(Nagy asztal, rajta sok száz fénykép)
MARIANNE
Öreg napjaira Johan multimilliomos lett. A vénséges vén dániai nagynénje, aki valamikor régen világhíres opera-énekesnő volt, rá hagyta az egész vagyonát. Mivel ezáltal anyagilag független lett egész életére, befejezte a tanítást az egyetemen, és megvette anyai nagyszülei nyaralóját, a századforduló tájékán épült, meglehetősen leromlott állapotban levő villát valahol Orsa Finnmark mélyén. (Rövid szünet) Johannal évek óta nem találkoztam már, nem is érintkeztünk semmiféle módon. A lányaink is messze kerültek tőlünk. Martha egy otthonban él, és egyre mélyebbre süllyed betegsége légüres terébe. Időnként meglátogatom, de nem ismer meg. Sara egy sikeres ügyvéd felesége. Ausztráliában élnek, ott dolgoznak egy jó nevű ügyvédi irodában. Nincs gyerekük. (Rövid szünet) Én még aktív vagyok, de csak olyasmit vállalok el, amihez kedvem van, főként válópereket és családjogi ügyeket. (Rövid szünet) Régóta gondolok már arra, hogy felkeresem Johant. És most itt vagyok. Ott ül a verandán, én pedig itt állok és habozok már vagy tíz perce. Lehet, hogy nem kellett volna engednem ennek a teljesen értelmetlen késztetésnek, mármint annak, hogy ide jöjjek. Nem szeretem az ilyen irracionális impulzusokat. Soha nem szoktam engedni nekik. Most azonban döntenem kell: vagy megfordulok, és szép csöndben visszamegyek az autómhoz, amit lent hagytam az útelágazásnál, vagy odamegyek hozzá. De nem tudok dönteni. Persze álldogálhatok még itt egy darabig, és nyugodtan tépelődhetek, de nem sokáig. (Órájára néz) Mondjuk még egy percig! (Újra az órájára néz) Nem mondom, jó lassan telik ez a perc. Harminc másodperc. Negyvenhét. Ötvenhárom…