5.

Kövér barátunk Lentulus Batiatus, mondta Crassus, a parancsnok, de Caius Crassus az aranyifjú, aki ott feküdt mellette az ágyban, szunyókált lehunyt szemekkel, és csak töredékeket hallott az egész históriából. Crassus sose tudott egy történetet jól elmondani; a mese csak a fejében volt, emlékeiben, félelmeiben és reményeiben. A rabszolgaháborúnak vége; Spartacusnak vége. A Villa Salaria béke és boldogulás jelképe, annak a békének, mely az egész világ áldása; ő meg itt hever az ágyban egy fiúval. Miért ne? – tette fel a kérdést magában. Talán rosszabb ez, mint amit más nagy emberek csináltak?

Caius Crassus, mivel meglehetősen éber volt bóbiskolás közben, azokon a keresztfákon elmélkedett, melyek ott álltak sorban az úton, Rómától Capuáig. Hogy egy ágyban töltötte az éjszakát a nagy generálissal, igazán nem volt probléma számára. Az ő nemzedéke már nem érezte szükségét, hogy a homoszexualitás elméleteivel szépítgesse bűneit. Szemében az egész dolog a legnormálisabb volt. A hatezer keresztre feszített rabszolga ott az útszélen: a legnormálisabb dolog. Caius sokkal szerencsésebb természet volt, mint Crassus, a nagy generális. Crassust, a nagy generálist démonok gyötörték; Crassus, az előkelő származású fiatalember – aki talán távoli rokona is, hiszen a Crassus nevű család egyike volt a legnagyobbaknak Rómában ebben az időben – Caius Crassus sohasem viaskodott démonokkal.

Tény, hogy a halott Spartacus kihívó sértést jelentett számára. Egy kimúlt rabszolgát gyűlölt. De mikor felnyitotta a szemét, és Crassus borús tekintetével találkozott, képtelen volt gyűlöletének okát adni.

– Nem is alszol – mondta Crassus –, csak úgy csinálod, és ébren vagy, szóval ez volna a história, amennyiben, ugye... ha véletlenül figyeltél is közben. És most mért gyűlölöd Spartacust? Mikor már meghalt, és letűnt örökre?

De Caius Crassus saját emlékei között bolyongott. Négy évvel ezelőtt történt és Bracus volt a barátja. És Bracusszal utaztak le délre, az Appiai Úton Capuába, és Bracus mindenáron kedvében akart járni. Gazdag és szertelen meglepetésekkel akart kedveskedni a gáláns Bracus: és kitalálhatott volna-e jobbat, mint hogy majd szerelmesen ülnek egymás mellett a cirkuszi zsöllyékben, és nézik, hogyan gyilkolják le egymást a gladiátorok? Azokban a napokban – négy éve volt már, négy egész évvel a Villa Salaria-beli különös este előtt – Caius és Bracus közös gyaloghintóban utaztak, és Bracus hízelgett neki, és megígérte, hogy a legcsodálatosabb gladiátorjátékot fogja látni, amilyen csak Capuában van, és a pénz nem számít. Tele lesz vérrel a homok, és borozni fognak az előadás alatt.

És akkor Bracusszal elment Lentulus Batiatushoz, akinek egész Itáliában a legjobb iskolája volt, és a legremekebb gladiátorokat képezte.

(És mindez négy évvel ezelőtt volt, szövögette tovább gondolatait Caius – és akkor még híre sem volt semmiféle rabszolgaháborúnak, és senki sem hallotta Spartacus nevét. És azóta Bracus meghalt, Spartacus is meghalt, és ő, Caius, egy ágyban fekszik Róma legnagyobb generálisával.)

HARMADIK RÉSZ

Marias Bracus és Caius Crassus első utazása Capuába,
körülbelül négy évvela Villa Salaria-beli este előtt;
azonkívül két gladiátorpár viadalának története

1.

Egy ragyogó tavaszi napon, mikor Lentulus Batiatus, a lanista, bent ült az irodájában, és időnként fel-felböfögött, hatalmas reggelijének édes terhével a hasában, görög könyvelője bejött a szobába, és jelentette, hogy két fiatal római várakozik odakint, és gladiátorjáték megrendelése ügyében szeretnének tárgyalni vele.

Mind az iroda, mind a könyvelő – egy művelt ión rabszolga Batiatus gazdagságát és jómódját hirdette. Zugpolitikával és utcai verekedések szervezésével töltött inasévei, azok a finom láncszemek, melyekkel mindig újabb és újabb tekintélyes családokhoz akasztotta magát, azonkívül az a szervezőképesség, mely lehetővé tette, hogy a legnagyobb és legügyesebb gengszterbandát toborozza össze a fővárosban, később mind igen nagy hasznára voltak, azonkívül az, hogy gondosan összeharácsolt jövedelmeit egy kis capuai gladiátorakadémiába fektette bele, szintén igen bölcs dolognak bizonyult. Hogy kedvenc kifejezését használjuk: ő a jövő tengerén hajózott. Egy gengszter elmehet egy bizonyos pontig, de tovább nem, és nincs olyan gengszter, aki olyan okos tudna lenni, hogy mindig a nyerő számra rakná a tétjét. Az övénél jóval hatalmasabb bandák is letűntek Róma színpadáról, az ellenfél váratlan győzelme vagy egy új konzul pusztító haragja következtében.

Ugyanakkor a kettős tusa, ahogy akkortájt nevezték a dolgot, új hasznok és befektetések szűz talaja volt – a dolog egyébként teljesen legális, a hivatalosan engedélyezett üzletek közül az egyik, és bárki, ha csak egy kicsit is tudott olvasni az idők jeleiből, tudta, hogy mindez még csak a kezdet kezdete. Ami jelenleg csak alkalomszerű szórakozás, hamarosan az egész társadalom mindent magával sodró őrülete lesz. Politikusok kezdtek rájönni, hogy ha nem tudnak győztes háborúkkal idegen földön dicsőséget szerezni, majdnem ugyanígy megszerezhetik ezt idehaza is egy-egy kisebb méretű utánzattal, és így száz „viador-kettős” harca, mely napokon vagy heteken át tartott, egyáltalában nem volt ritkaság. Jól képzett gladiátorok iránt szinte kielégíthetetlen volt a kereslet, és az árak is napról napra magasabbra szöktek. Egyik város a másik után építette fel a maga kőcirkuszát, és midőn legutoljára Capuában felépült egész Itália egyik legszebb és leghatalmasabb cirkusza, Lentulus Batiatus elhatározta, hogy lemegy oda, és iskolát fog nyitni.

A kezdet a lehető legszerényebb volt: egy nyomorult kis bódéféle tenyérnyi edzőtérrel, ahol egyszerre csak egy pár gyakorolhatott, viszont az üzlet rohamosan felvirágzott, és most, öt év múltán, egy hatalmas vállalat volt a kezében, ahol több mint száz kiképzés alatt álló pár volt állandóan raktáron. Saját tornaterme és fürdője volt, saját gyakorlótere és arénája a zártkörű mutatványok számára, persze nem olyan, mint a nyilvános amfiteátrumok, de azért egy ötven vagy hatvan tagú társaság kényelmesen elfért benne, és volt annyi hely, hogy három pár egy időben küzdhetett egymással. Ráadásul alaposan kiépítette összeköttetéseit a helybeli katonasággal – persze illendő kenésekkel –, hogy így mindig megfelelő erejű reguláris csapatok álljanak rendelkezésére, és így megtakarítsa azt a költséget, melybe egy privát rendőrosztag fenntartása kerülne. Konyhája egész kis hadsereget táplált, mivel a gladiátorokkal, nőikkel, edzőkkel, háziszolgákkal és gyaloghintócipelőkkel az intézet több mint négyszáz embert foglalkoztatott. Minden oka megvolt, hogy elégedett legyen magával.

Az iroda, melyben ezen a napos tavaszi reggelen üldögélt, legfrissebb szerzeménye volt. Pályája kezdetén szívósan ellenállt a fitogtatás csábításainak. Nem volt patrícius, nem akart annak látszani. De amint profitja egyre növekedett, úgy vélte, mégiscsak illenék, hogy ennek megfelelően is éljen. Kezdett görög rabszolgákat vásárolni, és ekkor egy építészt meg egy könyvelőt is a beszerzendő cikkek közé kalkulált. Az építész aztán rábeszélte, hogy építsen egy irodát görög stílusban, lapos tetővel, oszlopokkal és csupán három fallal, a negyedik oldal legyen nyitott, gyönyörű kilátással a környező tájra. Ha az ember félrehúzta a függönyöket, a szoba egyik oldala teljesen nyitva volt a friss levegő és a napfény számára. A márványpadló és az a csinos fehér asztal, melyen az ügyeit intézte, kifogástalan ízléssel készültek. A nyitott rész volt a háta mögött, jómaga arccal az ajtó felé nézett. Ezenkívül volt egy szobája az irodisták számára és egy váróterem. Jó kis ugrás volt a bicskázó gengszterektől és római mellékutcáktól – idáig. A könyvelő megszólalt:

– Ketten vannak. Rosillák^[17]. Illatszer, pirosító, nagyon drága gyűrűk, és ruhák. Pénz dögivel, viszont rosillák, és az ilyenek a végén mindig csak bajt okoznak. Az egyik tejfölösszájú kölyök még, azt hiszem, nem lehet több huszonegy évesnél. A másik meg akarja hódítani.

– Engedd be őket – mondta Batiatus.

Pár pillanat múlva a két fiatalember belépett, és Batiatus elragadó udvariassággal állt fel tiszteletükre, két székre mutatva asztalával szemben.

Amint leültek, Batiatus gyorsan és szakszerűen fürkészni kezdte őket. Látszott, hogy gazdagok, de ezt csak annyira mutatták, hogy az emberek lássák, nem azok közé tartoznak, akiknek kirakatban kell tartaniok a pénzüket. Jó családból való fiatalemberek, de nem a konzervatív arisztokráciából – mert, hogy mifélék is voltak, azt a vak is látta, márpedig a puritán római „gens”-ek közül egyik sem tűrte volna meg az ilyeneket körében. A fiatalabbik, Caius Crassus, szinte olyan volt, mint egy csinos lány. Bracus valamivel idősebb, férfiasabb és a pártfogó szerepét játszotta. Hideg, kék szeme volt, vörösesszőke haja, vékony ajka és cinikus tekintete. Ő vitte a szót. Caius csak hallgatta, egy-egy tiszteletteljes és csodálkozó pillantást vetve barátja felé. És Bracus a cirkuszrajongók könnyedségével és otthonosságával tárgyalt a gladiátorokról.

– Lentulus Batiatus vagyok, lanista – mondta a kövér ember; ezt a megvető titulust dobta a neve után, nagyon jól tudva, hogy ez legalább ötezer denariusába fog kerülni a fiúknak, még napnyugta előtt.

Miután mindketten bemutatkoztak, Bracus azonnal rátért a tárgyra.

– Zártkörű mutatványról van szó, éspedig két viadorpárról.

– Csak önök ketten volnának a nézők?

– Mi ketten és még két barátunk.

A lanista nagy komolysággal bólintott, és kövér kezét úgy rakta maga elé, hogy két briliánsa, smaragdja és rubinija a legelőnyösebb megvilágításba kerüljenek.

– Lehet szó róla – mondta.

– Halálos finissel – mondta hideg fölénnyel Bracus.

– Hogyhogy?

– Világosan megmondtam. Két párt óhajtunk, trákokat, életre-halálra.

– Mire jó ez? – kérdezte Batiatus. – Minek? Ez a legújabb: ha egy római fiatalember iderándul, mindjárt halálos viadalokat követel tőlem. Pedig éppannyi vért láthat és éppolyan minőségű játékot, sőt még jobbat, ha csak leteperésig megy a dolog. Mért kell maguknak mindjárt halál?

– Mert úgy szeretjük.

– Ez nem indok. Gondolják csak meg – mondta Batiatus, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha nyugalomra, gondolkozásra és tudományos megfontolásra akarná inteni szakértő vendégeit. – Maguk trákokat óhajtanak. Az egész világon a legjobb trák mutatványok nálam láthatók, viszont nem kapnak jó játékot, vagy jó tőrmunkát, ha halált akarnak. Maguk ezt éppoly jól tudják, mint én. Azt hiszem, felesleges magyaráznom. Kiadják a pénzüket, és azzal fuccs! Már vége is van a dolognak. Adok maguknak egy egész napos játékot, olyan számokkal, amilyeneket Rómában sem láthatnak soha. Ami azt illeti, elmehetnének az amfiteátrumba is, ott is jobbat látnak, mint bárhol Rómában. De ha privát szórakozás ügyében fordulnak hozzám, akkor a nevem becsületéről is szó van. Ezt pedig nem mint mészáros szereztem. Sportszerű játékot akarok adni, a legjobbat, amit a pénzükért kaphatnak.

– Jó viadalt akarunk – mosolygott Bracus. – De a végén: halál.

– Ez ellentmondás!

– A maga eszejárása szerint – mondta Bracus csendesen. – Maga a pénzünket is, meg a gladiátorjait is meg akarja tartani. Ha valamit kifizetek, akkor azt megvettem. Két párt veszek: halálra. Ha nem óhajt rendelkezésemre állni, fordulhatok máshoz.

– Mondtam én egy szóval, hogy nem óhajtom kiszolgálni? Jobban óhajtom kiszolgálni magukat, mint képzeli. Adok maguknak két párt, váltogatva a meneteket, reggeltől estig, nyolc órán át az arénában, ha óhajtják. Rögtön friss csatárt adok, ha a párokból valamelyiket túlságosan kikészítenék. Annyi vért és annyi izgalmat nyújtok maguknak, a hölgyeikkel együtt, amennyit csak akarnak, és az egészért nem számítok többet nyolcezer denariusnál. Ebben bent van már étel, ital és mindenfajta kiszolgálás.

– Maga tudja, mit akarunk. Nem szeretek alkudozni – jegyezte meg Bracus hidegen.

– Rendben van. Huszonötezer denariusukba fog kerülni. Caiusnak imponált a dolog, sőt, egy kissé meg is ijedt a borzalmas számtól, Bracus csak a vállát rándította.

– Helyes. Meztelenül kell verekedniök.

– Meztelenül?

– Azt hiszem, világosan beszéltem, lanista!

– Rendben van.

– Nem óhajtok semmiféle szemfényvesztést. Titkos összebeszélésekből nem kérek. Nekem ne nyeljék ott a homokot, és ne tettessék döglöttnek magukat. Ha mind a ketten földre kerülnek, egy tréner elvágja mind a kettőnek a torkát. Ezzel előre legyenek tisztában. Batiatus bólintott.

– Tízezret most fizetek, a többit a mérkőzés után.

– Rendben van. Legyenek szívesek a pénztárosomhoz fordulni. Ő kiadja a nyugtát, és megcsinálja a szerződést. Óhajtják megnézni őket, mielőtt még elmennének?

– Lehetne délelőttre kapni az arénát?

– Délelőttre? Igen. De figyelmeztetnem kell magukat, hogy az ilyenfajta viadal percek alatt befejeződhetik.

– Nagyon kérem, ne tanítson engem, lanista. – Azzal Caiushoz fordult, és megkérdezte. – Akarod látni őket, fiacskám?

Caius zavartan mosolygott és bólintott. Kimentek, és miután Bracus fizetett és aláírta a szerződést, visszabújtak gyaloghintóikba, és a gyakorlótérre vitették magukat. Caius nem tudta levenni szemét Bracusról. Soha nem látott még férfit, gondolta magában, aki ilyen csodálatosan viselkedett volna. Nemcsak a huszonötezer denarius – hiszen az ő ezerdénáros havi zsebpénze is minden ismerőse szemében már fejedelminek számított –, hanem a költekezés stílusa, és az a könnyedség, ahogy az élet dolgait kezelte. Az a fajta cinikus fölényesség volt ez, melyre Caius is törekedett, és ami a kozmopolitaság legmagasabb fokát jelentette számára – jelen esetben ez még valami csodálatosan hideg rafinériával is fűszereződött. Soha ebben az életben meg nem merte volna kérni Batiatust, hogy a gladiátorok meztelenül verekedjenek, pedig ez volt egyik oka, hogy privát mutatványt rendeltek maguknak Capuában, ahelyett, hogy egy római cirkuszba mentek volna.

A gyakorlótérnél a rabszolgák letették a gyaloghintókat. A gyakorlótér vaskerítéssel körülzárt hely volt, százötven láb hosszú, negyven láb széles, három oldalán vasráccsal, a negyedik oldal maga a barakk volt, melyben a gladiátorok éltek. Caius előtt világos lett, hogy van egy finomabb és veszélyesebb mesterség is, mint ketrecekben vadállatokat szelídíteni, mert a gladiátor nem csupán veszélyes állat, hanem még gondolkozik is hozzá.

Félelem és izgalom kéjes borzongása járta át, amint elnézte ezeket az embereket a gyakorlótéren. Vagy százan lehettek. Egy kis ágyékkötőn kívül semmi sincs rajtuk, simára vannak borotválva, kopaszra vannak nyírva, és botokkal meg dorongokkal éppen edzést tartottak. Vagy hat edző sétálgatott közöttük, ezek kiszolgált katonák voltak, mint általában minden edző. Egyik kezükben rövid hispániai kard, másikon az ökölvívók tüskés rézgyűrűi; óvatosan billegették magukat a többiek között, nyugtalan, ezerfelé figyelő szemekkel. Különböző helyekre elosztva, a reguláris hadsereg egy csapata vette körül a gyakorlóteret; nehéz, gyilkos pilumaik óriási fegyelem biztosítékai voltak. Nem csoda, gondolta Caius, ha nagy ára van egypár ember halálának ezek közül.

A gladiátoroknak fenséges izmaik voltak, a mozgásuk meg kecses volt, mint a párducé. Nagyjában három csoportba voltak sorolhatók, abba a három gladiátorfajtába, mely a legnépszerűbb volt akkor Itáliában. Először a trákok – ami inkább mesterséget vagy szakmát jelentett, mint fajtát, hiszen egy csomó zsidó és görög is volt közöttük: ezek voltak a legkeresettebbek ebben az időben. Ezek a sicával, vagyis egy kurta, kissé meggörbített tőrrel verekedtek, ez volt a legelterjedtebb fegyver Trákiában és Judeában, ahonnan a legtöbbet szerezték. A retiariusok épp mostanában kezdtek népszerűek lenni – ezek két furcsa fegyverrel küzdöttek, mégpedig egy halászhálóval, és egy hosszú, háromágú szigonnyal, melyet „tridens”-nek neveztek. Ebbe a kategóriába Batiatus elsősorban afrikaiakat szeretett beszerezni, magas feketéket Etiópiából, hosszú végtagokkal; ezek mindig a murmillókkal mérkőztek, akik a viadorok egy lazább kategóriáját képezték, és vagy pusztán karddal, vagy karddal és pajzzsal léptek a porondra. A murmillók majdnem mindig germánok vagy gallok voltak.

– Figyeld csak meg őket! – mondta Bracus, és a feketékre mutatott. – Remek küzdés, tele ötlettel, és közben az ember nyugodtan unatkozhatik. Csak trákokról lehet szó, ha az ember a javát akarja. Nincs igazam? – kérdezte Batiatust.

A lanista rántott egyet a vállán.

– Ennek ez az erénye, annak az.

– Egy trákot eresszen össze egy feketével.

Batiatus egy pillanatig a szemébe nézett, majd a fejét rázta.

– Ilyen figura nincs. A trák csak puszta tőrrel dolgozik.

– De ha így akarom – mondta Bracus.

Batiatus rántott egyet a vállán, a tekintetével elkapott egy trénert, és intett neki, hogy jöjjön hozzá. Caius elbűvölten bámulta a gladiátorokat, amint pontos, táncszerű gyakorlataikat végezték: a trákok és zsidók apró botocskákkal és apró fapajzsokkal gyakorolták a tőrözést, a feketék hálókat vetettek, és hosszú botokat hajigáltak, melyeket senki se tudott volna megkülönböztetni a seprűnyéltől, a nagydarab szőke germánok és gallok fakardokkal vívtak. Soha életében nem látott még ilyen jól idomított, mozgékony, kecses mozgású, látszólag fáradhatatlan embereket, akik újból és újból végigcsinálták táncuk minden figuráját. Amint elnézte őket a napfényben, a vasrács mögött, még Caiusban, ebben az üres, perverz és kiégett lélekben is felébredt valami részvétféle arra a gondolatra, hogy ez a sok pompás és ragyogó élet – vágóhídra van szánva. De ez csak egy pillanatig tartott; eddig még sohasem érzett ilyen vad izgatottságot egy eljövendő eseményre várakozva. Még egészen kis gyerek volt, mikor az élete máris örök unatkozás volt. Ez most eltűnt.

A tréner magyarázott.

– A tőrnek csak egy éle van. Ha egyszer a tőr a hálóba kerül, a tráknak vége. Ez rossz vért szülne az iskolában. Ez nem mérkőzés.

– Feketével – mondta kurtán Batiatus.

– De hát mért nem egy germánnal?

– Trákért fizetek – jegyezte meg hidegen Bracus. – Ne vitatkozzék velem!

– Hallottad – mondta a lanista.

A tréner nyakában egy zsinóron kis ezüst síp lógott. Háromszor élesen belefújt, mire a gladiátorcsoportok abbahagyták a gyakorlást.

– Kit hívjak ide? – kérdezte Batiatustól.

– Drabát.

– Draba! – kiáltotta a tréner.

A feketék közül az egyik odafordult, és elindult feléjük, maga után húzva hálóját és a botot. Igazi óriás, sötét bőrén csillog az izzadság fénye.

– David.

– David! – kiáltott a tréner.

Ez egy ösztövér zsidó volt, karvalyképpel, vékony, keserű szájjal, zöld szemmel és simára borotvált, kicserzett arccal. A tőrét a kezében szorongatta, ujjait hol karmokként begörbítve, hol ismét kiegyenesítve; a vendégeken keresztülnézett, nem látta őket.

– Zsidó – mondta Bracus Caiusnak. – Láttál már életedben zsidót?

Caius a fejét rázta.

– Rém izgalmas lesz. A zsidók remekül bánnak a sicával. Ez az egyetlen viadal, amelyhez értenek, de ebben aztán prímák.

– Polemus! – kiáltott a tréner.

Polemus trák volt, egészen fiatal, gazellamozgású és szép.

– Spartacus!

Odaállt a másik három mellé. Ott állt előttük a négy ember, a gyakorlótér vastag vasrácsa választotta el őket a két római fiatalembertől, a lanistától és a gyaloghintóhordároktól. Mikor Caius megpillantotta őket, világosan érezte, hogy ez itt valami új és idegen világ, valami fantasztikus és félelmetes fajta, amilyennel még nem találkozott. Nemcsak komor, nyomasztó férfiasságuk miatt érezte ezt – ilyen férfiakkal jóformán sohasem kerülhetett össze ismerősei körében –, még a vaskerítés is, mely elzárta őket tőle, hozzájárult az érzéséhez. Ezeket arra tanították, hogy verekedjenek és öljenek, de nem ahogy katonák verekednek, és nem ahogy állatok verekednek, hanem ahogy gladiátorok verekednek – ez pedig valami tökéletesen más. Mintha négy rettenetes maszkkal állt volna szemben.

– Hogy tetszenek? – kérdezte Batiatus.

Caius semmiért a világon se tudott volna válaszolni, vagy akárcsak a száját kinyitni, de Bracus hűvösen megjegyezte:

– Három egészen rendben van. De az a törött orrú? Nincs valami bajvívó külseje.

– A külső néha csal – figyelmeztette Batiatus. – Ez Spartacus. Kitűnő ember, nagy erejű, gyors. Határozott céllal szemeltem ki épp őt. Nagyon gyors.

– És kivel fog mérkőzni?

– A feketével – felelte Batiatus.

– Helyes. Remélem, megéri az árát – mondta Bracus.

Így és ekkor látta tehát Caius Spartacust; igaz, hogy négy év után már elfelejtette minden gladiátor nevét, és csak a forró napsütésre, a gyakorlótér színére, szagára, és a férfitestek izzadságszagára emlékezett.

2.

Ez Varinia. Ott fekszik ébren a sötétben, egész éjszaka le sem hunyta a szemét, nem, egy fél pillanatra sem; de Spartacus, aki ott fekszik mellette, alszik. Milyen mély, milyen egészséges az álma! A lélegzése lágy áradása, amint ott duzzasztja és lohasztja a tüdejét: ez az a táplálék, melytől tovább lobog benne az élet tüze, ez az, ami éppolyan szabályos és egyenletes, mint minden dagály és apály ritmusa az élet világában, és Varinia is erre gondol, és Varinia is tudja, hogy ahol béke van és életközelség van, ott ilyen, ugyanilyen szabályosság is van, legyen az a tengerek áradása, az évszakok múlása, vagy egy sejt fogamzása az asszonyok méhében.

Hogy alhat így egy ember, mikor tudja, hogy mit hoz neki a hajnal? Hogy tud szenderegni a halál árnyékában? Honnan a lelkében ez a béke?

Nagyon óvatosan, a lehető legóvatosabban Varinia megérinti, végigtapogatja a bőrét, a húsát, minden tagját, amint ott fekszik a sötétben. A bőr ruganyos, friss és élő; az izmok fölengedtek; végtagjai lazán pihennek. Az álom a kincse, az álom adja az életet neki. (Csak aludj, édesem, aludj, aludj, szerelmem, jóságom, kedvesem, félelmem, aludj. Aludj és gyűjts erőt, te férfi, te férjem.)

Varinia egészen közel simul hozzá, szelíden és óvatosan, a mozgása olyan, mintha csak egy sóhaj volna, a teste mind közelebb és közelebb kerül Spartacuséhoz, hosszú lábait az övéhez szorítja, dús melleit rápárnázza, majd az arca is az arcán, szinte összetapadva, aranyhajával koronázza az alvó fejét, rettegését szerelme és emlékei csillapítják, hiszen félelem és szerelem nem egy úton járnak.

(Egyszer azt mondta neki: „Akarom, hogy csinálj valamit. Akarom, hogy csinálj valamit, ami a törzsünkben szokás, mivel mi hiszünk valamiben.” Spartacus akkor mosolygott: „Miben hisz a te törzsed?” És ő azt válaszolta: „Te nevetni fogsz”, és akkor Spartacus azt válaszolta: „Láttál-e engem valaha nevetni? Mikor nevettem?” És akkor azt mondta neki: „A mi törzsünkben az a hit járja, hogy a lélek az orron és szájon át megy be a testbe, mindig egy kicsi, mikor lélegzel. Most mosolyogsz.” És Spartacus azt válaszolta: „Nem rajtad mosolygok. Azon mosolygok, hogy milyen csodálatos dolgokat hisznek az emberek”, mire ő felkiáltott: „Persze, mert te görög vagy, és a görögök nem hisznek semmiben.” Spartacus akkor azt mondta: „Én nem vagyok görög, én trák vagyok, és az nem igaz, hogy a görögök nem hisznek semmiben, sőt éppen a legjobb, legmámorítóbb dolgokban hisznek, hívőknél hívebben.” Erre az volt a válasza, hogy mit törődik ő azzal, hogy mit hisznek a görögök, a fontos az, hogy ő is megcsinálja, amit ott a törzsben csinálnak? Odaszorítaná a száját a szájához, és beléje lehelné lélegző lelkét? És utána ő csinálná ezt vele, ugyanúgy és akkor végestelen-végig, és mindörökkön-örökké eggyé olvadna a lelkűk, és attól fogva egy ember volnának két testben. Vagy talán fél ettől? És erre azt mondta válaszképpen: „Nem sejted, mi az, amitől félek?”)

Varinia ott fekszik a hitvány szalmazsákon a cella padlóján. A cella az otthonuk. A cella a váruk. Egész életük színpada ez a kőól, melynek széle öt láb, hossza hét láb, és amelyben nincs más, mint egy éjjeli és ez a szalmazsák. De ez sem az övék; semmi sem az övék, ők sem egymáséi, de most itt fekszik mellette, arca az arcán, teste a teste mellett, és sírdogál csendesen, ő, akit soha senki még sírni nem látott napközben.

– Én nem adok soha nőket. Csak kölcsönadom őket – szokta volt Batiatus mondogatni. – Kikölcsönzöm a gladiátoraimnak. Egy férfi nem ér semmit a cirkuszban, ha csak aszaltszilvákat cipel magával.

– A gladiátor nem gyaloghintóhordár. A gladiátor férfi, és ha nem férfi, a kutya sem fog tíz denariust fizetni érte. És ha férfi, nő is kell neki. A legféktelenebbeket vásárolom fel, mert ezek olcsók, és ha nekem sem engedelmeskednek, majd betörik őket a legények.

Lassan elmúlik az éj, és a hajnal tétova szürkesége belopózik a cellába. Ha Varinia felkelne, hosszú nádszál testével, egész virágzó magasságában, a feje körülbelül elérné a cella egyetlen ablakát. Ha kinézne a cellából, láthatná a vasfalú gyakorlótér egy darabját, azon túl meg az álmos katonákat, akik őrt állnak éjjel-nappal. Varinia mindezt jól tudja. Számára cella és bilincsek nem olyan természetes járulékai az életnek, mint Spartacusnak.

Erre az egy asszonyra nagyon ráéhezett Batiatus, nagyon tetszett neki. Az ügynöke Rómában vette, igen olcsón, ha már erről van szó, mindössze ötszáz denariusért, ebből is tudhatta, hogy aligha hibátlan áru, de csak rá kellett néznie, máris megkívánta, és magasra szökött a kedve. Először is magas volt, és jó alakú, mint jó sokan a germán törzsekből, és Batiatus nagy rajongója volt a magas, jó formájú nőknek. Azonkívül nagyon fiatal volt, alig több húsz-huszonegy évesnél, és Batiatus nagyon szerette a fiatal nőket. És hogy mindezt még tetézze, nagyon-nagyon szép is volt, óriási szőke hajkoronájával, és Batiatus nagyon szerette a szép hajú nőket, így hát nem nehéz megérteni, mért éhezett a lanista ilyen gyönyörködéssel és mohósággal.

De hát hibás áru volt, ezt Batiatus mindjárt felfedezte, mikor először próbálta ágyába vonszolni. Erre olyan lett, mint egy vadmacska. Rúgott, köpött, karmolt, mint egy százkörmű sárkány, és mivel hatalmas is volt és erős, jó idejébe került Batiatusnak, míg félholtra verte. Verekedés közben mindazok a drága műtárgyak, melyekkel hálószobáját díszítette, porrá törtek, közöttük egy szép görög váza, melyet közben arra használt, hogy Varinia fejét üsse mindaddig, míg a verekedést abba nem hagyja. Annyira dühös és kielégületlen volt, hogy tökéletesen rendben találta volna, ha megöli a nőt, de mikor Varinia eredeti árát kezdte összevetni a finom vázákkal, lámpákkal és szobrocskákkal, arra a megállapodásra jutott, hogy máris túl nagy a befektetés ahhoz, hogy egy ilyen végletes dühkitörés fényűzését megengedhesse magának. És ha becsületesen nézzük a dolgot, el sem adhatja a piacon a szépségének megfelelő áron. Talán mivel bandavezérként kezdte Róma külvárosaiban, Batiatus rendkívül érzékeny volt az üzleti etikát illetően. Azzal hízelgett magának, hogy árujának nem csinált soha hamis reklámot. Ehelyett hát elhatározta, hogy Variniát majd a gladiátorai fogják megszelídíteni, és mivel már régóta megmagyarázhatatlan utálattal nézte ezt a Spartacus nevezetű különös és néma trákot, akinek birkaszerű külseje olyan tüzet takart, hogy minden gladiátor tisztelte az iskolában: ezt szemelte ki Varinia párjának.

Élvezettel nézte Spartacust, amint átadta neki Variniát, és ezt mondta:

– Itt a párod, ezzel lefeküdhetsz. Teherbe ejted vagy sem, a te dolgod. Engedelmességre tanítsd, de ne verd össze, ne tedd nyomorékká. – Ezeket mondta akkor Spartacusnak, amint Spartacus ott állt csöndben és érzéstelenül, és szelíden bámulta a germán lányt. Ekkor nem volt szép Varinia. Két hosszú karmolás volt az arcán. Egyik szeme egészen be volt dagadva, sárgára, vörösre; homloka, nyaka, karja szintén tele volt zöld és vörös foltokkal.

– Nézd meg, mit kapsz – mondta Batiatus, azzal letépte az amúgy is rongyos ruhát, melyet tőle kapott, és akkor Varinia ott állt meztelenül Spartacus előtt. És Spartacus meglátta és megszerette, nem mert meztelen volt, hanem mert ruhátlanul sem volt meztelen egyáltalában: nem igyekezett összehúzni magát, meg se kísérelte, hogy karjával betakarja magát, csak állt ott, egyszerűen és gőgösen, nem mutatva se kínt, se bánkódást, nem nézve sem rá, sem Batiatusra, csupán saját magába zárkózva, szemét, lelkét, álmát mind magába zárva, mint aki elhatározta, hogy otthagyja akárhol az életét, mivel már semmit sem ér. Spartacust szíve minden dobbanása Variniához hajtotta.

Ezen az estén lekuporodott a cellája legtávolabbi sarkába, és Spartacus magára hagyta, nem is közeledett feléje, mindössze megkérdezte, mikor hűvösödni kezdett:

– Beszélsz latinul, te lány? – semmi válasz. Erre azt mondta: Én latinul fogok beszélni hozzád, mert nem tudok germánul, és az éjszaka kezd nagyon hűvösödni, és szeretném, ha a matracomra feküdnél, te lány – de erre sem kapott semmi választ. Ekkor a szalmazsákot odatolta melléje, ott is hagyta kettejük között, még reggel is ott volt, és mind a ketten a kövön aludtak. De ez volt az első kedvesség és gondoskodás, mellyel Varinia az életben találkozott, azóta, hogy másfél évvel ezelőtt a germán erdőben elfogták.

És ezen a párás éjszakán, mikor már éppen hajnalodik, eszébe jut ez az első éjszaka, és ennek az emlékéből a szerelemnek olyan hulláma árad belőle a mellette alvó férfi felé, hogy annak kőből kellene lennie, hogy meg ne érezze. Egyet mozdul, majd hirtelen kinyitja a szemét, még csak ködösen sejtve Variniát a hajnali félhomályban, de lelki szemével annál biztosabban – még nem ébredt fel, de magához öleli és elkezdi simogatni.

– Mindenem, mindenem – mondja Varinia.

– Engedj magadhoz.

– És akkor hogy lesz erőd mára, szerelmem?

– Engedj. Erős vagyok.

És ott fekszik a karjaiban; és csöndben pereg arcáról a könny.

3.

Délelőtt gladiátormérkőzés. Ezzel van teli a levegő, az egész iskola, a kétszázegynéhány gladiátor is mind tudja, és ez a tudás végigbizsergeti a testüket. Két pár el fog vérezni a homokon, mivel két fiatalember lerándult Rómából: felveti őket a pénz, és most az idegeiket akarják csiklandoztatni. Két trák, egy zsidó és egy afrikai, és mivel az afrikait hálóra és szigonyra képezték ki, az esélyeket illetőleg nem is lehet szó meglepetésről. Ez olyan dolog, amit egy csomó lanista nem is engedne, elvégre, ha csak egy kutyát tart az ember, azt se ereszti össze egy oroszlánnal, de Batiatus mindenre hajlandó, ha megfizetik. Draba, a fekete, mikor reggel felébredt, így szólt saját nyelvén:

– Üdvözlégy, halál napja.

Ott hever a szalmazsákon, és az életére gondol. El-elábrándozik azon a furcsa tényen, hogy minden embernek, még a legnyomorultabbnak is, vannak emlékei, szerelemről, kedvességről, csókról, játékról, örömről, dalról, táncról; és hogy minden ember fél a haláltól. Még ha az élet egy fabatkát sem ér, az emberek ragaszkodnak hozzá. Még ha magányosak is, és messzire szakadtak a hazájuktól, és semmi reményük sincs többé, hogy valaha is visszatérjenek – ha csak kegyetlenség, kínszenvedés és megaláztatás a sorsuk, és úgy tartják őket, mint a vágásra hizlalt barmot, és csak arra idomítják, hogy mások szórakozására verekedjenek –, még akkor is így van: csak tovább csüggnek az életen. És neki is, aki valamikor becsületes gazdaember volt, akinek saját háza, felesége, gyerekei voltak, akinek a szavát sokan hallgatták békében és sokan követték háborúban – neki is mindezek után most egy hálót és egy szigonyt adtak a kezébe, kihajtják verekedni, hogy az emberek röhöghessenek rajta és tapsoljanak neki.

Fajtája és szakmája üres bölcsességét dünnyögi magában, „Dum vivimus, vivamus.”^[18]

De üres és vigasztalan dolog ez, és minden csontja, izma fáj, mikor felkel, hogy elkezdje ezt a napot, és testét-lelkét arra a feladatra kényszerítse, hogy megölje Spartacust, akit az összes fehér ember közül a legjobban szeret és becsül az iskolában. De hát megmondták: „Gladiátor, ne barátkozz gladiátorokkal.”

4.

Először a fürdőbe mentek, mind a négyen, néma csöndben. Semmi értelme, hogy beszéljenek, mivel most már nincs miről beszélniök; s minthogy mostantól fogva egészen addig, míg majd kilépnek az arénába, együtt kell maradniuk, a beszélgetés csak rontaná a helyzetet.

A fürdő már tele volt forró gőzzel, és a gladiátorok azonnal a sötétlő vízbe vetették magukat, mint akik egyetlen gondolat vagy érzés nélkül akarják végigcsinálni mindazt, amit most csinálniok kell. A fürdőház egészen sötét volt, negyven láb hosszú, húsz láb széles; miután az ajtókat bezárták, csak felülről kapott egy kis világítást egy csillámablakocskán keresztül. Ebben a sápadt fényben a fürdővíz sötétszürkének látszott, és az a belőle gomolygó forró köd nehezedett rá, mely a vízbe helyezett izzó kövekből gőzölgött felfelé, és az egész fürdőházat a párás-nyirkos levegő fülledtségével fojtogatta. Ez a levegő behatolt Spartacus testének minden pórusába, izmai feszültségét feloldotta és valami kéjes melegség különleges és idegen érzésével töltötte el. A forró víz örök csoda maradt számára, mert a núbiai halálaszály még mindig ott kísértett emlékezetében; és sohasem tudott úgy belépni ebbe a fürdőházba, hogy ne elmélkedjék azon a gondoskodáson, melyben épp azoknak a teste részesül, akiket csak a halálukért tenyésztenek, és a halál osztogatására nevelnek. Mikor még az élet dolgait termelte, búzát, árpát, aranyat: a teste mocskos, haszontalan dolog volt, gyalázaté és piszoké, melyet csak ütöttek, rúgtak, korbácsoltak, és éhen döglesztettek – most, hogy a halál instrumentuma vált belőle, a teste egyszerre értékes lett, mint a sárga érc, melyet Afrikában bányászott.

És elég különös: csak most kezdett virágzani benne a gyűlölet. Mind ez ideig nem is lehetett hely lelkében a gyűlölet számára; a gyűlölet fényűzés, melyhez étel kell és erő kell, sőt még szabad idő is, hogy az ember kissé elgondolkozhassak a dolgokon. Most mindez megvolt, és ott volt előtte Lentulus Batiatus, gyűlöletének eleven tárgya. Batiatus volt Róma, és Róma volt Batiatus. Gyűlölte Rómát és gyűlölte Batiatust; és gyűlölt mindent, ami római. Arra született, és arra is nevelték, hogy elfogadja a szántásvetés, birkapásztorkodás, aranybányászás tényeit; de ahhoz már Rómába kellett jönnie, hogy szemével láthassa, amint embereket csak azért tenyésztenek és edzenek, hogy cafatokra vagdossák egymást, és szétfolyjék a vérük a homokon, kultúremberek és kultúrhölgyek röhögésére és szórakoztatására.

A fürdőből a masszírozóasztalhoz mentek. Mint mindig, Spartacus most is behunyta a szemét, amint az illatos olívaolajat végigcsurgatták a bőrén, és a teste minden izma külön-külön oldódott a másszor szakképzett, táncoló ujjai alatt. Mikor először történt ez vele, úgy érezte magát, mint egy kelepcébe esett állat, tele pánikkal és rémülettel, akitől most azt a szemernyi szabadságot is, ami az övé, vagy valaha az övé volt: a teste szabadságát is elveszik ezek a fürkésző, kígyózó, mindenhova behatoló ujjak. Később azonban már át tudta adni magát a feloldódás érzésének, és végig kiélvezte, amit a másszor csinált vele. Tizenkétszer hevert már így; tizenkétszer verekedett: nyolcszor a capuai nagy-amfiteátrumban, miközben üvöltő, vérszomjas bandák uszították; négyszer Batiatus zártkörű arénájában, a mészárlás dúsgazdag műértőinek épülésére, akik az általa soha nem látott, legendás és hatalmas Urbsból utaztak ide, hogy barátnőikkel vagy selyemfiúikkal egy napot verekedő férfiak bámulásával töltsenek.

Most is, mint mindig, mikor a masszírozóasztalon feküdt, újból átélte ezeket az időket. Mélyen lelkébe vésődött minden. A bányák borzalma vagy a csatamezők borzalma még csak nem is hasonlítható ahhoz a borzalomhoz, mely akkor ragadja torkon az embert, mikor kilép az arénában a keményre döngölt homokra; ehhez a különleges félelemhez nem hasonlít semmiféle félelem; ehhez a különleges megaláztatáshoz nem hasonlít semmiféle megaláztatás; ilyen csak egy van – gyilkosnak kell lenned, a rendező parancsára.

És így megtanulta, hogy az emberi életnek nincs lealjasítóbb formája, mint a gladiátoré, s mivel ennyire közel került az állatokhoz, azzal jutalmazták, hogy ugyanabban az aggályos gondoskodásban részesítették, mint a nemes paripákat, bár Lentulus Batiatus éppúgy, mint bármely római, a legnagyobb felháborodással fogadta volna azt a gondolatot, hogy egy fajmént a cirkuszban lemészároljanak.

Spartacus testén viselte félelme és lealáztatása palástját: a masszőr ujjai nyomról nyomra követték a behegedt sebek kusza szövedékét.

Szerencséje volt. Sohasem vágták el egy idegét, nem törték el a csontját, nem szúrták ki a szemét, nem kapott tőrhegyet a dobhártyájára vagy a tarkójára, vagy azokra a kényes és különleges helyekre, amitől annyira rettegtek bajtársai, hogy másról nem is álmodtak éjjeleken át, verejtékezve és görcsös félelemben. Egyetlen ízülete sem ficamodott ki, és a beleibe se hasítottak soha. A sebei pusztán mementók voltak, ahogy maguk között nevezték, és hogy ez így volt, egyáltalában nem az ügyességének tulajdonította, nem, ez esze ágában sem volt. Ügyesség a mészárszékben? Rabszolgából sose válik jó katona, így szólt a közmondás. De Spartacus ügyes volt, mint a macska, majdnem olyan ügyes, mint az a zöld szemű zsidó, a gyűlölet és hallgatás szobra, aki most ott feküdt a szomszéd asztalon, s ráadásul még igen erős, igen körültekintő ember. Ez volt a legnehezebb – körültekintőnek lenni, és nem megdühödni. Ira est mors^[19]. Azok, akik megdühödtek az arénában: meghaltak. A félelem valami más, semmi köze a dühhöz. Spartacus számára ez sem volt nehéz. Egy életen át minden gondolata egy cél szolgálatában állott: kibírni! Ezt kevesen tudták. „Rabszolga fejében nincs gondolat.” Vagy: „A gladiátor: állat.” így tudta mindenki, pedig belülről éppen az ellenkezője igaz. Szabad ember nagy néha köszönheti egy gondolatnak, hogy sikerül életében átvészelnie valamit – a rabszolgának napról napra gondolkozni kell, ha élni akar –, másfajta gondolkozás ez, de gondolkozás. A gondolat a filozófusnak barátja, de a rabszolgának ellensége. Mikor Spartacus ma reggel elbúcsúzott Variniától, kiirtotta magából. Nem létezhet számára. Ha Spartacus életben marad, Varinia is élni fog, de most sem élők, sem holtak közé nem volt sorolható.

A masszőrök végeztek. A négy rabszolga leugrott az asztalokról, beburkolóztak azokba a hosszú köpenyekbe, melyeket „halotti lepel”-nek becéztek, és keresztülmentek az udvaron az ebédlő felé. A gladiátorok már a reggelinél tartottak, mindegyik törökülésben a földön, előttük kis asztalok, azokról ettek. Mindegyik kapott egy bögre savanyú kecsketejet és egy csajkára való búzapelyhet, melybe zsíros disznóhúsdarabokat főztek. A lanista bőséges kosztot adott, és jó sokan voltak, akik itt, az iskolában laktak jól először életükben, akárcsak a halálraítélt, mielőtt a keresztfára szögelik. De az a négy, aki ma fog szerepelni az arénában, csak egy kis bort és néhány szelet hideg csirkét kapott. Teli gyomorral nem lehet jól verekedni.

Spartacus egyébként sem volt éhes. Ők négyen a többiektől elkülönítve ültek, egyiküknek sem volt semmi étvágya. Néhány kortyot ittak a borból. Egy-két falatot nyeltek a húsból is, és időnként egymásra néztek. Egyikük sem szólt egy szót sem, mintha a némaság egy kis szigete lettek volna a száztorkú étterem lármája és fecsegése közepette. A többi gladiátor feléjük se nézett; egyáltalában nem nagy figyelmet szenteltek nekik. Udvariasságból csinálták; az utolsó reggeli volt.

Most már mindenki tudta, hogyan állították össze a párokat. Tudták, hogy Spartacus a feketével fog mérkőzni, vagyis tőr: háló és szigony ellen. Mindenki tudta, hogy a trák és a zsidó lesznek együtt. És Spartacus fog meghalni, és a fiatal trák fog meghalni. Spartacus maga tehet róla. Nemcsak azért, mert a germán lány volt hálótársa, és mindig úgy beszélt róla, mint a feleségéről – még a nevét sem ejtette volna ki másképp –, hanem mert mindenkivel megszerettette magát. Az étteremben üldögélő gladiátorok közül talán egyik sem tudta volna szavakkal és világosan kifejezni ezt a dolgot. Nem tudták, hogy ez miért is történt, vagy pontosan hogyan történt? Minden embernek megvan a maga modora, ezer apró gesztusa, apró szokása. A trákiai szelíd modora, bárányra emlékeztető arca a vastag ajakkal és a törött orral – mind valami olyasmit sugalmaztak az embereknek, hogy elfogadják a véleményét, hozzá forduljanak félelmeikkel és perlekedéseikkel, hozzá forduljanak békességért és tanácsért. És ha egyszer kimondott valamit, aszerint cselekedtek. Mikor beszélt hozzájuk, a maga lágy, furcsán hangsúlyozott latinságával: minden szavát magukba szívták. Spartacus beszélt, és a többiek megnyugodtak. Boldog embernek látszott. Emelt fővel járt, ami oly furcsa egy rabszolgánál; igen: soha le nem hajtotta volna a fejét; sohasem emelte fel a hangját, soha nem jött méregbe. Ez a belső nyugalom különböztette meg a többitől, végig így járt a kárhozottak és idomított gyilkosok istentelen társaságában.

„A gladiátorok állatok – jegyezte meg gyakran Batiatus. – Ha valaki emberként kezeli őket, hamis nyomra téved.”

Viszont tény, hogy Spartacus nem egyezett bele, hogy ő állat, épp ezért veszedelmesnek is számított, s hiába volt rendkívül ügyes a tőrjátékban és nélkülözhetetlen a luxus mutatványoknál: Batiatus jobbnak látta, ha nagy hasznot hozva meghal.

Befejezték a reggelit. A négy privilegio – a gladiátorok a maguk tolvajnyelvén ilyen keserű humorral beszéltek róluk –, magányosan sétált közöttük. Ma délelőtt tabu volt ez a négy. Senki se szólhatott, senki se nyúlhatott hozzájuk. De Gannicus mégis odament Spartacushoz, átölelte és szájon csókolta; felette szabálytalan dolog volt, jól meg is fizetett érte vagy harminc korbácsütéssel, viszont aligha volt egy is a gladiátorok között, aki ne érezte volna, hogy miért cselekedett így.

5.

A későbbi évek folyamán Lentulus Batiatus nemegyszer felidézte magában ezt a délelőttöt; és nemegyszer aprólékos vizsgálat alá vett mindent, próbálva megérteni, hogy vajon azok a földrengés szerű események, melyek ezután következtek, valóban szoros összefüggésben voltak-e ezzel a délelőttel? Egyáltalában nem volt biztos, és szinte lehetetlen volt valóságos tényként elfogadnia, hogy mindaz, ami később történt, mindössze azért történt, mert két római selyemfiúnak kedve szottyant egyszer egy zártkörű halálos mérkőzésre. Alig múlt el hét, hogy ne került volna sor egy-, két- vagy három-páros intim mutatványra házi cirkuszában, s így egyáltalában nem látta be, mért lett volna ez valami különleges? Róma városában volt egypár bérháza, azoknak a sorsa jutott eszébe a dologról. Az ilyen bérháztömböket vagy insulákat, ahogy akkor nevezték, mindenki a lehető legelőnyösebb befektetések egyikének tartotta, melyre üzletember csak gondolhat. Ezek egyáltalában nem voltak kitéve a kereskedelmi vállalkozások bizonytalanságainak, szilárd és a legtöbb esetben szapora jövedelmet biztosítottak, mivel a házbérek emelkedő irányzatot mutattak. De azért ez a jövedelemgyarapodás bizonyos veszélyeket is rejtett magában. Legelőször Batiatus két házat vásárolt, egy négyemeleteset és egy ötemeleteset. Mindegyikben tizenkét lakás volt egy emeleten, és mindegyik lakásért körülbelül kilencszáz sestertiust kellett a bérlőnek fizetnie.

Nem kellett hosszú latolgatás ahhoz, hogy Batiatus is rájöjjön arra, hogy ha valakit a haszon érdekel: állandóan rakosgatnia kell egymásra az emeleteket. Az üzleti élet apró műkedvelőinek csak alacsony házaik voltak; a gazdagoknak felhőkarcolóik. A lanista tehát azonnal hétig tornyozta fel négyemeletes házát, viszont már az első ráadástól a négy emeletből borzalmas romhalmaz lett, ami nemcsak rettentő veszteséget akasztott a nyakába, hanem még több mint húsz lakó hulláját is ráadásnak – ami ismét rendkívüli többletet és újabb kiadásokat jelentett veszteségi számláján. Valami hasonló dolog történt a gladiátorpiacon is, a mennyiség emelkedése és az ebből következő minőségi süllyedés tekintetében, viszont Batiatus tudta, hogy praxisa nem volt aljasabb a többi lanistáénál, sőt, ha őszinték akarunk lenni, még becsületesebb is volt a többinél.

Tény, hogy a nap rosszul kezdődött. Itt volt mindjárt Gannicus megkorbácsoltatása. Nem jó módszer a gladiátorokat korbáccsal verni, viszont az iskolában a fegyelemnek szigorúbbnak kell lennie, mint bárhol a világon. Sértse meg a gladiátor a fegyelmi szabályzat legjelentéktelenebb pontját: meg kell büntetni, mégpedig azonnal és irgalmatlanul. Azonkívül nagy volt a mozgolódás a gladiátorok között, mivel tőrözőt párosítottak egy hálót és szigonyt használó ellenféllel. Végül maga a mai mérkőzés.

Batiatus az arénában várta vendégei megérkezését. Függetlenül attól, hogy mi volt Batiatus különvéleménye ezekről a rómaiakról, mindig a legaggályosabb gonddal megadta a pénznek kijáró tiszteletet. Találkozzék bárhol egy milliomossal – értve alatta olyat, akinek nemcsak a zsebében vannak a milliók, hanem el is tudja azokat költeni –, mindig elhatalmasodott rajta az önkeveslő érzés: tulajdonképpen milyen silány halacska ő a picinyke tócsájában. Mikor még bandavezér volt az urbs utcáin, örökké visszatérő álma volt, hogy összekaparintja azt a négyszázezer sestertiust, mely jogot adna neki a lovagok rendjébe való felvételre. Mikor valóban lovag lett, akkor kezdte csak igazán megérteni, hogy mit is jelent a gazdagság, és hogy a magaslat után, ahová eljutott, amit egyébként nem utolsósorban saját ravaszságának köszönhetett – még mindig végtelen magas létrán kell továbbkapaszkodnia.

Tiszteletet a tiszteletre méltóknak. Ezért várakozott itt Caiusra, Bracusra és a többiekre, és ezért nem tudta, hogy Gannicus közben harminc korbácsütést kapott. Ehelyett elkísérte a tiszteletre méltó vendégeket a számukra elkészített páholyba, melyet pontosan olyan magasságban építettek, hogy onnan a kis aréna minden sarkába jól el lehetett látni anélkül, hogy az embernek folyton a nyakát kellene nyújtogatnia vagy ide-oda hajladoznia. Saját kezével igazgatta a párnákat a heverőkön, úgyhogy a legnagyobb kényelemben fekhessenek, és puha fészekből nézhessék a viaskodókat. Jégbe hűtött bort szolgáltak fel, aprósüteményes tálcákat és mézes pástétomokat, úgyhogy ha kedvük támadt, bármikor ehettek, ihattak. Csíkos ponyva védte őket a reggeli naptól, két inas rabszolga toll-legyezőkkel állt mellettük, ha esetleg a hűvös reggelre forró délelőtt következnék. Amint Batiatus mellettük ügyelt a rendezésére, a szíve megtelt büszkeséggel, hiszen kétségtelen, hogy legyen bár valakinek a legkifinomultabb ízlése a világon, itt mindent megtalálhat, amiről valaha is álmodott. És hogy azalatt se unatkozzanak, míg elkezdődik a mérkőzés, két zenész és egy táncosnő jelent meg az aréna porondján.

Nem mintha akár a zenére vagy táncra különösebben figyeltek volna – ennél sokkal jobban fel voltak izgatva, azonkívül Bracus nős barátja, név szerint Cornelius Lucius, idegesen arról fecsegett, hogy manapság mennyibe is kerül, ha az ember tisztességesen akar élni Rómában. Ott lézengett Batiatus a közelükben; és figyelt; nagyon kíváncsi volt, mennyibe is kerül az a „tisztességes élet” Rómában manapság, és éppen azokat a szavakat kapta el a társalgásból, melyekből megtudta, hogy Lucius ötezer dénáriust fizetett egy új libariusért: egy vagyont egy cukrászmesterért.

– De hát az ember csak nem élhet mint egy disznó, nem igaz? kérdezte Lucius. – Sőt még úgy sem, mint ahogy az apám élt. Ha az ember rendesen akar enni, legalább négy dolog kell hozzá, egy pástétomsütő, egy cocus, a pistorok^[20] és nyilván egy dulciarius^[21] is, különben a piacon vehetsz kofáktól süteményt, az meg rosszabb a semminél.

– Egyáltalán nem látom be, mért volna rosszabb a semminél mondta a felesége. – Neked persze minden hónapban új tonsor^[22] kell; ha nem egy isten borotvál téged, már elégedetlen vagy, de ha én kérek egy külön házi fodrászt vagy masszőrt...

– Nem arról van szó, hogy az embernek száz rabszolgája van-e vagy sem – jegyezte meg Bracus halkan –, hanem, hogy hogyan tanítja be őket; ami azt illeti, gyakran gondoltam arra is, hogy ez a betanítás sem éri meg a fáradságot. Van egy privátam, a ruhatárosom, cyprusi görög, aki óraszámra tudna Homéroszból idézni. Meg kell jegyeznem, hogy nem mos, a keféhez sem nyúl. Az egyetlen, amit követelek tőle, hogy tartsa valahogy rendben a ruháimat. Van is egy fülkém az öltözékeim számára. Semmi egyebet nem kívánok, mint hogy ha levetek egy ruhát, rakja el ebben a szobában. A tunikákat például oda, ahol a többi tunika lóg. Az ember egy kutyát is betaníthat erre, nem? Hogy azt mondom, Raxides, add ide a sárga tunikámat, és erre hozza. De ez nem hozza. És ha meg akarnám tanítani, hogy mindig pontosan hozza, több időmbe kerülne, mintha elhozom magam.

– Hát csak nem magad mégy érte? – háborgott Caius.

– No még csak ez hiányozna. Nem. Nézd csak meg, fiacskám, miféle borral kínál bennünket ez a lanista?

Batiatus megelőzte.

– Cizalpin – mondta büszkén, és magasra emelte előttük a kancsót.

Bracus diszkréten köpött egyet, közben babrált valamit az orrán.

– Gondolt volna párnákra, ha nem mondtam volna, hogy szeretjük a párnákat? Judeai bor van, lanista?

– Hogyne volna. A legjobb minőség. Halvány rózsaszín. A leghalványabb.

Odakiáltott az egyik rabszolgának, hogy azonnal hozzon judeai bort.

– Szólj neki – mondta Lucius a feleségének, aki az előbb súgott neki valamit.

– Nem.

Bracus áthajolt hozzá, megfogta a kezét, és megcsókolta:

– Hát van olyan dolog, amit nem mondhat meg nekem, édes?

– Majd megsúgom. Megsúgta.

– Hát persze, hát persze – volt Bracus válasza. Aztán odaszólt Batiatusnak: – Még viadal előtt küldje ide a zsidót.

Az a finom valami, ami minden elegáns társaság gesztusait egyformán jellemezte, örökre megfoghatatlan maradt Batiatus számára. Tudta, hogy van valami efféle kapocs közöttük, de ha fejét veszik, akkor se tudta volna pontosan meghatározni, mi az, és soha nem sikerült ellopnia tőlük akár csak egy hanglejtést vagy holmi etikett-sablont, melynek felhasználásával aztán a jól kidolgozott úri modor álarca mögé rejthette volna származását. Ahány társaság csak kibérelte az arénáját zártkörű mutatványok számára, mindegyiknek más és más volt a modora. Hogy igazodjék el?

Batiatus elküldött a zsidóért. Két edző kísérte; odajött a páholyhoz, megállt és várt. Földig érő, durva szövésű köpönyegét még nem vetette le; sápadtzöld szemei jéghideg drágakövek voltak. Nem nézett velük sehova. Csak állt.

A nő zavartan nevetgélt. Caius megijedt. Életében először volt olyan közel egy gladiátorhoz, hogy még a leheletét is érezte – se fal, se rács nincs közöttük; a két edző jelenléte kevés volt ahhoz, hogy teljes biztonságban érezze magát. Ez nem ember, ez a zsidó, ezekkel a zöld szemekkel és vékony szájjal, gyilkos kampós orrával és a kopasz rabkoponyával.

– Lanista, szóljon neki, hogy dobja le a köpenyét – mondta Bracus.

– Vetkőzz le – súgta oda Batiatus.

A zsidó még egy ideig mereven állt tovább, majd hirtelen ledobta magáról a köpenyt, és ott állt előttük meztelenül, sovány, izmos, mozdulatlan testével, mintha bronzból öntötték volna. Caius elbűvölve bámulta. Lucius unatkozónak tettette magát, de felesége szája kissé nyitva maradt, és kapkodva, nehezen lélegzett.

– Animal bipes implume^[23] – jegyezte meg blazírtan Bracus.

A zsidó lehajolt, felszedte a köpenyét, és indult vissza. A két edző utána.

– Ő legyen az első – mondta Bracus.

6.

Ebben az időben még nem törvény, hogyha egy trák vagy zsidó a hagyományos tőrrel (vagy pontosabban: a sicának nevezett, enyhén hajlított késsel) küzd az arénában, fapajzsot kelljen használnia védelmére; de mikor már törvénybe foglalták, akkor is gyakran megszegték. A pajzs, valamint a hagyományos réz lábvédők és sisakok, a késelésnek épp legfőbb szenzációját tompították: a táncoló izmoknak azt a hihetetlen játékát, melyet a kés a gladiátoroktól megkövetelt. Még vagy negyven évvel ezelőtt, mikor párok mérkőzése még a legritkábban fordult elő, a szokásos cirkuszi csatározást samnitesnek nevezték, a párok nehéz páncélban küzdöttek, a légiók hatalmas, téglalap formájú pajzsával, a scutummal, és a hispániai karddal, a spathával. Ez aztán nem volt sem különösebben izgalmas, sem különösebben véres história: a kardokkal meg pajzsokkal akár órákon át csörömpölhettek egymással szemben anélkül, hogy valamelyik párt különösebb baj érte volna. Ugyanezen időkben a lanistákat még éppúgy megvetették, mint a kerítőket; ezek rendszerint kisebbfajta szélhámosok voltak, akik összevásároltak egypár kimustrált rabszolgát, ezeket aztán addig kaszaboltatták egymással, míg ki nem múltak a vérveszteségtől vagy egyszerűen a végelgyengüléstől. A lanista igen gyakran volt kerítő is egyszemélyben: bal keze a gladiátorüzletben, jobbja meg a prostitúcióban.

Két újítás forradalmasította a párviadalokat, ennek következtében lett szenzáció Rómában az, ami eddig csak unalmas látványosság volt – ez szerzett a lanistáknak székeket a szenátusban, vidéki nyaralókat és milliós vagyonokat. Az első újítás Afrika egy részének katonai és kereskedelmi meghódításának volt következménye. A rabszolgapiacon megjelent a fekete ember, teljes hosszában és erejében: a néger nagy ritkaság volt az elmúlt időkben. Valamelyik lanistának az az ötlete támadt, hogy hálót és szigonyt adott a kezükbe, háromágú halászszigonyt – így eresztette össze őket a porondon egy kardos-pajzsos emberrel. Ez első perctől izgatta a rómaiak fantáziáját; a játékok ekkor már a római élet rendjéhez tartoztak. Az egész folyamatot betetőzte a második újítás – ez pedig Trákia és Judea meghódításának volt következménye; itt fedezték fel a hegyi parasztoknak azt a két kemény és szabad fajtáját, mely jóformán nem is használt más fegyvert a harcban, mint egy kurta, beretvaéles, görbe kést. Ezek még a retiariusoknál, a hálós embereknél is jobban megváltoztatták a gladiátorjátékok arcát. A legritkábban használtak pajzsot vagy páncélt. A samnites csörömpölő medvetánca helyébe a tőrpárbajok villámjátéka lépett, hosszú, szörnyű sebekkel, vérrel és kibelezéssel, gazellaugrásokkal, kínokkal és akrobatamozgással.

Ahogy Bracus meg is jegyezte fiatal barátjának:

– Ha egyszer trákokat láttál, többé nem is akarsz már mást. Ezenkívül minden unalmas, lapos, jelentéktelen. A jó trák viadal a legizgatóbb dolog a világon.

Elérkezett a mérkőzés ideje. A táncosnő és a zenészek kimentek. A kis aréna kopáran és üresen állt a meleg reggeli napfényben. Szinte fájdalmas, reszkető csönd lebegett mindnyájuk felett, és a négy római, egy hölgy és három úr, végignyúltak heverőiken a csíkos ponyva alatt, kortyolgatva a rózsaszínű judeai bort, és várva a viadal kezdetét.

7.

Az előkészítő egy fedett kis helyiség volt, az arénára nyíló ajtóval – itt üldögélt a három gladiátor, a két trák és a fekete –, várták vissza a zsidót. Ott ültek egy padon, boldogtalanul; „letétben”, ahogy ők mondták. Nem kísérte őket se dicsőség, se szeretet, se megbecsülés; nem volt más társuk, csak a szégyen. Végül is a fekete törte meg a csöndet, melybe eddig zsibbasztották magukat.

– Quem di diligunt, adolescens moritur. Akit az istenek szeretnek, gyerekkorában hal meg.

– Nem – mondta Spartacus. Ekkor a fekete megkérdezte:

– Hiszel az istenekben?

– Nem.

– Hiszed, hogy van még egy másik hely, miután meghaltunk?

– Nem.

– Hát akkor miben hiszel, Spartacus? – kérdezte a fekete.

– Hiszek benned és hiszek magamban.

– Te meg én – mondta Polemus, a fiatal, jóképű trák –, mi csak húsdarabok vagyunk a lanista mészárszéki tőkéjén.

– Miben hiszel még, Spartacus? – kérdezte a fekete.

– Hogy miben? Hát mit álmodik az ember? Ha az embernek meg kell halnia, vajon miről álmodik?

– Csak azt mondom neked, amit már előbb mondtam – suttogta a fekete, mély, melodikus hangon, tele szíve szomorúságával. – Szóval azt mondom neked: én túlságosan egyedül vagyok, túlságosan messzi a hazámtól, és túlságosan megkeseredett, hogy még haza kívánkozzam. Én nem akarok tovább élni. Én nem foglak megölni, bajtárs.

– Az irgalmasság helyén volnánk?

– A fásultság helyén. És én fáradt vagyok.

– Az apám rabszolga volt – mondta Spartacus –, és megtanított az egyetlen erényre. A rabszolga egyetlen erénye: élni.

– Nem élhetünk mind a ketten.

– És az egyetlen ajándék, melyet a rabszolga, hasonlóan a többi emberhez, az élettől kapott, az, hogy nem tudja halála idejét.

Az őrök meghallották őket, és lándzsáikkal ütötték a falat, hogy maradjanak csöndben. A zsidó visszajött; ez amúgy se beszélt volna velük, a zsidó sohasem beszélt. Ott állt az ajtó mellett, rajta a köpeny, fejét lehúzta a szégyen és a bánat. Megszólalt egy trombita. A fiatal trák felkelt, alsó ajka remegett az izgalomtól; ő is, a zsidó is ledobták a köpenyeket. Az ajtó kinyílt, és meztelenül, egymás mellett, kiléptek a porondra.

A feketét már nem érdekelte a dolog. A halál jegyese volt. Ötvenkétszer viaskodott a hálójával és a lándzsájával, és mindig életben maradt; most az a fonál, mely az élethez kötötte, hirtelen megszakadt. Ott ült a padon, mélyen előrehajolva, fejét a kezében tartva, tele emlékekkel, Spartacus meg odalopózott az ajtajához, és a szemét egy repedéshez szorította, hogy mindent lásson, mindent tudjon. Egyikkel szemben sem volt elfogult; a trák az ő vére volt, de a zsidóban volt valami, amitől furcsa és titokzatos módon majd a szíve szakadt meg. Ha életre-halálra verekszik egy pár, az egyiknek ott kell hagynia a fogát; de ameddig az élet még megvan, a lényegek lényege mégiscsak az élet. Spartacus lényege: az élet. Ezt mindenki megérezte benne. Kitartás, a csillagokon túl is csak kitartás: ezért szorította most is a szemét ahhoz a hasadékhoz, melyen át a panoráma egy sávja jutott hozzá az aréna közepe felől.

A két gladiátor kezdetben teljesen elfödte a kilátást, de amint az aréna közepe felé haladtak, és szembekerültek azokkal, akik megvették a húsukat és a vérüket, mindig kisebbek és kisebbek lettek. Az árnyékuk uszályként követte őket; testük sötét volt és csillogott az olajtól. Egymástól tíz lépés távolságban helyezkedtek el – és most ott álltak látótere szélén, közöttük csak a napfény és a homok. Spartacus még azt a páholyt is látta, melyben a rómaiak ültek – ez volt a látótere végső határa, egy tágas, rózsaszínektől, sárgáktól, sötétvörösektől tarkálló sátor, csíkos ponyvával és a rabszolgák lassan hintázó tollas legyezőivel. Ott ültek hát szemben vele, a kiválasztottak és a hatalmasok – és mindazok a gondolatok, melyek a történelem minden korszakában legalább egy embernek eszébe kell hogy jussanak, mindezek a gondolatok most megszülettek Spartacus fejében...

Bejött egy tréner, a játékmester. A két kést fényezett fatálcán hozta, és jelképesen odanyújtotta azoknak, akik a játék árát fizették. Amint a tálcát magasra emelte, a nap szikrázott a pengék csiszolt fémén; tizenkét hüvelyknyi, borotvaéles, mesterien kidolgozott és csillogó acél, sötét diófamarkolattal. A kés kissé görbe volt, leheletnyi érintése a bőrön már mély sebet vág.

Bracus bólintott, és a gyűlölet villáma ekkor érte Spartacust, fejétől a sarkáig, mintha magukat a késeket érezte volna a testében – de utána már uralkodott magán, és szenvedélytelenül figyelte a két gladiátort, amint kiválasztják fegyverüket, és szétválnak egymástól, úgyhogy kiesnek a látóteréből. Közben előre tudta minden mozdulatukat; minden lépésükkel tisztában volt. A halálraítéltek nyugtalan borzalmával és élénkségével lesték egymást, miközben a szabályszerű húsz lépés távolságot mérték ki maguknak. Majd lehajoltak, és homokot dörzsöltek a markolatra és a tenyerükre. Meggörbülve fél térdre ereszkedtek; minden izmuk remegett, mint egy feszes rugó, és a szívük zakatolt, mint egy gép.

A tréner belefújt ezüst sípjába, és erre a két gladiátor újra megjelent Spartacus látóterében. Meztelenül, meghajolva, mindegyik a jobb tenyerében szorongatva a lángoló pengét; az emberséget már eldobták maguktól. Állatokká váltak. Mint az állatok kerülgették egymást, kurta, csosszanó lépésekkel kotorva az égő homokot. Akkor összekapaszkodtak, majd egy görcsös rángassál szétpattantak, a rómaiak tapsoltak, és a zsidó mellén egy vérszalag futott végig, mint valami pántlika.

De úgy látszik, egyik sem vett tudomást az ejtett sebről. Oly abszolút, oly izzó, oly lebilincselő figyelemmel lesték egymást, hogy azt hitték, körülöttük forog az egész mindenség. Az idő megszűnt; az egész életet, minden érzékelést csak ők ketten jelentették egymásnak, és az a feszültség, mellyel kutatták egymást, szinte újabb kínt jelentett. Ismét összegabalyodtak, mintha az erőfeszítés és céltudatosság egyetlen, párzó és gyilkos görcsébe nőttek volna össze; egymásba akaszkodtak, bal kéz hurkolta a jobbot, ott álltak összefonódva és összecsomózva, test a testen, arc az arcon, megfeszített csuklókkal, fojtott lihegéssel, mint akik csak tépni, vágni és ölni akarnak. Elérték az önmagukból való kivetkezés legfelső fokát; gyűlölték egymást; egyetlen cél lebegett előttük: a halál; mert azé az élet közülük, aki öl. Amint így egymásba fonódtak, pattanásig feszített kőkemény izmaikkal, a kettőből egy lett, valami új, önmagát szaggató lény.

Ameddig hús és vér egyáltalában bírhatta, szinte belebénultak ebbe az ölelésbe. Aztán megszakadt, szétugrottak, és most a trák karján futott végig egy vörös csík, vállától kezéig. Vagy tíz-tizenkét lépésre állhatták egymástól, lihegve, gyűlölködve, reszketve; vér, olaj és veríték mázolta össze bőrüket; a vér lecsöpögött, és foltokat rajzolt lábuk köré a homokba.

Most a trák támadt. Messzi maga elé tartott késsel vetette magát a zsidóra, a zsidó fél térdre esett, feje fölött kivédte a döfést, megragadta a trákot, és a levegőbe hajította. Az szinte repült, és jóformán még földet sem ért, mikor a zsidó már rajta volt. Elérkezett a legnagyszerűbb szörnyűség pillanata a viadalban, itt volt a részegítő szenzáció. Maga a halál kaszálta most a trákot. Tekergett, csavarodott, rángatózott, meztelen lábával próbálta kivédeni a szörnyű kést, de a zsidó egész testével teperte, vágta, döfte – és mégis: oly vad volt a fiatal trák görcsös kétségbeesése, hogy a zsidó képtelen volt egy kegyelemdöféssel végezni vele.

A trák egy pillanatra megint a régi volt; vértől patakzó, cafatos teste a szó szoros értelmében a levegőbe pattant, ott állt ismét, a saját lábán, de élet és erő már elszállóban voltak. Az a lökés, mely talpára állította, ereje utolsó cseppjét is felemésztette. Egyik kezével egyensúlyozta magát, másikkal a kését szorongatta, hol előre, hol hátra tántorodott, hadonászva a levegőben a pengével, hogy kivédje a zsidót. De a zsidó félreállt, egészen messzire tőle, egyetlen lépést sem téve egy újabb összecsapáshoz – hiszen mi szükség lett volna itt még összecsapásra? Egyetlen seb volt a trák, ronggyá vagdalt arccal, kézzel, testtel és lábbal, életét és vérét csurgatva abba az egyre növekvő nyirkos foltba ott lent a talpa körül.

De élet és halál vad drámájából még hiányzott az ötödik felvonás. A rómaiak felocsúdtak a bűvöletből, és elkezdtek kiabálni a zsidónak, rikoltozva, rekedten és türelmetlenül.

– Verbera! Szúrd le! Szúrd le!

De a zsidó meg se mozdult. Csak egyetlen seb volt a mellén, de ha fordult, a vére végigfolyt a testén. Most hirtelen elhajította kését, az rezegve állt meg a homokban. Ott állt, lehajtott fejjel.

Egy pillanat, és az alkalom nem tér többé vissza soha. A meztelen trák, bőre utolsó pórusait is elöntő vörös vérruhájában, fél térdre esett. Kését kiejtette, fojtogatta a halál. A rómaiak ordítoztak, egy tréner nyargalt át az arénán, hosszú, nehéz marhabőr korbácsot forgatva kezében. Két katona jött utána.

– Dolgozz, te rohadt! – üvöltött a tréner, és a marhabőr korbács máris ott tekergeti a zsidó háta és hasa körül. – Dolgozz! Egyik ütés a másik után érte, de a zsidó meg se mozdult; végül is – a trák arcra esett, kissé remegett a teste, elkezdett keservesen jajgatni, kezdetben még csak a kín halk nyöszörgéseivel, később már növekvő crescendóval, úgy, ahogy a növekvő szenvedés préselte ki tekergő testéből. Egyszerre csak vége lett a jajveszékelésnek: ott feküdt csendesen. Ekkor a tréner nem ütötte tovább a zsidót.

A fekete Spartacus mellé állt az ajtóhasadéknál. Egy szót se szóltak; figyeltek.

A katonák odamentek a trákhoz, és megpiszkálták a lándzsájukkal. Kissé megrándult. Az egyik katona leakasztotta kicsi, de súlyos kalapácsát az övéről. A másik katona a trák alá tolta a lándzsáját, és megfordította. Erre az első katona borzalmas csapást mért a kalapáccsal a halántékára; az ütés mélyen besüppedt a koponya puhább részeibe. Ezután a katona tisztelgett a nézők előtt, velőcafatos kalapáccsal. Ugyanakkor egy másik tréner egy szamarat vezetett az arénába. A szamár fején tarka tollparóka volt és bőrszerszám, melyről egy lánc csüngött. A láncot a trák lábához kötötték, és a katonák lándzsáikkal dögönyözték a szamarat, úgyhogy az szaporán körülkocogta az arénát, maga után vonszolva a véres, velőmaszatos hullát. A rómaiak megtapsolták, és a hölgy rajongva lobogtatta sálját.

A véres homokot átsöpörték és lesimították a következő pár előtti zenéhez és tánchoz.

8.

Batiatus felrohant megrendelői páholyába, hogy mentegesse magát, és kimagyarázza, annyi bezsebelt pénz után, hogy a zsidó mért nem ölte meg a még élő húst ott a porondon, épp a végső pillanatban, mért nem szakított fel egy artériát a nyakán vagy a karján, hogy a bőségeden ömlő piros vér fesse alá stílszerűen a mérkőzés finisét; de Marius Bracus, egyik kezében borospohárral, csendesítette:

– Szót sem érdemel, lanista. Remek volt. Pontosan az, ami kellett.

– Viszont a hírnevem.

– Egye fene a hírnevét. Egyébként várjon csak, mondok magának valamit. Küldje ide a zsidót. Ne legyen újabb büntetése. Ha valaki rendesen verekedett, akkor nincs semmi hiba. Hát nem? Szóval küldje ide.

– Ide? Na de... mégis... – kezdte Lucius.

– Persze hogy ide! Ne próbáljátok kimosdatni. Jöjjön, ahogy van.

Mialatt Batiatus ebben a küldetésében járt el, Bracus hosszú beszédet tartott és próbálta megmagyarázni – ahogy ezt a műélvezők már ilyenkor szokták, és ahogy ez ilyenkor már nem szokott nekik sikerülni – az imént látott rafinált szépségeket és fogásokat.

– Ha az ember száz pár közül egyszer akad ilyenre az életben: szerencsésnek mondhatja magát. Csak többet ér egyetlen őrült pillanat, mint egy órákig tartó unalmas vívóverseny. Ez a híres avis jacienda ad mortem. Repülés a halálba, és halhat-e meg szebben egy gladiátor? Nézzük csak meg közelebbről a dolgokat. A trák kitapasztalja a zsidót, és látja, hogy az abszolút fölényben van.

– De hiszen ő sebezte meg először a zsidót – vetette közbe Lucius.

– Nem jelent semmit. Minden valószínűség szerint még sosem verekedtek egymással. Ez volt az első kitapasztalás. Egy csomó kezdeti fogásváltást kell végigpróbálniok, hogy valahogy kiismerjék egymást. Ha egyenrangú felek lennének, szabályos párbaj kezdődnék, ami persze ügyesség és kitartás dolga; viszont az első átkulcsolásnál a zsidó szakított, és kicsavarta a trák karját. Ha véletlenül a jobb karját csavarja ki a bal helyett: vége a játéknak; viszont nem ez volt a helyzet. A trák tudta, hogy a zsidó abszolút fölényben van, és erre, utolsó tétként, rá vetődéshez folyamodik: egész testével. Tíz gladiátor közül kilenc lezárta volna ezt a fogást, és átkulcsolással próbálkozott volna, igen, sőt egy csúnya vágást is eltűrt volna, csakhogy a fogást lezárja. El tudjátok képzelni, mi az, egy ilyen kést kivédeni, méghozzá egy ember teljes testsúlyával mögötte? Hát mért hívattam a zsidót? Mindjárt megmutatom...

Miközben beszélt, megjelent a zsidó, még mindig meztelenül, vérszagúan és izzadságszagúan, lelógó fejjel, remegő izmokkal, önmagának vad és sötét maskarája.

– Fordulj meg! – parancsolta Bracus. A zsidó nem moccant.

– Fordulj! – kiáltotta Batiatus.

A két tréner, aki kísérte, megragadta a zsidót, és térdre kényszerítette a rómaiak előtt; Bracus diadalmasan magyarázott, a zsidó hátára mutogatva.

– Tessék! Nézzétek meg! Nem a korbács nyomait. Hanem ott, ahol a bőr le van hasítva, mintha csak egy női karmolás volna. Itt érte a trák kése, mikor az föléje ugrott, és a zsidó elhajította. Avis jacienda ad mortem! Hagyja békében, lanista! – mondta Batiatusnak. – Ne üssétek tovább. Hagyja békében, és egy vagyont szerezhet ezzel az emberrel. Én leszek az első, aki reklámot csinálok neki. Egészségedre, gladiátor! – kiáltotta Bracus.

De a zsidó csak állt ott, szótlanul, lehajtott fejjel.

9.

– A kövek is sírnak – mondta a fekete –, és a homok, amit taposunk, nyög és jajgat a kíntól, csak mi nem sírunk.

– Gladiátorok vagyunk – válaszolta Spartacus.

– Kőből van a szíved?

– Rabszolga vagyok. Azt gondolom, hogy egy rabszolgának vagy kőből legyen a szíve, vagy ne legyen szíve. Teneked szép emlékeid is vannak, de én koruu vagyok, és emlékeim között nincs semmi, ami jó.

– Ezért tudod ezt így végignézni, és közben nem érzel semmit?

– Mit érnék vele, ha éreznék valamit – válaszolta sötéten Spartacus.

– Én nem ismerlek, Spartacus. Te fehér vagy, és én fekete. Különbözők vagyunk. Az én hazámban, ha valakinek a szíve megtelik szomorúsággal, sír. De bennetek, trákokban, kiapadtak a könnyek. Nézz rám. Mit látsz?

– Egy embert, aki sír – mondta Spartacus.

– És ettől talán kevésbé vagyok ember? Én mondom neked, Spartacus: nem verekszem veled. Az átok verje meg őket, most és mindörökké! Megmondtam. Nem verekszem veled.

– Ha nem verekszünk, mind a ketten meghalunk – válaszolta nyugodtan Spartacus.

– Akkor ölj meg, édes bajtársam. Fáradt vagyok már az élethez. Utálom már az életet.

– Csönd legyen ott, hé! – A katonák megzörgették a bódé falát, mire a fekete felugrott a helyéről, és úgy verte hatalmas öklével a falat, hogy az egész ház remegett. Aztán hirtelen abbahagyta, visszaült a lócára, és két kezébe temette az arcát. Spartacus odament hozzá, felemelte a fejét, és gyöngéden letörölte homlokáról a gyöngyöző verítéket, – Gladiátor, ne barátkozz gladiátorral.

– Spartacus, mért születik az ember? – suttogta összetörve.

– Hogy éljen.

– Ez a válasz minden?

– Az egyetlen válasz.

– Nem értem a válaszodat, trákiai.

– Mért, barátom, ugyan mért? – kérdezte Spartacus szinte esdeklően. – A csecsemő is tudja ezt a választ, abban a pillanatban, hogy megszületett az anyja ménéből. Nincs ennél egyszerűbb válasz.

– Nekem nem válasz – mondta a fekete –, és megreped a szívem azokért, akik régen szerettek engem.

– Mások is fognak szeretni.

– Soha többé – mondta a fekete –, soha többé.

10.

Évek múltával Caius már nem emlékezett különösebb pontossággal a két párra és erre a capuai délelőttre. Sokféle szenzációban volt része; vásárolt, fizetett szenzációkban, és Spartacus nem volt több egy trák névnél. A rómaiak úgy találták, hogy minden trák név egyformán hangzik, Gannicus, Spartacus, Menicus, Floracus, Leacus. Mikor Caius a játékról mesélt valakinek, a zsidót is tráknak mondhatta volna, mivel a cirkusz szaporodó legendáiban és egy egész nép fejében, melyet a cirkusz narkotikus víziói szédítettek, a trák szónak kétféle értelme volt. Egyrészt tráknak neveztek akármilyen népséget, mely a balkáni térség déli részeiben élő százféle törzs valamelyikéből származott – sőt, még ennél is lazább értelemben, trák volt a rómaiak szemében minden barbár nép, mely a Balkántól keletre elterülő sztyeppeken élt, egészen a Fekete-tengerig. A Macedónia körüli törzsek görögül beszéltek, viszont egyáltalában nem a görög volt mindazoknak a nyelve, akiket ők trákoknak neveztek, ahogyan a görbe kés sem volt közös fegyvere a százféle törzsnek.

Másrészt Róma városának sportszótárában és a cirkuszvilág közös zsargonjában trákon egyszerűen olyasvalakit értettek, aki sicával verekedett. Ennélfogva ez a zsidó is trák volt, mert Caius igazán nem tudta, és még kevésbé törődött vele, hogy ez a zeloták pártjából került ide, a judeai dombok vad és vastag nyakú parasztjai közül, akik a Makkabeusok legendás kora és az első parasztháború óta gyűlölték a zsarnokot, és nem engedték ki soha kezükből a lázadás örök zászlaját. Caius aligha tudott valamit Júdeáról, és még kevésbé törődött vele. A zsidó? Az körülmetélt trák. Látott egy számot, és utána jön egy másik szám. A második szám némileg különlegességnek is számított, viszont ha emlékei között kotorászott, csak a fekete gladiátor históriájára bukkant – az ellenfél kiesett a fejéből. Közben arra még aránylag elég jól emlékezett, ahogy kiléptek a porondra, mind a ketten, ki a ketrecből, és ki a sötétből, a vakító, őrjítő napsugárba, és a foltos sárga homokra. A madarak felrepültek: a cirkusz-vércsék, avis sanguinaria – ezek a sárga foltos, tündéri kis madárkák, melyek oly torkosan turkáltak eddig a mocskos homokban, csak hogy teleszedjék a begyüket. Sárga foltjaikkal a homokot utánozták, mikor felrepültek, úgy látszott, mintha csak pár marék homokot szórtak volna a levegőbe. A két gladiátor megállt a kijelölt ponton. Na, rajta, most hajbókolhattok azok előtt, akik megvették a húsotok és a véretek; eljött a pillanat, mikor az élet már semmit sem ér, mikor fennhéjázás és gyalázat megforgatják az élet értelmét. Ez történt most. A világ királynője vérrel szórakozik.

Arra is emlékezett Caius, hogy milyen kicsi volt a trák, Afrika fekete óriásával szemben; ez a kép mélyen beléje vésődött, az égő homok sárga hátterében és az amfiteátrum mázolatlan palánkjai között; de hogy Bracus mit mondott ekkor, arra már nem emlékezett. Apró, jelentéktelen megjegyzések voltak, nem csoda, hogy az idő hamar elmosta őket. Az efféle emberek illanó szeszélyei nem lesznek okai semminek; legföljebb annak látszanak; Spartacus sem volt ilyen „ok”, hanem csupán eredménye mindannak, ami a legnormálisabb volt Caius szemében. És ez a szeszély, mely Bracust odáig vitte, hogy gyötrődések és agóniák miniatűr orgiáját rendezze meg tökfejű és semmirevaló barátja szórakoztatására, ez a szeszély korántsem tette holmi szeszély benyomását Caiusra – ellenkezőleg, rendkívül eredeti és izgalmas dolognak tartotta.

A pár tisztelgett előttük, és a rómaiak szopogatták boraikat, és rágcsálták a süteményeket. Utána megjelent a fegyverhordó. Spartacusé a kés. A feketéé a háromágú, nehéz és hosszú halászszigony meg a háló. A szégyen és megaláztatás mocskos bohócai voltak. Azért lett rab az egész világ, hogy ezek a rómaiak nyugodtan heverészhessenek, rágcsálva a süteményeket, és szopogatva boraikat, kényelmes páholyukban hűsölve. A vívók átvették fegyvereiket. És abban a pillanatban – Caius legalábbis úgy látta – a fekete megőrült. A megőrülés volt az egyetlen feltevés, mellyel Caius a fekete viselkedését próbálta magának megmagyarázni. Sem Bracus, sem Lucius nem követhették nyomon a fekete életét, vissza a kezdetek kezdetéig, de még ha megtették volna is ezt az utazást a múltba, akkor se vették volna észre, mily távol volt a fekete minden megőrüléstől. Még álmukban sem láthatták házikóját egy folyóparton, a gyerekeit, kiket a felesége szült neki, a földet, melyet művelt, és annak minden gyümölcsét, mielőtt még jöttek a katonák, s velük a rabszolgakereskedők, hogy az emberéletnek ezt a dús hozamát magukkal vigyék, és ravasz alkímiával arannyá változtassák. Ők hát nem láthatták másképp, mint hogy a fekete megőrült. Látták, amint messzire dobja magától a hálót, és vadállati csatakiáltás szakad ki a torkán. És látták azt is, hogy a páholy felé rohan. Az egyik tréner meztelen karddal próbált az útjába állni, de a következő pillanatban mar ott táncolt a háromágú szigony végén, mint egy felszúrt hal, hogy utána a levegőbe repüljön, bukfencezve és tekeregve, mint a hal, és üvöltözve a magasban, mielőtt még a földhöz vágódott volna. Most egy hatlábnyi kerítés állt a fekete óriás útjába, de a deszkákat úgy tépte ki, mintha csak papirosból lettek volna. Szinte már nem is volt ember, hanem a tiszta erő; ez az erő egyetlen fegyverré varázsolta a testét, mely nyílegyenesen tört a páholy felé, ahol a társaság hevert.

De ekkor már az aréna sarkaiból katonák rohantak elő. A legelső katona támadóállásba helyezkedett, a lábát szétvetette a homokban, és elhajította a dárdáját, azt a hatalmas vashegyű fadárdát, melynek semmi a világon nem tudott ellenállni, és nemzeteket és seregeket terített földre. De nem terítette földre ezt a fekete embert. Háta közepén érte a dárda, a vashegy átszúrta a mellét és elöl jött ki, de a fekete nem állt meg, és ezzel a szörnyű gerendával a háta közepén, négykézláb tört a rómaiak felé. Egy második dárda az oldalába fúródott, de ő csak törtetett tovább. Egy harmadik a hátát találta, a negyedik nyársként döfte át a nyakát. Ez volt az utolsó, a kegyelemdöfés – de kinyújtott kezében tartott szigonya még odavágódott a páholy karfájához, mire a rómaiak összekunkorodtak az ijedtségtől. Ott hevert a lábuknál, zuhogott testéből a vér; így halt meg előttük.

Fel kell azonban jegyeznünk, hogy Spartacus végig meg se mozdult. Ha mozdul: kész halál. Kését a homokba vágta, és továbbra is mozdulatlan maradt. Életre élet a válasz.

NEGYEDIK RÉSZ

Ez Marcus Tullius Ciceróról szól, meg arról,
hogy mért érdekelték öt annyira a nagy rabszolgaháború inditóokai

1.

Az, hogy a Villa Salariában – ahol kifinomult kultúrájú római hölgyek és urak találkoztak egy este, hogy egy római arisztokrata földbirtokos figyelmes vendégszeretetét élvezzék – aránylag túl sokat filozofáltak Spartacusról, és arról a hatalmas lázadásról, melynek vezére volt: aligha volt meglepő. Mindnyájan az Appiai Úton érkeztek a villába, a többség Rómából délnek, Cicero meg Róma felé északnak, Szicíliából jövet, ahol mint quaestor^[24], magas állami pozíciót töltött be. Így hát lépésről lépésre látták utazás közben a bűnhődés kézzelfogható jelképeit, a nyers és megalkuvást nem ismerő signa poenaet^[25], melyek egy egész világnak hirdették, hogy a római jog maga az irgalmatlanság és maga az igazságosság.

De még a legérzéketlenebb emberi teremtmény sem utazhatott a híres országúton anélkül, hogy ne gondolkoznék el azokon a borzalmas harcokon, melyeket sorozatosan vívtak rabszolgák és szabadok, és amelyek alapjaiban ingatták meg a köztársaságot, sőt: az egész világot, mely felett a köztársaság uralkodott. Nem volt élő rabszolga az egész birtokon, aki ne hánykolódott volna álmában az ágyon, ha eszébe jutottak testvérei, akik seregestül lógtak megszámlálhatatlan keresztfákon. Valami szent megrendülést váltott ki belőlük a tömeges kereszthalál; annak a hatezer embernek a kínját, akiket így lassan és kegyetlenül megöltek, mélyen érezte mindenki az egész vidéken. Az meg szinte magától értetődő, hogy egy olyanfajta gondolkozó agy, mint a fiatal Cicero, nem fog közönnyel továbbmenni mellettük.

Ami Cicerót illeti, érdemes megjegyezni, hogy az ilyen Antonius Caius típusú emberek kissé eltúlozták a dolgot, mikor ezzel a harminckét éves fiatalemberrel oly különös buzgósággal és oly sokat udvariaskodtak.

Nyilván nem származásának, a pillanatnyi családi konjunktúrának vagy egyéni vonzóerejének és behízelgő modorának volt köszönhető mindez – hiszen még legközelebbi barátai sem találták Cicerót különösebben vonzónak. Éles eszű volt, az biztos, de éles esze volt még másnak is. Cicero egyike volt azoknak a minden időben megtalálható fiatalembereknek, akik a legnagyobb könnyedséggel dobnak ki magukból minden aggályt, minden erkölcsöt, az akkor időszerű morál minden bonyolultabb kérdését, lelkiismeretfurdalást, irgalom és igazság minden rügyecskéjét – ha egyszer útjában áll a pályafutásuknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy Cicerót ne foglalkoztatta volna az igazság, az irgalom és a morál; persze hogy foglalkoztatta, de szigorúan csak egy-egy előnyösebb pozíció kapcsán. Cicero nem egyszerű törtető volt, hiszen a szimpla és közönséges törtetőkben még akadnak érzelmi elemek; a ravasz és hideg Cicerót kizárólag a siker érdekelte – és ha számításai néha visszafelé sültek el, az sem volt meglepő az ilyen típusnál.

Egyelőre azonban ilyen fiaskókról még nem volt szó. Cicero csodagyerek volt, aki tizennyolc éves korában már ügyvédkedett, húszas éveiben részt vett egy komolyabb hadjáratban – persze tisztára presztízskérdés volt ez is, életveszélyről szó sem lehetett; mikor elérte a harmincat, már fontos pozíciót foglalt el az állami közigazgatásban. Filozófiai és jogtudományi értekezéseit, szónoklataival egyetemben, széliében olvasták és csodálták, s ha közben plágium volt az a sovány kis mondanivaló, melyet tartalmaztak, az emberek java része sokkal műveletlenebb volt, semhogy rájöhetett volna, vajon honnan is lopta? Pontosan tudta, miféle emberekre van szüksége, és ezeket az ismeretségeket gondosan ápolta. Ebben az időben Rómában mindenki befolyásos összeköttetések után szaladgált, és Cicero fő erénye abban állt, hogy minden akadályt elhárított megfelelő összeköttetéseinek útjából.

Cicero már régen felfedezte, hogy jogi igazság és moralitás nem egy úton járnak. A jog a hatalmasok szerszáma, úgy használják, ahogy a hatalmasoknak éppen tetszik; az erkölcs, akár az istenek, a gyengék ábrándvilága. A rabszolgaság jogos – Cicero szerint –, és bolond, aki erkölcsi okokkal próbálná indokolni. Mikor észak felé haladt az országúton, tökéletesen megértette azt a borzalmas szenvedést, melyet a keresztfák végtelen sora jelentett, de nem engedte, hogy mindez a szívére is hasson. Ebben az időben egy kis monográfián dolgozott – és mikor nem dolgozott? – azokról a sorozatos rabszolgaháborúkról, melyek az egész világot felrázták ennélfogva nagyon is érdekelték az Appiai Út mentén lógó különféle rabszolgapéldányok. Mestere volt a szenvtelen érdeklődésnek, és így pontosan tanulmányozhatta a különböző típusokat, gallokat, afrikaiakat, trákokat, zsidókat, germánokat, görögöket, kikből ezek a keresztre feszítettek rekrutálódtak, anélkül, hogy a gyomrára vagy a lelkére hatottak volna. Megsejtette, hogy ebben a nagy viharban valami új és hatalmas orkán szele söpör végig először a világon orkán, melynek zúgását még messzi korok is fogják hallani; de arra is rájött, hogy ebben a történelmi pillanatban az az ember, aki hideg fejjel tudja figyelni, elemezni és magyarázni a rabszolgalázadások újszerű jelenségét: vetélytárs nélkül hatalomra juthat. Cicero csak azok iránt érzett megvetést, akik úgy gyűlöltek, hogy halvány sejtelmük sem volt gyűlöletük tárgyának emberi igényeiről.

Ezek olyan tulajdonságok voltak Ciceróban, melyeket egyesek észrevettek, mások nem. Mikor Claudia azon a bizonyos estén megérkezett a Villa Salariába, nem vette észre ezeket a vonásokat. Claudia számára a legkevésbé összetett férfias típus volt a legérthetőbb. Ezzel szemben Helena rögtön reagált, s ezt tüntetőleg jelezte is. „Egyformák vagyunk”, üzente Cicerónak a szemével. „Folytassuk?” És mialatt a bátyja ott feküdt az ágyában, a nagy generálisra várakozva, fogta magát, és átment Cicero szobájába. Mivel belülről megvetette magát, kívülről az úri fölény álarcát viselte, sőt ebben a maszkban érezte igazán otthonosan magát – de hogy miért volt kisebbségi érzése épp ezzel a fukar felső-középosztálybeli családból származó férfival szemben – maga se tudta volna megmondani. Senkinek se hitte volna el, még saját magának sem, hogy mielőtt vége ennek az estének, még egy csomó olyan dolgot fog csinálni, amiért később majd utálni fogja magát.

Cicero szemében mindenesetre a kívánatos nő típusát testesítette meg. Magas, erőteljes termetével, finom, tiszta arcvonásaival és izzó fekete szemével a kékvérűség ragyogó arisztokratikus tulajdonságait hirdette számára. Éppen az a különleges csúcspont volt, mely felé nemzedékeken át kapaszkodott saját fajtája, de mind ez ideig elérhetetlennek bizonyult. Ugyanakkor ilyen külső mögött világosan meglátni azokat a motívumokat, melyek egy nőt késő éjjel egyetlen félre nem érthető cél érdekében egy férfi szobájába hajtanak, s ez rendkívüli megelégedésére szolgált.

Ebben az időben alig akadt római, aki éjjel is dolgozott. A mesterséges világítás volt ennek az egyenlőtlenül fejlődő társadalomnak egyik leggyengébb pontja: a római lámpák nyomorult, sercegő kis holmik voltak, melyektől megfájdult az ember szeme, és legjobb esetben valami halványsárga fényt árasztottak. Ennélfogva, ha valaki éjjel dolgozott, főleg nagy evések és ivások után, ez már valami csodálatra méltó vagy gyanút keltő különcség sajátos tünetének számított, aszerint, hogy miféle ember is végzi azt a munkát.

Cicero esetében inkább csodálatos, hiszen ő volt „a” bámulatra méltó fiatalember; mikor Helena belépeti a szobájába, a bámulatra méltó fiatalember keresztbe tett lábakkal ült az ágyán, ölében félig kigöngyölt irattekercs – javított és jegyezgetett. Idősebb nő szemében az egész helyzet bizonyára előre beállított póznak tűnt volna, de Helena csak huszonhárom éves volt, s így a dolog felette hatott rá. Háború és béke nagy államférfiai szinte örök szereplői voltak a régi legendáknak – azok a bizonyos rómaiak, akikről az hírlett, hogy csupán két vagy három órát alszanak éjjel, hogy többi idejüket mind a nemzetnek szentelhessék. Legendás dicsfénnyel övezett férfiak voltak. És Helenának nagyon is tetszett, hogy most egy ilyen férfiú is úgy nézett rá, ahogyan Cicero.

Még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, Cicero intett neki, hogy üljön az ágya végére – egyebet amúgy sem tehetett volna, mert ezen kívül nem volt más kényelmes ülőhely a szobában, utána pedig folytatta munkáját. Helena becsukta az ajtót, és odaült az ágyra.

Most mi lesz? Helena ifjú életének örök meglepetése volt, hogy nem akadt még két férfi a világon, aki pontosan egyformán közeledett volna egy nőhöz. Viszont Cicero sehogy sem közeledett hozzá, és miután vagy egy jó negyedóráig üldögélt mellette, megkérdezte:

– Mit ír?

Cicero kutató szemekkel nézte. A kérdés puszta formaság volt, elvégre valahogy csak el kell kezdeni a társalgást, viszont Cicero történetesen valóban társalogni szeretett volna. Mint egy csomó hasonló jellemű fiatalember, örökké a „megértő asszonyt” várta, vagyis egyszerűen azt a nőt, aki majd szépen hizlalgatja egoizmusát – és most megkérdezte Helenát:

– Miért kérdezi?

– Mert tudni akarom.

– A rabszolgaháborúkról írok egy monográfiát – jegyezte meg szerényen.

– A történetüket akarja megírni?

Ez abban az időben volt, mikor a felső tízezer ráérő úriembereinek körében kezdett erősen divatba jönni a történetírás, és egy csomó felkapaszkodott arisztokrata nagy buzgalommal úgy csűrte-csavarta a régi köztársaság történetét, hogy saját családfáját és a történelmi eseményeket előnyös kombinációkba hozza.

– Nem történelmi mű – mondta komolyan Cicero, miközben elgondolkozva a lány szemébe nézett: ezt a modorát azért használta, mert így a becsületesség és nyíltság benyomását kelthette anélkül, hogy állandó szerepjátszásában zavartatta volna magát. – Történeti műnél nagyon is előtérben van a kronológia. Engem sokkal jobban érdekelnek maguk a jelenségek, a folyamatok. Ha valaki pusztán csak azokat a bizonyos kereszteket nézi az Appiai Út mentén, a Bűnhődésnek ama Jelképeit: az bizonyára csak hatezer ember holttestét fogja látni az egészben. Könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy mi rómaiak bosszúálló nép vagyunk, és így bizony nem elég csupán hangoztatni, hogy mi igazságos nép vagyunk, és nem elég csak prédikálni ennek az igazságosságnak a szükségéről. Meg is kell magyaráznunk, még önmagunknak is, ennek az igazságosságnak a logikáját. Meg kell értenünk a dolgot. Az bezzeg édeskevés volt, mikor az a bizonyos öregúr elmondogatta: Delenda est Carthago?^[26] Ez demagógia. Ami engem illet, én már akkor is meg akartam volna érteni: mért kell Karthágót elpusztítani, és mért kell hatezer rabszolgát kivégezni ezen a módon?

– Hallottam azt is – mosolygott Helena –, hogy ha mindet egyszerre piacra dobták volna, jó néhány tiszteletre méltó tőkécske azonnal elpárolgott volna.

– Egynegyed igazság, háromnegyed hazugság – válaszolta Cicero. – Én a látszat mögé szeretek nézni. Én a rabszolgalázadás értelmével akarok tisztában lenni. Az ámítás ugyan klasszikus római sport lett, de nekem nem ambícióm az önámítás. Beszélünk erről a háborúról, arról a háborúról, hatalmas hadjáratokról és hatalmas hadvezérekről, de nem akad közülünk egy sem, aki csak halkan is merne beszélni korunk állandó háborújáról, mely mögött eltörpül minden eddigi háborúskodás: a rabszolgaháborúról, a rabszolgák lázadásáról. A generálisok maguk is szeretik elkenni ezt a témát. A rabszolgaháború nem hoz dicsőséget nekik. Rabszolgák leverése nem is jelenthet dicsőséget.

– De nyilván ez az egész dolog nem is olyan lényeges.

– Gondolja? Mikor idáig jött az Appiai Úton: a kereszteket nem találta lényegeseknek?

– Az embernek felkeveredett a gyomra. Nem különösebben élvezem az ilyen dolgokat. Claudia barátnőm annál inkább.

– Más szóval: kissé tán mégis lényegesek?

– De hát ezt a Spartacus-dolgot, meg az egész háborút mindenki jól ismeri.

– Gondolja? Én nem vagyok olyan biztos benne. Még abban sem vagyok biztos, hogy maga Crassus olyan sokat tudna a dologról... A mi világunk szempontjából Spartacus: rejtély. A hivatalos feljegyzések szerint: egy trák zsoldos és útonálló. Crassus szerint: született rabszolga, a núbiai aranybányákból. Kinek higgyünk? Batiatus, az a disznó, akinek iskolája volt Capuában, meghalt, a könyvelője vágta el a torkát, egy görög rabszolga, de így vagyunk egyébként mindenkivel Spartacusszal kapcsolatban: meghaltak, eltűntek. Hát akkor kik írjanak róla? Csak a magamfajta emberek.

– Csakis az ilyeneknek kell írni – mondta Helena.

– Nagyon köszönöm, kedves Helena. Viszont nem tudok semmit Spartacusról. Csak gyűlölöm.

– Mért? A bátyám is gyűlöli.

– És maga nem gyűlöli?

– Nincs semmiféle érzésem ezzel kapcsolatban – mondta Helena. – Rabszolga volt, s azzal kész.

– Valóban kész? Akkor hogy lesz egy rabszolgából az, ami Spartacusból lett? Ez az a rejtély, melyet meg kell oldanom. Felfedezni, hol is kezdődött, és mért is kezdődött? De félek, hogy untatom.

Cicero szavainak volt valami őszinte jellege, melyet az emberek komolyan vettek és elhittek – ez volt az oka annak is, hogy mikor a későbbi években annyi vád érte mindenfelől, mégis oly sok védőre akadt.

– Csak beszéljen tovább – kérte Helena. Azok a Ciceróval egykorú fiatalemberek, akiket Rómában ismert, mindig csak a legújabb illatszerekről beszéltek, gladiátorokról, akikre fogadtak, lovakról, melyekre pénzüket tették, no meg legújabb szeretőikről vagy ágyasaikról. – Beszéljen tovább – mondta.

– Nem nagyon bízom a retorikában – mondta Cicero. – A tényeket szeretem rögzíteni, és összefüggésükbe beállítani. Sajnos, a legtöbb ember úgy gondolkozik, mint maga, és azt hiszi, hogy a rabszolgák lázadása lényegtelen dolog. De ne felejtse el, hogy egész életünk a rabszolgákkal van a legszorosabb összefüggésben, és ezek a rabszolgalázadások sokkal súlyosabb harcainkba kerülnek, mint minden hódításunk együttvéve. Elhiszi?

Helena a fejét rázta.

– Bebizonyíthatom magának. Vagy százhúsz évvel ezelőtt kezdődött a dolog a foglyul ejtett karthágói rabszolgák felkelésével. Majd két nemzedékkel később a lauriumi bányászok rabszolgalázadása Görögországban. Majd a hatalmas lázadás a hispániai bányákban. Majd néhány évvel később a szicíliai rabszolgák lázadása: ez gyökerében ingatta meg a köztársaságot. Majd húsz évvel később a Salvius vezette rabszolgaháború. Ezek csupán a nagy háborúk, de ott vannak közben ezrivel a kisebb zendülések, s ezek véges-végig mind egyetlenegy háborút jelentenek, szakadatlan és örökké tartó háborút jómagunk és rabszolgáink között, egy néma és szégyenteljes háborút, melyről senki sem beszél, és melyet történészeink legjobban szeretnek elhallgatni. Félünk feljegyezni, félünk vele szembenézni, mivel ilyesmi még nem volt a világon. Országok, városok, pártok, sőt testvérek is háborúskodtak már, de ez az újszülött szörnyeteg itt él bennünk, a beleink legbelsejében, és szemben áll minden párttal, minden nemzettel, minden várossal.

– Egészen megrémít – mondta Helena. – Tisztában van vele, hogy micsoda képet festett itt előttem?

Cicero bólintott, és fürkésző szemekkel nézett reá. Helena a kezét önkéntelenül a Ciceróéra tette, oly mély és kiáradó melegséget érzett iránta. Itt van előtte egy fiatalember, aki alig idősebb nála, és szenvedélyes érdeklődéssel foglalkozik a nemzet sorsát és jövőjét érintő dolgokkal. Azok a gyerekkorában hallott történetek jutottak eszébe az elmúlt időkből, melyekre homályosan még emlékezett.

Cicero félretette kéziratát, és elkezdte szelíden simogatni a kezét, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta. Abban a pillanatban a legélesebben támadtak fel Helena emlékei a Bűnhődés Jelképeiről: azok a rothadó, madárrágta, napégette férfitestek a keresztek hosszú során, az Appiai Úton; de mostantól fogva már nem voltak borzalmasak: Cicero egyszerre logikussá tette az egészet, bár az is igaz, hogy ha fejét vennék, akkor se tudná megmondani, hogy mi is volt ebben a Ciceró-féle logikában?

„Rendkívül különleges náció vagyunk – gondolta Cicero –, óriási képességekkel megáldva a szerelem és igazságosság területein.” Úgy érezte, amint határozottabban közeledett Helena testéhez, hogy végre megtalálta azt a nőt, aki megérti őt. És ez egyáltalában nem csökkentette azt a hatalomérzést, melyet a nő meghódítása ébresztett benne. Épp ellenkezőleg, úgy érezte, hogy még sohasem volt erősebb – szinte személyén is túláradt ez az erő, és ha már egészen pontosak akarunk lenni, az erőnek éppen ez a túláradása volt az, ami írásainak logikáját adta. A misztikus megvilágosodásnak ebben a pillanatában úgy látta, hogy az ágyéka ereje egybeolvad azzal az erővel, mely leteperte Spartacust, és újra meg újra le fogja teperni. Mikor Helena egy pillanatra ránézett, borzalommal tapasztalta, hogy Cicero szeme égett a gyűlölettől és kegyetlenségtől. És mint mindig, most is tele félelemmel és önutálattal adta meg magát.

2.

Az érzelmek viharától és a puszta kifáradástól Helena végül is elaludt, és az ébredés előtti lidércnyomás, mely állandóan visszatért nála, valahányszor férfi ágyában érte a hajnal, most fantasztikus és nyugtalanító álommá alakult. Valóság és valótlanság szinte szétbogozhatatlanul keveredtek ebben az álomban. Álmában újra átélte azokat a perceket, mikor a római utcákon kódorogva, Caius bátyja megmutatta neki messziről Lentulus Batiatust, a lanistát. Mindössze vagy hét hónapja lehetett a dolog, és alig pár nappal azelőtt, hogy a görög könyvelő elvágta Batiatus nyakát, a pletyka szerint azért, mert összevesztek valami nő miatt, akit ez a görög a lanistától lopott pénzen vásárolt. Batiatus némi hírhedtségre tett szert Spartacusszal való kapcsolatai miatt. Ez időben azért tartózkodott Rómában, mert valami lakáskártérítési ügyben kellett a bíróság előtt védenie magát; a ház összedőlt, és hat elpusztult lakó életben maradt hozzátartozói perelték.

Álmában egészen pontosan és valószerűen látta maga előtt Batiatust, az agyonzabáltságnak és tivornyázásnak ezt a mázsás és kacsázva csoszogó produktumát; ne adj’ isten, hogy egy gyaloghintót bérelt volna magának, inkább gyalog járt, hatalmas tógába bugyolálva, örökösen krákogva és köpködve; az utcagyerekeket, akik alamizsnát kértek tőle, a kezében lévő bottal kergette el magától. Ugyanaznap később, ő és Caius megálltak valahol a Fórumon, tiszta véletlenségből épp azon a helyen, ahol Batiatus védte magát a tárgyalásán. Ez az álomban is nagyjában úgy játszódott le, mint annak idején a valóságban. A tárgyalást szabad ég alatt tartották. Bámészkodók, naplopók, nők, akik nem tudják, hogy mit csináljanak az idejükkel, aranyifjak, gyerekek, idegen országból ideverődött emberek, akik nem mehettek el úgy Rómából, hogy ne lettek volna szemtanúi a híres római igazságszolgáltatásnak, rabszolgák, akik épp jöttek valahonnan vagy mentek valahová az uraik dolgában: mindezek ott nyüzsögtek egy rakáson, úgyhogy meglehetősen csodálkoztak azon, hogy bármifajta bölcsesség vagy még inkább igazságos ítélet születhetik efféle tolongásban; de hát ez volt itt a tárgyalások rendje hétről hétre. Batiatust kikérdezték, válaszai úgy hangzottak, mint a bika bömbölése. Mindez oly világosan állt Helena előtt, mintha most is ott lett volna a valóságban.

De később, ahogy ez már az álmokban történni szokott, minden érthető ok nélkül, egyszerre csak ott állt a lanista hálószobájában, és nézte, amint a görög könyvelő közeledik a meztelen késsel. A kés a trákok görbe sicája volt, mellyel az arénában verekednek, és a hálószoba padlója is aréna volt, vagyis homok, tudniillik mindkettőre ugyanazt a szót használták a latinban. A görög szinte balettlépésben táncolt végig a homokon, a trákok kimért mozgásművészetével – a lanista meg ott ült az ágyban, teljesen ébren, és borzadva figyelte. Sem egyik, sem másik egy szót sem ejtett. Ekkor a görög mellett egy óriási alak jelent meg a színen, hatalmas bronzbőrű férfi, teljes fegyverzetben – és Helena azonnal tudta, hogy ez Spartacus. Megfogta a könyvelő csuklóját, éppen csak hogy megszorította, és a kés azonnal a homokra esett. Ekkor a bronzbőrű, csodaszép óriás, aki nem volt más, mint Spartacus, intett Helenának, mire ő felvette a kést, és elvágta a lanista torkát. A görög és a lanista ezután szétfoszlottak, és ő a gladiátorral maradt; de mikor át akarta ölelni, az egyenesen a szeme közé köpött, sarkon fordult és kiment. Erre utána szaladt, vinnyogva és könyörögve, hogy várja meg őt, de Spartacus eltűnt, és Helena egyedül maradt a végtelen homokos térségen.

3.

Ronda és közönséges halál jutott osztályrészül Batiatusnak, a lanistának, akit saját rabszolgája gyilkolt meg; közben ezt is és még sok egyebet elkerülhetett volna, ha a Bracus-féle párok torzónak maradt mutatványa után azonnal kivégeztette volna a két életben maradt gladiátort. Ha ezt tette volna, egész törvényesen járt volna el, mivel általánosan elfogadott gyakorlat volt megölni azokat a gladiátorokat, akik bármiféle széthúzást szítanak. Viszont kérdés, vajon sokat változtatott volna-e a történelmen, ha Spartacus akkor elpusztul? Azok az erők, melyek ösztökélték, egyszerűen másokban kerestek volna megtestesülést. Ahogy Helena látomása, azé a római lányé, aki a történtek után jóval később ott aludta bűnös-lidérces álmát a Villa Salariában, nemcsak Spartacust jelentette, egymagában, hanem „a” rabszolgát, aki kardot ragad – úgy Spartacus álmai sem annyira egyéni tulajdonai voltak, mint inkább mindazok a vérben úszó emlékképek és reménykedések együtt, melyeket mesterségének társai mindnyájan lelkűkben hordoztak: minden gladiátor, minden kardjával dolgozó. Ez volna a válasz azok számára is, akik sehogy sem tudják megérteni, hogy is születhetett meg Spartacus lázadása? Nem egy apja volt. Sok.

Varinia, ez a germán lány, aki a felesége lett, ott ült mellette, míg aludt; nem hunyta le a szemét, mert Spartacus jajgatott, és álmában félrebeszélt. Ó, sok mindenről beszélt. Hol kisgyerek volt, hol az aranybányákban volt, hol meg az arénában. Most a sica vágta fel a húsát, és ordított a kíntól.

Erre felébresztette; képtelen volt tovább elviselni, hogy Spartacus lidércekkel küszködjék álmában. Felébresztette, halkan szerelmes szavakat suttogott neki, homlokát simogatta, verejtékes bőrét csókolgatta. Varinia még kislány volt, mikor látta, hogyan viselkednek a férfiak és a nők a törzsükben, ha egyszer szerelembe estek. Ezt úgy hívták, hogy a „félelem legyőzése”; azokban az őserdőkben, ahol az ő népe élt, még az ördögök és szellemek is jól tudták, hogy a szerelmesek nem ismerik a félelmet, bárki megláthatja ezt a szerelmesek szemében, vagy abban, ahogy járnak, vagy ahogy az ujjaik összefonódnak. De miután fogságba került, efféle emlékeiről rég elfeledkezett, azóta egész életét egyetlen ösztön táplálta: a gyűlölet.

És most egyszerre egész lénye, a benne élő élet, a léte és a létezése, a lélegzése és minden szervének ritmusa, a vérkeringése és szívverése: mind-mind csak a trák rabszolgáért volt a világon. Most megtudta, hogy a törzse asszonyainak és férfiainak tapasztalata nagyon is igaz, nagyon is ősi és nagyon is kifejező. Ettől fogva nem félt semmitől a világon. Hitt a mágiában, és szerelme mágiája igaz volt, és bizonyítható. Ugyanakkor hamar belátta azt is, hogy a párját könnyű volt szeretni. Egyike volt ama ritka emberi lényeknek, akiket egy darabból faragtak. Egész ember: ezt érezte meg mindenki első pillantásra Spartacusban. Egyéniség. Spartacus elégedett volt – nem a hellyel, ahol élt, hanem azzal az emberséggel, mely betöltötte. Még itt is, a kárhozatra vetett és kétségbeesett emberek eme szörnyű társaságában, halálra ítélt gyilkosok, katonaszökevények, pokolra szánt lelkek között, a bányákat is túlélő bányászok vérengző akadémiájában: Spartacust még itt is szerették, tisztelték és becsülték. De Varinia szerelme valami más volt. Az egész emberben a férfiasság sűrített lényegét érezte: azt, ami a férfiakban legjobban tetszik az asszonyoknak. Azt hitte, hogy örökre meghalt már ágyékában a vágy – de ha csak hozzáért Spartacushoz, máris égett a kívánságtól. Minden vonásában csak azt érezte, hogy ilyennek kell lennie a férfinak: mintha ő lenne a szobrász, és vágyálmai alakítanák minden vonását.

Törött orra, nagy barna szeme, vastag, mozgékony szája már jobban nem is különbözhetett volna mindazoktól a férfiarcoktól, melyeket gyerekkorában látott, és mégsem tudta elképzelni, hogy valaha is szeretője vagy szerelme lehessen valaki, aki nem olyan, mint Spartacus. Hogy miért is ilyen, amilyen? – maga sem tudta. Varinia éppen elég ideig volt élő eszköze a római arisztokrácia elegáns és túl kulturált életének, hogy alaposan megtanulja, milyenek is ott a férfiak – de hogy lehet épp egy rabszolga az, ami Spartacus: ezt nem értette soha. Most egy kissé megnyugodott a simogatásától, és Varinia megkérdezte:

– Mit álmodtál?

Spartacus a fejét rázta.

– Csak ölelj át szorosan, és nem fogsz többet rosszat álmodni. Szorosan átölelte, és ezt súgta neki:

– Gondolsz-e valaha arra, hogy mi lesz, ha egyszer nem lehetünk együtt?

– Igen.

– És akkor mit fogsz csinálni, egyetlenem? – kérdezte Variniától.

– Akkor meghalok – válaszolta röviden és egyszerűen.

– Szeretnék erről beszélgetni veled – mondta, most már végleg megszabadulva álmaitól, és egészen megnyugodva.

– Mért kell erre gondolnunk vagy erről beszélgetnünk?

– Mert ha nagyon szeretnél: nem akarnál meghalni, ha én meghaltam vagy elhurcoltak tőled.

– Te így gondolod?

– Igen.

– És ha én halnék meg, te nem akarnál meghalni? – kérdezte Varinia.

– Én élni akarnék.

– Mért?

– Mert ha nincs élet, nincs semmi.

– Nélküled nincs élet – válaszolta.

– Szeretném, ha megígérnél nekem valamit, és azt megtartanád.

– Ha megígérek valamit, meg is tartom. Másképp nem is ígérném.

– Szeretném, ha megígérnéd, hogy soha el nem dobod magadtól az életet – mondta Spartacus.

Varinia egy ideig nem válaszolt.

– Megígéred? Végre megszólalt:

– Jól van. Megígérem.

Kis idő múlva Spartacus ismét elaludt, szelíden és békésen, Varinia ölelő karjai között.

4.

A hajnali dobszó gyakorlatra szólította őket. Negyven percig edzőfutás volt körbe a kisudvaron, még reggeli előtt. Ébredéskor mindegyikük kapott egy pohár hideg vizet. Kinyitották a cella ajtaját. Ha a gladiátornak nője is volt, megengedték, hogy az kitakarítsa a cellát, mielőtt még munkára menne az iskola többi rabszolganépével együtt. Lentulus Batiatus intézetében nem maradt semmi kihasználatlanul. A gladiátorok női súroltak, mostak, főztek, a konyhakertet ásták, a fürdőkben dolgoztak, a kecskékre vigyáztak: ezeknek a nőknek Batiatus éppoly kemény gazdája volt, mint akármelyik földesúr, bőkezűen és pazarlóan bánt az ostorral és híg moslékkal etette őket. De Spartacusszal és Variniával szemben valami különös félelmet érzett, noha saját maga aligha tudta volna megmondani, hogy mi is volt az bennük, amitől félt, és hogy mért is félt egyáltalában?

Viszont ezen a bizonyos nagyon is emlékezetes reggelen az egész iskolát mintha a gyűlölet és türelmetlenség szellemei kerítették volna hatalmukba: ez érződött már az ébresztő dobolásában is, meg ahogy az edzők az embereket a cellákból az udvarra hajtották, sorakoztatva őket arccal a vaskerítés felé, ahol az afrikai feketét halálos keresztjére feszítették; a nőket is ugyanezzel a gyűlölködő idegességgel verték, míg munkába nem álltak. Ezen a reggelen Variniától sem féltek; nála most éppúgy nem takarékoskodtak az ostorral, mint másnál. Sőt: a felügyelő még mintha külön kiszemelte volna magának Variniát, egyéni kommentárjait fűzve a nagy hérosz ringyójához. És az ostor ma többet járt rajta, mint máson. A konyhában dolgozott, most is odahajtották.

Batiatus dühe járta át az egész intézetet, az a mély és mindent megremegtető düh, melynek kizárólag egyetlenegy forrása lehetett csupán, ami ily rendkívüli módon tudta ingerelni a lanistát: valami pénzügyi veszteség. Bracus csak felét fizette ki a megbeszélt ősszegnek, így hát pereskedéssel s a vele járó hercehurcákkal folytatódik majd a dolog, bár Batiatus nagyon is tisztában volt azzal, hogy miféle esélyei vannak, ha egy római bíróság előtt egy híres római családdal szemben óhajtana győztes felperes lenni. Dühe szétsugárzott mindenüvé az intézetben. A konyhában a szakács átkozódott, és a tekintélyét jelző hosszú fadoronggal verte a nőket, hogy dolgozzanak. A főnök verte az edzőket, az edzők a gladiátorokat, a fekete halottat meg kifeszítették az udvarkerítésre, hogy ott lógjon velük szemben, mikor sorakoznak a reggeli tornához.

Spartacus elfoglalta helyét, egyik oldalán Gannicusszal, a másikon egy gallussal, akit Crixusnak hívtak. Két sorban álltak fel, szemben a laktanyájukkal, és azok az edzők, akik ma reggel vezényelték őket, jól el voltak látva fegyverekkel – fegyverzetük főleg késekből és kardokból állott. Megnyíltak az udvar kapui, és négy osztag reguláris katonaság, negyven ember, állt ott vigyázzban; kezükben ide-oda ingatták hatalmas fadárdáikat az oldaluk mellett. A hajnali nap elöntötte a sárga homokot, és megérintette melegével az embereket, de Spartacus most nem érzett semmi meleget, és mikor Gannicus suttogva megkérdezte, hogy tudja-e, mit jelent mindez, Spartacus néma tagadással rázta a fejét.

– Verekedtetek? – kérdezte a gallus.

– Nem.

– De hát ez nem ölt meg senkit közülük, s ha az embernek egyszer meg kell halnia, akkor már szebben is meghalhat.

– Talán te szebben fogsz meghalni, mint ez? – kérdezte Spartacus.

– Megdöglik, mint egy kutya, így döglesz meg majd te is – mondta Crixus, a gallus. – Ott döglik meg majd a homokon, felvágott hassal. Terád se vár más.

Spartacus előtt most kezdett megvilágosodni, hogy mit is kell tennie; vagy még pontosabban kifejezve, ez a megvilágosodás, mely oly soká érlelődött benne, most kezdett átalakulni kézzelfogható valósággá. Ez a valóság még csak a kezdet kezdete volt, de ez a valóság több nem is lehet nála soha: csak a kezdet kezdete, mivel a vége vagy végtelensége távoli évezredekbe nyúlik; de ez a valóság a legszorosabb összefüggésben volt mindazzal, ami történt vele, összefüggésben az emberekkel, akik körülötte voltak, és mindazzal, ami épp most kezdődött itt előtte. Csak nézte a néger hatalmas testét, odaékelve a napfény kellős közepébe, a bőr és a hús rongyokban csüngött le róla, ahol átjárta a pilum, a vére megalvadt, raja száradt, a feje lelógott széles vállai között.

„Milyen semmibe veszik ezek a rómaiak az életet! – gondolta Spartacus. – Mily vígan öldökölnek, és mennyi kéjt és gyönyörűséget találnak a halálban! De hát mért ne? – kérdezte magától. Ha egyszer egész rendszerük a magafajták vérére és csontjaira épült? A keresztre feszítés valami különös erővel vonzotta őket. Karthágótól tanulták a dolgot; a karthágóiak ezt találták az egyetlen megfelelő halálnemnek egy rabszolga számára; de ahová Róma keze elért, a keresztre feszítés valóságos szenvedéllyé fokozódott.”

Most Batiatus jött ki az udvarra, és Spartacus, ajkait is alig mozgatva, megkérdezte a mellette álló gallust:

– És te hogy fogsz meghalni?

– Ahogy te, trákiai.

– A barátom volt – mondta Spartacus a halott négerről. – Szeretett engem.

– Ez a veszted.

Batiatus a gladiátorok hosszú sora előtt helyezkedett el, mögötte a felzárkózott katonaság.

– Etetlek benneteket – mondta a lanista. – Etetlek benneteket, méghozzá a legjobb dolgokkal, sülttel, csirkével, friss hallal. Etetlek benneteket, míg csak pocakot nem eresztetek. Fürdetlek benneteket, és masszírozlak benneteket. Bányákból meg akasztófákról szedtem össze az egész társulatot, és most úgy éltek, mint a királyok, naphosszat lustálkodtok, tejbe-vajba fürödtök. Lejjebb már nem lehetett senki, mint ahol ti voltatok, mielőtt idekerültetek, és most kényelemben éltek, és a legjobbakat eszitek.

– Barátom vagy? – suttogta Spartacus, és a gallus, éppen csak ajkait mozgatva válaszolta:

– Gladiátor, ne barátkozz gladiátorokkal.

– Én barátomnak hívlak – mondta Spartacus. Batiatus közben így folytatta:

– Ennek a fekete kutyának fekete szívében nem volt se hála, se józan ész. Van-e közületek hozzá hasonló?

A gladiátorok némán álltak.

– Hozzatok elembe egy feketét! – mondta Batiatus az edzőknek, mire azok odamentek, ahol az afrikaiak álltak, és kiráncigáltak egyet az udvar közepére. Előre meg volt rendezve minden. Először dobpergés hallatszott, majd két katona kilépett a többi közül, és magasba emelte nehéz fadárdáját. A dobok tovább peregtek. A néger kapálózott, mint egy nyavalyatörés, és a katonák, egyik a másik után, keresztüldöfték dárdáikat a mellén. Ott feküdt hátán a homokban; a két dárda furcsa szögben állt ki a testéből. Batiatus ahhoz a tiszthez fordult, aki ott állt mellette, és megjegyezte:

– Ezután már nem lesz itt több zavargás. A kutyák még csak morogni sem fognak.

– Barátomnak hívlak – mondta Gannicus Spartacusnak, és a gallus, aki a másik oldalán állt, nem szólt semmit, csak nehezen és hörögve lélegzett.

Elkezdődött a reggeli gyakorlat.

5.

Később, a szenátus által kijelölt vizsgálóbizottság előtt, Batiatus határozottan kijelentette, méghozzá a valóságnak megfelelően, hogy nemcsak sejtelme sem volt összeesküvők készülődéséről, hanem el se tudta képzelni, hogy ilyesmi egyáltalában lehetséges. Ennek alátámasztására felhozta, hogy állandóan volt legalább kettő a gladiátorai között, akiket azzal kötött le magának, hogy megígérte nekik a felszabadítást. Időnként ezt a kettőt állította ki egymás ellen – ezek aztán rendelésre mutogatták magukat. Az egyiket felszabadította, a másik meg visszajött a párbaj holmi jelentéktelen nyomaival, mire egy új besúgót szerződtetett, hogy ismét ketten legyenek. Batiatus mindvégig hangsúlyozta, hogy lehetetlenség lett volna összeesküvést szőni az ő tudomása nélkül.

Így volt ez mindig. Ha százszor tört ki rabszolgalázadás, százszor sem tudták, honnan indult, nem tudták, hol csapjanak le pontosan, nem találták meg hosszan kígyózó föld alatti gyökerét, mert kétség sem fér hozzá, hogy ilyen a gyökere, akár az eperé, hosszú és láthatatlan, miközben csak a virágzó növény van a szemünk előtt. Legyen az egy hatalmas forradalom Szicíliában vagy csupán egy elvetélt kísérlet valamelyik nagybirtokon, mely egypár nyomorult senkifia keresztre feszítésével végződött, a szenátus oly irányú kísérletei, hogy a gyökereket is kiássa: mindig kudarccal végződtek. Pedig ezeket a gyökereket napfényre kell hozni. Itt az emberek a bőségnek, pompának, a legragyogóbb életnek olyan formáit teremtették, amilyeneket mind ez ideig nem látott a világ; a nemzetek háborúinak véget vetett a Római Béke: a nemzetek különállásának véget vetettek a római utak; és a világ fővárosában és hatalmas középpontjában nem volt ember, aki étel vagy szórakozás nélkül maradt volna. Ennek pontosan így is kellett lennie, és nem volt még az égben isten, sem ilyen, sem olyan, sem egyik, sem másik, aki ezt eleve ne így rendelte volna – és most ezt a virágzó testet egyszerre csak megtámadja egy betegség, melynek nem tudják megtalálni a gyökerét.

Ennélfogva a szenátus megkérdezte Batiatust:

– Összeesküvésnek, elégedetlenségnek, összebeszélésnek nyomát sem tapasztalta?

– Nyomát sem – ismételte Batiatus.

– És mikor kivégezte az afrikait, amit, legyen nyugodt, mi is a legnagyobb mértékben helyeslünk, nem volt semmi tiltakozás?

– Semmi.

– Különlegesen érdekel bennünket, hogy valamiféle külső segítség vagy idegen provokáció, lett légyen az bármilyen formában is, nem játszott-e közre ebben az ügyben?

– Teljes lehetetlenség – mondta Batiatus.

– És nem volt semmiféle külső segítség vagy tőke előkészítve a Spartacus, Gannicus és Crixus-féle triumvirátus számára?

– Minden élő istenre nyugodtan esküszöm: nem – mondta Batiatus.

6.

Közben ez nem volt egészen igaz, mert magányos ember nincs. Spartacus hihetetlen erejét mutatta, hogy akárhol is volt, sohasem volt magányos, és sohasem húzódott vissza holmi csigaházba. Nem is oly régen a két bajvívó pár félresikerült viadala előtt – melyet Marius Bracus, ez a gazdag római fiatalember rendelt, szerződés alapján –, Szicíliában rabszolgalázadás volt, három nagybirtokon. Kilencszáz rabszolga volt a dologban, és egy maroknyit kivéve, mindet kivégezték – a tulajdonosok már csak a nagy vérvétel legvégén kezdtek rájönni, hogy ezzel nehéz pénzeket hagytak szépen elúszni. Végül a még életben hagyott körülbelül száz embert eladták gályarabnak pár rongyos garasért – és Batiatus egyik ügynöke épp egy ilyen gályán akadt arra a hatalmas, széles vállú, vörös hajú gallusra, akit Crixusnak hívtak. Mivel a gályarabokat javíthatatlanoknak minősítették, jóformán ingyen kapta meg; még a vesztegetési költségek is, melyek meggyorsították az üzlet lebonyolítását, jelentéktelenek voltak, sőt, mivel azok a rabszolgakereskedők, akik az ostiai kikötő dokkjait ellenőrizték, lehetőleg óvakodtak a bonyodalmaktól, bölcsen hallgattak Crixus származását illetően.

Így hát Spartacus nem volt egyedül, és élete fonalát sok más fonállal együtt, beleszőhette egy különös szövedékbe. A szomszéd cella Crixusé volt. Számtalan esten, teljes hosszában elnyúlva a cellapadlón, fejével egészen közel az ajtóhoz, Spartacus Crixus szájából hallgatta végig a szicíliai rabszolgák végtelen harcainak történetét – több mint fél évszázada már, hogy elkezdődtek a harcok.

Ő, Spartacus, rabszolga volt, és rabszolgák gyermeke, de most saját fajtájából támadtak legendás héroszok, ragyogóak, mint Achilles és Hektor és a bölcs Odüsszeusz, mind éppoly ragyogóak és még sokkal vakmerőbbek, noha nem énekeltek énekekben róluk, és nem csináltak istenéket belőlük, akiket az emberek imádnak. És ez így egészen rendjén is volt, mert az istenek olyanok, mint a gazdag rómaiak: mit sem törődnek a rabszolgák életével. Emberek voltak, sőt embernél is kevesebbek, rabszolgák, pucér rabszolgák, akik olcsóbbak voltak a piacon, mint a szamarak, és akiknek a vállára lószerszámot akasztottak, hogy húzzák az ekét a latifundiumok földjein keresztül. Micsoda titánok voltak ezek! Eunus, aki felszabadított minden rabszolgát a szigeten és tönkrevert három római hadsereget, mielőtt leteperték; Athénion, a görög; Salvius, a trák; a germán Undart; és Ben Joás, ez a rejtélyes zsidó, aki hajón szökött meg Karthágóból, és az egész legénységgel csatlakozott Athénionhoz.

Miközben ezekről hallott Spartacus, a szíve megtelt büszkeséggel, és a testvériség és közösség hatalmas és megtisztító érzésével fordult a halott hősök felé. A szíve ott volt közöttük, a bajtársai voltak, hisz oly jól ismerte őket; ismerte minden érzésüket, tudta minden álmukat és vágyukat. Faj? Város? Ország? Nem számított. Rabláncaik egy világot fontak körül. De hiába minden lázadásuk tragikus glóriája: örökké csak vesztesek maradtak; mindig őket feszítették keresztekre a rómaiak, mindig új gyümölcsöt, mindig újabb fára, úgyhogy mindenki láthassa, mi a jutalma egy rabszolgának, aki nem akar rabszolga lenni.

– A végén aztán mindig ugyanaz a história – mondta Crixus. Úgyhogy minél tovább volt gladiátor Crixus, annál kevesebbet beszélt mindarról, ami történt. Sem a múlt, sem a jövő nem használ a rabszolgának semmit. A rabszolga csak a jelent ismeri. Crixus a cinizmus falával vette körül magát, és egyedül Spartacus volt az, aki néha kopogtatni mert a gallus óriás keserű páncélján. És egyszer Crixus ezt mondta Spartacusnak:

– Nagyon sokkal kötsz barátságot közülünk, Spartacus. Barátot nehéz megölni. Hagyj egyedül.

Ezen a reggelen a gyakorlat után ott álltak csoportosan az udvaron, mielőtt még reggelizni mentek volna. Kimelegedve és izzadtán álldogáltak vagy üldögéltek kisebb csoportokban; a két afrikai miatt, akik keresztre feszítve lógtak a kerítésen, csak fojtott hangon beszélgettek. Az egyik alatt, akit a Bűnhődés Jelképének szemeltek ki a többiek számára, friss vértócsa keletkezett, és a vércsék csipegették, kortyolgatták az édes mocskot. A gladiátorok mogorvák voltak és levertek. Jól tudták – ez még csak a kezdet. Batiatus máris újabb üzleteken töri a fejét, és a legsürgősebben kihajtja őket az arénára. Rossz idők járnak.

A katonák elmentek reggelizni egy kis ligetfélébe, az iskola mellett elfutó patak túlsó partján – Spartacus jól láthatta őket az udvarról, amint a fűben heverésztek, gúlába rakott nehéz fegyvereikkel, földre dobált sisakjaikkal. Le nem vette volna a szemét róluk.

– Mit látsz? – kérdezte Gannicus. Régóta voltak együtt rabszolgák, együtt a bányákban, együtt mint gyerekek.

– Nem tudom.

Crixus kedvetlen volt; minden erőszakos gondolatot a lelke mélyébe kellett temetnie.

– Mit látsz, Spartacus? – kérdezte ő is.

– Nem tudom.

– Pedig te mindent tudsz, nem? Ezért hívnak apjuknak a trákok.

– Kit gyűlölsz, Crixus?

– A fekete is apjának szólított, Spartacus? Mért nem küzdöttél meg vele? Velem megküzdesz, Spartacus, ha rákerül a sor?

– Én nem verekszem többé gladiátorokkal – mondta nyugodtan Spartacus. – Ezt tudom. Nem is olyan régen még nem tudtam, de most már tudom.

Vagy egy fél tucat gladiátor hallotta, amit mondott. Odamentek és körbefogták.

Spartacus már nem a katonákat nézte; a gladiátorokat nézte helyettük.

Sorba végignézte őket, arcról arcra. A fél tucatból nyolc lett, aztán tíz, aztán húsz, és Spartacus még mindig nem szólt egy szót sem; de a nyomottságnak egyszerre vége lett, a szemük égett a kíváncsiságtól és az izgalomtól. Spartacus mélyen a szemükbe nézett.

– Mit csinálunk most, apánk? – kérdezte Gannicus.

– Ha eljön az idő, hogy csináljunk valamit, tudni fogjuk, hogy mit kell csinálnunk. Most oszoljatok.

Ahogy egy távcsőben ott van a végtelen: egy évezred volt sűrítve a trák rabszolga szívében. Ami nem történt meg egy évezred alatt, az meg fog történni az elkövetkező néhány órában. Pillanatnyilag, most ismét csak rabszolgák voltak, a rabszolgák szemetje, a rabszolgaság bakói. Az udvar kapui felé tódultak, és bementek az étkezőbe reggelizni. Ekkor találkoztak Batiatus gyaloghintójával. Nyolc rabszolgás hatalmas gyaloghintójában volt, mitugrász, görög iskolát járt könyvelőjével, mindketten épp a capuai piac felé tartottak, hogy élelmiszereket vásároljanak. Amint végighintóztak a gladiátorok sorai előtt, Batiatus megfigyelte, milyen szabályosan és fegyelmezetten menetelnek – úgyhogy meg is állapította magában, hogy noha egy afrikai feláldozása nem éppen kívánatos költséget jelentett számára, mégis a leghatározottabban megérte.

Így élt hát Batiatus és a könyvelője, aki majd elvágja Batiatus torkát, ha eljön az ideje.

7.

Hogy tulajdonképpen mi is történt abban az étteremben – bár inkább csak rabetetőnek kellene neveznünk –, ahol a gladiátorok összegyűltek, hogy megreggelizzenek: soha senki se fogja pontosan tudni vagy pontosan elmondani, mert a rabszolgák vállalkozásainak leírására nem akadt történetíró, és senki sem tartotta feljegyzésre méltónak a rabszolgák életét; és mikor egy rabszolga olyat csinált, hogy az már történelem volt: azt a történelmet az írta meg, aki maga is rabszolgatartó volt, és rettegett minden rabszolgától és gyűlölt minden rabszolgát.

De Varinia, aki a konyhában dolgozott, saját szemével látta, és hosszú idők múltán el is mesélte a történetét valakinek, amint később mi is látni fogjuk; és maradjon bár az ilyen dolgok mennydörgéséből a végén csak egy parányi nesz: nem múlhatnak el nyomtalanul. A konyha a rabetető egyik végében volt. Az ajtók, melyek az etetőbe nyíltak, a másikon.

Maga a rabetető tulajdonképpen Batiatus ötlete volt. A legtöbb római épületet a hagyományos tervrajzok alapján építették, viszont a gladiátorok tömeges kiképzése és szerepeltetése már egy új generáció terméke volt, éppúgy, mint a párviadalokért való hisztérikus rajongás, s így a rengeteg gladiátor ellenőrzésének és iskolázásának kérdése: merőben új kérdés volt. Batiatus fogta magát, és egy régi kőfalhoz három új oldalt ragasztott.

Az így kapott négyszögre régi divatú tetőt rakott; körülbelül nyolc láb szélességben húzódott a falaktól befelé minden oldalról a deszkamennyezet. A középső részét nyitva hagyták, ott szabadon nézett be az ég, a padló meg a közepe felé egy kanális felé lejtősödött, hogy az esővíz lefolyhassék. Az efféle építkezési mód inkább egy századdal régebben volt általános, de Capua enyhe éghajlata alatt ennyi is elegendő volt, bár télen a helyiség hideg volt, és gyakran nyirkos. A gladiátorok törökülésben étkeztek a padlón, a tető alatt. Az edzők a középső, nyitott térségen sétálgattak föl s alá, mert innen figyelhették meg legjobban az egész társaságot. A konyha, mely egy hosszúkás, téglából és csempéből összerakott tűzhelyből és égy hosszú konyhaasztalból állott, a négyszög egyik végében volt, és az udvarra nyílott; a másik végében nehéz keményfa ajtók voltak, és ha a gladiátorokat már mind beterelték, ezeket az ajtókat rájuk reteszelték.

Így történt ez ma is, minden a megszokott módon, a gladiátorok elfoglalták a helyüket, a konyhás rabszolgák behozták az ételt; a konyhasók jóformán kivétel nélkül nők voltak. Négy edző felügyelt az udvar közepén. Az edzők késekkel és kurta, bőrmadzagból font ostorral voltak felszerelve. Két katona, akit e célból rendeltek ide a szakasztól, az ajtókat kívülről szabályszerűen bereteszelte. A többi katona vagy ötven-hatvan lépés távolságban fogyasztotta reggelijét, egy kis facsoport kellemes hűsében.

Spartacus mindezt látta és figyelte. Keveset evett. A szája száraz volt, és a szíve vadul kalapált a mellében. Nem, itt nem is történik valami nagy dolog – Spartacus így hitte –, és a jövő éppúgy nem nyit szélesebb távlatokat neki, mint bárki másnak.

De vannak emberek, akik egyszerre csak eljutnak egy pontig, amikor azt mondják maguknak: „Ha nem csinálom meg ezt és ezt a dolgot – se értelme, se szüksége, hogy tovább éljek a földön.” És ha sokan jutnak el eddig a pontig: megrendül a föld.

Úgy volt megírva, hogy ez a földrengés még ezen a napon legyen, mielőtt a délelőttből dél lesz, mielőtt még rájuk esteledik; de Spartacus ezt nem tudta. Ő csak a legközelebbit tudta, az pedig az volt, hogy beszélnie kell a gladiátorokkal. Mikor ezt közölte Crixusszal, a gallussal, megpillantotta a feleségét, Variniát, aki ott állt a tűzhely mellett, és nézte őt. A többi gladiátor is nézte. David, a zsidó, a szája mozgásából olvasta ki a szavakat. Gannicus odahajtotta a fülét. Egy afrikai, Phraxusnak hívták, egészen közel hajolt hozzá.

– Fel kell állnom és beszélnem kell – mondta Spartacus. – A szívemet akarom elétek rakni. De ha beszélek, nincs visszakozz, és az edzők első dolga lesz, hogy belém fojtsák a szót.

– Nem fogják – mondta Crixus, a vörös fejű gall óriás.

Mintha odakint a négyszögletes udvaron is megérezték volna, hogy valami van a levegőben. Két edző Spartacus és a körülötte kuporgó emberek felé fordult. Ostoraikat pattogtatták, és előrántották késeiket.

– Beszélj hát! – mondta Gannicus.

– Talán kutyáknak néztek, hogy az ostoraitokat pattogtatjátok az orrunk előtt? – mondta az afrikai.

Spartacus felállt, és a gladiátorok tucatjával ugrottak talpra utána. Az edzők erre nekikrontottak, ostorokkal és késekkel, de a gladiátorok sűrű rajban vetették magukat rájuk, és pillanatok alatt mindet leölték. A nők a szakácsot ölték meg. Mindez a legkisebb lárma nélkül történt, legfeljebb valami fojtott morgás hallatszott a dulakodó gladiátorok felől. Ekkor hangzott el Spartacus első parancsa, szelíden, csöndesen, minden kapkodás nélkül, Crixusnak, Gannicusnak, Davidnak és Phraxusnak.

– Álljatok az ajtókhoz, és tartsátok erősen, hogy beszélhessek veletek.

Tán egy pillanatig sem tartott az ingadozásuk, és utána rögtön engedelmeskedtek – mikor később a vezérük lett, javarészük hallgatott minden szavára. Szerették. Crixus tudta, hogy meg fog halni, de az most nem számított, és Davidot, a zsidót, akiből réges-rég kiégett mindenféle érzés, egyszerre csak elöntötte valami forróság, és úgy érezte, hogy szereti ezt a különös, szelíd, csúf trákiait, törött orrával és birkára emlékeztető képével.

8.

– Gyertek körém – mondta.

Minden oly gyorsan történt – a kívül őrködő katonák felől még semmi hangféle nem hallatszott. A gladiátorok és a konyhában dolgozó rabszolgák – harminc nő és két férfi – ott tolongtak körülötte; Varinia félelemmel, reménykedéssel és áhítattal nézett fel rá, és igyekezett egészen a közelébe férkőzni. Utat engedtek neki; Varinia odaállt melléje, Spartacus egyik karjával átölelte, és magához szorította. Közben ezt gondolta: „Szabad vagyok. Se apám, se nagyapám soha az életben még csak egy pillanatra se tudták, mi a szabadság. És most egyszerre csak itt állok, szabad ember vagyok.” Úgy érezte, mintha részeg volna: a szabadság átjárta a testét, akár a bor. De ezzel egyidejűleg jelentkezett a félelem is. Ó, nem könnyű feladat, szabadnak lenni; nem akármilyen dolog szabadnak lenni, mikor rabszolga voltál megszámlálhatatlan évekig, sőt más éved nem is volt, mint rabszolgaság, és apádnak is minden éve rabszolgaság.

És amellett ott volt Spartacusban az a mélyekben lappangó és mégis daccal vállalt borzadály, mely azokat tölti el, akik elhatározásukban odáig jutottak, ahonnan már nincsen visszaút, és akik tudják, hogy a választott úton minden lépésüknél a halál leselkedik. És végül egy súlyos kérdés, melyet magának tett fel: ezek az emberek, akiknek szakmájuk volt a gyilkolás, most parancsolóikat gyilkolták le sorba, és így úrrá lett rajtuk a keserves tanácstalanság, mely akkor fogja el a rabszolgát, ha a gazdáját veri agyon. Minden szem rajta csüngött. Ő volt a szelíd trákiai bányász, aki tudta, hogy mi van a szívükben, és szinte egybenőtt velük, s mivel tele voltak babonával és tudatlansággal, mint jóformán minden ember abban az időben, úgy érezték, hogy valami isten – egy nagyon furcsa isten, akinek egy kis irgalom is van a szívében, szólt hozzájuk Spartacusban. Így hát a jövőt is neki kell kitervelnie: úgy kell azt olvasnia, mintha nyitott könyvből olvasná, és mindnyájukat oda kell vezetnie; és ha eddig még nem volt út, melyen a jövő felé menetelhetnek, neki kell azt most törnie. Igen, ezekről beszéltek a szemek Spartacusnak; ezt olvasta ki a szemükből.

– Az én embereim vagytok? – kérdezte őket, amint szorosan körülfogták. – Én az életben többé gladiátor nem leszek. Inkább meghalok. Az én embereim vagytok?

Némelyiknek tele lett a szeme könnyel; mindnyájan közelebb húzódtak hozzá. Voltak, akik jobban féltek, voltak, akik kevésbé féltek; de mindnyájukat megérintette a Spartacusból áradó magasztosság legalább egy kis visszfénye – csoda volt már az is, hogy ezt tudta csinálni velük.

– Mostantól fogva bajtársaknak kell lennünk – mondta –, mintha mindnyájan csak egyetlenegy ember volnánk; és mikor a régi időkben, az én hazámban, ahogy ezt sokszor mesélték nekem, az emberek harcba mentek: akkor saját akaratukból mentek, nem úgy, ahogy a rómaiak mennek, nem, hanem saját jószántukból, és ha valaki nem akart harcolni, hát odébbállt, és senki se törődött többé vele.

– Mit fogunk csinálni? – kérdezte valaki.

– Elindulunk. És harcolni fogunk, és ez harc lesz a javából, mert széles e világon nincsenek olyan harcosok, mint amilyenek mi vagyunk.

A hangja most váratlanul messze zengett, és ez az ellentét előbbi szelíd modorával szemben a csontjuk velejéig hatolt és lenyűgözte őket; vadul és hangosan beszélt, a katonák is bizonyára meghallották odakint, amint ezt kiáltotta:

– Rendezünk most olyan párviadalt, hogy ameddig Róma Róma, el nem felejti senki, kik voltak a capuai gladiátorok!

Eljön az idő, mikor az embereknek azt kell csinálniok, amit csinálniok kell, és Varinia tudta ezt, és büszke volt rá, és valami furcsa boldogságot érzett közben, amelyet nem ismert addig soha; büszke volt, és megtelt ismeretlen örömmel, mert az ő párjához hasonló nincs az egész világon. Eléggé ismerte Spartacust, ahogy az egész világ is eléggé ismerni fogja, ha majd eljön az ideje, de az valahogy egészen másképp lesz, mint ahogy ő ismerte. Homályosan ugyan, de tudta, hogy ez itt valami hatalmas és végtelen dolognak a kezdete, és hogy a párja szelíd és tiszta, és nincs hozzá hasonló.