NYOLCADIK ÉNEK

FÉLBEHAGYOTT HARC

Már sáfrány leplét boritotta a földre a Hajnal,
hogy villámszerető Zeusz egybehivatta az isten-
gyűlést sokszakadéku Olümposz legtetejében:
ő maga szólt hozzájuk, s mind a szavára figyeltek:

„Istenek és istennők, mind hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem:
hogy ne merészkedjék istennő, sem pedig isten
általvágni az én szavamat: helyeselje az összes,
hogy mennél hamarabb tudjam befejezni e munkát.
Mert kit rajtakapok, hogy távol az égilakóktól
menne segítségére a trósznak vagy danaosznak,
azt csúnyán megütöm, s úgy tér az olümposzi csúcsra;
vagy pedig elkapom és lehajítom a Tartarosz-árnyba,
messze le, sűrü homályos mély üregébe a földnek,
ott, hol vaskapu van, meg rézküszöb, annyira mélyen
Hádész háza alatt, amilyen magasan van az égbolt:
akkor majd meglátja, hogy én vagyok itt legerősebb.
Rajta, no, próbáljátok meg, lássátok is együtt,
egy nagy aranyláncot függesszetek itt le az égről,
istenek, istennők, s mind csimpaszkodjatok abba:
s még így sem húzhatjátok le a földre az égből
Zeusz legfőbb hadurat, bármíly hosszan huzakodtok:
míg azután, ha magam vágynálak húzni magasba,
fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt:
és az Olümposz csúcsa köré kötném ama láncot,
és az egész mindenség fönt csünghetne a légben.
Ennyire több vagyok én istennél s emberi népnél.”

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek,
bámulták a szavát, mert megmondotta keményen.
Végre eképen szólt a bagolyszemü Pallasz Athéné:

„Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nagy s hajlani nem tud:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt.”

Elmosolyodva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
„Bátran, Trítogeneia, derék lányom, hisz e szókat
nem mondtam komolyan, s teneked kedvezni kivánok.”

Szólt s szekerébe befogta az érckörmű paripákat,
két gyorsröptü lovát, aranyos szép hosszusörényűt:
s ő maga is szinaranyt öltött, fölemelte a díszes
szép aranyostort is, majd föllépett a szekérre.
Ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Sokforrású Ídát érte el így, vadak anyját,
s Gargaroszon, hol várta ligetje s az illatos oltár,
már lovait fékezte az emberek, istenek atyja,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
S ő maga fönt az oromra leült, hírének örülve,
s nézte a trójaiak várát s az akháji hajókat.

Közben meg lakomáztak a fésült-fürtös akhájok,
sátranként sietősen, s már vették föl a vértet.
Másoldalt meg a trószok fegyverkeztek a várban
végig; s bár kevesebben, mégis küzdeni vágytak,
kényszerüségből, védve a gyermekeket meg a nőket.
Föltárultak mind a kapuk, seregük kiözönlött,
mind a gyalog s a lovag: s iszonyú hadilárma rivalgott,
és hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,
összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes
férfierő: közben köldökkel-domboru pajzsok
csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.
Egybekeverve kavargott jajszó és diadalszó,
mind az ölők s a halóké, ázott vérben a föld is.

Míg reggel volt még, és nőtt szent fénye a napnak;
mindkét fél lövedéke talált, és hulltak a népek:
ám mikor Éeliosz közepére került föl az égnek,
Zeusz az arany mérleghez nyúlt s a magasba emelte:
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba,
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliákét:
fogta középen, emelte, s ezek bús napja lenyomta.
Mert az akháj sorsok sűllyedtek a dús anyaföldig
mélyre, s a trósz sorsok lendültek a tágterü égig.
Most pedig Ídáról maga dörgött, s messzirelángzó
villámmal lecsapott az akháj seregekbe: csodálták
látva e fényt, elfogta a sápadt félelem őket.

Ídomeneusz s Agamemnón sem mert helybemaradni,
és nem a két Aiász, két hős követője Arésznak:
helyben csak maga Nesztór állt, az akháj hadak őre,
nem maga szántából: lova kínlódott, lenyilazta
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje,
épp feje búbján, hol kezd nőni sörénye a lónak,
föl koponyájából, s hol a legvesztőbb a találat.
Fölmagasult kínlódva, a nyíl velejébe hatolt be,
megrémítve a többi lovat, pörgött lenyilazva.
S míg az öreg lemetélte a kantárszíjat e lóról,
kardjával mellé szökkenve - a harc gomolyán át
jöttek már Hektór paripái, merész kocsisukkal,
Hektórral: s az öreg most már elveszti a lelkét,
hogyha a harsány Tűdeidész nem látja, mi készül:
rettentőt rikkantva kiáltott át Odüszeusznak:

„Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
merre szaladsz, hátat fordítva, akárcsak a gyávák?
Még be ne fúródjék hátadba, ha futsz, kelevézük.
Várj meg; az aggtól űzzük a vad férfit tova ketten.”

Mondta, de nem hallotta sokattűrt fényes Odüsszeusz,
mert mellette futott el az öblös akháji hajókhoz.
Tűdeidész pedig egymaga tört az előcsapatokba:
állt az öreg Néléiadész paripái elébe,
s megszólítva az agg harcost, szárnyas szavakat szólt:

„Jaj, öreg, ím, fiatal daliák fenyegetnek a harcban:
s már az erőd lankad, hisz a vénség terhe sanyargat:
roskadozik követőd, lovaidnak lomha a lépte.
Lépj szekeremre hamar, hogy meglásd, Trósz paripái
mennyire tudják harc mezején át erre meg arra
fürgén űzni az ellenséget, vagy kikerülni:
félelmes lovak, Aineiásztól vettem el őket.
Hagyd fegyvernökeinkre a két lovat; ám ezeket mi
hajtsuk rá a lovas trószokra, hogy ő maga lássa
Hektór: mint tombol markomban az én kelevézem.”

Szólt; s a lovag Nesztór nem volt neki szófogadatlan.
Hát Nesztór lovait fegyvernökeik, Szthenelosz meg
jókaru Eurümedón, vették gondjukba azonnal:
s ők ketten fölléptek a Tűdeidész szekerére:
fényes kantárját Nesztór a kezébe ragadta;
ostora indított, s Hektórhoz gyorsan elértek:
s már a heves Hektórra dzsidát hajitott Diomédész:
őt ugyan elvétette, de fegyvernök kocsisának,
Éniopeusznak, a nagy Thébaiosz büszke fiának,
míg gyeplőt tartott, csecse mellett verte be mellét:
ez kizuhant a szekérből, hátráltak paripái
gyors lábbal: s ő ott erejét s lelkét kilehelte.
Megsajdult Hektór szive szörnyen jó kocsisáért:
s mégis, bár búsult, ott hagyta feküdni a társát:
ő maga más kitünő kocsisért nézett: s paripái
nem voltak hosszan híján hajtónak: azonnal
Íphitidészre akadt, Arkheptolemoszra, a hősre,
gyors lovait rábízta, kezébe vetette a gyeplőt.

Győzött volna a vész ekkor jóvátehetetlen,
s bárányként beszorultak volna a trójai várba,
észre ha nem veszi ezt a halandók s istenek atyja:
rettentőt dördülve, fehér villámmal ütött le;
épp Diomédésznek paripái elé, be a földbe:
rettenetes lánggal lobogott fel nyomban a kénkő:
megrettenve farolt a szekérhez vissza a két ló;
fényes gyeplőjük kiszökött Nesztór keze közzül:
s szólt Diomédészhez most, megrettenve szivében:

„Tűdeidész, hajtsd már menekülni patás paripáid.
Vagy nem látod, hogy nem kísér Zeusz diadalma?
Most a dicsőséget neki nyujtja a nagy Kronión Zeusz,
eznap: s később majd ismét minekünk, ha akarja:
ember nincs, aki gátolhatná Zeusz akaratját,
bármi erős legyen is: mert sokkal több a hatalma.”

Válaszul így szólt harcban-erőshangú Diomédész:
„Jól van, öreg, hiszen ezt úgy mondtad mind, ahogyan kell;
csakhogy az én szivem és lelkem nagy fájdalom éri:
Hektór majd így szól egyszer csak a trójaiak közt:
»Tűdeidész tőlem menekülve vonult a hajókhoz.«
Így dicsekedhet majd: s akkor föld nyeljen el engem.”

Válaszul így szólt erre Gerénia bajnoka, Nesztór:
„Jaj, bajnok Tűdeusz fia, mit nem mondasz előttem?
Mondjon akár gyávának Hektór, vagy remegőnek,
nem hiszik el neki úgysem a dardánok meg a trószok,
sem feleségei nagylelkű pajzsos daliáknak,
kiknek erős trósz hitveseit te a porba vetetted.”

Így szólt, s fordította futásra patás paripáit,
vissza a harc gomolyán: s Hektór meg a trószok utánuk
vad riadással kínokozó kelevézt zuditottak.
És a sisakrázó deli Hektór zengve kiáltott:

„Tűdeidész, rohanó-csikajú danaosz daliád mind
nagyra becsült, székkel, hússal, meg telt poharakkal:
most azután sose tisztel: hisz, mint asszony, olyan vagy.
Gyáva leányka, szaladj! soha nem fogsz, visszaszorítva
engem, a bástyáinkra rohanni; s az asszonyainkat
nem viszed el gályákon: előbb adom én a halálod.”

Szólt; mire Tűdeidész kétség közt hányta-vetette:
megfordítsa-e gyors lovait, harcoljon-e szembe.
Háromszor gondolt rá lelkében s a szivében:
háromszor dördült rá bölcs Zeusz Ída hegyéről,
s adta a trósznak a jelt, hogy fordul a harci szerencse.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:

„Trójaiak, lükiébeliek, dardán tusavívók,
férfiasan, feleim, ne feledjünk vívni vitézül!
Érzem, hogy kegyesen bólintott nékem a nagy Zeusz:
hírt, diadalt minekünk, s gyötrelmeket ád az akhájnak.
Balgatagok, kik ilyen falakat tákoltak elébünk,
gyönge, silány bástyák, egy sem gátolja erőmet;
s ásott árkaikon lovaim hamar általugornak.
És miután majd öblös bárkáikhoz elérek,
el ne feledjétek, legyen ott vad láng a közelben,
hogy fölgyujthassam gályáikat; öljem is őket,
majd ha a gályák közt már elkábulnak a füstben.”

Így szólt, és azután lovait riogatva kiáltott:
„Xanthosz, hej, s te Podargosz, s Aithón, s isteni Lamposz,
most szolgáljátok meg az abrakotok, mit elétek
Andromakhé, lánysarja a nagyszivü Éetiónnak,
oly bőven hintett legelőbb, sok méz-szivü búzát,
s bort is előbb vegyitett nektek, vágyát sziveteknek,
mint nékem, ki pedig, vallom, viruló ura volnék.
Rajta, robogjatok űzve, ragadjuk már el a pajzsot,
Nesztórét, melynek nagy híre az égig is elhat,
hogy szinaranyból van, szíjtartó rúdja is abból;
s lóbetörő Diomédész válláról ama díszes
szép páncélt, mit Héphaisztosz buzgón maga munkált.
Hogyha e kettőt elkapjuk, hiszem én: az akhájok
első éjszaka mind fölszállnak a fürge hajókra.”

Szólt dicsekedve; de földühödött most Héra, az úrnő:
hányta magát trónján - megrázta a téres Olümposzt -
és megszólította Poszeidáónt, a nagy istent:

„Jaj, széltében-erős Földrázó, vajjon a lelked
nem sír kebledben, dőltén danaosz daliáknak?
Kik teneked Helikéből s Aigaiból nagyon is sok
drága ajándékot hoznak? Diadalt nekik óhajts.
Mert ha akarnók mind, danaosz daliák segitői,
visszazavarni a trószt és hátráltatni a bölcs Zeuszt,
Ída hegyén bizony akkor búsulhatna magában.”

Erre a Földrázó nagyokat sóhajtva felelte:
„Ej, te merész-szavu Héra, milyen szó hagyja el ajkad?
Én sehogyan sem akarnám, hogy nagy Zeusz Kronidésszal
harcoljunk, hiszen ő mindünknél sokkal erősebb.”

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
s közben a gályák és a fal-árok közti egész tér
megtelt már lovak és pajzsos daliák seregével,
mely beszorult: szoritotta a gyors Árésszal egyenlő
Hektór Príamidész, mert Zeusz neki evvel adott hírt.
S tán lobogó tűzzel fölgyujtja a görbe hajókat,
hogyha a hős Agamemnónt most rá nem veszi Héré,
hogy míg ő maga küzd, buzdítsa a többi vitézt is.
Futva futott sátrak mentén s az akháji hajóknál,
nagy bíbor köpenyét izmos kézzel megemelve:
s állt Odüszeusz cetnagyságú bárkája hegyébe,
mely a középen volt, hogy kétfele hasson a hangja,
s itt Telamóniadész Aiász sátráig elérjen,
ott Akhileuszéig: kik a tábor végibe vonták
bárkáik, bízván karjukban s hős erejükben.
Messzeható hangon harsant danaosz seregére:

„Szégyen ez, argosziak, gyávák, csak szemre csodásak!
Hát hova tűnt a dicsekvés, hogy mi vagyunk a legelsők?
Lémnoszban be nagyon szájhősként szóltatok egykor,
míg meredekszarvú ökrök sok jó pecsenyéjét
ettétek; s ittátok a bort telemert keverőkből,
hogy ki-ki száz meg kétszáz trósszal száll a csatában
szembe! No most azután egyedül Hektórra magára
sem lehetünk elegek, ki felégeti még ma hajónkat.
Zeusz atya, sujtottál-e idáig erős fejedelmet
ekkora átokkal, s hírét elvetted-e már így?
Még soha el nem mentem szép oltárod előtt én,
sokpadu gályával míg elvergődtem idáig:
ám égettem ökörhájat s combot valamennyin,
mert vágytam földúlni egészen a jófalu Tróját.
Hát e könyörgésem vidd most, Zeusz, teljesedésbe:
engedd, hogy legalább mi magunk épen hazajussunk,
s trójaiaknak eként az akhájt leigázni ne engedd.”

Így szólt; s Zeusz atya őt megszánta, a könnyeket ontót:
s bólintott, hogy a népe egész leszen és oda nem vész.
Sast küldött sebten, madarak közt legmagasabb jelt,
körme között mely vitte futó szarvas kicsi borját:
s Zeusz gyönyörű oltára elé ejtette a borjat,
hol jóshangmegadó Zeuszt tisztelik áldozatokkal.

Ők meg amint látták, hogy a sast Zeusz küldte az égből,
még hevesebben törtek a trószra, ügyeltek a harcra.

Ott oly sok danaosz közül egy sem akadt, aki azzal
kérkednék, hogy előbb szállt lóra a Tűdeidésznél,
vagy hogy az árkon előbb szökkent át, kezdeni harcot:
mert sisakos trósz bajnokot ő vert ott le először,
Phradmonidész Ageláoszt: ez lovait futamodni
fordította, de ő hátába ütötte a dárdát,
válla közé, mikor épp fordult, s átverte a mellét:
földre zuhant a szekérről, csörgött rajta a fegyver.
Majd meg az Átreidák, Agamemnón és Meneláosz,
majd meg a két Aiász, hadi-bátorsággal övezve;
majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész, az ölő nagy Enűaliosszal egyenlő,
majd pedig Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős.
Végül kétívű íját Teukrosz feszitette:
pajzsa mögé odaállt Aiász Telamóniadésznak.
Aiász elhuzogatta a pajzsot, a hős fedezetten
nézett szét: s ellőtte nyilát a csaták gomolyában,
és akit ért, elesett nyomban, kilehelte a lelkét,
ő pedig újra, miként anyjához a gyermek, aként bujt
Aiászhoz: ki a fényes pajzzsal rejtve-takarta.
Tisztanevű Teukrosz közülük kit lőtt le először?
Orszilokhoszt legelőbb, majd Ormenosz és Ophelesztész
hullt s Daitór s Khromiosz, meg az isteni hős Lükophontész,
majd Polüaimonidész Amopáón és Melanipposz,
egyet a másik után teritette a dús anyaföldre.
Látván őt, megörült sereget-vezető Agamemnón,
hogy megbontja erős íjával a trójai hadsort:
hát hozzá sietett, melléállt s íly szavakat szólt:

„Teukrosz, kedves fő, Telamón fia, nép vezetője,
csak mindég így lőjj; sugarat deritesz seregünkre
és Telamónra, apádra, ki táplált, míg kicsi voltál,
s bár fattyú gyerekét, a saját házába nevelt föl:
hát, noha távol van, vidd őt most nagyszerü hírre.
Én mondom neked, és így megy majd teljesedésbe:
hogyha megadja nekem pajzstartó Zeusz meg Athéné
fölforgatni tövestül a jófalu trójai várat,
néked adok legelőbb a kezedbe jutalmat utánam,
háromláb-széket, vagy két lovat és szekeret még,
vagy pedig asszonyt, hogy veled együtt lépjen az ágyra.”

Erre a tisztanevű Teukrosz neki válaszul így szólt:
„Hírneves Átreidész, minek is serkentsz, mikor úgyis
fáradozom? Sohasem heverek, míg futja erőmből;
sőt, amióta mi őket Trója felé szoritottuk,
attól kezdve a férfiakat sorban nyilazom le.
Nyolc hosszúhorgas vesszőt lőttem ki idáig,
mind heves ifjú hősöknek húsába hatolt be;
s ezt a veszett ebet itt mégsem tudom én lenyilazni.”

Szólt, és új vesszőt röpitett ki az íj idegéről
Hektór ellen, akit vágyott lenyilazni a lelke:
őt ugyan elvétette; de jónevü Gorgüthión hőst,
drága fiát Priamosznak, a mellén verte a nyíl át;
ezt Aiszűméből megkért anya hozta világra,
Kasztianeira, ki, mint istennő, szépalakú volt.
És, mint félrekonyul feje máknak, hogyha a kertben
termés terheli, és a tavasz dús zápora nyomja:
így hajlott feje féloldalt a sisak nehezétől.
Új vesszőt röpitett Teukrosz ki az íj idegéről
Hektór ellen, akit vágyott lenyilazni a lelke:
s ismét elvétette; kitérítette Apollón;
ám Arkheptolemoszt, Hektór bátor szekerészét,
míg az a harcba rohant, csecse mellett verte keresztül:
ez kizuhant a szekérből, hátráltak paripái
gyors lábbal: s ő ott erejét s lelkét kilehelte.
Megsajdult Hektór szive szörnyen jó kocsisáért:
s mégis, bár búsult, ott hagyta feküdni a társát;
s öccsét, Kebrionészt, ki közelben volt, odahívta,
fogja a zablákat: s az nem volt szófogadatlan.
Hektór földre szökellt tündöklő szép szekeréről,
rettentőt rikkantva; követ ragadott a kezébe,
s Teukrosznak rontott, bíztatta leütni a lelke.
Ez pedig épp keserű nyílvesszőt vett tegezéből,
s illesztette ideghez: s most sisakos deli Hektór
épp amikor felhúzta nyilát, vállán, hol a kulcscsont
elválaszt nyakat és mellet, hol a seb veszedelmes,
ott megdobta az éles kővel a harcra igyekvőt:
és elzsibbasztotta kezét, idegét szakitotta:
térdre rogyott tüstént, s a kezéből íve kihullott.
Összerogyó testvérét el nem hagyta nagy Aiász,
oltalmára rohant sebesen, pajzzsal betakarta.
S aztán két szerető bajtársa emelte a testét,
Mékiszteusz, Ekhiosz fia és ragyogó nagy Alasztór,
és a nyögő daliát a kivájt gályák fele vitték.
S újra a trósznak adott nagy erőt az Olümposzi ekkor,
vissza, a mély árokhoz, kergették az akhájt már:
s Hektór, villogtatva vadul szemeit, legelől ment.

S mint kutya, hogyha az erdőben vadkant vagy oroszlánt
megkap hátulról, gyors lábában bizakodva,
csípőjén s a farán, és fordulatára figyelmez:
Hektór így üldözte a hosszuhajú daliákat,
mindig a leghátsót sujtotta le, s ők menekültek.
Ám miután áttörtek már a karókon, az árkon
futva, s a trójaiak keze már sokakat leigázott,
akkor a gályáknak közelébe kerülve megálltak,
és egymást hivogatták, s mindegyik égilakóhoz
karjaikat fölemelve külön-külön is könyörögtek.
Hektór meg hajtotta sörényes szép paripáit
mindenüvé; szeme mint Gorgóé s gyilkos Arészé.
Megkönyörült rajtuk, letekintve, a hókaru Héra,
s Pallasz Athénához sebten szárnyas szavakat szólt:

„Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, hát minekünk sincs
gondunk, végveszedelmükben sem, az argosziakra?
Lám, elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár,
egy szál férfi dühétől: őrjöng, tűrni se tudjuk,
Hektór Príamidész, halmozza a rosszra a rosszat.”

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
„Lelket-erőt már rég elvesztett volna e férfi,
argoszi kéz által leterítve saját hona földjén:
csakhogy apám őrjöng, csöppet sem józan a lelke,
szörnyü igaztalan, és az erőmet fékezi folyton.
S nem jut eszébe, milyen sokszor segitettem a sarját,
míg azt Eurüsztheusz kiszabott munkái gyötörték.
Fölzokogott küzdelmei közt az az égre: s a nagy Zeusz
mindig is engem küldött, hogy lesuhanva segítsem.
Hogyha előre tudom mindezt értelmes eszemmel,
aznap, hogy Hádész kapujához küldte az úr őt,
hozni a gyűlöletes Hádésznak ebét Ereboszból,
- mély örvényéből sohasem menekül meg a Sztüxnek.
Most engem gyűlöl, de Thetisznek tette tanácsát,
mert csókolta a térdét, és simogatta az állát,
s kérte: becsülné meg várdúló bajnok Akhilleuszt.
Lesz, mikor így szólít még engem: »fényszemü drágám«.
Hát te csak indulj most, és fogd be patás paripáink,
s én azalatt pajzstartó Zeusz házába vonulva,
vad viadalra veszek vértet, meglátni ha vajjon
örvend-é Priamosz fia majd, sisakos deli Hektór,
hogyha elébe tününk a csaták ösvényei hosszán.
Lesz ott trósz, aki még jóltart ebeket s keselyűket
hájjal meg hússal, ha lehull az akháji hajóknál.”

Szólt; s a fehérkaru Héra nem is volt szófogadatlan.
Ment az aranyzabolás lovakat szekerébe befogni
Héra, az istennő, szent lánya a büszke Kronosznak.
S közben Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya,
apja küszöbje fölött csúsztatta le drága ruháját,
hímzett szép leplét, melyet maga szőtt a kezével:
s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve,
fegyveresen készült könnyontó háboruságra.
Tűzfényű szekerére fölugrott, fogta a lándzsát,
súlyos, erős nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait haragossuk, erős atya lánya.
Héra meg ostorral megcsapta hamar paripáit.
Tárult most önként, csikorogva az ég kapusarka,
melyre ügyelnek az égi, olümposzi őrök, a Hórák,
hogy sürü ködfelhőjét nyissák s újra becsukják.
Ott űzték robogó paripáikat át a kapuk közt.

Zeusz odanézett Ídáról, gyúlt szörnyü haragra:
s Íriszt serkentette, aranyszárnyú hiradóját:
„Rajta, te gyors Írisz, küldd őket vissza, elémbe
jönni ne engedd; mert hisz szép nem lenne a harcunk.
Mert kijelentem a szót, s ez megy majd teljesedésbe:
megsántítom gyors paripáikat, őkmagukat meg
penderitem lefelé, szekerük pedig összetöröm majd.
S körbeforoghat tíz esztendő, s ők azután sem
gyógyulhatnak még ki a villámverte sebekből:
lássa a fényszemü, apjával harcolnia jó-e.
Mert Hérára nem is vagyok íly mérges, haragos már,
megszoktam, hogy a szándékom gátolja örökké.”

Szólt; s a viharlábú Írisz kélt nyomban a hírrel:
Ída hegyormairól sietett az olümposzi csúcsra.
Sokvölgyű nagy Olümposznak külső kapujában
szembekerült vélük, s elmondta nekik, mit üzen Zeusz:

„Merre-hová? Szivetek minek őrjöng kebleitekben?
Zeusz az akháj sereget nem hagyja segélnetek úgysem.
Mert ezzel fenyeget Kronidész, és ezt viszi véghez:
sántává teszi gyors paripáitok, és a szekérből
földrehajít titeket, s a szekért szétzúzza egészen.
S körbeforoghat tíz esztendő, s még azután sem
gyógyulhattok föl ti a villámverte sebekből:
hogy lásd, fényszemü lány, mi is az: harcolni apáddal.
És Hérára nem íly mérges, nem is íly haragos már,
tudja, a szándékát Héré gátolja örökké.
Ámde te szörnyü szemérmetlen kutya vagy, ha valóban
rá mernéd roppant kelevézed Zeuszra emelni.”

Ezt mondotta nekik, s azután tovaszállt sebes Írisz.
S erre Athénaiához Héré íly szavakat szólt:

„Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, már nem akarnám,
hogy Zeusszal szemben küzdjünk mi a földilakókért.
Hát pusztuljon az egyik, a másika élve maradjon,
sorsa szerint: ő meg lelkének gondolatával
ítéljen trószok s danaók közt, mint ahogy illik.”

Így szólván, a patás paripákat visszavezette.
S már fogták ki a drágasörényű szép paripákat
és bekötötték ambrosziás jászlakhoz a Hórák:
és szekerük ragyogó fal mellé támasztották.
Ők meg, az istennők, aranyos székekre leültek,
égilakók közibé, s kedves szivük ette a bánat.

Zeusz atya Ídáról kerekes szekerét s paripáit
űzte Olümposzhoz, s el is érte az isteni székhelyt.
És paripáit a nagy Földrázó fogta ki ekkor,
és szekerét kocsi-álláson vászonba takarta.
S messziredörgő Zeusz az arany trónszékre leült most,
s közben lába alatt megrendült a nagy Olümposz.
Ők meg, Athénaié s Héré, távol Kronidésztól
ültek, s nem szóltak hozzá, kérdezni se merték:
ám amaz átértette szivében, s így szólalt meg:

„Mért bánkódtok ekép, Héré és Pallasz Athéné?
Nem fáradtatok el hírnévosztó viadalban,
kikre olyan szörnyen haragusztok, a trószokat ölve.
Hát hisz az én győztes kezemet, roppant nagy erőmet,
meg nem fordítják együtt sem az istenek itt mind.
S nektek előbb szállott remegés szép tagjaitokba,
mintsem az ütközetet láttátok volna s a dúlást.
Hát kijelentem a szót, s ez lett volna a vége:
nem tértek ti, ha villám sujt le, a harciszekérrel
vissza Olümposz-oromra megint, hol az istenek élnek.”

Szólt; mire fölmorrant Héré s vele Pallasz Athéné:
egymáshoz közel ülve, s a trósz vesztére hevülve.
Pallasz Athénaié némán ült, egy szava sem volt,
Zeusz atya ellen bosszúsan, s elfogta a vad düh:
Héra azonban nem rejtette szivébe haragját:

„Rettenetes Kronidész, hogy tudtál szólani íly szót?
Jól tudjuk mi is azt, hogy erőd nem győzi le senki:
csakhogy a sok gerelyes danaoszt keseregve siratjuk,
mert elpusztul mind, rossz sorsát tölti be immár.
Mégis a háborutól, ha parancsolod, így is elállunk,
ám jóhasznu tanácsot adunk mi az argoszi népnek:
egy szálig ki ne vesszen, amért neked annyira gyűlölt.”

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
„Hajnalban még jobban látod a nagy Kronidészt, ha
éppen kívánod, te tehénszemü nagyszerü Héra,
hogy seregestül mint pusztítja az argoszi lándzsást.
Mert nem hagy föl már az erős Hektór a csatával,
míg a hajóktól föl nem kél gyorslábu Akhilleusz,
aznap majd, amidőn a hajóknál dúlnak a harcok
szörnyü hevességgel, Patroklosz holtteteméért.
Mert ez az isteni sors: teveled meg mit se törődöm,
hogyha haragszol, még ha a föld végébe szaladsz is
és a vizek végébe, ahol Kronosz Íapetosszal
ül, s nem üdíti magát soha szárnyas napsugarakkal,
sem széllel, de körös-körül ott van a Tartarosz árnya:
még ha odáig is elbolygasz, veled úgy se törődöm,
bárha morogsz, mivel eblelkűbb nincs nálad amúgy sem.”

Ezt mondotta; de mit se felelt a fehérkaru Héra.
S Ókeanoszba bukott tündöklő fénye a napnak,
s vonta a tápláló földekre megint a sötét éjt.
Ennek a trójaiak nem örültek; azonban az árnyas
éj nagyon-óhajtott volt s drága az argosziaknak.

S egybehivatta a trósz gyűlést sugaras deli Hektór,
távol a gályáktól, örvényes szép folyamárnál,
tiszta helyen, hol a föld fölcsillant holttetemek közt.
Földre leszállva lovukról, hallgatták a beszédet,
mit Hektór mondott, Zeusz kedvelt hőse: kezében
nagy tizenegyrőfös kelevéz volt, szórta a szikrát
réz-hegye, és körülötte aranykarikája gyürűzött:
rá támaszkodván, ezt mondta a trójaiak közt:

„Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám:
már hittem, hogy a gályákat meg az összes akhájit
elpusztítva megyek haza széljárt Ílionunkba:
ám a homály jött, s megmentette az argoszi népet
és a hajóikat is ma a tenger torlata mellett.
Hallgassuk meg hát a sötét éj hívogatását,
készítsünk vacsorát; s a sörényes szép paripákat
fogjátok ki, s elébük vessetek abrakot immár;
majd meg a városból ökröt, juhot erre vezetve
gyorsan, mézlelkű bort is vegyetek magatokhoz,
s otthonról kenyeret, s azután fát gyűjtsetek össze,
hogy majd végig az éjjelen át, hajnalhasadásig,
sok tüzet égessünk, érjen föl az égig a lángjuk:
még valahogy ne mehessenek éjjel a fürtös akhájok
megmenekülni előlünk nagy hátán a vizeknek.
Sértetlen s nyugton ne mehessenek ők a hajókra,
ámde legyen, ki sebét közülük még otthon is érzi,
mert a hegyes kelevéz, vagy a szálló nyíl hegye éri,
míg a hajóra szökik: hogy ezentúl más is utáljon
lóbetörő trószokra riasztani könnyteli Árészt.
Zeusz-kedvelt hiradóink meg mondják meg a várban:
serdűlő fiak, őszfejü vének a vár kerületjén
töltsék éjüket, isten-emelt tornyokra vigyázva:
és minden gyöngéd asszony, ki-ki háza ölében,
rakjon nagy tüzeket; s legyen őr is biztos a várban,
csellel az ellenség be ne törjön, mert mi hiányzunk.
Így legyen ez, nagylelkű trószok, az én szavam ennyi:
ennyire volt szükség, érjen most véget a szózat;
hajnalban még mást is mondok a trójaiaknak.
Én hiszem azt, ha könyörgök Zeuszhoz s isteneinkhez,
innen a vészsorsok-küldötte kutyákat elűzöm,
vészsorsok hordozzák őket a barna hajókon.
Most hát őrizzük csak egész éjjel mimagunkat:
majd kora hajnalban fölvéve a vértet, a fegyvert,
görbe hajók mellett verjük föl a vadszivü Árészt.
S meglátom, hogy a Tűdeidész, az erős Diomédész,
visszaszorít-e a gályáktól erejével a falhoz,
vagy pedig én viszem el véres vértjét, ha ledöftem.
Harcierénye kitetszik majd holnap, ha bevárja
száguldó gerelyem; de hiszem, hogy megsebesülten
elsők közt esik el, s nagyszámú társ körülötte,
rögtön, amint holnap fölkél a nap. Ó, csak aképen
lennék nemmúló s nemöregvő minden időben,
s tisztelnének aként, mint Pallaszt s Phoibosz Apollónt,
mint amikép ez a nap rosszat hoz az argosziakra.”

Így szólott Hektór; és rárivalogtak a trószok;
járom alól fogták ki az izzadt gyors paripákat,
mindegyiket megkötvén ott a saját szekerénél:
s ökröket és hájas juhokat hoztak ki a várból
gyorsan, s mézlelkű bort is hordtak ki magukkal,
s házakból kenyeret, s azután sok fát szedegettek.
Szép hekatombákat szenteltek az égilakóknak.
Áldozat-illatokat vittek föl az égig a szellők,
édeseket, de a boldog olümposziak be se szívták,
mert szent Trója nekik rettentőn gyűlöletes volt
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.

Ők hát íly bizakodva, pihentek a háboru hídján,
hosszu egész éjjel; tüzeik meg sűrüen égtek.
Mint amidőn magas égen a fénylő hold körül ékes
csillagraj ragyog, és szellő sem rezzen a légben,
s feltűnik minden kiszökő szirt, égbe döfő bérc,
és szurdok; s a magasból terjed az égi sugárzás,
minden csillag látszik; örül szívében a pásztor:
íly sok tűz lobogott Xanthosz vize és a hajók közt,
trójaiak-gyujtotta nagy őrtüzek Ílion alján.
Ott égett a mezőn az ezer tűz; mindegyiküknél
ötven harcos is ült, lobogó tűz lángjai mellett.
És a lovak, tönkölyt s a fehér árpát eszegetve,
vártak a széptrónú Hajnalra a harckocsi mellett.