5. „FEUILLES MORTES”

Bond érezte, hogy a liftkezelő néz utána, míg végigmegy a hosszú, csöndes folyosón az utolsó, a 350-es szoba irányába. Bond ezen nem csodálkozott. Tudta, hogy több apró bűncselekményt követnek el itt, mint London bármely másik nagy szállodájában. Vallance egyszer megmutatta neki London havi bűnözési térképét,. A Trafalgar Palace körül apró zászlók erdeje sorakozott. – A térképeseket ez a hely viszi a sírba – mondta Vallance. – Ezt a részt minden hónapban annyira átlyuggatják, hogy állandóan új papírral kell beragasztani, különben nem tartaná meg a következő havi gombostűket.

Ahogy Bond a folyosó végéhez közeledett, szomorkás zongoraszó ütötte meg a fülét. A 350-es ajtó elé érve rájött, hogy amögött szól a zene. Megismerte a dallamot: a Feuilles Mortes, a Hulló levelek. Bekopogott.

– Szabad. – A portás felszólt telefonon, a hang tulajdonosa már várta őt.

Bond bement a kis nappaliba, és becsukta az ajtót maga mögött.

– Zárja be – mondta a hang. A hálószoba felől jött.

Bond megtette, amire kérték, aztán a szoba közepére lépett, szemben a nyitott hálószobaajtóval. Közben elhaladt az íróasztal mellett, amelyen hordozható mikrolemez játszó működött; a zongorista éppen a La Ronde-ba kezdett bele.

A nő majdnem meztelenül, lovaglóülésben ült az öltözőasztal előtt, és a szék támlája fölött a háromszárnyú tükröt nézte. Csupasz karját a szék támláján összefonta, és erre támasztotta az állát. A gerince ívben meghajlott; fejének és vallanak tartásában arrogancia érződött. A hátán keresztbe futó fekete melltartópánt, az apró, fekete csipkebugyi és a szétterpesztett lábak látványa ostorcsapásként hatott Bond érzékeire.

A lány abbahagyta önmaga nézegetését, és tekintetét fölemelve kurtán, hidegen végigmérte őt a tükörben.

– Szóval maga az új ember – mondta mély, kissé rekedtes, személytelen hangon. – Üljön le, hallgassa a zenét. Könnyűzenében ilyen jó lemezt még nem csináltak.

Bond elmosolyodott magában. Engedelmesen megtette a hátralévő pár lépést a mély karosszékig, elmozdította úgy, hogy onnan is lássa a nőt az ajtónyílásban, aztán leült.

– Nem zavarja, ha rágyújtok? – kérdezte; elővette tárcáját, és a szájába tett egy cigarettát.

– Ha ezt a halálnemet választotta – Miss Case tovább szemlélte arcát a tükörben, míg a zongorista a Jattandrai-t játszotta. Aztán lejárt a lemez.

A lány fölemelte csípőjét a székről, és felállt. Félig hátrafordult; a nyakába hulló súlyos, szőke haj hullámot vetett a mozdulattól, és fölfénylett.

– Ha tetszik, fordítsa meg – mondta szórakozottan. – Egy perc, és jövök. – Eltűnt szem elől.

Bond a lemezjátszóhoz lépett, és kézbe vette a lemezt. George Feyer lemeze volt, ritmuskísérettel. Leolvasta és emlékezetébe véste a lemez számát; Vox 500. Megnézte a másik oldalt, és kihagyva a La Vie en Rose című dalt, mert ahhoz emlékek fűzték, a tűt az Avril au Portugal elejére tette le.

Mielőtt otthagyta a lemezjátszót, finoman kihúzta alóla az itatóst, és az íróasztal melletti állólámpa alá tartotta. Ügy fordította, hogy súrolva essék rá a fény, és tekintetét végigfuttatta a papír felületén. Teljesen sima volt. Bond vállat vont, az itatóst visszacsúsztatta a gép alá, és visszament a karosszékhez.

Arra gondolt: ez a zene illik a nőhöz. Mintha minden dallam a személyes tulajdona lett volna. Nem lehet véletlen, hogy ez a kedvenc lemeze. Megvolt benne a nyíltan vállalt szexualitás, a modorában megnyilvánuló nyerseség és a fanyarság, amelyet a tekintetében látott, amikor a tükörben szenvtelenül visszanézett rá.

Bond nem alkotott képet magában arról a Miss Case-ről, aki majd elkíséri őt Amerikába. Készpénznek vette, hogy valami keménykötésű, elhasznált, kihunyt tekintetű némber az illető – egy megkérgesedett, megkeseredett nő, aki megjárta már a hadak útját, s akinek teste már semmi vonzerőt nem gyakorol a bandára, amelynek dolgozik. Nos, ez a lány valóban kemény volt, kemény a modora is, de bármi lett légyen testének története, a bőre még élettől ragyogott a lámpafényben.

Mi lehet a keresztneve? Bond fölkelt, és visszament a gramofonhoz. A gép fogantyúján egy Pan American Airways címke fityegett. Ez állt rajta: Miss T. Case. T? Bond visszament a karosszékhez. Teresa? Tess? Thelma? Trudy? Tilly? Egyiket sem érezte ideillőnek. Az világos, hogy nem Trixie, sem Tony, de nem is Tommy.

Még mindig ezzel a kérdéssel játszadozott, amikor a lány hangtalanul megjelent a hálószoba ajtajában, és megállt, könyökét az ajtófélfának támasztva, fejét tenyerébe hajtva. Elgondolkodó arccal nézte őt.

Bond sietség nélkül fölemelkedett ültéből, és visszanézett.

Miss Case utcai ruhát vett fel, csak kis fekete kalapját tartotta még lazán a másik kezében. Rafinált szabású, fekete ruhát viselt, nyilvánvalóan nem áruházi modellt, alatta sötét olajzöld, nyakig gombolt blúzt; arany barna nejlonharisnyát és fekete, vágott orrú, igen drága krokodilbőr cipőt. Egyik csuklóján lapos, arany karórát fekete szíjon, a másikon vastag arany karkötőt. Jobb keze gyűrűsujján egy nagy, baguette-csiszolású gyémánt ragyogott, s a súlyos aranyszínű hajzuhatagból kivillant egy aranyfoglalatú, lapos gyöngy fülbevaló.

Gyönyörű volt, a maga hányaveti módján, mintha a szépségét igazából a maga kedvére viselné, és nem érdekelné, mit gondolnak róla a férfiak; a finom rajzolatú szemöldök gunyoros íve mintha azt mondta volna: „Helyes, gyere csak, és próbáld meg. De azt ajánlom, öcsi, hogy csúcsminőségű legyél.”

Színjátszó szeme volt. Ez a ritka tulajdonság a drágaköveknél azt jelenti, hogy a fény mozgásával változtatják a színüket. Ennek a lánynak a szeme a világosszürke és a mély szürkéskék között váltakozott.

A bőre enyhén napbarnított volt, és sminket nem viselt – kivéve a sötétvörös rúzst az ajkán; a szája telt volt és puha; kissé lebiggyedt vonalú – az a fajta, amelyet „bűnös száj”-nak szokás nevezni. De ez mégsem vétkezhetett sokat, gondolta Bond, már amennyire ezt a nyílt tekintetből és a mögötte érezhető határozottságból és feszültségből meg lehet ítélni.

A szempár most személytelen pillantással az ő szemébe tekintett.

– Szóval maga Peter Franks – mondta a lány; a hangja mély volt, vonzó, de némi leereszkedés felhangja csendült meg benne.

– Igen – mondta. – És épp azon töröm a fejem, mit jelent a T.

A lány egy pillanatra elgondolkodott. – Az íróasztalnál rájöhetett volna – mondta. – Tiffanyt jelent. – A gramofonhoz ment, és a Je n’en connais pas la fin közepén leállította a lemezt. Megfordult. – De ez nem köztulajdonú információ – tette hozzá hidegen.

Bond megvonta a vállát, átment az ablakhoz, és lábát keresztezve nekitámaszkodott a párkánynak.

Fesztelensége mintha bosszantotta volna a lányt, aki leült az íróasztalhoz. – Nos tehát – mondta némi éllel –, térjünk a tárgyra. Először is: miért vállalja ezt a munkát?

– Meghalt valaki.

– Ó! – A lány hirtelen ránézett. – Azt mondják, a maga specialitása a lopás. – Szünet. – Hidegvérrel vagy hirtelen felindulásból?

– Felindulásból. Verekedés.

– Tehát el akar tűnni.

– Körülbelül. Meg hát a pénz is.

A lány témát változtatott. – Falába van? Műfogai?

– Nem. Minden valódi.

Miss Case összeráncolta a homlokát. – Mindig mondom nekik, hogy falábút szerezzenek. Van legalább valami hobbija? Valami ötlete, hogy hová rejtheti a köveket?

– Nincs – felelte Bond. – Kártyázom, golfozom. De úgy gondoltam, a bőröndfogantyú megfelel erre a célra.

– A vámosok is így gondolják – mondta a lány szárazon. Egy percig hallgatott, töprengett. Aztán maga elé húzott egy papírlapot és egy ceruzát. – Milyen golf labdát használ? – kérdezte mosolytalanul.

– Dunlop 65-öst. – A válasz ugyanolyan komolyan hangzott. – Nem is rossz az ötlet.

A lány nem válaszolt, ehelyett felírta a nevet. Aztán felnézett. – Útlevele van?

– Vanni van – ismerte be Bond. – De a valódi nevemre szól.

– Ó. – A nőben ismét föltámadt a gyanakvás. – És mi lenne az a név?

– James Bond.

A lány felhorkant. – Miért nem mindjárt Joe Doe? – Megvonta a vállát. – Persze kit érdekel? Tud két nap alatt amerikai vízumot szerezni? Meg oltási bizonyítványt?

– Nem tudom, miért ne – felelte Bond. (Erről majd a Q Osztály gondoskodik.) – Amerikában nincs semmi ellenem. De még az itteni bűnügyi nyilvántartóban sincs, ha már itt tartunk. Mármint Bond néven.

– Oké – mondta a lány. – Most pedig hallgasson ide. A beutazásnál szüksége lesz erre. Amerikában egy Tree nevű emberhez megy. Michael Tree. New Yorkban az Astorban száll meg. Tree a maga amerikai barátja. Még a háborúban ismerte meg. – Kissé kihúzta magát. – A teljesség kedvéért: ez az ember valóban létezik. Támogatni fogja a maga meséjét. De általában nem Michaelnek ismerik. Shadynek, azaz Árnyasnak hívják a barátai. Már ha vannak ilyenek – tette hozzá iróniával.

Bond mosolygott.

– Shady nem olyan mulatságos, mint amilyennek hangzik – mondta a lány kurtán. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és elővett egy gumiszalaggal összefogott bankjegyköteget, csupa ötfontosból. Átpörgette az ujjai között, leválasztotta körülbelül a felét, és visszatette a fiókba. A többit összesodorta, rápattintotta a gumiszalagot, és a szobán át Bond felé dobta a göngyöleget. Bond előrehajolva, épp a padló fölött kapta el.

– Körülbelül ötszáz font – mondta a lány. – Foglaljon szobát a Ritzben, és a beutazásnál ezt a címet mondja be. Szerezzen egy jó használt bőröndöt, és olyasmit tegyen bele, amit golfvakációra vinne magával. Csomagolja be a golfütőit. Ne mutatkozzon sokat. A BOAC New York-i Monarch járata. Csütörtök este. Holnap reggel vegye meg a repülőjegyét. A követség csak akkor ad vízumot, ha bemutatja az érvényes jegyet. Csütörtökön este fél hétkor kocsi fogja várni a Ritznél. A sofőr átadja a golflabdákat. Tegye őket a csomagjába. És – itt egyenesen Bond szemébe nézett – ne remélje, hogy a saját szakállára beszállhat az üzletbe ezzel az áruval. A sofőr maga mellett marad, amíg a csomagja föl nem kerül a gépre. Én is kint leszek a repülőtéren. Szóval semmi önállóskodás. Világos?

Bond vállat vont. – Mihez is kezdenék én az ilyenfajta áruval? – mondta hanyagul. – Túl nagy falat volna nekem. A túloldalon mi történik?

– A vám után egy másik sofőr fogja várni,. Majd ő megmondja, mi a következő lépés. No most – a hangja itt fölélénkült –, ha bármi történik a vámnál, bármelyik oldalon, maga nem tud semmit, érti? Maga nem tudja, hogyan kerültek a labdák a csomagjába. Akármit kérdeznek, maga csak annyit mondjon: ,,Nem tudom.” Adja az ostobát. Figyelni fogom. Lehet, hogy mások is. Erről én nem tudok. Ha Amerikában lecsukják, követelje, hogy hívják az angol konzult, és ebből ne engedjen. Tőlünk nem várhat segítséget. De hát ezért kapja a pénzt. Világos?

– Ez eléggé sportszerű – mondta Bond. – Az egyetlen ember, akit bajba sodorhatnék, az maga. – Elismeréssel nézett a lányra. – Azt pedig nem szeretném.

– Hülyeség – torkolta le Miss Case. – Rólam sem tud semmit. Miattam ne aggódjon, barátocskám. Én tudom a dolgomat. – Felállt, átment a szobán, és megállt Bond előtt. – És ne kezeljen kislányként – mondta élesen. – Munkában vagyunk. Tudok magamra vigyázni. Meglepődne, hogy mennyire.

Bond is fölegyenesedett, és ellépett az ablakpárkánytól. Lemosolygott a villogó szürke szempárra, amely most sötétlett a türelmetlenségtől. – ,,Én mindent jobban tudok, mint te.” Ne aggódjon. Nem hozok szégyent magára. Most már lazítson, hagyja egy percre ezt az üzleties hangot. Szeretnék újra találkozni magával. Mi lenne, ha New Yorkban összejönnénk, ha minden jól ment? – Bond árulásnak érezte ezeket a szavakat. Valóban tetszett neki ez a lány. Szeretett volna közel kerülni hozzá. De a kapcsolatot arra kell majd felhasználnia, hogy továbbjusson a csővezetéken.

A nő egy percig elgondolkodva nézett rá, és a szeme fokozatosan kivilágosodott. Erősen összeszorított ajkai elernyedtek, és kissé szétváltak. Ahogy megszólalt, mintha majdnem dadogott volna.

– Hát... szóval... – Nyersen elfordult a férfitól. – A fenébe – mondta, és a, szó erőltetetten csengett. – Péntek este szabad vagyok. Vacsorázhatnánk együtt. „21” Club, az ötvenkettedik utcában. Minden taxis ismeri! Nyolckor. Ha a munka sikerült. Megfelel? – Visszafordult Bond felé, de nem a szemét nézte, hanem a száját.

Remek – felelte Bond. Eszébe jutott: ideje mennie, mielőtt még valami hibát követne el – Helyes – mondta. – Van még valami?

– Nincs – mondta a nő, aztán, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, megkérdezte: – Mennyi is az idő?

Bond az órájára nézett. – Tíz perc múlva hat.

– Ideje aktivizálnom magam – mondta Miss Case, és az ajtó felé indult. Bond követte. Kezével a kilincsen a lány visszafordult. Bondra nézett, a. szemében bizalom, majdnemhogy melegség. – Nem lesz semmi baj – mondta. – Csak maradjon távol tőlem a gépen. Ha bármi balul üt ki, ne essen pánikba. Ha jól megoldja – az anyáskodó hang visszatért –, próbálok szerezni magának még ilyenféle munkát.

– Kösz – mondta Bond. – Tudnám díjazni. Jó lenne együtt dolgozni magával.

A lány könnyedén vállat vont, kinyitotta az ajtót, és Bond kilépett a folyosóra.

Megfordult. – Hát akkor viszlát abban a „21”-esben – mondta. Többet is akart mondani, keresett valami ürügyet, hogy együtt maradhasson még ezzel a magányos nővel, aki gramofont hallgat, és önmagával szemez a tükörben.

Miss Case tekintete azonban már távolivá vált, Akárha teljesen idegen lett volna. – Jó – mondta közönyösen. Még egyszer Bond arcába nézett, aztán lassan, de határozottan rácsukta az ajtót.

Míg Bond végigment a hosszú folyosón a lifthez, a lány az ajtó túloldalán állt, és hallgatta a távolodó lépéseket. Aztán, tűnődő tekintettel, lassan a gramofonhoz ment, bekapcsolta. Fölvette a Feyer-lemezt, és kikereste az egyik dalt. Visszatette a lemezt a korongra, és a tűvel ráállt a keresett helyre. A dal címe ez volt: Je n’en connais pas la fin. Állva hallgatta a dalt, és közben a férfira gondolt, aki váratlanul megtalálta az utat az életébe. Istenem, gondolta hirtelen elkeseredéssel, már megint egy istenverte bűnöző. Hát ezektől sosem fog megszabadulni? Hanem amikor a lemez lejárt, az arca már ragyogott; miközben púdert tett az orrára, és készülődött, hogy kimegy a városba, tovább dúdolta a dalt.

Az utcára érve megállt, az órájára nézett. Ha óra tíz. Még öt perce van. Átment a Trafalgar Square-en, a Charing Cross pályaudvarhoz, közben összeszedte magában, hogy mit akar mondani. Aztán bement a pályaudvarra, és ott a egyik telefonfülkébe; mindig ezeket a fülkéket szokta használni.

Pontosan negyed hét volt, amikor feltárcsázta Welbeck-féle számot. A szokásos két csöngetés után hallatszott, hogy az üzenetrögzítő venni kezdi a hívást. Húsz másodpercig nem hallott mást, mint a tű sistergését a viaszban. Utána is meretlen gazdájának hangja ezt az egy szó mondta: „Beszéljen!” Aztán megint csönd lett, csak a rögzítő sercegett.

A lányt már régóta nem zavarta ez a kurta, testetlen parancs. Gyorsan, de tagoltan beszélt a fekete kagylóba.

– Case ABC-nek. Ismétlem. Case ABC-nek. – Szünetet tartott. – A szállító megfelelő. A valódi neve állítólag James Bond, ezt a nevet használja az útlevelében. Golfozni szokott, golfütőkkel fog utazni. Javaslatom: golflabda. Használjanak Dunlop 65-öst. Minden egyéb megállapodás érvényes. 1915-kor és 2015-kor újra telefonálok visszaigazolásért. Vége.

Pár pillanatig hallgatta még a sistergést, aztán letette a hallgatót, és visszasétált a szállodába. A szobapincérrel egy nagy száraz Martinit hozatott; amikor felhozták, leült, dohányzott, hallgatta a gramofont, és várta, hogy negyed nyolc legyen.

Ekkor, de az is lehet, hogy csak a negyed kilences hívás alkalmával a közönyös, fojtott hang azt mondja majd a telefonban: ,,ABC Case-nek. Ismétlem. ABC Case-nek...” És utána következnek majd az utasítások. És valahol Londonban, egy bérelt szobában leáll majd a rögzítő sercegése, mikor ő leteszi a telefont. Aztán talán becsukódik valahol egy ismeretlen ajtó; talán valami” lépcsőn lefelé, az ismeretlen utca felé tartó lépések zaja hallatszik.