HUSZONEGYEDIK ÉNEK

HARC A FOLYÓKNÁL

S gázlójához amint odaértek a szépvizü árnak,
forgatagos Xanthosznak, akit nagy Zeusz maga nemzett,
kettévágta csapatjaikat, s egy részt a mezőre
Trója felé űzött, hol tegnap félve futottak
még az akhájok, mert ragyogó Hektór dühe tombolt:
erre özönlöttek menekülve; de Héra elébük
sűrü ködöt feszitett akadályul: s más felük ekkor
mind az ezüstörvényű mély folyamárba zuhant be
nagy zajjal s tovasodródott; zúgott a magas víz,
és körben harsogtak a partok is: ők kiabálva
úsztak imitt meg amott, hányódva a forgatagokban.
Mint amikor tűzláng pattan, surrannak a sáskák,
és a folyót keresik, de a hirtelenül kitörő tűz
nem fárad soha el, s riadozva zuhannak a vízbe:
így Akhileusz keze által a forgatagos folyam árja
megtelt zúgással, meg férfival és paripával.
Ő meg, az isteni hős, kelevézét parti bokornál
megtámasztva, a vízbe szökellt, csak a kardot emelte,
mint valamely daimón, s tervelte eszében a rosszat:
erre meg arra ütött: csúf hörgés kélt a nyomában
gyilkos kardjának, s vértől pirosult a folyóvíz.
Mint amikor nagy delphin elől szétfutnak a vízben
mind a halak, s megtöltik a partüregek menedékét
félve, mivel ha elér egyet, felfalja egészben:
így bujtak meg a szörnyü folyam sodrában a trószok
partszakadékok közt; s Akhileusz, miután az ölésben
elfáradt, kiemelt a folyóból élve tizenkét
ifjút áldozatul Patroklosz holtteteméhez:
s mint kábult őzborjakat, úgy hajtotta a partra,
és kezüket jólmetszett szíjjal hátrakötötte
- ők hordták maguk eddig, sodrott ingen, a szíjat -
s adta a társainak, hajtsák el a görbe hajókhoz.
Ő maga vízbe szökellt ismét, vágyott az ölésre.
S Dardanidész Priamosz sarjával szállt a folyóban
szembe, Lükáónnal, mikor az ki akart menekülni.
Őt Akhileusz kertjükben már elfogta előbb is,
éjszaka törve reá, amikor viruló fügefának
ágát nyeste le késével, peremül szekeréhez:
s váratlan veszedelmül esett neki fényes Akhilleusz;
vitte hajóval a jóalapú Lémnoszba azonnal,
és ott Íészón sarjának eladta a foglyát.
Onnan sok kincsen váltotta ki régi barátja,
Imbroszi Éetión, s tovaküldte ariszbai földre:
onnan meg hazatért apjához, szökve, titokban.
És tizenegy napon át vigadott a családja körében,
hogy hazatért, s azutáni napon már újra Akhilleusz
karja közé hajitotta az isten, hogy tovaküldje
őt, ki utazni pedig nem akart, Hádészhoz Akhilleusz.
Hát amikor meglátta az isteni fürge Akhilleusz,
meztelenül, sisak és pajzs nélkül, dárdahagyottan,
- mert mindezt lehajítva, nagy-izzadtan menekült már
part fele, megroskadt két térde a fáradalomban -
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

„Ó, jaj, szörnyü csodát veszek észre szememmel a földön:
lám, hisz a nagyszivü trójaiak, kiket én a csatákban
küzdve megöltem már, fölkélnek az éji homályból;
már ez is erre siet, megfutva a vészteli naptól,
bárha eladtam Lémnoszban, s a fehérhabu tenger,
mely sokakat kényszerrel zár, nem fogta magában.
Rajta tehát, ízlelje meg itt dárdám hegye élét,
hogy láthassam a lelkemben s tudhassam: amonnan
éppígy visszajön-é, vagy mégiscsak betakarja
végleg a termő föld, mely a bátrakat is leszorítja.”

Így állt s töprengett; az meg kábulva közelgett,
hogy térdét érintse: nagyon vágyott a szivében
megmenekülni sötét vésztől és csúnya haláltól.
Hosszunyelű gerelyét fölemelte a fényes Akhilleusz,
megsebesíteni vágyva, de ő térdéhez inalt most,
s földrehajolt: s az a dárda a háta fölött tovaröppent
s földbe furódott, bár vágyott nagyon emberi húsra.
S ő Akhileusz térdét fél kézzel fogva könyörgött,
fél kézzel meg a jólhegyezett kelevézt szoritotta;
és könyörögve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:

„Térded ölelve könyörgök, Akhilleusz, légy kegyelemmel.
Esdekelőd vagyok én, tisztelj hát, Zeusz nevelése!
Démétér kenyerét hisz tőled kaptam először
aznap, amint gyönyörű ligetünkben foglyodul estem,
s elvittél az apámtól messze s a kedveseimtől,
és el is adtál Lémnoszban: száz ökröd a díjam;
most háromszorosát adnám: nem telt le tizenkét
nap, hajnal volt csak, hogy elértem a trójai honba,
sok baj után, és most betaszít ismét a kezedbe
vészokozó sorsom, de hiszen tán Zeusz atya gyűlöl,
hogy neked ád ismét: az anyám rövidéletünek szült
engem, Láothoé, kinek apja az aggkoru Altész,
Altész, az, ki a harcszerető lelegek fejedelme,
s Pédaszosz ormán él, közelében a Szatnioeisznak:
Príamoszé lett lánya, de sok más lány vele együtt:
kettőnket szült ő, de te mindkettőt lenyakaznád.
Mert a legelsők közt leigáztad a szép Polüdóroszt,
istennek mását, nekidobtad az érchegyü dárdát:
most pedig énnékem lesz végem: nem hiszem úgysem,
hogy kezed elkerülöm, ha az isten már bele űzött.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
el ne eméssz engem, mert hisz nem is egy-anyaméh szült
Hektórral, ki megölte szelíd és hősszivü társad.”

Így fordult hozzá Priamosz ragyogó fiusarja,
szólt könyörögve; de nem szelidült szó volt a viszonzás:

„Ostoba, váltságról ne beszélj, fecsegésedet elhagyd:
mert mielőtt Patroklosz elérte a végzete napját,
addig volt a szivemben kedv könyörülni a trószon,
és sok volt, akit élve ragadtam el és el is adtam:
most már egy sem akad, ki halála elől menekülhet,
hogyha az isten Trója alatt kezeimbe hajítja,
trójai nem menekül, s főként Priamosz fia pusztul.
S így te, barátom, halj meg szintén; kár nyöszörögnöd.
Meghalt Patroklosz, ki pedig nálad derekabb volt.
És nem látod-e, hogy magam is míly szép vagyok és nagy,
édesapám nemes és istennő szült a világra:
s mégis vár a halál rám is meg a kényszerü végzet,
meglesz hajnalban, vagy délbe, vagy alkonyodáskor,
hogyha az én lelkem szintén elorozza csatában
egy harcos, kelevézzel akár, vagy nyíllal idegről.”

Szólt; mire annak a kedves szíve s a térde elernyedt:
és eleresztve a dárdát, ült, mindkét keze tárva:
míg Akhileusz éles kardját a magasba emelte,
s vállperecén sujtotta a nyak mellett: belemélyedt
végig a kétélű kard, az meg a földre hanyatlott
s elnyúlt: vére omolt feketén, áztatta a földet.
S most Akhileusz, lábánál fogva, bedobta a vízbe,
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
„Így, ni, feküdj a halak közt, melyek nagy nyugalommal
nyalják majd le a vért a sebedről: édesanyád sem
tud kiterítve siratni, de hurcol majd a Szkamandrosz
forgatagos vizein le a tenger széles ölébe.
S majd a sötét hullám tetején felszínre szökik fel
egy fürgébb hal, falni Lükáón hószinü háját.
Itt vesztek, míg szent Tróját meg nem veszi harcunk,
futtok előlem s én űzlek, kaszabollak örökké:
és az ezüstös forgatagú, szépsodru folyó sem
ment meg, akármíly sok bika omlott áldozatául,
s örvényébe patás paripákat dobtok is élve.
Még így is gonoszul hulltok ti, amíg Patroklosz
hulltáért nem lesz lakolástok s annyi akhájért,
kit, míg távol voltam, elöltetek itt a hajóknál.”

Így szólt; és a folyó jobban dühödött a szivében:
s lelkében forgatta, hogyan szűntesse a harcát
isteni hős Akhileusznak, a vészt tovaűzve a trósztól.
Közben a Péleidész, fölemelve nagyárnyu dzsidáját;
Aszteropaiosznak nekiugrott, vágya megölni,
Pélegon ifju fiát, kinek apja az Axioszé volt:
annak szült Periboia, Akesszamenosz legidősebb
lánya, mivel vele hált örvénylő Axiosz egykor.
Erre rohant Akhileusz: hanem ez kiszökellt a folyóból,
és vele szembe megállt, két dárdával: kebelébe
Xanthosz erőt öntött, haragudva sok ifju vitézért,
szánakozás nélkül kit Akhilleusz ölt le vizében.
Hát mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
köztük először ekép szólt isteni fürge Akhilleusz:
„Honnan jössz te, ki vagy, hogy elém mersz állni a harcban?
Szánandó a szülő, akinek fia ellenem áll ki.”

Válaszul erre ekép szólt fénylő Aszteropaiosz:
„Hősszivü Péleidész, minek is kutatod születésem?
Távoli Paionié röge küldött engem e földre,
nagygerelyes paión fiakat vezetek: s ez a hajnal
már tizenegyedik épp, hogy elértem a trójai várba:
szélesmedrü folyó, a nagy Axiosz őse nememnek,
Axiosz, ő ki a leggyönyörűbb vizet ontj a a földön,
és a dicsődárdájú Pélegon apja, ki engem
nemzett, azt mondják; node küzdjünk, fényes Akhilleusz!”

Szólt fenyegetve; de isteni hős Akhileusz fölemelte
kőrisdárdáját; s kettőt hajitott el a bajnok
Aszteropaiosz, mert mindkét keze dárdavető volt:
s egyik a pajzsba szaladt, hanem át nem verte egészen
mégsem, mert az arany fölfogta, az isten-ajándék:
másik a jobb könyökét horzsolta a hős Akhileusznak,
s mint a sötét felhő, vér folyt, de a dárda fölülszállt,
s földbe szaladt, bármint epedett jóllakni husával.
Most azután Akhileusz hajitott egyenesröpülésű
dárdát Aszteropaiosznak, vágyódva megölni:
elvétette, s a part magasába ütötte a dárdát
s ez közepéig fúródott be a parti fövenybe.
Oldala mellől hát Akhileusz felrántva a kardját,
nékirohant hevesen; nem tudta kihúzni Akhilleusz
dárdáját izmos markával a bajnok a földből:
háromszor nekilódult, hogy megrázza, kirántsa,
háromszor kifogyott az erőből, végre negyedszer
már el akarta a hajlott dárdát törni a lelke,
csakhogy előbb elorozta Akhilleusz karddal a lelkét:
mert a hasába csapott kardjával a köldöke mellett:
és bele mind kibomolt, s a szemét a homály betakarta,
míg hörgött; Akhileusz, sarkkal mellére tapodva
húzta le fegyvereit, s dicsekedve ilyen szavakat szólt:
„Így, ni, feküdj: nem könnyü neked vetekedni a nagy Zeusz
sarjaival, méghogyha folyó nemzett is a földre.
Azt mondtad, hogy az ősöd a szélesmedrü folyóvíz:
én meg a nagy Zeuszról vallom dicsekedve, hogy ősöm:
s ember az édesapám, fejedelme a mürmidonoknak,
Péleusz Aiakidész: Aiakosz meg Zeusz ivadéka:
s mint tengerbefutó folyamoknál Zeusz az erősebb,
úgy ivadéka erősebb, mint a folyó ivadéka.
Lám, melletted is itt e folyó tán védene téged:
csakhogy Zeusz Kroniónnal nem lehet állni a harcot;
még a király Akhelóiosz, ő sem olyan hatalomban,
sem mélyáradatú nagy sodra az Ókeanosznak,
mely pedig apja a föld minden folyamának, a teljes
tengernek, minden forrásnak, mélyvizü kútnak:
s mégis a nagy Kronidész villámát rettegi ő is
és a riasztó mennydörgést, ha ledördül az égből.”

Szólt, és ércgerelyét kicsavarta a parti szegélyből.
S őt, miután kedves szívét elorozta, heverni
hagyta a part fövenyén, tetemén át folyt a sötét víz.
És a halak meg az angolnák körülötte sürögtek,
és a veséje körül háját marakodva harapták.
Ő meg elindult, és a lovas paiónok után ment,
örvénylő víznél kik még szanaszét szaladoztak,
mert látták, hogy a vad viadalban a legderekabbat
Péleidész Akhileusz keze, kardja a földre igázta.
Ott leütötte Müdónt és Mnészoszt, Asztüpüloszt is,
Ainiosz- és Thraszioszt, vele Therszilokhoszt, Ophelesztészt:
s még több paiónt is megöl ekkor a fürge Akhilleusz,
hogyha a mélyörvényü folyó nem szól haragos szót,
férfi alakjában, sebes örvény forgatagából:
„Ó, Akhileusz, az erőd győztes, de a tetteid immár
rettentők: hisz az istenek óvnak örökkön a harcban.
Hogyha a trószt lekaszálni Kronosz fia mind neked adta,
űzd ki vizemből és végezd csoda-tetted a síkon:
mert kedves vizeim megteltek holttetemekkel,
és nem is onthatom őket az isteni tenger ölébe,
mert elzárnak a hullák; míg te csak ölsz dühödötten.
Szűntesd már az ölést; bámullak, nép fejedelme.”

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
Zeusz nevelése, Szkamandrosz, meglesz mind, amit óhajtsz:
trójai esküszegők leölését nem hagyom abba
mégsem, amíg várukba nem űzöm, s szembe nem állok
Hektórral, hogy az öljön majd meg, vagy pedig én őt.”

Szólt, s dühös istenként tört újra a trójaiakra.
S ekkor Apollónhoz szólt mélyörvényü Szkamandrosz:
„Jaj, te Ezüstíjas, Zeusz gyermeke, nem hallgattál
édesapádra, pedig nagyon is lelkedre kötötte:
Trója vitézét védd, vele légy, míg eljön az alkony,
sűllyed a nap, s beborítja rögös mezeinket az árnyék.”

Szólt; mire dárdavető Akhileusz a habok közepébe
ugrott partja felől; s a folyó nekitört dühödötten;
áradatát fölverte, a sok tetemet taszigálta,
úszott rengeteg ott, kit Akhilleusz ölt meg a vízben:
hát ezeket kivetette magából, mint bika, bőgve,
partja felé, de az élőket mentette vizével,
mély örvényei közt gyönyörű habbal betakarta.
Rettenetes tarajos hullám tört most Akhileuszra,
és pajzsának ütötte vizét, s ő állni szilárdan
már nem volt képes, de kezével megragadott egy
szépsudarú szilfát: hanem az kiszakadt gyökerestül,
szétroncsolta a part peremét, sürü ágaival meg
föltartotta a szép vizeket, s mint híd magasult ott,
mert a folyóba zuhant; s Akhileusz kiugorva a vízből
szökkent már szaladó lábbal tovaszállni a síkra,
mert megijedt. A folyó-isten nem hagyta a hajszát,
fölmagasult feketén, hogy megszűntesse a harcát
isteni hős Akhileusznak, a vészt tovaűzze a trósztól.
S Péleidész oly messze szökellt, ahogy illan a dárda,
mint a sötét sas támad, amint ragadozva vadászik,
minden szárnyas közt mely a legsebesebb, legerősebb.
Így szökkent Akhileusz: mellén ércfegyvere csörrent
rémületes zajjal; rézsút szaladott a folyótól,
az meg, háta mögött, iszonyúan zúgva, követte.
Mint valamely kertész ha sötétvizü dús patakokból
áradatot vezet át kertjén, viruló veteményén,
kézbe kapát tart, és az iszapgátat kidobálja:
s míg az előrerohan, valamennyi kavics vele gördül,
csörgedez át a mezőn, kanyarogva csobog le a lejtőn,
és a patakterelőt is folyton meg-megelőzi:
épp így érte be most Akhileuszt szakadatlan a hullám,
bármíly gyors volt is: hisz az isten mindig erősebb.
És valahányszor csak vágyott gyorslábu Akhilleusz
szembe megállani és megtudni, hogy űzik-e még őt
mind a haláltalanok, kik a tágterü égbe lakoznak,
annyiszor érte el őt ama Zeusztól lett zuhatagnak
sodra a válla fölött: ő meg, szomorodva szivében,
(lábaival szökdelt, de a víz megtörte a térdét,
rézsút foly sebesen, s a fövenyt elmosta alóla:
s följajdult Akhileusz, fölnézve a tágterü égre:
„Zeusz atya, egy isten sem akad már engem a vízből
megkönyörülve kimenteni? Aztán bármi baj érhet.
Ellenem annyit nem vétett egy égilakó sem,
mint jó édesanyám, aki elbűvölt hazugul, mert
azt mondotta, hogy én páncélos trójaiaknak
bástyatövén Phoibosz nyila által pusztulok el majd.
Bár ölt volna meg itt Hektór, legjobb daliájuk:
hős hullt volna el, és hős hordana bajnoki zsákmányt:
most nyomorult és csúnya halál zsákmánya leszek csak,
mert a folyóba veszek, mint kondás kisfiu, hogyha
égszakadás idején patakon szalad át, s az elönti.”

Így szólt; s erre Poszeidáón és Pallasz Athéné
férfi alakjában sebesen közelébe kerültek,
megfogták a kezét, és bíztatták szavaikkal:
köztük először ekép szólt föld rázója Poszeidón:
„Péleidész, sose reszkess így, sose is riadozzál:
mert oly két segitő állt melléd, isten az égből,
Zeusz akaratja szerint: magam én és Pallasz Athéné,
hogy nem sorsod már leveretni a víz dühe által;
majd elcsendesedik, magad is meglátod azonnal;
intünk hát okosan téged, ha hajolsz a szavunkra:
addig meg ne pihenj az egyenlő ütközetekben,
Trója dicső bástyái közé míg nem szoritottad
mind be a megszaladót; s Hektór lelkét elorozva
térj csak a gályákhoz: neked adjuk a harc diadalmát.”

Így szóltak, s a haláltalanokhoz mentek el onnan;
s ő ment - mert nagyon is biztatta az isteni szózat -
vissza a rétre, amely megtelt kiomolt zuhataggal:
rajta leszúrt ifjak sok díszes fegyvere úszott
és tetemük köztük; térdét a magasba emelve
ment Akhileusz a folyó sodrával szembe: s a vízár
nem tarthatta föl, oly nagy erőt küldött neki Pallasz.
Ám a Szkamandrosz sem szűnt meg haragudni a hősre,
még dühösebben duzzasztotta magasba a habját,
és Szimoeisz folyamához ekép szólt átkiabálva:
„Drága fivérem, jőjj, fékezzük e férfi futását
mink ketten legalább: hiszen ez feldúlja azonnal
nagy Priamosz várát, menekülnek a trószok a harcból.
Hát te segíts szaporán, vizet onts valamennyi mederbe
forrásodból, és minden patakod nekikergesd,
támassz nagy hullámokat, és harsogva recsegtess
szálfákat, köveket, fékezni e vadszivü férfit,
mert most folyton győz, az isteni tettre törekszik.
Azt mondom, hogy erő, szépség meg nem szabadítják,
szép fegyverzete sem, mely majd a mocsár fenekén fog
eltemetődni iszapba takartan, s még tetemét is
eltakarom fövenyemmel, sok kavicsot boritok rá,
hogy szétszórt csontját se találják majd az akhájok,
oly sok iszap halmát hordom, takarom tetemére.
Az lesz sírja is ott, sose kell neki hordani hantot
eztán már, amidőn temetését társai tartják.”

Szólt, s Akhileuszra rohant, zavaros habbal magasodva,
morgott tajtékkal; vérrel, holtak tetemével.
S bíborszín hulláma a Zeusz-küldötte folyónak
tornyosodott magasan s Akhileuszt elvitte, -sodorta.
Héra nagyot harsant, féltette erősen Akhilleuszt,
el ne ragadja a mélyörvényü folyam zuhogása:
s rögtön ekép szólt Héphaisztoszhoz, drága fiához:
„Sánta fiam, kelj föl: mert csak te magad vagy egyenlő,
úgy látom, mélyörvényű Xanthosszal a harcban;
hát te segíts szaporán, mutogasd tüzeid lobogását;
s én a fehér-felleghajó Notosz- és Zephürosznak
hívom elő súlyos viharát a vizek közepéből,
mely majd tűzbe borít trósz főket, trójai fegyvert,
dúló lángot hoz; te meg égess parti szegélyén
Xanthosznak fákat, s bele is vess lángokat: el ne
térítsen valahogy hízelgőn vagy fenyegetve:
és ne pihenjen erőd addig, míg én nem adok jelt
hangos szóval: a nemlohadó láng húnyjon el akkor.”

Szólt; mire Héphaisztosz kilövellte az isteni lángot.
Az legelőbb a mezőn lobogott, s égette a holtak
testét, azt a sokat, kit mind Akhileusz keze ölt meg.
Elszáradt a mező, elapadt a vizek ragyogása.
Mint ma-locsolt kert földje kiszárad, hirtelen, ősszel,
mert ráfú Boreász, s megörül szívében a gazda:
így száradt ki a rét, hamuvá hamvadtak a holtak,
s ő fennenragyogó lángját a folyóba vetette.
Égtek a szilfák és a füzek s a sürű tamariszkok,
égtek a lótuszok is, meg a szittyók, sások, a káka,
mely a folyó szép medre körül sűrűn nevelődik;
kínlódtak halak és angolnák, úszva az örvény
mélyében, vagy a szép víz sodrán erre meg arra,
mert leleményes Héphaisztosz kínozta meg őket.
És égett az erős folyam is, szót szólva kimondta:
„Héphaisztosz, veled egy-erejű isten nem akad már,
én se fogok teveled, míg így lángolsz, tusakodni:
hagyd a viszályt: hadd űzze akár most rögtön Akhileusz
várából ki a trószt: mit nékem a harc, a segítés?”

Szólt, míg ette a tűz s gyönyörű hullámai forrtak.
Mint forr bévül az üst, ha hatalmas láng van alatta,
mert hízlalt sertés zsírját olvasztja a lángon,
s forr, fröcsköl körben, száraz fahasáb tetejében:
úgy lángolt a folyó gyönyörű vize, habjai forrtak;
s már tovafolyni se bírt, meg is állt: kínozta a gőzzel
furfangos Héphaisztosz kényszere; s ő nyöszörögve
Héra felé fordult, hozzá szárnyas szavakat szólt:
„Héra, fiad mért tört őrjöngve az áradatomra
mások előtt? Hisz nincs nekem ellened akkora vétkem,
mint amazoknak mind, kik a trójaiak segitői.
Én ugyan abbahagyom, ha parancsod aképen akarja:
ám tegye ő ugyanazt: s én még meg is esküszöm arra,
hogy soha Trója gonosz napját nem háritom el már,
még akkor se, mikor vad tűztől ég el egészen,
majd ha a harcos akháj ivadékok lángba borítják.”

Meghallotta az istennő, a fehérkaru Héra,
s rögtön ekép szólt Héphaisztoszhoz, drága fiához:
„Hagyd, nagyhírü fiam, Héphaisztosz: hisz nem is illik
nem múló istent így gyötreni földilakókért.”

Szólt; oltotta is el Héphaisztosz az isteni lángot:
s ím, gyönyörű medrébe simult mind vissza a hullám.

És miután megtört Xanthosz dühe, ők is elálltak;
mindkettőt Héré fékezte, pedig haragos volt.
Most a viszály meg a többi nagy égilakó közibé hullt
súlyosan és szörnyen: két szándék kélt a szivükben:
összefutottak erős zajjal, recsegett a teres föld;
s körben a roppant ég zengett; hallotta a nagy Zeusz,
ült az Olümposzon, és nevetett örömében a szíve,
míg szemlélte az összecsapó dühös égilakókat.
S már azok egymástól nem is álltak távol: először
pajzsbeverő Árész rontott neki érckelevézzel
Pallasz Athénának, szidalomszavakat kiabálva:
„Mondd, kutyadongó, mért űzöd te az égilakókat
harcba dühös-bátran? nagy lelked hajt a csatába?
Emlékszel? te tüzelted a Tűdeidész Diomédészt,
hogy sebesítsen meg. S magad is ragyogó kelevézzel
törtél rám s gyönyörű testem megmartad a harcban:
úgy hiszem én, hogy e tetteidért most fogsz te lakolni.”

Szólt s megütötte az aigiszon őt, bojtos hadivértjén,
félelemébresztőn, mit Zeusz villáma se ver le:
itt sujtotta a véres Arész őt dárdahegyével:
ő meg hátraszökellt, sziklát ragadott fel a földről
izmos markával, feketét, nagyot és egyenetlent,
melyet az emberek otthagytak, hogy lenne határkő:
ezzel ütötte nyakon dühös Árészt: tagja elernyedt,
s elnyúlt hét holdon, porral mocskolta be fürtjét,
felcsörrent körülötte a vért; nevetett nagy Athéné,
és dicsekedve beszélt hozzá, szárnyas szavakat szólt:
„Ostoba, nem tudtad, hogy sokkal hadravalóbbnak
vallhatom én magamat nálad, rám rontasz erővel?
Látod anyád átkát? amiatt lett most lakolásod,
mert dühös és károd kívánja, amért az akhájt te
elhagytad, s a nagyon dölyfös trószt véded a harcban.”

Így szólt és ragyogó szemmel már másfele nézett;
azt pedig Aphrodité, Zeusz lánya, vezette kezénél
fogva tovább; nyögdelt, nehezen szedegette a lelkét.
S Aphroditét amikor meglátta fehérkaru Héré,
Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:
„Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
már ismét az az ebdongó viszi messze a harcból
emberölő Árészt a tömegben; rajta, utána!”

Szólt; mire ment sebesen Pallasz, lelkében örülve;
és nekivetve magát, izmos markával a mellén
verte meg Aphroditét, s annak szive, térde elernyedt.
S míg a sokat-tápláló földre rogyott az a kettő,
Pallasz már dicsekedve beszélt, szárnyas szavakat szólt:
„Lenne ilyen mindaz, ki segíti a trójai harcost,
hogyha a vértes akháj csapatokkal vívni merészel,
lenne ilyen bátor s tűrő, mint most Aphrodíté
míg segitette Arészt, az erőmmel szembeszegülve:
akkor már régen fölhagytunk volna a harccal,
elpusztítva egészen a jófalu trójai várat.”

Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő.
S most az erős Földrázó szólt Phoiboszhoz eképen:
„Phoibosz, mért állunk így oldalt? Hisz nem is illik,
hogyha a többi verekszik már: szégyen csata nélkül
megtérnünk Zeusz ércküszöbű palotája ölébe.
Kezdd: hiszen ifjabb vagy; nem lenne helyes, hogy a harcot
kezdjem, mert öregebb vagyok, és többet tudok immár.
Ostoba vagy, s a szived megszédült; nem jut eszedbe,
mennyi keservet szenvedtünk mi az isteni népből
ketten Trója körül, mikor elküldött a királyhoz,
Láomedónhoz Zeusz, s szolgáltunk egy kerek évig
ott, kiszabott bérért, s ő rendelkezve parancsolt?
Én magasítottam falat akkor a trójaiaknak
széleset és szépet, hogy a vár soha meg ne inogjon;
és, Phoibosz, te kaszáslábú barmokra vigyáztál
Ída hegyormának szakadékos rengetegében.
Ám hogy a bér idejét hozták az örömteli Hórák,
akkor erőszakkal megcsalt bérünkkel egészen
Láomedón, a gonosz, s fenyegetve utunkra bocsátott.
Két kezed és lábad meg akarta kötözni erősen,
ezt mondotta, meg azt, hogy elad távol szigetekre;
s hogy rézkéssel mindkettőnk füleit lemetéli.
S mink haragos lélekkel eredtünk visszautunkra,
bérünkért dühösen, mit igért volt és nem adott meg.
Ennek a népéhez vagy kedves? Meg se kisérled
vélünk, hogy minden gőgös trósz vesszen egészen
és csúnyán s vele gyermeke és tisztes felesége?”

Válaszul erre ekép szólt messzeható nagy Apollón:
„Földrázó, csakugyan józanszivünek te se tarthatsz,
hogyha halandókért szállok ki veled viadalra,
kik nyomorult lények, s olyanok csak, mint a fa lombja:
egyszer fölnövekednek, a föld terményein élnek,
másszor hervadnak, s elenyész lelkük; de siessünk,
hagyjuk a küzdelmet: verekedjenek ők maguk ott lenn.”

Szólt és visszafelé fordult: szégyelte erősen,
hogy nagybátyjával verekedjék kézitusában.
Ám huga őt, úrnője vadaknak, szídta erősen,
vadra vadászó Artemisz, és gúnyos szavakat szólt:
„Megfutsz, Messzeható? Átadtad a harc diadalmát
néki egészen? S engeded őt ingyen dicsekedni?
Ostoba, hasztalanul minek is viseled te az íjat?
Már sose halljalak én dicsekedni apánk teremében,
mint ezelőtt szoktál, tömegében az égilakóknak,
hogy viadalra Poszeidáónnal szállani kész vagy.”

Mondta; de mit se felelt neki messzeható nagy Apollón:
ám Kronidész felesége, a tisztes Héra, haragra
gyúltan a Nyílszeretőnek esett, és szídta-gyalázta:
„Hogy mersz énelibém ideállni, te szemtelen eb, te?
nem lesz könnyü, bizony, megvívni erőmmel erődnek,
bár nyilakat hordasz: hisz oroszlán vagy te a nőkhöz,
Zeusz váltott azzá: ő adta, hogy öld le, kit óhajtsz.
Jobb is a bérci tetőn vadakat lenyilazni s az erdők
szarvasait, mint itt derekabbal vívni a harcot.
Ámde ha mégis akarsz küzdelmet kezdeni, tudd meg,
mennyire több vagyok én, hogy erőmhöz mérd az erődet.”

Szólt; s két csuklóját bal kézzel fogta meg ekkor,
jobbjával meg a válláról szakitotta le tegzét:
és mosolyogva ütötte meg őt ezzel füle mellett,
míg vergődött, gyors nyila mind kiesett a tegezből.
Sírva suhant el az istennő most, mint a galamb, ha
ölyv rohamától fél, s tovasurran a sziklaüregbe
elrejtőzni, mivel nem végzete vesznie attól:
sírva ekép surrant tova ő, otthagyta a tegzét.

Létóhoz meg az Argoszölő szólt így, a vezérlő:
„Én teveled, Létó, sose szállnék harcba: keserves
felleggyűjtő Zeusz feleségeivel tusakodni:
csak dicsekedj tüstént a haláltalan égilakók közt,
hogy győztél iszonyú nagy erőddel rajtam a harcban.”

Szólt; Létó meg a görbe nyilat szedegette a földről,
mert szanaszét szállt mind röpülő por forgatagában;
és miután fölszedte, megindult lánya nyomában:
az pedig ércküszöbű palotáját Zeusznak elérte;
apjának térdére leült, s zokogott: körülötte
rezgett ambrosziás szép köntöse; apja magához
húzta a lányt, s édes nevetéssel kérdeni kezdte:
„Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?”
Erre a szépkoszorús, a Vadűző válaszul így szólt:
„Hitvesed, édesapám, a fehérkaru Héra ütött meg,
ő, ki az égilakókra viszályt és cívakodást hoz.”

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek.
Phoibosz Apollón meg szent Trója ölébe suhant le:
mert volt gondja a jólépült vár bástyafalára,
végzetük ellen hogy le ne rontsák most az akhájok;
s ment el a többi öröklétű az olümposzi csúcsra:
volt, ki haraggal ment, és volt, aki nagy-dicsekedve;
mind a sötétfelhős atya mellé ült. Akhileusz meg
ölte a trójai harcosokat s a patás paripákat.
Mint amikor füst száll a magasba a tágterü égig,
égő városból, s isten dühe szítja a lángot:
munkát ad mindenkinek és soknak keserű bajt:
így nyujtott Akhileusz munkát és bajt is a trósznak.

Állt az öreg Priamosz szentelt tornyán a magasban,
és meglátta hatalmas Akhilleuszt: tőle tolongva
szöktek a trójaiak riadottan futva, nem is volt
már erejük: jajjal sietett le a bástya fokáról,
s buzdította a nagynevü őröket ott a falaknál:
„Kézben a tárt kapukat tartsátok, míg az egész nép
nem fut a várba riadtan: tombol már közelünkben,
itt száguld Akhileusz: hiszem én, most jön veszedelmünk.
Majd amikor levegőhöz jutnak, mert ideértek,
zárjátok be megint a remek kapuszárnyat a zárral:
mert félek, hogy e vészes férfi betör falainkon.”

Szólt; s amazok kapukat tártak, závárt megemeltek;
tárt kapuk adtak most menedéket; Phoibosz Apollón
ott kirohant, hogy a vészt tovaűzze a trójaiaktól.
Ők meg a város irányában menekültek a tornyos
bástya felé, porosan, tikkadtan, a harci mezőről:
és Akhileusz hevesen kelevézzel utánuk: a szíve
őrjöngött folyton, dühösen vágyott diadalra.
Nagykapujú Tróját az akháj fiak így beveszik tán,
hogyha Agénór hőst Phoibosz föl nem tüzesíti,
Anténór sarját, ki erős és tisztanevű volt.
Bátorságot adott szívének, az oldala mellé
állt, a halál súlyos kezeit hogy tőle elűzze,
bükkfától betakartan, a ködtől elboritottan.
S ez, mikor ott meglátta a várdúló nagy Akhilleuszt,
megtorpant, s háborgott közben a szíve erősen;
felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:
„Jaj nékem, ha tovább szaladok nagyerős Akhileusztól,
arra, amerre a többi szökik zavarodva riadtan,
így is elér engem, s mint gyávát fog lenyakazni:
míg ha hagyom, hogy ezek csapatostul fussanak arrébb
Péleidész Akhileusztól, s én gyors lábbal a faltól
másik irányba szököm, ki a trójai síkra, s elérem
Ídé berkeit, ott rejtőzöm a sűrü bozótban,
s estefelé azután a folyóban megmosakodva,
izzadságomtól szabadulva jövök haza ismét.
Csakhogy az én kedves lelkem mért szól velem erről?
Még meglát Akhileusz, mikor arra igyekszem a vártól,
ugrik utánam gyors lábbal, megfog, be is ér már:
s így a halált meg a véget nem tudnom én kikerülni.
Mert iszonyúbb erejű Akhileusz, mint bármelyik ember.
S hátha a város előtt mégiscsak elébe kerülnék:
hisz hegyes érctől tán még ő is megsebesülhet,
lelke csak egy neki is, s mondják, hogy földi halandó:
bárha Kronosz fia Zeusz neki adja a harc diadalmát.”

Szólt, meg is állt és várt Akhileuszra: s a szíve erősen
vágyakozott viadalra kiszállani és tusakodni.
És valamint párduc ha kiront a berek sürüjéből,
és a vadásszal szembekerül, sose fél a szivében
s bár a kutyák csaholását hallja, szaladni nem indul;
s hogyha meg is szúrják, vagy megdobják kelevézzel,
még lándzsától átjártan sem hagy föl a harccal,
míg nem ront a vadászra, vagy az nem sujtja le végkép:
úgy a dicsőnevü Anténór fia, bajnok Agénór,
nem kívánt hátrálni, amíg ki nem állt Akhileusszal.
Teste elé feszitette előre a domboru pajzsot,
s dárdával célzott Akhileuszra, kiáltva ekép szólt:
„Már bizonyára remélte a szíved, fényes Akhilleusz,
hogy ma fogod várát feldúlni a trójaiaknak;
ostoba, hisz nagyon is sok baj lesz még körülötte:
mert sok erős harcos van a várban, mink, akik abban
drága szülőinkért, feleségünkért, gyerekünkért
küzdünk és védjük: te meg itt töltöd be a sorsod,
bármíly rettenetes, nagybátorságu vitéz vagy.”

Szólt, s a hegyes kelevézt súlyos keze elhajitotta;
s célba talált, mert térde alatt megütötte a lábát;
szörnyü nagyot zendült körülötte az újonan ónból
készített lábvért: az az érc meg visszaverődött,
át nem fúrta, mivel megvédte az isten-ajándék.
Péleidész támadt most isteni bajnok Agénór
ellen: csakhogy győzelmet nem adott neki Phoibosz,
mert kiragadta Agénórt, és sürü ködbe takarta,
s háboritatlanul elküldötte a harc mezejéről.
S Péleiónt csellel csalogatta tovább a csapattól:
bajnok Agénórnak képét öltötte magára
s lába elé odaállt; Akhileusz pedig űzte rohanva.
S míg ez a búzaadó síkon kergette Apollónt,
mélyörvényü Szkamandroszhoz kanyarodva, s az isten
mindig előtte szaladt kicsivel, bűvölte cselével,
hogy szakadatlanul azt gondolta, beéri azonnal:
addig a trójaiak riadottan futva beértek
boldog örömmel a várba; s a vár megtelt a szökőkkel.
Nem mertek kívül maradozni a váron, a bástyán,
hogy várják egymást, s megtudják, kik menekültek,
kik pusztultak előbb: de omolt befelé valamennyi,
boldog örömmel, akit megmentett térde s a lába.