6. ÚTKÖZBEN

Csütörtök este hat óra volt. Bond a bőröndjét csomagolta a Ritzben. Viharvert, de egykor igen drága, disznóbőr Revelation koffer volt; tartalma illett a külleméhez. Estélyi öltönyök; egy könnyű, fekete-fehér halszálkás öltöny utazáshoz, golfozáshoz, Saxone golfcipő; a rajta lévő sötétkék tropikálöltöny párja; néhány fehér selyem-és sötétkék Sea Island pamuting, rövid ujjúak, rávarrt gallérral. Zoknik, nyakkendők, némi nejlon alsónemű és négy hosszú pizsamakabát; ezt használta a szokásos, kétrészes pizsama helyett.

Ezeknek a holmiknak egyikén sem volt soha semmiféle név jelzés vagy monogram.

Bond befejezte a csomagolást; földi javainak hátralévő részét – borotválkozó” és tisztálkodószereit, Tommy Armour szakkönyvét arról, hogy Hogyan golfozz mindig olyan jól, ahogy csak bírsz, a jegyeit meg az útlevelét – egy ugyancsak viharvert disznóbőr aktatáskába tette. Ezt a táskát a Q Osztályon alakították át a számára: a gerinc bőre alatt egy szűk rekeszt hoztak létre; ebben elfért egy hangtompító a pisztolyához és harminc darab 25-ös lőszer.

Megszólalt a telefon. Arra gondolt: talán a kocsi érkezett meg a vártnál korábban, de a szálloda portása volt az: jelentette, hogy a ,,Universal Export” képviselője szeretne egy levelet személyesen Bondnak kézbesíteni.

– Küldje fel – mondta Bond meglepetten.

Pár perc múlva ajtót nyitott egy civil ruhás férfinak, akiben a Főhadiszállás egyik kézbesítőjét ismerte fel.

– Jó estét, uram – mondta a küldönc. Belső zsebéből nagy, sima borítékot húzott elő, és átadta Bondnak. – Itt kell megvárnom, amíg elolvassa a levelet, uram, és utána vissza kell vinnem.

Bond kinyitotta a fehér borítékot, és feltörte a pecsétet a benne lévő kék borítékon.

Egyetlen, géppel írt papírlap volt benne, címzés és aláírás nélkül. Bond megismerte a különlegesen nagybetűs írógépet, amelyet M a személyes levelezéséhez használt.

Egy mozdulattal hellyel kínálta a küldöncöt, ő pedig az ablakkal szemben az íróasztalhoz ült le.

Washingtonból jelentik (így szólt a levél), hogy Rufus B. Saye álnév. A valódi neve Jack Spang, feltételezett gengszter, aki a Kefauver-jelentésben is szerepel, de priusza még nincs. Ikertestvére Seraffimo Spang; ketten irányítják a Spangled Mob nevű bandát, amelynek működési területe kiterjed az Egyesült Államok jókora részére. A Spang fivérek öt évvel ezelőtt vették meg a Gyémántházat, mintegy beruházásként, és erről az üzletágról semmi kedvezőtlent nem mondhatnak; úgy tűnik, ez minden szempontból törvényes.

A fivérek tulajdonában van egy „drótháló”, azaz olyan hálózat, amelyet engedély nélküli bukmékerek használnak Nevadában és Kaliforniában – következésképp illegális. A neve Futótűz Információs Szolgálat. Ugyancsak az ő tulajdonukban áll a Las Vegas-i Tiara Hotel; itt van Seraffimo Spang főhadiszállása, és hogy hasznot húzzon a nevadai adórendszerből, itt működnek a Gyémántház vállalati irodái is.

Washington hozzáteszi, hogy a Spangled Mob más törvénytelen tevékenység iránt is érdeklődik – kábítószerek, szervezett prostitúció – ezeket a szálakat New Yorkból irányítja egy bizonyos Michael (Shady) Tree nevű ember, akit korábban ötször ítéltek el különféle bűncselekmények miatt. A bandának leágazásai működnek Miamiban, Detroitban és Chicagóban. Washington beszámolója szerint a Spangled Mob az egyik leghatalmasabb banda az Egyesült Államokban; kitűnő védelmet élvez az állami és a szövetségi kormány és a rendőrség köreiben. A clevelandi Outfit és a detroiti Purple banda mellett a Spangled Mob az első háromba tartozik.

Érdekeltségünk az ügyben Washingtonban nem ismert, de abban az esetben, ha nyomozásai során veszélyes kapcsolatba kerülne ezzel a bandával, azonnal jelentenie kell; az ügyről visszavonjuk, és a továbbiakat átveszi az FBI.

Ez parancs.

A parancs kézhezvételének igazolása: lezárt borítékban küldje vissza ezt az iratot. Aláírás nem volt. Bond még egyszer átfutotta az iratot, összehajtotta, és egy Ritz-borítékba tette. Fölállt, a borítékot átadta a küldöncnek.

– Köszönöm – mondta. – Megtalálja a kijáratot?

– Hogyne, köszönöm, uram – mondta a küldönc. Az ajtóhoz ment, kinyitotta. – Jó éjt, uram.

– Jó éjszakát.

Az ajtó csöndesen becsukódott. Bond az ablakhoz sétált, kinézett a Green Parkra.

Egy pillanatra világosan látta maga előtt a zárkózott, idős férfit a csöndes irodában, amint a székében hátradől.

Átadni az ügyet az FBI-nak? Bond tudta, hogy M komolyan gondolja, de tudta azt is, milyen keserves volna M-nek megkérni Edgar Hoovert, hogy vegyen át egy ügyet a Secret Service-től, és kaparja ki Nagy-Britannia gesztenyéjét a tűzből. A leirat két lényeges szava: „veszélyes kapcsolat”. Hogy mi minősül „veszélyes kapcsolat”-nak azt majd ő, James Bond dönti el. Ahhoz képes amilyen ellenfelekkel eddig megküzdött, ezek martalócok igazán nem nyomnak sokat a latban Vagy mégis? Hirtelen eszébe jutott Rufus Saye darabos, kvarckeménységű arca. Hát, a semmi esetre sem fog ártani, ha megnézi magának ezt a különleges nevű ikertestvért. Seraffimo. Egy éjszakai mulató pincérének vagy egy fagylaltosnak a neve. De hát ezek az embere már ilyenek. Olcsó színpadiasság jellemzi őket Bond vállat vont. Órájára nézett. 6.25. Körül pillantott a szobában. Minden készen állt. Hirtelen ötlettől indíttatva jobb kezével benyúlt zakója alá, és előhúzta a csontmarkolatú .25-ös Berettát a bal hóna alá erősített kesztyűbőr tokból. Új pisztoly volt, M ajándéka, a legutóbb megbízás emlékére; M. zöld tintájával írt cédula kísérte: Szüksége lehet rá.

Bond az ágyhoz lépett, kipöccintette a tárat, és kitolta a csőben lévő töltényt is az ágytakaróra. Többször kipróbálta az elsütőszerkezetet, s közben ujjával figyelte a ravasz rugójának ellenállását. Visszahúzta a fedelet, ellenőrizte, hogy nem porosodott-e be az ütőszeg környéke; ezt a szeget sok órai munkával reszelte tűhegyesre; kezét végigcsúsztatta a kék cső mentén, amelyről sajátkezűleg fűrészelte le az ormótlan irányzékot. A tartalék golyót visszanyomta a tárba, a tárat a pisztoly lapos markolatába; utoljára még egyszer hátrahúzta az elsütőszerkezetet, aztán bebiztosította a fegyvert, és visszacsúsztatta zakója alá.

Megszólalt a telefon. – Megérkezett a kocsija uram.

Bond letette a hallgatót. Tehát itt van. A rajtjel. Elgondolkodva az ablakhoz ment, és újból kinézett a zöldellő fákra. Enyhe ürességet érzett belül; kis fájdalmat, hogy el kell válnia a fáktól, amelyek ilyenkor, a nyár tetőfokán zöld lombjaikkal Londont jelentették számára; magányosság fogta el, amikor a Regent’s Park-i nagy épületre gondolt, az erődre, amely most elérhetetlenné válik, kivéve, ha segítségért telefonál – márpedig, jól tudta, erre képtelen lenne.

Kopogtak az ajtón, bejött a hordár a csomagjáért; Bond végigment a nyomában a folyosón, és agyából kitörlődött minden egyéb, csak az maradt meg, hogy mi várja a Ritz Hotel lengőajtóin túl, a csővezeték kezdeténél.

Egy piros rendszámú, fekete Armstrong Siddeley Sapphire volt.

– Ön elöl szeret ülni – mondta az egyenruhás sofőr. Ez nem kérdés volt. Bond két csomagja és a golfütők a hátsó ülésre kerültek. Kényelmesen elhelyezkedett, és míg befordultak a Piccadillyre, vizsgálat alá vette a sofőr arcát. Nem látott belőle mást, mint egy kemény metszésű, személytélen profilt a csúcsos tetejű sapka alatt. A szemet fekete napszemüveg rejtette el. A kormányt és a sebességváltót nagy szakértelemmel mozgató kezeket bőrkesztyű takarta.

– Lazítson, mister, élvezze az utazást. – Brooklyni kiejtés. – Ne fárassza magát beszélgetéssel. Idegesít.

Bond mosolygott, nem szólt. Úgy cselekedett, ahogy mondták. Negyvenes – gondolta. Hetvenöt kiló. Száznyolcvan centi. Gyakorlott vezető. Nagyon jól ismeri a londoni közlekedést. Nincs dohányszaga. Drága cipőt hord. A ruhája rendes. Borostája nincs. Napjában kétszer borotválkozhat, villanyborotvával.

A Great West Road végén, a körforgalom után a sofőr a járda mellé húzódott a kocsival. Kinyitotta a kesztyűtartót, és óvatosan elővett hat új Dunlop 65-ös golf labdát, fekete, érintetlen papírcsomagolásban. A sebességváltót üresben hagyva járatta a motort, kiszállt a kocsiból, és kinyitotta a hátsó ajtót. Bond a válla fölött hátranézve figyelte, hogy kiszíjazza a golfzsák labdazsebét, és a hat labdát óvatosan beteszi a már ott lévő régi és új golflabdák közé. Aztán szó nélkül visszaszállt az első ülésre, és folytatták az utat.

* * *

A repülőtéren Bond minden gond nélkül haladt át a poggyász- és jegyellenőrzésen, megvette az Evening Standardot; míg az aprópénzt kiszámolta, karjával hozzádörgölőzött egy barna utazókosztümös, vonzó, szőke nőhöz, aki egy magazint lapozgatott; aztán a sofőr kíséretében követte csomagjait a vámhoz.

– Csak a személyes holmija, uram?

– Igen.

– Mennyi angol pénz van önnél?

– Körülbelül három font, meg valami apró.

– Köszönöm, uram. – A kék kréta firkantott ezt-azt a három csomagra, a hordár fölkapta a bőröndöt meg a golfzsákot, és egy targoncára tette. – A sárga lámpánál szíveskedjék a Beutazáshoz fáradni, uram – mondta, és elgurította a targoncát a berakodóhely felé.

A sofőr kedélyesen tisztelgett Bond felé. A sötét üveg mögött rejtőző, elmosódott szempár egy pillanatra a szemébe nézett, az ajkak mosollyá vékonyodtak. – Jó éjszakát, uram. Jó utat.

– Köszönöm, fiam – mondta Bond vidoran, és elégtétellel látta, hogy a mosoly lehervad; a sofőr megfordult, és gyorsan elment.

Bond fölvette aktatáskáját, bemutatta útlevelét a rokonszenves, üde arcú fiatalembernek, aki kipipálta nevét az utaslistán, aztán kisétált a tranzitváróba. A háta mögött hallotta Tiffany Case halk hangját, amint az üde arcú fiatalembernek azt mondja: – Köszönöm –, aztán, egy perc múlva a lány is belépett a váróba, és leült, Bond és a kijárat között. Bond magában elmosolyodott. Ö maga is ott foglalt volna helyet, ha olyasvalakit kellett volna szemmel tartania, akinek hátsó gondolatai támadhatnak.

Bond elővette az Evening Standardot; és az újság fölött szemügyre vette a többi utast.

Majdnem tele lesz a gép. Bond túl későn jelentkezett ahhoz, hogy fekvőhelyet kapjon; megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy egyetlen ismerős arcot sem lát. Néhány ilyen-olyan angol, két szokásos apáca; ilyeneket, gondolta Bond, ilyenkor nyáron mintha kötelezően röpködtetnének az Atlanti-óceán fölött – talán Lourdes-ba tartanak – pár jellegtelen amerikai, többségükben üzletember külsejűek; két karon ülő csecsemő, nehogy az utasok aludni tudjanak, meg egy maroknyi vegyes európai. Tipikus társaság, gondolta Bond, de beismerte magában, hogy ha közülük kettőnek – neki magának és Tiffany Case-nek – megvannak a titkai, akkor nincs ok feltételezni, hogy ezeknek az unalmas embereknek ne lehetnének ugyancsak különös szándékaik.

Bond érezte, hogy figyelik, de csak két utas pillantását vette észre; ezeket mint amerikai üzletembereket könyvelte el magában. Pillantásuk elsiklott Bondról; egyikük, egy korán megőszült fiatalember mondott valamit a másiknak, mire mindketten felálltak, fölvették Stetsonjukat, amely a nyár ellenére vízhatlan burkolatban volt, és átmentek a bárhoz. Bond hallotta, hogy dupla brandyt rendelnek vízzel; a másik férfi, aki sápadt volt és kövér, elővett a zsebéből egy orvosságos fiolát, és brandyjével bevett egy tablettát. Dramamin – vélte Bond. A pasast alighanem megviseli a repülés.

A BOAC földi utaskísérője közel ült Bondhoz. Fölvette a telefont – a repülésirányítást hívja, gondolta Bond –, és azt mondta: – Negyven utasom van a Végső Váróban. – Megvárta az okét, aztán letette a telefont, és a mikrofonért nyúlt.

„Végső Váró?” Vidám dolog itt kezdeni az óceánrepülést, tűnődött Bond, míg kimentek a betonra, föl a hatalmas Boeingre, aztán olaj és metanol füstjét okádva egyenként beindultak a hajtóművek. A fősteward a hangosbeszélőn bejelentette, hogy az első állomás Shannon lesz, ahol vacsorát kapnak, a repülési idő pedig egy óra és negyven perc, ezután a hatalmas, kétfedeles Stratocruiser lassan kigurult a kelet-nyugati kifutópályára. A gép remegve feszült neki a kerékfékeknek, míg a kapitány felszállási fordulatszámra pörgette a négy hajtóművet; Bond az ablakon át figyelte, hogy próbaképpen megmozgatja a fékszárnyakat meg a csűrőlapot. Aztán a gép lassan szembefordult a lemenő nappal, egy rándulással kiengedtek a fékek, a felszállópálya két oldalán lelapult a fű, ahogy a Monarch sebességet gyűjtve végigrohant a-három kilométernyi tömörített betonon, és felszárnyalt a nyugati égen, hogy végül a világ túlsó végén megtaláljon egy másik apró betonszőnyeget.

Bond cigarettára gyújtott, és könyvével kényelembe helyezkedett, amikor az előtte lévő bal oldali ülés támlája hirtelen hátradőlt. A két amerikai üzletember közül a kövérebbik ült ott, összeroskadva az ülésen, pocakján még mindig ott feszült a biztonsági öv. Az arca zöld volt, és úszott a-verítékben. Aktatáskáját a melléhez szorította; Bond a fogantyúhoz erősített bőrtokban el tudta olvasni a névjegyet. Ez állt rajta: Mr. W. Winter, alatti piros nagybetűkkel, kézírással ez: A VÉRCSOPORTOM B.

Szegény ördög – gondolta Bond. Halálra van rémülve. Biztos Benne, hogy a gép le fog zuhanni. Csak annyi reménye maradt, hogy akik majd kiszedik a roncsok közül, megfelelő vérátömlesztésben részesítik. Számára a repülőgép nem több egy óriási csőnél, teli mindenféle holt teherrel, egy marék gyújtógyertya tartja a levegőben, és valami villamosság vezeti célja felé. Nem bízik benne, és nem bízik a biztonsági statisztikákban sem. Ugyanaz a szorongás kínozza, mint gyerekkorában – félelem a zajtól, félelem a zuhanástól. Még a mosdóba sem mer kimenni, hátha a lábával kiszakítja a gép padlóját, amikor feláll.

A kabinba besütő esti napsugarakat egy emberi alak körvonalai takarták el; Bond elfordította tekintetét az amerikairól. Tiffany Case haladt el mellette, az alsó szinten berendezett koktélbár felé, és a lépcsőn eltűnt szem elől. Bond szeretett volna utánamenni. Aztán vállat vont, és inkább megvárta, míg a steward megjelenik a gurulós tálcájával és rajta a koktélokkal, a kaviárral meg a füstölt lazacos aprószendviccsel. Újból a könyvéhez fordult, és végigolvasott egy oldalt anélkül, hogy egy árva szót megértett volna belőle. Kiverte fejéből a lányt, és elölről kezdte az oldalt.

Már a negyedét elolvasta a könyvnek, amikor a füle kezdett eldugulni – a gép megkezdte a hetven kilométeres süllyedést Írország nyugati partja felé. „Kapcsolják be a biztonsági övet, oltsák el a cigarettát”, aztán megjelent a zöld-fehér shannoni világítótorony, a beton piros-arany lámpái futottak feléjük, majd a gurulópálya ragyogó kék fényei, melyek között a Stratocruiser begördült az épületig. Marhasült és pezsgő vacsorára, aztán egy csésze csodálatos kávé ír whiskyvel elkeverve, a tetején egy centi vastag, sűrű tejszínhabbal. Egy pillantás a repülőtéri boltok kacatjaira; a szaruból faragott ír rózsafüzér, a mocsári tölgyből készült ír hárfa, a rézmanók – az egész egy dollár ötvenért; az iszonyatos, négydolláros, zenélő ír házikó, a bolyhos, hordhatatlan tweedek, a helyes kis ír poháralátétek és koktélszalvéták. Aztán valami ír halandzsa Jött a hangszórókból, amiből csak a BOAC és a New-York volt érthető, aztán ugyanez angolra fordítva; az utolsó pillantás Európára, és már kúsztak is föl, négyezer méter magasra; következő kapcsolatuk a föld felszínével a Jig és a Charlie nevű hajó rádióirányítója lesz majd valahol az Atlanti-óceán közepén.

Bond nyugodt álomba merült, és csak akkor ébredt fel, amikor Új-Skócia déli partjaihoz közeledtek. Előrement a mosdóba, megborotválkozott, kiöblítette szájából a túlnyomásos levegő ízét, aztán visszament a helyére a gyűrött, mocorgó utasok sorai között, s amikor a nap feljött a világ peremén, és vérbe borította a kabint, e fogta a szokásos kimerültség.

A hajnal közeledtével életre kelt az utastér Nyolcezer méterrel alattuk felbukkantak a házak, mint barna szőnyegre szórt kristálycukor A föld felszínén semmi sem mozdult, csak egy vonat füstjének vékony hernyója; egy fehér madártoll: valami folyótorkolatban haladó halász hajó nyomdokvize, meg egy játékautó krómozásán egy pillanatra megcsillanó napsugár. Bond azonban látni vélte, hogy a takaró alatt heverő alvó kupacok mozgolódni kezdenek, és ahol füstpamacs emelkedett a mozdulatlan, reggeli levegőbe, szinte érezte a konyhában készülő kávé illatát.

Megérkezett a reggeli: egy szűkös élelmiszercsomag, amelyet a BOAC így hirdet: „angolos házi reggeli”, és a fősteward kiosztotta az amerikai vámárunyilatkozat űrlapjait – a Pénzügyminisztérium 6063-as számú formanyomtatványát – Bond elolvasta az apróbetűs szöveget: aki nem vallja be a nála lévő vámköteles árut, vagy szándékosan hamis nyilatkozatot tesz... pénzbírsággal, börtönbüntetéssel vagy mindkettővel sújtható, aztán beírta a lapra: Személyes tárgyak, és vígan aláírta a hazugságot.

Aztán következett három olyan óra, amikor a gép merev-mozdulatlanul függött a világ kellős közepén; csak az ablakon beáradó napsugarak pár ujjnyi imbolygása érzékeltette, hogy mozgásban vannak. De aztán végül megjelent alattuk Boston területe, majd a New Jersey-i autópálya merész vonalú, lóhere alakú elágazása, és Bond füle újból eldugult, ahogy alámerültek a New York külvárosai fölött gomolygó párafüggönybe. A rovarirtó sistergése, émelyítő szaga; a fékszárny- és futómű-kibocsátó hidraulika éles vinnyogása; a gép orra alábukott, a kerekek megdöccentek a kifutópályán, a fékezés céljából megfordított légcsavarok ocsmányul felbőgtek; dübörgő kigurulás az elgyötört füvön az aszfaltszőnyeg felé; csattanva kinyílt az ajtóretesz, megérkeztek.