HARMADIK ÉNEK

ESKÜKÖTÉS
SZEMLÉLGETÉS A FALRÓL
ALEXANDROSZ ÉS MENELÁOSZ PÁRVIADALA

És miután vezetőikkel mind rendbe verődtek,
mint madarak, lármázva-zsibongva vonultak a trószok:
mint amidőn darvak krúgása lehallszik az égről,
mik menekülve a vad téltől meg a szörnyü vihartól,
Ókeanosz hulláma fölött zajosan tovaszállnak,
s pügmaiosz népnek hordozva halált, veszedelmet,
hajnali égből csapnak alá iszonyú viadalra.
Ám az erőt lehelő nagy akhájok csöndbe haladtak,
lelkük vágyakozott a veszélyben védeni egymást.

Mintha ködöt hint szét a Notosz, tetejére a hegynek,
pásztornak sose kedveset, ám tolvajnak az éjnél
jobbat, mert csak kőhajitásnyira láthat az ember:
lábuk alatt ugyanígy támadt por fellege tüstént,
míg közeledtek, mert a mezőt sebesen befutották.

Majd mikor útjuk után egymás közelébe kerültek,
isteni-képü Alexandrosz szállt trósz sorok élén,
válla fölött párducbőrt hordva s a szépivü íjat
és kardot, s a kezében két jó érchegyü lándzsát
rázva, kihívta a legderekabb argív daliákat,
hogy vele megverekedjenek ott a dühös viadalban.

Rögtön, amint meglátta Arész-kedvelt Meneláosz,
nagy léptekkel mint siet ez seregének elébe,
úgy megörült, valamint az oroszlán, hogyha hatalmas
testre talál: szarvasra akár, vagy vadkecskére
és éhezve mohón nyeli húsát, bárha magára
fürge kutyák törnek már és viruló deli ifjak:
így megörült Meneláosz, amint meglátta a fényes
arcu Pariszt, mert hitte, hogy itt áll bosszut a csalfán:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre.

Hát hogy az isteni szép Parisz őt meglátta az első
hadsorban, kedves szive megdobbant kebelében,
s vissza a népe közé hátrált, hogy a vészt kikerülje.

Mint aki sárkányt lát, s meghőköl a hegyszakadékban,
s megfordul, s megfogja a lábát lent remegése,
hátrál visszafelé, haloványság szállja meg arcát:
így sűllyedt ismét a vitéz trószok tömegébe
isteni-képü Parisz, megijedve az Átreidától.

Hektór látta, s ekép piszkálta goromba szavakkal:
„Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult,
bár ne születtél, vagy pusztultál volna te nőtlen.
Én bizony ezt kívánnám, s több is volna a haszna,
mint hogy ilyen szégyen légy most mindenki szemében.
Hisz bizonyára nevetnek rajtad a fürtös akhájok,
kik jó harcosnak hittek, mert annyira szép vagy
arcra, de lelkedben nem akad sem erő, se merészség.
Íly ember létedre kiszálltál fürge hajókkal
tengert átszeltél, jó társakat egybetereltél,
s más néphez keveredve a szép asszonyt eloroztad
távoli országból, ángyát gerelyes daliáknak?
Várad, apád, meg egész néped kárára-bajára,
ellenség örömére, gyalázatjára magadnak?
Lám, ugye nem várod be Arész-kedvelt Meneláoszt?
Megtudnád, kinek őrzöd most viruló feleségét.
S nem használna a lant s mindaz, mit adott Aphrodíté,
itt ez az arc s ez a haj se, midőn porral keveredsz el.
Gyáva a trójai nép, másképen már bizonyára
kőből volna köpeny rajtad, hiszen oly sok a vétked.”

Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
„Hektór, ennyi igaz, joggal, nem jogtalanul szídsz:
sziklaszilárd a te szíved örökkön, akár a szekerce,
mely átvágja a fát, mikor értő férfi a törzset
bárkához hasogatja, s erőt ad a férfierőhöz,
ennyire nemremegő a te elméd is kebeledben.
Mégse gyalázzad ajándékát arany Aphroditénak,
nem vethetjük el azt, ami isteni híres ajándék,
istenek adják, ember meg nem szerzi magától.
Most, ha kivánod, hogy viadalra, csatára kiálljak,
ültesd csak le a trószokat és az akháj daliákat,
és a középre eresszetek engem s hős Meneláoszt,
hogy Helenéért s minden kincsért megverekedjünk:
és amelyik majd győz, s derekabb leszen ebben a harcban,
fogja a kincseket, és vigye el békében az asszonyt:
s kössön a többi barátságot, s vágván igaz esküt,
lakjátok ti rögös Tróját, s ők térjenek újra
lónevelő Argoszba s akháj szépasszonyu földre.”

Így szólt: és Hektór megörült nagyon ennek a szónak:
és a középre rohant, s kelevézét tartva keresztbe,
megfékezte a trósz sorokat: mind rendre leültek.
Íjaikat fordítva feléje a fürtös akhájok
már nyilakat lőttek rá, és köveket hajigáltak;
ám harsányan szólt a seregvezető Agamemnón:

„Várjatok, argosziak, ne nyilazzatok, ifju akhájok:
mert a sisakrázó Hektór szót szólani óhajt.”

Szólt, s amazok fölhagytak a harccal, csöndbe maradtak
tüstént; és Hektór mindkét oldalhoz ekép szólt:

„Halljátok tőlem, trószok s lábvértes akhájok,
hogy mit mond Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk.
Azt kívánja: az összes akháj és trójai harcos
ékes fegyvereit tegye nyomban a dúsölü földre,
s őt a középre eresszétek, meg a hős Meneláoszt,
hogy Helenéért s minden kincsért vívjanak ott meg,
és amelyik majd győz, s derekabb leszen ebben a harcban,
fogja a kincseket, és vigye el békében az asszonyt,
és mi barátságot kössünk igaz eskükötéssel.”

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek.
Majd pedig így szólt harcban-erőshangú Meneláosz:

„Hallgassátok az én szavam is, hisz a kín a leginkább
engem sujt: úgy vélem, a trójaiak s az akhájok
szétválhatnak már, hisz elég bajt tűrtetek eddig
énértem s az Alexandrosz-gyújtotta viszályért.
Hát kettőnk közül az, kire vár a halál meg a végzet,
haljon meg: de ti váljatok el békében azonnal.
Tiszta fehér kost hozzatok és vele éjszinü bárányt,
Földnek meg Napnak, s mi hozunk egyet Kronidésznak.
És erejét Priamosznak hozzátok, hogy az esküt
vágja csak ő: fia mind nagydölyfű, mind szavajátszó:
Zeusznak-adott esküt gőgjében senkise sértsen.
Mert széllel-röpülő elméjű mindig az ifjú:
míg ha az agg ott van köztük, lát múltba-jövőbe,
s tudja, miként lesz mindkét fél számára a legjobb.”

Így szólt ő; megörültek a trójaiak s az akhájok,
hitték már, hogy vége a gyötrő háboruságnak.
Hát paripáikat állították sorba, leszálltak,
fegyverüket levetették, nyomban a földre helyezték
jó közel egymáshoz, csak kis tért hagyva közöttük.
Hektór két hiradót küldött fel nyomban a várba,
hogy hozzák el a két bárányt, s hívják Priamoszt is.
S Talthübioszt elküldte az országló Agamemnón,
hozza a görbe hajók mellől tüstént el a bárányt:
és az a hős Agamemnónnak nem szegte parancsát.

Hókaru szép Helenének a hírt Írisz maga vitte,
Láodikénak alakjában, ki a hős Helikáón
hitvese volt, Anténoridészé, néki meg ángya,
Láodiké, Priamosznak lányai közt ki a legszebb.
Termében föllelte, amint épp nagy szövetet szőtt,
kétrétűt, bíborfényűt, s bele sok viadalt is,
melyet a lóbetörő trószok s ércinges akhájok
őérette viseltek el épp Árész tenyerétől.
Hát közelébe megállt s ezt mondta a szélsebes Írisz:

„Jőjj ide, kedveském, hogy láthasd sok csoda-dolgát
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliáknak.
Kik sok-könnyü Arészt hozták egymásra idáig
harc mezején, áhítva a vészes háboruságot,
hallgatag ott ülnek, megszűnt már háboruságuk,
pajzsuknak dőlnek, s hosszú kelevézük a földben;
s íme, Alexandrosz s az Arész-kedvelt Meneláosz
hosszú lándzsákkal meg fognak küzdeni érted,
hogy kedves feleségének hívhasson a győztes.”

Szólt Írisz, s édes vágyat hajitott kebelébe
egykori férje után, s a szülők meg a város után is.
S hószinü lepleiben Helené sietett ki azonnal
asszonyi terméből, s egy gyöngéd könnye leperdült:
nem maga ment egyedül, két szolgaleánya követte,
Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.
Nem sok idő multán Szkaiai kapujához elértek.
Ott Priamosz mellett ült Panthúsz, büszke Thümoitész,
Lamposz meg Klütiosz, meg az Árész-ág Hiketáón,
Úkalegón és Anténór, két bölcs öreg ember:
mind nép vénei, ott ültek Szkaiai kapujánál,
háboruban már nem vívtak, de nemesszavu szónok
mind, valamint tücskök, melyek fönt ülve az erdő
lombjai közt szólnak, liliomhangon ciripelnek:
így ültek meg a trósz vezetők a torony tetejében.
És amikor látták Helenét, hogy a bástya felé jön,
egyik a másikhoz susogó szárnyas szavakat szólt:

„Nem vétek, hogy a trószok s jólábvértes akhájok
oly sok időn át sok gyötrelmet tűrtek e nőért:
mert örök istennőkre hasonlít arca valóban.
Csakhogy bármíly szép, jobb lenne, ha visszahajózna,
átokként minekünk s fiainknak is, itt ne maradjon.”

Ezt mondták; s Priamosz Helenét szólítva kiáltott:
„Lépj ide, kedves kis lányom, jőjj, s ülj ide mellém,
hogy lásd régi urad, s a barátaidat s rokonod mind;
nem te okoztad az én bajomat, de az istenek adták,
argosziak könnyes harcát kik rám zuditották.
S hogy megmondd, ki is ott az az órjástermetü férfi,
mondd a nevét, az akhájok közt ki e szép magas ember.
Vannak ugyan mások fejjel magasabbak is ottlenn,
csakhogy ilyen szépet nem láttam még szemeimmel
s íly tisztelnivalót: fejedelmi vitézre hasonlít.”

Válaszul így szólt most Helené neki, isteni asszony:
„Drága apósom, tisztellek meg féllek is egyben:
vesztem volna el én rútul, mielőtt a fiaddal
eljöttem, s odahagytam a hitvesi házat, a népem,
s drága barátnőim s későn született kicsi lányom.
Ámde nem így történt, s zokogástól olvad a lelkem.
Mégis, amit kérdesz s tudakolsz, választ adok arra:
Átreidész ő, szélesen országló Agamemnón,
nagyszerü dárdavető s népének jó fejedelme,
s nékem, az ebszemünek volt sógorom ő, ha ugyan volt.”

Ezt mondotta; s az agg bámulta amazt, és így szólt:
„Boldogsorsu vagy, Átreidész, jóvégzetü, áldott,
lám, igazán sok akháj ivadéknak vagy fejedelme.
Egykor jártam a dús-szőlőfürtű Phrügiában,
s láttam igen sok phrüg férfit, paripák nevelőit,
isteni Mügdónnak s Otreusznak bajnoki népét,
Szangariosz partján, amikor táborba tolultak.
Mert segitőtársuk voltam, seregükbe soroltak,
hogy rájuk támadtak a férfierős amazónok;
s oly sokan ők sem voltak, mint itt fényes akhájok.”

Másodszor meg az agg, Odüszeuszt meglátva, ekép szólt:
„Mondd nekem azt is meg, jó lányom, hogy ki e férfi:
fejjel ugyan kisebb, mint Átreidész Agamemnón,
termetesebb mégis, ha a vállát nézzük, a mellét.
Fegyvere mind ott fekszik a tápláló anyaföldön,
ő maga meg fel-alá kosként járkál a sorok közt:
én sűrűgyapjas kossal vetem egybe, valóban,
mely a fehér birkák nagy nyáját járja be végig.”

Válaszul így szólt most Helené, Zeusz isteni lánya:
„Láertész fia ő, a nagyon leleményes Odüsszeusz,
őt az a bár sziklás Ithaké táplálta-nevelte;
ért minden cselhez, kieszel sok nagyszerü tervet.”

Erre a jóeszü Anténór neki válaszul így szólt:
„Asszony, lám, igazán jól mondtad róla e szókat.
Mert hiszen eljött már hozzánk is a fényes Odüsszeusz,
érted járt követül, s vele volt a vitéz Meneláosz:
megvendégeltem palotámban szívesen őket:
termetüket s kitünő eszüket jól láttam aközben:
akkor a trójai gyűlésnek közibé keveredve
széles vállával kimagaslón állt Meneláosz,
míg Odüszeuszban volt több méltóság, mikor ültek.
Majd, hogy a többi előtt szőtték a tanácsot, a tervet,
akkor ugyan pergő nyelvvel szólott Meneláosz,
csak keveset, de erős hangon; mert bőszavu nem volt,
és ámbár ifjabb, el nem vétette a szókat;
ám hogy a bölcs Odüszeusz felpattant szólani köztük,
állt csak, s földre szegezte szemét, mereven letekintve,
és a jogart sose mozdította előre, se hátra,
csak tartotta szilárdan, olyan volt, mint ki esetlen:
könnyen itélted volna butának vagy haragosnak.
Csakhogy amint kebeléből úgy zuditotta ki roppant
hangját és szavait, mint télen a hózivatar hull,
már Odüszeusszal nem versenyzett volna halandó:
és más szemmel bámultuk tüstént az alakját.”

Harmadszor meg az agg így szólt, Aiászra tekintve:
„És ki az ott, az a másik akháj, nagytermetü férfi,
fejjel s széles vállaival közülük kimagasló?”

Így szólt most Helené, nagyuszályú isteni asszony:
„Argosziak bástyája, az órjástermetü Aiász;
ott pedig Ídomeneusz, mint isten, a krétaiak közt
áll, s köribé seregelnek a krétaiak vezetői.
Gyakran vendégelte meg őt a vitéz Meneláosz,
otthon, házunkban, valahányszor Kréta felől jött.
S látom a többi akhájt is, a sok ragyogószemü harcost,
kit jól ismerek, és a nevét neked elmondhatnám;
kettőt hasztalanul keresek, két nép-tagoló hőst,
lóbetörő Kasztórt s az ökölvívó Polüdeukészt,
két testvérem, akit velem egy anya szült a világra.
Tán a kies Spártából el sem jöttek a haddal?
Vagy pedig eljöttek bárkán, mely a tengeren át száll,
s most nem akarnak a férfiak ütközetébe vegyülni,
félve a szégyentől s a reám zuduló szidalomtól?”

Szólt; pedig őket már elfedte az életadó föld
ott Lakedaimónban, szeretett mezején a hazának.

Ekkor a városon át hordozták áldozatuk már
hírnökeik: két bárányt és vele szívderitő bort,
bőrtömlőben, a föld termését; hozta a fényes
nagy keverőt Ídaiosz, a hírnök, arany poharakkal;
és odaállt az öreg mellé, sürgette szavával:

„Kelj föl, Láomedón fia, mert legjobbjai hívnak
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliáknak,
jőjj le a síkra, hogy ott esküdjünk mind igaz esküt:
mert Parisz és az Arésznak kedves hős Meneláosz
hosszú lándzsákkal fognak megvívni a nőért:
és aki győz, az övé lesz minden kinccsel az asszony,
és mi, barátságot kötvén, s vágván igaz esküt,
így lakhassuk erősrögü Tróját, s ők hazatérnek
lónevelő Argoszba s akháj szépasszonyu földre.”

Szólt; s megborzongott az öreg, ki is adta parancsát,
hogy lovait fogják be; s azok tették is azonnal.
Fölszállt hát Priamosz, meghúzta erősen a gyeplőt:
s mellé Anténór lépett gyönyörű szekerére.
És Szkaiai-kapun át sebesen kiügettek a síkra.

Majd, hogy a trójai és az akháj seregekhez elértek,
ott a lovakról már szálltak le a dús anyaföldre,
s trójaiak meg akhájok közt a középre vonultak.
Majd nyomban fölkelt sereget-vezető Agamemnón,
és leleményes Odüsszeusz is; deli hírnökeik meg
elhozták, mi az eskükötéshez kell, s vegyitettek
bort, s a királyoknak vizet öntöttek kezeikre;
Átreidész meg előrántotta kezével a kését,
- mindig is ott függött az roppant kardhüvelyénél -
és lemetélte a bárányok gyapját a fejükről,
ezt szétosztották az akháj meg a trósz vezetők közt;
s fennen esengett Átreidész, kezeit fölemelve:

„Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
s Éeliosz, te, ki mindent látsz és hallasz is egyben,
és ti, Folyók és Föld, s kik lent valamennyi kiszenvedt
embert büntettek; ha csalárdul tette az esküt,
most legyetek tanuink, s igaz eskünk őrizzétek:
hogyha Alexandrosz Meneláoszt küzdve elejti,
akkor légyen övé Helené meg a kincsek örökké,
s habhasitó gályáinkon térjünk haza újra;
s hogyha Alexandroszt öli meg Meneláosz, a szőke,
akkor a trójaiak Helenét meg a kincseket adják
vissza az argosziaknak, olyan bírságot is, illőt,
hogy késő unokáink közt is járjon a híre.
S hogyha nekem Priamosz, s Priamosz fia mind, nem akarná
ezt kifizetni, Alexandrosz megölése után sem,
akkor hát maradok, s ezután is küzdök a sarcért,
mígcsak e háborunak célját nem vívja ki kardom.”
Szólt, s átvágta a bárányok torkát a vad érccel,
és a vonagló állatokat levetette a földre;
testükből az erőt meg a lelket az érc kiragadta.
Majd meg a bort poharakba kimerve a borkeverőből,
loccsantottak, az elnemenyészőkhöz könyörögtek.
S volt, aki így szólt ott az akhájok s trójaiak közt:

„Legmagasabb, fennkölt Zeusz s többi nagy elnemenyésző,
bármelyikünk legyen az, ki előbb megsérti az esküt,
úgy loccsantsa ki agyvelejét, valamint e bor ömlik,
ő s minden fia, és feleségét mások igázzák.”

Így szóltak; de bizony Kronidész nem teljesitette.
S köztük a Dardanidész Priamosz kezdett a beszédbe:

„Halljátok szavamat, trószok s lábvértes akhájok:
én most visszamegyek, fel a széljárt trójai várba,
mert sehogyan nem tudnám végignézni szememmel,
mint vív drága fiam s az Arész-kedvelt Meneláosz.
Mert hiszen azt csak Zeusz maga tudja s a többi nagy isten,
hogy melyiküknek van máris kijelölve halála.”

Mondta, s a két bárányt föltette az isteni férfi
szép szekerére, föl is szállt, jól meghúzta a gyeplőt;
s mellé Anténór lépett gyönyörű szekerére:
megfordultak s Trója felé indultak el újra.

Majd Hektór, Priamosz fia és vele fényes Odüsszeusz
harcra teret mértek ki először, s ezt befejezve,
réz-sisak öblében ráztak sorsot, hogy először
dárdáját melyikük röppentse kezével előre.
S közben a nép esdett, tárt karral, az égilakókhoz;
s volt, aki így szólt ott az akhájok s trójaiak közt:

„Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
az, ki e kettő közt kezdő oka volt e csatáknak,
add, hogy pusztuljon s Hádész házába lehulljon,
és mi barátságot kössünk igaz eskükötéssel.”

Szóltak; s már sisakos nagy Hektór rázta a sorsot,
elfordítva fejét: s kiröpült most sorsa Parisznak.
Rendbe leült ezután mind, lábemelő paripái
és földön heverő sok díszes fegyvere mellé.
Ekkor az ékes fegyvereket vállára csatolta
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje.
És legelőször a szép lábvértet vette magára,
melyet jó szorosan kapcsoltak ezüst bokacsattok,
másodikul meg a melle köré köritette Lükáón
vértjét, bátyjáét, s jól illesztette magához;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
és a hatalmas, erős nagy pajzsot vette kezére;
hősi fejére pedig kitünően-vert sisakot tett,
lóforgósat, fönt a sörény félelmesen ingott;
s fogta erős kelevézét, mely markába való volt.
Hős Meneláosz is így öltötte magára a fegyvert.

Majd miután kétoldalt így fölfegyverkeztek,
trójaiak meg akhájok közt a középre vonultak
szörnyü tekintettel: mind elbámultak a nézők,
lóbetörő trószok s remekelt-lábvértes akhájok.
Ott a kimért pályán egymás közelébe megálltak,
és kelevézeiket rázták, egymásra dühödten.
Ekkor Alexandrosz kivetette nagyárnyu dzsidáját,
s meghajitotta az Átreidészt vele domboru pajzsán;
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül
azt az erős pajzsot; mire másodikul Meneláosz
rontott rá érccel, Kronidészhoz küldve fohászát:

„Zeusz, te hatalmas, tedd, hogy büntessem, ki először
sértett: fényes Alexandroszt; kezem által igázd le;
hogy késő unokáink is borzadjanak attól:
sérteni azt, aki megvendégeli szívesen őket.”

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s meghajitotta a Príamidészt vele domboru pajzsán.
Tündöklő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
átellent, lágyéka fölött átszelte az ingét;
ám Parisz elfordult, s kikerülte az éjszinü véget.
Átreidész meg előrántotta ezüstszögü kardját,
és a sisak gombjára csapott: de a kard azon ekkor
három- s négyfele tört tüstént, s kiesett a kezéből.
Följajdult Meneláosz, a tágterü égre tekintve:

„Zeusz atya, nincs nálad pusztítóbb isten az égben:
hittem már, hogy Alexandrosz bűnhődik a bűnért:
s íme, a kard eltört a kezemben, s hasztalanul szállt
markomból kelevézem is, őt nem ütötte keresztül.”

Szólt, s nekiszökve sisaktaraját megfogta azonnal,
s megfordítva, a vértes akháj csapatok fele húzta.
Gyönge nyakán fojtotta Pariszt sokhímzetü szíja,
mely tartotta, az álla alatt kifeszülve, sisakját.
S elvonszolja talán, s nyer is evvel fényes örök hírt,
Aphrodité, Zeusz lánya ha nem veszi észre azonnal,
és a leölt bika bőrét el nem tépi az állán:
hát izmos keze így csak üres sisakot ragadott el.
Ezt a remeklábvértes akhájok harcisorába
dobta a hős, pörgetve, s a jó társak fölemelték.
Ölni akart s ismét nekiugrott hős Meneláosz
dárdával, csakhogy kiragadta Pariszt Aphrodíté
könnyen, mert isten: sürü ködbe takarta a testét,
s illatozó, kenetes hálótermébe helyezte.
Ő maga meg ment, hogy Helenét odahívja: a bástyán
lelte, körötte a trójai nők álltak seregestül.
Nektáros köpenyét megrázta kezével az úrnő,
s szólt, egy gyapjufonó vén nőnek vette magára
képét: ez Lakedaimónban lakozott Helenével
még: ott fonta a szép gyapját, s Helené a leginkább
őt kedvelte: e nő képében szólt Aphrodíté:

„Jőjj ide már, hisz Alexandrosz hív, hogy haza térjél:
hálótermedben fekszik faragott kerevetjén;
tündöklik szépsége meg öltönye; senki se hinné,
hogy viadalból jött haza, inkább azt, hogy a táncba
érkezik épp, vagy a tánccal most fölhagyva pihen le.”

Szólt, s Helené kebelében megmozgatta a lelket;
csakhogy amint megpillantotta az istennőnek
drága nyakát, vágykeltő keblét és szeme fényes
tündökölését, megdöbbent, szót szólva kimondta:

„Ó, te gonosz, mért áhitozol rászedni e szókkal?
Tán egy soklakosú városba továbbviszel ismét,
tán Phrügiába, talán a kies szép Maioniába,
hogyha akad néked még ott is földi kegyelted?
Hát amiért fényes Pariszon győzött Meneláosz,
s engem, a gyűlöletest haza kíván vinni magával,
cselt szövögetve ezért jöttél ismét ide hozzám?
Menj, magad ülj mellé, hagyd el csak az istenek útját,
lábaddal sose lépj többé az olümposzi csúcsra,
őrizgesd folyton s kínlódj közelében örökké,
míg feleségül nem vesz majd, vagy szolgaleányul.
Én oda nem megyek el: haragot kelthetne, ha épp most
ágyát látnám el: hisz minden trójai asszony
ócsárolna, s elég sok kín eszi lelkem amúgy is.”

Szólt a nagy Aphrodíté istennő, telve haraggal:
„Föl ne dühíts, nyomorult, mert elhagylak haragomban,
s úgy gyűlöllek, ahogy kedveltelek eddig erősen:
szörnyü viszályt támasztok a trósz s az akháj seregek közt,
s akkor majd iszonyú véggel pusztít el a sorsod.”

Így szólt; és megijedt Helené, Zeusz lánya, szavától:
indult hát ragyogó hószín köpenyébe takartan,
némán, s egy trósz nő sem látta: vezette az isten.

És hogy Alexandrosz gyönyörű házához elértek,
munkához láttak nagysebten a szolgaleányok;
s ment be magas hálótermébe az isteni asszony:
s székét hozva elő a mosolyszerető Aphrodíté
istennő, Helenét ültette le, szembe Parisszal.
Arra leült Helené, pajzstartó Zeusz atya lánya,
s elfordítva szemét, így szídta szavával a férjét:

„Megjöttél a csatából? Vesztél volna el inkább
ott, leterítve a férfiutól, aki egykor uram volt.
Kérkedtél ezelőtt, hogy Arész-kedvelt Meneláosz
hősnél több vagy erőddel, több kézzel, kelevézzel:
rajta, eredj, most hívd ki Arész-kedvelt Meneláoszt,
hadd vívjon veled újra; de én biz jobban ajánlom,
hogy hagyd abba a harcot, a szőkehajú Meneláosz
ellen hadba ne szállj, viadalt vele vívni ne kívánj
esztelenül, mert tán tüstént leigáz kelevéze.”

Erre Parisz neki így mondotta szavával a választ:
„Asszony, az én lelkem ne gyalázd súlyos szavaiddal.
Mert ma legyőzött engem Athénával Meneláosz,
s máskor majd én őt: hiszen isten van mivelünk is.
Jőjj inkább vélem szerelemnek örülni az ágyba:
elmémet soha nem boritotta el ennyire vágyam,
még akkor se, mikor téged kiragadva kies szép
Spártából, habokon bárkákkal hoztalak erre
és Kranaé szigetén szerelembe vegyülve hevertünk -
mint ahogyan most édes vágy ragad el teutánad.”
Szólt, s indult kerevetje felé, felesége követte.

Hát ott háltak a szép faragott ágyon szerelemben:
s Átreidész ezalatt fenevadként járt a tömegben,
hátha reálelhetne az isteni-képü Pariszra.
Ám nem tudta a trójaiak s a dicső segitők közt
senki Arész-kedvelt Meneláoszt nyomra vezetni:
látták volna csak őt, sose rejtegetik szeretetből,
mert oly gyűlöletes volt mindnek, mint a sötét vég.
S köztük eképen szólt sereget-vezető Agamemnón:

„Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám;
láttátok, hogy Arész-kedvelt Meneláosz a győztes:
így hát argoszi szép Helenét minden vagyonával
adjátok ki, s olyan bírságot is, oly nagyot, illőt,
hogy késő unokáink közt is járjon a híre.”

Így szólt Átreidész, s helyeseltek mind az akhájok.