HUSZADIK ÉNEK

AZ ISTENEK HARCA

Így fegyverkeztek körülötted, a görbe hajóknál,
Péleusz folyton harcra-mohó fia, mind az akhájok.
Szemben a trójaiak sorakoztak a tábori dombon.
Zeusz pedig elrendelte Themisznek, hogy gyülekezni
hívja az isteneket sokvölgyü olümposzi bércen:
körbehaladt Themisz és Zeuszhoz küldötte el őket.
És eljött minden folyam is, csak az Ókeanosz nem;
jöttek a nimfák is, kik a szép ligetekben időznek
és a folyók forrásainál s a füves legelőkön.
És hogy a Fellegtorlaszoló házához elértek,
szép sima termek ölén le is ültek mind, miket egykor
Héphaisztosz remekelt Zeusznak, leleményes eszével.
Így gyülekeztek ezek Zeusznál; hallotta a hívást,
és a vizek mélyéről jött soraikba Poszeidón.
És a közepére leült, Zeusz szándékát tudakolva:

„Mennykövező, gyűlésbe miért hívtál ide minket?
Tán valamit tervelsz az akháj meg a trójai néppel?
Mert nagyon is közel ég hozzájuk a harc viadalma.”

Válaszul erre ekép szólt fellegtorlaszoló Zeusz:
„Földrázó, hisz a szándékom tudod és hogy a gyűlést
értük tartom, akikre szivem gondol, noha vesznek.
Én magam itt maradok, s az olümposzi bérc meredekjén
ülve gyönyörködöm, így nézek le; de menjetek el mind,
többiek, innen, a trójai és az akháj seregekhez:
És akihez ki-ki húz, azt védje-segítse a harcban.
Mert Akhileusz ha akár maga küzd csak a trójaiakkal,
még úgy sem tudják föltartani, bár kis időre.
Már azelőtt is reszkettek hisz tőle, ha látták:
s most, hogy társa miatt íly szörnyü a lelke haragja:
félek: a várfalat is szétrontja a végzete ellen.”

Szólt Kronidész, s nemcsillapodó csata kélt a szavára,
s indult hadba az isten mind, szive kétfele oszlott.
Ment a hajók seregéhez Héré, Pallasz Athéné,
véle a föld övezője Poszeidón és a segítő
Hermeiász, ki kitűnt köztük leleményes eszével.
Héphaisztosz velük együtt ment, büszkén erejére
ott bicegett: hitvány lábszárai lent karikáztak.
És a sisakrázó Árész meg a trójaiakhoz
ment s vele nyíratlan Phoibosz s nyilas Artemisz úrnő,
Létó és Xanthosz s a mosolyszerető Aphrodíté.

Míg nem avatkoztak be a harcba az elnemenyészők,
addig örült az akháj nép szörnyen, mert hisz Akhilleusz
feltűnt már, ki a vad harctól rég távolidőzött:
s minden tagjukban reszkettek szörnyen a trószok,
félve, amint megpillantották fürge Akhilleuszt,
fénylő fegyvere közt, az ölő Árésszal egyenlőt.
Ámde amint az Olümposziak tömegükbe vegyültek,
akkor a bujtogató Erisz éledt; Pallasz Athéné
nagy szava szólt; hol az ároknál állt, kívül a bástyán,
hol meg a visszhangzó parton harsogva rikoltott;
másoldalt meg Arész, a sötét viharokkal egyenlő,
várfokról sivitott, serkentve a trójai népet,
majd meg a Szép Dombnál szökdelt Szimoeisz vize mentén.

Így kergették össze a két hadinépet a boldog
istenek, egymás közt is ekép gyúlt szörnyü viszályuk:
mennydörgött iszonyúan az emberek, istenek apja
fönt; s odalent megrázta Poszeidáón a hatalmas
végetlen földet s a magas, meredek hegyek ormát.
Sokforrású Ída egész töve megremegett már,
csúcsai is, meg a trójai vár, az akháji hajók is.
És megijedt odalent Hádész, holtak fejedelme,
rémülten pattant föl a trónról, félve kiáltott:
föl ne hasítsa fölötte a földet a szörnyü Poszeidón,
isten s ember előtt mert föltárulnak a nyirkos
rettenetes termek, miket isteneink is utálnak;
íly nagy zajjal tört egymásra a sok dühös isten.
S ekkor a büszke Poszeidáónnal Phoibosz Apollón
állt szemben, szárnyas nyilakat hordozva kezében:
és Árésszal szembe kiállt a bagolyszemü Pallasz;
Héra elé állt nyíl- és zajszerető, aranyorsós
Artemisz istennő, testvére a Messzehatónak;
hasznotadó nagy Hermész Létót hívta ki harcra;
Héphaisztoszra a mélyörvényü folyó dühe rontott,
égi nevén Xanthosz, de Szkamandrosz az emberi nyelven.

Isten eként rontott istenre; s eközben Akhilleusz
Hektór ellen epedt a tömegbe hatolni leginkább,
lelke leginkább Príamidész vérével akarta
jóllaktatni Arészt, a szilárd pajzsos csatavívót.
Aineiászt meg a népösztönző Phoibosz Akhilleusz
ellen hajtotta, s nagy erőt küldött a szivébe.
Hangra olyan volt, mint Priamosz fiusarja Lükáón,
ennek alakjában szólt most Zeusz sarja Apollón:

„Trója tanácsosa, Aineiász, szavaid hova tűntek:
bor mellett, fejedelmek közt fenyegetve igérted,
hogy viadalra kiállsz te a Péleidész Akhileusszal.”

Néki meg Aineiász így adta szavára a választ:
„Príamidész, minek is küldesz? Mi se hajtja a lelkem,
Péleusz büszkeszivű fia ellen szállani harcba.
Hisz nem most állnék ki először a fürge Akhilleusz
ellen, mert kelevézével már megfutamított
egyszer: az Ídáról, amikor csordánkra csapott rá
s Pédaszosz- és Lürnésszoszt dúlta fel; engem a nagy Zeusz
megmentett, ébresztve erőm, gyorsítva a térdem.
Majdnem elestem Akhilleusz és Pallasz keze által,
mert ő járt, fényt adva, előtte, s adott neki intést,
hogy trószok s lelegek fiait gerelyezze halálra.
Péleidész ellen most küzdhet a földi halandó:
mindig, egy isten van vele, hogy megvédje a vésztől.
És ha az ő kelevéze röpül, sose fárad el addig,
míg hegye emberi húst nem döf; ha az isten a harcot
egyformán mérné, akkor nem győzne le könnyen,
bárha magát ércből lévőnek vallja egészen.”

Válaszul erre eképen szólt Zeusz sarja, Apollón:
„Bajnok, hát te is éppúgy kérd örök isteneinket:
hisz mondják, hogy anyád Zeusz lánya, a szép Aphrodíté,
míg neki hitványabb istennő volt a szülője:
mert Zeusztól született a tiéd, s az a tengeri véntől.
Ronts neki hát a szilárd érccel, ne riasszon a harctól,
bénító szókkal ha reád támad fenyegetve.”

Így szólt, és nagy erőt fújt ekkor a népterelőbe;
s ő az elősoron át, ragyogó ércmezben, előtört.
Ankhíszész sarját meglátta fehérkaru Héré,
mint tör a harci tömegben Akhilleusz ellen előre;
szólította az isteneket, s ezt mondta közöttük:

„Gondoljátok meg, te Poszeidáón meg Athéné,
elmétek mélyén, hogyan üt ki e harcban a dolgunk.
Lám, ez az Aineiász ragyogó ércmezbe takartan
Péleidész ellen tört, Phoibosz küldte előre.
Jertek azonban, kergessük most hátra a harcból;
s egy közülük Akhileusznak is álljon az oldala mellé
és adjon nagy erőt neki, hogy ne lohadjon a kedve;
tudja, hogy őt kedvelve segítik az elnemenyészők
legderekabbjai; és hitványak azok, kik idáig
pusztítást, veszedelmet elűztek a trójaiaktól.
Lám, az Olümposzról lesiettünk ebbe a harcba
mind, nehogy őt ma a trójaiak közt bántalom érje:
később majd úgyis megesik vele az, mit a végzet
szőtt fonalán számára, mihelyt megszülte az anyja.
Ám ha Akhilleusz ezt nem hallja meg isteni hangból,
megrémül, ha a harcban egy isten száll vele szembe:
mert amikor nyíltan jelenik meg, szörnyü az isten.”

Néki a föld rázója Poszeidón adta a választ:
„Héré, esztelenül ne dühöngj, hozzád nem is illik.
Cívódást nem akarnék én más égilakókkal
kezdeni most, hisz nékünk sokkal több a hatalmunk.
Húzódjunk csak odébb, üljünk le figyelni, az úttól
messzebb, és ez a harc a halandók gondja legyen csak.
Majd ha Arész belekezd a csatába, vagy indul Apollón,
és Akhileuszt akadályozzák, vagy visszaszorítják,
akkor a harci viszály miközöttünk újra feléled
nyomban; s azt hiszem én, gyorsan dől majd el a harcunk:
s ők az olümposzi csúcsra szaladnak az égilakókhoz,
mert a karunk erejével mindkettőt leigázzuk.”

Így szólt, és legelől indult el a kékhaju isten
isteni Héraklész kör-bástyafalához, amelyet
trójai férfiak építettek néki s Athéné,
jó magasan, hogy a tengeri szörnytől megmeneküljön,
mert az a partról őt a mezők fele szokta követni.
Ott ült most le Poszeidáón meg a többi nagy isten,
válla köré megnemhasadó felhőt kanyarítva.
Másrészről amazok meg a Szép Dombon lehevertek,
íjas Apollón, véled, s várdúló vad Arésszal.
Mindkét részen eként tartották ülve tanácsuk;
csakhogy a szörnyü csatát megkezdeni mind vonakodtak
hosszan: azonban a csúcson ülő Zeusz adta parancsát.
Megtelt vélük a síkság, és ragyogott a vitézek
és lovak ércétől; remegett a sok összefutónak
talpa alatt a mező. S köztük két legderekabb hős
összeakadt ama két had közt, mert küzdeni vágyott:
Aineiász Ankhísziadész meg a fényes Akhilleusz.
Aineiász lépett ki előbb, lengette sisakja
forgóját fenyegetve, s a harcban-nagyszerü pajzsot
melle elé feszitette, s rázta az érchegyü dárdát.
Péleidész meg szemből kélt, mint vészes oroszlán,
melyet az egybefutott sok férfi, egész falu népe
vágy leteríteni, s ő csak sétál, megveti őket;
csakhogy amint egyik heves ifjú dárdahegyével
megdöfi, összehuzódik, torkot tát, foga mellett
tajték forr, s nagyerős mellében felnyög a szíve;
farkával mindkét csipőjét, bordaszegélyét
korbácsolja; magát viadalra hevíti dühében:
s tűzbe borult kék szemmel száguld: hátha lesujthat
ott valakit, vagy elől a tömeg közt ő maga hull el:
így küldötte erős és bátor lelke Akhilleuszt
nagyszivü Aineiász ellen viadalra rohanni.
És mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
köztük először ekép szólt isteni fürge Akhilleusz:

„Aineiász, minek is törtél íly szörnyen előre
népedből? Vagy azért küld lelked elém viadalra,
mert hiszed azt, hogy a lóbetörő trósz népen uralkodsz
majd, Priamosz méltóságában? Hát ha megölsz is,
akkor sem teszi még Priamosz kezeidbe hatalmát:
sok fia van, s ő is szívós, nem is esztelen ember.
Vagy valamely gyönyörű telket hasitott ki tenéked
trósz néped, hogy majd míveld, tudj szántani-vetni,
hogyha megölsz engem? De hiszem, hogy e munka nehéz lesz.
Mert úgy vélekedem, gerelyem már messzeriasztott.
Vagy nem is emlékszel, mikor ott őrizted a csordát
Ída hegyén egyedül, hogyan űztelek akkor a völgybe
gyors lábbal sebesen? Te futottál, vissza se néztél.
Onnan Lürnésszoszba szaladtál, csakhogy e várost
feldúltam, segitettek Zeusz atya, Pallasz Athéné;
és a szabadság napját ott elvettem a nőktől,
zsákmányom lett mind; téged maga Zeusz meg a többi
isten megmentett: de hiszem, hogy nem teszi most meg,
bárha szivedbe veted; húzódj csak vissza, ha mondom,
újra a nagy sokaságba, ne állj ki elém viadalra,
még mielőtt baj sujt; baj után a bolond is okos már.”

Erre meg Aineiász szólt, és így adta a választ:
„Péleidész, mért is hiszed azt, hogy mint buta kölyköt
puszta szavakkal tudsz elijeszteni? Értek eléggé
ócsárló, szúró szókkal magam is feleselni.
Tudjuk az egymást nemzetségét s hogy szüleink kik,
hisz hallottuk a földi halandók régi regéit:
ámde enyéim nem láthattad s én se tiéid.
Mondják, hogy te a tisztanevű Péleusz fia volnál,
és Thetisz édesanyád, az a széphaju tengeri nimfa;
nékem azonban apám Ankhíszész, büszkeszivű hős,
evvel kérkedem, és hogy anyám, aki szült, Aphrodíté.
Drága fiát közülük kettő meg fogja siratni
még e napon: mert azt mondom, gyerekes fecsegéssel
nem lehet így szétválni nekünk, hazatérni a harcból.
S hogyha talán kívánsz törzsünkről kérdeni - halljad,
elmondom, hogy tudd; sokan ismerik úgyis a törzsünk:
Dardanosz ősünket nemzette először a nagy Zeusz,
Dardanié alapítóját, mert még a mezőn lent,
szent Troié, a beszédes népek városa; nem volt;
régen a forrásdús Ídé töve volt a közös hon.
Néki Erikhthoniosz fejedelmünk lett az utóda,
ő, aki dúsabb volt, mint bármely földi halandó:
háromezer kancája legelt vizenyős legelőkön,
és virgonc csikajának örült valamennyi szökellve.
Néhányért közülük Boreász gyulladt szerelemre,
s ménnek alakjában meghágta a sűrüsörényűt;
és ellettek a vemhes kancák néki tizenkét
fürge csikót: ezek ugrándoztak a búzamezőkön
és a kalász tetején, s a kalász nem tört meg alattuk;
és amikor szökdeltek a tenger tágterü hátán,
ősz hullám tarajos tetejét érintve futottak.
Trószt nemzette Erikhthoniosz, trószok fejedelmét:
és azután Trósznak három kitünő fia sarjadt,
Ílosz s Asszarakosz, meg az isteni szép Ganümédész,
ő, ki olyan szép volt, mint egy sem földilakók közt:
éppenezért elorozták isteneink: legyen ottfönn
nagy szépsége miatt köztük Zeusz töltögetője.
Ílosz Láomedónt nemzette, a tisztanevű hőst:
Láomedón azután Títhónoszt és Priamoszt is,
Lamposzt és Klütioszt meg az Árész-ág Hiketáónt;
Asszarakosz Kapüsz apja, Kapüsz fia Ankhíszész lett,
Ankhíszész fia én, s Priamosz fia isteni Hektór.
Lásd, dicsekedve e törzset, e vért vallom magaménak;
Zeusz a csatázók hős erejét szaporítja, lohasztja,
úgy, ahogyan kívánja: hisz ő mind közt legerősebb.
Ej, de mit is fecsegünk, mint gyermekek íly sokat erről,
míg a csaták mezején állunk, közepében a harcnak.
Hisz tudnánk mindketten szólni gyalázó szókat
hosszan: százevezőjü hajó sem hordja el, annyit.
Mert a halandók nyelve forog, sok rajta a szózat,
mindenféle beszéd: nyílik tere itt is, amott is.
És amilyen szót mondasz, olyant fogsz hallani is rá.
Ámde mi szükség itt civakodnunk és veszekednünk
egymással szemben, mint asszonyok, oly szidalommal,
mint ha azok dühösen, lélekharapó szavaikkal
mardossák egymást kiszaladva az út közepére,
szólva valót s hazugot, mivel erre is indit a méreg.
Most a kivánt harctól szókkal nem ijesztesz el engem,
míg érccel meg nem küzdünk: nosza rajta, siessünk,
ízleljük meg már egymást érces kelevézzel.”

Mondta, s a rémes pajzsba ütötte nehéz kelevézét;
dárdahegyétől fölbődült az a rettenetes pajzs.
Péleidész meg a pajzsot erős markával egészen
eltartotta magától, mert megijedt, hogy azonnal
áttör azon kelevéze a nagyszivü Aineiásznak:
balgatagon, nem tudta a lelkében s a szivében,
hogy nem olyan könnyű leigázni az istenek ékes,
híres ajándékát: a halandó nem töri azt meg.
Aineiász súlyos kelevéze se fúrta keresztül
akkor, mert az arany fölfogta, az isten-ajándék:
két rétegbe hatolt be, de három rétege volt még
pajzsának, mert öt lapból kalapálta a Sánta,
két réteg volt érc, kettő belül ón, s ez az egy volt
köztük arany, s ez föltartotta az érchegyü dárdát.
Most azután Akhileusz röpitette nagyárnyu dzsidáját,
s Aineiászt hajitotta meg avval, domboru pajzsán,
legszélső peremén, hol keskeny réz keretezte;
s ott az ökörbőr is vékony volt, rajta Akhilleusz
kőrisdárdáját átverte, s a pajzs belerendült.
Aineiász lebukott, kifeszítve erősen a pajzsot
rémülten: míg háta fölött suhogott el a dárda,
s vágyva a földbe szaladt, átverte a férfiborító
pajzs mindkét peremét; ő meg kikerülve a hosszú
lándzsát, állt (a szemére borult az iszony riadalma),
kábán, mert közel állt meg a fegyver; azonban Akhilleusz
rárontott hevesen, fölemelte a jóhegyü kardot,
s rettentőt riadott: de követ ragadott a kezébe
Aineiász, amilyent két férfi se tudna emelni,
mái halandó, s ő könnyen csóválta magában.
Ekkor a rárohanó Aineiász sziklakövével
sujtja sisakján, vagy paizsán, mely védi a vésztől,
Péleidész meg karddal tán elorozza a lelkét,
hogyha a föld rázója Poszeidón nem veszi észre.
Nyomban eképen szólt a haláltalan égilakók közt:

„Ó, jaj, a nagyszivü Aineiász szomorít, ki Akhilleusz
által sujtva hamar Hádész házába hanyatlik,
hogyha tovább hallgat hangjára a Messzehatónak,
balgatagon: hiszen az sose védi meg őt a haláltól.
Ámde miért szenvedjen most ez a bűntelen ember,
mások vétke miatt méltatlanul, ő, aki oly sok
kedves ajándékot küld mindig az égilakóknak?
Rajta tehát, a haláltól őt szabadítani szálljunk,
meg ne nehezteljen Kronidész, ha e hőst nagy Akhilleusz
elpusztítja: mivel neki sorsa, hogy élve maradjon,
hogy ne legyen mag nélküli és nyom nélküli eztán
Dardanosz ága, hiszen Zeusz őt kedvelte leginkább,
minden gyermeke közt, kit néki halandó nő szült.
Mert Priamosz fiait már meggyűlölte Kroníón:
s Aineiász erejét teszi végül a trószok urává
s gyermeke gyermekeit, kik még ezután születendők.”

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
 „Földrázó, te magad gondold meg jól a szivedben,
mentsd-e meg Aineiászt, vagy hagyd odaveszni a Péleusz
gyermeke, hős Akhileusz keze által, akármi derék is.
Hisz meg is esküdtünk már arra, nem egyszer, az összes
égilakók gyűlése előtt, én s Pallasz Athéné,
Trója gonosz napját hogy többé vissza nem űzzük;
még akkor se, mikor vad tűztől ég el egészen,
majd ha a harcos akháj ivadékok lángba borítják.”

Hát mikor ezt hallotta a föld rázója Poszeidón,
útnak eredt a mezőn, süvitő gerelyek sürüjében
és odaért, ahol Aineiász meg a hős Akhileusz állt.
Ott azután nyomban ködöt árasztott a szemére
Péleidész Akhileusznak: s ő maga húzta ki érces
dárdáját is a nagyszivü Aineiász paizsából
és Akhileusz lábához tette azonnal a földre -
Aineiászt tovavitte, magasba emelve a földről:
harcosok és paripák csatarendje fölött a magasban
messzesuhant Aineiász, mert isten keze vitte;
végül a sokrohamú csatatér peremére került el:
ott épp kaukónok vették föl a vértet a harcra.
S most közelébe megállt föld rendítője Poszeidón,
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:

„Aineiász, vak vagy, melyik isten küld oda téged,
hogy viadalra kihívd Akhileuszt, vele küzdeni kívánj:
nálad erősebb ő s inkább kedveltje az égnek.
Hátrálj csak mindig, valahányszor elébe vetődöl,
hogy sorson felül is Hádész házába ne hulljál.
Ám ha a hős Akhileusz meghalt, ha betölti a sorsát,
akkor bátran eredj a legelsők közt tusakodni,
mert hisz kívüle más téged le nem ölhet a harcban.”

Szólt, s otthagyta, mikor már elmondott neki mindent.
Majd meg Akhilleusz arca elől oszlatta a bűvös
ködfelhőt: Akhileusz tisztán látott a szemével,
s felsóhajtva eképen szólt nagylelkü szivéhez:

„Ó, jaj, szörnyü csodát veszek észre szememmel a földön:
mert itt fekszik az én gerelyem, s nem látom a férfit,
azt, kire dobtam előbb, akit elpusztítani vágytam.
Így hát ennyire kedves volt a nagy égilakóknak
Aineiász, pedig azt hittem, szava puszta dicsekvés.
Hát menjen: hisz amúgy sem lesz már mersze kikötni
vélem, most, hogy örömmel megmenekült a haláltól.
Rajta, a harcszerető danaosz csapatot tüzelem most,
és más trószok elé száguldok próbatevésre.”

Szólt, soraikba szökellt, buzdítva külön-külön őket:
„Távol a trószoktól ne maradjatok, isteni hősök,
férfi a férfi felé forduljon, törjön a harcba.
Bárha erős vagyok is, nem könnyű puszta magamnak
íly sokakat kergetni magamnak küzdeni minddel:
hisz sem Arész, örök isten, sem maga Pallasz Athéné
ennyi veszély torkát nem tudná győzni erővel;
ám mit a két kezem és lábam, meg a harcierőm bír,
most kijelentem, hogy semmit se mulasztok el abból:
áttörök én soraik rendjén s egy trójai sem fog,
azt hiszem, örvendezni, ha lándzsám megközelíti.”

Szólt buzdítva; a trószt meg Hektór bátoritotta:
ő maga fog kirohanni Akhilleusz ellen a harcba:

„Büszkeszivű trószok, Péleusz fia meg ne riasszon.
Szókkal az istenek ellen akár magam is tusakodnám,
dárdával nehezebb, hisz sokkal több a hatalmuk.
Hát a szavát Akhileusz sem fogja beváltani mindet,
lesz, amit elvégez, s lesz majd, amit abbahagy ő is.
Én meg elébe megyek most, bár láng légyen a karja,
bár keze láng légyen, s izzó vas bajnoki lelke.”

Szólt buzdítva: s a trójaiak lándzsákat emeltek:
összerohantak a harcos erők, zaja kélt a csatának.
Most odaállt Hektór mellé s így szólt nagy Apollón:

„Hektór, rá ne rohanj Akhileuszra a hadsorok élén,
csak kémleld a tömegből és csapatod sürüjéből,
még valahogy le ne dárdázzon, karddal le ne sujtson.”

Szólt; s Hektór tüstént bevegyült népes csapatába
rémülten, hogy az isten hangja hatolt a fülébe.
Ekkor a trószra rohant Akhileusz szívében erővel,
szörnyü rivalgással: s átdöfte nagy Íphitión hőst,
Otrünteusz fejedelmi fiát, seregek vezetőjét,
várdúló Otrünteusznak, kit Néisz, a nimfa
szült, a havas Tmólosz hegy alatt, Hűdé buja földjén:
ezt, amikor rátört, dárdázta le fényes Akhilleusz,
épp feje legközepén, s kettéhasadott koponyája;
döngve zuhant le, s Akhilleusz most dicsekedve kiáltott:

„Rettenetes fia Otrünteusznak, fekszel a földön,
itt a halálod: míg honi földed a messze Gügaié
tó partján vár rád, hol apád rád hagyta a telkét,
örvényes Hermosz s a halas Hüllosz közelében.”

Szólt dicsekedve, s amannak már éj hullt a szemére,
s harcszekerek darabolták szét az akháji sorok közt
ott legelől: Akhileusz meg utána a nagyszerü védőt,
Démoleónt, Anténór sarját verte keresztül,
épp a halántékán, ércarcu sisak közepében.
Nem tartott ki az ércsisak, áttört rajta a dárda
és koponyát roncsolt vágyó hegye, s egybekeverte
vérrel egész velejét: leigázta a harcratörekvőt.
Hippodamászt ezután, ki lováról földre szökött le
és menekült, kelevézzel megsértette a hátán:
és kilehelve a lelkét bődült, mint bika bömböl,
míg a legények vonszolják, Heliké nagy urának
áldozatául körbe, s a Földrázó örül ennek:
így bömbölt, míg csontjaiból hős lelke kiröppent.
S ment Akhileusz kelevézzel az isteni szép Polüdórosz
Príamidész ellen, kit a harcba bocsátani apja
még nem akart, mert minden gyermeke közt a legifjabb
s legszeretettebb volt és legkitünőbb a futásban.
És most balgatagon, mutogatni a lába erényét,
tört az elsősoron át, mígnem kilehelte a lelkét.
Hátközepén kelevézzel az isteni fürge Akhilleusz
általütötte az elrohanót, épp ott, hol a kettős
páncél egybeszalad, s arany övkapcsok csatolódnak;
köldöke tájékán tört testéből ki a dárda:
térdre rogyott nyöszörögve, sötét felhő köde hullt rá.
meggörnyedve, belét a kezével fogta magához.
Hektór megpillantva, hogy öccse, a szép Polüdórosz
kézben tartja belét, és így görnyed le a földre,
ködbe borult szeme, és már el nem tudta viselni,
hogy távol verekedjék, szemberohant Akhileusszal,
rázta hegyes gerelyét, mint tűzláng; ekkor Akhilleusz
rögtön amint meglátta, fölugrott s szólt dicsekedve:

„Itt van a férfi; ki lelkemben legfőbb sebet ejtett,
legdrágább társam ki megölte: a harc utain már
nem fogjuk többé egymást riadozva kerülni.”

S görbén fölfele nézve beszélt Hektórhoz eképen:
„Lépj közelébb, hogy a vég küszöbét gyorsabban elérjed.”

Erre sisakrázó Hektór nem félve felelte:
„Péleidész, mért is hiszed azt, hogy mint buta kölyköt,
puszta szavakkal tudsz elijeszteni? Értek eléggé
ócsárló, szúró szókkal magam is feleselni.
S jól tudom azt, hogy hitványabb az erőm a tiédnél.
Ám isten térdén fekszik, hogy dárdadobással
én, noha hitványabb, nem orozhatom-é el a lelked,
mert hisz van nekem is dárdám, és éles a vége.”

Szólt, kelevézt csóvált s röpitette, de Pallasz Athéné
nagynevü hős Akhileusztól visszavetette a dárdát
könnyü lehellettel: s odahullt az az isteni Hektór
lába elé ismét; ezután Akhileusz nekiugrott
készen a kézitusára, hogy őt leterítse a harcban,
szörnyü rivalgással; de a hőst kiragadta Apollón
könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét.
Háromszor nekirontva az isteni fürge Akhilleusz
érckelevézével, háromszor a mély ködöt érte:
s hogy negyedízbe rohant neki, mint valamely dühös isten,
rettenetes hangon hozzá szárnyas szavakat szólt:

„Megmenekültél most, kutya. Jó közeledbe került bár
csúf véged: de kimentett ismét Phoibosz Apollón,
ő, akihez könyörögsz, ha kirontasz a dárdazörejbe.
Majd csak rád akadok később, s végzek veled akkor,
hogyha nagy isteneink közt van nekem is, ki segítsen.
Most megyek és mást üldözök én, akit éppen elérek.”

Szólt, s kelevézével nyaka szirtjén verte Drüopszot:
lába elé hullt ez, s Akhileusz otthagyta a földön,
S Démúkhoszt, a Philétoridészt, magas és deli harcost
térden ütötte a dárdájával, utána hatalmas
kardjával sebesítve meg őt, elorozta a lelkét.
Láogonosz jött s Dardanosz is, két sarja Biásznak,
harcikocsin, s Akhileusz mindkettőt földre vetette,
azt kelevézével s ezt karddal szúrta le szemből.
S Trószt, az Alasztoridészt: ez hozzálépve s a térdét
fogva könyörgött, tán megszánja s elengedi élve,
ifjan az ifjukoron könyörül, s nem küldi halálra:
balga, ki nem sejtette, hogy úgysem győzheti őt meg.
Mert nem volt Akhileusz édesszivü, sem puhalelkű,
küzdeni vágyott csak: s míg az megfogta a térdét,
s irgalomért esdett, ő máján szúrta a karddal:
mája kifordult hát, a sötét vér folyt ki belőle
s elboritotta ölét, és éjszaka hullt a szemére,
lelke kiszállt; s Akhileusz most Múliosz oldala mellé
állva, fülén sujtotta a dárdájával: a másik
fülből tört ki a dárdahegy; aztán bajnok Ekhekloszt
verte le, markolatos karddal koppantva fejére:
vérétől melegült fel a kard, míg két szeme fényét
bíborszínü halál s a kemény végzet betakarta.
Aztán Deukaliónt, ahol összefonódnak az izmok,
karján és könyökén sujtotta az érchegyü dárda:
ott állt Deukalión, nehezült kézzel, sebesülten
s várva a véget: Akhilleusz meg lenyakazta a karddal,
s elhajitotta fejét sisakostul messze: kiszökkent
csontjából a velő, s ő elnyúlt hosszan a földön.
S most Akhileusz nekirontott Peirúsz tiszta fiának,
Rhigmosznak, ki erősrögü Thrákia földje felől jött:
ezt gerelyezte meg, és a hasába hatolt be a fegyver,
földre zuhant a szekérből; Aréithooszt, szekerészét
hogy fordult a lovakkal, Akhileusz háton ütötte
dárdával: kizuhant ő is; riadoztak a mének.
Mint amikor mély völgyek ölén fellobban a vad tűz,
szikkadt bércek alatt, s föllángol a rengeteg erdő,
s mindenüvé elhajtja a szél kavarogva a lángot:
íly őrjöngve szaladt gerelyével, akárcsak egy isten,
s ölni akart Akhileusz: vértől ázott a sötét föld.
Mint ha befognak széleshomloku tulkokat együtt,
nyomtassák a fehér árpát kerekudvaru szérűn,
s bőgő tulkok alatt könnyen perdül ki az árpa:
így lépdeltek a büszkeszivü Akhileusz paripái
holtakon és pajzsok hegyiben, s vértől csatakos lett
lent az egész tengely s a szekér párkánya egészen,
mert oda freccsent föl minden vércsepp a patákról
és a keréksínről. Így tört diadalra Akhilleusz,
míg győztes kezeit szennyezte a harci mocsokkal.