15. RUE DE LA PÉNZ

A gép hatalmas kanyart írt le a sziporkázóan kék Csendes-óceán fölött, aztán átszelte Hollywoodot, és közben magasságot gyűjtött, hogy átkelhessen a High Sierra fölött, a Cajon-hágón.

Bond elkapott egy villanásnyit a pálmákkal szegélyezett, végtelen sugárutak, a fényűző otthonok smaragdzöld pázsitján forgó permetezők, a szélesen elterülő repülőgépgyárak látványából; a filmstúdiók külső díszleteinek zűrzavaros világából: városi utcák, vadnyugati ranchók, valami miniatűr autóverseny-pályához hasonló építmény, egy életnagyságú négyárbocos szkúner a földbe ásva – aztán már a hegyekben jártak, s azokon is túl, a végeláthatatlan, vörös sivatag fölött, amely Los Angeles háttérdíszlete.

Elmaradt alattuk Barstow, a vasúti csomópont, amelyből a Santa Fé-i vasút egyetlen sínpárja kiindul hosszú útjára a sivatagon és a Colorado fennsíkon át; tőlük jobbra a Calico-hegy, s messze balra a Halál Völgyének csontokkal telehintett pusztasága. Azután újabb hegyek következtek, amelyeknek vörös csíkozása olyan volt, mint korhadt fogak körül a vérző fogíny, aztán egy kis zöld az elhagyatott, marsbéli tájon; lassú ereszkedés, és „Kapcsolják be a biztonsági övet, oltsák el a cigarettát”.

A hőség mintha ököllel vágott volna Bond arcába; a hűvös repülőgép és az istenáldotta, légkondicionált főépület közötti ötven méteren máris izzadni kezdett. A fotocellás üvegajtók sziszegve megnyíltak a közeledtére, becsukódtak mögötte, s ő máris ott találta magát a játékautomaták között: négyes vonalban sorakoztak az útjában. Természetes mozdulat volt előhúzni az aprópénzt, megrántani a kart, és figyelni a citromok, narancsok, cseresznyék, harangocskák körforgását: klikk-szünet-ping, aztán a gép halk sóhaja, öt cent, tíz cent, negyed dollár. Bond mindegyikkel kipróbálta, és csak egyszer fordult elő, hogy két cseresznye meg egy harang visszacsörömpölt három érmét azért az egyért, amit bedobott. Továbbment, várva, hogy a kijárat melletti állítószalagon megjelenjen a fél tucat utas poggyásza, s közben a szeme megakadt egy táblán. A tábla egy nagy automata tetején állt; a gép akár jeges vizet is árulhatott volna. A tábla így szólt: OXIGÉNBÁR. Odasétált, és elolvasta a többit. SZÍVJON TISZTA OXIGÉNT! hirdette a tábla. – EGÉSZSÉGES ÉS ÁRTALMATLAN. VILLÁMGYORS, FELDOBÓ HATÁS. ENYHÍTI A SZORONGÁST, AZ AGGODALMAT, AZ ÁLMOSSÁGOT, A FÁRADTSÁGOT, AZ IDEGESSÉGET ÉS SOK MÁS TÜNETET.

Bond engedelmesen bedobott egy negyeddollárost a nyílásba, és odahajolt, hogy orrát és száját befedje a széles, fekete gumibúra. Megnyomta a gombot, és az utasítás szerint egy teljes percig mélyeket lélegzett ki és be. Úgy érezte, mintha nagyon hideg levegőt szívna – se íze, se szaga. A perc leteltével a gép kattant egyet, Bond kihúzta magát. Csak valami enyhe szédülést érzett, de később rájött, hogy elővigyázatlan volt, amikor gunyorosan rá vigyorgott egy férfira, aki villanyborotva-készlettél a hóna alatt álldogált ott, és őt figyelte.

A férfi kurtán visszamosolygott, és elfordult.

A hangszóró arra kérte az utasokat, hogy vegyék át poggyászukat; Bond fölkapta bőröndjét, és kilépett a lengőajtón a vörösen izzó déli napsütésbe.

– Maga jött a Tiarába? – kérdezte egy hang. Egy csúcsos sofőrsapkát viselő, köpcös, nagyon nyílt tekintetű férfi szólította meg; széles szájából fa fogpiszkáló meredt előre.

– Oké. Gyerünk. – A sofőr nem nyúlt a bőröndért. Bond követte az impozáns külsejű Chevrolet-hez, amelynek orrán a pucér hölgyet formázó krómdíszen szerencsét hozó mosómedvefarok csüngött. Bond bedobta a bőröndjét a hátsó ülésre, és maga is beszállt utána.

A kocsi elindult a repülőtérről a városba vezető országút felé. Átvágott a belső sávba, balra fordult. Autók süvítettek el mellette. Bond sofőrje lassan haladt, tartotta a belső sávot. Bonc úgy érezte, közben a visszapillantó tükörben ő mustrálgatja. Elolvasta a műszerfalon a sofőr azonosító kártyáját. Ez állt rajta: ,,ERNES CUREO. 02584 sz.” Ott volt a fénykép is: ugyan olyan nyílt tekintettel nézett Bondra.

A kocsiban áporodott szivarfüst szaga uralkodott; Bond megnyomta a motoros ablaknyitó gombját. A kinti levegő vaskohó-lehelete arra kényszerítette, hogy csukja is be gyorsan.

A sofőr félig hátrafordult az ülésen. – Ne csinálja, Mr. Bond – mondta barátságos hangon. – Légkondicionáló van a kocsiban. Lehet, hogy nem tűnik fel, de jobb itt, mint odakint.

– Kösz – mondta Bond, aztán: – Gondolom maga Felix Leiter barátja.

– Az – felelte a sofőr a válla fölött. – Rendes ürge. Szólt, hogy vigyázzak magára, örülök, ha segíthetek bármiben, amíg itt van. Soká marad?

– Még nem tudom – mondta Bond. – Pár napig biztosan. Van egy ötletem – mondta a sofőr. – Nehogy úgy vegye, hogy meg akarom vágni, de ha együtt fogunk dolgozni, és van egy kis dohánya, akkor kivehetné a kocsit egész napra. Ötven ruppó, de hát meg kell élnem valamiből. Ez a szállodai ajtónállóknak is megmagyarázna dolgokat, satöbbi. Nem tudom, különben hogy bírnék a közelében maradni. Így meg mindjárt tudnák, hogy mért várok magára fél napokat. Gyanakvó csibészek azok ott a Stripen.

– A legjobb ötlet. – Bond máris megbízott ebben az emberben. – Túl van tárgyalva.

– Oké. – A sofőr kissé fölengedett. – Tudja, Mr. Bond, az emberek errefelé nem szeretnek semmit, ami szokatlan. Hogy mondjam.. Gyanakodnak, ez a helyzet. Maga is mindennek kinéz, csak nem egy olyan turistának, aki idejön elszórni a dohányát, ők meg utálják, ha valaki szimatol. Vegyük például magát. Magáról lesír, hogy angol, még mielőtt a száját kinyitná. A ruhái, meg minden. Namármost, mit keres itt egy angol? És miféle angol az ilyen? Kemény fickónak látszik. Nézzük meg jól magunknak. – Félig hátrafordult. – Látott egy ürgét lebzselni a repülőtéren, egy bőr villanyborotvatokkal a hóna alatt?

Bondnak eszébe jutott a férfi, aki az Oxigénbárnál figyelte őt. – Láttam – felelte, és rájött, hogy az oxigéntől vigyázatlan lett.

– Mérget vehet rá, hogy ebben a pillanatban a maga fotóit nézegeti – mondta a sofőr. – Egy hatvan milliméteres kamera van abban a tokban. Az ember kinyitja a cipzárat, a karjával megszorítja, máris exponál. Vagy húsz méternyi filmet elhasználhatott. Szemből, profilból. Már ma dél után a főhadiszállás azonosítócsoportjánál lesz az egész, a listával együtt, hogy mi van a poggyászában. Nem látszik, hogy pisztoly volna magánál. Bár lehet, hogy lapos tokban hordja. De ha van pisztolya, biztos lehet benne, hogy egész idő alatt, amíg a kaszinókban mászkál, egy fegyveres fog a nyomában járni. Ma este szétröpül hír. Figyelje majd azokat, akiken zakó van. Errefelé senki se hordja, legföljebb azért, hogy eltakarja a tüzérséget.

– Hát, kösz – mondta Bond, és nagyon dühös volt magára. – Látom már, hogy itt éberebbnek kell lenni. Jó kis gépezet működik ebben a városban.

A sofőr egyetértőleg horkantott; némán haladtak tovább.

Ekkor kanyarodtak rá a híres „Strip”-re. Az út két oldalán elterülő sivatagból, amely eddig egy-két, szállodákat hirdető táblától eltekintve üres volt, hirtelen benzinkutak és motelek sarjadtak ki. Elhaladtak egy motel mellett, amelynek üvegfalú úszómedencéje volt. Mikor melléértek, éppen egy lány ugrott bele; teste buborékfelhőt húzott, ahogy belehasított az élénkzöld vízbe. Aztán egy benzinkúthoz értek, amely mellett elegáns autósvendéglő működött, KÚTRA-VALÓ néven. ITT FELFRISSÜLHET! HOT DOG! HAMM-BURGER! ATOMBURGER! JÉGHIDEG ITALOK! HAJTSON BE! Két-három kocsi állt bent, utasaikat magas sarkú cipőt és kétrészes fürdőruhát viselő pincérnők szolgálták ki.

A széles, hatsávos autópálya színes fényreklámok és homlokzatok között nyújtózkodott, és a hőhullámoktól táncoló belváros házai között enyészett el. Az idő forró volt és fátyolos, mint a tűzopál. Az óriásira duzzadt nap heve függőlegesen zúdult le az izzó betonra, és árnyékot sehol sem lehetett látni, legföljebb a motelek előtt árválkodó, satnya pálmafák alatt. Vakító gépfegyvertűz alá vették Bond szemét a szembejövő autók szélvédőjéről, krómdíszeiről visszaverődő napsugár-repeszek; Bond érezte, hogy átizzadt inge a hátára tapad.

– Most érünk a Stripre – mondta a sofőr. – Úgy is szokták emlegetni: Rue de la Pénz. Viccből.

– Vettem – mondta Bond.

– Jobbra van a Flamingo – folytatta Ernie Cureo, mikor elhaladtak egy alacsony, modern szálloda mellett, amelynek óriási neonfénytornya éppen nem világított. – Ezt Bugsy Siegel építtette, még 1946-ban. A partról jött át Vegasba annak idején körülnézni. Volt egy csomó forró pénze, amit be akart fektetni. Vegas akkoriban már nagyon ment. Tárva-nyitva az egész város. Játékok. Legális babaházak. Klassz, lehetőségek. Bugsy nem vacakolt sokáig. Meglátta a perspektívát.

Bond nevetett a találó kifejezésen. – Bizony – folytattad a sofőr –, meglátta a perspektívát, és mindjárt beleugrott. Egészen 1947-ig benne is maradt, amikor ellőtték a feje egy darabját, annyi golyóval, hogy a zsaruk meg se találták az összeset. Aztán itt van a Sands. Amögött is egy csomó forró pénz áll. Nem lehet pontosan tudni, hogy kié. Pár évvel ezelőtt épült. A stróman egy Jack Intratter nevű, rendes pasas. Azelőtt a Copánál volt, New Yorkban. Hallott róla?

– Sajnos nem – felelte Bond.

– Aztán itt a Desert Inn. Ez Wilbur Clarké. A pénz viszont a régi Cleveland-Cincinnati vonalról jött. Az ott, a vasaló alakú neonnal, az a Sahara. A legújabb. A bejegyzett tulajdonosa néhány kis formátumú oregoni szerencsejátékos! Vicces volt, hogy a nyitás napján ötvenezer dollárt buktak. Hihetetlen! Itt volt az összes nagymenő, degeszre tömött zsebekkel, hogy segítsék a megnyitást, feldobják a forgalmat, érti. Szokás errefelé, hogy a konkurensek eljönnek az első este. De úgy éljek, olyan volt a lapjárás, hogy a konkurencia ötven ronggyal vastagabban távozott. Ma is ezen röhög a város. Aztán – intett felé, ahol egy tízméteres, száguldó postakocsit ábrázoló neonreklám magasodott – itt van Last Frontier. Ez egy kamu vadnyugati város. Érdemes megnézni, Az ott a Thunderbird, az út túloldalán pedig a Tiara. Most ez pezseg a legjobban egész Vegasban, Gondolom, tud Mr. Spangről meg erről az egészről. – Lassított, és megállt Spangék szállodája előtt, amelynek tetején egy hercegi korona vakító fénye villogott, de a perzselő nap és az országúti tükröződések elleni csatája eleve vesztésre állt.

– Igen, a körvonalakat ismerem – felelte Bond. – De örülnék, ha egyszer segítene kitölteni őket. És most mi legyen?

– Amit akar, Mister.

Bond hirtelen úgy érezte, elege lett a Strip ocsmány villódzásából. Fedél alá akart kerülni a hőségtől; ebédelni valamit, talán úszni egyet, s lazítani estig. Ezt meg is mondta Cureónak.

– Nekem megfelel – válaszolta a sofőr. – Gondolom, első este még nemigen kerülhet bajba. Csak viselkedjen lazán, természetesen. Ha dolga van Vegasban, várjon vele, amíg ki nem ismeri magát. És vigyázzon a játékkal, öregem – kuncogott. – Hallott valaha a Hallgatás Tornyairól Indiában? Azt mondják, azoknak a keselyűknek ott húsz percbe telik csontig lecsupaszítani egy embert. A Tiarában talán egy picit tovább tart. Lehet, hogy a szakszervezet fogja vissza az iramot. – Egyesbe lökte a sebességváltót. – Mindegy – tette hozzá, és közben a tükörben figyelte a forgalmat –, volt egyszer egy pasas, aki százezer dollárral utazott el Vegasból. – Elhallgatott, várva az alkalmat, hogy ráhajthasson a szervizútra. – Csakhogy amikor játszani kezdett, félmillió volt nála.

A taxi átvágott a forgalmon, és megállt a széles, rózsaszín stukkóhomlokzatú épület oszlopos, üvegajtós portálja előtt. Az égszínkék egyenruhás ajtónálló kinyitotta a kocsi ajtaját, és Bond csomagjáért nyúlt. Bond kilépett a hőségbe.

Ahogy vállával benyomta a kétszárnyú üvegajtót, még hallotta, hogy Ernie Cureo azt mondja a portásnak: – Valami flúgos angol, ötven ruppóért kibérelt egész napra. Mit tudom én.

Aztán az ajtó becsukódott Bond mögött, és a csodálatos, hűvös levegő jeges csókja fogadta Seraffimo Spang csillogó-villogó palotájában.