TIZEDIK JELENET

A vendégszoba. Most tehát éjszaka van. Marianne alszik a vendégszobában. Johan az ajtóban áll. Térdig érő flaneling van rajta. Hosszú csend, csak Marianne halk horkolása hallatszik. Johan lép egyet előre. Most már határozottan benn van a szobában.

JOHAN

(halkan) Marianne.

MARIANNE

(horkantás)

JOHAN

(kicsit hangosakban) Marianne.

MARIANNE

(félig ébren) Mi az?

JOHAN

Ne haragudj, hogy felébresztelek.

MARIANNE

Nem tesz semmit. El tudok aludni. Mi van? (Nincs válasz) Johan, mi van?

JOHAN

Nem tudom.

MARIANNE

(meggyújtja a kislámpát) Na, így most látjuk egymást. Gyere, ülj le. Fázol. Itt a takaró. Így. Mi van?

JOHAN

Nem tudom. De azt hiszem, igen, azt hiszem, pokoli szorongás tört rám.

MARIANNE

Szorongás? Szegénykém. Miféle szorongás? Persze látom. Szomorú vagy, látszik rajtad.

JOHAN

Nem szomorú vagyok. Ez rosszabb. Rohadt, pokoli szorongás. (Elhallgat)

MARIANNE

Megpróbálhatnál…

JOHAN

Leírhatatlan… A szorongás nagyobb nálam. Megpróbál kitörni belőlem, ahol csak bír, a szememen, a bőrömön, a végbelemen keresztül, totális mentális diarém van, érted, mindenütt jön ki belőlem, nem fér el bennem a szorongásom. A hermetikus középszerűségem túl kicsi neki. De a legrosszabb az, hogy… (Elhallgat)

MARIANNE

(türelmesen) …a legrosszabb?

JOHAN

Most értettem meg először, hogy amit a „szorongásomnak” nevezek, miről szól. Egyetlen fenyegető, de diffúz jelenségről. Amit a „szorongásomnak” nevezek, de ami voltaképpen valami más, kikerülhetetlenül rólam szól. Johanról. A végső napokról. Az idő eljöveteléről. Az epilógusról. Arról, hogyan kell viselkednem nekem, Johannak.

MARIANNE

Félsz a haláltól, Johan?

JOHAN

Nincs annyi fantáziám. És soha nem is foglalkoztam vele különösebben. A gyertya ég, azután kialszik. Előbb van valami, azután nincs semmi, ami szinte megnyugtató. Most azonban realitás. És rólam van szó. Csak rólam. És tébolyultan zeng, őrjöng, harsog és fáj. Legszívesebben üvöltenék. Ez egyértelmű valóság, Marianne: az időm lejárt. Mit kezdjek egy bömbölő gyerekkel, aki nem hallgat az okos szóra és a vigasztalásra?

MARIANNE

Lefekhetsz ide mellém.

JOHAN

…kevés a hely.

MARIANNE

…aludtunk mi már keskenyebb ágyakon is.

JOHAN

…nem fogunk tudni aludni.

MARIANNE

…nem mindegy? Most? A „végső napokban”?

JOHAN

…le kell vennem a hálóingemet, egészen átnedvesedett a sok kínlódástól.

MARIANNE

Vegyed csak le, ne zavartasd magad.

Johan lehúzza magáról ingét, megtörli vele a hasát, egykori csípőjét, hónalját. Közben megáll

JOHAN

Te is vedd le a hálóingedet.

MARIANNE

Én is? Kérlek.

Marianne felkel, és leveti a hálóingét. Kis ideig állnak, és nézik egymást. Aztán lefekszenek. Jól elférnek az ágyban

JOHAN

Jó éjszakát, Marianne.

MARIANNE

Jó éjt, kedvesem.

Marianne eloltja a lámpát. Sötétség. Rövid csend

JOHAN

Elmondhatnád már végre – rendesen –, miért jöttél ide ilyen hirtelen.

MARIANNE

Úgy éreztem, hogy hívsz, hogy szükséged van rám.

JOHAN

Nahát! Pedig nincs szükségem senkire.

MARIANNE

Márpedig úgy éreztem, hogy igen.

JOHAN

Különös. Nem értem.

MARIANNE

Ezen nem csodálkozom.

JOHAN

És meddig akarsz maradni?

MARIANNE

Nem tudom. De van egy tárgyalásom huszonhetedikén.

JOHAN

…november?

MARIANNE

Október huszonhetedikén.

JOHAN

Hát akkor jó éjszakát.

MARIANNE

(motyog valamit. Már alszik)