10.

Ez este Crassus egyedül vacsorázott. Semmiféle látogatót nem fogadott; rabszolgái, látva sötét hangulatát, mely mostanában elég gyakran vett erőt rajta, halkan, lábujjhegyen járkáltak a házban. Még vacsora előtt végzett egy borospalack javával; vacsorához aztán egy második is akadt; vacsora után meg egy fiaskó serviusszal ült le: így hívták azt az erős datolyapálinkát, melyet Egyiptomban pároltak, és onnan is importáltak. Nagyon berúgott, egymagában és mogorván, tele önutálattal és kétségbeeséssel – mikor már odáig jutott, hogy alig állt a lábán, a hálószobájába tántorgott, ahol rabszolgái valahogy ágyába fektették. Egyébként remekül és mélyen aludt. Reggel kipihenve ébredt, nem fájt a feje, és nem emlékezett rossz álmokra, melyek mély szendergésében zavarták volna. Többnyire kétszer fürdött napjában, először azonnal ébredés után, aztán késő délután, vacsora előtt. Mint annyi gazdag római napi programjában, az övében is politikai jelentőségű volt a nyilvános fürdőkben való megjelenés, legalább kétszer egy héten délután; Crassus esetében valóban csak politikai szempontokról lehetett szó, nem pedig szükségről. Hiszen capuai villájában is remek fürdőszobája volt, a padló szintje alá süllyesztett tizenkétszer tizenkét lábnyi csempézett medencével, kellő hideg-melegvíz-szolgáltatással. Bárhol is kellett tartózkodnia, azonnal gondoskodott a megfelelő fürdési lehetőségekről, és ha házat építtetett, a csöveket rézből vagy ezüstből csináltatta, nehogy megrozsdásodjanak. Fürdő után borbélya megberetválta. Szerette a napnak ezt a részét, az elkerülhetetlen magaátadást a borbélynak, az éles beretvát az arcán, szerette azt a gyermekes érzést, mellyel ez a művelet járt, a bizalom és veszély keverékét, majd a meleg törülközőket, a bőrébe préselt kenőcsöket, és a soha el nem maradó fejmasszázst. Nagyon büszke volt a hajára, és felette idegesítette, mikor észrevette, hogy kezd hullani. Egyszerű, ezüst fonállal szegélyezett sötétkék tunikát vett fel; ehhez szokása szerint térdig érő puha, fehér őzbőr csizmát viselt. Mivel ezeket a csizmákat nem lehetett rendesen tisztítani, és mivel két-három napi viselés után minden valószínűség szerint összefröcsköli őket sárral, Crassus saját költségén tartott fenn egy cipészműhelyt, ahol négy rabszolga dolgozott egy mester vezetése alatt. Megérte a költségeket, mivel az a látvány, melyet a sötétkék tunikában és a fehér csizmában nyújtott, valóban hódító volt. Úgy döntött – az idő meglehetősen felmelegedett –, hogy ma lemond a tógáról, és miután elfogyasztotta gyümölcsből és pár ostyaszeletből álló könnyű reggelijét, egy gyaloghintón ahhoz a házhoz vitette magát, ahol három fiatal ismerősének szállása volt. Az a mód, ahogy Helenával bánt, kissé nyugtalanította, sőt szégyellte is a dolgot – egyébként ettől függetlenül is azt ígérte, hogy szórakoztatni fogja őket Capuában.

Egyszer-kétszer járt már ebben a házban, futólag ismerte Helena nagybátyját, úgyhogy az öreg rabszolga, aki a portás tisztjét töltötte be, melegen üdvözölte, és azonnal a teraszra vezette, ahol a család és vendégei még reggelinél ültek. Mikor Helena meglátta, arcába szökött a vér, és egy kissé kibillent abból a fiatalos biztonságból, melyet oly gondosan épített fel magában. Caiuson látszott, hogy őszintén megörült Crassusnak; nagynéni és nagybácsi nem győzték hangsúlyozni a megtiszteltetést, melyet a generális látogatása jelent számukra, és mindent elkövettek a megfelelő fogadás érdekében. Csak Claudia nézett rá gonoszkodón és cinikusan, gúnyos kis szikrákkal a szemében.

– Ha nem csináltak más programot mára – mondta Crassus –, szeretném meghívni magukat egy illatszergyárba. Lehetetlen, hogy valaki Capuában van, és ne lásson belülről egy ilyen üzemet. Főleg mivel szerény kis városkánk jóformán csak két különlegességgel tud szolgálni: gladiátorokkal és illatszerekkel.

– Elég fura összeállítás – mosolygott Claudia.

– Nincs semmi programunk – vágta rá gyorsan Helena.

– Helena úgy gondolja, hogy van ugyan programunk, de mindnyájan szívesen megváltoztatjuk, ha önnel tarthatunk.

Caius élesen, sőt dühösen nézett a nővérére. Crassus utána még megjegyezte, hogy a meghívás természetesen a társaság idős tagjaira is vonatkozik, de azok köszönettel lemondtak erről a megtiszteltetésről. Az illatszergyárak különben sem jelentettek volna újdonságot a számukra, és a ház asszonya kijelentette, hogy ha nagy tömegben légzi be ezeket a gőzöket, könnyen megfájdul a feje. Kis idő múlva elindultak az illatszer gyárba. A gyaloghintók Capua régi városrészein haladtak keresztül. Itt az utcák szűkebbek lettek, a házak magasabbak. Nyilvánvaló volt, hogy az amúgy is igen laza római házépítési rendelkezéseket itt még kevésbé erőltették az emberekre, hiszen ezek a bérházak úgy meredeztek itt összevissza a magasba, mintha csak gyerekek tákoltak volna bolondos tornyokat az építőkockáikból. Legtöbbször úgy tűnt, hogy a tetejük már egészen összeér; nagy gerendákkal kellett jobbra-balra feltámasztani őket. Noha reggel volt még, és az égbolt is tiszta volt és kék, ezekben az utcákban sötétség és örök alkonyat honolt. Az utcák piszkosak voltak; a lakásokból az utcára hányták a szemetet, ott is hagyták, amíg megrothadt, és ez az undorító szemétbűz percről percre jobban keveredett az illatszergyári olajok édeskés, émelyítő szagával.

– Most legalább látják, hogy mért vannak épp itt a gyáraink. Ezek a szagok már itt helyben is fontos célt szolgálnak.

Ezekben az utcákban már nem szaladgáltak azok a jól öltözött, jól fésült inasok, akik oly jellemző figurái a belvárosi utcáknak; gyaloghintó is alig akadt. Piszkos, félmeztelen gyerekek játszottak az árokban. Rongyos asszonyok az ebédrevalón alkudoztak a járda mellett árusító kofákkal; mások a bérkaszárnyák kapualjában guggoltak, és a gyerekeiket szoptatták. A vendégek számára érthetetlen nyelven gagyogtak-kotyogtak; az ablakokból gyanús ételszagok hömpölyögtek feléjük.

– Borzalmas hely! – jegyezte meg Helena. – Azt komolyan mondta, hogy az illatszerek ebben a kloákában készülnek?

– Egész komolyan, kedves Helena. És hozzá jobb és több, mint amilyent a világ bármely városában csinálnak. Ami az embereket illeti, legtöbbje szíriai, egyiptomi, de van köztük görög is, meg zsidó. Eleinte próbáltunk rabszolgákkal dolgozni a gyárainkban, de ez teljes csőddel végződött. Mi sem könnyebb, mint egy rabszolgát arra kényszeríteni, hogy dolgozzék, viszont arra már egyáltalában nem tudja kényszeríteni, hogy ne rontsa el azt, amit csinál. Ez a része a dolognak ugyanis mélyen nem érdekli a rabszolgát. Adj a kezébe egy ekét, egy sarlót, egy ásót, egy kalapácsot: és látod rögtön, hogy mit csinál velük, vagy mit bánom én, adj neki akármilyen szerszámot, melyet nehéz elrontani. De viszont: adj neki selyemszálat, hogy szője meg, adj neki finom vásznat, adj neki törékeny lombikot, bízzál rá hajszálpontos méréseket vagy kézügyességet igénylő munkát, bízzál rá akármilyen szerepet egy gyárban: az istenekre esküszöm, hogy elront az mindent, amihez csak hozzányúl. És hiába a korbács, a munkát csak elrontja. És ami a saját proletárjainkat illeti, ugyan mi ösztökélné őket, hogy dolgozzanak? Különben is, legalább tízen vannak ugyanarra a munkára, legyen az bármi. Bolond lenne akkor éppen egy dolgozni, mikor látja, hogy a többi kilenc jobban él az állami alamizsnából, és egész nap csak kockázik, vagy a fürdőkben meg a cirkuszokban lebzsel. Legfeljebb elmegy katonának, mert a hadseregnél van némi lehetősége, hogy megszedje magát, ha éppen szerencséje van, de még a hadsereggel is úgy vagyunk, hogy napról napra szívesebben használunk barbárokat. És azért a bérért, amit mi fizethetünk nekik, nem mennek gyárba. A kézművestestületeket gyökerestül fel kellett számolnunk, mivel vagy felszámoljuk a kézművestestületeket, vagy felszámolhatjuk a gyárainkat, így most szíriaiakat, egyiptomiakat, zsidókat és görögöket fogadunk bérbe, de még ezek is csak addig dolgoznak, míg annyit össze nem kuporgatnak, hogy állampolgárságot vásárolhatnak valamilyen zugkijáró révén. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. Tény, hogy több gyár csuk be, mint amennyi kinyit.

Végre megérkeztek a gyárhoz. Alacsony faépület volt, ronda és szinte töpörödött a bérkaszárnyák között. Körülbelül százötven négyzetlábnyi területet foglalt el, piszkos volt és ócska, a deszkafal a legtöbb helyen rothadt vagy lyukas. Füstölgő kémények erdeje nyújtogatta nyakát az ég felé. A gyár egyik oldalán volt a rakodó; épp egy csomó szekeret húztak erre a rakodóra. Toronyban álltak rajtuk a fakéreglemezek, agyagkorsók; kosárszámra a gyümölcs. Crassus a gyár főbejárata elé vitette a gyaloghintókat. A széles fakapukat kitárták, és Caius, Helena és Claudia először pillantották meg egy illatszerkészítő műhely belsejét. Az épület egyetlen hatalmas barakk volt, a tetejét gerendák tartották, magán a tetőn egy csomó ablaknyílás, úgyhogy levegőnek, fénynek legyen bejárása. A helyiség a nyitott kemencék hőségével és fényével volt teli. Hosszú asztalokon korsók és olvasztótégelyek százai álltak; a párolóedényekből kígyózva tovafutó üvegtekercsek őserdeje mintha csak egy hátborzongató álomból került volna ide. És mindezt az illatos olajok sűrű, émelyítő szaga itatta át.

A látogatók a munkások százait láthatták maguk előtt. Alacsony, barna bőrű, szakállas embereket, igen sokat; meztelenek voltak, csak egy kis ágyékkötő volt rajtuk, lesték a párolóedényeket, rakták a kemencéket, ott álltak a vágóasztalnál, fakérget vagy gyümölcshéjat aprítottak, mások apró ezüst tubusokat töltöttek meg kivonatokkal, cseppenként kanalazva a drága anyagokat, végül forró viasszal pecsételve le a már kész tubusokat. Ismét mások gyümölcsöt hámoztak, vagy fehér disznóhájat vagdaltak apró csíkokba.

A műhely vezetője római ember. Crassus csak úgy mutatta be, hogy Avalus, minden feljavító elő- vagy utónév nélkül – mind a generálist, mind vendégeit az ünnepélyesség, a kapzsiság és az óvatosság vegyülékével üdvözölte. Néhány pénzdarab Crassus kezéből még csak fokozta mohó igyekezetét, hogy megnyerje tetszésüket, és sorba vezette őket, egyik közben oda, másik közben vissza, a munkaasztalok között. A munkások dolgoztak tovább: az arcukon keménység, zárkózottság, keserűség. Ha néha-néha oldalvást a látogatókra néztek, az arckifejezésükben nem volt észrevehető változás. Minden dolog között, amit a vendégek láttak, Caius, Helena és Claudia számára – a munkások voltak a legcsodálatosabbak. Ilyen embereket még sohasem láttak. Valami idegen volt bennük, valami félelmetes. Ezek nem voltak rabszolgák – de rómaiak sem voltak. És nem hasonlítottak azokhoz a parasztokhoz sem – ugyan mennyi maradt belőlük? –, akik itt-ott még felbukkantak Itáliában, és tíz körmükkel kapaszkodtak rongyos kis telkeikhez. Ezek más emberek voltak, és ez nyugtalanító volt. Crassus magyarázott:

– A lepárolási eljárást alkalmazzuk. Ezt az egyiptomiaknak köszönhetjük, de ők sohasem voltak képesek a lepárlási eljárást tömegtermelésre alkalmazni. Almoz Róma kell, hogy megszervezzen valamit.

– Valóban olyan nagy különbség volna a régi és új eljárás között? – kérdezte Caius.

– Ó, hogyne. A régi időkben az emberek kizárólag a természetes növényi termékekre voltak utalva, elsősorban olibanumra, mirhára és persze kámforra. Ezek mind gyantafajták, és különböző fakérgek váladékai. Hallottam, hogy keleti népeknél egész ültetvények vannak ilyen fákból. Megmetszik a kérget, és a gyantát oly rendszeresen termelik, mint mi a búzát. Az ilyen szagos anyagokat javarészt füstölőkben égették el. Erre az egyiptomiak kitalálták a párlatkészítést, és ezzel a módszerrel nemcsak pálinkát kapunk, hogy rövid úton berúghassunk, hanem illatszereket is.

Odakalauzolta őket az egyik vágóasztalhoz, ahol egy munkás citromhéjat szeletelt, és papírvékony lemezkéket készített belőle. Crassus kezébe vett egy ilyen lemezkét, és a világosság felé tartotta.

– Ha az ember jól megnézi, látja az olajzsákokat. Azt fölösleges magyaráznom, hogy milyen átható illata van a héjnak, Ez az alap. Persze nemcsak citrom, hanem száz és száz egyéb gyümölcs és kéreg. Erre épül a drága kvinteszencia. Na most ha velem jönnek...

Az egyik tűzhelyhez vezette őket. Épp egy citromhéjdarabokkal teli fazekat tettek raja, hogy főjön. Mikor rátették a tűzhelyre, egy ércfedővel szorosan elzárták. A fedőszerkezetből rézcső vezetett ki, tekercsszerűen körbecsavarva; a járatok hideg vizes permet alatt futottak tovább; a cső túlsó vége egy másik edénybe torkollott.

– Ez a párolókészülék – magyarázta Crassus. – Addig főzzük az anyagot, akár kéreg, akár levél, akár gyümölcshéj, míg az olaj kiválik a sejtekből. Utána gőzzé alakul, ezt a gőzt aztán hideg vizes permettel cseppfolyósítjuk. – Egy másik tűzhelyhez vezette őket, ahol egy retorta éppen telőben volt. – Látják? Itt csepeg le a lecsapódott folyadék. Ha az edény megtelik, erősen lehűtjük, és az olaj különválik a felszínen. Az olaj: ez a kvinteszencia, ezt a legnagyobb gonddal lefölözik, és azokba az ezüst tubusokba gyűjtik, melyeket aztán lepecsételnek. Az edényben ott marad az a finom, aromatikus víz, mely oly népszerű reggeli ital lett manapság.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy ezt isszuk? – kérdezte Claudia.

– Körülbelül ezt. Forralt vízzel hígítjuk, és biztosíthatom, nincs ennél egészségesebb. Persze különböző ízeket hozhatunk létre a vizek keverésével, éppúgy, ahogy az olajokat is keverjük egymással, hogy különböző illatokat kapjunk. Egyébként a hígítatlan vizet toalettcélokra lehet használni. – Látta, hogy Helena mosolyog rajta, úgyhogy megkérdezte: – Azt hiszi, nem mondok igazat?

– Ó, dehogy, dehogy! Inkább nem tudok betelni a csodálkozással ekkora tudás láttán. Emlékszem még azokra az időkre az életemből, mikor először magyarázták nekem, hogy ez vagy az a dolog hogyan készül. Akkor még szentül hittem, hogy a világon senki se tudja, hogy a dolgok hogyan készülnek.

– Nekem muszáj – válaszolta józan nyugalommal Crassus. – Én nagyon gazdag ember vagyok. Ezt egyáltalában nem szégyellem, szemben egy csomó embertársammal. Egy csomó ember ugyanis lenéz engem, mivel életemet a meggazdagodásnak szenteltem. Nem érdekel. Én igenis élvezem, ha napról napra gazdagabb lehetek. Viszont kollégáimtól eltérőleg, nem az ültetvényben látom ennek a gazdagodásnak fő forrását, és mikor egy bizonyos hadi ügyletet bíztak rám, nem városokat jelöltek ki nekem, hogy foglaljam el őket, mint például Pompeiusnak, hanem idelökték ezt a rabszolgaháborút, amiből aztán ugyancsak szerény hasznot lehetett kivasalni, így hát megvannak a magam kis titkai, többek között ez a gyár. Akármelyik ezüst tubus teli azokkal a csodálatos kivonatokkal: legalább annyit ér, mint a súlyának tízszerese színaranyból. A rabszolgák csak föleszik az embert, aztán kimúlnak. De ezek a munkások a szemem előtt változnak arannyá. És még a kosztjukkal vagy lakásukkal sincs semmi gondom.

– Viszont – bölcselkedett Caius –, egy szép napon ők is azt csinálhatják, amit Spartacus csinált.

– Munkáslázadás? – Crassus mosolygott, és a fejét rázta. – Nem, az nem lesz soha. Értsük meg: ezek nem rabszolgák. Ezek szabad emberek. Jöhetnek, mehetnek, ahogy nekik éppen tetszik. Mi a csudának kellene ezeknek valaha is fellázadni? – Crassus végignézett a hatalmas műhelyen. – Nem. Tény például, hogy a rabszolgaháború egész tartama alatt egy pillanatra sem aludtak ki a kemencéink. Ezek között és a rabszolgák között semmi kapcsolat.

Mégis, mikor elhagyták a műhelyt, Caius tele volt nyugtalansággal. Ezek a különös, néma, szakállas emberek, akik oly gyorsan és szakszerűen dolgoztak, félelemmel és rossz előérzetekkel töltötték el. És nem tudta, miért.

HETEDIK RÉSZ

Ez arról szól, hogy Cicero és Gracchus miképpen utazott vissza Rómába,
meg hogy miről is beszélgettek útközben; később meg arról, hogy
mi volt Spartacus álma, és milyen körülmények között szerzett arról tudomást Gracchus

1.

Amint Caius és Crassus, meg a két lány délnek mentek az Appiai Úton, Capua felé, úgy Cicero és Gracchus, valamivel előbb északnak vették útjukat, Róma felé. A Villa Salaria mindössze egy rövid napi út volt a várostól, úgyhogy későbbi időkben már a főváros villanegyedéhez is számították. Ennélfogva Cicero és Gracchus kényelmes tempóban utaztak, egyik gyaloghintó a másik mellett. Cicero, aki egyrészt szerette vállveregető fölénnyel kezelni az embereket, másrészt sznobizmus is volt benne bőven, most erőt vett magán, és tisztelettudóan viselkedett ezzel a férfival szemben, aki nagyhatalom volt a városban; s különben is valljuk be: senki sem tudott ellenállni Gracchus elbájoló, tökéletesen politikus modorának. Ha valaki az életét annak szenteli, hogy az emberek kegyébe férkőzzék, és kerüljön velük minden ellenségeskedést, természetesen kénytelen a társas érintkezés bizonyos nélkülözhetetlen formáit elsajátítani: és Gracchus valóban alig találkozott még valakivel az életben, akinek rokonszenvét ne tudta volna megnyerni. Cicero persze nem volt éppen a legrokonszenvesebb valaki; egyike volt azoknak az eszes fiatalembereknek, akik – ha az érvényesülésükről van szó – egy pillanatig sem haboznak minden erkölcsi elvet azonnal félredobni. Közben persze Gracchus maga is épp eléggé opportunista volt, viszont abban különbözött Cicerótól, hogy tisztelte az erkölcsi elveket: az ő szemében ezek az elvek inkább idegesítő kölöncök voltak, amilyeneket az ember lehetőleg nem vesz magára. Cicero, aki állandóan a „materialista” szerepében tetszelgett magának, semmi körülmények között sem tételezett fel senkiben egy szemernyi becsületességet sem: már ebből a tényből is következik, hogy jóval kevésbé volt realista, mint Gracchus, így történhetett meg az is, hogy Cicero néha megdöbbent a hájas öregember finom gonoszságai láttán. Közben az egyszerű igazság az, hogy Gracchus egyáltalában nem volt gonoszabb, mint bárki más. Csupán némileg merészebben küzdött az önámítás ellen, mivel úgy találta, hogy az ilyesmi akadályozná céljai elérésében. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy sokkal kevesebb megvetést érzett Cicero iránt, mint amennyit tulajdonképpen érezhetett volna. Bizonyos mértékig Cicero rejtély volt számára. A világ átalakulóban volt; Gracchus tudta, hogy az ő élete folyásával párhuzamosan új és nagy változások folyamata indult el a történelemben, nemcsak Rómában, hanem az egész világon. Cicero ennek a változásnak volt az előhírnöke. Cicero csak egy példánya volt az éles eszű és könyörtelen fiatalemberek egész nemzedékének. Gracchus is könyörtelen volt, de legalább beismerte, valami bánatot is érzett, és ha tenni ugyan nem is tett soha semmit könyörületből, érzéke volt a könyörületességhez: mindez valahogy színezte könyörtelenségét. De ezek a fiatalemberek nem engedhették meg maguknak a könyörület vagy bánat fényűzését. Mintha a páncéljukon nem lett volna egyetlen hasadás sem. Gracchusnál bizonyos társadalmi irigység is szerepet játszott, mivel Cicero ragyogó műveltséggel és nagyszerű összeköttetésekkel rendelkezett; külön irigységet érzett azon sajátos hidegség iránt, amit ez a két dolog Cicerónál eredményezett. Nagyjában arról volt szó, hogy Gracchus az erőnek olyan területeit irigyelte Cicerótól, mely területeken jómaga gyenge volt. Ezek a gondolatok jártak a fejében, ezeket forgatta, latolgatta.

– Alszik? – kérdezte csöndesen Cicero, ő maga úgy találta, hogy a gyaloghintó ringása olyan, mint a bölcsőé, és nagyon hamar elálmosítja az embert.

– Nem. Csak elgondolkoztam egyen-máson.

– Komoly államügyek? – kérdezte félig tréfásan Cicero, miközben halálbiztos volt benne, hogy a vén kalóz valami cselszövényt koholgat magában egy ártatlan szenátor kiirtására.

– Ó, egyáltalában nem ilyen nagystílű dolgok. Egy régi legenda járt a fejemben, ha már erről van szó. Egy igen-igen régi legenda, elég buta is méghozzá, amilyenek már általában az efféle legendák.

– Nem mondaná el?

– Meg vagyok győződve, hogy untatná.

– Az utazókat csak a táj untatja.

– Egyébként a mesének erkölcsi tanulsága van, és nincs unalmasabb, mint az erkölcsi tanulságok. Gondolja, Cicero, hogy a mai életben volna még helyük az ilyen meséknek?

– Kisgyermekek számára nagyon alkalmasak. Az én kedvenc mesém főszereplője távoli rokona is önnek. A Gracchusok anyja.

– Nem rokonom.

– Hatéves voltam akkor. Hétéves koromban már túl voltam az ilyesmin.

Gracchus mosolygott:

– Hétéves korában még nem lehetett ilyen cinikus.

– De még mennyire az voltam! Tudja, mit szeretek legjobban magában, Gracchus? Hogy sose vásárolt magának családfát.

– Takarékosság volt, nem erény.

– És a mese?

– Az a gyanúm, túl öreg hozzá.

– Tegyen próbát – mondta Cicero. – Ha jól emlékszem, eddig még minden története csattant.

– Még akkor is, ha nem volt csattanójuk?

– Mindig volt csattanójuk. Csak legyen az embernek elég esze, hogy kihallja.

– Jó, akkor elmondom a történetemet – mondta Gracchus nevetve. – Egy anyáról szól és egyetlen fiáról. A fiú magas volt, arányos termetű, csinos arccal, és az anyja úgy szerette, ahogy anya csak szeretheti a fiát.

– Bezzeg az én anyám, azt hiszem, csak gyanús ambícióinak akadályát látta bennem.

– Mondjuk, hogy mindez nagyon régen volt, mikor még az erények reális lehetőséget jelentettek. Az anya imádta fiát. Ő volt a napja, holdja, mindene. Egyszer a fiú szerelmes lett. Belebolondult egy nőbe, aki olyan szép volt, mint amilyen gonosz. És mivel végtelenül gonosz volt, magától értetődik, hogy végtelen szép volt. Viszont a fiúra még csak véletlenül sem hederített, egy fejbólintásra sem tartotta méltónak, nemhogy kedves pillantásra. Szóval semmire.

Cicero helyeselt.

– Ismertem ilyen nőket.

– Így hát a fiú epekedett, epekedett. Mikor egyszer mégis alkalma volt rá, elmondta a nőnek, mi mindent fog tenni érte, miféle palotákat fog építeni, micsoda kincseket fog gyűjteni. Ezek a dolgok valahogy elég elvontnak hangzottak, úgyhogy a nő meg is mondta, hogy mindez nem érdekli egyáltalában. Ehelyett olyan ajándékot kér, mely teljesen a fiú hatalmában van, hogy megszerezze.

– Egy közönséges ajándékot? – kérdezte Cicero.

Gracchus nagyon élvezte, ha mesélhetett. Egy pillanatig gondolkodott a kérdésen, aztán bólintott:

– Egészen közönséges ajándékot. A nő azt kérte a fiútól, hogy hozza el az anyja szívét. És a fiú elhozta. Vett egy kést, felvágta az anya mellét, és kitépte a szívét. És lázasan a borzadálytól és izgalomtól, melyet tette nyomán érzett, elrohant az erdőbe, ahol ez a gonosz, de szép nő töltötte életét. De rohanás közben a lábujja beleakadt egy gyökérbe, a fiú elesett, és mikor elesett, a szívet kiejtette a kezéből. Felugrott, hogy felvegye a kincseket érő szívet, mellyel egy nő szerelmét fogja megvásárolni, és amint lehajolt érte, hallotta, hogy a szív így szólt hozzá: „Édes jó fiam, nagyon megütötted magad, mikor elestél?”

Gracchus hanyatt feküdt a gyaloghintóban, ujjai hegyét egymáshoz illesztette, és nézte őket.

– Ez a mese? – kérdezte Cicero.

– Ez. Nincs tovább. Mondtam, hogy erkölcstanító történet. Nincs csattanója.

– Megbocsátás? Ez nem római történet. Mi rómaiak nemigen tartjuk raktáron. Annyi biztos, hogy ez nem volt a Gracchusok anyja.

– Nem megbocsátásról van itt szó. Szeretetről.

– Ó!

– Maga nem hisz a szeretetben?

– Mely áthat s fölülmúl mindent a világon? Nem én. Ez sem római dolog.

– Az ég szerelmére, Cicero, maga minden dolgot, ami csak van ezen a nyomorult világon, be tud skatulyázni ebbe a két kategóriába, hogy római vagy nem római?

– Körülbelül – válaszolta Cicero önelégülten.

– És ezt komolyan hiszi is?

– Ami azt illeti, nem – mondta Cicero, és nevetett.

„Nincs humora – gondolta Gracchus. – Csak ezért nevet, mert azt hiszi, hogy itt most nevetni kell.” Aztán hangosan megjegyezte:

– Éppen azon voltam, hogy azt tanácsoljam magának, hagyjon fel a politikával.

– Igen?

– Persze, nem mintha azt gondolnám, hogy a tanácsom bármilyen irányban is befolyásolni tudná.

– De mindenesetre azt gondolja, hogy politikai téren sose lennének sikereim. Nemde?

– Ó, nem, ezt egyáltalában nem állíthatnám. De gondolt maga már arra, hogy mi is lényegében a politika?

– Egy csomó dolog együtt, gondolom. Egyik sem lehet különösebben tiszta.

– Csak annyira piszkos vagy tiszta, mint bármi más. Én egy egész életet töltöttem politikával – mondta Gracchus, és elgondolkozott: „Nem szeret engem. Megütöttem, most visszaüt. Mért olyan nehéz számomra belenyugodni abba az egyszerű ténybe, hogy valaki nem szeret engem?”

– Hallottam, hogy az ön nagy erénye – mondta Cicero a kövér embernek –, hogy nagyszerűen jegyez meg neveket. Igaz, hogy százezer ember nevére emlékszik?

– Másik ábrándkép a politika világáról. Egynéhány embert ismerek név szerint. Százezrekről nincs szó.

– Úgy hallottam, hogy Hannibál hadserege minden egyes katonájának tudta a nevét.

– Igen. És Spartacust ugyancsak hasonló emlékezőtehetséggel fogjuk megajándékozni. Egyszerűen nem tudjuk elviselni, hogy valaki azért győzedelmeskedik fölöttünk, mivel többet ér nálunk. Mért csüng ilyen vonzalommal a történelem nagy és kis hazugságain?

– Mind csak hazugság volna?

– Majdnem mind – mormogta Gracchus. – A történelem ravaszság és kapzsiság értelmezése. De sohasem becsületes értelmezése. Épp ezért kérdezősködtem elébb a politika felől, Cicero. Valaki odalent a Villában azt állította, hogy Spartacus seregéből hiányzott a politika. Hát persze hogy hiányzott: nem is lehetett.

– Mivel ön politikus – mosolygott Cicero –, ön szerint mi a politikus?

– Szemfényvesztő – válaszolta röviden Gracchus.

– Legalább őszinte.

– Egyetlen erényem, és mondhatom, igen hasznos. Az emberek politikusoknál ezt össze szokták téveszteni a becsületességgel. Mint tudjuk, köztársaságban élünk. Ez annyit jelent, hogy rengeteg embernek nincsen semmije, és egy maroknyié minden. És azokat, akiké minden, azoknak kell megvédeni és támogatni, akiké a semmi. De ez még nem elég. Azoknak, akiknek nagy vagyona van, meg kell tartaniok ezt, mindazoknak pedig, akiknek semmijük sincs, készséggel meg kell halniok az olyan dúsgazdag emberekért, mint amilyen ön, jómagam és derék házigazdánk, Antonius. Azonkívül az olyan emberek, mint mi, egy sereg rabszolgát tartunk. Ezek a rabszolgák nem szeretnek minket. Nehogy olyan ábrándjaink legyenek, hogy a rabszolgák szeretik az uraikat. Nem szeretik. Ennélfogva rabszolgák nem fognak megvédeni bennünket rabszolgák ellen, így annak a megszámlálhatatlan sok-sok embernek, akinek egyáltalában nincsen rabszolgája, készséggel meg kell halnia azért, hogy nekünk rabszolgáink lehessenek. Róma egy negyedmillió embert tart fegyverben. Ezeknek a katonáknak mind készséggel kell távoli országokba menni, lábukat térdig lejárni, szennyben és piszokban élni, vérben gázolni, csupán azért, hogy mi biztonságban érezzük magunkat, hogy kényelemben élhessünk és gyarapítsuk magánvagyonunkat. Mikor ezek a katonák Spartacus ellen mentek, igazán kevesebb védenivalójuk volt, mint a rabszolgáknak. És ezrével haltak meg a rabszolgák elleni harcban. De mehetünk még tovább. A parasztok, akik meghaltak a rabszolgák elleni harcban, legelsősorban azért voltak a hadseregben, mivel a latifundiumok kiűzték őket a földjeikről, és erre meghalnak, hogy az az uradalom érintetlen maradjon. Azt hiszem, elég megfelelő alkalom, hogy a reductio ad absurdum^[38] kifejezést használjuk ezzel kapcsolatban. Mert gondolja csak végig alaposan, Cicero: vajon mit veszít az a derék római katona, ha a rabszolgák győznek? A rabszolgáknak a legégetőbb szükségük lenne éppen ezekre a katonákra, mivel nincs elegendő rabszolga, hogy rendesen megműveljék a földet. Föld volna bőségben, mindenki számára, és a mi derék légionáriusunk végre teljesítve látná minden vágyainak álmát: megvolna a maga kis földje és a maga kis háza. Ehelyett hadba vonul, hogy elpusztítsa saját álmait, hadba vonul, hogy tizenhat rabszolga cipelhessen egy olyan kövér, vén disznót, mint jómagam, párnázott gyaloghintóban. Talán tagadja mindannak az igazát, amit mondok?

– Azt hiszem, ha mindazt, amit most itt elmondott, egy közönséges ember mondaná hangosan a Fórumon, azonnal keresztre feszítenők.

– Cicero, Cicero – nevetett Gracchus. – Ez fenyegetés akar lenni? Én már nagyon elhíztam, elnehezedtem és megöregedtem ahhoz, hogy keresztre feszítsenek. És mért olyan ideges, ha az igazságról van szó? Másoknak persze hazudnunk kell. De hol van az megírva, hogy saját magunk meg elhiggyük a hazugságainkat?

– Csak ön beszél hazugságról. Ön egyszerűen kikerüli az egyetlen döntő kérdést: egyformák az emberek vagy sem? Itt a logikai szemfényvesztés az ön kis szónoklatában. Ön eleve bizonyításra nem szoruló ténynek veszi, hogy az emberek olyan egyformák, mint borsószemek a hüvelyben. Én nem. Van egy elit a világon; a felsőbbrendű emberek csoportja. Hogy az istenek csinálták ilyennek őket vagy a körülmények, erről most nem érdemes vitatkozni. De ezek az uralkodásra született emberek, és mivel uralkodásra születtek, uralkodnak. És mivel a többi olyan, mint birka a nyájban, úgy is viselkednek, mint birka a nyájban. Szóval, ön felállít egy tételt, és a baj csupán ott van, hogy nehéz bizonyítani. Ön rajzol egy képet a társadalomról, és ha a valóság éppolyan logikátlan volna, mint ez az ön képe: az egész rendszer az első nap összeomlana. Nincs is itt más hiba, mint hogy ön képtelen megmagyarázni, mi tartja össze ezt a logikátlan abrakadabrát?

– Én – bólogatott Gracchus. – Én tartom össze.

– Ön? Éppen ön? Egyedül?

– Cicero, valóban azt hiszi, hogy hülye vagyok? Veszélyes és hosszú élet van mögöttem, és mégis még mindig légiéiül vagyok. Elébb azt kérdezte tőlem, mi az a politikus? A politikus a ragasztóanyag ebben a bolondházban. Erre a szerepre a patrícius nem jó. A patrícius először is úgy gondolkozik, mint ön, márpedig a római polgárok nem nagyon szeretik, ha azt magyarázzák nekik, hogy ők tulajdonképpen birkák a nyájban. Közben nem is azok; majd egy szép napon még ezt is megtanulja. Másodszor a patrícius nem tudja, mi az a római polgár. Ha rábíznók a dolgokat, a rendszer első nap összeomlana. Így aztán olyan emberekhez fordulnak, mint jómagam. A patrícius képtelen volna nélkülünk élni. Mi aztán szépen értelmesnek álcázzuk az értelmetlent. Mi meggyőzzük a népet arról, hogy az élet legfelségesebb beteljesedése: meghalni a gazdagokért. Mi meggyőzzük a gazdagokat, hogy egy porció gazdagságról le kell mondaniok, hogy megtarthassák a többit. Mi vagyunk a varázslók. Hipnotizáljuk őket; és egy sem veszi észre, hogy bolonddá tették. Ilyeneket mondunk az embereknek: ti vagytok a hatalom. A ti szavazatotok Róma erejének és dicsőségének forrása. Ti vagytok a világ egyetlen szabad népe. Nincs a világon nagyobb kincs, mint a ti szabadságtok, nincs a világon csodálatosabb, mint a ti civilizációtok. És ti vagytok annak legfőbb irányítói. Tiétek a hatalom. Erre aztán a mi jelöltjeinkre szavaznak. A mi veszteségeinken zokognak. A mi győzelmeinkért lelkesednek, azoktól részegednek. Felsőbbrendűeknek érzik magukat és büszkék, mert nem rabszolgák. Egészen mindegy, hogy milyen mélyre süllyednek, hogy árokban alszanak, hogy az ingyen helyeken tolonganak a lóversenyen és a cirkuszban, reggeltől estig, hogy az újszülötteket megfojtják, hogy állami alamizsnán élnek, hogy bölcsőtől a koporsóig a kisujjukat nem mozdítanák, hogy valamit dolgozzanak; ez mind nem számít: a lényeg, hogy nem rabszolgák. Piszok az egész társaság, de ahányszor egy rabszolgát látnak, megtelnek önérzettel, büszkeséggel és a hatalom ábrándjával. Ilyenkor tudják, hogy ők római polgárok, és az egész világ irigyli őket. Ez az én különleges művészetem, Cicero. Sose kicsinyelje le a politikát.

2.

Mindez nem különösebben kedveltette meg Gracchust Ciceróval, s mikor végül is az első nagy kereszthez értek, mely már csak néhány mérföldnyire volt Róma falaitól, Cicero rámutatott arra a kövér emberre, aki ott bóbiskolt a ponyvatetője alatt, és így szólt Gracchushoz:

– Nyilván egy politikus. Kívül-belül.

– Nyilván. Sőt: régi barátom. – Ezzel máris intett a gyaloghintóvivőknek, hogy álljanak meg, és nagy szuszogva kimászott az övéből. Cicero hasonlóképpen cselekedett, örült, hogy így alkalom adódott egy kicsit kinyújtóztatni a lábait. Estére járt az idő. Fekete esőfelhők közeledtek észak felől. Cicero az égre mutatott:

– Ha kedve van, csak menjen előre – mondta Gracchus. Neki ugyanis semmi kedve nem volt tovább udvarolni Cicerónak. Egyszerűen nem bírta tovább idegekkel. A Villa Salariában töltött néhány nap után rossz szájíze maradt. „Mi történt velem? – kérdezte magától. – Végleg megöregedtem, és elvesztettem a talajt a lábam alól?”

– Várok – mondta Cicero, és nem mozdult a gyaloghintója mellől. Figyelte Gracchust, aki odament a ponyva alatt üldögélő emberhez. Világos: jól ismerték egymást. Különös egy demokráciát csináltak ezek a politikusok és bennfentes kis magisztrátusok maguknak!

Cicero hallotta, hogy Gracchus ennyit mond:

– Ma este.

A ponyva alatt üldögélő ember a fejét rázta.

– Sextus! – háborgott Gracchus. – Az ajánlatomat hallottad. Sextus nulla, ennyit nem adok érte. Vagy azt csinálod, amit mondtam, vagy nem állok többé szóba veled, rád se nézek, ameddig élek vagy ameddig te élsz. Nem is valami távoli terminus, ha nem találsz jobbat, mint hogy itt üldögélsz egy rothadó hulla alatt.

– Sajnálom, Gracchus.

– Nekem ne sajnálj semmit. Tedd, amit mondtam.

Gracchus visszakocogott a gyaloghintóhoz, és bemászott. Cicero egy szóval sem kérdezte, mi történt köztük, de mikor már közel voltak a városkapuhoz, emlékeztette Gracchust arra a történetre, melyet még délelőtt mesélt neki: az anyáról, aki annyira szerette fiát.

– Nagyon mulatságos történet volt, de mintha töredék maradt volna.

– Gondolja? Volt már szerelmes, Cicero?

– Nem úgy, ahogy a versekben írnak a dologról. Viszont a történet...

– Mi van a történettel? Őszintén mondom, már nem is emlékszem, mért meséltem el? Gondolom, biztosan ki akartam lyukadni valahová, de azóta rég elfelejtettem.

A városban elváltak, és Gracchus hazament. Mire megérkezett, már majdnem egészen besötétedett; lámpavilág mellett fürdött. Azt mondta a házvezetőnőjének, hogy várjon még a vacsorával, vendég fog érkezni. Az asszony bólintott, azzal Gracchus a hálószobába ment és lefeküdt; rosszkedvűen és vakon bámult a sötétbe. A halál érintését érezte az ágyban. Volt egy régi latin közmondás a sötétségről. Spatiempro morte facite. Csináljatok helyet a halálnak. Feltéve, ha nem azzal a nővel fekszel, akit szeretsz. De Gracchus életében ez nem fordult elő. Akit szeretett: ilyen nővel még nem feküdt soha. A nőket a piacon vette, ott ám, az öreg Gracchus... Csúnya, csúnya öreg Gracchus... Jött-e hozzá valaha egy nő jószívéből vagy jókedvéből? Mikor vásárolt ágyasaival volt együtt, gyakran erőltette magát: hátha érez valami szenvedélyesebb összetartozást, az összeolvadás közös áramlatát – de ez sohasem sikerült.

Eszébe jutott az Odüsszeiának az a része, ahol Odüsszeusz vérbosszúra szomjazik, miután már megölte a hazug kérőket. Gracchus gyerekkorában nem részesült abban az előnyben, hogy görög házitanítója lett volna, aki oldalról oldalra elmagyarázza neki a klasszikusokat. Egyedül vette kezébe őket, és úgy is olvasta, ahogy már az ilyen önművelők szokták olvasni ezeket a dolgokat, így hát sehogy sem értette azt a szilaj, szinte embertelen gyűlöletet, melyet Odüsszeusz érzett azon rabszolganői iránt, akik lefeküdtek a kérőkkel. Emlékezetében látta, amint Odüsszeusz arra kényszeríti a tizenkét nőt, hogy szeretőik tetemét az udvarra cipeljék, és súrolják fel a vérüket a döngölt földről az ebédlőben. Ezután halálra ítélte a nőket, és utasítást adott a fiának, hogy hajtsa végre az ítéletet. A fiú még az apján is túltett. Mert Telemakhosz volt az, akinek az az ötlete támadt, hogy tizenkét hurkot csináljanak egyetlen kötélen, és így akasszák fel őket egymás mellé, mint a kopasztott csirkéket. Honnan ez a gyűlölet?, törte a fejét Gracchus. Honnan ez a vadállati, iszonyatos gyűlölet? Hacsak nem onnan, ami gyakran jutott eszébe, hogy annak idején Odüsszeusz sorban és kivétel nélkül mindegyik rabszolganőjével megosztotta az ágyát. Ötven rabszolganő volt ebben a „háztartásban”: ötven ágyas Ithaka fennkölt erkölcsiségű férfiúja számára. Erre várt hát a türelmes Pénelopéját.

Viszont ő maga, Gracchus sem csinált egyebet – igaz, hogy sohasem ölte volna meg egyetlen rabszolganőjét sem, mert az mással is hált – ehhez talán túl civilizált volt, esetleg túl közönyös –, de lényegében semmiben sem különbözött Odüsszeusztól a nőkhöz való viszonyában. Elég hosszú életében bizony sohase jutott eszébe, hogy olyasmin gondolkozzék, mi is lakik egy nőben? Azzal hencegett Cicerónak, hogy ő sohase riadt vissza attól, hogy nyíltan szembenézzen az élet lényeges igazságaival – viszont az az igazság, mely az ő világában élő nőkre vonatkozott, úgy látszik, olyasvalami volt, amivel mégse mert szembenézni. És most, tán a későnél is későbben, és hogy a tréfa egészen tökéletes legyen: ráakadt egy nőre, aki ember a szó legteljesebb értelmében. A nehézség csak ott volt, hogy még meg kell keresnie.

Egy rabszolganő kopogott az ajtón, és mikor Gracchus válaszolt, jelentette, hogy a vacsoravendég megérkezett.

– Egy pillanat, és máris jövök. Addig tegyétek kényelembe. Piszkos és rongyos, de az én kezemből kapja a korbácsot, aki fintorogva szolgálja ki. Hozzatok meleg vizet, hogy megmoshassa az arcát és a kezét, utána adjatok neki egy könnyű tógát, amelyben vacsorához ülhet. Flavius Marcus a neve. Szólítsátok a nevén, és tiszteletteljesen beszéljetek vele.

Minden kétségtelenül úgy történt, ahogy a parancs szólt, mert mikor Gracchus bejött az ebédlőbe, az a bizonyos kövér ember, aki az első keresztfánál üldögélt a ponyvatető alatt, most egy heverőn könyökölt, igen tiszta és elfogadható állapotban, eltekintve attól, hogy nem volt megberetválva. Ahogy Gracchus belépett, az öreg zavartan vakargatta az állát.

– Még egy borbélyt azért küldhettél volna ráadásul, ami azt illeti...

– Éhes vagyok, Flavius, azt hiszem, jó lesz, ha nekilátunk. Nyugodtan itt alhatsz, reggel beküldőm hozzád a borbélyomat, az majd megberetvál. Sokkal jobban fog esni egy jó kis alvás és fürdő után. Kapsz egy tiszta tunikát, meg egy pár tisztességes külsejű cipőt. Körülbelül hasonlók a méreteink, úgyhogy az én ruháim elég jól fognak állni rajtad is.

Ami a méreteiket illeti, azok valóban ugyancsak hasonlóak voltak; az ember édestestvéreknek nézhette volna őket.

– Csakis akkor, ha nem félsz, hogy Sextus majd nagyon megmossa a fejedet, mivel nem igényled tovább az ő hitvány alamizsnáját, és tőlem fogadsz el egy morzsát.

– Te könnyen beszélsz, Gracchus – mondta Flavius, panaszosra fordítva a hangját. – A sors mindig kegyes volt hozzád. Gazdagság, kényelem, tisztelet, becsület, hatalom... az életed fenékig tejfel. De nálam kissé másképp mentek a dolgok, elhiheted. Megnyugtatlak, hogy az ember becsületét vagy önérzetét nem nagyon növeli, ha egy rohadt hulla alatt üldögél, és összevissza hazudik mindent, hogy az utazók a fölösleges aprópénzükkel megcsiklandozzák a markát. Piszkos, keserves mesterség a koldulás. De mikor már minden kötél szakadt, legalább kaptam valamit Sextustóí. Most, ha majd megint felkeresem, azt fogja mondani: ó, hiszen neked nincs rám szükséged. Menj a te hatalmas pártfogódhoz és barátodhoz, Gracchushoz. Ezt fogja mondani, ő gyűlöl téged. És most engem is gyűlölni fog.

– Hadd gyűlöljön – mondta Gracchus. – Sextus egy varangy, egy svábbogár, egy jelentéktelen kis hivatalfőnök. Hadd gyűlöljön téged. Csak tedd meg, amit kértem, és szerzek neked itt valamit a városban, akármelyik hivatalban, vagy valamelyik elöljáróságon, ahol félretehetsz magadnak egy kis pénzt, és rendesen megélhetsz. Nem kell megint csúsznod-másznod Sextus lábainál.

– Volt barátom nekem is bőven, még régen, mikor hasznos voltam nekik. Most akár az árokban is megdögölhetnék... felőlük.

– Számomra hasznos vagy – vágott közbe Gracchus. – Induljunk ki mindig csak ebből. És most vacsorázz meg tisztességesen, és hagyd abba a lamentálást. Édes istenem, hiszen most repül a sült galamb a szádba. Csak félsz neki azt mondani: gyere galambocskám, gyere! Egyszerűen nem értem, mitől félsz?

Étel, ital később jobb hangulatba hozta Flaviust. Gracchusnak egyiptomi szakácsnéja volt. Ennek volt egy különlegessége: fiatal galambfiókákat kicsontozott, utána megtöltötte a madarakat fenyőmaggal és apró szemű árpával. Azután lassú tűzön megsütötte őket, állandóan pálinkával és fügesziruppal öntözgetve. Apró kolbászkákkal tálalta, a kolbászkákat apróra vagdalt füstölt báránynyelvből és citromhéjból készítette – „pholó”-nak hívták –, és városszerte nagy híre volt. A vacsorát dinnye vezette be, majd a már említett két étel. Utána rákleves, apróra vagdalt homárból, tejszínnel, enyhén fűszerezve fokhagymával. Utána édes datolya és mazsolás felfújt, papírvékony füstöltsonka szeletekkel körítve. Utána roston pirított gomba, aszpikba fagyasztott hófehér halfilén, végül a desszerttálcán mandulakrém és szezámmagos aprósütemény. A meleg fehér kenyér és jó vörös bor végig ott állt az asztalon, és mikor befejezték, Flavius hanyatt feküdt, enyhén dudorodó pocakkal, mosolyogva és kéjesen. Közben megjegyezte:

– Gracchus, öt éve nem ettem ilyen vacsorát. A jó koszt a leggyógyítóbb balzsam a világon. Uram isten, micsoda ételek! És te minden este ilyet eszel. Hát persze, persze, nagyvilági ember vagy, Gracchus, én meg csak egy vén bolond. Azt hiszem, meg is érdemled, nincs jogom neheztelni. Na, most készséggel meghallgatlak: mit akarsz velem? Mit csináljak neked? Van még néhány ismerősöm: egypár útonálló, egypár orgyilkos, egypár kerítő vagy kerítőnő. Nehezen tudom elképzelni, mi lehet az, amit magad nem tudnál megcsinálni, vagy amire nem tudsz nálam jobbat találni, de mindegy, állok rendelkezésedre.

– Előbb egy kis pálinkát, aztán beszélgetünk – mondta Gracchus. Mindkettőjüknek töltött egy pohárral. – Flavius, neked vannak erényeid. Tudom, valóban találhattam volna valakit, aki fűt-fát ismer Rómában, mindenféle nyomorultak, elevenek és holtak zugbankárját; viszont nem akarok ebbe a dologba senki olyat beavatni, akinek velem valami elszámolnivalója van. Szeretném, ha egészen csöndben, simán menne a dolog.

– Be tudom fogni a számat – mondta Flavius.

– Tudom, hogy így van. Azért kérlek éppen téged erre a dologra. Azt akarom, hogy egy nőt szerezz meg nekem. Egy rabszolganőt. Azt akarom, hogy te keresd meg, te vedd meg; pénz nem számít. Kerüljön bármibe a megtalálása, korlátlanul költekezhetsz a számlámra.

– Mifajta nő kell neked? Rabszolganőben aztán igazán nincs hiány a piacon, hála istennek. A rabszolgaháború vége óta óriási a készlet, csak az extra áru kerül valamivel többe. Azt hiszem, igazán nem lesz nehéz olyan nőt találni, amilyet akarsz, feketét, fehéret, sárgát vagy barnát, szüzet vagy ringyót, öreget vagy fiatalt, szépet vagy rondát, szőkésbarnát, barnásszőkét, vörös hajút... szóval mindent... Mifajta kellene?

– Nem ilyen vagy olyan fajtáról van szó – mondta Gracchus csöndesen. – Egy bizonyos nő kell nekem.

– Rabszolganő?

– Igen.

– Kicsoda?

– A neve Varinia. Ez volt Spartacus felesége.

– Á – és Flavius fürkésző szemekkel nézett Gracchusra, aztán kortyolt egy keveset a pálinkájából. Majd ismét Gracchusra nézett. – Hol van? – kérdezte halkan.

– Nem tudom.

– De ismered?

– Igen is, nem is. Sose láttam.

– Ó...

– Hagyd már a fenébe ezeket az orákulumi „á!”-kat és „ó!”kat!

– Kérlek, nagyon erőltetem az agyamat, hogy valami intelligensét mondjak.

– Ügynöknek szerződtettelek, nem bohócnak – brummogta Gracchus. – Nagyon jól tudod, hogy mi a dolgod.

– Azt akarod, hogy keressek neked egy nőt, de nem tudod, hol van, és magad sose láttad. Tudod, hogy néz ki?

– Igen. Nagyon magas, erős, de karcsú. Széles mellkas, gömbölyű mellek. Germán. Az a bizonyos szalmasárga germán haja van, és kék szeme. Apró fülek, magas homlok, egyenes, elég hosszú orr, bennülő szemek, vastag ajkak, az alsó talán egy árnyalattal vastagabb. Valószínűleg nagyon gyatrán beszél latinul, lehet, hogy nem is akar ezen a nyelven megszólalni. Jobban tud görögül, trákos kiejtéssel. A legutóbbi két hónap alatt valamikor egy gyereket szült, lehet, hogy a gyerek meghalt. Ha a gyerek meg is halt, azért még lehet tej a mellében, mit gondolsz?

– Nem okvetlenül. Hány éves?

– Nem tudom pontosan. Legalább huszonhárom, de lehet már huszonhét is.

– Lehet, hogy meghalt.

– Ez is egy lehetőség. Ha így van, meg kell tudnod pontosan. Azt akarom, hogy bizonyítékok legyenek a kezedben, hogy meghalt. De nem hiszem, hogy meghalt. Ez nem az a fajta, amelyik öngyilkos lesz, és olyan nővel, mint ez, nem egykönnyen végeznek az emberek.

– Honnan vagy olyan biztos abban, hogy nem lehet öngyilkos?

– Tudom. Most nem magyarázhatom meg, de tudom.

– Miután Spartacust leverték – mondta Flavius –, nem fogdosták össze az egész tábort, valami tízezer asszonnyal és gyerekkel?

– Huszonkétezer asszony és gyerek volt. Tizenkétezret zsákmányként dobtak oda a csapatoknak. Ilyen undorító botrányt még nem láttam életemben, de hát Crassus volt a háttérben, ő meg a raja eső zsákmányrészt az államkincstárnak ajándékozta, hogy eltussolja az egészet. Közben ez egyáltalában nem volt valami előkelő gesztus a részéről, mivel saját zsákmányrésze alig ért valamit. Másik nagy Crassus-féle póz: saját magának nem tartott meg egyetlen rabszolgát sem. Jól látta előre a piaci helyzetet.

– Lehet. Lehet, hogy nem. A főnökük felesége volt. Lehet, hogy különleges intézkedéseket tettek a védelmére.

– Nem hiszem. A rabszolgák valóságos bálványként imádták, és tisztelték az egyenlőséget.

Gracchus felhajtotta pálinkáját, és egyik tömpe ujja végét odaillesztette a másikhoz.

– Meg akarod csinálni vagy sem? Ezzel a sok gyönyörű beszéddel nem sokra megyünk, Flavius. Ez komoly munkát jelent.

– Azzal tisztában vagyok. És mennyi időt adsz az egészre?

– Három hetet.

– Ugyan! Ugyan! Na ne – azzal Flavius szélesre tárta karjait. Három hét nem idő. Először is nem biztos, hogy Rómában van. Capuába, Syracusába, Szicíliába kell embereket küldenem. Talán Hispániába és Afrikába is. Gondolkozz egy kicsit.

– Annyit gondolkozom, amennyit éppen kell. Különben eriggy a fenébe, ott van Sextus, kérd tőle az alamizsnádat.

– Jó, jó, Gracchus, nem kell mindjárt idegeskedni. De gondoltál-e arra, hogy egész rakás nőt kell összevásárolnom? Tudod te azt, hogy hány germán nőre illik a te különleges személyleírásod?

– Tudom. Nagyon sokra. De nekem nem akárki kell, akire éppen illik a leírás. Nekem Varinia kell.

– És mit fizessek érte, ha megtalálom?

– Amit kérnek, mindegy. Fizetem.

– Rendben van. Benne vagyok, Gracchus. Tölts még eggyel ebből az isteni pálinkából, légy oly kedves.

Gracchus töltött. Flavius végignyújtózott a heverőn, szopogatott a pohárkájából; közben elnézte ezt az embert, akivel alkura lépett.

– Azért vannak dolgok, amikhez értek, mi? Gracchus?

– Vannak.

– És mégis örökké koldus vagyok. A megtestesült kudarc. Gracchus, kérdezhetek tőled valamit, mielőtt még lezárjuk ezt a históriát? Legfeljebb nem válaszolsz, ha nincs kedved. De ne légy dühös.

– Kérdezz.

– Minek kell neked ez a nő, Gracchus?

– Nem vagyok dühös. De gondolom, ideje, hogy te is, én is lefeküdjünk. Nem vagyunk már olyan legények, mint régen.

3.

Persze abban az időben a világ nem volt sem olyan nagy, sem olyan bonyolult, mint manapság, és így még a kialkudott három hét lejárta előtt Flavius egyszer csak megjelent Gracchus házában, és jelentette, hogy a rábízott feladatot sikerrel teljesítette. Azt szokták mondani, ragad az arany arra, aki sokat forgatja. Flavius, mióta nehéz feladatát az utolsó pontig sikerült megoldani, egészen újjászületett: előkelő öltözékben volt, simára beretválva, tele önbizalommal. Ott ült Gracchusszal egy pohár bor mellett, játékosan kínozva megbízóját a végeredmény közlésének halogatásával. Gracchus megpróbálta titkolni türelmetlenségét.

– Azzal kezdtem – magyarázta Flavius –, hogy próbáltam érintkezésbe lépni azokkal a tisztekkel, akik részt kaptak a zsákmányból. Elég problematikus türelemjáték volt. Ha Varinia csinos volt és jó formájú, gondoltam, bizonyára már az első fölözésbe belekerült. De ha szem előtt tartod, hogy a rabszolgák ilyenfajta kisajátítása teljesen törvényellenes eljárás volt, azonkívül, hogy öt- vagy hatszáz tiszt volt érdekelve ebben a dologban, és ennélfogva közülük igen kevésnek volt kedve ezekről a dolgokról társalogni: beláthatod, hogy nem volt könnyű dolgom. Viszont: szerencsénk is volt, az emberek nagyon jól emlékeztek mindenre. Varinia akkor kezdett vajúdni, mikor megérkezett a hír, hogy a rabszolgákat leverték, és az emberek jól emlékeztek arra az asszonyra, akit semmiképpen sem lehetett elszakítani újszülött gyermekétől. Arról sejtelmük sem volt, hogy ez Spartacus felesége, vagy hogy Variniának hívják. Tudnod kell, hogy Crassus egy lovaskülönítményt küldött a rabszolgák városa, vagy tábora, vagy telepe, vagy mi a nyavalyája ellen, rögtön a csata után. A lovasok után meg gyalogosok jöttek. A rabszolganők meg a gyerekek, volt egypár tizenháromtizennégy éves fiú is közöttük, rövid harc után megadták magukat. Egyszerűen megkábultak. Még friss volt a hír, hogy a rabszolgahadseregnek vége. Viszont tudod, milyenek általában a katonák ütközet után; ezek méghozzá rabszolgákkal harcoltak, ami nem éppen majális. A katonák...

– Hogy a légionáriusoknak mik a szokásaik ilyen alkalmakkor, most talán nem kell okvetlenül elismételnünk – jegyezte meg Gracchus. – Mi volna, ha helyette a tényekre térnél?

– Csak egy kis helyrajzot próbáltam adni. Értve alatta azt, hogy eleinte esztelen öldöklés folyt mindenütt, mivel a katonák tele voltak dühvel és a legvadabb indulatokkal. Varinia éppen hogy túl volt a szülésen. Egy rabszolgakölyök aztán valóban nem ér annyit manapság, mint a súlya aranyban, és ami a legjobb kulcsot adta a kezembe ehhez a Varinia-rejtvényhez, az egy katona története volt. Ez a katona lábánál fogva felkapta a gyereket, és elkezdte olyanformán lóbálni, hogy pillanatokon belül szétloccsanhatott volna a veleje egy sátorgerendán. Crassus maga tiltotta le a dolgot. Crassus biztonságba helyezte a gyermeket, és két kezével verte félholtra ezt a katonát. Az ember fel se tételezné Crassusról, nem?

– Nem érdekel, hogy az ember mit tételezhet, vagy mit nem tételezhet fel Crassusról. Annyit locsogsz, mint tíz vénasszony, Flavius. Megtaláltad Variniát? Birtokomban van? Megvetted?

– Nem tudtam megvenni.

– Miért? – ordította Gracchus váratlanul, és dührohamában hirtelen talpra ugrott. Igen ijesztő és meglepetésszerű volt a dolog. Amint odaért Flaviushoz, az hátrahőkölt a székében, de Gracchus a nyakánál a tunikája alá nyúlt, és így szorongatta, fojtogatta, miközben üvöltött: – Mért? Mért? Te pókhasú, haszontalan csirkefogó! Meghalt? Ha itt valami kétbalkezes dolgot csináltál, úgy éljek, hogy visszarúglak a kloákába, vissza! Örökre!

– Nem halt meg...

– Te felfújt hólyag! Te marhahólyag, csak fing jön belőled, ahelyett, hogy beszélnél! Mért nem vetted meg? – Eleresztette Flaviust, de azért ott maradt szorosan mellette.

– Csillapodj már, hallod? – kiáltott rá erélyesen és türelmét vesztve Flavius. – Azt mondtad, intézzek el valamit, és én elintéztem. Lehet, hogy nem vagyok olyan gazdag, mint te, Gracchus. Lehet, hogy a kloákába való vagyok. De ez még nem jogosít fel téged arra, hogy ilyen hangon beszélj velem. Nem vagyok a rabszolgád. Elég baj, ha az ember odáig jut, ahol én vagyok. Nem szükséges, hogy tovább rontsd a dolgot!

– Bocsáss meg.

– Nem vettem meg, mert nem eladó. Ennyi az egész.

– Az ára?

– Nincs szó árról. Nincs semmiféle ára. A nő Crassus tulajdona. Az ő házában él. És nem eladó. Mit gondolsz, nem próbáltam megszerezni? Crassus Capuában volt, és mialatt ő odalenn volt, az ügynökeivel tárgyaltam a dologról. Ó, barátom, reménytelen eset. Még csak fel se lehetett vetni a témát. Abban a pillanatban, mikor a társalgás erre a bizonyos rabszolganőre terelődött, hallgattak, mint a sült hal. Ó, nem is hallottak ilyen rabszolganőről. Arról szó sem lehet. Alkudozásnak semmi helye. Erre arannyal kezdtem egy kis kézápolást, de ez sem változtatott a dolgon egy jottányit sem. Ha még a borbélyról, a szakácsról vagy a házvezetőnőről volna szó, ott talán még lehetne valamit csinálni. Ide hallgass: a végén már ott tartottak, hogy hajlandók lettek volna, hogy egy szép szíriai nőre alkudjanak meg, ezt a nőt tavaly vásárolta Crassus, és az ügynökök valahogy elintézték volna, hogy megkaphassam. Mondom, már erre is hajlandók lettek volna, de Varinia? Szó se róla.

– És honnan tudod, hogy valóban Variniáról van szó? És hogyan tudod, hogy ott van?

– Értesüléseimet egy öltöztető rabszolgától szereztem. Ó, a világért se gondold, hogy Crassus háza belül olyan, mint egy boldog kis család. Van egy fia, ez megölné egy kanál vízben; van egy felesége, külön élnek, aki elvágná bármikor a torkát; és egyáltalában azok a cselszövények, melyek ott szövődnek!... Mintha csak Damaszkuszban volnánk. Pletyka annyi volt kapható, amennyit csak akartam, viszont Varinia nem volt kapható.

– És azt sikerült megtudnod, hogy mért vette meg? És hogy mért tartja magánál?

Flavius elégedetten nevetett.

– Sikerült. Crassus szerelmes belé.

– Micsoda?

– Ahogy mondom. Crassus megtalálta a szerelmet.

Ekkor Gracchus lassan és megfontoltan a következőket mondta:

– Az isten verjen meg, Flavius, ha te eljáratod a szádat evvel a históriával kapcsolatban. Ha ebből pletyka lenne valaha és valahol, ha én ennek egy milliomod részét visszahallom valahonnan, úgy az életemre esküszöm, gondom lesz rá, hogy hamarosan fellógassanak egy keresztre.

– Már megint miféle beszédek ezek? Nem vagy isten, Gracchus.

– Nem. Azt nem. Sőt még távoli rokonságban sem vagyok velük, egyikkel sem, mint ahogy azt néhány félkegyelmű képzeli magáról a jócsaládfa-tulajdonosok közül. Nem, nem. De vagyok olyan közel az istenhez, mint bárki más, aki római politikát csinált, és vagyok olyan közel, hogy alaposan megtáncoltassalak, Flavius, és megfeszíttesselek. Ha ebből bármi kiszivárog: máris lógsz. Jegyezd meg, amit mondtam.

4.

Másnap délután Gracchus elhatározta, hogy elmegy a fürdőbe: politikailag igen hasznos dolog, jóformán mindig megérte a fáradságot. A nyilvános fürdőkből napról napra inkább politikai és társadalmi találkozóhelyek lettek, szenátorok és magisztrátusok itt születtek, vagy itt buktak meg; a sestertiusok milliói a fürdőkben cseréltek gazdát, tőzsde volt a fürdő és politikai klub egyszerre, és szinte kötelező volt, hogy az ember bizonyos időközökben ott megmutassa magát. Három hatalmas és pompásan berendezett fürdőt látogatott Gracchus rendszeresen – a Clotumot, mely meglehetősen új volt, és két másikat, melyek ugyan régebbiek voltak, de nagyvilági jellegüket megtartották. Noha ezek a fürdők nem voltak ingyenesek az egész római polgárság számára, a belépődíj mégis végtelenül szerény volt, úgyhogy egy szegény ember is könnyen megfizethette – viszont az ott uralkodó bizonyos előkelő légkör mégis visszatartotta a csőcseléket attól, hogy ezeket a szóban forgó helyeket látogassa.

Szép időben nem volt római, aki otthon maradt volna délután. A delet követő első óra múltán még a csekély számú római iparosember is befejezte a munkát; ha hosszabb lett volna a munkaidő, persze egyszerűbb lett volna semmit sem dolgozni, és állami alamizsnán élni. A délután a szabad emberek napszaka volt; a rabszolgák robotoltak; a római polgár szórakozott.

Gracchust azonban nem nagyon érdekelték a cirkuszi játékok, a versenypálya is csak ritkán. Abban némileg különbözött a kollégáitól, hogy semmi izgalmat nem talált két meztelen emberben, akiknek kés van a kezükben, és úgy összevissza vagdalják egymást, hogy a végén csak két szörnyeteg marad belőlük: cafatokban lóg róluk a hús, és ömlik belőlük a vér. Abban se talált semmi szórakozást, hogy egy halászhálóban vergődő emberben gyönyörködjék, amint épp kiszúrják a szemét vagy a hasát lyukasztják ki egy hosszú halászszigonnyal. Néha előfordult, hogy egy-egy kellemes délutánt töltött a lóversenyen, viszont a kocsiversenyek – melyeknél utóbbi időben csupán a két hajtó közötti fizikai küzdelemről volt szó, olyan közönség jelenlétében, melyet kizárólag betört koponyákkal és félholtra zúzódott testekkel lehetett kielégíteni – a kocsiversenyek untatták. Nem mintha lágyszívűbb lett volna, mint bárki körülötte; egyszerűen a butaságot utálta, márpedig az ő szemében az effajta sportmulatságok Végtelenül buták voltak. A színházból aztán végleg nem értett semmit, és csak ünnepi bemutatókon jelent meg, ahol hivatalból kellett képviselnie a várost.

Délután abban találta legnagyobb gyönyörűségét, ha elsétálhatott a fürdőbe, szerelmetes városának piszkos, girbegörbe, végtelen utcáin keresztül. Rómát mindig imádta; Róma volt az anyja. Igaz, hogy ez az anya ringyó volt – ahogy ő szokta mondogatni –, és az anyja méhéből rögtön az utca piszkába került. De mind a mai napig szerette ezt az anyát, és ez az anya is szerette őt. Hogy is magyarázhatta volna meg Cicerónak, hogy mire gondolt, mikor azt a régi mesét elmondta neki. Ahhoz Cicerónak előbb szeretnie kellett volna Rómát, és ebben a szeretetben benne kellett volna lennie annak is, hogy közben tudja, milyen hitvány és milyen gonosz ez a város.

Ez a hitványság és ez a gonoszság olyasvalami volt, amit Gracchus nagyon értett.

– Minek menjek a színházba? – kérdezte egyszer egy intellektuális barátjától. – Ki tudja színpadra vinni mindazt, amit az urbs utcáin látok?

Hát látnivaló aztán akadt bőven, az egyszer bizonyos. Ma szinte szertartásosan nézte a dolgot. Mintha ez a kérdés lett volna a lelke mélyén: „Ugyan hányszor láthatom ezt még az életben?”

Először a piacra ment, ahol a kofák még egy óra hosszat árusítanak, aztán ők is bezárnak. Az embernek bizony néha két könyökkel kellett utat vágnia magának a rikácsoló asszonyok között, de ő – fehér tógája még monumentálisabbá tette – megfontoltan kormányozta magát, mint egy nagy hadihajó könnyű szélben. Itt volt előtte Róma kosztja. Sajthegyek emelkedtek jobbra-balra, kerek sajtok, kocka alakú sajtok, fekete sajtok, piros sajtok, fehér sajtok. Itt lógtak a füstölt halak és libák, vágott disznók, marhaszegyek, gyenge húsú bárányok, sózott hering és sózott angolna hordószámra, ecetbe rakott zöldségsaláta szintén hordókban, csípős, remek illatával. Itt sorakoztak az olajos korsók a szabin dombokról és Picenumból, a csodálatos galliai sonkák, a mindenünnen lecsüngő pacal és fabödönökben a hurkák.

Átsétált a zöldséges kofákhoz. Jól emlékezett még azokra az időkre, mikor Rómától húszmérföldes körzetben minden parasztnak megvolt a maga zöldségeskertje, és egész Róma élvezhette a főzelékfajták legcsodálatosabb változatait, melyek piacra kerültek. Manapság a latifundiumokat csak a nagykereskedelemben értékesíthető gabona érdekelte, legyen az búza vagy árpa, és a főzelékfélék ára annyira felszökött, hogy csak az uralkodó osztály volt képes megfizetni. De azért még mindig láthatók voltak a retek- és répagúlák, ötféle saláta, lencse, borsó, kelkáposzta, tök, dinnye, spárga; szarvasgomba, kucsmagomba – a főzelékek végtelen és tarka választéka, hozzá még a gyümölcsök, afrikai citrom és gránátalma egész hegyekben, csillogó sárgák és buja vörösek – alma, körte, füge, arábiai datolya, egyiptomi szőlő és dinnye. „Csupán csak így nézni őket, már ez is micsoda gyönyörűség!” – gondolta magában.

Továbbment, áthaladva a zsidónegyed szélén. Mint politikusnak, itt-ott volt dolga zsidókkal. Milyen különös nép – milyen régóta itt vannak Rómában, és még mindig a saját nyelvükön beszélnek, és még mindig a saját istenüknek áldoznak, és még mindig szakállasak, és azokat a hosszú, csíkos nemzeti köpenyeket viselik, akármilyen az időjárás! Cirkuszban vagy lóversenyen sohasem látni őket; bírósági tárgyalásokon sohasem látni őket. Egyáltalában alig lehetett látni őket, csak a saját negyedükben. Udvariasak, gőgösek, tartózkodók. „Ha megjön az ideje, ezek több vért fognak kiszívni Rómából, mint Karthágó” – gondolta gyakran Gracchus, ha találkozott velük. Éppen keresztutcához érkezett, és az egyik oldalon ácsorgott egy kirakat előtt, mikor egy városi cohors vonult el mellette, verték a dobokat, fújták a sípokat. Mint mindig, egy csomó gyerek szaladt utánuk, és mint mindig, akár jobbra, akár balra nézett, egy csomó arabot, szíriait, sábait látott a bámészkodók között.

Idővel kikerült a toronymagas bérkaszárnyák útvesztőiből – ragyogó márvány oszlopcsarnokok következtek, hűvös bolthajtások, széles sugárutak. A Fórumon a kockázók már javában „dolgoztak”. A szerencsejáték valóságos betegség volt Rómában, és a kockázás volt ennek a betegségnek legsúlyosabb formája. A szerencsejátékosok egész rajokban lepték el a Fórumot, véges-végig, minden délután ott rázták bögrében a kockát – hol veszekedtek a kockával, hol meg gügyögtek neki. A kockajátékosoknak külön nyelvük volt. Naplopók, kimenős katonák, és azok a tizennégy-tizenöt éves lányok voltak itt láthatók, akikkel mindenütt találkozott az ember a városban, és akik nem csináltak semmit; mocskos kis szobákban laktak; s mint a szüleik: állami alamizsnán éltek – legföljebb még hozzákerestek valamit azzal, hogy válogatás nélkül adták oda magukat bárkinek. Hallotta, hogy sokan e lányok közül már egy pohár borért vagy a legkisebb forgalomban lévő pénzdarabért, egy quadrensért is lefeküdtek akárkivel. Volt idő, mikor ő is, mások is ezt szörnyűségesnek és rettenetesnek találták, de manapság, mikor egy tisztes házasságban élő emberre nézve nem volt szégyen, hogy tizenkét rabszolgalányt tartott éjszakáinak fűszerezésére, senki se törődött már ilyesmivel, nem is beszéltek róla.

„Lassan, lassan... – gondolta Gracchus. – Egy egész világ jár a vége felé, és soha meg nem állunk egy percre sem, hogy megcsodáljuk. De mért is állnánk meg? Az egész olyan lassan történik, az ember élete meg oly rövid!” Néha meg-megállt egy kockázó társaságnál, és nézte a játékot. Jól emlékezett rá, hogy kölyökkorában ő maga is rázta valamikor ilyenekkel a kockát. Az államsegélyből nem lehetett valami remekül élni abban az időben, és voltak olyan erkölcsi szabályok, melyek szerint egy büszke embernek vissza kellett utasítania az államsegélyt, még ha éhenhalás is következett volna utána.

Végre a fürdőnek vette útját. Ezt már előre pontosan így tervelte ki. Három az egyhez valószínűsége volt, hogy Crassus ma ott lesz a fürdőben, s méghozzá épp most fog megérkezni, így is volt: mikor Gracchus belépett az apodyteriába, ahogy az öltözőket nevezték, Crassus már ott volt, meztelenre vetkőzve – pár pillanatig még megállt a hatalmas tükrök előtt, hogy gyönyörködjék hosszú, karcsú idomaiban. A vendégek sűrű egymásutánban érkeztek az öltözőkbe. A város életének igen izgalmas területe volt ez, valóságos politikai habarótégely: néhány semmittevő a kékvérűek fajtájából, akiknek azonban mindig volt annyi politikai hatalmuk, hogy bármikor sarkaikból fordíthatták volna ki a várost; bankárok és mindenható nagykereskedők; kerületi hivatalfőnökök, a rabszolgabehozatal főintézői és szavazatspekulánsok; zugpolitikusok és klikkvezérek, egy nagy súllyal bíró szenátusi frakció, sőt egy-két lanista is; régebbi konzulok triója, egy magisztrátus, egy vagy két színész, és legalább egy tucat tekintélyes, magas rangú katonatiszt. Éppen elegendő mennyiségben voltak minden különösebb jelentőség nélküli emberek is közéjük szórva, hogy igazolják a fürdőben uralkodó demokráciát, mellyel mindig oly nagyra volt egész Róma. A keleti országok királyainak és satrapáinak* végképp nem ment a fejébe, hogy Róma urai – vagyis az egész világ urai – olyan könnyedén keverednek a város szürke vagy még szürkébb névtelenjeivel, és finnyásság nélkül tudtak sétálni a városi közutakon.

[* Szatrapa – helytartó.]

Gracchus leült egy padra, s miközben egy rabszolga kezdte lehúzni a cipőjét, el nem mulasztotta volna, hogy időnként fürkésző pillantásokkal ne figyelje Crassust. Ugyanakkor fogadta az üdvözléseket, bólogatott, mosolygott, itt is mondott valamit, oda is szólt egy szót. Ha tanácsot kértek: adott, röviden és határozottan. Ugyancsak röviden és a legteljesebb biztonsággal fogalmazta meg véleményeit – de ezt is csak akkor, ha kérték – a hispániai zavarokról, az afrikai helyzetről, Egyiptom semlegességének szükségességéről (Egyiptom volt a város örök kenyérkosara) – és az állandó zsidóprovokációk kérdéséről, s az ezzel kapcsolatos tennivalókról Palesztinában. Megnyugtatott egypár kereskedőt, akik azon sápítoztak, hogy ha tovább is így tart még az áresés a rabszolgapiacon, felfordul az egész gazdasági élet; egy szavával elfojtotta azokat a híreszteléseket, miszerint a galliai hadsereg államcsínyre készül. De közben folyton figyelte Crassust, míg végül is a milliomos – még mindig meztelenül és még mindig kisportolt, szikár testét mutogatva – odébbsétált, és odabólintott Gracchusnak.

Crassus nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kirakatba tegye magát, és így mindenki összehasonlíthassa a vetkőző Gracchusszal. Mikor a rabszolgák levették a politikus tógáját, valóságos emberhegy lepleződött le a közelében állók előtt – de a látvány még mindig tiszteletet parancsoló volt. Mikor aztán a tunikára került a sor, a túlságosan elhízott ember szánalmassága rosszabb volt, mint akármilyen közönséges meztelenség. Furcsa: Gracchus először életében szégyellte a testét. Együtt mentek a tepidariumba: ez volt a fürdő társalgója és klubháza. Itt padok és gyékényszőnyegek voltak, melyeken az ember jól kinyújtózhatott és lustálkodhatott, bár az általános szokás az volt, hogy a vendégek le-föl sétálgattak egy-egy megmártózás között. Ebből a széles és pompás galériából, melyet végig márvánnyal burkoltak és mozaikkal meg szobrokkal díszítettek, az ember átmehetett a szabadtéri hideg medencébe, a meleg medencébe, a forró fürdőkbe, a gőzfürdőbe – ezeken keresztül meg a különböző tornatermekbe és masszírozófülkékbe. Mindezek után az embert beburkolták egy hűs fürdőlepedőbe, ebben járkálhatott a kertek sétányain, a könyvtárakban – fontos részei a fürdőknek! –, a kis szalonokban vagy napozókban. Az egész programot persze azok számára dolgozták ki ily gazdagon, akik órákat tölthettek a fürdőben. Gracchus rendszerint megelégedett néhány megmerüléssel a hideg medencében, félórás gőzfürdővel, végül egy masszázzsal. De most Crassushoz alkalmazkodott. Szenvedélyes szavak, szenvedélyes érzések – ilyesmiről persze szó sem lehetett. Meztelen volt, kövér volt, totyakos volt – így kocogott a generális mellett, pazarolva figyelmességét és elbájoló modorát, elvégre ennek mindig nagy mestere volt.

– Nicsak, még jó barátok lesznek – mondogatták egymásnak az emberek, akik így látták őket, és közben nagyban törték a fejüket, hogy miféle új politikai szövetkezések lehetnek itt készülőben, hiszen Crassus és Gracchus egyáltalában nem voltak híresek arról, hogy szenvedélyes barátok volnának. Ami egyébként Crassust illeti: várt, türelmesen.

„A fene tudja, mit akar – gondolta magában –, majd a végén úgyis kiderül.” Afféle hangfogós szemtelen modort vett fel, és megkérdezte a politikust:

– Ön mióta szaktekintély az egyiptomi kérdésben, sőt egyéb kérdésekben is?

– Ja, arra gondol, amit itt az elébb mondottam? Istenem, egypár általánosság, szavak, az ember bedugaszolja a lyukas kérdéseket. Ha másért nem, a jó hírneve kedvéért. – Ez új Gracchus, valljuk be.

– Miféle hírneve? Hogy az ember mindenhez ért? Gracchus nevetett.

– Ön járt Egyiptomban, nem?

– Nem. De nem is játszom a szakember szerepét.

– Értem, értem. Viszont van, amit nem értek, Crassus. Mi itt marakodunk meg vicsorgatunk. Pedig jó barátok lehetnénk. Önnek is, nekem is megérné.

– El tudom képzelni. Azonkívül én is cinikus vagyok. A barátság oka vagy célja: érdek.

– Gondolja?

– A leghatározottabban. Ugyan mim van nekem, ami a barátságomat ilyen értékessé teszi? Pénzem? Önnek majdnem épp annyi van.

– Nem érdekel a pénz.

– Engem igen. Viszont akkor miről van szó?

– Egy rabszolgát akarok megvenni öntől – bökte ki Gracchus. Kimondta. Kész.

– Nyilván a szakácsném. Ha lenne még haja, Gracchus, azt hittem volna, hogy a fodrászom kell. Talán egy csapat gyaloghintós? Esetleg valami nő? Hallottam is, hogy a háztartásában csak nőket alkalmaz.

Gracchus elvesztette a türelmét:

– A fene ott egye meg, úgyis tudja, hogy kiről van szó! Variniát akarom megvenni.

– Kit?

– Variniát. Ne játsszunk itt komédiát egymásnak.

– Édes Gracchusom, ön az, aki komédiát játszik. Egyébként pletykadolgokban ki a szállítója?

– Igyekszem tájékozódni. – A kövér ember nem folytatta. Nézte a másikat.

– Crassus, figyeljen csak ide. Próbálja meg. Nincs értelme semmi kertelésnek. Nem alkudozásról van szó. Tudom, hogy nem a bolhapiacon vagyunk. Világosan megmondtam, miről van szó. Olyan magas árat fizetek egy rabszolgáért, amilyet nem ismert még soha az egész történelem. Egymillió sestertiust fizetek. Vert aranyban fizetek, darabról darabra rögtön átveheti, azonnal, itt van, ha nekem adja Variniát.

Crassus keresztbe fonta a karját, és halkan Rittyentett egyet.

– Nem mondom, szép ár. Ami igaz, igaz: az ár csinos. Akár verseket is lehetne írni ilyen árról. Mikor manapság akárki lemehet a piacra, hogy egy érett, jó mellű szépséget vehessen ezer sestertiusért, akkor ön ezerszer annyit ajánl egy nyeszlett germán lányért. Ez valóban figyelemre méltó. De hát hogy vágjak zsebre ekkora összeget? Mit szólna hozzá a világ? Azt szólná nyilván, hogy Crassus egy utolsó tolvaj.

– Hagyjon már békén ezekkel a játékokkal!

– Játékokkal? Én? Drága Gracchusom, azt hiszem, ön az, aki velem játszik. Egyébként nincs eladó holmim az ön számára.

– Komoly ajánlatot tettem.

– Komolyan válaszoltam is.

– Megduplázom az árat! – mondta hörögve Gracchus. – Kétmillió.

– Nem is tudtam, hogy politikával ennyit lehet keresni.

– Kétmillió. Elfogadja vagy sem?

– Untat – mondta Crassus, és otthagyta.

5.

– Varinia, Varinia, ideje, hogy felöltözzél. Fel kell öltöztetnünk téged, mert hazajön az úr, vele kell asztalhoz ülnöd, vele kell vacsoráznod. Mért nehezíted meg így a dolgunkat, Varinia?

– Én nem akarom megnehezíteni a dolgotokat.

– Pedig azt csinálod. Két szemeddel láthatod, hogy megnehezíted a dolgunkat. Azt mondod folyton, hogy rabszolga vagy. Nem akarod, hogy négy rabszolga szolgáljon neked, reggeltől estig. Nem, ez neked nem kell, mert te éppolyan rabszolga vagy, mint mi. Arról beszélsz, hogy milyen nyomorult vagy. Azt mondod, hogy tudod jól, mit jelent rabszolgának lenni. Lehet, hogy mikor Spartacusszal voltál, aki meghódította az egész világot, elfelejtetted, hogy mit jelent rabszolgának lenni. Ugye, akkor királynő voltál, Varinia? Így hát...

– Ne bántsatok. Mire jó ez? Hát valaha is tapasztalhattátok, hogy többre tartom magamat nálatok?

– Nem, mert nem volt szükséged rá, Varinia. A gazdánk tart többre téged. A mi szerepünk: szórakoztatni őt az ágyban, ha unatkozik. Egyik, másik, harmadik. Persze téged szeret, Varinia. Ezért nehezíted meg a dolgunkat. Mi korbácsot kapunk, ha nem öltöztetünk fel szépen. Te nem kapsz korbácsot. Mi kapjuk a korbácsot.

– Akkor korbácsoljon meg engem!

– Jó. Korbácsoljon. Csak korbácsoljon. Majd megnézzük, ha téged korbácsol.

– Jól van, jól van, minden jól van – mondta Varinia. – De most szoptatok. Várjatok, míg megszoptatom a fiamat. Utána felöltözöm. Látom, mindenáron fel akartok öltöztetni. Nem fogom megnehezíteni a dolgotokat. Csak hagyjatok, hogy megszoptassam a fiamat.

– Meddig tart?

– Nem szopik soká. Látjátok: máris fanyalogva lóg a mellemen. Talán egy félóra, és kész vagyok. Akkor elalszik, ígérem, azt csinálom, amit csak akartok. Olyan ruhát veszek, amilyet akartok.

Erre békében hagyták egy ideig. Három közülük hispán lány volt. A negyedik egy szabin nő, akinek örökösen rágta a lelkét, hogy az anyja adósságtörlesztés miatt adta el. Varinia nagyon megértette a leányt. Keserű sors, ha valakit a saját családja visz piacra, nem csoda, ha megkeseredik tőle. Irigység, féltékenység, keserűség – mindez megmételyezte a házat. Az egész ház tele volt ezzel a métellyel.

Szoptatta a fiát, és halkan énekelt hozzá.

 

Aludj, fiam, aludjál,

Erdő mélyén apád jár...

Vidra szökken, vidra fogva,

Nézd a prémjét:

Bársony éjfél...

Meleg bunda, meleg pólya,

Nézd, hogy dúl-fúl Tél Apója...

 

Mind tunyábban szopott. Érezte, hogy a kis ajkak szorítása a mellbimbóján elernyed. Mikor éhes volt és keményen, szinte harapva szopott, valami tüzes áram járta át Varinia testét. Aztán fokról fokra, amint a gyerek megtöltötte a hasát, ez az érzés mindig lanyhább lett. Milyen csoda – egy gyereket szoptatni!

Odaadta neki a másik mellét, hátha van kedve még egy kis tejre, közben megcsiklandozta az arcát, hogy szopásra ingerelje. De a gyerek jóllakott. Szemei becsukódtak, és arcából csak úgy áradt az a mérhetetlen közöny, mely akkor ül ki a gyerekekre, mikor jól teli van a bendőjük. Egy ideig még meztelen, meleg mellén szorongatta a gyereket, aztán visszafektette a bölcsőbe, és becsukta ruháját a mellén.

„Milyen szép! – gondolta, amint ott állt mellette, föléje hajolva.

– Kövér, gömbölyű, erős, milyen nagyszerű gyerek. A haja olyan volt, mint a fekete selyem, a szeme tengerkék. A szeme később fekete lesz, akár az apjáé, de a hajáról vajon mit képzeljen? Ha majd az anyaméhből hozott kis bolyhok kihullanak: göndör haj nő utána és fekete? Vagy tán aranyszőke és sima?”

Gyorsan és könnyen aludt el. Az ő világa helyén van, és rendjén van. Az ő világa az élet világa, melyet az élet saját és egyszerű törvényei irányítanak, zavartalanul és bonyodalom nélkül. Az ő világa az a világ, mely túlél minden világokat...

Magára hagyta a gyereket, és odament, ahol a rabszolgalányok vártak rá, hogy felöltöztessék a vacsorához, melyet azzal a férfival költ el, aki jelenlegi tulajdonosa. Engedelmesen állt közöttük, míg azok levetkőztették és szivaccsal lemosták meztelen testét. A teste még mindig nagyon szép volt, hosszú lábaival – és most tán még szebb is, tejtől duzzadó melleivel. Miután a lányok egy lepedőbe burkolták, lefeküdt egy heverőre, úgyhogy az ornatrix hozzáfoghasson a karok és az arc kozmetikájához.

Először finom krétapúderrel hintették be karját és homlokát; az arcára már kevesebbet tettek belőle. Utána festék: halványpiros az arcára, sötét vörösbarna a szájára. Majd amit „fuligó”-nak neveztek: fekete szénpaszta, mellyel a szemöldökvonalat húzták ki.

Mikor ezzel is elkészültek, felült, és hagyta, hogy megfésüljék. Puha, sima, szőke hajából tornyot raktak, és kemény csigákat göndörítettek – pomádé és apró szalagocskák tartották egybe az épületet.

Ezután jöttek az ékszerek. Meztelenül állt, a lepedő nélkül, engedelmesen és közömbösen, miközben a diadémot rakták a hajába. Arany fülbevalók kerültek elő, majd arany és zefír nyakék, „monilé”-nak hívták. Egymáshoz illő kis karikákat tettek a bokájára és csuklójára, és gyémántgyűrűt húztak mindkét keze kisujjára. Pompásan és ragyogóan felöltöztették, úgy, ahogy Róma leggazdagabb embere a szeretőjét öltözteti, nem pedig a rabszolganőjét. Nem csoda, ha azok a szegény kis ördögök, akik a ruhatárában teljesítettek szolgálatot, nem tudták sajnálni. Hát csak rá kell nézni: egy egész birodalom pénze fekszik csupán az ékszerekben! Mit sajnáljanak rajta? Ez idő tájt nem a selyem volt a legmagasabbra értékelt anyag Rómában, hanem az a finom, csodálatos és átlátszó gyapotkészítmény, melyet Indiában szőttek; légies volt, mint az ökörnyál, a selyem még csak közel se jött hozzá. Most egy ilyen gyapotfátyolból készült stolába bújtatták, nyakkivágásnál dugva át a fejét. Hosszú, egyszerű szabású ruha volt, csípőjénél egy csomóba kötött öv húzta össze, ezt hívták „zóná”-nak. A ruha egyetlen dísze egy aranyszegély volt az alján, de valóban nem is volt szükség semmiféle dekorációra, a vonalak oly egyszerűek és elragadóak voltak. Viszont egy pillanatra sem tudott megfeledkezni arról, hogy teste minden porcikája átlátszott; a meztelenség: ez volt a borzalmas és megalázó, úgyhogy boldog volt, mikor látta, hogy szivárgó mellei átnedvesítik a ruhát, és tönkreteszik a hatást. Ehhez jött még egy nagy, halványsárga selyemsál; Varinia köpenyként viselte. A ruháját takarta be vele. Ahányszor így jelent meg a vacsoránál, Crassus megjegyezte:

– Édesem, egyetlenem, mért kell így betakarnod szép testedet? Hadd essék szabadon a supparum. A ruha alatta tízezer sestertiusba került. Legalább az az örömem legyen meg, hogy nézhessem, ha más már úgyse látja.

Ezt ma este is ugyanígy elmondta, amint Varinia belépett az ebédlőbe, és Varinia is ugyanúgy engedelmesen elengedte a sált, hogy szétnyíljon.

– Rejtvény vagy számomra – mondta Crassus. – Rejtvény, méghozzá igen nagy rejtvény, Varinia. Azt hiszem, mondtam már egyszer, hogy volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem, Gallia Cisalpinában egy estét a táborban töltenem azzal a förtelmes lanistával, Batiatusszal. Ő írt le téged nekem. És akkor azt mondta, hogy olyan vagy, mint egy vadmacska. Igen élénk leírás volt a soha meg nem szelídíthető nőről. Ennek viszont most nyomát se látom. Egész szokatlanul engedelmes és alkalmazkodó vagy.

– Igen.

– Azon töröm a fejem, hogy vajon mi lehet az oka ennek a változásnak? Ha jól sejtem, nincs is kedved megmondani.

– Nem tudom. Nem tudnám megmondani.

– Azt hiszem, nagyon is tudnád, no de hagyjuk. Nagyon szép vagy ma este. Szép a hajad, szép a ruhád, Varinia, meddig megy ez még így? Kezdettől fogva kedves voltam hozzád, nem? A bánat bánat; de azért hasonlítsd össze mindezt a sóbányákkal. Elvehetnem a gyerekedet, és eladhatnám a piacon, adnának vagy háromszáz sestertiust érte, téged pedig a bányákba küldhetnélek. Ezt szeretnéd?

– Nem szeretném.

– Tulajdonképpen utálok így beszélni – mondta Crassus.

– Mért? Úgy beszélhetsz, ahogy akarsz. Tulajdonosom vagy.

– Én nem a tulajdonosod akarok lenni, Varinia. Ha már éppen erről van szó: én vagyok a te tulajdonod. Egészen. Szeretném, ha úgy lennél az enyém, ahogy asszony férfié.

– Nem tehetnék ellene semmit, éppúgy, ahogy más rabszolganő sem.

– Hogy beszélhetsz így?

– Miért? Mi van olyan rettenetes abban, amit mondok? Más nem beszél Rómában ilyen dolgokról?

– Értsd meg, nem akarok erőszakoskodni, Varinia. Nem úgy akarok veled lenni, mint akármelyik rabszolganővel. Igen; rabszolganőm, az volt elég. Nem tudom, hány nővel feküdtem. Nővel vagy férfival. Nem akarok semmit sem titkolni előtted. Akarom, hogy olyannak ismerj, mint amilyen vagyok. Mert ha szeretsz, akkor valami egészen más leszek. Valami új, valami jobb. Jóságos ég, hát nem tudod, hogy a világ leggazdagabb emberének hívnak? Lehet, hogy nem is vagyok az, de veled! Miénk lehetne az egész világ.

– Nekem nem kell az egész világ – mondta Varinia, színtelen, fakó hangon, szinte élettelenül; mindig így beszélt Crassusszal.

– Nem hiszed, hogy egészen más ember lennék, ha szeretnél?

– Nem tudom. Nem is érdekel.

– Bezzeg érdekelne, ha azzal a gyerekeddel történnék egy és más... Különben, mért nem veszel egy szoptatós dajkát? Itt ülsz, és közben csurog a tej a melledből!

– Mért fenyegetőzöl mindig a gyerekkel? A gyerek a te tulajdonod, és én is a te tulajdonod vagyok. Azt hiszed, hogy ha azzal fenyegetőzöl, hogy megölöd a gyermekemet, akkor szerelmes leszek beléd?

– Én nem fenyegettelek azzal, hogy megölöm a gyerekedet.

– Te...

– Bocsáss meg, Varinia. Ahányszor csak beszélgetünk, mindig egy helyben forgunk. Mindig ugyanaz. Légy szíves, egyél. Mindent megteszek, amit megtehetek. Például ilyen vacsorával szolgálok neked. Most ne mondd azt, hogy nem érdekel. Az ember egy villát vásárolhatna abból, amibe ez a vacsora került. Legalább edd meg. Csipegess. Ide figyelj; hadd mondjak el neked valami mulatságosat, ami ma történt. Legalábbis lehet, hogy mulatságosnak találod. És egyél közben egy kicsit.

– Annyit eszem, amennyi nekem kell – mondta Varinia.

Egy rabszolga jött az ebédlőbe, és ezüst tálcán egy kacsát tett az asztalra. Egy másik rabszolga szelte. Crassus ebédlőjében kerek asztal volt – épp most jöttek divatba –, kétharmadát megszakítás nélkül egy heverő vette körül. Az étkezők felhúzott lábbal ettek, selyem vánkosok hegyei közé párnázva.

– Ebből a kacsából például. Meg van füstölve, szarvasgombával töltve, hozzá borpárlatban áztatott keserű őszibarack. Azzal együtt volt a sütőben.

– Nagyon finom – mondta Varinia.

– Igen, éppen kezdtem mondani, hogy milyen mulatságos dolog történt mama. Gracchus megjelent a fürdőben. Ellenem érzett gyűlölete úgy rikít, hogy már nem képes tovább titkolni. Ezzel szemben, érdekes módon, én nem gyűlölöm. Elfelejtettem, hogy te nem is ismered. Szenátor és nagy politikai hatalom Rómában. Legalábbis az volt. Pillanatnyilag elég rozzant alapokon áll ez a hatalom. Abból a felkapaszkodott bandából való, amelyik csak tegnap mászott ki a csatornából, és vagyonokat keresett a szavazatbörzén és mindenféle piszkos üzleteken. Kövér disznó. Szóval hátgerinc, semmi, vacak hús helyett zsír; általában így szokott az lenni. Teljesen érzéketlen, úgyhogy majd csak ül, ül a trónusán, míg az egy szép napon végleg elolvad alatta. Elég az hozzá, rögtön láttam, hogy akar valamit tőlem. Ott parádézott velem föl s alá a tepidariumban, akárcsak egy színpadi csillag, úgy mutogatta hájas tetemét. Végre kiköpte a dolgot. Téged akar megvásárolni. Nem mondom, csinos árat kínált, sőt mikor épp faképnél akartam hagyni, a dupláját ajánlotta fel. Úgy látszik, ezt most nagyon a fejébe vette. Még meg is sértettem, de vastag a bőre, nagyon vastag.

– Miért nem adtál el? – kérdezte Varinia.

– Neki? Édesem, csak egyszer látnád ezt a mozgó zsírhegyet. Vagy neked ez is mindegy volna?

– Nekem mindegy volna – mondta Varinia.

Crassus félrelökte a tányérját, és Variniára meresztette tekintetét. Fölhajtotta a borát, újra töltött, aztán hirtelen dührohamában a szoba másik sarkába hajította a poharat. Ettől kezdve hideg önuralommal beszélt.

Mért gyűlölsz ennyire?

– Hát szeresselek, Crassus?

Igen. Mert én többet adtam neked, mint Spartacus valaha is az életben.

– Nem adtál – mondta Varinia.

– Nem? Mért nem? Mi volt ő? Isten?

– Nem volt isten – válaszolta Varinia. – Egyszerű ember volt. Tiszta ember volt. Rabszolga volt. Nem tudod, hogy ez mit jelent? Egész életedet rabszolgák között töltötted.

– És ha vidékre vittelek volna, és odaadtalak volna valami parasztnak az isten háta mögött, azzal tudtál volna élni, és azt tudtad volna szeretni?

– Én csak Spartacust tudtam szeretni. Rajta kívül nem szerettem senkit. És nem is fogok senkit szeretni. Élni? Egy földműves rabszolgával tudnék élni. Az ilyen ember talán emlékeztetne is Spartacusra, noha Spartacus bányában volt rabszolga, nem a földeken. Ez volt Spartacus, semmi több. Te azt gondolod, hogy nagyon együgyű vagyok. Az vagyok. Buta is vagyok. Néha egy szót sem értek abból, amit mondasz. De Spartacus még nálam is egyszerűbb volt. Ha veled hasonlítom össze, Spartacus olyan volt, mint egy gyermek. Tiszta volt.

– Mit értesz azalatt, hogy tiszta? – kérdezte Crassus, uralkodva magán. – Már elég jó ideje hallgatom ezt a sok butaságot! Spartacus a törvény és a társadalom ellensége volt. Hivatásos mészáros volt, aki felcsapott zsiványnak és gyilkosnak, ellensége lett mindannak a kultúrának, kifinomultságnak és örök értéknek, melyet Róma hozott a világra. Róma békét és civilizációt adott az egész világnak, de ez a mocskos rabszolganépség csak rombolni és gyújtogatni tudott. Megszámlálhatatlan villa romokban hever; miért? Mert a rabszolgák soha életükben nem tudták és nem értették, hogy mi is az a civilizáció! Mi az ő nagy művük? Mit alkottak a négy év alatt, míg Róma ellen hadakoztak? Hány ezer embernek kellett meghalnia, mert a rabszolgák fellázadtak? Milyen mérhetetlen nyomorúságot és mennyi szenvedést kellett tűrnie a világnak, mert ez a moslék a szabadságról álmodozott. Szabadságról, hogy szabadon pusztíthasson!

Varinia csendben ült, fejét lehajtotta, szemét lesütötte.

– Miért nem válaszolsz?

– Nem tudom, hogy válaszolhatnék? – mondta csöndesen. – Én ezeket a kérdéseket nem is értem.

– Én végighallgattam egy csomó dolgot, amit itt elmondtál: nincs ember a földön, akitől ezt eltűrném. És te mért nem válaszolsz nekem? Mit értettél az alatt, hogy Spartacus tiszta volt? Én talán nem vagyok tiszta?

– Téged nem ismerlek – mondta Varinia. – Téged nem értelek. A rómaiakat nem értem. Csak Spartacust ismerem.

– És mért ő volt a tiszta?

– Nem tudom. Magam is sokat töprengtem ezen. Talán mert rabszolga volt. Talán mert annyit szenvedett. De ugyan honnan tudnád, mit szenved egy rabszolga? Te sose voltál rabszolga.

– Nem erről van szó. A tisztaságról beszéltél. Hogy Spartacus tiszta volt.

– Nekem ő volt a tisztaság. Soha életében nem tudott rosszat tenni.

– Gondolod, hogy akkor is valami jót tett, mikor a rabszolgákat fellázította, és a fél világot lángba borította?

– Mi nem borítottuk lángba a világot. Mi semmi mást nem akartunk, csak a szabadságot. Mi semmi mást nem akartunk, csak békében élni. Én nem tudok úgy beszélni, ahogy ti beszéltek. Én nem vagyok művelt. A nyelveteket sem ismerem jól. Megzavarodom, ha beszélsz hozzám. Mikor Spartacusszal voltam, nem zavarodtam meg. Tudtam, hogy mit akarok. Szabadok akartunk lenni.

– De hiszen rabszolgák voltatok.

– Igen. És mért legyen az egyik szabad, a másik meg rabszolga?

Crassus különös szelídséggel folytatta:

– Varinia, elég régóta élsz már Rómában. Saját gyaloghintómon jártad be a várost. Láthattad Róma hatalmát, Róma határtalan és végtelen hatalmát. Római utak hálózzák be az egész világot. Római légiók állnak őrt a civilizáció határain, és verik vissza a sötétség erőit. Nemzetek remegnek a legátus pálcája láttán, és amerre csak víz van a világon, római hajóhad uralkodik a tengeren. Te tanúja voltál annak, hogy a rabszolgák szétverték néhány légiónkat, de itt a fővárosban mindennek még csak a leghalkabb visszhangja sem volt. Beszéljünk komolyan: el tudod képzelni, hogy néhány elégedetlenkedő rabszolga felboríthatja a világtörténelem legnagyobb hatalmát, azt a hatalmat, melyhez hasonlót az ókor birodalmai közül sem találhatsz? Érted, miről van szó? Róma örök. A római világrend a legjobb, melyet az emberiség valaha is kitalált, és ez a világrend addig tart, míg a világ. Ezt akarom veled megértetni. Ne sírj Spartacus után. A történelem már elintézte Spartacust. Itt van a te egyéni életed; azt éld.

– Nem siratom Spartacust. Senki a világon nem siratja Spartacust. De elfelejteni sem fogják Spartacust, soha.

– Ó, Varinia, Varinia; milyen bolond is vagy te! Spartacus már ma is csak egy kísértet, és holnap már ez a kísértet is szertefoszlik. Tíz év múlva a nevét se tudja senki. Ugyan miért is tudnák? Van ennek a rabszolgaháborúnak egyáltalában története? Spartacus nem épített, Spartacus csak rombolt. És a világ csak azokat jegyzi meg, akik építettek.

– Ő épített. A reményt.

– Varinia, olyan vagy, mint egy kis iskoláslány, folyton ugyanazt ismétled. Spartacus a reményt építette! Reményt! Kiknek? És hol vannak ma ezek a remények? Phű! Elfújta a szél, akár a hamut, akár az utca porát. Nem akarod belátni, hogy nincs más útja a világnak, és nem is lesz más soha, mint hogy az erősek uralkodnak a gyengék felett? Varinia, én szeretlek téged. Nem mert rabszolga vagy, hanem annak ellenére.

– Igen.

– De hát Spartacus volt a tisztaság – jegyezte meg keserűen.

– Igen. Spartacus tiszta volt.

– Na, beszélj erről. Beszélj. Hogy is volt ezzel a tisztasággal?

– Nem tudok beszélni. Nem tudok beszélni olyan dolgokról, amit nem értesz.

– Én igenis meg akarom érteni Spartacust. Én meg akarok küzdeni vele. Küzdöttem vele, mikor élt, küzdeni akarok vele most is, mikor már halott.

Varinia a fejét rázta:

– Mért tartasz magadnál, mondd, mikor látod, hogy milyen vagyok? Mért nem adsz el? Mért nem csinálod velem azt, amit Akarsz? Mért nem hagysz magamra?

– Nagyon egyszerű dolgot kérdezek tőled, Varinia. Volt egyáltalában egy ilyen ember a világon, mondd: volt Spartacus? Mért nem tud senki semmit róla?

– Mondtam már egyszer... – de abbahagyta. Crassus szelíden biztatta:

– Folytasd, Varinia. Folytasd. Azt akarom, hogy jó barátok legyünk. Nem akarom, hogy félj tőlem, és ne beszélj hozzám.

– Nem félek. Mióta Spartacust megismertem, azóta nem féltem többé soha senkitől. De nagyon nehéz róla beszélni. Te azt mondod, hogy gyilkos és mészáros. Pedig ő volt a legjobb és legnemesebb ember, aki valaha élt ezen a világon.

– Értem, értem; csak magyarázd meg: hogyan? Miért? Azt szeretném, ha erről beszélnél. Szeretném tudni, hogy mit csinált tulajdonképpen, hogy te ezt gondolod róla. Talán ha megértem a dolgot, én is olyan lehetek, mint Spartacus.

Csak ivott, ivott tovább, az ételre már rá se nézett. Iróniája most egészen szelíd lett.

– Na? Hátha én is lehetek olyan, mint Spartacus.

– Azt mondod, hogy beszéljek, beszéljek. De hát hogyan magyarázzam meg neked ezeket a dolgokat? A rabszolgáknál férfiak és nők nem úgy vannak, mint nálatok. A rabszolgáknál egy férfi és egy nő teljesen egyenlő. Egyforma munkát végzünk, egyforma korbács veri a hátunk, egyformán halunk meg, és egyforma gödörbe dobnak utána; névtelenül. És a kezdet kezdetén éppúgy lándzsát és kardot ragadtunk, mint a férfiak, és velük együtt harcoltunk. Spartacus a bajtársam volt. Egyek voltunk. Egybe ácsolt a sorsunk. Ha megsebesült, csak az ujjam hegyével kellett megérintenem a sebet, és én szenvedtem tőle, és az én sebem volt. És mindig egyenlők voltunk. Mikor a legjobb barátja, Crixus meghalt, fejét az ölembe hajtotta, zokogott és nyöszörgött, mint egy kis gyermek. És mikor az én első gyermekem halva született, három hónappal ideje előtt, ugyanúgy sírtam, és ő dédelgetett. Egész életében nem volt más asszonya rajtam kívül. És történhet velem akármi: nekem nincs más férfim rajta kívül. Mikor először feküdtem a karjaiban: féltem. De aztán valami csodálatos érzés lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy nem halok meg soha. A szerelmem halhatatlan. Engem az élet többé meg nem bánthat. Azzá lettem, ami ő, és azt hiszem, ő is talán egy kicsit azzá lett, ami én. Nem voltak titkaink. Eleinte féltem: azt hittem, megutál majd, ha látja sorsom csúf emlékeit bőrömön. De aztán megtanultam, hogy a sebhely is szép, mint a tiszta bőr. Így szeretett. Amilyen voltam. De mit mondhatok neked róla? Óriást akarnak csinálni belőle, pedig nem volt óriás. Közönséges ember volt. Szelíd volt, jó volt, és tele volt szeretettel. Szerette a bajtársait. Mindig megölelték egymást, és mindig szájon csókolták egymást, ha találkoztak. Ti rómaiak sose ölelitek meg egymást, sose csókoljátok meg egymást, ilyet nem láttam soha; az ágyba bezzeg olyan vígan mentek férfiakkal, mintha nők volnának. Ha Spartacus mondott nekem valamit: megértettem. De téged nem értelek. És nem értem a rómaiakat: nem tudom, mit akarnak mondani, ha beszélnek. Mikor a rabszolgák között valami veszekedés támadt vagy civakodtak, Spartacus egybehívta őket, és akkor mindenki elmondta a magáét, és Spartacus beszélt hozzájuk, és a többiek hallgatták. Csináltak rosszat, csináltak, de mindig jobbak akartak lenni. Nem voltak egyedül. Valaminek a részei voltak, és egymás közt is: mindenki mindenkinek élő része volt. Eleinte loptak a zsákmányból. Spartacus megmagyarázta nekem, hogy ez nem is lehetett volna másképp, hiszen olyan helyekről jöttek, ahol ezt látták, ezt tanulták. De a közös kamra sose volt lezárva, sosem állt őr előtte, és mikor látták, hogy megvan mindenük anélkül, hogy lopniok kellene, és azt, amit loptak, úgyse használhatják semmire: abbahagyták a lopást. Nem féltek többé, hogy éhezni fognak, és szegények lesznek. Mert Spartacus közben arra is megtanított, hogy ez a sok rossz, amit az emberek csinálnak, azért van, mert félnek. Megmutatta nekem, hogy az emberek igenis meg tudnak változni, nemeslelkűek és szépek lehetnek: csak éppen testvériségben kell élniük, és megosztani egymás között azt, amijük van. Ezt mind láttam. Ezt mind átéltem. És az a férfi, aki az enyém volt, valahogy mindig eszerint cselekedett. Ezért tudta mindnyájukat vezetni. Ezért hallgatott mindenki raja. Ezek nem közönséges gyilkosok és mészárosok voltak. Ezek valami olyasmik voltak, amit a világ még nem látott soha. Olyanok voltak, amilyenek az emberek lehetnének. Ezért nem tudsz nekem bántódást okozni. Ezért nem tudlak szeretni.

– Eridj innen – mondta Crassus. – Eridj a szemem elől. Az isten verjen meg!

6.

Gracchus ismét elhívatta Flaviust. Ennek a két embernek, úgy látszik, egy a végzete. Soha ennyire nem hasonlítottak egymáshoz, olyanok voltak, mint a testvérek, két elhízott, öregedő ember.

Ott ültek, és nézték egymást. Mindennel tisztában voltak. Gracchus tisztában volt Flavius tragédiájával. Flavius mindig és mindenhol úgy akart viselkedni, mint azok az emberek, akiknek a dolgok sikerülnek – de neki sohase sikerült semmi. Minden gesztusukat igyekezett utánozni – és a végén az is maradt: utánzat. És még csak azt sem mondhatta az ember róla, hogy csaló – csalónak is csak utánzat volt. Flavius közben elnézte ezt a Gracchust, és látta, hogy az öreg Gracchusnak vége. Vége. Soha többé fel nem támad. Hogy milyen rémes dolgokon mehetett keresztül Gracchus, azt csak úgy sejtette; de ez a sejtés is bőven elég volt. Végre talált egy pártfogót az életben – és ez a pártfogó nem tudja többé pártfogolni. Ennek is meg kellett történnie. Lesz, ami lesz.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Flavius. – Ne kezdd elölről a komédiát. A nő: Varinia. Pontosan tudom, semmi kétség. Spartacus felesége. Jelenleg mi a kívánságod?

– Mitől félsz? – kérdezte Gracchus. – Nem szokásom rosszal fizetni azoknak, akik segítettek rajtam. Mi az istentől félsz hát?

– Tőled félek – mondta Flavius szomorú fintorral az arcán. Attól félek, amit bizonyára most akarsz kérni tőlem. Pedig behívhatsz annyi városi cohorsot, amennyi csak kell. Megvannak még a régi bandáid, megvannak még a régi bandavezéreid, kerületről kerületre mehetsz, és mindenütt saját embereidre akadhatsz, akik mindent boldogan megtesznek érted. Mért nem fordulhatsz hozzájuk? Mért jössz hozzám, egy árnyék árnyékához? Árnyékot mondtam? Még az se. Semmi. Egész életemben a hivatalok hátsó bejáratának küszöbét koptattam, kész, ez voltam. Mért nem mész a barátaidhoz?

– Azt nem lehet – mondta Gracchus. – Ebben az esetben nem lehet.

– Mért?

– Mert! Mintha nem tudnád! Azt a nőt akarom. Variniát akarom. Próbáltam megvásárolni. Egymillió sestertiust ajánlottam fel Crassusnak, és utána meg is kettőztem ezt az árat. Erre sértegetni kezdett, és a szemembe röhögött.

– Na nem, ez nem igaz; kétmillió... kétmillió!

Flavius egész testében remegni kezdett a gondolatra. Vastag száját nyalogatta, kezével valami markoló mozdulatot tett, aztán megint kinyitotta.

– Kétmillió. Ez az egész világ. Az egész világ egy kis tarisznyában. Ha ez a tiéd, tiéd a világ. És most odaadnád mind egy nőért. Uram isten, Gracchus, minek neked az a nő? Nem azért kérdem, mert a titkaid között akarok kotorászni. Te azt akarod, hogy csináljak neked valamit, de én fogom magam, és ebben a pillanatban már itt sem vagyok, ha nem mondod meg. Tudnom kell, hogy mért kell neked az a nő.

– Szeretem – válaszolta Gracchus szomorúan.

– Mi-i-i?

Gracchus bólintott. A méltóságnak nyoma sem volt már benne. Csak bólogatott, és szemei vörösek és nedvesek lettek.

– Nem értem. Szerelem?... Mi az ördög az, hogy szerelem? Sose volt feleséged. Soha nő nem férkőzhetett a közeledbe. Most meg azzal jössz, hogy szeretsz egy rabszolganőt, úgyhogy kétmillió sestertiust akarsz fizetni érte. Nem értem.

– És okvetlenül meg kell értened? – morgolódott a politikus. Ezt úgyse tudod megérteni. Te csak nézel, és azt látod, hogy vén vagyok, hogy kövér vagyok, és különben is titokban mindig azt gondoltad, hogy holmi kappan vagyok. Gondolj, amit akarsz. Soha életemben még nem ismertem nőt, aki ember lett volna; hát mondd... hol vannak az ilyenek a mi nőink között? Féltem tőlük, és gyűlöltem őket. Lehet, hogy mi tettük azokká őket, amik lettek; nem tudom. De most két térdemen akarok csúszni-mászni ennek az asszonynak a lábai előtt. Azt akarom, hogy csak egyetlenegyszer nézzen rám, és mondja azt, hogy jelentek neki valamit. Azt nem tudom, hogy Crassus mit jelent neki, de azt aztán annál jobban, hogy Crassusnak mit jelent ez a nő. Azt igen, azt értem. De hogy Crassus mit jelenthet neki? Crassus pusztította el a férjét, Crassus Spartacus gyilkosa. Hogy emelheti a szemét egy pillanatra is Crassusra, anélkül, hogy utálná és gyűlölné?

– Ó, a nők ezt is tudják – bólintgatott Flavius. – Crassus a végtelenségig tudja hajtani az árat. Meg fogsz lepődni.

– Rondább vagy száz ördögnél, te pókhasú bolond! Az vagy! Pókhasú, buta bohóc!

– Könyörgök, ne kezdd megint ezeket a dolgokat, Gracchus!

– Akkor ne beszélj hülyeségeket. A nő kell nekem. Az árát tudod.

– Szóval, hogy fizetsz...

– Igen.

– De tisztában vagy a következményekkel? – mondta Flavius kissé gondterhelt arccal. – Nem rólam van szó. Ha sikerül itt valamit elintéznem, egyszerűen zsebre teszem a pénzt, elmegyek Egyiptomba, veszek egy villát meg egypár rabszolgalányt Alexandriában, és azokkal élek, mint egy keleti kényúr, míg csak meg nem halok. Ezt én csinálhatom, de te nem, Gracchus. Mert te Gracchus vagy, a szenátor, és pillanatnyilag nincs nagyobb erő és hatalom Rómában, mint te. Te nem szökhetsz meg. És akkor mit csinálsz a nővel?

– Ez most nem érdekel.

– Nem? Remélem, tudod, hogy Crassus mit fog csinálni. Crassust még nem verte le senki. Crassustól még nem vett el senki semmit. Szembe tudsz szállni Crassusszal? Szembe tudsz szállni ennyi pénzzel? Tönkretesz téged Crassus. Az életedbe kerülhet. Koldussá tesz; aztán megöl.

– Gondolod, olyan nagy fiú? – kérdezte szelíden Gracchus.

– Akarod, hogy megmondjam az igazat? Kétmillió több, mint amennyiről álmodni mertem az életben. De az igazság az, hogy Crassus: több. Meg tud ölni. És meg akar ölni.

– Próbáljuk meg. Majd meglátjuk, ki lesz a nyertes – mondta Gracchus.

– És mi lesz mindebből a játék végén? Kétmillió; óriási pénz. Ezt szépen kifizetem, hogy elhagyja Crassus házát, és a te házadba költözzék. Ez igazán nem nehéz dolog. De honnan tudod, hogy nem fog-e szembeköpni? Mért ne köpne? Crassus tönkrezúzta Spartacust. De ki állt Crassus mögött? Kijuttatta Crassust oda, ahová jutott? Ki adta neki a hadsereget? És ki tette őt fővezérré?

– Én – bólintott rá Gracchus.

– Pontosan. És ezek után mit kaphatsz?

– Megkaphatom őt...

– És mit adhatsz Variniának? Mit? Egyetlenegy dolog van, ami egy rabszolgának kell. Azt meg tudod adni neki?

– Mi az?

– Nagyon jól tudod, hogy mi az – mondta Flavius. – Mért nem nézel nyíltan a dolgok szemébe?

– Szóval a szabadságról beszélsz? – mondta nyugodtan Gracchus.

– Arról. De nem úgy, hogy nálad marad. Rómán kívül. A szabadságáról: hogy Crassus hosszú keze ne érje el.

– Gondolod, hogy ajándékozna nekem egy éjszakát a szabadságáért?

– Egy éjszakát? Miféle éjszakát?

– A szerelem éjszakáját. Szerelem?... Nem, nem, nem is szerelmet akartam mondani. Megbecsülést, tiszteletet, gyöngédséget. Vagy tán ezt se, nem... Hálát. Mondjuk talán így. A hála éjszakáját.

– Micsoda egy bolond vagy te, Gracchus – mondta Flavius.

– Főleg azért, hogy itt ülök és nyugodtan tűröm, hogy ilyeneket mondj nekem – bólogatott Gracchus. – Talán bolond vagyok, talán nem. De nem adom fel ezt a játszmát Crassusszal. Neked meg kell győznöd Variniát arról, hogy sohasem szegtem meg a szavamat. Amit ígértem, azt teljesítettem. Egész Róma tudja ezt. Viszont meg tudnád győzni erről Variniát?

Flavius bólintott.

– Azonkívül mindent el kellene rendezned, hogy utána elhagyhassa Rómát. Ezt is meg tudnád csinálni?

Flavius ismét bólintott.

– Hová?

– Legalábbis Gallia Cisalpinába. Ott biztonságban lenne. A kikötőket őrzik, az utakat is, dél felé. De ha északnak megy, Galliába, azt hiszem, biztonságban lenne. Germán nő. Gondolom, akár Germániába is mehetne, ha éppen akarja.

– És hogy akarod kijuttatni Crassus házából?

– Nem probléma. Minden héten három napra vidékre megy. Okosan elhelyezett kis összegecskékkel simán megoldódik az egész. Feltéve ha Varinia is akarja.

– Én is így gondoltam – bólintott Flavius.

– A gyereket minden valószínűség szerint magával akarja majd hozni. Felőlem nyugodtan hozhatja. A gyerek jól ellehet nálam.

– Igen.

– A kétmillió persze előre kell neked, Flavius, mi?

– Azt hiszem bizony, hogy előre – mondta Flavius, szinte búskomoran.

– Odaadhatom most is. Nálam van a pénz. Átadhatom készpénzben vagy adhatok egy írást alexandriai bankházamnak.

– Készpénzben veszem át – mondta Flavius.

– Helyes. Én is azt gondolom, hogy így jobb. Nehogy becsapj, Flavius. Megtalállak, ha megpróbálnád.

– Eriggy a fenébe, Gracchus. Az én szavam is ér annyit, mint a tied.

– Na jó.

– Csak azt nem tudom, mért csinálod az egészet? A halhatatlan istenekre mondom, hogy nem tudom, mért csinálod. De az biztos, hogy nagyon rosszul ismered Crassust, ha azt hiszed, hogy annyiban fogja hagyni a dolgot.

– Én ismerem Crassust.

– Akkor az isten legyen veled, Gracchus. Szeretném, ha nekem is ilyen érzéseim volnának ezzel kapcsolatban, mint neked. Sajnos, erről egyáltalában nem biztosíthatlak.

7.

Varinia álmodta ezt az álmot... Varinia azt álmodta, hogy a nemes szenátus előtt áll, és vallatják. Ott ültek előtte azok a férfiak, akik a világ urai voltak. Hatalmas székeikben ültek, fehér tógájukban; sorban mindegyiknek olyan arca volt, mint Crassusnak: hosszúkás, előkelő és határozott. Minden, ami rajtuk és körülöttük volt – ahogy ültek, ahogy előrehajoltak, ahogy az állukat fogták, baljóslatú és zordon arckifejezésük, önbizalmuk és biztonságuk – minden, minden csak világraszóló hatalmukat ábrázolta még hatalmasabban. Ők voltak a hatalom, ők voltak az erő, és senki a világon nem állhatott meg előttük. Ott ültek fehér márványszékeikben, a szenátus hatalmas, boltozatos tanácstermében, már puszta láttuk is ijesztő volt, ahogy ott ültek. Varinia azt álmodta, hogy előttük áll, és neki tanúskodnia kell Spartacus ellen. Átlátszó, indiai fátyolruhájában állt előttük, és valami fájdalmas élességgel volt annak tudatában, hogy a teje foltot hagy a ruhán. Elkezdték a vallatást.

– Ki volt Spartacus?

Éppen válaszolni akart rá, de nem sikerült, mert máris jött a következő kérdés.

– Mért akarta elpusztítani Rómát?

Ismét próbált rá válaszolni, de ismét jött már a következő kérdés.

– Mért gyilkolt le mindenkit, aki a keze közé került? Nem tudta, hogy törvények tiltják a gyilkosságot?

Ezt mindenáron meg akarta cáfolni, de talán még két szó sem hagyta el az ajkát, és a cáfolatból nem lett semmi: máris jött a következő kérdés.

– Mért gyűlölt mindent, ami jó, és mért szeretett mindent, ami rossz?

Ismét szólni akart, de az egyik szenátor felugrott, és a mellére mutatott.

– Ez mi? – hangzott a kérdés.

– Tej.

Harag, rettenetes harag ült ki minden szenátor arcára. És Variniát olyan rémület töltötte el, melyhez hasonlót nem ismert még soha.

És erre? Ismeretlen okból – hiszen az álmok úgysem indokolnak! – a félelme megszűnt egy pillanat alatt. Álmában ezt mondta magában: „Ez csak azért van, mert Spartacus velem van.”

És így is volt. Mikor megfordította a fejét: Spartacus ott állt mellette. Olyan ruhában volt, mint régen, mikor együtt harcoltak. Magas szárú bakancsfélét viselt, bőrből. Egyszerű szürke tunikát és kis nemezsapkát, fekete, göndör haja tetejében. Fegyver nem volt nála, mert ahhoz mindig makacsul kötötte magát, hogy harcon kívül nem visel fegyvert. Nem viselt ékszereket sem – gyűrűje nem volt, karkötője nem volt. Arcát mindig simára borotválta, göndör haját kurtára nyírta.

Ahogy megállt az emberek előtt – maga volt a nyugalom és a biztonság. Jól emlékezett erre, jól, most az álmában is, így volt ez mindig. Spartacus csak éppen hogy odanézett az egyik csapathoz, és máris mindenkit eltöltött a derűs nyugalom. De belőle, Variniából, más hatást váltott ki Spartacus megjelenése. Pillantsa meg bárhol: rögtön vad öröm töltötte el a lelkét. A kör addig egy helyen nyitva volt. Mikor Spartacus megjelent, a kör bezárult – teljes lett és egész. Egyszer ott volt a vezéri sátorban. Legalább ötvenen voltak még ott – várták Spartacust. Végre megjött; Varinia félreállt, hogy nyugodtan tárgyalhasson azokkal, akik várták. Varinia csak nézte, de a boldogsága percről percre növekedett; és minden szó, melyet Spartacus kiejtett, minden mozdulat, melyet Spartacus tett előttük – gyönyörűséggé vált benne, a gyönyörűség kémiája szerint. És így elérkezett egy olyan pontig, mikor már nem bírta volna a fokozást – ki kellett mennie a fővezéri sátorból, és elbújnia valahová, ahol egészen egyedül lehetett.

Most, az aknában, valami hasonlót érzett.

– Mit keresel itt, édeském? – kérdezte Spartacus Variniát.

– Vallatnak.

– Kik?

– Ők. – A nemes szenátorokra mutatott. – Félek tőlük. – Most vette észre, hogy a szenátorok teljesen mozdulatlanok, mintha megdermedtek volna.

– Nem látod, hogy ők sokkal jobban félnek? – mondta Spartacus. Hogy ráismert ebből a megjegyzéséből! Spartacus meglátott valamit – és azt rögtön nyíltan és egyszerűen ki is mondta. Varinia mindig csodálkozna azon, hogy saját maga mért nem vette észre előbb? Most is. Igen: a szenátorok féltek.

– Menjünk innen, Varinia – mondta mosolyogva Spartacus. Átkarolta a derekát, Varinia az övét. Otthagyták a szenátus tanácstermét, és elindultak Róma utcáin. Szerelmes férfi, szerelmes nő. Csak mentek, mentek, mind tovább, és tovább a római utcákon, és senki sem törődött velük, és senki sem tartóztatta fel őket.

És Varinia álmában Spartacus így beszélt:

– Ahányszor csak veled vagyok, mindig ugyanaz történik. Ahányszor csak veled vagyok, akarlak. Ó, nagyon akarlak.

– És ahányszor csak akarsz: a tied vagyok.

– Tudom, tudom. Nehéz el nem felejteni. Hiszen az emberek olyanok, hogy amit bármikor megkaphatnak, már nem is kívánják. És én mégis kívánlak, kívánlak örökké. Mindig többet, mindig jobban. Te is így vagy velem?

– Így. Éppen így.

– Mindig? Akármikor? Ha meglátsz engem?

– Igen.

– Én így érzek. Akármikor látlak. – Megint tovább mentek egy darabig. Ekkor Spartacus így szólt: – Valahová el kell mennem. Veled, veled kell valamerre mennem. És együtt lefeküdnünk.

– Én tudok egy helyet, ahová mehetnénk – mondta Varinia álmában.

– Hova?

– Egy Crassus nevű ember házába. Most ott élek.

Spartacus megtorpant, és levette a karját Variniáról. Megfogta, és maga felé fordította – a tekintetét kereste. És akkor észrevette a tejfoltokat a ruháján.

– Ez mi? – kérdezte. Úgy látszik, közben elfelejtette, amit Varinia Crassusról mondott.

– Tej. Ezzel táplálom a gyermekemet.

– Nekem nincsen gyermekem – mondta Spartacus. Hirtelen félelem fogta el, néhány lépést hátrált, és azzal el is tűnt. Az álomnak vége volt. Varinia felébredt, egyedül maradt az éjszaka sötétjében.

8.

Másnap Crassus vidékre ment, és mire beesteledett, Flavius elhozta Variniát Gracchusnak, pontosan úgy, ahogy megállapodtak. Gracchus éppen vacsorázott, egészen egyedül, mikor megérkeztek. Egy rabszolga jelentette Gracchusnak, hogy ketten várakoznak odakint, Flavius és egy nő. A nő egy gyereket is hozott a karján.

– Igen – mondta Gracchus. – Igen. Tudok róla. Minden el van készítve a gyerek számára. Vezesd be őket. – Majd hirtelen utána: – Nem, nem – megyek magam.

Szinte rohant az ebédlőtől a kapuig. Saját maga vezette be őket. Rendkívül udvarias, rendkívül előzékeny volt, úgy üdvözölte őket, mint ahogy magas rangú előkelőségeket szokás.

A nő földig érő köpenybe volt burkolva, és a sötét kapualjban Gracchus nem láthatta jól az arcát. De úgy gondolta, hogy most már nem sürgős, láthatja később. Bevezette őket a házba, és mindjárt megmondta a nőnek, hogy a gyereket nyugodtan rábízhatja de ha akarja, saját maga viheti a gyerekszobába. Két karjában tartotta a csecsemőt, és Gracchus csak attól félt, hogy valami olyasmit talál mondani, vagy olyasmit ajánl a gyerekkel kapcsolatban, ami elriasztja Variniát.

– Tökéletesen berendezett gyerekszoba áll a rendelkezésükre mondta. – Van egy kis bölcsőm és minden egyéb, ami csak szükséges. Nagyon jól meglesz, kényelemben és biztonságban, igazán nem történhetik semmi baja.

– Ó, nem vagyunk mi olyan igényesek – válaszolta Varinia. Gracchus először életében hallotta Varinia hangját. Lágy volt ez a hang, ugyanakkor zengő és mély – Gracchusnak nagyon tetszett. Varinia hátradobta a csuklyát a fejéről, Gracchus most jól láthatta az arcát. Hosszú szőke haját egy csomóba kötötte a tarkóján. Az arca nem volt kifestve – furcsa módon, épp ennek következtében, az arca körvonalai, bőre finom hullámai sokkal szebbek, sokkal hangsúlyozottabbak voltak.

Míg Gracchus Variniát nézte, Flavius Gracchust figyelte. Flavius kissé hátrább foglalt helyet, elég izgatottan, elég morcosan, és főleg zavartan. Felette kényelmetlennek találta a helyzetet, úgyhogy alig tudta kivárni az első alkalmat, hogy végre szólhasson.

– Egyéb előkészületeket is kell még tennem, Gracchus. Hajnaltájt itt vagyok megint. Remélem, addigra te is elrendeztél már mindent számomra.

– Mindent, mindent – bólogatott Gracchus.

Flavius elment, Gracchus meg az előre elkészített gyerekszobába vezette Variniát. Egy rabszolganő ült a szobában, Gracchus a nőre mutatott, és mindjárt felvilágosította Variniát:

– Ez itt fog ülni egész reggelig. Addig le sem veszi a szemét a gyerekről. Úgyhogy semmit, semmit nem kell félnie, hogy a gyerekkel történik valami. Ha a gyerek sír, a nő rögtön szól, és elhívja magát. Legyen egészen nyugodt.

– A gyerek aludni fog – mondta Varinia. – Nagyon kedves, de a gyerek úgyis aludni fog.

– És egyáltalán nem kell lesnie, hogy nem sír-e a gyerek. Ha sírna, a nő rögtön szól. Nem éhes? Evett valamit?

– Nem ettem, de nem is vagyok éhes – válaszolta Varinia, miután a gyereket a bölcsőbe tette. – Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy evésre gondolhassak. Úgy érzem, mintha álmodnék. Eleinte nem mertem bízni abban a másik emberben, de most már hiszek neki. Én nem is értem, mért csinálja ezt velem? Félek, hogy csak álmodom, és bármely pillanatban felébredhetek.

– Szépen leül nálam, míg én befejezem a vacsorámat, közben talán maga is kedvet kap, és eszik valamit.

– Jó. Csináljuk így.

Visszamentek az ebédlőbe; Varinia heverője derékszöget képezett a Gracchuséval. Gracchus nem tudott leheveredni. Csak ült, ült, elég mereven, és képtelen volt szemét levenni Variniáról. Bizonyos meglepetéssel tapasztalta, hogy nem érez semmi nyugtalanságot, semmi elfogódottságot, sőt: nagyobb boldogságot érez, mint valaha is érzett életében. Tökéletes elégedettség töltötte el a lelkét. A megelégedettségnek ezt az érzését eddigi életében sohasem tapasztalta. Most úgy tűnt neki, hogy a világon minden a legnagyobb rendben van. Az élet gyötrelmes ellentmondásai egyszerre megszűntek. Otthon volt a házában, otthon drága városában, a csodálatos urbsban, és egész lényét elöntötte az a nagy, túláradó szerelem, melyet a szemben ülő nő iránt érzett. Meg se próbálta, hogy lélekelemző módjára kibányássza azokat a mélyen fekvő okokat, melyeknek következtében egész élete és annak egyetlen szerelme éppen a Spartacus feleségéhez rögzítődött; gondolta, érti az egészet, és nem érzett vágyat arra, hogy mélyrehatóbb vizsgálatokat végezzen magában, és pontosan felszínre hozzon mindent.

Az ételekről kezdett beszélni.

– Félek, hogy a vacsorát nagyon egyszerűnek fogja találni, összehasonlítva Crassus asztalával. Többnyire gyümölcsöt eszem, halat, egyszerűen elkészített húst, nagy néha valami különlegességét. Ma töltött rák van, nagyon jól sikerült. És jó fehér bor, én vízzel szoktam keverni.

Varinia nem figyelt oda. Gracchus szokatlan megértéssel jegyezte meg:

– Maga tulajdonképpen nem is érti, miről van szó, mikor mi rómaiak ételekről beszélünk. Ugye?

– Valóban nem – ismerte be Varinia.

– És tudom is, hogy miért? Arról sohasem beszélünk, hogy milyen üres az életünk. Ezért pazarlunk annyi időt arra, hogy kitöltsük valamivel. A barbárok természetes cselekedeteiből, evésből, ivásból, szerelmeskedésből, kacagásból, mindezekből a dolgokból mi nagyképű szertartásokat és fétiseket csináltunk. Mi már régóta nem vagyunk éhesek. Csak beszélünk az éhségről, de sohasem érezzük. Csak beszélünk a szomjúságról, de sohasem vagyunk szomjasak. Beszélünk a szerelemről is, de nem tudunk szeretni, és a végtelen rafinériákkal és perverziókkal csak valami pótlékát próbáljuk kitalálni. Nálunk az élvezet lépett a boldogság helyébe, és mivel minden élvezet idővel unalmas lesz, valami még élveztetőbbet kell kitalálni, és aztán még annál is élveztetőbbet, és annál is izgatóbbat, még, még, még, telhetetlenül. Annyira eldurvítottuk magunkat, hogy a végén már teljesen érzéketlenek vagyunk minden iránt, amit csinálunk, és ez az érzéketlenség napról napra növekszik. Érti, amit mondok?

– Van, amit értek – válaszolta Varinia.

– És nekem is meg kell értenem magát, Varinia. Meg kell értenem, hogy mért fél attól, hogy mindez csak álom. Igen nagy dolog, hogy Crassusszal van. Gondolom, feleségül is venné magát, ha maga is akarná. Crassus nagy ember. Róma egyik legnagyobb embere, hatalma és befolyása hihetetlen. Tudja, mi az, hogy egyiptomi fáraó?

– Igen. Tudom.

– Helyes. Nohát: Crassus hatalmasabb, mint egy egyiptomi fáraó, és maga nagyobb lehetne, mint egy egyiptomi királynő. Nem jelentene ez egy kis boldogságot magának?

– Azzal az emberrel, aki megölte Spartacust?

– Nem egészen így van, hallgasson csak ide. Crassus nem személyesen ölte meg Spartacust. Nem is ismerte Spartacust, és nem is érzett semmi személyes gyűlöletet iránta. Én éppolyan bűnös vagyok. Róma verte le Spartacust. De Spartacus meghalt, és maga él. Magának nem kell, amit Crassus adhat magának?

– Nem kell – válaszolta Varinia.

– Hát mi az, ami kell, kedves Varinia?

– A szabadság – mondta Varinia. – El akarok menni Rómából, és soha többé nem akarom látni Rómát; soha az életben. Látni akarom, hogy a fiam szabadon nő fel.

– Olyan nagy dolog az a szabadság? – kérdezte Gracchus, és csodálkozásában nem volt semmi tettetés. – Szabadság? Minek? Hogy éhen halhasson, hogy agyonverjék, vagy hontalan legyen? Hogy szabadon túrhassa napestig a földet? Úgy, ahogy a parasztok csinálják?

– Ezt nem tudom így megmagyarázni – mondta Varinia. – Crassusnak próbáltam elmondani, de nem tudom, sehogy sem tudom elmondani. És most nem tudom magának sem elmondani.

– Maga gyűlöli Rómát. Én imádom Rómát, Varinia. Róma a vérem, az életem. Róma az anyám és apám. Róma egy ringyó, de ha el kellene hagynom Rómát, belehalnék. Most különösen érzem. Mivel itt ül előttem, minden sejtem telítve van Rómával. És maga gyűlöli. Nem értem, miért? Spartacus is gyűlölte Rómát?

– Ő Róma ellen, Róma őellene. Tudja jól.

– De ha sikerült volna Rómát elpusztítania, mit épített volna Róma helyébe?

– Olyan világot akart, melyben nincsenek urak és rabszolgák, csupán békességben és testvériségben élő emberek. Azt is mondta, hogy ami szép és jó volt Rómában, azt megtartjuk. Városokat fogunk építeni falak nélkül, és mindenki békességben és testvériségben fog élni, és nem lesz többé háború, nem lesz nyomorúság, nem lesz szenvedés.

Gracchus már régóta igen csöndes volt, és Varinia kíváncsian, minden félelem nélkül figyelte. Ormótlan külseje ellenére Varinia valahogy úgy érezte, hogy bizalommal tudna lenni ehhez a nagy hústoronyhoz – valahogy más volt, mint amivel eddig találkozott.

Valami sajátságos, furcsa becsületesség volt benne. És volt benne valami, ami bizonyos mértékben magára Spartacusra emlékeztette. Persze képtelen lett volna pontosan megmondani, hogy mi. Nem testi tulajdonság volt; még csak nem is a modorában volt ez a valami. Talán inkább a gondolkozásában, a gondolkozása gyökerében vagy elágazásában; és néha – nagyon ritkán – úgy mondott ki egy-egy dolgot, mint ahogy ezt Spartacus mondta volna ki.

Még sokáig ült csöndben, míg végre újra megszólalt – ahhoz fűzte kis elmélkedéseit, amit Varinia mondott – és úgy beszélt, mintha egy perc sem telt volna el közben.

– Ez volt hát a Spartacus álma – mondta –, egy olyan világot csinálni, melyben nincsenek korbácsok és nincsenek, akiket megkorbácsoljanak, se palota, se sárkunyhó. Hajaj! mit lehessen tudni... Milyen nevet adott a fiának, Varinia?

– Spartacus. Adhattam volna mást?

– Egyszerűen Spartacus. Hát persze. Értem, értem. És majd ha felnő, magas lesz, büszke lesz, erős lesz. És maga sokat fog mesélni neki az apjáról.

– Igen. Sokat.

– És hogy fog mesélni neki? Hogy fogja megmagyarázni? Hiszen olyan világban fog felnőni, melyben nem lesznek olyan emberek, mint Spartacus. Hogy tudja majd megmagyarázni neki, hogy miben is állt az apja tisztasága és nemessége?

– Honnan tudja, hogy Spartacus tiszta volt és nemes? – kérdezte Varinia.

– Oly nehéz volna az ilyet tudni? – kérdezte csudálkozva Gracchus.

– Vannak emberek, akiknek nagyon nehéz. Tudja, mit fogok mondani a fiamnak? Azt hiszem, meg fog érteni. Nagyon egyszerű dolgot fogok neki mondani. Meg fogom magyarázni neki, hogy Spartacus tiszta volt és nemes, mert ellene fordult minden rossznak, mert szembeszállt minden rosszal, mert harcolt minden rosszal – és élete utolsó pillanatáig nem kötött békét azzal, ami rossz.

– És ettől volt olyan tiszta?

– Nem vagyok nagy bölcs, de azt hiszem, minden ember tiszta lesz ettől – mondta Varinia.

– És honnan tudta Spartacus, hogy mi a helyes, és mi a rossz? – kérdezte Gracchus.

– Ami az övéinek jó volt, az helyes volt. Ami bántotta őket, az rossz volt.

– Értem – bólogatott Gracchus –, szóval ilyeneket álmodott Spartacus. Ez volt az ő világrendje. Én persze már egy kissé kiöregedtem az álmokból, Varinia. Egyébként nagyon is sokat álmodoznék arról, hogy mit is csináltam én azzal az egyetlen élettel, mely az emberek osztályrészéül jutott, hogy leéljék? Csak egyszer élünk, és az az egy is, úgy látszik, nagyon kurta, céltalan és értelmetlen. Pillanat az egész. Születünk, meghalunk. Se füle, se farka. Közben itt ülök ezzel az otromba, elhízott, csúnya testemmel... Spartacus nagyon szép ember volt?

Varinia elmosolyodott, először, mióta Gracchus házába lépett. Elmosolyodott, aztán nevetni kezdett, majd megindultak a könnyei, fejével az asztalra borult, és zokogott.

– Varinia, Varinia, valami rosszat mondtam?

– Nem, semmit. – Felült, és a kendőjével megtörölte az arcát. Nem mondott semmi rosszat. Nagyon szerettem Spartacust. Nem hasonlított magukhoz, rómaiakhoz. De az én törzsembeliekhez sem. Trák volt, széles, lapos arccal, mikor egy felügyelő verte, eltörte az orrát. Az emberek azt mondták, hogy birkaképe lett, de számomra olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Ennyi az egész.

Már nem volt közöttük válaszfal. Gracchus kinyújtotta a karját, és megfogta a kezét. Soha életében nem érzett ilyen meleg kapcsolatot egy nővel, soha ilyen bizalmat valakihez.

– Ó, kedvesem – mondta –, tudja, mit mondtam magamban? Először azt mondtam, hogy csak egyetlen szerelmes éjszakát akarok magától. De utána eldobtam magamtól ezt a gondolatot. Akkor a tisztelet és megbecsülés éjszakáját akartam. De utána ezt is eldobtam magamtól. A végén már csak egyet akartam: hálát. De van, ami több, mint a hála, ugye van, Varinia?

– Igen, van – mondta természetes őszinteséggel.

Gracchus világosan látta, hogy nem volt benne semmi színészkedés, semmi hátsó gondolat. Képtelen lett volna másra, mint pontosan kimondani azt, amit gondol. Szájához emelte a kezét, megcsókolta, és Varinia nem húzta vissza.

– Ezt akarom – mondta Gracchus –, és hajnalig ez az enyém. Ugye, elüldögél itt velem, és beszélget velem, és iszik egy kis bort, és eszik egy kicsit a vacsorából? Olyan sokat kell mondanom magának, és oly sokat akarok még hallani magától. Ugye, itt marad mellettem hajnalig, aztán itt lesz Flavius a lovakkal, és maga elhagyja Rómát mindörökre. Megteszi ezt nekem, Varinia?

– Magamnak is – mondta Varinia. – Én is ezt akarom.

– Nem is próbálom megköszönni. Mivel úgysem tudom, hogyan köszönjem meg.

– Nincs semmi, amiért köszönet járna – mondta Varinia. – Sokkal boldogabbá tett, semhogy valaha is képzeltem, hogy lehetek még az életben. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még mosolyogni is tudok majd, Spartacus halála után. Azt hittem, hogy az élet számomra már örökké csak pusztaság marad. Pedig Spartacus gyakran mondogatta nekem, hogy az élet a legfontosabb minden dolgok között. Sose tudtam annyira, hogy ez mit jelent, mint éppen most. Most nevetni szeretnék. Magam sem értem, de nevetni szeretnék.

9.

Mikor Flavius visszajött, a pirkadás előtti utolsó órában voltak, abban a szürke, magányos órában, amikor az élet apálya a legalacsonyabb és minden pihen a mélyben, hogy aztán új élet kezdődjék megint elölről. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, a házvezetőnő Flaviust Gracchushoz és Variniához vezette. Gracchus ott ült, hosszan elnyúlva egy karosszékben, fáradtan és sápadtan, de az arcán nem látszott semmi szomorúság. Varinia egy heverő szélén ült, és a gyermeket szoptatta, ő is fáradtnak látszott, de nagyon szép volt, amint ott ült, és a mellét nyújtotta a gömbölyű, rózsaszínű csecsemőnek. Mikor Gracchus megpillantotta Flaviust, ujját a szája elé tette – és Flavius várt nyugodtan. Lehetetlen lett volna kivonnia magát a nő szépségének varázsa alól. Amint ott ült a lámpafényben, a gyerekét táplálva, valami olyasminek látszott, amire Róma már régen, nagyon régen nem is emlékezett.

Mikor kész volt, betakarta a mellét, és az alvó gyermeket egy takaróba pólyálta. Gracchus felkelt, eléje állt, Varinia hosszasan a szemébe nézett.

– Szekerek mellett döntöttem – mondta Flavius. – Ezzel nyerünk legkönnyebben időt. Hogy sikerül-e a dolog vagy sem, attól függ, hogy hány mérföldet hagyunk a saroglya mögött? Az egyik szekeret jól kibéleltem takarókkal és párnákkal, úgyhogy elég kényelmes lesz az útra, viszont azonnal indulnunk kell. Máris nagyon körmünkre égett a dolog. Nagyon, nagyon.

Mintha nem is hallották volna. Csak nézték egymást. Spartacus szép felesége és a kövér, öregedő római politikus. Ekkor Varinia a házvezetőnőhöz fordult, és így szólt:

– Lenne olyan kedves és tartaná a gyereket egy pillanatra?

A házvezetőnő karjára vette a gyereket, és Varinia odament Gracchushoz. Végigsimította a karját, és mikor a vállához ért, megcirógatta az arcát. Gracchus lehajolt hozzá, és Varinia megcsókolta.

– Most szeretnék mondani valamit – mondta Gracchusnak. Köszönöm, hogy ilyen jó hozzám. Ha velem jön, igyekszem én is ilyen jó lenni magához, olyan jó, amilyen jó élő emberhez sorsom szerint lehetek.

– Köszönöm, kedves Varinia.

– Jön velem, Gracchus?

– Ó, kedvesem, nagyon köszönöm, és az istenek áldják meg érte. Nagyon, nagyon szeretem magát. De Rómán kívül én nem vagyok én. Róma az anyám. Az anyám ugyan ringyó, de maga mellett az egyetlen asszony, akit valaha szerettem. És én nem vagyok hűtlen. Elhízott vénember vagyok, Flavius ugyancsak beleizzadna, ha olyan kocsit kellene hamarjában kerítenie a városban, amely elbír engem. Induljon, induljon, édesem.

– Mondtam már, hogy nagyon körmünkre égett a dolog – szólt közbe türelmetlenül Flavius. – Legalább ötven ember tudja már a dolgot. Azt hiszed, azok majd szépen befogják a szájukat?

– Nagyon vigyázz rá – mondta Gracchus. – Mostantól kezdve gazdag ember leszel, Flavius. Mostantól kezdve kényelemben fogsz élni. Úgyhogy teljesítsd ezt az utolsó kérésemet. Nagyon vigyázz rá és a gyerekére. Mindig csak északnak menjetek, míg csak el nem éritek az Alpesek lejtőit. Azok a gallus parasztok, akik ott éldegélnek szűk völgyeikben, derék, becsületes, dolgos emberek. Varinia bizonyára otthonra talál közöttük. De addig el ne hagyd, míg meg nem látod az Alpokat élesen felrajzolva az égre. És siess! Ne kíméld az ostort, Ha kell, inkább verd agyon a lovakat, és vegyél újakat a helyükbe, de egy pillanatra se időzz sehol. Megteszed nekem, Flavius?

– Eddig sem szegtem még meg a szavam, Gracchus.

– Nem. Igazad van. Isten veletek.

Kikísérte őket a kapuig. Varinia a karján vitte a gyereket. Gracchus ott állt a kapualjban, az ezüstös hajnali szürkületben, és nézte, amint a szekerekre szállnak. A lovak nyugtalankodtak, idegesek voltak. Patkójukkal kapálták a kövezetét és zablájukat harapdálták.

– Isten vele, Varinia – kiáltott utána Gracchus.

Varinia integetett. A szekerek elrobogtak, nagy csörömpöléssel a szűk és üres utcákon, felébresztve az egész szomszédságot szörnyű robajukkal és lármájukkal...

Gracchus visszament a dolgozószobájába. Leült egy karosszékbe, nagyon fáradtan, és egy ideig csukva tartotta a szemét. De nem aludt. Boldog elégedettsége nem hagyta el. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Elmerengett egypár dolgon. Eszébe jutott az apja, szegény cipészmester volt azokban a távoli időkben, melyek valószínűleg nem térnek vissza soha többé – akkor még keményen dolgoztak a rómaiak, és büszkék voltak arra, hogy dolgoztak. Jól emlékezett politikai inaséveire, melyeket az utcán járt ki, emlékezett a bandaharcokra, a szavazatvétel és szavazateladás cinikus kitanulására, a csőcselék felhasználására, az első fokokra a hatalomhoz vezető létrán. Sose volt elég a hatalomból, sose elég a pénzből. Azokban az időkben még mindig voltak becsületes rómaiak, akik küzdöttek a köztársaságért, akik küzdöttek a nép jogaiért, akik bátran kimondták a Fórumon, hogy a parasztbirtokok kisajátítása és az óriási rabszolga-gazdaságok felállítása – igazságtalanság. Óva intették Rómát! Mennydörögtek! Szembefordultak minden zsarnoksággal! Gracchus nagyon is értette őket. Hiszen épp ez volt az ő nagy tehetsége, hogy meg tudta érteni őket, sőt el is ismerte az ügyük igazságát. Viszont azt is tudta, hogy az ügyük – vesztett ügy volt. A történelem óramutatóját nem lehet visszafelé forgatni; az megy előre, és Gracchus olyan hatalmi csoportokhoz csatlakozott, melyek mindent a birodalmi gondolatra tettek. És elküldte bandáit a régi szabadságjogok védelmezői ellen – pusztítsák el őket. Akiben még volt igazságérzet és elvhűség, azokat kiirtotta.

Ilyesmikre gondolt vissza Gracchus; bánatot vagy sajnálatot egy pillanatra sem érzett, csak szerette volna végleg megérteni a dolgokat. Legelső ellenségei tehát az ősi szabadságjogokért küzdöttek. De hát voltak ilyen ősi szabadságjogok? Itt volt ez az asszony, aki most hagyta el a házát, és a szabadságvágy úgy lobogott a szívében, mint a tűz. A fiát Spartacusnak nevezte, és az a fiú ismét Spartacusnak nevezi majd a fiát, és elképzelhető-e olyan idő, mikor a rabszolgák majd boldogok lesznek attól, hogy ők rabszolgák? Erre a kérdésre nem talált semmi választ, nem talált egyetlen elfogadható megoldást – de ez sem szomorította el a legkisebb mértékben sem. Az élete gazdag volt, és nem bánt meg semmit. Valahogy megnőtt benne a történelmi érzék, érezte az idők sodrát, melyben ő csak egy percnyi szerepet vállalt – és ez jóérzéssel töltötte el. Imádott városa örökkévaló. Állni fog az idők végtelenjéig. Ha Spartacus egyszer visszatérne és lerombolná a város falait úgy, hogy az emberek félelem nélkül tudnának élni, akkor is megértenék, hogy voltak egyszer ilyen Gracchus-féle emberek, akik imádták ezt a várost, noha elfogadták minden gonoszságát.

Spartacus álmaira gondolt. Életképes az ilyesmi? Tarthat-e az ilyesmi? És meddig? Az a különös dolog, amiről Varinia beszélt, igaz lehetne? Hogy az emberek megtisztulnak és önzetlenek lesznek, ha küzdenek a rossz ellen? Sohasem ismert ilyen embereket; de ő sohasem ismerte Spartacust. Viszont ismerte Variniát. De Spartacus nincs többé, és Varinia sincs többé. Mindez már csak olyan, mint egy álom. Varinia furcsa tudásából legföljebb, ha az árnyéka esett rá egy pillanatra. De a valóság meggyőző ereje hiányzott; és ez nem is lehetett másképp.

Bejött a házvezetőnő. Gracchus furcsa szemekkel bámult rá.

– Mit akarsz, édes anyókám? – kérdezte kedvesen.

– Kész a fürdő, uram.

– Mama nincs fürdés – magyarázta az asszonynak, és csodálkozott, mért van az úgy felháborodva és meglepetve. – Ma sok minden másképp van – folytatta Gracchus. – Nézz csak oda. Látod azokat a tarisznyákat az asztalon egymás mellett? Mindegyik tarisznyában van egy bizonyítvány: minden rabszolgám szabadonbocsátási bizonyítványa. Mindegyik tarisznyában van húszezer sestertius. Oszd ki ezeket a tarisznyákat a rabszolgáknak, és mondd meg nekik, hogy hagyják el a házamat. Ez a kívánságom, ezt csináld most, öreganyókám.

– Nem értem – válaszolta az asszony.

– Nem? Mit nem értesz rajta? Amit mondtam, tökéletesen világos. Azt akarom, hogy mindnyájan elmenjetek. Szabadok vagytok, és van egy kis pénzetek is. Megengedtem én valaha, hogy megtagadjátok az engedelmességet?

– De ki fog főzni? Ki fogja gondját viselni?

– Ne kérdezz már annyit, anyókám. Tedd, amit mondtam.

Gracchus szemében egy örökkévalóság volt, míg mind elhagyták a házat – és utána a ház olyan különösen csendes volt, teli valami egészen újfajta csenddel. Most kel fel a nap. Az utcák megteltek élettel, zajjal, lármával, de Gracchus háza maga maradt a csend.

Visszament a dolgozószobájába, odalépett a szekrényhez, és kinyitotta. Egy kardot vett ki, hispániai rövid kardot, olyat, amilyet a katonák viseltek, csak tele gyönyörűen vésett mintázatokkal, hüvelye is csupa ragyogó díszítés. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt kapta, valami ünnepi alkalommal, de ha fejét vették volna, se tudta volna megmondani, mi volt az az alkalom? Milyen furcsa, hogy mindig oly mélyen megvetette a fegyvereket! Viszont nem is olyan furcsa, ha arra gondol, hogy az egyetlen fegyver, melyben mindig bízott, a saját esze volt.

Kihúzta a kardot a hüvelyéből, és megvizsgálta a hegyét és az élét. Elég éles volt. Ekkor visszament a karosszékhez, leült, és hatalmasan domborodó hasát szemlélgette. Kénytelen volt elmosolyodni, mikor az öngyilkosság jutott eszébe. Nincs valami magasztos hatása. Sőt: a lehető legnevetségesebb. Azonkívül a legkomolyabb kételyei voltak arra vonatkozólag, vajon van-e elég ereje ahhoz, hogy magába döfje a kardot – a megszentelt római hagyomány szerint. Honnan tudja előre, hogy nem fog-e csupán a zsírjába piszkálni a karddal, aztán hirtelen inába száll a bátorsága, csak fetreng ott a vérében, pityereg, és segítségért kiabál... Most kezdje megtanulni a gyilkolás mesterségét? Soha életében nem ölt meg senkit és semmit – még egy csirkét sem.

Később rájött, hogy az egész nem idegek kérdése. Halálfélelmet elég ritkán érzett az életben. Az istenek nevetséges történetei gyerekkorától fogva csak vicc tárgyát képezték számára. Felnőtt korában a legnagyobb könnyedséggel tette magáévá saját osztálya művelt rétegének a filozófiáját, miszerint istenek nincsenek, és a halál után nincsen élet. Azt végleg eldöntötte, hogy mit is akar csinálni; egyetlen aggálya volt csupán: semmit se csináljon római méltóság nélkül.

Efféle gondolatok forogtak a fejében, miközben elszunyókált. Arra ébredt, hogy valaki nagyban veri a kaput odakint. Kitörölte az álmot a szeméből, és figyelt.

„Micsoda temperamentum! – gondolta. – Micsoda temperamentumod van, Crassus! Micsoda jogos felháborodás! Hogy ez a vén bolond, ez a hájas muki az ujja köré tudott csavarni téged, és az orrod elől elhorgászta a nagy hadizsákmányt! De te nem szeretted Variniát, Crassus. Te Spartacust akartad egy keresztre szögelni, de mivel ez nem sikerült, legalább Varinia kellett volna neked. Azt akartad, hogy imádjon téged, azt akartad, hogy térden csússzék előtted. Ó, Crassus, milyen bolond is vagy te tulajdonképpen, milyen buta, két balkezes bolond! Na de hát, úgy látszik, most a magadfajták a korszerű emberek. Semmi kétség.”

A kardot kereste, de nem találta. Erre letérdelt. A szék alatt volt. Ott térdelt, két kezében a karddal. Teljes erejével a mellébe döfte. Oly nagy fájdalmat érzett, hogy felordított kínjában, de a kard benne volt, és mikor rázuhant, a kard tovább is megtalálta útját.

Így látta meg Crassus, mikor feltörte az ajtót, és belépett. A generális minden erejére szükség volt, hogy Gracchust a hátára fektesse. És akkor a generális láthatta azt a fintort vagy vigyort, mely ráfagyott a politikus arcára.

Ezután Crassus visszament saját házába, telve méreggel és gyűlölettel. Soha életében nem gyűlölt senkit vagy semmit úgy, ahogy most a halott Gracchust gyűlölte. De Gracchus halott volt, és ezen még Crassus sem tudott változtatni.

Mikor Crassus hazaérkezett, váratlan vendégre talált. A kis Caius várta már. Caius nem tudott semmit a történtekről. Rögtön elmondta, hogy ebben a pillanatban érkezett vissza a capuai kirándulásról, és egyenesen szeretett Crassusához rohant. Azzal egészen közel ment Crassushoz, és elkezdte cirógatni a mellét. Erre Crassus földhöz vágta.

Crassus mint egy őrült rohant át a szomszéd szobába, és egy korbáccsal tért vissza. Caius épp akkor tápászkodott fel valahogy a padlóról, ömlött a vér az orrából, az arca teli megrökönyödéssel, sértődöttséggel és felháborodással. És erre Crassus nekiment a korbáccsal.

Caius üvöltött. Üvöltött szakadatlanul, de Crassus is verte szakadatlanul. Crassus csak akkor hagyta abba, mikor saját rabszolgái fogták le a karját, erre Caius kitámolygott a házból, és bőgött, mint egy kisgyerek, a verés fájdalmától.

NYOLCADIK RÉSZ

Varinia szabad

1.

Flavius pontról pontra úgy cselekedett, amint Gracchusszal megállapodott. A legjobb útlevelekkel a zsebében – Gracchus saját kezű aláírásával volt ellátva mindegyik – a szekerek először északnak, majd keletnek vették villámgyors útjukat. Varinia nem nagyon emlékezett az utazásra. Az első nap java részét átaludta; álmában is melléhez szorította gyermekét.

A cassiai út pompás, sima, keményre döngölt út volt, és a szekerek simán, rázás nélkül vágtattak végig rajta. A nap első felében a kocsis majdnem félholtra verte a lovakat; déltájban váltottak, és most már egész estig sebes, egyenletes ügetésben haladtak tovább. Mire besötétedett, már több mint száz mérföldnyire voltak Rómától. A sötétben újra váltottak. És a holdfényes éjszakában a szekerek csak mentek, mentek megállás nélkül tovább, egyenletes, mérföldfaló tempóban.

Katonai járőrök nemegyszer igazoltatták őket, de az a szenátori megbízólevél, melyet Gracchus adott Flaviusnak, mindig megtette a magáét, és rögtön továbbengedték őket. Az éjszaka Varinia órákig állva utazott a hintázó kocsiban – a csecsemő békésen aludt a lábainál, takarókba pólyálva és puha párnákba ágyazva. Varinia látta a holdfényben úszó, rohanó tájat. Látta a zuhogó vízeséseket, mikor keresztülvágtattak a csodálatos római hidakon. A világ aludt, de ők csak mentek tovább. Mikor a hold már lenyugodott, néhány órával hajnal előtt, az útról egy kis mezőre tértek le, a lovakat kifogták és kipányvázták, bekaptak egy kis kenyeret, nyeltek egy kis bort, és leheveredtek a takarókra. Varinia nehezen aludt el, de a kimerült kocsisok azonnal álomba merültek. Mikor Flavius felébresztette, Variniának úgy tűnt, hogy jóformán le sem hunyta a szemét. Miközben a kocsisok befogták a lovakat, megszoptatta a gyerekét; a kocsisok álmosan és morogva végezték munkájukat, mint általában azok az emberek, akik alig pihenték ki kimerültségüket; aztán a hajnal halvány világa mellett újra az országúira hajtottak, és folytatták az utat észak felé. Éppen kelt fel a nap, mikor egy postaállomáshoz értek; itt egy kicsit kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és ismét lovakat váltottak. Egy idő múlva egy város falai alatt vágtattak tovább; ezen a reggelen egy pillanatra sem pihent az ostor, mentek, mint a villám és a dörgés. Az örökös rohanás kezdte kimeríteni Variniát. Gyakran hányt, és állandó rettegésben volt, hogy elapad a teje. De este Flavius friss tejet és kecskesajtot vett egy paraszttól – ezek az ételek valahogy megmaradtak Variniában –, és, mivel nagyon felhős volt az ég, jóformán egész éjjel pihentek.

Ismét hajnal előtt keltek, kimentek az útra; délfelé egy másik nagy úthoz értek, mely úgy keresztezte az övéket, mint a T betű vízszintes szára a függőlegeset. Most északnak, majd nyugatnak vették útjukat, és mikor a nap lenyugvóban volt, Varinia először pillantotta meg a távolban az Alpesek havas csúcsait. Holdvilágos éjszaka volt, úgyhogy továbbutaztak anélkül, hogy a lovakat agyonhajszolták volna. Egyszer álltak meg, hogy immár utoljára váltsanak, és még reggel előtt a főútról egy földútra tértek, mely kelet felé haladt. A kanyargó út végül is egy völgybe torkollott, és mire a nap fölkelt, Varinia a párás távolban véges-végig láthatta a völgyet, melynek közepén egy kedves folyócska futott tovább, mindkét partján hegyek emelkedtek. Az Alpesek szomszédságában voltak.

Nem tudtak különösebb gyorsasággal haladni, mivel a szekerek jobbra-balra dülöngéltek a földút régi kerékvágásai között. Egy fahídon mentek át a folyó felett, utána lassú lépésben elindultak a hegyoldalon. A lovak minden erejükkel nekifeszítették magukat az istrángnak – így ment ez reggeltől estig a kanyargós hegyi úton. Azok a gallus parasztok, akik látták őket, abbahagyták a munkát, hogy jól megnézhessék a két hatalmas szekeret és a pompás, izmos lovakat, melyek húzták; lépten-nyomon kócos, szőke gyerekek futottak le az út szélére, és kerekre nyitott szemekkel bámulták a szokatlan látványosságot.

Késő délután, mikor az út jóformán már csak kerékvágásnyi csapásra soványodott, a hegyek tetejére értek, és egy széles, szép völgy tárult eléjük, hosszan elnyúlva. Varinia a széles völgyben itt-ott kisebb városokat látott, elszórt házcsoportokat, másutt meg parasztkunyhókat, mintegy összenőve egy rakáson. Széles erdősávok mindenfelé, sok-sok kis folyó, és egész homályosan és egész messze egy hatalmas, kőfallal övezett város éppen hogy sejthető körvonalai. A város tőlük nyugatra feküdt; az ő útjuk északnak és a lejtőn lefelé vezetett, az Alpesek kányában – úgy látszott, hogy a hegyek még mindig nagyon messze vannak.

Lefelé éppoly nehéz volt az út, mint fölfelé, mert a lovakat állandóan vissza kellett tartani; az út maga igen kacskaringós volt, teli mindenféle kanyarral. Már egészen besötétedett, mire a völgy fenekére értek. Ott megálltak, hogy lepihenjenek és megvárják, míg felkel a hold. Az éjszaka egy ideig holdfényben utaztak, ismét pihenőt tartottak, majd a következő napon, még a hajnali szürkületben továbbmentek. Az utak itt már mind nagyon rosszak voltak. De ők csak mentek, mentek tovább – és végül elérték azokat a hullámzó hegyeket, melyekkel az Alpesek lánca kezdődik.

Itt Flavius egy kora reggelen elbúcsúzott Variniától; az útról, ahol éppen megálltak, földeken és erdőkön kívül nem volt semmi sem látható.

– Isten vele, Varinia – mondta Flavius. – Megtettem, amit Gracchusnak ígértem, hogy megteszek, és azt hiszem, hogy tán kissé meg is érdemlem azt a pénzt, amit ezért fizetett. Remélem, sem maga, sem én nem látjuk Rómát többé viszont; mostantól fogva nem tenne jót nekünk az ottani levegő. Sok szerencsét és boldogságot kívánok magának, kisfiával együtt. Ha egy mérfölddel feljebb megy az úton, egy kis falut fog találni, parasztok lakják. De jobb, ha nem látják, hogy kocsival érkezett. Itt van egy tarisznya, ezer sestertius van benne, ha szükséges, egy évig is elég ezen a vidéken, hogy szállást és ennivalót szerezzen magának. Ezek a parasztok igen egyszerű emberek, és ha át akarna menni a hegyeken, hogy a hazájába jusson, bizonyára segítségére lesznek. De azt tanácsolom, ne nagyon próbálkozzék ilyesmivel. A hegyekben vad népek laknak, és gyűlölik az idegent. És soha meg se találná a maga népét, Varinia. A germán törzsek örökké vándorolnak az erdejükben, hol erre, hol arra – nem is akad élő ember, aki meg tudná mondani, tavaly óta ugyan merre kóboroltak? Azonkívül arról is hallottam, hogy azok az erdők, ott az Alpeseken túl, nyirkosak és egészségtelenek, egyáltalában nem arra valók, hogy egy gyerek ott nőjön fel. Ha én magának volnék, amellett döntenék, hogy ezen a vidéken ütöm fel a sátramat, Varinia. Persze, azt is bevallom, hogy nekem nem nagyon fekszenek az efféle hegyek, de hát maga éppen ezt akarta, nem?

– Ezt akartam – bólintott Varinia. – Nagyon hálás vagyok magának, Flavius.

Azzal a kocsik visszafordultak, és Varinia ott állt az úton, gyermekével a karján, és nézte őket, amint egy nagy porfelhőben tovahajtanak – nézte, míg egy dombhajlat el nem takarta őket.

Ekkor Varinia leült az út szélére, és megszoptatta a csecsemőt. Utána nekivágott az útnak. Gyönyörű, hűvös nyári reggel volt. Tiszta, kék égen jött fel a nap, a madarak énekeltek, a méhek virágról virágra szálltak, itták a nektárt, és a levegő tele volt zümmögéssel.

Varinia boldog volt. Ez nem az a boldogság volt, melyet Spartacus mellett érzett; ez Spartacus hagyatéka volt: az élet tudása, a létezés dús ajándéka. Élt és szabad volt, és gyermeke is élt, és szabad volt; így hát boldog volt, valami új úton boldog, és reményekkel és boldog előérzésekkel nézett a jövőbe.

2.

Ez történt Variniával. Egy nő nem élhet egyedül, és abban a faluban, ahová érkezett – derék gallus parasztok fészke volt – egy férfi kunyhójába került – a paraszt felesége meghalt gyermekágyban. Talán ezek az emberek tudták, hogy szökött rabszolganő. Nem sokat törődtek vele. Sok teje volt, és így táplált egy közülük való gyereket. Jó asszony volt, az emberek szerették, mert erős volt és végtelenül egyszerű.

Az a férfi, akinek a házába került, becsületes parasztember volt, írni, olvasni nem tudott, csak a kemény napi munka leckéjét tanulta meg alaposan. Nem volt Spartacus, de egyben-másban emlékeztette Spartacusra. Éppolyan türelemmel nézte az életet. Nagyon nehezen lehetett megharagítani, és egész szívével szerette a gyermekeit – az övéit is, és azt a másikat, akit Varinia hozott neki.

Variniát imádta – távoli világ küldötte hozzá, és Varinia életet hozott neki. Később Varinia jobban megismerte, és a maga módján viszonozta is a paraszt érzéseit. Elég könnyen megtanulta a nyelvüket, az alap latin volt, egy csomó gallus szóval összekeverve; megtanulta szokásaikat, melyek nem nagyon különböztek saját törzsének szokásaitól. Művelték a földet, és arattak valami gabonát. A gabonából áldoztak a falu isteneinek; egy másik részét elvitte az adószedő és Róma. Éltek és meghaltak; táncoltak, énekeltek, sírtak, házasodtak – és folyt rendesen az életük tovább, az évszakok rendje szerint.

Nagy változások mentek végbe a világban, de az ő körükben ezeket a változásokat még alig érezték, úgyhogy nagyjában minden maradt a régiben.

Varinia termékeny volt. Minden évben új gyermek fogant ménében, úgyhogy attól a férfitól, aki feleségül vette, hét gyereke volt, míg az anyaságból ki nem öregedett. A kis Spartacus ezek között nőtt fel, magas volt, erős volt, nyíltszívű volt, és mikor hétéves lett, Varinia először mesélt neki arról, hogy ki volt az apja, és először mesélt arról, hogy mit csinált az apja. Variniát meglepte, hogy a gyermek mindent olyan jól megértett. Soha senki sem hallotta a faluban Spartacus nevét. Nagyobb földrengések is voltak már a világon, és a falu csöndesen élt tovább. És amint a többi gyermekei is megnőttek, három közülük lány és öt fiú, Varinia újból és újból elmondta a történetet – elmondta, hogy volt az, mikor egy közönséges ember, egy rabszolga, szembeszállt a zsarnoksággal és az elnyomással, és hogy volt az, hogy a hatalmas Róma négy éven át reszketett, ha csak a nevét is hallották emlegetni. Beszélt nekik az elátkozott bányáról, ahol Spartacus verejtékezett, beszélt nekik arról, hogyan verekedett az arénában puszta késsel a kezében. Elmondta, milyen szelíd volt, milyen jó és kedves, ugyanakkor sohasem csinált valami különleges hőst belőle, aki más lett volna, mint azok az egyszerű emberek, akik között most töltötte az életét. Sőt, mikor Spartacus bajtársairól beszélt, hol ezt az embert, hol amazt hozta föl példának a falujukból. És mikor ezeket a történeteket mesélte, a férje csodálkozva és féltékenyen hallgatta.

Varinia élete nem volt könnyű. Reggeltől estig dolgozott, gyomlált, kapált, takarított, szőtt, font. Fehér bőrét barnára égette a nap, és szépségének vége lett – de a szépség olyasmi volt az életében, amivel tulajdonképpen sohasem törődött. Ha az elmúlt dolgok jártak a fejében vagy azokon gondolkozott: hálás volt az életnek azért, amit neki adott. Nem gyászolta többé Spartacust. Spartacusszal töltött élete már csak álom volt.

Mikor legidősebb fia húszéves volt, Varinia lázbeteg lett, és három nap múlva meghalt. Gyorsan halt meg, nem sokat szenvedett, és miután a férje, a fiai és a lányai megsiratták, halotti lepelbe burkolták, és a földbe helyezték örök nyugalomra.

A nagy változások hullámai Varinia halála után érték el a falut. Elkezdődött az adóemelés, és az emelésnek aztán nem is lett vége. Nyáron aszály volt, a termés java tönkrement – erre megjelentek a római katonák. Azokat a családokat, melyek nem tudták az adójukat megfizetni, kisöpörték a házaikból és a földjeikről, a nyakuknál fogva egymáshoz láncolták, és elhajtották mind, hogy adófizetés fejében eladják őket Rómában.

De azok közül, akiknek tönkrement a vetése, nem mindenki vállalta baromi türelemmel ezt a szerepet. Spartacus, a fivérei, nőtestvérei és még mások is a faluból, azokba az erdőkbe menekültek, melyek tőlük északra terültek el – ez a vadon egészen a zord Alpesekig nőtte be a hegyoldalakat. Nyomorúságos, hitvány életet éltek, makkot, diót és apróvadat ettek, amit éppen sikerült megfogniok; de mikor a rómaiak egy pompás villát építettek azon a földön, mely az övék volt: lejöttek az erdőből, felgyújtották, és elvittek belőle mindent.

Erre katonák jöttek az erdőbe, és a parasztok szövetkeztek a hegyi törzsekkel, hogy felvegyék a harcot a katonákkal. Szökött rabszolgák csatlakoztak hozzájuk, és évről évre tombolt a nincstelenek háborúja. A katonák néha megsemmisítették minden erejüket, néha meg a felkelők voltak olyan hatalmasak, hogy lekalandozhattak a sík földre is, hogy gyújtogassanak, raboljanak és fosztogassanak.

Így élt Spartacus fia, így is halt meg – akár az apja, ő is csatában, véres viadalban esett el. Azok a történetek, melyeket ő mesélt az ő fiainak, már nem voltak olyan világosak, nem bővelkedtek történelmi adatokban. A történelemből legenda lett, és a legendából jelkép. De az elnyomottak harca az elnyomók ellen csak folytatódott tovább. Ez a láng hol magasra csapott, hol alacsonyan égett – de égett szakadatlanul; és Spartacus neve nem merült feledésbe soha. Vér szerint talán nem voltak utódai hosszú századokon át; de az ő utódai azok voltak, akik közösen harcoltak a közös ügyért.

Eljön az idő, mikor Róma romba dől – nemcsak rabszolgák fogják rombolni, hanem rabszolgák és jobbágyok és parasztok és szabad barbárok, akik csatlakoznak hozzájuk.

És mindaddig, amíg emberek dolgozni fognak, és más emberek veszik el és eszik meg a dolgozók munkájának gyümölcsét, Spartacus neve élni fog – néha tán csak suttogva emlegetik majd az emberek, máskor meg hangosan és tisztán hirdetik az egész világnak.

HOWARD FAST

regény- és drámaíró 1914-ben született New Yorkban. Nevét és műveit a magyar olvasóközönség a háború előtti és utáni évekből egyaránt jól ismeri. Nevezetesebb művei:

 

Az utolsó határ (The Last Frontier, 1941)

Tom Paine (Citizen Tom Paine, 1943)

Amerikaiak (The American, 1946)

Clarkton (Clarkton, 1947)

Névtelenek balladája (The Proud of the Free, 1950)

Az erőszak napja (Peekskill, USA, 1951)

Harminc ezüst pénz (Thirty Pieces of Silver, 1951)

Spartacus (Spartacus, 1951)

Amerikai legenda. Sacco és Vanzetti kálváriája (The Passion of Sacco and Vanzetti, 1953)

Silas Timberman, 1954

 

Howard Fast a haladó amerikai irodalom képviselőjeként indult, eredetileg a baloldali írók körének volt kiemelkedő egyénisége. Irodalom és valóság (1953) (Literature and Reality, 1950) című könyvében állást foglalt az irodalom pártossága, politikai elkötelezettsége mellett. 1956-ban Howard Fast nem értette meg a magyarországi ellenforradalommal kapcsolatban a Szovjetunió politikáját, és ezért 1957 után szakított a kommunista mozgalommal, és kilépett a kommunista pártból. Azóta irodalmi munkássága is más irányt vett, jelenlegi műveiben már nem követi a szocialista realizmus alkotói módszerét.

Abban az időszakban, amikor Fást még szoros kapcsolatban állt a munkásmozgalommal, nagy jelentőséget tulajdonított a történelmi regény műfajának. A tömegek történelmi jelentőségét hangsúlyozza leghíresebb regénye, a Spartacus. Fást meggyőzően ábrázolja művében az elemi emberi jogaitól is megfosztott, beszélő szerszámként kezelt soknemzetiségű rabszolgatömeg lassú öntudatra ébredését, az ösztönös tiltakozás tudatos mozgalommá formálódását.

A mű emberi közelségbe hozza az ókor nagy jelentőségű rabszolgalázadásának vezéralakját, a gladiátorból népvezérré lett Spartacus küzdelmes életét, hősi harcát és monumentális elbukását. Bár a regény középpontjában a tömegek állnak, Fást mindig gondosan ábrázolja az egyéni, a külső és a belső tényezők kölcsönhatását. Ezért regényalakjaiban az általánosnak és az egyéninek konkrét sokféleségével találkozhatunk.

A Spartacus a nagy római rabszolgalázadást örökíti meg, de a rabszolgasereg elszánt hősiességének ábrázolásával a huszadik század elnyomott és kizsákmányolt millióinak akar példát mutatni.

Utószó

Howard Fast, az antifasiszta riporter, a kommunista hevületű történelmi regények írója, az 1954. évi nemzetközi Lenin-békedíj kitüntetettje, akinek műveit 82 nyelvre fordították le és újra meg újra megfilmesítették, különös és ellentmondásos életutat járt be. Kiemelkedően jellegzetes alakja annak az útvesztőbe került nyugati polgári értelmiségnek, amely ugyan kritikusan, nemegyszer harcos indulatokkal veszi tudomásul az imperializmusba torkollt polgári jelent, de nem lévén biztos ideológiai megalapozottsága, ide-oda ingadozik az egymással vitázó elméletek között. Így történhetett, hogy az 1914-ben, New Yorkban született világhírű író, aki 1957-ig néhány éven át még az Amerikai Kommunista Pártnak is tagja volt, és példás erkölcsi bátorsággal vállalta a kommunista eszmék melletti kiállás veszedelmeit, egyszerre csak szembefordult egykori elvtársaival, és hitvallója lett a polgári utópiának, amely egy „megjavuló” kapitalizmusról ábrándozik. Az egykor harcos riporter, a történelmi idők osztályharcainak keményen kritikus és árnyaltan művészi ábrázolója idillikus szemléletű, polgári lelkifurdalást elaltató sikerregények szerzője lett, olyan sikerregényeké, amelyeknek nemcsak művészi értéke, hanem valóságos sikere sem közelíti meg az író haladó korszakának harcos remekműveit: az indián nép tragédiáját idéző szívszorító regényt, Az utolsó határt, az amerikai hőskort követő társadalmi, morális züllést nagy epikába foglaló A szabadság útját és a számos jelentékeny mű közül is kiemelkedő főművet, századunk egyik legjobb történelmi regényét, a Spartacust. Ezek a regények – s mellettük még jó néhány szép és igaz könyve, köztük nem egy remekbe készült novella – tanúsítják, milyen nagy tehetségű író Howard Fast. De műveinek értékromlása az ötvenes évek végétől azt is bizonyítja, hogy a legtehetségesebb mûvészben is elenyészik a művészi erő, ha elveszti haladó világnézeti alapját, s ezzel elveszti kapcsolatát a történelmi-társadalmi valósággal. Annyi bizonyos, hogy azokat a műveit, amelyekkel joga és indokoltsága marad emlékezetes helyet foglalni századunk világirodalmában, azokban az években írta, amikor kommunista volt. Ezeknek értékét az a tény sem rontja le, hogy írójuk idővel hűtlenné vált az eszméhez, és művészileg degradálta magát. A Spartacus igaz regény, művészi megformálásában is remekmű. De nemcsak irodalmi remekmű, hanem a szépség élménye által a történelmi és társadalmi viszonylatok megértésére nevelő, nagy hatású, maradandó értékű olvasmány is. A rabszolgatartó római ókor nagy krónikája ez, amelynek cselekményszövedékén áttűnik a rabszolgaság előtti, akkor már végképp bomlásra ítélt törzsi őstársadalom elveszett emberi szabadsága és méltósága.

 

 

A mű cselekménye önmagáért beszél. A római köztársaság épp hogy túljutott történelmének legnagyobb megpróbáltatásán, a világtörténelem legnagyobb arányú és a rabszolgatartó állam létét valóban végveszéllyel fenyegető rabszolgalázadásán. A sok próbát kiállott, kitűnően szervezett állam és a példásan vakfegyelmű, a kor haditechnikájának legmagasabb szintjén álló római hadsereg több éves küzdelem után legyőzte a lázadni mert rabszolgákat, tettüket példátlanisi példás bosszúval torolva meg. Rabszolgák ezreit végezték ki kereszthalállal, holttesteik ott rémítenek a nagy múltú főútvonalon, a Via Appián. Elrettentő és gyomorforgató látvány. Látszólag nemcsak felesleges kegyetlenkedés ez a kétségtelen győzelem után, hanem értelmetlen pazarlás is, hiszen a rabszolgatartó társadalom urai a rabszolgák munkájából élnek és gazdagodnak. Ezek az áldozatok immár legyőzöttként visszakerülve a szörnyűséges bányákba vagy a nagybirtokokra, a győztesek javára munkálkodhatnának. Érthető, ha Róma urai kínhalállal büntetik az elfogott vezéreket, ha már a hősi halállal halt fővezért, a rettegett és mégis csodálni kényszerült Spartacust nem érheti utol a válogatott kínokat kitaláló bosszú. De vajon mi indokolja a tömegpusztítást ugyanakkor, amikor Róma rendszeres hadjáratokat vezet barbár germánok, trákok, keleti népek ellen, és hadseregeket tart fenn azért, hogy egyre újabb rabszolgákat tereljenek Itáliába? És mégsem volt merőben oktalan a rabszolgairtás, éppen a rabszolgakereskedelem szempontjából nem. Mert mit is tehettek volna az elfogottak ezreivel? Piacra kellett volna dobni őket, és ilyen tömegű emberáru lerontotta volna a rabszolgák árát. Ennek következtében a hadjáratokon szerzett új rabszolgákat csak sokkal olcsóbban lehetett volna eladni, és így nem fizetődött volna ki a hadjárat, csökkent volna a rabszolga-kereskedők haszna. Márpedig a rabszolgakereskedelemben közvetlenül vagy sokszoros áttétellel az egész rabszolgatartó társadalom uralkodó osztálya érdekelt volt. Az elfogottakat tehát elrettentő például kínhalálra kellett szánni, és folytatni kellett a rabszolgabeszerzést úgy, ahogy eddig csinálták. S egyre jobban erősíteni kellett a híres légiókat is, amelyeknek nemcsak a szakadatlan hódítás, nemcsak az újabb rabszolgák szerzése volt a feladata, hanem az is, hogy őrizzék az állami és társadalmi rendet a mindig fenyegető rabszolgalázadásoktól. Spartacus, illetve az ő nevéhez fűződő, mindent megrendítő háború nem az első és nem az utolsó rabszolgafelkelés volt a Római Birodalom mintegy ezeresztendős történetében. És túl a római limeseken, a görög világban, a görögséggel kevert Közel-Keleten s annak idején az azóta elbukott karthágói birodalomban is úgyszólván évtizedről évtizedre kisebb-nagyobb zendülések törtek ki. Bányákban vagy nagybirtokokon még ennél is sűrűbben következtek be az elkeseredés szülte ösztönös lázongások, amelyeket az éppen ezért mindig ütésre készen tartott haderő általában gyorsan levert, és a kíméletlen jogrend nyomban megtorolt. Akadt olykor háborúig fajuló felkelés is, Spartacus hadi népének nagy hagyományai voltak, s maga Spartacus lett később minden további ábránd és tennipróbálkozás legfőbb hagyománya.

A regény éppen azt a pillanatot ragadja meg, amikor már minden halotti csendes: a legyőzöttek éppen emlékké, hagyománnyá válnak, és a győztesek felmérik, mi is történt. Ebből a felmérésből derül ki az olvasók számára, hogy a válság nem múlott el nyomtalanul: alaposan megingatta az egész társadalmat. Ez a társadalom nem maradhat fenn, csak az eddiginél erősebb hadsereg biztosításával, ami viszont a továbbiakban majd a köztársaság vesztét okozza. A Spartacus feletti győzelem egyben a római köztársaság hanyatlásának kezdete. Az a Pompeius, akinek nevét csak emlegetik a regényben, de aki a rabszolgák fölötti győzelem szellemi irányítója volt és az a Crassus, aki szerepel a regényben, és a győzelem megvalósítója volt, nem sokkal később szövetséget köt a leggátlástalanabb – és legtehetségesebb – uralomra törekvővel, Julius Caesarral, s lesz együtt ama híres világformáló triumvirátus, amely szétzülleszti majd az egész nagy múltú köztársaságot. A polgárháborúk viharából nem is következhet más, mint a köztársaság elbukása és a római császárság kialakulása. Azt elmondhatjuk, hogy az Augustusszal (Julius Caesar nevelt fiával) kezdődő római császárság társadalmilag fejlettebb volt, mint a végleg elzüllött, immár csak néhány klikket szolgáló köztársaság, bizonyítékul szolgál erre az irodalom, művészet, tudomány ekkor bekövetkező fénykora. De az is igaz, hogy a római császárság még jobban kiterjesztette a rabszolgamunkát, még nagyobb tömegeket tett sokáig reménytelen, emberalatti életet élő kizsákmányolttá, s még évszázadoknak kellett eltelniük, amíg a szakadatlan lázongások olyan általános társadalmi bizonytalanságot idézhettek elő, amelyben a légiók már nem tudtak ellenállni a külső ellenségek nyomásának, és recsegve-ropogva összeomlott az elkorhadt birodalommal együtt az egész rabszolgatartó társadalmi rendszer.

Kétségtelen, hogy a rabszolgaság – pontosabban: az európai rabszolgaság – történetének kritikus, válságos pillanata a Spartacus-háború. És a győztesek tömegvérengzésével kezdődik el az egész rendszer belső válsága. Az író tehát egy olyan pillanatot ragadott meg, ahonnét vissza- és továbbtekintve magának a rabszolgatartó rendszernek krónikáját mondhatta el. De kitűnő mûvészi érzékkel nem a krónikások módszerét használja: az események itt nem a történelmi mozzanatok egymásutánja szerint következnek, hanem úgy, ahogy azokat a szereplõ személyek tudata felidézi. Ezek a személyek általában nem történelmi alakok, hanem a kor jellegzetes típusai. Az elõkelõ villában összetalálkozó férfiak és nõk közül, akiknek csevegése és emlékezése felidézi Spartacust és a spartacusi évek történetét, csak Crassus és Cicero tényleges történelmi alak. És ők sem pontosan olyanok voltak, ahogy Howard Fast elénk varázsolja; különösen Ciceróval kapcsolatban kell megjegyezni, hogy ez a politikai magatartásában valóban karriervadász férfiú, a latin prózamondatok legnagyobb művésze sok mindenben igen vonzó egyéniségű, irodalmi hatásában mindmáig nagy jelentőségű író-gondolkodó volt. Spartacus alvezérei sem hiteles történeti alakok, azonban hiteles történeti típusok. És magának Spartacusnak az egyéniségét is írói leleménnyel kellett kitalálni, hiszen történetét nem a rabszolgák írták meg, hanem a rabszolgák legyőzői. Tetteit krónikaszerűen, de eltorzítva ismerjük, igazi egyéniségéről mit sem tudunk. Az irodalmat azonban már előbb is izgatta a lázadó rabszolgahős alakja: szabadságjelkép volt már korábbi időszakokban is, a romantika sem kerülhette el újraidézését. Elég, ha utalunk a múlt században élt olasz Giovagnoli kitűnő Spartacus-regényére és a mi irodalmi múltunkban Csiky Gergely túlromantizált, de mégis méltatlanul elfelejtett Spartacus-drámájára. Ezekben is alkalmas hősnek bizonyult a rabszolgavezér arra, hogy az írók korának aktuális szabadságküzdelmeire hívja fel a figyelmet. Mint ahogy Fast Spartacusa sem független megírásának korától, a XX. századi proletariátus harcától. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Fast jelenlegi viszonyokat erőszakol a rabszolgaság korára. Erről szó sincs. Valóban az időszámításunk előtti első évszázad római körülményeit ábrázolja, de hangsúlyozza mindazt a hasonlóságot, amely különböző korok helyzeteit emlékezteti egymásra, anélkül hogy lehetséges lehetne két azonos helyzet két különböző korban.

A regény azonban nemcsak a rabszolgaságról és a nagy rabszolgaháborúról szól, hanem közvetve arról az ősközösségi társadalomról is, amelyet a rabszolgatartók pusztítottak el, s amelynek emléke, mint a tűnt aranykor vagy a hajdani édenkert, élt a kései utódok emlékezetében. A regény kérdéseket vet fel, és felel rájuk. Megkérdezi, milyen is volt az az őstársadalom. Miért kellett szükségszerûen elmúlnia? Milyen volt a rabszolgatartó társadalom szerkezete? Végül pedig, hogy ez a társadalmi rend miféle értelmezéseket fejlesztett ki haszonélvezőik, a szabad rabszolgatartók tudatában? Az osztálytársadalom történelmi fejlemény, viszonylag igen késői keletű. Az osztály nélküli őstársadalmak útját az ember megjelenésétől kezdve bőséges százezer években kell mérni, míg az osztálytársadalom különböző formáinak története a rabszolgaság kezdeteitől a kapitalizmus válságáig, tehát az osztály nélküli jövőt előkészítő szocializmus előestéjéig mindössze úgy öt-hatezer esztendő. Csakhogy az ismert történelem, amelynek eseményeit írott emlékek alapján többé-kevésbé ismerjük, ezekre a végső ezer évekre vonatkozik. Ami előtte volt, azt mesévé, regévé, mondává formálódott népi emlékezés idézi, amelyből csak következtetni tud a tudomány az őstársadalmak emberi kapcsolataira, anélkül hogy szoros értelemben vett történelmi tényeket állapíthatna meg. A régészet, a néprajz, a népművészeteket vizsgáló folklór és nem utolsósorban a nyelvészet együtt nyomon tudja követni a társadalmi fejlődés útját, de ez még mindig nem történelem. A történelemhez legalábbis a döntő események ismerete szükséges. Csak a költészet képes beleképzelni egyéniségeket, személyes ellentéteket, meghatározott cselekményeket az osztálytársadalmak előtti korszakokba. Amikor a népek az idők mélyéről a történelmi időkbe lépnek, az őstársadalom legfejlettebb foka is már bomlás állapotában van. És erről sem maguk vallanak, hanem azok a fejlettebb, tehát már osztálytársadalomban élő közösségek írástudói, akik valamiképpen találkozhattak – általában ellenségként – a még őstársadalomban élő népekkel. Ezek az írástudók a maguk fogalomvilágával fogalmazták meg, ami tudomásukra jutott, s ez a legnagyobb jóhiszeműség esetén is torzít; és a jóhiszeműség is kétséges, amikor a félelmetes „barbárok” jellemzéséről van szó. Arról a még őstársadalomnak mondható germán törzsi világról, amely maga is már határán volt a bontakozó rabszolgatartó rendszernek, mi a római Julius Caesar és később a római Tacitus leírásából szerezhetünk tudomást. A germánok nem vallhattak magukról maradandó érvénnyel, mivel még nem tudtak írni. A történelem fő eszköze, az írás már az osztálytársadalom terméke. A korábbról fennmaradt ősi hősköltemények maguk is az őstársadalom legeslegvégéről valók, mint a csodálatos görög homéroszi eposzok, a germán Edda-dalok vagy a finn Kalevala. De ha túlnézünk Európán, a keleti eposzok a mezopotámiai Gilgamestől a hindu Mahábháratáig és Rámájanáig úgyszintén csak az őstársadalom legvégső korszakát világosítják meg. Azokról az időkről, amikor még zavartalan volt a társadalmon belüli egyenlőség, nyoma sem volt még alá- és fölérendeltségnek, vagyis még a kizsákmányolás és a magántulajdon nélküli őskommunizmus évszázezredei tartottak, csak a népajkon hagyományozott és nemzedékről nemzedékre szebbítő, eszményítő mondák tanúskodtak. A bibliai édeni régmúlt, a latinul megfogalmazott hajdani aranykor az őskommunizmus egyenlőségének és emberi méltóságának idealizált képe volt, amely mögül kikopott minden réghajdani küzdelem, nélkülözés, szenvedés. Valójában az őstársadalom alsó fokain, amelyeket a társadalomtörténet a vadság korszakának nevez, a kultúrtörténet pedig kőkorszaknak, az élet igen nehéz volt, az emberek sokat éheztek, a természettel vívott szüntelen kényszerű küzdelemben az életkor igen rövid volt. A vadászat és halászat már nagy fejlődésnek mondható a kezdeti gyûjtögetéshez képest, a kõszekerce már sokkal hatékonyabb eszköz volt, mint a dorong, az íj és a nyíl már a távolságot is le tudta gyõzni, így eredményesebbé tette a vadászatot, és már a legkezdetlegesebb földmûvelés is biztonságosabbá és rendszeresebbé tette a táplálkozást. Az általános életszínvonal azonban csak akkor emelkedett, amikor az ember eljutott az állattenyésztéshez, a pásztorkodó életformához. Ez különböző népeknél nagyon különböző korszakban következett be. Pl. Elő-Ázsiában korábban, mint a görögöknél, de a későbbi Görögföldön már javában pásztorkodtak, amikor Európa északibb tájain még a vadság kellős közepén éltek. A pásztorkodással kezdődik az őstársadalomban a barbárság korszaka. Ez a kategorizálás természetesen jóval későbbi keletű. A barbár szót az antik civilizáció már rég osztálytársadalomban élő fiai – görögök, rómaiak – használták kezdetben megvető hangsúllyal azokra a népekre, amelyek fejlődésben még mögöttük voltak, jóllehet ezek a barbárok mérhetetlenül magasabb rendű életet éltek már, mint a vadság állapotában elrekedtek. A barbárság fejlesztette ki a korongos fazekasságot, amely bőségesen látta el edényekkel az embereket. Ezen a fejlődési fokorr kezdenek fémek után kutatni, ennek köszönhető, hogy kialakul a bányászat és kohászat: a rézkor, bronzkor és korai vaskor tanúskodik a barbárság eszközeiről. Mindennek gazdasági alapja az egyre szaporodó nyáj. De éppen a nyájak szaporodása nemcsak fejlettebbé, hanem kegyetlenebbé is tette az életet. A nyájnak legelő kellett, ha elfogyott a fű, új legelőt kellett keresni. Ha más nép legeltetett a jó füvű réteken, azt igyekeztek elűzni. Aki viszont jó legelőkön élt, az igyekezett megvédeni nyáját és rétjeit. A pásztornak tehát egyszersmind olyan katonának kellett lennie, aki szüntelen háborúkban él. A barbárság kíméletlen élethalálharcok kora volt. A barbárság szónak az egyik értelme, máig tartó érvénnyel, ez a kíméletlenség mindenki mással szemben. Aki győzött, az leölte a legyőzötteket, s birtokba vette nyájait. Egyelőre még közös birtokba. A barbárság alsó és középső fokán a rokonság tudatában együtt élő nemzetségek és a nemzetségek szoros szövetségét jelentő törzsek tagjai közt egymást kizsákmányoló viszony ugyanúgy nincs, mint ahogy a nyáj és a legelő még közös tulajdon. A családfők, nemzetségfők és a közülük kikerült törzsfő még csupán a kezdetleges közigazgatás, bíráskodás és főleg hadvezetés teendőit látják el.

A további fejlődés alapja a közös gazdaság bővítése, vagyis a nyájak nagyobbítása. Viszont a nyájak nem növekedhettek az adott munkamegosztás mellett. A pásztorkodás egyre több munkát adott, s ugyanakkor egyre több erőt igényelt a háborúzás. A katona nem ért rá pásztorkodni, a legeltető nem foghatott fegyvert, mert akkor ki vigyáz közben a nyájra? A közben némiképpen fejlődő földmívelést lassanként javarészt az asszonyok végezték. A barbárság szakadatlan katonai élete ugyanis a fegyverforgató férfit hatalombelileg a nők fölé emelte. Az őskommunizmus megbomlása tulajdonképpen ott kezdődött, amikor a kialakuló patriarchátussal (apajogú társadalmi renddel) a nő a férfi kiszolgáltatottja lett. Ez azonban még mindig nem osztálytársadalom. Ámde a nyájak urainak – vagyis a közösségnek – szüksége volt olyan munkaerőre, amely őrzi a jószágot, de az nem az övé. Így következett el az az idő, amikor a legyőzött ellenséget már nem gyilkolták halomra, hanem fegyverrel kényszerítették, hogy szolgálja a győzteseket. Az így szerzett munkaerő tette lehetővé a nagy nyájak továbbfejlesztését, ez tette lehetővé a nagyobb arányú földművelést is. Az így előállott helyzet sokkal magasabb életszínvonalat biztosított – a győzteseknek. De nem részesítette belőle a kiszolgáltatott legyőzötteket, az első rabszolgákat. Ez a barbárság felső foka. Itt állunk az osztálytársadalom határán.

A nyáj és a föld még közös tulajdona az urakká váló győzteseknek, a legyőzöttek pedig maguk is tulajdonná, eszközökké váltak. A harcosok még egyenrangúak, de közösen már kizsákmányolnak másokat. Ez a „katonai demokrácia” korszaka, az őstársadalom legvége. Innét már csak egy lépés, még ha olykor jó nagy lépés is, hogy a nemzetségfők kisajátítsák azt a földet, amelyen a közös nyáj legel, és a hatalom, az intézkedési jog a nyájak fölött azé legyen, akié a föld. Vagyis a kizsákmányolás szükségszerűen magával hozza a magántulajdont. A magántulajdon pedig a nemzetségen belül lassanként elkülöníti egymástól az immár gazdagabb és szegényebb családokat. Az egység ettől kezdve nem a nemzetség, hanem a család.

Ezt a helyzetet többé a szokásjogon alapuló régi társadalmi szervezettel nem lehetett fenntartani. Fejlettebb szervezetre volt szükség, amelyben fegyveres erőszak biztosítja a tulajdonosok jogait, a kizsákmányoltak jogfosztottságát és kényszerű munkáját, a belső rend megvédését a határok sérthetetlenségét vagy éppen a hódítások, újabb földek és rabszolgák szerzését. Ez a hatalmi szervezet: az állam.

Ilyen utat tettek meg azok a népek, amelyek már kiléptek az őstársadalomból, és megvetően barbároknak mondották azokat, akik elmaradtak ettől a fejlődéstől. Az első államok igen különböző jellegűek voltak. Másféle gazdálkodás munkájára fogták a rabszolgák többségét ott, ahol a nagy folyók lehetővé tették a gyorsan felvirágoztatható földművelést, felismerve az áradások és a tervszerű öntözések hasznát. Ezeken az öntözéses rendszerű gazdálkodás formálta tájakon hamarosan nagy kiterjedésű birodalmak (Egyiptom, Mezopotámia, Kína) keletkeztek. Másféle államok jöttek létre ott, ahol a földrajzi adottságok továbbra is a pásztorkodást tették a gazdagság alapjának, de a közeli tenger lehetőséget adott a kereskedelem kialakulására, s a kereskedelem ösztönözte az ipar fejlődését. Az ilyen vidékeken általában egy-egy város körül alakultak ki kisebb területű államok, ún. városállamok (Görögország, Fönícia, korábban Itália is). Kezdetben Róma is ilyen városállam volt. De szerencsés hódításai folytán a pásztorkodás mellett egyre inkább felismerte a nagy földek megművelésének lehetőségét rabszolgák útján. És amikor hosszú harcokban legyőzte és megsemmisítette legveszélyesebb versenytársát, az észak-afrikai Karthágót (i. e. II. században), olyan hatalomra tett szert, amely lehetővé tette az akkor Európában ismert világ nagy részének tervszerű leigázását.

Amíg Róma kis városállam volt, patriarchális királyság államformájában élt. Hanem amikor terjeszkedni kezdett, a földek urai elűzték a királyokat, és a maguk kezébe vették a hatalmat. Egyébként ezen a fejlődésen ment keresztül a legtöbb görög városállam is. A római köztársaság kezdetben a földesurak = patríciusok – kizárólagos uralmának színhelye volt. Államrendjük nemcsak a rabszolgákat nyomta el, hanem a szabad szegényeket is. Ezek a szabad szegények – a plebejusok – hosszú társadalmi küzdelmet vívtak az egyenjogúságért, de óvakodtak a rabszolgákkal szövetségre lépni, mivel céljuk nem az volt, hogy társadalmi egyenlőséget teremtsenek, hanem hogy maguk is részesüljenek a rabszolgamunka hasznából. A patríciusok ellenállása ugyancsak nem fokozódhatott a végsőkig, mert attól tarthattak, hogy ha nem engednek a plebejusoknak, akkor végül azok sem tehetnek mást, mint maguk mellé állítják a rabszolgákat. Inkább a plebejusokat is részesítették a hatalombál, olykor a hatalom töredékéből. Ez a helyzet elzüllesztette a szabad szegények jó részét, hiszen megélhettek a hatalmasok zsarolásából. Aki maga nem gazdagodott meg, az a gazdagokon élősködő ingyenélővé fajzott. A parazita (élősködő), az ingyen gabonaosztásokból élő, a mindenre kapható, csak a munkától irtózó lebzselő római, a latin vígjátékok mindig jelenlevő, kinevetett, de tudomásul vett alakja.

Ez a szüntelenül szaporodó rabszolgák munkáján alapuló társadalom természetesen sokkal termelékenyebb volt az elhagyott őstársadalmaknál, műveltsége is ugrásszerűen fejlődött. Ott volt a nagy példa, a korábban civilizálódott görögség csodálatos kultúrája: irodalom, művészet, történetírás, filozófia, tudomány. Róma megtanulta a görög tudnivalókat, és a maga képére formálta, hozzáadva a legsajátosabb római eredményeket: a fejlett jogot, a minden előbbinél fejlettebb haditechnikát, a példaszerű út- és hídépítést. Minél több volt a rabszolga, és minél nagyobb volt a kizsákmányolás mértéke, annál nagyobb jólétben éltek a rabszolgatartók, és annál több csöppent le hasznukból a szabad szegények számára is.

Ezt a fejlődést zavarták meg a szakadatlan rabszolgalázadások. És az egész rendszert tette kérdésessé Spartacus évekig tartó felkelése. Ezek a rabszolgák az elvesztett őstársadalom egyenlőségét kívánták vissza, idillizálva és idealizálva azt az őskort, amelyet már személyesen nem ismerhettek, hiszen az a gall, germán vagy trák világ, ahonnét ők vagy elődeik származtak, már a katonai demokrácia fejlődési fokánál tartott, tehát határán volt annak, hogy átlendüljön az osztálytársadalomba. Csak az emlékekben kísértett a régebbi korok elhomályosodott képe a mindenkire érvényes szabadságról, egyenlőségről, emberméltóságról, amely mellől nemzedékek folyamán kikopott a korábbi fejlődési fokok nélkülözése és létbizonytalansága. A rabszolgaháborúk alapvető tragédiája volt, hogy egy méltatlan helyzetből nem volt mód továbblépniük, csak visszafelé indulhattak volna, ahová a történelemben nem vezet út! Az egész római államszervezetnek kellett végválságba jutnia, hogy a barbár népek legyőzhessék, és a hódító barbárok – maguk is már a barbárság végső fokán –, elvegyülvén a felbomlott rabszolgatársadalommal, létrehozzák kizsákmányolók és kizsákmányoltak újfajta viszonyát, a feudalizmust. Ez azonban csak évszázadok múltán következett be, és akkor sem vetett véget az osztálytársadalomnak, csupán új társadalmi formát hozott létre.

Spartacus korában a rabszolgarendszert nem lehetett megszüntetni. A fellázadt rabszolgák még meg is dönthették volna talán Rómát, el is érhették volna saját személyes felszabadulásukat. De rabszolga nélkül sem a nagy földek nem voltak művelhetők, sem a nagy nyájak nem voltak őrizhetők. A győztes Spartacus csak egy újabb rabszolgaállamot teremthetett volna, vagy ha nem, akkor az általa létrehozott állam visszasüllyed az őstársadalom nyomorúságába.

És mégis: Spartacus az emberiség példamutató nagy hősei közé tartozik. Talán éppen ővele kezdődik azoknak a sora, akik az emberi egyenlőség nevében vették fel az élethalál küzdelmet, s ösztönző hagyománya lett minden későbbi törekvésnek, amely felismerte, hogy a szabadság csak a keveseké lehet, ha nem párosul egyenlőséggel. Az igaz, hogy ez a demokratikus követelmény gyakorlatilag csakis az osztálytársadalmon túl, a szocializmusban valósulhat meg. De az is igaz, hogy a demokrácia fokozatos tudatosításához szükségesek voltak azok a cselekvők és gondolkodók, akik az évezredek folyamán egyre következetesebben fordultak szembe az osztálytársadalommal.

Az európai antikvitásban – a görög és római világban a rabszolgalázadásoknak nem volt semmiféle ideológiai előkészítése. A görög és római demokratikus törekvések még legeredményesebb formáikban is kizárólag a szabad emberek egyenlőségére vonatkoztak. Az athéni demokrácia az i. e. V. században igazán példaszerű képét adja az állampolgári jogegyenlőségnek – de csak az állampolgárokénak. A rabszolga nemhogy nem állampolgár, de nem is számít embernek. Az ókori demokráciának igen tiszteletreméltó hősei, nemegyszer vértanúi voltak, de még az egyenlőségért hősi halált haló Gracchusok sem gondoltak a rabszolgák felszabadítására, hanem arra, hogy a rabszolgák hasznát minden szabad ember élvezhesse. Az antik demokrácia a sokkal későbbi polgári demokráciák eszményi őspéldája: olyan szabadság, amely egyenlő jogokat biztosít mindenkinek, akinek módja van mások kizsákmányolásából élni.

A rabszolgatartó társadalom gondolkodói el sem tudták képzelni a mindenkire vonatkozó demokráciát. Még azok sem, akik gyanították a magántulajdon lélektorzító hatását. Jellegzetes példa erre Platón, a görög filozófia egyik főalakja. Platón az eszményi állam elképzelésekor azt javasolta, hogy az állam urai köztulajdonként birtokolják a hatalmat biztosító javakat. Ámde ezek a „kommunizmusban” élő hatalmasok feltétlenül uralkodnak azokon a szegény szabad embereken, akiknek a filozófus korlátozott magántulajdont engedélyez, és közös tulajdonuk valamennyi rabszolga. Ebben a platóni köztulajdoni rendben a rabszolga maga is jószág. A sokáig oly nagy hatású elmélet lényegében a katonai demokrácia korának visszaálmodása volt sokkal magasabb fejlődési szinten. Példaképe a spártai állam volt, amelyben valamennyi görög állam között a legtöbb eleme maradt meg a túlhaladott katonai demokráciának. És éppen ezért volt Spárta politikailag az egész görög világ legreakciósabb gócpontja. Teljes tévedés Platón elméletét a szocialista ideológia előzményei közé sorolni, mint sokan tették. Ez az elmélet nem előre, hanem hátra néz. (Az más lapra tartozik, hogy Platónt az irodalomtörténet a görög próza mestereként tartja számon. Az irodalom máig is tanulhat tőle, de mint gondolkodó egyértelműen antidemokratikus, haladásellenes.)

De a sok mindenben nagyon is haladó és hatásában haladást segítő Arisztotelésznél sem merül fel a valódi emberi egyenlőség. Arisztotelész a rabszolgát beszélő szerszámnak tekinti. Tehát még az emberi jelzőt is megtagadja azoktól, akinek munkáján alapul az egész akkori társadalom.

Nem mondhatjuk, hogy minden gondolkodó mindenben egyetértett a szabadok és rabszolgák ilyen áthidalhatatlan elkülönítésével. Hiszen a gyakorlati valóság is az volt, hogy nagy ritkán egy-egy rabszolgát felszabadítottak, és attól fogva embernek kellett tekinteni ezeket, fiaik vagy inkább késői leszármazottaik már egyenrangú polgárok voltak, szerencsés esetben még a rabszolgatartó tehetősek közé is bejutottak. Az ilyen szórványjelenség azonban mit sem változtatott a rabszolgaság létén, de legalábbis filozófiailag valamelyest lazítani kellett a merev elkülönítésen. Ezt végezték el a görög filozófiatörténet leghaladóbb gondolkodói, a Platónnal harcosan szemben álló szofisták (elsősorban a leghíresebb szofista bölcs, Protagorász). A szofisták figyelmüket a megismerés kérdéseire irányították. Nem alkottak egységes iskolát, de nézeteikben közös volt a vallás elvetése, a természeti jelenségek racionális magyarázata, az etikai és a társadalmi relativizmus. A szofistákban sok anarchisztikus gondolat kavargott, de mivel a dolgozó szabad szegényebb rétegek világképét fogalmazták meg, kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy szabad és rabszolga között nincs áthághatatlan határ. Hiszen éppen a szegény szabad embereket magukat is rémítette a veszély, hogy eladósodás esetén rabszolgákká válhatnak, viszont a mégis felszabadult rabszolgák nagy része a szegény szabadok közé sorolódott. A szofisták tehát kifejlesztették azt az elméletet, amely szerint az embereket két szempont szerint kell osztályozni: a természet és a törvények alapján. A természet szerint – mondották – a rabszolga is ember. A törvények szerint azonban nem ember, hanem élő eszköz, az állatoknál magasabb rendű jószág, amely emberré válhat, ha felszabadítják. Arra azonban a szofisták sem gondoltak, hogy a rabszolgák önmagukat szabadíthatják fel, eltörölve magát a rabszolgaságot. Ezt a szabad szegények sem érezték a maguk érdekének, minthogy bennük is megvolt az igény, hogy rabszolgatartókká váljanak.

A társadalmi egyenlőség gondolata más módon is jelen volt az antik Róma életében. Az aranykor mítoszát a hajdani egyenlőség emlékét Saturnusnak, az egyik legrégibb itáliai istennek a kultusza tartotta fenn. A szaturnáliáknak nevezett ünnepen évről évre megemlékeztek a hajdani egyenlőségről, ilyenkor az urak megvendégelték a rabszolgáikat, asztalhoz ültették és kiszolgálták őket. A szaturnáliák szertartása és ünnepi szokása némiképpen bizonyíték arra, hogy a rabszolgatartó társadalomban lappangott valamiféle elfojtott rossz érzés, azt is mondhatjuk: rossz lelkiismeret a rabszolgaság ténye miatt. Ez természetesen nem akadályozta meg a korlátlan kizsákmányolást és a lázadások rettentő megtorlását. A rabszolgatartók lelkiismeretükkel úgy egyeztek ki, hogy elméleteket fogalmaztak a társadalmi különbségek szükségszerűségéről. A római gondolkodásra talán a legjellemzőbb ezzel kapcsolatban Menenius Agrippa híres meséje.

Menenius Agrippa a római köztársaságnak ama korai időszakában élő államférfi volt, amikor Róma még nem volt több, mint egy a számos itáliai városállam közül. A patríciusok még kizárólagos urai voltak az államnak, a szabad szegények demokratikus küzdelmei éppen hogy elkezdődtek. Rabszolga még kevés volt, az osztályellentét sokkal erőteljesebb ez időben a patríciusok és plebejusok között. Nos, történt az i. e. 494-ik esztendőben, hogy a jogtalan szegények abbahagyták a munkát, és családostul kivonultak a közeli Szent Hegyre, a városban hagyva a patríciusokat, mondván, hogy próbáljanak csak megélni nélkülük, dolgozó emberek nélkül. Azt is mondhatjuk, hogy ez volt a történelem legelső szervezett sztrájkja. A patríciusok akkor a város legbölcsebb férfiának tartott Menenius Agrippát küldték ki, hogy tárgyaljon a plebejusokkal. Menenius Agrippa önzetlenségéről és egyszerű életmódjáról közismert ember volt, különböző magas állami hivatalokat töltött be, i. e. 503-ban, tehát úgy egy évtizeddel azelőtt konzul (köztársasági elnök) is volt, tehát ebben az időben már idős ember lehetett. El is ment, és a plebejusok tisztelettel fogadták. Ő pedig elmondott nekik egy valóban szellemes példázatot, amelyet azután évszázadokig érvényes társadalomelméletnek ismert el az egész római uralkodó osztály, beleértve a rabszolgamunka hasznából egyre inkább részesülő szegény rétegeket is. A mese arról szólt, hogy egyszer az emberi szervek fellázadtak a gyomor ellen. A kéz nem akart többé dolgozni, a láb nem akart járni, a száj nem akart enni, mondván, hogy amiért ők munkálkodnak, azt mind a semmittevő gyomor kapja. Hát próbáljon meg a gyomor megtelni az ő munkájuk nélkül. Így a gyomor nem kapott többé eleséget, de ettől elgyengült a kéz, a láb, a száj – végül a gyomorral együtt éhen haltak a munkát beszüntető szervek is.

A mesét állítólag megértették a plebejusok. Igaz, a patríciusok is hajlandók voltak engedményeket tenni. Így azután véget ért a kivonulás, és az egyezségből megszületett Róma első írásba foglalt törvénygyűjteménye, a „Tizenkét táblás törvény”.

Menenius Agrippa ugyan nyilván nem is gondolt a rabszolgákra, ő a plebejusokat akarta meggyőzni arról, hogy maguk sem élhetnek uraik nélkül. Hanem amikor már a demokratikus küzdelmek folytán eltűnt az éles választóvonal a szabad emberek rétegei között, és az alapvető osztályellentét a rabszolgatartók és az egyre szaporodó rabszolgák között feszült, a szabad emberek tudatában ez a példázat azt a meggyőződést keltette, hogy a rabszolga sem lehetne meg urai nélkül.

Ezt a hitet zavarta meg minden rabszolgalázadás, és legeslegjobban Spartacus háborúja. Nemcsak a társadalmi rendszer védelmében, hanem a szabad emberek lelki egyensúlyának érdekében is kíméletlenül kellett visszavágniok. A rabszolga a szegény szabad emberben sem találhatott szövetségest, és nemcsak azért, mert a szegény is szeretett volna idővel rabszolgatartó lenni, hanem azért is, mert egész világképe azon a társadalomszemléleten alapult, amelyet legklasszikusabban Menenius Agrippa fogalmazott meg. Vagyis a gazdasági alap úgy alakította ki szellemi felépítményét, hogy az elmélet hatékonyan segítette a gazdasági-társadalmi rend fenntartását, akár a legszörnyűségesebb eszközökkel is.

Rabszolgalázadások azonban újra meg újra kipattantak, állandó velejárója volt ez az egész rabszolgatartó rendszernek. És ezért a rendszer sohasem érezhette biztonságban magát. A rabszolgák nem ismerték sem Platón és Arisztotelész filozófiáját, sem Menenius Agrippa példázatát. Vagy ha egy-egy véletlenül ismerte, saját megalázott helyzeténél fogva nem azonosulhatott vele. A rabszolga eszménye az aranykor volt, az őstársadalom emléke, amelyet idillizélt és ídealizált, remélve, hogy előbb-utóbb megvalósítható lesz újra. Ezek a rabszolgavágyak pedig nem maradhattak ismeretlenek a társadalom urai előtt sem, a lázongások rádöbbentették őket arra, hogy micsoda igény van ott lent a mélyben ennek a rendszernek az elpusztítására. Ezért minél fejlettebb volt a rabszolgatartók tudata, annál nagyobb volt bennük az általános bizonytalanságérzés. Ezt a rettegő bizonytalanságot fejezték ki a nagy görög tragédiaköltők, amikor úgy ábrázolták az emberi létet, mint a kiszámíthatatlan sors tehetetlen játékszerét. A legdemokratikusabb ókori társadalom, az athéni, a nagy tragédiákban folytonosan szembenézett a veszedelemmel. A mérhetetlenül több rabszolgát leigázó Róma azonban – miközben sok mindent átvett a görög kultúrából – nem folytatta a tragédia hagyományát. A római közönség vígjátékot vagy véres cirkuszi játékokat igényelt. A tragédia a legszűkebb irodalmi körök szórakozása maradt Rómában. Görcsösen ragaszkodtak Menenius Agrippa meséjéhez, és sokáig hitték, hogy a kor haditechnikájának teljességével szervezett, példás fegyelmű hadsereg a végtelenségig fenntarthatja a rendszert. Spartacus korában valóban ez is volt a helyzet, ámbár a válság megingatta a köztársaságot, amely néhány évtized múlva, teljesen szétzüllötten, át is adta a helyét a császárságnak. A császárság azonban örökölte a rabszolgaproblémát. Ez volt az oka a Birodalom legyengülésének, és nem a barbárok szakadatlan támadásai. Amikor a rabszolgarendszer általános válsága már teljesen aláásta a Birodalmat, akkor már nem voltak képesek felvenni a harcot azokkal a barbárokkal sem, akiknek hajdani világából származtak a Birodalom rabszolgái és a rabszolgaháború hősei. Ezek a győztes barbárok vetettek véget a Birodalommal együtt a régi rabszolgarendszernek, és építették fel a romokon az ember és ember közötti újfajta viszonyt: a feudalizmust. Ez is kizsákmányolás volt, mégis nagy lépés előre, hiszen a kizsákmányoló embernek tekintette kizsákmányoltját is, és új ideológiájával, a kereszténységgel legalább a túlvilágon ígért megigazulást a megalázott számára, hirdetvén, hogy Isten szemében egyenlők vagyunk.

Spartacustól idáig több mint fél évezred telik el, Spartacustól máig több mint kétezer. És Spartacus emléke mégis élő, hagyománya mégis fontos, mert ő talán a legelső hőse annak a mindenkire érvényes emberi méltóságnak, amely csak a mi századunkban kezd történelmi-társadalmi valósággá válni.

 

Hegedűs Géza

JEGYZETEK

---

^[0] Denarius – római ezüstpénz.]

^[1] komolyság, méltóság.

^[2] könnyedség.

^[3] Industria – tevékenység, munkásság; disciplina – fegyelem; frugalitas – józanság, arányérzék, mértéktartás; dementia – kegyesség.

^[4] Scutum – az egész embert fedő hosszú, négyszögletes, henger alakra hajlított pajzs, falemezekből, bőrrel bevonva; pilum – hajítódárda; cassis galeae – sisak.

^[5] mindkét oldalán öt sor evezővel ellátott hajó.

^[6] beszélő, hangot adó szerszám.

^[7] csak félig beszélő szerszám.

^[8] néma szerszám.

^[9] vívómester, aki jó üzleteket csinált azzal, hogy kiképzett gladiátorait bérbe adta vagy hatalmas összegekért szerepeltette.

^[10] cirkuszi bajvívó.

^[11] játék.

^[12] Devecseri Gábor fordítása.

^[13] bőrsisak.

^[14] mellvért.

^[15] vállat és felsőkart védő páncél.

^[16] szigony.

^[17] homoszexuális férfi

^[18] amíg élünk: éljünk!

^[19] A harag halál.

^[20] Cocus – szakács; pistor – pék.

^[21] cukrász.

^[22] borbély.

^[23] csupasz, kétlábú állat.

^[24] pénzügyi főtisztviselő, állami kincstárnok.

^[25] a bűnhődés vagy büntetés jelei.

^[26] Karthágó elpusztult.

^[27] a római hadseregben a légió tizedrésze, kb. 300-600 ember.

^[28] nemzetség vagy törzs.

^[29] méltóság.

^[30] volt konzul.

^[31] bírói, vizsgálóbírói szerepet betöltő szenátor.

^[32] „Vajon azért hagytak engem életben, hogy legyenek majd, akik elpusztítsanak?”

^[33] hadvezér sátora, haditanács.

^[34] felmentés nélküli játékok.

^[35] kenőszerárus.

^[36] az igazságszolgáltatás élén álló főtisztviselő.

^[37] Róma személyek és pártok felett áll.

^[38] Reductio ad absurdum – olyan okoskodás, amely a végső következtetést levonva élezi ki a gondolatot.

TARTALOM

• ELSŐ RÉSZ Hogyan utazott Caius Crassus a Rómából Capuába vezető országúton, május hónapjában
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
  • 6.
  • 7.
  • 8.
  • 9.
  • 10.
  • 11.
  • 12.
  • 13.
• MÁSODIK RÉSZ Ebben Crassus, a nagy generális, elmondja Caius Crassusnak, hogyan látogatta meg a táborban Lentulus Batiatus, akinek gladiátoriskolája volt Capuában
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
• HARMADIK RÉSZ Marias Bracus és Caius Crassus első utazása Capuába, körülbelül négy évvela Villa Salaria-beli este előtt; azonkívül két gladiátorpár viadalának története
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
  • 6.
  • 7.
  • 8.
  • 9.
  • 10.
• NEGYEDIK RÉSZ Ez Marcus Tullius Ciceróról szól, meg arról, hogy mért érdekelték öt annyira a nagy rabszolgaháború inditóokai
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
  • 6.
  • 7.
  • 8.
  • 9.
  • 10.
  • 11.
• ÖTÖDIK RÉSZ Ez Lentulus Gracchusról szól, különböző emlékeiről, azonkívül Villa Salaria-beli tartózkodásának néhány részletéről
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
  • 6.
  • 7.
• HATODIK RÉSZ Ez a Villa Salaria-beli társaság egynémely tagjának capuai utazását beszéli el, szó van benne a szép város néhány részletéről is, végül pedig arról, hogy miképpen nézték végig az utazók az utolsó gladiátor keresztre feszítését
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
  • 6.
  • 7.
  • 8.
  • 9.
  • 10.
• HETEDIK RÉSZ Ez arról szól, hogy Cicero és Gracchus miképpen utazott vissza Rómába, meg hogy miről is beszélgettek útközben; később meg arról, hogy mi volt Spartacus álma, és milyen körülmények között szerzett arról tudomást Gracchus
  • 1.
  • 2.
  • 3.
  • 4.
  • 5.
  • 6.
  • 7.
  • 8.
  • 9.
• NYOLCADIK RÉSZ Varinia szabad
  • 1.
  • 2.
• HOWARD FAST
• Utószó
• JEGYZETEK

Table of Contents

ELSŐ RÉSZ Hogyan utazott Caius Crassus a Rómából Capuába vezető országúton, május hónapjában

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

MÁSODIK RÉSZ Ebben Crassus, a nagy generális, elmondja Caius Crassusnak, hogyan látogatta meg a táborban Lentulus Batiatus, akinek gladiátoriskolája volt Capuában

1.

2.

3.

4.

5.

HARMADIK RÉSZ Marias Bracus és Caius Crassus első utazása Capuába, körülbelül négy évvela Villa Salaria-beli este előtt; azonkívül két gladiátorpár viadalának története

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

NEGYEDIK RÉSZ Ez Marcus Tullius Ciceróról szól, meg arról, hogy mért érdekelték öt annyira a nagy rabszolgaháború inditóokai

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

ÖTÖDIK RÉSZ Ez Lentulus Gracchusról szól, különböző emlékeiről, azonkívül Villa Salaria-beli tartózkodásának néhány részletéről

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

HATODIK RÉSZ Ez a Villa Salaria-beli társaság egynémely tagjának capuai utazását beszéli el, szó van benne a szép város néhány részletéről is, végül pedig arról, hogy miképpen nézték végig az utazók az utolsó gladiátor keresztre feszítését

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

HETEDIK RÉSZ Ez arról szól, hogy Cicero és Gracchus miképpen utazott vissza Rómába, meg hogy miről is beszélgettek útközben; később meg arról, hogy mi volt Spartacus álma, és milyen körülmények között szerzett arról tudomást Gracchus

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

NYOLCADIK RÉSZ Varinia szabad

1.

2.

HOWARD FAST

Utószó

JEGYZETEK