MÁSODIK JELENET

Nagy, falusi konyha. Marianne a hosszú konyhaasztal mellett ül, és gombát tisztít. KARIN tétovázva bejön. Karja, lába csupasz, hosszú haja vastag copfba fonva.

MARIANNE

(észreveszi Karint) Te vagy Karin?

KARIN

(bólint)

MARIANNE

Nagyapáddal akarsz beszélni?

KARIN

(bizonytalan mozdulatot tesz)

MARIANNE

Kicsit lepihent.

KARIN

(nem mozdul)

MARIANNE

Marianne vagyok, nagyapád volt felesége. Eljöttem meglátogatni.

KARIN

Tudom.

MARIANNE

Gyere, ülj le. Ha van kedved, segíthetsz gombát tisztítani. Tessék. Itt egy kés. (Karin leül) Ha beszélgetni akarsz, beszélgethetünk. Ha nem, akkor csak együtt üldögélünk.

KARIN

(szünet után) Ugye ismered Henriket? Az apámat?

MARIANNE

Azt nem mondhatom. Párszor már találkoztunk, de nem ismerem.

KARIN

Anya meghalt.

MARIANNE

Tudom.

KARIN

Két évvel ezelőtt.

MARIANNE

Nagyapád elmondta.

KARIN

Apa idő előtt nyugdíjba ment. Mostanában csak a zenének él.

MARIANNE

Csellózik, ugye?

KARIN

És egy nagy könyvet ír a János-passió-ról. (Szünet) Bach János-passió-járól.

MARIANNE

Te is csellózol?

KARIN

Felvételizni fogok a Zeneművészeti Főiskolára.

MARIANNE

A nyár eleje óta együtt zenélsz apáddal. Ő a tanár, és te vagy a tanítvány?

KARIN

(kicsit elmosolyodik) Igen.

Karin átül a másik oldalra, szemben Marianne-nal. Előrehajol, két tenyerét egymáshoz szorítja. Marianne látja, hogy Karin nagyon feszült. Nem lesz itt gombatisztítás. Hosszú csend

MARIANNE

Gondolom, mondani akarsz valamit.

KARIN

Ismered Paul Hindemith csellószonátáját, az opus huszonötöt?

MARIANNE

Semmit nem értek a zenéhez.

KARIN

Rendkívül nehéz darab. De apa azt akarja, hogy ezt a szonátát vigyem a felvételire. Szerintem viszont túl nehéz.

MARIANNE

De apád szerint nem az.

KARIN

Te milyen voltál a menstruációid előtt?

MARIANNE

Szörnyeteg. Este, amikor lefeküdtem, még angyal voltam, reggel pedig ördög.

KARIN

Én teljesen kába vagyok. És reggel fáradtan ébredek. Apa viszont igazi korán kelő. Reggeli után, pontosan nyolckor kezdjük a gyakorlást.

MARIANNE

Ma reggel is gyakoroltatok?

KARIN

De még mennyire. Ülünk egymással szemben a hangszereinkkel, közöttünk a kottatartó. A negyedik tételen dolgoztunk. Az az átkozott Hindemith azt az utasítást írta a tétel elejére: Lebhafte Viertel ohne jeden Ausdruck und stets Pianissimo. Érted?

MARIANNE

Nehéznek hangzik.

KARIN

Ott ülök a kába menstruációs fejemmel, és legyek „lebhaft ohne Ausdruck”. Kértem, hogy hagyjuk abba, de apa hajthatatlan maradt. Csak az első néhány taktust. A felütést. Kényszerített, hogy játsszam el ugyanazt a részt legalább hússzor egymás után. Hússzor biztosan eljátszottam, aztán azt mondtam nagyon nyugodtan, pedig dühös voltam, hogy nem bírom tovább, nem érdekel, mi lesz, és megpróbáltam tréfára venni a dolgot, és megjegyeztem, hogy ez nem tanítás, hanem állatkínzás. Henrik is dühös volt, de nevetett, és javasolta, kezdjük az elején a szonátát, ahol egyszerűen és egyértelműen ki van mondva: „Lebhaft, sehr markiert mit festen Bogenstrichen”. De nekem már elegem volt az egészből, és nem bírtam rendesen elkezdeni sem. Henrik azt mondta, szándékosan rontom el, mire én azt válaszoltam, ha csak egy morzsányi pedagógiai érzék szorult volna belé, akkor megértené, hogy ezt így nem lehet csinálni. Igazságtalan voltam vele, mert apánál türelmesebb, figyelmesebb és érzékenyebb fülű tanárt keresve sem találhatnék magamnak. Ekkor azt mondta, hogy ez nem megértés, hanem akarat és önuralom kérdése, és az a baj, hogy lusta vagyok, hogy lusta vagyok! Hogy ez itt a probléma. Ekkor felálltam, óvatosan letettem a csellót, mert már egész testemben remegtem, és azt mondtam, mára befejeztem, és most elmegyek sétálni, teljesen egyedül. Apa elsápadt, nem láttam még ilyennek soha, azt mondta, nem mégy sehova, amire nem válaszoltam, csak fogtam a pulóveremet, és elindultam az ajtó felé. Hallottam, hogy jön utánam, aztán megfogta a vállamat, visszahúzott, és azt mondta, nem mégy sehova, nem mégy sehova, nem mégy sehova. Valahogy sikerült megfordulnom, és adtam neki egy akkora pofont, hogy a szemüvege leesett a földre, és akkor nekem esett, és ütni, csépelni kezdett, ahol ért. Megpróbáltam kijutni a szobából, de elállta az utamat, és fellökött, és láttam az arcát, láttam rajta, hogy meg akar ölni. Szinte biztos vagyok benne, hogy meg akart ölni, mert meg akarta szorítani a nyakamat, de én felkaptam egy zsámolyt, és fejbe vágtam vele úgy, hogy hanyatt esett, most már mind a ketten a földön voltunk, esés közben fellökte a csellóját, és ettől egy pillanatra magához tért, mármint a robajtól, és ekkor ki tudtam ugrani a szobából. Futottam, futottam, végül már nem is tudtam, hol vagyok, de láttam a tavat. Közben olyan iszonyatosan dühös voltam, hogy folyvást sírtam, leültem, sírtam, és azt mondogattam magamban: soha többé, soha, soha többé. Addig sírtam, amíg végül már egészen üresnek éreztem a fejemet. És akkor arra gondoltam, elmegyek nagyapához, elmondok neki mindent, és megkérem, segítsen, hogy elmenekülhessek ettől az őrülttől, elmondom nagyapának, hogy sok mindent hajlandó voltam elfogadni és megtenni, de most már elegem van, most már viselje ő gondját az elmebajos fiának, csukassa diliházba, jelentse fel az erkölcsrendészeten, vagy üsse agyon. Sokáig kóboroltam az erdőben, mert nem tudtam, hol vagyok, néha már azt képzeltem, hogy Henrik lohol utánam, de aztán hangokat hallottam, és megláttam nagyapát a verandán egy idegen nővel, aki valahogy mégis ismerősnek látszott. Nem tudtam, odamenjek-e, vagy hogy egyáltalán mit csináljak, és rájöttem, hogy mostantól kezdve nem tudok semmit. Nem tudom, mit gondoljak saját magamról, mit csináljak, mihez kezdjek az életemmel. Aztán arra gondoltam, hogy anya meghalt, végérvényesen eltávozott, és többé nem fordulhatok hozzá semmivel. Ekkor úgy elkapott a… (elmosolyodik) úgy rám tört az önsajnálat, hogy megint bőgni kezdtem. (Szünet) Biztosan azt hiszed, hogy túlságosan feszült és érzékeny vagyok. Pedig éppen hogy nem vagyok az. Rendes körülmények között nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok – kicsit olyan, mint anya –, kétségtelenül naiv és jóhiszemű, de legjobb tudomásom szerint ebből még soha nem származott semmi bajom. S másnak sem ártottam vele.

Elhallgat. Csend lesz, de barátságos csend

MARIANNE

(az ügyvéd) Gondolod, hogy Henrik ide is utánad jön?

KARIN

Nem hiszem. Henrik utálja nagyapát. Egyetlen alkalmat sem mulaszt el, ha valami rosszat mondhat róla.

MARIANNE

Gondolod, hogy Henrik… akarom mondani, előfordult-e már máskor is, hogy Henrik ennyire elveszti a fejét?

KARIN

Megesik, hogy leszid. Az a mániája, hogy lusta vagyok. „Hogy lehet ilyen lusta valaki, aki olyan tehetséges, mint te?” Mármint hogy én.

MARIANNE

(az ügyvéd) Szerinted Henrik szuicid?

KARIN

Mi az, hogy szuicid?

MARIANNE

Hajlam az öngyilkosságra.

KARIN

Hogy apa meg akarná ölni magát? Erre gondolsz?

MARIANNE

Arra, hogy egy olyan rendkívüli helyzetben, amilyenről imént beszámoltál, esetleg kárt tenne magában.

KARIN

(hirtelen) Képes lenne rá?

MARIANNE

Ezt kérdezem.

KARIN

Tudod… őszintén szólva… nem ismerem az apámat ennyire jól. Csak azt tudom, hogy voltaképpen… hát igen, kedves ember. Különben anya soha nem… Anya nagyon szerette. Szerették egymást. Én pedig egy kicsit valahogy… kimaradtam ebből a szerelemből. Ezzel szoktam vigasztalni magam, amikor rám tör az önsajnálat, és azt gondolom, a fiúim mind unalmasak. Miért nem tudok én is olyan szerelmes lenni, mint anya volt.

MARIANNE

Amikor édesanyád meghalt, nem féltél, hogy Henrik megöli magát?

KARIN

Mindketten elmerültünk a magunk bánatában. Azon a télen, amikor anya meghalt, én ráadásul teljesen bele voltam bonyolódva egy furcsa és viharos szerelmi ügybe.

MARIANNE

Tehát nem sokat törődtél…

KARIN

Nem sokat törődtem apával és az ő tragédiájával. De anyának megpróbáltam gondját viselni, amennyire megengedte. Anya soha nem volt a nagy szavak embere, azt nem lehet mondani. De élete utolsó napjaiban – melyeket a sok morfin miatt szinte állandó szendergésben töltött –, szóval az utolsó napok egyikén, amikor ott ültem mellette, egyszer csak felnyitotta a szemét, rám nézett, és egészen tisztán ejtve a szavakat azt mondta: „Ugye, tudod, hogy szeretlek. Ugye, tudod, hogy szeretlek, Karin.” Aztán lehunyta a szemét, és többet nem beszéltünk egymással. Anya soha nem használt ilyen szavakat. Apám egyszer, még régebben, évekkel ezelőtt tréfásan azt mondta: „Anna soha nem mondja azt, hogy szeretlek, de minden cselekedetével azt teszi.” Valóban, nem sokat törődtem apával azokban a nehéz időkben.

MARIANNE

És most mit akarsz csinálni? Mi volna neked a legjobb?

KARIN

Nem tudom. Sok minden történt már velem, de ilyen még soha. Féltem. Pedig nem vagyok különösebben ijedős.

MARIANNE

El akarsz menni?

KARIN

Hová mennék?

MARIANNE

Megkérdezheted nagyapádat, nem lakhatnál-e nála.

KARIN

Nem tudom. Akkor mindent el kellene neki mondanom, és nagyapa amúgy is egyfolytában dühös Henrikre.

MARIANNE

Ha akarod, beszélek én nagyapával.

KARIN

(nevet) Fura, hogy nagyapa felesége voltál.

MARIANNE

Fura?

KARIN

Elképzelni is nehéz… (Hirtelen) Tulajdonképpen miféle ember ez a te… Johanod?

MARIANNE

(kurtán felnevet) Jó kérdés.

KARIN

Szeretted?

MARIANNE

Most olyat kérdezel, amire soha életemben nem tudtam válaszolni.

KARIN

Ilyen zűrös volt?

MARIANNE

Tizenhat évig éltünk együtt. Azután elváltunk. Johan talált egy másik… ostoba libát, akinek Paula volt a neve. Én pedig újra férjhez mentem egy unalmas alakhoz, aki vitorlázórepülő volt. Egy szép napon csendben elrepült. Eltűnt, nyoma veszett, nem találták meg soha. Johannal újra viszonyunk lett egymással, ami éveken át tartott. Egyszer megtudtam, hogy van egy másik nője is. Egy közönséges utcanő. Dühös lettem, megsértődtem, és véget vetettem a kapcsolatunknak. Lassan megértettem, és vonakodva ugyan, de beismertem, hogy nincs a világon még egy asszony és szerető, akit ilyen szemérmetlenül átejtettek és megcsaltak volna, mint engem. Johan megátalkodottan és kényszeresen hűtlen volt hozzám.

KARIN

(felélénkül) Azt mondod, hogy az én nagyapám…

MARIANNE

A nagyapád javíthatatlan hazudozó, aki aktív életében azzal foglalkozott, hogy felfoghatatlan kísérleteket végzett a pszichológiai intézetben. És verseket írt. Egy kötete meg is jelent, de teljesen észrevétlen maradt.

KARIN

Nagyapa igazi verseket írt?

MARIANNE

Bizony. Még nekem is írt néhány szerelmes verset.

KARIN

Eltetted őket?

MARIANNE

Nem.

KARIN

De szeretted nagyapát?

MARIANNE

Félelmetesen naiv voltam. Mostanában már senki nem viselkedik olyan gyerekesen és hihetetlenül rövidlátóan, mint akkoriban én. Paula felbukkanása és a válás persze úgy ért, mint a hideg zuhany. Igen, azt hiszem, nagyon szerettem. Fenntartások nélkül.

KARIN

Soha nem gyanakodtál rá?

MARIANNE

Nem, egy pillanatig sem.

KARIN

És most miért jöttél el hozzá ilyen hirtelen?

MARIANNE

Nem is tudom.

KARIN

Még mindig szereted, ugye? Ha egészen őszintén akarnál válaszolni. (Szünet) Marianne.

MARIANNE

Tudom, hogy az emberek mindenfélét szoktak mondani Johanra. Többnyire nem túlságosan barátságos dolgokat. De én nem ismerem azt a Johant, akiről így beszélnek. Én őt mindig nagyon jónak láttam. Szinte gyámoltalanul jónak. Akit könnyen meg lehet bántani. Aki soha nem tudja megvédeni magát. Nem tehetek róla, engem Johan mindig meghat. (Mosolyog) Egyszerűen meghat.

KARIN

Sírsz?

MARIANNE

Igen. Kicsit.

KARIN

Nagyapa miatt?

MARIANNE

Azt hiszem miatta és magam miatt is.

KARIN

Megértem.

MARIANNE

(értetlenül) Nem vagyok normális.

KARIN

Egyszer valaki azt mondta, van valami, amit „szerelmi tőkének” nevezhetünk.

MARIANNE

(nem bír megszólalni)

KARIN

(Marianne karjára teszi kezét)

MARIANNE

Most mit fogsz csinálni?

KARIN

Lemegyek Henrikhez.

MARIANNE

Okos dolog ez?

KARIN

Ez nem okosság kérdése.

MARIANNE

Itt leszek még néhány napig. Talán megtudom, mi történt.

KARIN

Abban biztos lehetsz.

Karin elmegy. Marianne ott marad ülve