezt a megközelítési módot tökéletesen kifejezi egy náci funkcionárius 1934-ben elhangzott mondása, mely – vezérfonalat is biztosítva az elemzéshez – a 13. fejezel címét is adja, mely szerint „a Führerért az általa megszabott irányvonal mentén kell dolgozni, s nem kell fentről várni az utasításokat”.³⁵ Ennek az irányelvnek a gyakorlati megvalósítása volt a Harmadik Birodalom egyik hajtóereje, mely Hitler elnagyoltan megfogalmazott ideológiai céljait a valóságba ültette át azzal, hogy az egyéni kezdeményezések a diktátor víziós álmainak megvalósítására összpontosultak. Hitler hatalma és tekintélye természetesen meghatározó jelentőséggel bírt. Az általa jóváhagyott kezdeményezések viszont az esetek többségében másoktól indultak ki.

Hitler nem egy Németországra rákényszerített zsarnok volt. Bár soha nem kapott többségi támogatást szabad választásokon, de elődeihez hasonlóan őt is törvényesen nevezték ki birodalmi kancellárrá, és vált 1933 és 1940 között a világ kétségkívül legnagyobb népszerűségnek örvendő államfőjévé. Ennek megértése a nyilvánvalóan összebékíthetetlen dolgok, az életrajz személyes megközelítési módját és a társadalomtörténet (beleértve a politikai uralom struktúráját is) ezzel ellentétes megközelítési módszerének összebékítését követeli meg.³⁶ Hitler hatását csak az őt létrehozó (és az általa szétzúzott) korszak alapján lehet megérteni. Egy Hitlerről szóló megalapozott és meggyőző tanulmány bizonyos értelemben a náci korszak története is.³⁷ Bár az életrajz természetesen nem az egyetlen módszer ennek elérésére – ha ez egyáltalán elérhető –, mégis vannak dolgok, melyeket úgy kell elmondanunk, hogy közben Hitler személyére, tehát arra az emberre összpontosítunk, aki kétségkívül központi és gyakran meghatározó szerepet játszott a Harmadik Birodalom „ámokfutásában”.³⁸

A „Hitler–tényező” alapos vizsgálata nélkül nem járhat sikerrel a nácizmus teljes megértését célul kitűző egyetlen törekvés sem.³⁹ Egy ilyen vizsgálatnak nem csupán Hitler ideológiai célkitűzéseit, tetteit, az események alakulásában játszott személyes szerepét kell a maguk teljességében felölelnie, hanem azokat el is kell helyeznie a társadalmi erőknek és politikai struktúrának azon közegében, mely ennek a rendszernek a kialakulásához és olyan irányú továbbfejlődéséhez vezetett, valamint végzetes következményekkel járó, személyhez kötődő és abszolút hatalmat eredményezett.

Az emberi civilizáció alapjai ellen intézett náci támadás a huszadik század meghatározó eseménye volt. Ennek a támadásnak Hitler állt a középpontjában. Ő csak fő képviselője, megszemélyesítője, de nem elsődleges oka volt a történteknek.