HATODIK RÉSZ

Ez a Villa Salaria-beli társaság egynémely tagjának capuai utazását beszéli el,
szó van benne a szép város néhány részletéről is, végül pedig arról,
hogy miképpen nézték végig az utazók az utolsó gladiátor keresztre feszítését

1.

Cicero és Gracchus még aznap elbúcsúztak a társaságtól, és elindultak Rómába. Crassus és a fiatal Caius társasága, Antonius rábeszélésére még egy napra ott maradt a Villa Salariában, megállapodva abban, hogy kora reggel kelnek útra, és így egy kiadós napjuk lesz az utazásra a Via Appián. Crassus már előzőleg felajánlotta Caiusnak, hogy együtt utazzanak, úgyhogy Helena meg Claudia nagyon örültek a gondolatnak, hogy így majd a híres generális társaságában lehetnek.

Mindjárt napkelte után indultak a birtokról. A négy gyaloghintó, a különböző szolgák és poggyászhordók valóságos felvonulást rendeztek, és mikor leértek az Appiai Útra, Crassus tíz légionáriusból díszkíséretet rögtönzött a társaságnak. Crassust azért hívták Capuába, hogy részt vegyen a rabszolgalázadás végleges leverése alkalmából rendezett ünnepségeken, éppen ott, ahol a lázadás tulajdonképpen megindult. Spartacus halála és a vereség után kiválasztottak a foglyok közül száz gladiátort, és már hetek óta tartottak az ünnepi játékok. Ezeket a játékokat numera sine missionenak^[34] hívták: a kibukás rendje az volt, hogy a végén csak egyetlen küzdő maradt életben. Ha egy pár megvívott, az életben maradtat egy másikkal dobták homokra. A haláltánc így szinte a végtelenségbe nyúlt.

– Gondoltam, ön is szerette volna látni – jegyezte meg Caius.

A négy gyaloghintó egymás mellett haladt az úton, úgyhogy kényelmesen beszélgethettek utazás közben. A szembejövő utasokat a légionáriusok az út szélére irányították, és az emberek látva a menet méreteit és pompáját, minden további nélkül tiszteletben tartották az urak helyére vonatkozó előjogokat.

Caius és Gracchus egymás mellett voltak, Claudia Crassus, Helena meg a bátyja felőli oldalon. Korára való tekintettel, azonkívül személyes érzések alapján is Crassus vitte a házigazda szerepét. Tökéletesen betanított rabszolgái voltak, és miközben a nagyszerű úton haladtak dél felé, már előre kitalálta útitársainak minden óhaját és igényét, legyen az jégbe hűtött, aromás újbor Júdeából, vagy nedvdús egyiptomi szőlő, vagy akár egy illatszerpermet, hogy felfrissítse a levegőt. Mint általában a dúsgazdag emberek, ilyen anyagi dolgokban rendkívül figyelmes volt saját társadalmi osztályának tagjaihoz; most három szerepei is játszott: házigazda, barát és útikalauz volt egy személyben. Caius kérdésére felelve, ezt mondta:

– Lehet, hogy ez meglep téged, Caius, de utóbbi időben semmi kedvem az ilyen játékokhoz. Nem mondom, nagy néha egyszer, ha a bajvívó pár nagyon jó és különleges. De ez? Erős a gyanúm, hogy csak untatna. Viszont, ha tudtam volna, hogy te szívesen végignéznéd...

– Szót sem érdemel.

– De a munera végén egy életben marad – mondta Claudia.

– Ez sem olyan biztos. Előfordulhat, hogy az utolsó párviadalban mind a két mérkőző halálos sebet kap. Viszont, ha az egyik mégis életben marad, minden valószínűség szerint keresztre feszítik a városkapu előtt. A szimbólum kedvéért. Mint bizonyára tudja, hét kapu van, és mikor a Bűnhődés Jelképeit felállították, két kereszttel kezdték, mindegyik kapu elé egyet-egyet. Ha valaki most életben marad, azt egyszerűen az Appiai Kapu előtt lógó hulla helyébe rakják. Járt már Capuában? – kérdezte Claudiától.

– Nem. Soha.

– Ó, akkor még nagy élmények várnak magára! Csodálatos város, van úgy, hogy azt mondom, a legszebb az egész világon: ha tiszta az idő, a falakról lelátni a naptól csillogó öbölre, a háttérben meg ott a Vesuvius hófehér csúcsa... Nem láttam soha ehhez hasonlót. Van egy kis villácskám odalent, és ha a társaságot vendégül láthatnám, én volnék a legboldogabb.

Caius erre elmondta, hogy egyik nagybátyja – Flavius-ágon – várja őket, s így sajnos nemigen van lehetőség arra, hogy programjukat megváltoztassák.

– Na, nem baj, azért mindenképpen találkozhatunk. Az első pár nap persze halálos unalom, de mikor a hivatalos fogadtatásnak, üdvözlő beszédeknek, satöbbinek vége: egypár órát igazán együtt tölthetünk az öbölben, vitorlázhatnánk például, elhiszi nekem, hogy ez a sportok királya? Vagy egy kis kirándulás, nem? Viszont az unguentariusokhoz^[35] okvetlenül ki kell látogatnia egy délután. Capua és illatszer: egyértelmű szavak; az egyik illatszergyárban némiképp érdekelve is vagyok, és konyítok valamit az illó olajok tudományához. Kívánjon magának bármily illatot, amiről valaha is álmodott – mondta kedves nagylelkűséggel –, boldogan ajánlom fel magának.

– Igazán kedves – mondta Helena.

– Be kell vallanom, hogy ez a kedvesség igazán semmi áldozatot nem jelent részemről, viszont annál több örömet. No de mindegy, tény, hogy imádom Capuát, és mindig büszke voltam rá. Ősrégi város. Talán ismeri azt a legendát, mely szerint ezer évvel ezelőtt az etruszkok tizenkét várost építettek Itália ezen részében, „az arany nyaklánc tizenkét gyöngyszeme”, így hívták őket. Az egyiket „Volturnum”-nak hívták, ez volna a mai Capua. Persze, mindez csak mendemonda, és a szamnitok, akik háromszázötven évvel ezelőtt elvették az etruszkoktól, jóformán egészen átépítették, amikor meg mi hódítottuk meg, új falakat és új utcákat építettünk mindenfelé. Sokkal-sokkal szebb város, mint Róma.

Így utaztak lefelé az Appiai Úton. A Bűnhődés Jelképeire most már alig vagy semmit sem figyeltek. Ha szél kerekedett, és szembefújta a rothadó hús szagát, egy kis illatszerpermet azonnal illatossá tette a levegőt. Az út java részén rá se néztek a keresztekre. Az országúti közlekedéssel járó apró kis eseményeken kívül semmi jelentős sem történt. Két éjszakát vidéki magánvillákban, egyet meg egy igen fényűző országúti szállóban töltöttek. Kellemes pihenőkkel végül is megérkeztek Capuába.

2.

Capua ünnepi hangulatban úszott; a város amúgy is hírneve, dicsősége és gazdagsága tetőpontján állott; a rabszolgaháború okozta szépséghibákat azóta már rendbe hozták. Ezerkétszáz lobogó lengett a szélben a város fehér falain. A hét híres kapu tárva-nyitva volt, hiszen béke volt az országban, melyet nem zavart meg semmi. Érkezésük híre előttük járt, úgyhogy a városi méltóságok nagy tömegben jöttek elébük, hogy üdvözöljék őket. A száztíz tagú városi zenekar, bombardósok, dudások, dobosok, recsegték fülükbe az üdvzenét; ugyanakkor a városi cohors, cifra ezüst páncélokban, az Appiai Kapun át a városba kísérte őket. A lányok szörnyen élvezték a dolgot, és még Caiust is, noha közönyt tettetett, kellemesen izgatta ez a szokatlan és színes fogadtatás, melyben híres útitársukkal együtt részesültek. Miután a városba értek, elváltak Crassustól, és rokonaik házába szálltak; viszont alig pár órával később levelet kaptak a generálistól, melyben meghívja Caiust, a testvérét, a barátnőjét, sőt egész családját, hogy legyenek vendégei a mai estén tartandó hivatalos díszvacsorán. Caius igen büszke volt, hogy a generális figyelmességének tárgya lehetett; valóban, az igen hosszú és igen unalmas ünnepi vacsora folyamán Crassus minden alkalmat megragadott, hogy különböző apróságokkal kedveskedjék nekik. Caius, Claudia és Helena az ötvenöt fogásból, mellyel a generális iránti különleges tiszteletét és megbecsülését akarta kifejezésre juttatni a város, csak éppen egypárat ízleltek meg. Capua változatlanul tartotta magát az ősi etruszk hagyományokhoz, ennélfogva egzotikus és rafinált rovarcsemegékkel kínálták a vendégeket; Caius azonban nem tudta rászánni magát arra, hogy rovarokat fogyasszon, hiába oldották fel őket mézben, és hiába préselték könnyű kis süteménykockákba, vagdalt homárral. Az est egyik különleges műsorszáma egy új jelenet volt, melyet egyenesen Crassus tiszteletére rendeztek. Tárgya: hogyan követtek el erőszakot a vérszomjas rabszolgák a római szüzeken? Az egy óra hosszát tartó fantasztikus látványosságban egyes jelenetek igen élethűek voltak. Mikor a rabszolgákat a végén levágták, a nagyterem mennyezetéről hófehér szirmok tömege hullt alá, mintha hópelyhek lettek volna.

Helena észrevette, hogy amint az este mindinkább előrehaladt, és a díszvacsorára meghívott több száz vendég percről percre részegebb lesz, Crassus mind kevesebbet és kevesebbet nyúl a pohárhoz. A bort is éppen csak hogy kóstolgatta, viszont azt az erős szilvapálinkát, melyről messzi földön híres volt Capua, és melyet éppoly mesterien pároltak, mint a világhírű illatszereket, a pálinkát még csak meg sem kóstolta. Furcsa keveréke volt az önmegtartóztatásnak és az élvetegségnek. Helena és Crassus most gyakran összenéztek, és mindkét tulajdonság ott volt a generális szemében. Caius és Claudia viszont teljesen részegek voltak.

Nagyon késő volt már, mire a vacsorának vége lett, de Helenának egyszerre csak az a szeszélyes és fura ötlete támadt, hogy mindenáron megnézze Lentulus Batiatus iskoláját, azt a helyet, ahol a rabszolgalázadás legkezdete kezdődött – úgy, hogy meg is kérdezte Crassust, nem kísérné-e el őket oda, és nem lenne-e vezetőjük és kalauzuk. Ragyogó éjszaka volt, hűvös és balzsamos, tele azoknak a tavaszi virágoknak az illatával, melyek most nyiladoztak szerte a városban. A nagy, sárga hold épp akkor jött fel az égre, úgyhogy semmi nehézséget sem fog okozni, hogy könnyen odataláljanak még így éjjel is.

Egyelőre még a Fórumon voltak, a tér közepén, a generális körül ácsorgó nagy tömegben; kérdés: hogy lehetne a két lánynak feltűnés nélkül elmaradni Helena családjától? Helena erre sürgősen rábeszélte Caiust, hogy ő legyen a kísérőjük. Caius úgy be volt rúgva, hogy vígan ráállt a dologra; kissé dülöngélve álldogált mellettük, és rajongó szemekkel bámulta Crassust. A generális gyorsan elintézte a formaságokat, úgyhogy rövid idő múlva már gyaloghintóikban hevertek, útban az Appiai Kapu felé. A kapuőrök tisztelegtek a generális előtt, Crassus egypár tréfás szót is váltott velük, és egy marék ezüstpénzt is osztott szét közöttük. Közben az utat is megkérdezte tőlük.

– Szóval maga még nem volt ott soha? – kérdezte Helena.

– Nem. Sose láttam azt a helyet.

– Érdekes – jegyezte meg Helena. – Ha én volnék Crassus, bizony nagyon is kíváncsi lettem volna rá. Ahogy a maga élete és Spartacus élete itt egybefonódik...

– Az én életem és Spartacus halála – jegyezte meg csöndesen Crassus.

– Most már igazán nincs sok néznivaló rajta – mondta a kapuőrség kapitánya. – Fantasztikus egy nagyüzem volt, ahogy azt az öreg lanista annak idején csinálta, a legjobb úton is volt, hogy milliomos legyen belőle. De a lázadás után, mintha csak külön céltáblája lett volna a nemezisnek; úgyhogy mikor a rabszolgája meggyilkolta, az iskola már ki se látszott a kártérítési perek trágyadombjából. És ez így megy azóta. A többi nagy gladiátoriskola a városba költözött. Kettő közülük nagy bérházakba telepedett.

Claudia ásított. Caius mélyen aludt gyaloghintójában.

– A felkelés történetében, mármint abban, melyet Flacius Monaaia írt – folytatta mosolyogva az őrség kapitánya –, Batiatus iskolájáról az áll, hogy a város szívében van. Persze erre a turistákat most odavezetjük. Mindegy, az én szavam úgysem számít egy történetíró szavával szemben. Viszont Batiatus iskoláját egész könnyen megtalálják, ha a patak melletti ösvényt követik. Ilyen holdfényben majdnem olyan világos van, mint nappal. Lehetetlen elkerülni az arénát. Az emeletes tribünöket mindenünnen látni.

Miközben beszélgettek, egy rabszolgacsoport jött ki a kapun, ásókat és csákányokat cipelve. Egy létrát és egy vesszőből font kosarat is hoztak magukkal. Odamentek, ahol a nagy keresztfa állt, az első, s legjelképesebb a Bűnhődés Jelképei közül, melyek most a Rómába vezető utat szegélyezték. Mikor a létrát a keresztnek támasztották, egy varjúcsapat mérges szárnycsapásokkal kotródott odább.

– Ezek mit csinálnak? – kérdezte hirtelen Claudia.

– Leakasztanak a szögről egy dögöt, hogy egy másik dögöt rakhassanak a helyére – felelte a kapuőrség kapitánya, csak úgy mellékesen odavetve. – Holnap reggel azt, aki életben maradt a munera sine missionéból, előjogainak megfelelő tiszteletben fogjuk részesíteni. Odafönt fog meghalni az utolsó rabszolga, aki Spartacushoz szegődött.

Claudia megborzongott.

– Azt hiszem, nem megyek ki magukkal – mondta Crassusnak.

– Ha kedve van hazamenni, csak menjen egész nyugodtan – aztán a kapitányhoz fordult: – Kérem, kísértesse haza ezt a hölgyet két katonával.

Caius zavartalanul hortyogva velük maradt. Helena gyalog akart menni, mire Crassus bólintott, kiszállt a gyaloghintóból, hogy Helenával együtt sétálhasson. A gyaloghintók mentek elöl; a nagy pénzember és generális meg ez a fiatal nő mentek utánuk a holdfényben. Mikor a keresztfához értek, a rabszolgák éppen szedték le a kereszten kimúlt ember naptól megfeketült, madaraktól összerágott, megbüdösödött maradékait. A többiek a keresztfa tövében ástak, és ékeket vertek mélyen a földbe, hogy a fa egyenesebben és biztosabban álljon.

– Remélem, semmi sem zavarja, ugye? – kérdezte Crassus Helenától.

– Miért zavarnának az ilyen dolgok? Crassus a vállát rántotta.

– Nem kritikának szántam, azt tudja. Ellenkezőleg: azt hiszem, hogy ez valami egészen csodálatos dolog.

– Mi? Hogy egy nő nem nő?

– Tudomásul veszem azt a világot, amelyben élünk – válaszolta semleges hangsúllyal Crassus. – Másikat ugyanis nem ismerek. Maga talán ismer?

Helena a fejét rázta anélkül, hogy egy szót szólt volna; sétáltak tovább. Nem volt valami nagy út az iskoláig, és az a táj, mely nappal is egyike a legszebbeknek, a holdfényben valóságos tündérországgá változott. Egyszerre csak megpillantották maguk előtt az aréna falát. Crassus szólt a gyaloghintóhordozóknak, hogy rakják le a gyaloghintókat egy helyre, és várjanak mellettük, míg visszajönnek. Azzal továbbment Helenával.

A kihalt cirkusz olyan volt, mint egy lomtár. Egészen kicsi volt. A gyakorlótér vaskerítésének legalább a felét ellopták. A fabódék elrohadtak, az aréna falából se maradt sok. Crassus Helenát a homokra vezette, ott megálltak, és nézték a tribünöket. Az aréna nagyon kicsinek tűnt, csupa piszok volt, de a homok ezüstösen csillogott a holdfényben.

– A bátyám sokat beszélt erről a helyről – mondta Helena. Ő rettentő nagyra volt vele, pedig az egész jóformán semmi.

Crassus próbálta összefüggésbe hozni a hullamezőket, a véres csatákat, a végtelen és halálosan kimerítő hadjáratokat ezzel a piszkos kis iskolával, de nem sikerült. Az egész nem jelentett semmit, közömbös volt számára.

– Szeretnék felmenni a tribünökre – mondta Helena.

– Ha kedve van? Csak vigyázzon, lehet, hogy a deszkák rég szétrohadtak.

Fölvergődtek addig a páholyig, mely Batiatus büszkesége és gyönyörűsége volt. A csíkos ponyva cafatokban csüngött alá, egerek surrantak szerteszéjjel a régi párnák maradékaiból. Helena leült az egyik heverőre, Crassus meg melléje. Erre Helena így szólt:

– Magának nincs semmiféle érzése velem kapcsolatban?

– Az az érzésem, hogy maga egy rendkívül csinos és értelmes hölgy – válaszolta Crassus.

– Nekem pedig, nagy generális – mondta Helena nyugodtan –, az az érzésem, hogy maga egy disznó. – Crassus feléje hajolt, Helena szemen köpte. A félhomály ellenére is jól látta, hogy Crassus szemei égnek a dühtől. Ez volt hát a generális; ez volt az a tűz, melynek nyoma sem volt a szavaiban. Crassus megütötte; az ütéstől Helena lefordult a heverőről, neki a rohadt korlátnak, mely rapityára tört a súlya alatt. Ott feküdt fél testével a levegőben, húsz láb magasságban az aréna homokja fölött, de hamar megkapaszkodott, és visszatornászta magát a páholyba, közben a generális meg a kisujját sem mozdította. A következő pillanatban Helena úgy ugrott neki, mint egy vadmacska, karmolva és harapva, de Crassus lefogta csuklójánál, kartávolságra tolta magától, és hidegen mosolyogva megjegyezte:

– Ne féljen, én is tudom, hogy mi az igazi, drágám. Az más. Helena dührohamának és erejének egyszerre vége lett: elkezdett sírni. Úgy sírt, mint egy elkényeztetett kislány, és míg sírt, Crassus a magáévá tette. Helena se nem tiltakozott, se nem örült, és mikor Crassus befejezte azt, amire se szenvedély, se hirtelen vágy nem ösztökélte, megkérdezte:

– Valami effélére gondolt, szívem?

Helena nem válaszolt, rendbe hozta a ruháját és a haját, letörölte a szétkenődött ajakpirosítót, letörölte a szemaláfestést is, mely végigcsurgott az arcán. Mikor visszamentek a gyaloghintókhoz, ő ment elöl; odaérve némán behúzódott a magáéba. Crassus gyalog ment, a gyaloghintóvivők meg elindultak a kis úton Capuába. Caius még mindig aludt. Az éjszaka legvégére járt, és a hold is elvesztette csillogó fényéi. Új világosság érintette már a földet: hamarosan egy mindent egybeolvasztó szürke ködfelhő fogja egyesíteni a holdfényt és a napfényt. Crassus, isten tudja, miért, úgy érezte, hogy friss élet és friss erő vibrál minden idegében. Olyan érzés kerítette hatalmába, amilyet a legritkábban érzett: az életkedv és életerő érzése; ez oly lázzal fűtötte a vérét, hogy szinte hinni kezdett azokban a legendákban, amelyek olyasmikről meséltek, hogy az emberiség néhány kiválasztottja isteni magból fogamzott, földi asszonyok méhében. Elvégre annyira lehetetlen volna – gondolta magában –, hogy ő is ezek közül való lenne? Ha mást nem nézünk, csak a szerencséjét, máris... Mért ne volna lehetséges, hogy ő is ilyen?

Amint ott lépegetett, egyszerre csak Helena gyaloghintója mellé került. Helena riadt szemekkel nézett rá, és azt kérdezte:

– Mit értett azon, mikor az előbb azt mondta nekem, hogy tudja, mi az igazi? Én nem vagyok igazi? Mért mondott ilyen rettenetes dolgot?

– Olyan rettenetes volt?

– Tudja jól, hogy milyen rettenetes volt. Mi hát az igazi?

– Egy nő.

– Milyen nő?

Homloka elborult, és a fejét rázta. Minden erejével azon volt, hogy azt a glóriás érzést, mely elöntötte, minél tovább megtartsa, és ez eléggé sikerült is neki. Az Appiai Kapunál otthagyta Helena gyaloghintóját, és odament a kapuőrség kapitányához. Még mindig erősen kapaszkodott abba a gondolatba, hogy magában az istenek leszármazottját lássa. Elég udvariatlanul odaszólt a kapitánynak:

– Egy járőrosztaggal kísértesse haza ezt a nőt.

A kapitány engedelmeskedett, és Helenát útnak indították anélkül, hogy csak egy „jó éjszakát” is kapott volna. Crassus ott állt elgondolkozva a kapu mély árnyékában. A kapu kapitánya és a szolgálatban levő katonák kíváncsian nézték. Ekkor Crassus megkérdezte:

– Mennyi az idő?

– Az utolsó órának is majdnem vége. Nem fáradt, tábornok úr?

– Nem, nem vagyok fáradt – mondta Crassus. – Egyáltalában nem vagyok fáradt, kapitány úr. – A hangja mintha kissé meglágyult volna. – Bezzeg régen volt, mikor én voltam szolgálatban éjjeli őrségen...

– Hosszú egy ilyen éjszaka – tette hozzá a kapitány. – De egy félóra múlva megváltozik itt minden. Jönnek a zöldségkereskedők, a tejesek a teheneikkel, a fuvarosok, a halászok, és még ezek és még azok. Nagyon forgalmas kapu. És ma reggel még az a gladiátor is fellebben oda – azzal fejével a kereszt felé bökött: a kereszt szinte alaktalanul, szürkén és alig láthatóan meredezett a hajnali sötétségben.

– Nagy tömeg lesz? – kérdezte Crassus.

– Nem, legalábbis eleinte még nem, de egypár óra múlva aztán megindulnak, akkor már lesznek bőviben. De azt valóban el kell ismerni, hogy egy keresztre feszítést végignézni: különlegesen magával ragadó élmény. Dél felé a kapu és az erre néző falak már tömve lesznek. Az ember azt gondolná, hogy ha egyszer már látott ilyet, elég egy életre; csak később derül ki, hogy egyáltalában nem így van.

– Ki az, akit megfeszítenek?

– Azt bizony nem tudom. Valami gladiátor, ha jól emlékszem. Gondolom, igen ügyes lehetett, majdnem sajnálni tudnám ezt a szegény ördögöt.

– Ne pazarolja a részvétét, kapitány úr – mondta Crassus.

– Nem úgy értettem, tábornok úr. Egyszerűen úgy értettem, hogy az emberben mindig felébred valami érzés, ha a munerából az utolsóhoz érünk.

– Na persze, ha a valószínűségszámítás különösebben foglalkoztatja. Az ő munerájuk elég régen kezdődött. Kellett, hogy valaki utolsó legyen.

– Biztos.

Az utolsó óra is lejárt. Napkeltével kezdődött az első. A hold egészen elhalványodott, és az ég olyan lett, mint a piszkos tej. A hajnali köd szürkén nehezedett az egész vidékre, kivéve ott, ahol az országút szinte végtelen fekete vonala húzódott észak felé. Mereven, csontvázcsupaszon állt a keresztfa a derengő égbolt hátterében; messze keleten a sápadt rózsapír már a kelő nap előhírnöke volt. Crassus örült, hogy az ébrenlét mellett döntött. Mostani hangulatában különösen élvezte a hajnal első, keserédes perceinek borzongásait és csábításait. A hajnal mindig a szomorúságnak és örömnek keveréke.

Egy körülbelül tizenegy éves kisfiú jött hozzájuk, korsóval a kezében. A kapitány köszöntötte, és elvette a korsót.

– A fiam – magyarázta Crassusnak. – Minden reggel forralt bort hoz nekem. Szólna hozzá egy szót, tábornok úr? Nagy élmény lenne a gyereknek. Egy életen át emlékezni fog raja. A családneve Lichtus, a keresztneve Marius. Tudom, hogy nagyon szerénytelen kérés ez részemről, de nagy élmény lenne a gyereknek, meg talán nekem is kitüntetés.

– Ave, Marius Lichtus – mondta Crassus.

– Ismerem magát – mondta a kisfiú. – Maga a generális. Tegnap láttam. Hova tette az arany mellvértjét?

– Réz volt az, nem arany. Levetettem, mert nagyon kényelmetlen volt.

– Ha énnekem lesz egy olyan, sose fogom levetni.

„Róma él, hiába, és Róma minden dicsősége és Róma minden hagyománya élni is fog, mindörökké” – gondolta Crassus. A jelenet, a maga módján, nagyon meghatotta. A kapitány feléje nyújtotta a korsót.

– Megtisztelne azzal, hogy iszik egyet a boromból, tábornok úr?

Crassus tagadólag rázta a fejét. A távolból most dobpergés hallatszott, a kapitány odaadta a korsót a fiúnak, hogy tartsa, és hangosan különböző parancsokat kiáltott a kapuőrségnek. A katonák a nyitott kapu két szárnya mellett sorakoztak, és lábhoz tett pajzzsal nehéz lándzsáikat tisztelgésül magasra emelték.

Hosszabb ideig mozdulatlanul állni ebben a helyzetben meglehetősen kínos, és Crassust bosszantotta is a dolog, mivel meg volt győződve, hogy ha ő nem lett volna itt, az ilyen mutatós fegyverfogásra nem került volna sor. A dobpergés mind közelebbről hangzott, és a következő percben már láthatók voltak a katonazenekar első sorai, amint a széles úton, mely a kaputól a Fórumhoz vezet, közelednek feléjük. A kelő nap sugarai már elérték a magasabb házak tetőit, körülbelül ugyanabban az időben az emberek is szivárogni kezdtek innen-onnan a különböző utcákból. Mind a kapu felé igyekeztek, a katonazene hangjainak nyomában.

Hat dobos jött és négy sípos; aztán hal katona; utánuk a gladiátor, meztelenül, szorosan hátrakötött karokkal, végül vagy még egy tucat katona. Feltűnően nagy létszámú kíséret egy ember miatt, amellett, hogy ez az ember nem is látszott különösebben veszélyesnek vagy különösebben erősnek. De mikor közelebb jött, Crassus módosította a véleményét; veszedelmes alak, de még mennyire – az ilyen alakok veszedelmesek. Az arcára volt írva. Tekintetében nyoma sem volt annak a bizakodó nyíltságnak és egyenességnek, melyet az ember római arcokon láthat. Karvalyfeje volt, merészen előreugró orra, és a bőr szorosan feszült kiálló pofacsontjain, ajka vékony, szeme zöld, és gyűlölettől szikrázó, mint egy macskáé. Az arca maga volt a gyűlölet, de minden érzelmi kifejezés nélkül, csak mint egy állaté: rezdületlen álarc. Nem volt különösebben erőteljes, de az izmai mint a cserzett bőr és ostorszíj. Csak két friss vágás volt a testén, egyik a mellkas felső részén keresztben, a másik meg az oldalán; egyik sem volt nagyon mély, és a vér már keményre száradt rajta. De a vágások alatt, és végig egész testén a hegeknek valóságos csipkehálója szőtte át a bőrét. Egyik kezéről hiányzott egy ujj; az egyik fülét is tőből, közvetlenül a koponyáról vághatták le. Mikor a különítményt vezető tiszt észrevette Crassust, egy karlendítéssel megállította az embereit, nagy léptekkel odament hozzá, és tisztelgett a generális előtt. Látszott rajta, hogy el van telve a pillanat jelentőségétől.

– Nem is álmodhattam, hogy abban a szerencsében és kitüntetésben fogok részesülni, hogy itt találkozhatom önnel, tábornok úr – mondta.

– Szerencsés véletlen – bólintott rá Crassus. Maga sem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy milyen hatásos jelenet, ahogy ő és ez az utolsó rabszolgakatona találkoznak. – Most teszik fel a keresztre?

– Ezt az utasítást kaptam.

– Ki ez az ember? Már úgy értem, ez a gladiátor. Azt a vak is látja, hogy régi ember az arénában. Jól telefirkálták karddal a bőrét. De tud valami közelebbit róla?

– Valami keveset hallottam. Tiszt volt, egy cohorsot, de lehet, hogy valami nagyobb egységet vezetett. Egyébként azt hiszem, zsidó: Batiatus egy rakás zsidót tartott az üzemben, mert ezek gyakran jobban dolgoznak a sicával, mint a trákok. Tény, hogy Batiatus egyszer tanúvallomást tett egy David nevű zsidóra vonatkozólag, aki Spartacusszal együtt, egyike volt a felkelés legelső vezéreinek. Lehet, hogy ez éppen az, lehet, hogy nem. Egyetlen szó se hagyta el a száját, amióta idehozták, hogy részt vegyen a numerában. Remekül küzdött, biz’ isten, ilyet még életemben nem láttam, úgy dolgozott a késsel. Öt mérkőzése volt, és tessék: mindössze két vágás van a testén. Három mérkőzést saját szememmel láttam, de ilyen príma munkát még életemben nem tapasztaltam. Tudta, hogy a végén keresztre fogják feszíteni, és mégis úgy verekedett, mintha a szabadság lenne győzelmi díja. Ezt nem tudom megérteni.

– Hát igen, igen... az élet elég furcsa egy história, fiatalember.

– Valóban, tábornok úr. Ebben teljesen egyetértek önnel.

– Ha valóban ő az a zsidó, az a bizonyos David – mondta Crassus elgondolkozva –, akkor cseveghetnénk egy kicsit az igazságszolgáltatás iróniájáról. Beszélhetnék vele?

– Hogyne, hogyne, természetesen. Bár azt hiszem, nem sokra fog menni vele, tábornok úr. Mogorva, néma barom.

– Hát talán megpróbáljuk, jó?

Odamentek, ahol a gladiátor állt, körülvéve az állandóan növekvő tömegtől, melyet a katonáknak kellett visszaszorítaniok. A tiszt színpadi hangon szavalta:

– Gladiátor, egész különleges megtiszteltetésben részesülsz. A praetor^[36] áll előtted, Marcus Licinius Crassus, és most leereszkedik hozzád, és hajlandó szót váltani veled.

Mikor a nevét kiejtette, a tömeg éljenezni kezdett, viszont attól, ahogy mindez a rabszolgára hatott, az akár süket is lehetett volna. Mozdulatlanul és mereven nézett maga elé. A szemei villogtak, mint valami zöld drágakő szilánkjai, de egyetlen ideg vagy izom sem rándult az arcán.

– Te ismersz engem, gladiátor – mondta Crassus. – Nézz csak rám!

A meztelen gladiátor erre sem mozdult. A különítmény parancsnoka odament hozzá, és teljes erejéből pofon vágta.

– Tudod, ki beszél hozzád, te disznó? – ordította. Másodszor is pofon vágta. A gladiátor nem tett kísérletet, hogy kikerülje az ütést, Crassus meg belátta, hogy ha ez így megy tovább, bizony nem sok eredményre jutnak.

– Köszönöm, elég – mondta Crassus a tisztnek. – Hagyják békében, maga meg végezze pontosan tovább, amivel megbízták.

– Borzasztóan sajnálom a dolgot. De hát eddig sem szólt egy szót sem. Talán nem is tud beszélni. Senki sohase hallotta beszélni, még saját társai sem.

– Nem tesz semmit – mondta Crassus.

Nézte őket, amint továbbmentek ki a kapun, a keresztfa felé. A kapun át most már szakadatlanul ömlött kifelé az emberáradat, végig belepve az utat – innen legalább jó magasról, minden akadály nélkül nézhették végig a nagy komédiát. Crassus keresztülvágott a tömegen, és odaállt a keresztfa tövébe: akarata ellenére nagyon kíváncsi volt, vajon az elkövetkezendők milyen hatást fognak kiváltani a rabszolgából. Ez a csökönyös, szinte szoborszerű némaság olyan volt már, mint valami kihívás, és Crassus, aki még sosem akadt az életében emberre – legyen bár a legkeményebb fickók közül való –, aki némán tűrte volna a keresztre feszítést, most azt kezdte számítgatni magában, vajon ebben az esetben miféle hatásokra lehet kilátása.

Ezeknek a katonáknak már nagy gyakorlatuk volt a keresztre feszítés technikájában, úgyhogy gyorsan és szakszerűen dolgoztak. Köteleket húztak a rabszolga hónalja alá; a rabszolga közben még mindig összekötözve, megzsinegelve állt. A kötelet addig húzták a hónalja alatt, míg a két vége egyformán hosszú lett. A létrát, melyet előző éjszaka a rabszolgák otthagytak, a kereszt hátának támasztották. A kötelet átdobták a keresztfa karjain, lent meg két-két katona megmarkolta a két végét. Erre a gladiátort ügyesen és gyorsan majdnem a keresztgerendáig felhúzták. Egy másik katona felmászott a létrán, és odafent pontosan eligazította a gladiátort, közben a lent álló katonák csak húzták tovább a köteleket. A rabszolga végül is úgy lógott a keresztfán, hogy a válla épp a két gerenda metszéspontja alá került. Az a katona, aki a létrán volt, most átugrott a keresztgerendára, a másik meg utána jött a létrán, kezében a kalapáccsal és egypár hosszú vasszöggel. Mikor már ő is fenn volt, lovaglóülésben helyezkedett el a szemben levő keresztgerendán.

Crassus ezalatt nagy érdeklődéssel figyelte a gladiátort. Noha meztelen teste tekergett, miközben felhúzták a kereszt gyalulatlan fáján, az arca érzéstelen maradt, éppolyan érzéstelen, mint mikor a kötél vágott bele kegyetlen éllel a hónaljába. Mozdulatlanul, szinte élettelenül lógott, miközben az első katona a keresztfához kötötte a mellét és a karját, a keresztgerenda felett jól megcsomózva a zsineget. Az első kötelet most kihúzták a hónalja alól, és a földre dobták. Azokat a zsinegeket, melyekkel a kezei voltak összekötözve, most elvágták, a két katona kétfelől felhúzta a karját, és csuklóját hurokkötéssel a keresztgerendához kötötték. Amíg a második katona erőszakkal szét nem nyitotta a tenyerét, ameddig bele nem célozta a szöget a közepébe, és ameddig bele nem verte a fába egyetlen hatalmas ütéssel: a gladiátorra valóban nem hatott semmit a kínzás. Még ezután se szólt vagy jajgatott hangosan, csak az arca torzult el, és a teste rángatózott görcsösen. Három következő kalapácsütés a szöget öt hüvelyk mélységbe verte a fába, az utolsó ütéssel begörbítette a fejét, hogy a kéz le ne csússzék róla. Ugyanezt végigcsinálta a másik kezével is, mire megkunkorodott a teste a kínszenvedéstől, és ismét eltorzult az arca, amint a katona a szöget keze izmai és inai közé vágta. De még akkor sem jajdult fel, noha ömlött a könny a szeméből, és nyitott szájából csöpögött a nyál. Most elvágták a melle köré tekert kötelet, úgyhogy csak a kezénél fogva függött, mindössze a csuklója köré hurkolt zsinegek könnyítették a szögekről lógó terhet. A katonák lemásztak a létrán, melyet mindjárt el is vittek onnan, a tömeg pedig – százan és százan gyűltek össze közben – megtapsolta a katonák ügyességét, akik jóformán pillanatok alatt végezték el egy ember keresztre feszítését.

Ekkor a gladiátor elájult.

– Mindig elájulnak ilyenkor – magyarázta a tiszt Crassusnak. A szögek, a szögek, ez az, amit így hirtelenében nem bírnak ki. De később mindig magukhoz térnek, és van úgy, hogy húsz vagy harminc óra is eltelik, míg újra elájulnak. Volt egy gallusunk, az négy napig volt öntudatnál. A hangját elvesztette. Ordítani már nem tudott, de öntudatnál volt. Ilyen figurával még nem találkoztunk, de az is vonyított egyet, amikor kezébe verték a szögeket. Az istenit, de megszomjaztam! – Kinyitotta kulacsát, nagyot húzott belőle, aztán odanyújtotta Crassusnak. – Limonádé. Nem parancsol?

– Köszönöm – mondta Crassus. Úgy érezte, hogy hirtelen egész teste kiszáradt. Nagyon fáradt volt. Ami a kulacsban még maradt, mind kiitta. A tömeg egyre növekedett; Crassus, az emberek felé mutatva, megkérdezte:

– Ezek egész estig itt maradnak?

– Legtöbben csak addig, míg a gladiátor újra visszanyeri öntudatát. Szeretnék látni, hogy akkor mit csinál. Elég fura dolgokat szoktak csinálni. Egy csomó például bőgve hívja az anyját. Az embernek nemigen fordul elő a fejében egy rabszolga ilyen családi vonatkozásban, nem? – Crassus csak a vállát rándította. – Helyet kell csinálnom az úton – folytatta a tiszt. – Feltartják a forgalmat. Az ember azt hinné, hogy van annyi eszük, hogy szabadon hagyják az út egy részét, de fenét, soha. Örökké ugyanaz a história. Tömegnek nincs esze. Ennyi se. – Odaküldött két katonát, hogy csináljanak helyet az úton, hogy a forgalomban ne legyen fennakadás. – Azon gondolkozom – mondta a tiszt Crassusnak –, azon gondolkozom, vajon merhetem-e zavarni valamivel, tábornok úr. Bizonyára semmi közöm a dologhoz, de iszonyú kíváncsi vagyok, mért mondta elébb, hogy ha ez az a bizonyos zsidó, a David, akkor beszélhetnénk egy kicsit az igazságszolgáltatás iróniájáról. Legalábbis valami effélét.

– Ezt mondtam? – kérdezte Crassus. – Igazán nem emlékszem már, mire gondoltam, vagy mit akartam mondani.

Megtörtént az egész, és a múltból jobb, ha egy csomó dolog néma múlt marad, nem sok dicsőség származik egy ilyen rabszolgaháborúból. A diadalmenetek és ünnepélyes hódolások mások számára vannak fenntartva; neki csak a keresztre feszítés apró vágóhídi elégtételei dukálnak. Gyilkolás, halál, kínzás? Mindebbe végleg belefáradt. De hogy lehet elkerülni? Hiszen napról napra egyre inkább azon voltak, hogy egy olyan társadalmat teremtsenek, melyben az élet alapja a halál. Soha eddig az egész világtörténelemben nem volt ennyi mészárlás, és mindez soha nem jutott a művi tökéletesség ilyen magas fokára – és vajon mi lesz mindennek a vége? És mikor lesz vége? Eszébe jutott egy eset, mely nem sokkal azután történt, hogy átvette a megvert és demoralizált római seregek főparancsnokságát. Három légiót barátjára és gyerekkori játszótársára, Pilico Mummiusra bízott; Mummius már két fontos hadjáratban vett részt, és most azt a megbízatást kapta, hogy állandóan zavarja Spartacust, és lehetőleg arra törekedjék, hogy erőinek egy részét elvágja. Ehelyett Mummius bután beleesett egy kelepcébe, és a három légió, hirtelen szembetalálva magát a rabszolgákkal, oly vak és szégyenteljes pánikban menekült előlük, amilyenre alig volt példa a római hadsereg történetében. Jól emlékezett rá, milyen irtózatosan lehordta Mummiust, még azokat a válogatott kifejezéseket sem felejtette el, melyeket ez alkalommal használt egyik vádat a másik után vágta a fejéhez gyávaságával kapcsolatban. A légiók – az persze valami egészen más. A hetedik légióból ötezer embert sorba állítottak, majd minden tizediket kiléptették a sorból, és kivégezték gyávaság miatt. „Akkor velem is végezned kellett volna”, mondta neki később Mummius. Tisztán és világosan állt mindez előtte, hiszen épp Mummius és az előző konzul, Marcus Servius volt az, akik a legszenvedélyesebb rabszolgagyűlöletet testesítették meg Crassus szemében. Hozzá is eljutott a történet, de mint a többi efféle históriánál, itt se lehetett különválasztani az igazságot a hazugságtól. Bizonyos mértékig Marcus Servius volt felelős Spartacus egyik legkedvesebb társának, egy Crixus nevű gallusnak haláláért, akit elvágtak a főseregtől, bekerítették, és aztán katonáival együtt ott veszett. Úgyhogy, mikor jóval később Servius és Mummius Spartacus fogságába estek, és rabszolgatörvényszék elé állították őket, azt mesélték, hogy valami David nevű zsidó érvelt nagy hévvel a foglyokra büntetésként kiszabott halálnem mellett. Vagy ez a David nevű zsidó talán épp a kiszabott halálnem ellen érvelt ilyen nagy hévvel? Crassus nem volt biztos a dologban. A két fogoly gladiátorpárként halt meg. A két középkorú római hadvezért meztelenre vetkőztették, mindegyiknek egy kést nyomtak a markába, és egy hirtelen összetákolt arénába lökték őket, hogy ott mérkőzzenek meg: halálra. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Spartacus ilyet csinált, de Crassus sose felejtette el, és sose bocsátotta meg.

Ezek persze mind olyan dolgok, melyeket nemigen közölhetett volna a tiszttel, aki ott ácsorgott a keresztfa árnyékában.

– Igazán nem tudom, mire gondolhattam – mondta Crassus. – Nyilván jelentéktelen.

Nagyon fáradt volt, és amellett döntött, hogy hazamegy a villájába, és alszik egyet.

3.

A lényeg végeredményben az, hogy Crassust nem különösebben érdekelte, vajon az utolsó gladiátor keresztre feszítése valóban tökéletesen kifejezte-e azt, amit igazságszolgáltatás alatt értünk – főleg a fenti sajátos adatok megvilágításában. Igazságvágya kihűlt; bosszúvágya kihűlt; a halál meg végleg nem jelenthetett számára újdonságot. Gyerekkorában a köztársaság annyi „jobb” családjának gyermekeivel együtt teletömték a fejét a múlt hősmondáival. Egész szívével, egész eszével hitte, hogy Roma supra hominem et factiones est^[37] Az állam és a jog mindenkiért van, és ez a jog igazságos. Naptárszerűen nem tudta volna megmondani azt az időpontot, amikor vége szakadt ennek a hitnek – közben nem is szakadt vége egészen. Valahol, a lelke mélyén, maradt valami a régi illúziókból; és mégis ő, aki régen oly világos meghatározásait tudta adni az igazságosságnak, ezt manapság már nem tudná csinálni. Tíz évvel ezelőtt végignézte, amint az ellenpárt vezérei jéghideg tárgyilagossággal kivégeztették az apját és az anyját; és az a bizonyos „igazságosság” sohasem hozott számára megtorlást. Az a zűrzavar, amely az „igazságosság” és az „igazságtalanság” kérdése körül kavargott, ahelyett, hogy idővel csökkent volna, még csak fokozódott, úgyhogy Crassus csakis a gazdagság és hatalom alapjára helyezkedve tudott biztos iránytűre találni. Tökéletesen indokoltnak találta, hogy „igazságosság” egyszerűen annyit jelent, hogy pénz és hatalom sérthetetlenek; az erkölcsi vonatkozások jelentősége fokozatosan halványodott. Úgyhogy, mikor most szemtől szembe állt az utolsó gladiátor keresztfájával, „isteni igazságszolgáltatás” vagy más hasonló magasztos érzés nem töltötte el. Egyáltalában nem töltötte el semmi. Egyszerűen közönyös volt.

De a gladiátor lelkében igenis felmerültek „igazságosság” és „igazságtalanság” kérdései, hogy ismét visszamerüljenek a kínok, a gyilkos szögek és kimerültség okozta öntudatlanságba. Ezek a kérdések összevissza gubancolódtak emlékeinek millió egyéb fonalával. Talán még ki is lehetett volna bogozni őket? Talán fel lehetett volna hozni ezeket a kínszenvedés ájult és véres hullámaiból? Valahol, valahol, az agya valamelyik sarkában világosan és pontosan állt előtte annak az esetnek az emléke is, mely előbb Crassusnak jutott eszébe. Ez a gladiátorok szemében éppúgy az „igazságosság” kérdése volt, mint a Crassus szemében; és később, mikor a rabszolgák haditetteit megírták azok, akik a legelvakultabban gyűlölték a rabszolgákat és megírták azok, akik a legkevesebbet tudtak a rabszolgák cselekedeteiről: azt mesélték, hogy a rabszolgák összeterelték a római hadifoglyokat és egymással ölelték meg egymást gladiátori mérkőzésekben, gyilkos orgiában, így hát mindenki abszolút igazságként fogadta el azt a tételt – a rabszolgatartók körében persze mindig is az volt –, hogy ha az elnyomottak egyszer hatalomra jutnak, éppúgy fogják azt használni, mint az elnyomóik.

Most ez jutott eszébe annak az embernek, aki ott függött a kereszten. Nem, nem volt soha gladiátori mészárlás vagy orgia, csak egyetlenegyszer, mikor Spartacus, a gyűlölet és harag hideg szenvedélyével odamutatott a két római patríciusra, és azt mondta: „Ahogy mi csináltuk, most ti csináljátok! Eriggyetek ki a homokra, késekkel és meztelenül, úgyhogy megtudjátok egyszer, hogy haltunk meg mi, Róma épülésére és polgárainak gyönyörűségére!”

A zsidó is ott ült akkor, csöndben hallgatott, és mikor a két rómait már elvitték, Spartacus odafordult hozzá – de a zsidó még akkor sem szólt egy szót sem. Nagy szövetség, mély barátság volt az, ami mindjobban összefűzte őket. Az évek folyamán és a sok-sok harc folyamán a gladiátoroknak az a kis csoportja, mely elszökött Capuából, mindig kisebb és kisebb lett. A sors kegyetlenül megtizedelte őket, és azon maroknyi ember között, akik életben maradtak mint a hatalmas rabszolgahadsereg vezérei, a legszorosabb barátság alakult ki az idők folyamán.

Spartacus ránézett a zsidóra, és megkérdezte:

– Igazam van, vagy nincs?

– Ami nekik igaz, nekünk nem lehet igaz.

– Hadd mérkőzzenek!

– Jó. Hadd mérkőzzenek. Ha egyszer ez a kívánságod. Öljék meg egymást. De többet ártunk vele magunknak. Féreg lesz ez, mely beleinket rágja. Te meg én gladiátorok vagyunk. És nem azt mondtuk, hogy a párviadaloknak még az emlékét is el fogjuk törölni a föld színéről?

– Úgy is lesz. De ez a kettő csak mérkőzzék...

Igen, ez volt a fejében, egy keresztfára szögezett ember emlékezetében; ez a kis szilánk. Crassus a szemébe nézett. Crassus eleitől végig ott volt a keresztre feszítésnél. A nagy kör bezárult. Crassus hazament aludni, hiszen egész éjjel fenn volt, és amint ezek után sejthető, igen fáradt is volt. A gladiátor öntudatlanul lógott a szögeken.

4.

Körülbelül egy órába telt, míg a gladiátor újra magához tért az önkívületből. A kínszenvedés olyan volt, mint egy út, és az öntudata ment-ment lefelé a kínszenvedés útján. Ha minden érzékszerve és érzékelése olyan volt, mint a kifeszített bőr a dobon, akkor most a dobverés kezdődött. Ez a zene elviselhetetlen volt, és mikor felébredt, csupán a kínszenvedés tudatára ébredt. Semmi egyébről nem tudott a kínok világában, és kín volt az egész világ, ő volt az utolsó, hétezer bajtársa közül, és a bajtársai kínszenvedése is olyan volt, mint az övé, de az ő szenvedése oly irtózatos volt, hogy nem oszthatta meg senkivel, nem lehetett részekre bontani. Kinyitotta a szemét, de a kín, mint egy vörös fátyol, nem engedte szemébe a világot. Olyan volt, mint egy kukac, mint egy hernyó, mint egy lárva, és a gubója minden szála: kín. Nem hirtelen tért magához, hanem hullámokban. Egy járművet ismert istenigazában: a harci szekeret; egy ilyen ezer kőbe vágódó, haláltáncot járó harci szekéren hajtott vissza az öntudatba. Még egészen kis kölyök volt, valahol a hegyvidéken, és a nagy emberek, a távolról jött nagyurak, a civilizáltak és az elegánsak néha ilyen harci szekéren robogtak el mellette, és ő szaladt utánuk és mellettük a sziklás hegyi ösvényeken, könyörögve, hogy vegyék fel melléjük, legalább egy kis darabon. Szólongatta őket: „Bácsi kérem, bácsi kérem, szabad egy kicsit kocsikázni?” Senki se értette a nyelvét, de néha felvették a kocsira, a barátai meg a saroglyába ülhettek. Ó, igen nagylelkűek voltak a nagyok! Néha még cukrot is adtak neki, meg a barátainak is! Közben nagyokat nevettek ezeken a napégette, fekete hajú gyerekeken, akik fürtökben lógtak a saroglyáról. Persze, gyakran előfordult, hogy az uraságok jól a lovak közé csördítettek, és akkor a hirtelen rándítástól vagy lökéstől a gyerekek lerepültek. Bizony, a nyugati világ nagyurai kiszámíthatatlanok voltak, de hát mindenki együtt nyelte a jót a rosszal, bár ha valaki egyszer leröpült egy ilyen kocsiról, alaposan összevissza vágta magát.

De később ismét az került tudata előterébe, hogy már nem kisfiú a galileai hegyeken, hanem kereszten függő férfi. Öntudata szinte darabról darabra hódította meg önmagát, mivel egész teste nem egyszerre lett az övé, nem az első pillanatban. Először a karjaiban fedezte fel magát, melyekben az idegek fehéren izzó drótok voltak; a meleg vér végigömlött a karján, rá nyavalyatörős púpokban táncoló vállára. Felfedezte magát a hasában; beleiben és hasában a kín és a feszültség pokoli csomói gyötörték.

Azok a tömegek, melyek bámulták, mintha tajtékzó hullámok lettek volna, egyszerre voltak valóságosak és valószerűtlenek. A látása nem volt egészen rendben ezekben a percekben. Nem tudta semmire se határozottan ráirányítani a tekintetét, és azok az emberek, akiket látott, hol összefolytak, hol szétszakadtak, ahogy minden kép, ha az ember torzító tükörben nézi.

Az emberek viszont látták, hogy a gladiátor kezdi visszanyerni öntudatát, ennélfogva még mohóbban lesték. Ha ez éppen csak keresztre feszítés lett volna, a többi keresztre feszítés között, az alkalom nyilván nem jelentett volna újdonságot senkinek. A keresztre feszítés mindennapi dolog volt Rómában. Mikor Róma legyőzte Karthágót vagy négy nemzedékkel ezelőtt, azonnal átvette a legyőzöttek javának legjavát: az ültetvényrendszert és a keresztfát, mint a legragyogóbb dolgok egyikét a sok zsákmányolt jó között. Úgy látszik, volt valami a kereszten függő ember figurájában, ami különös sikerrel hatott a római idegekre, úgyhogy az egész világ már rég el is felejtette, hogy a dolog tulajdonképpen karthágói eredetű: annyira egyetemes jelképe lett a civilizációnak. Amerre a római utak mentek, arra ment velük most már a keresztfa is, arra a nagybirtokos nagygazdaság, arra a gladiátormérkőzések, arra a mérhetetlen megvetés a bilincsbe vert emberi élet iránt, arra az őrült hajsza, hogy aranyat préseljenek ki az emberiség véréből és izzadságából.

De hát a legjobb dolgok is idővel vesztenek a zamatjukból, a legjobb bor is unott lötty már, ha az ember csömörig szívta magát vele: így egy ember tortúrája is a semmibe vész ezrek tortúrája között. Akármilyen keresztre feszítés tehát nem csábított volna ide ekkora tömegeket; de ez a hérosz halála volt, ez a nagy gladiátor volt, Spartacus alvezére, minden idők gladiátora, a leghatalmasabb gladiátor, aki utolsó élő győztese volt a munera sine missionénak. Tulajdonképpen mindig valami különös ellentmondás volt a gladiátor szerepében: ő volt a halálra kijelölt rabszolga, a bajvívó báb, a legmegvetettebb a megvetettek között, de egy időben és egy személyben a véres csatamező élő győztese is.

Az emberek hát kijöttek, hogy lássák, hogy hal meg a gladiátor, hogy lássák, hogy köszönti azt a nagy misztériumot, mely a legközösebb az emberek között, hogy lássák, miképp fog viselkedni, ha átverik a szögeket a tenyerén. Különös áldozat volt, zárkózott és néma. Odajöttek, hogy kilessék, vajon megtöri-e a csöndet, és mikor látták, hogy akkor sem adott egyetlen hangot sem, mikor a szögeket verték beléje, ácsorogtak tovább, hogy lássák: vajon megtöri-e a csöndet, ha egyszer ismét rányílnak szemei erre a világra?

Megtörte. Mikor végül is meglátta ezeket az embereket, mikor a megpillantott képek nem folytak már össze a szemében, akkor felordított: a kínszenvedés és agónia rettenetes ordítása volt.

Nyilván senki sem értette a szavát. Odalent nagyban vitatkoztak afelől, hogy mi jött ki, haláltusája közben, hörgő tüdejéből? A nézők fogadásokat kötöttek: vajon fog-e beszélni vagy sem; a nyereményeket aztán vagy kifizették, vagy nem fizették, de mindenesetre se vége, se hossza nem volt a civódásnak, mert az egyik azt állította, hogy igenis beszélt, a másik azt mondta, hogy csak jajgatott, a harmadik meg azt, hogy idegen nyelven beszélt. Voltak, akik azt mondták, hogy az isteneket hívta; mások azt mondták, hogy az anyja után rítt. Valójában egyik sem volt igaz. Valójában ezt kiáltotta:

– Spartacus, Spartacus, mért nem tudtunk győzni?

5.

Ha annak a hatezer embernek az agyát és lelkét, akik fogságba estek, mikor Spartacus ügyét a történelem többi porlepte emlékei közé dobták, valamilyen csoda folytán fel lehetne nyitni, meztelenül elénk lehetne rakni, és minden vonásukat, mint egy térképen, le tudnánk rajzolni, úgy, hogy az ember a keresztfától visszafelé nyomon követhetné azokat a tekervényes és összegubancolt fonalakat, melyek végül is idevezettek – ha hatezer emberi élet térképét így megrajzolhatnók, mindenki számára kiderülne, hogy egyikük múltja sem nagyon különbözik a másikétól. Ha így nézzük a dolgot, a szenvedésük sem volt nagyon különböző, mikor mindennek a végére értek; közös szenvedés volt, egybeolvadtak a szenvedésben is; és ha volnának istenek vagy egy isten az égben, és ha az effélék könnye eső volna, úgy bizonyára hosszú-hosszú napokon át záporeső áztatta volna a földet. Ehelyett: a nap égette össze a tengernyi nyomorultat, madarak vájkáltak a vérző húsban – és az emberek meghaltak.

Ez itt az utolsó volt a halálraítéltek közül; hatezer testvérének summája. Élete teljes egészében ott zsúfolódott össze az agyában, de ekkora kínszenvedés közepette az ember nem gondolkozik, és minden emlékkép csak lidérces látomás. Felmerülő emlékeit lehetetlen volna úgy elsorolni, ahogy eszébe jutottak, mert nem lenne semmi értelmük, hacsak nem az, hogy mindegyik a szenvedéseit tükrözi vissza. És mégis: valahogy össze lehet állítani egy nyomorult kis élettörténetet az emlékeiből, és ezeket az emlékeket, akár a kártyalapokat, valamilyen minta szerint tán még ki is lehet rakni és ha jól megnézzük ezt a mintát, az a minta nem lesz nagyon más, mint amilyen a társaié volna.

Életének négy korszaka volt. Az első a tudatlanság kora volt. A második a tudásé: ez tele volt gyűlölettel, és ő maga – a gyűlölet megtestesítője lett. A harmadik a remény ideje volt; a gyűlölet elmúlt, és ekkor nem ismert mást, mint nagy-nagy szeretetet és bajtársiasságot rabszolgatestvérei irányában. A negyedik időszak a kétségbeesés időszaka volt.

A tudatlanság időszakában még kisfiú volt, az élete boldogság volt, és nem volt más körülötte, mint a mindent elöntő napfény ragyogása. Mikor a kereszten halálra gyötört agya hűvösséget és enyhülést keresett kínjai közepette, ezt az áldott hűvösséget a gyerekkorára való visszaemlékezésben találta meg. Gyermekkora zöld hegyei hűvösek és szépek voltak. A hegyi patakok gyöngyözve és táncolva zuhogtak alá, a fekete szőrű kecskék ott legeltek a hegyoldalakon. A hegyoldalakat teraszosan művelték gondos kezek, az árpa úgy állt, mintha csupa gyöngy lett volna, a szőlő úgy nőtt, mint a rubin és az ametiszt. Ezeken a hegyoldalakon játszott; keresztülgázolt a patakon, és úszott a szép galileai tóban. Úgy ugrándozott, mint egy állat, szabadon, vadon és egészségesen; fivérei, nővérei és barátai olyan társaságot alkottak körülötte, amelyben szabadnak, magabiztosnak és boldognak érezte magát.

Már ebben az időben is tudott Istenről, és gyerekkori elképzeléseiben az Isten képe világos, biztos és éles körvonalú volt. Hegyi törzsből származott; ezek a népek az Istent egy hegycsúcsra képzelték, ahol ember már nem is élhet. Minden hegyek közül a legeslegmagasabb, ahová még csak fel sem mászhatott senki emberfia: ott élt az Isten. Ott ült az Isten, egészen egyedül. Csak egy Isten volt, rajta kívül nem volt más. Isten öregember volt, aki sohasem lesz öregebb, hosszú szakáll söpörte végig a mellét; fehér ruhája duzzadó hullámokat vetett, mint azok a fehér felhők, melyek hirtelen bevonják az eget. Igazságos Isten volt – néha irgalmas is; de bosszúálló volt örökké. És a kisfiú tudta ezt. Éjjel-nappal érezte a kisfiú, hogy Isten szeme rajta. Bármit tett: Isten szeme látta. Bármit gondolt: az Isten tudta.

Jámbor nép volt az ő népe, végtelenül jámbor; az Isten úgy szőtte át meg át az életüket, mint ahogy egy-egy fonál szőtte át meg át a köntösüket, mindenütt és végig. Mikor a nyájat őrizték, hosszú, csíkos köntöst viseltek; és ahány rojtja csak volt a köntösnek, az mind az Isten előtt érzett áhítat egy-egy jelképe volt. Reggel és este imádkoztak Istenhez; mikor leültek, hogy megegyék a mindennapi kenyerüket, imádkoztak; mikor egy pohár bort ittak, megköszönték az Istennek; és még akkor is, mikor szerencsétlenség érte őket, áldották az Istent, nehogy azt gondolja, hogy ők zokon vették tőle a szerencsétlenséget, és így a fennhéjázás bűnébe estek.

Így hát nem volt meglepő, hogy az a kisfiú és az a gyermek, aki most már férfiú volt, és egy keresztfán függött, tele volt az Isten tudásával és az Isten jelenlétével. A gyermek félte az Istent, és az ő Istene félni való Isten volt. De ez a félelem csak távolról visszhangzó szólamként szövődött a mindent elöntő napfény, a hegyek hűvössége, és a hegyek forrásai közé. A gyermek futkározott, nevetett, nótázott, őrzött kecskét, őrzött bárányt, és nézte, amint az idősebb fiúk hajigálták a chabót, ezt a beretvaéles galileai kést, melyet oly büszkén viseltek az oldalukon. Volt neki is egy, de ezt ő maga faragta fából; ezzel a késsel gyakran hívta ki játékpárbajra fivéreit és barátait.

És ha különösen ügyes volt a játékban, az öregebb fiúk fejüket rázták, és így zsörtölődtek vele:

– Hehe, nézd csak a kis trákját, akárcsak egy majom, úgy ugrik ez a vakarcs!

Trák: ez jelentett minden rosszat, de ez jelentett minden jót is, ha párbajról volt szó. Réges-régen egyszer idegen zsoldosok jöttek a földjükre, sok-sok évig tartott a harc, míg végre agyonverték vagy kiverték őket. Ezeket az idegen zsoldosokat trákoknak hívták, de a kisfiú nem látott ilyen embert.

Türelmetlenül várta a napot, amikor az ő oldalán is igazi kés lesz, és akkor mindenki megláthatja, vajon tud-e ő is olyan szilaj legény lenni, mint egy trákiai? Pedig nem is volt olyan nagyon szilaj, szelíd kisfiú volt, és hozzá nagyon-nagyon boldog... ez volt a tudatlanság korszaka.

Élete második korszakában, a tudás korszakában a gyermek meghalt benne: a mindent elöntő napfény helyébe fagyos szélviharok jöttek. Idővel a gyűlölet ruhájába burkolózott, hogy védje és oltalmazza magát. Ez volt az a korszak, mely véres tőrként hasogatta lelkét és agonizáló emlékezetét, amint ott függött a keresztfán. Amit ebben a korszakában gondolt: vad volt, haláltánc volt, borzalom volt. Emlékei kusza káoszba torlódtak, mint egy mozaikjáték összevissza hányt kockái. Életének ezt a második korszakát nagyon jól felismerte azokban a hullámzó néptömegekben, melyek most őt lesték: ismerte arcukat, ismerte minden mélyből érkező hangúkat. Újra meg újra, amíg a szenvedése tartott, emlékei visszahajtották életének ehhez a második korszakához: a tudás korszakához.

Ebben a korszakában nyílt ki a szeme, és mikor meglátta a világ dolgait, gyerekkorának egyszerre vége lett. Látta az apját: barna bőrű, agyondolgozott ember, kora reggeltől késő éjszakáig robotolt, de ez a robot sohasem volt elég. Látta a szomorúságot: az anyja meghalt, és ők meg elsiratták. Látta, hogy mi az az adó; mert oly mindegy volt, hogy mennyit robotolt az apja, annyija se volt, hogy istenigazában jóllakhassanak, pedig a föld termékeny volt, termékenyebb már nem is lehetett. És látta azt a nagy szakadékot, mely elválasztja a gazdagot a szegénytől.

A hangok ugyanazok voltak, mint eddig; a különbség csak az volt, hogy most meghallotta ezeket a hangokat, és megértette őket, míg eddig csak hallotta és nem értette. Most, ha a férfiak beszélgettek egymással, megengedték, hogy egypár lépés távolságban melléjük állhasson, és hallgathassa őket; régen: kihajtották a házból, hogy menjen játszani.

Egy kést is kapott, de ez a kés nem sok örömet hozott az életébe. Egy szép napon öt hosszú mérföldet gyalogoltak, át a dombokon; ott lakott egy ember, aki vassal dolgozott; három nehéz órát álltak végig a kovácsműhelyben, miközben a mester egy kést kalapált ki a számára. És e három óra alatt az apja és a kovács nem beszéltek másról, mint az ország fájó sebeiről, és hogy miképpen sanyargatják agyon a kisembert. Olyan volt ez, mintha az apja és a vasműves szinte versenyeztek volna, hogy ki tudja bebizonyítani a másiknak, hogy őt sanyargatják jobban.

– Nézzétek csak ezt a kést – mondta a kovács. – Négy denariust számítok nektek érte. Ebből egynegyed részt a Templom adókezelője visz el, mikor jön a járandóságaiért. Másik negyedét az uraság adószedője viszi el. Marad két denariusom. Ha egy újabb kést akarok csinálni, két denariusomban van a vas maga. Hol van akkor a munkám megfizetve? És hol van még a csont ára, mely a nyélhez kell? És hol van még az ennivaló ára, melyet a családom megeszik? Ha meg öt denariust kérek érte, minden egyébnek is éppígy felmegy rögtön az ára, azonkívül ki fogja megvenni, ha tudja, hogy másutt kevesebbért kaphat egy ilyen kést? Hozzátok jobb az Isten. Ti legalább az anyaföldből veszitek az ennivalótokat, és mindig megtölthetitek a hasatokat.

A fiú apja azonban valami mást magyarázott.

– Neked legalább van néha egy kis készpénz a kezedben. De az én helyzetem a következő. Az árpámat learatom, kicsépelem. Megtöltöm a kosaraimat, és az árpa csillog bennük, mint a gyöngy. Hálát adunk a Seregek Urának az égben, hogy az árpánk ilyen szép és ilyen lisztes. Kit rághatna a gond, ha a magtárai egyszer tele vannak ilyen gyöngyös árpakosarakkal? De akkor megjelenik a Templom adószedője, és az árpa egynegyede a Templomba vándorol. Akkor jön az uraság behajtója, és viszi adóba a másik negyedet. Vitatkozom vele. Megmagyarázom neki, hogy csak épp annyi árpám van, amennyivel az állataimat tudom etetni a télen. Akkor edd meg az állataidat, mondja nekem. És az a borzasztó, hogy valóban ezt kell csinálnunk. Úgyhogy mikor eljön az idő, és nincs már se hús, se gabona, és a gyerekek ennivalóért nyöszörögnek: kifeszítjük az íjainkat, hogy nyúlra vagy arra a pár megmaradt őzre menjünk a hegyoldalba. De ez tisztátalan étel egy zsidó számára, hacsak meg nem szentelik a templomban, vagy ha legalább felmentést nem kapunk onnan, így múlt télen elküldtük a rabbinkat Jeruzsálembe, hogy beszéljen az érdekünkben a Templomban. A rabbink jó ember. Az ő éhsége a mi éhségünk. És? Öt napig ácsorogtatták a templomudvaron, míg a főpapok színe elé engedték; azok a legnagyobb megvetéssel hallgatták panaszát, és még csak száraz kenyérhéjat se dobtak neki, hogy csillapítsa valamivel szörnyű éhségét. Meddig hallgassuk még ezeket a galileai nyavalyásokat? – ezt mondták neki. – A parasztjaitok lusták. A hasukat süttetnék a nappal, és mannát zabálnának. Inkább dolgozzanak keményebben, és vessenek több árpát. Ilyen tanácsokat adnak. De hát hol az a paraszt, aki több földet kapna, hogy több árpája legyen, és ha volna is még földje, és volna is még árpája, tudod, mi történne?

– Tudom, mi történne – mondta a kovács. – Végül így sem lenne többed. Ez a vége minden ilyen dolognak. A szegény szegényebb lesz, a gazdag gazdagabb.

Ez történt hát, mikor a fiú elment, hogy egy kést kapjon a kovácstól – de otthon se volt más a helyzet. Otthon is este összegyűltek a szomszédok apja kis házikójában – egyetlen szobába zsúfolva élt az egész család –, ott ültek mind a szomszédok, és örökké csak arról beszéltek, hogy milyen nehéz megélni az embernek, és hogy örökké csak sanyargatják őket, sanyargatják és sanyargatják, és hogy meddig tart ez még így, és hogy lehet-e kőből vért facsarni? Ilyeneket gondolt az ember a keresztfán; fájó, sebző emlékfoszlányok voltak ezek, amelyek elválaszthatatlanok mostani szenvedésétől. De még most is, végső gyötrelmei közepette, amikor tűrhetetlen kínok hullámai öntötték el, hogy néha éppen hogy tűrhető kínok hullámainak adjanak helyet – még most is: élni akart. Jóformán hulla már, a kereszt a vége és végzete: és élni akart. Micsoda erő az élet! Micsoda kiirthatatlan ösztön! Mi mindent követnek el az emberek, ha a puszta létfenntartás hajtja őket!

De hogy mindez mért van így?... azt nem tudta. Szenvedései közepette nem szólította Istent, mert Istennél nem volt válasz, és Istennél nem volt magyarázat. Nem hitt többé már sem egy istenben, sem több istenben. Élete második időszakában Istenhez való viszonya megváltozott. Isten csak a gazdagok imáit hallgatta meg.

Nem szólongatta az Istent. Gazdag emberek nem lógnak keresztfákon, ő meg egész életét keresztfán élte le, öröktől fogva és örökké, szögekkel átverve a tenyere közepén. Vagy az valaki más volt? Az apja volt talán? Az agya bizony elég ügyetlenül bukdácsolt most idefenn; régi jó eszének szép, tiszta és rendezett gondolatai összekuszálódtak, és mikor apja keresztre feszítése jutott eszébe, az apját összekeverte saját magával. Nyomorult, agyongyötört agyával próbálta felidézni, hogy is történt mindez, és erre eszébe jutottak azok az idők, mikor az adószedők jöttek, és üres kézzel mehettek is mindjárt tovább. Emlékezett azokra az időkre, mikor a papok jöttek a Templomból, és bezzeg üres kézzel kellett odébbállniok.

A dicsőség pár pillanata következett ezután. Mindenkiben élt a nagy hős, Judás Makkabeus fényes emléke, és mikor a főpapok először küldtek hadsereget ellenük, a hegyi pásztorok elővették íjaikat és késeiket, és elpusztították ezt a hadsereget. Ő is ott volt ebben a csatában. Mindössze tizennégy éves siheder volt, de már ügyesen forgatta kését, ott harcolt az apja mellett, és megismerte a győzelem ízét.

De ez az íz nem soká maradt a szájában. Páncélos zsoldosok hosszú hadoszlopai vonultak fel Galileában a lázadók ellen, a Templom kincstárában meg feneketlen kutakból méregették az aranyat, úgyhogy annyi katonát vásárolhattak, amennyit csak akartak. Ezek a puszta késsel harcoló, meztelen parasztok nem küzdhettek meg egy hatalmas hadsereggel. A parasztokat tönkreverték, kétezret foglyul ejtettek. A foglyok közül kilencszázat szemeltek ki keresztre feszítésre. Ez volt a civilizáció módszere, a nyugati módszer; és mikor a keresztfák olyan sűrűn álltak már a domboldalon, mint gyöngyök a gyöngysorban, a Templom főpapjai kijöttek megnézni őket, és velük jöttek római tanácsadóik. És ez a suhanc, David, ott állt és látta, amint apját egy keresztfára szögelik, és ott hagyják lógni két kezénél fogva, míg csak a madarak szét nem rágják a testét.

És most ő is ott függött a kereszten. Ahogy kezdődött, úgy végződött – és most milyen fáradt, milyen agyonkínzott és milyen meggyötört volt! Amint az idő haladt ott a kereszten – ennek az időnek semmi köze az emberi időhöz, mert a keresztre feszített ember már többé nem ember –, milliószor kérdezte magától: mi volt az értelme az életének, mely a nagy semmiből indult, és most a nagy semmibe tér vissza? Eddig hihetetlen erővel kapaszkodott az életbe, ez tartotta fenn oly sokáig, ezt az erőt kezdte most elveszteni. Először fordult elő életében, hogy meg akart halni.

(Mit is mondott Spartacus neki? „Gladiátor, szeresd az életet. Ez a felelet minden kérdésre.” De Spartacus meghalt, és ő él.)

Kifáradt. Kimerültség és fájdalom viaskodtak benne; elrongyolt emlékei a kimerültség emlékei voltak. Mikor a lázadás elbukott, őt meg még hétszáz fiút a nyakuknál fogva láncra fűztek, és északnak hajtottak. Mily véghetetlen hosszú volt ez az út! Sivatagon, síkságon, hegységeken át, úgy, hogy Galilea zöldellő hegyvidéke már csak álombéli paradicsom volt számukra. A hajcsárok változtak, az ostor ugyanaz volt. Végre elérkeztek egy országba, ahol a hegyek magasabbak voltak, mint a legmagasabb Galileában; ezeket a hegyeket hópalást borította télen, nyáron.

És ott leküldték a föld alá, hogy bányásszon rezet. Két évig robotolt a rézbányákban. Két bátyja, aki vele volt, meghalt. De ő élt. A teste acél volt és ostorszíj. Mások egyik betegségből a másikba estek; a fogaik kihulltak, gyomruk-hasuk tönkrement, addig hánytak, míg a lelkűk is kiment vele. De ő élt, és két évig robotolt a bányákban.

És akkor megszökött. A vad hegyek közé szökött, a rabszolgák nyakörvével a nyakán; ott fönt aztán egyszerű, primitív hegyi törzsek emberei vették maguk közé, hajlékukba fogadták, levették nyakáról a rabszolgaörvet, és hagyták, hogy velük éljen. Egész télen ott élt közöttük. Jószívű, szegény nép volt, vadászatból, kelepcékkel fogott vadból éltek, a földművelést alig ismerték. Megtanulta a nyelvüket, azt akarták, hogy maradjon náluk, és közülük való nőt vegyen feleségül. De a szíve csak Galileába húzta, és mikor kitavaszodott, elindult délnek. De egy perzsa kalmárbanda fogságába került, azok meg egy nyugatra tartó rabszolgákaravánnak adták el, úgy, hogy Tyrus városában egy piacon árverésre került, alig pár mérföldnyire szülőhazájától. Azt hitte, a szíve reped meg. Keserű könnyei nem akartak elapadni, tudva, hogy ily közel van hazájához, rokonaihoz, és mindazokhoz, akik szerették és dédelgették – és mégis oly messze a szabadságtól! Föníciai kereskedő vásárolta meg: egy szicíliai kikötőket járó kereskedőhajón az evezőhöz bilincselték, ott ült egy évig a nyirkos sötétben és nedves piszokban, evezőjével szántva a hullámokat.

A hajó görög kalózok zsákmánya lett – őt meg mint valami pislogó, koszos baglyot felráncigálták a fedélzetre; a vérszomjas görög matrózok összevissza kérdezték, faggatták. A föníciai kereskedővel és a legénységgel kurtán elbántak: a fedélzetről a tengerbe hajigálták őket, mintha csak szalmazsákok lettek volna, őt azonban és a többi rabszolgát tovább vizsgálgatták, és sorba mindegyiket megkérdezték, a Földközi-tenger arámi dialektusában:

– Értesz a harchoz, vagy csak evezni tudsz?

Félt az evezőpadtól, a sötétségtől, a hajófenék szennyvizétől, mindettől jobban félt, mint magától az ördögtől, úgyhogy azt válaszolta:

– Értek, de hol mutassam meg?

Párviadalra kelt volna akár egy hadsereggel is, csakhogy ne küldjék újra a hajófenékre, és ne kelljen az evezőre görbülve tovább kínlódni. Adtak is alkalmat ott a hajón, hogy megmutassa, mit tud; megtanították – persze a pofonok és szitkok sem hiányoztak – a hajósmesterségre: hogy kell a vitorlát legöngyölíteni, hogy kell felkúszni a kötélzetre, hogy kell kormányozni a harminc lábnyi kormánylapáttal, hogy kell hurkot vetni a hajókötéllel, hogy kell a csillagok után igazodni éjjel a kormánynál. Mikor első tengeri csatáját vívta az oldalukon, egy lomha római bárkával, gyorsan mozgott kezében a kés, fürgén és ügyesen dolgozott, úgyhogy nagy tekintélyre tett szert ebben a vad és bestiális bandában; de a szívében nem volt boldogság, sőt, gyűlölte ezeket az embereket, akik nem ismertek mást az életben, mint mészárlást, kegyetlenkedést és halált. Azoktól az egyszerű parasztoktól, akik között gyermekkorát töltötte, ezek úgy különböztek, mint a nappal az éjszakától. Ezek nem hittek semmiféle istenben, még Poseidonban sem, a tengerek urában, és noha az ő hite megrendült, élete jó esztendőit hívő népek körében töltötte. Ha lerohantak egy-egy partvidéket, csak öltek, gyújtogattak, és a nőkkel erőszakoskodtak.

Ebben az időben történt, hogy kemény falat vont maga köré, és ott maradt magába zárkózva. Életét a fal mögött élte, az ifjúság jelei eltűntek az arcáról; hideg zöld szeme volt, és karvalyra emlékeztető orra. Valamivel fiatalabb volt, mint tizennyolc éves, mikor közéjük került, de lényegében egész megjelenése kor nélküli volt, és egypár fehér hajszál is megcsillant abban a fekete kócban, mely a fejét takarta. Teljesen magába zárkózott – néha egy hétig sem beszélt egy árva szót sem, senkivel. Hagyták. Tudták, hogy nagyszerű harcos, és féltek tőle.

Egy álomból élt; ez az álom volt kenyere, bora. Az álom az volt, hogy egy szép napon, előbb vagy utóbb, hajójuk Palesztina partjainak közelében fog csavarogni, akkor leugrik a fedélzetről, partra úszik, és gyalog vág neki az útnak, imádott galileai hegyei felé. De három év múlt már el, és az a nap nem virradt fel soha. Először az afrikai partok közelében portyáztak, aztán a tengerentúl, az itáliai partok mentén. Harcoltak a hispán partokon, római villákat gyújtottak fel, és elhordtak minden kincset és minden asszonyt. Akkor ismét átszelték a tengert, és egy egész telet a Herkules oszlopai közelében töltöttek egy fallal körülvett rablóvárosban. Ezután keresztülvitorláztak a Gibraltári-szoroson, felmentek Britanniába, itt szárazra vontatták a gályát, megtisztították, kitataroztatták. Ekkor Írországba vitorláztak, ahol egypár rongyért és ócska üveggyöngyért az ír törzsek aranyékszereit vitték el cserébe. Ekkor Galliába mentek, hol fel, hol le a francia partok mentén. És így vissza Afrikába, így telt el három év – és sohasem kalandoztak szülőhazája partjainak közelében. De az álom és a remény csak élt benne tovább – miközben keményebb lett a jelleme, mint ahogy azt a természet az embernek kimérte.

Sokat tanult ezekben az időkben. Megtanulta, hogy a tenger az az út, melyen az élet áramlik országról országra, éppen úgy, ahogy a vér áramlik keresztül-kasul az emberi testben. Megtanulta, hogy a világ nagy, és határtalan, és megtanulta azt is, hogy bárhová vetette a sors hajójukat, mindenütt akadt szegény és egyszerű emberekre, olyan emberekre, mint az ő emberei, olyan emberekre, akik vakulásig kaparják a földet, hogy gyerekeik meg ők megélhessenek, és mindez miért? Hogy mindannak javát, amit a földből nagy nehezen kikapartak, odaadják egy törzsfőnöknek, egy királynak vagy egy tengeri rablónak. És azt is jól megtanulta, hogy van egy főnök, egy király, egy rabló a világon, aki minden főnökök és királyok és rablók között a legfelső és legelső – és ezt úgy hívják, hogy – Róma.

Végül egy római hadihajóval szemben alulmaradtak. Őt is, meg azt a tizennégy embert, akik a legénységből életben maradtak, Ostiába vitték, hogy ott felakasszák őket. Úgy látszott, hogy élete kis homokóráján az utolsó homokszem is lepergett, de a legutolsó pillanatban Lentulus Batiatus egyik ügynöke megvásárolta a capuai iskola számára...

Ilyen szálak szőtték át a gladiátor életének második részét: a tudás és a gyűlölet korát. A második résznek Capua adta meg a tökéletes befejezést. Itt ismerte meg a civilizáció legrafináltabb finomságait: miként kell embereket kiképezni, hogy öljék egymást római naplopók szórakoztatására, és egy elhízott, piszkos és komisz ember gazdagodására, akit lanistának neveznek. Gladiátor lett. A haját tövig lenyírták. Kilépett az arénára, kezében a késsel, és nem azokat ölte meg, akiket gyűlölt, hanem azokat, akik éppúgy, mint ő, rabszolgák vagy halálra ítélt emberek voltak.

Itt jutott odáig, hogy a tudásból gyűlölet lett, és a gyűlöletből tudás. A gyűlölet ciszternája lett belőle, és ebben a ciszternában napról napra gyűlt a gyűlölet. Egyedül élt cellája iszonyú csupaszságában és reménytelenségében; teljesen magába zárkózott. Istenben nem hitt többé, és ha eszébe jutott apái Istene, csak gyűlölettel és megvetéssel gondolt rá. Egy napon efféléket mondogatott magában:

– Kedvem volna egyszer az arénára lépni ezzel az átkozott vén hegyiemberrel. Visszafizetném neki azt a millió könnyet és azt a millió megszegett ígéretet, mellyel az embereknek fizetett. Csak jöjjön oda, villámaival és mennydörgéseivel. Nekem ne adjanak mást, mint egy kést a kezembe. Rendben van, majd bemutatom az én áldozatomat. Majd én is prófétálok neki valamit bosszúról és haragról.

Eszébe jutott egy álma; ebben az álmában ott állt az Isten trónusa előtt. Nem érzett semmi félelmet.

– Mit csinálhatsz velem? – kérdezte gúnyolódva. – Huszonegy éves vagyok, és tudsz-e még valamit csinálni, amit a világ rég ne csinált volna velem? Láttam, ahogy keresztre feszítették az apámat. Mint a vakond vájtam a földet a bányákban. Két évig dolgoztam a bányákban, és egy évig éltem piszokban és szennyvízben, miközben patkányok futkostak a lábamon. Három évig rabló voltam, aki a szülőföldjéről álmodozott, most meg elszegődtem gyilkosnak. Pusztulj innen a pokolba, mit tudsz te még csinálni velem?

Ez lett belőle, élete második korszakában. És ebben az időben történt, hogy egy trák rabszolgát hoztak a capuai iskolába, egy szelíd hangú, törött orrú, mélyfekete szemű, különös embert, így ismerkedett meg a rabszolga Spartacusszal.

6.

Sokkal később egy római rabszolgát keresztre feszítettek, és miután ott függött már huszonnégy órán át, a császár saját maga kegyelmezett meg neki, és isten tudja, hogyan, életben maradt. Valami naplófélében leírta mindazt, amit a kereszten érzett, és a legérdekesebb dolog ebben a naplóban az volt, amit az idő problémájáról akart elmondani. „A keresztfán – mondta ez a rabszolga csak két dolog van: kín és örökkévalóság. Úgy hallom, hogy huszonnégy órán át függtem a kereszten, márpedig én ezen a keresztfán tovább voltam, mint mióta a világ világ. Ha egyszer idő nincs, akkor minden pillanat örökkévalóság.”

Ebben a különleges, gyötrelmesnél gyötrelmesebb „örökkévalóságban” a gladiátor agya darabokra töredezett, és mind kevésbé és kevésbé volt képes összefüggően gondolkozni. Az emlékezésből hallucináció lett. Újból átélte élete nagy pillanatait. Újból átélte a jelenetet, ahogy először beszél Spartacusszal. Újra és újra azokhoz az emlékeihez menekült, melyeket legjobban szeretett volna megmenteni abból az értelmetlen romhalmazból, melyet életének nevezhetett – egy névtelen rabszolga jelentéktelen életének az idő mindent magával sodró árjában...

...Nézi Spartacust. Figyeli. Olyan, mint a macska ez az ember, és zöld szemével még jobban hasonlít a macskához. Mindenki ismeri a macska járását: örök feszültség, így lépked ez a gladiátor is, és az embernek az az érzése, hogyha levegőbe hajítanák, holtbiztos, hogy talpra esne. Közben sose néz senkinek egyenesen a szemébe, nem, csak a szeme sarkából figyeli az embereket, így figyeli Spartacust is, napról napra. Magának se tudná megmagyarázni, mi is az tulajdonképpen Spartacusban, ami ekkora vonzerővel köti le figyelmét, közben nincs benne semmi titokzatosság. Ő maga a feszültség. Spartacus: maga a feloldottság. Ő: nem beszél egy szót sem senkivel; Spartacus: mindenkivel szóba áll, és Spartacusszal mindenki szóba áll, társai minden ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordulnak. Spartacus valami új dolgot fecskendez ebbe a gladiátoriskolába. Spartacus felforgatja az egészet.

Mindenki Spartacushoz fordul, kivéve ezt a zsidót. Spartacus csodálkozik is rajta. Egy szép napon fogja magát, és a kiképzési gyakorlatok közötti szünetben odamegy a zsidóhoz, és megszólítja:

– Beszélsz görögül? – kérdezi tőle.

Két zöld szem mered rá mozdulatlanul. Spartacus ebben a pillanatban veszi észre, hogy egészen fiatal emberrel áll szemben, jóformán siheder. De ez álarc mögött van. Nem az élő embert nézi, hanem az álarcot.

A zsidó azt gondolja magában:

„Görögül? Hogy tudok-e görögül? Azt hiszem, minden nyelven beszélek. Hébert, arámit, görögöt, latint, és a világ minden részének minden nyelvét ismerem. De mért beszéljek? Akármilyen nyelven is? Minek?”

Nagyon szelíden, Spartacus noszogatja:

– Én szólok hozzád, te is szólhatsz hozzám. Én is olyan ember vagyok, mint te. Nem vagyunk egyedül. A nagy baj ott kezdődik, ha az ember egyedül van. Tudom, keserves dolog egyedül lenni, de mi itt nem vagyunk egyedül. Talán szégyellnünk kell, hogy azok vagyunk, amik? Talán szörnyűségeket követtünk el, és azért kerültünk ide? Nem hiszem, hogy mi ilyen szörnyűségeket követtünk volna el. Szörnyűbb dolgokat követnek el azok, akik kést nyomnak a kezünkbe, és azt mondják, hogy gyilkoljunk a rómaiak szórakoztatására. Úgyhogy nincs mit szégyellnünk, és nem kell gyűlölnünk egymást. Az emberben van egy kis erő, egy kis remény, egy kis szeretet. Olyanok ezek, mint a magvak, minden emberben elültetve. De ha csak magának tartja őket, elsorvadnak, és hamar el is pusztulnak, és akkor aztán segítsen a mennybéli atyaúristen az ilyen szerencsétlenen, mert nem lesz neki semmije és semmit sem ér az élete. Viszont: ha erejét, reményét, szeretetét másoknak adja, tele lesz a magtára ilyen drága magokkal. Soha ki nem fogy belőlük, és életének értelme lesz. Mert hidd el, gladiátor, az élet a legjobb dolog a világon. Mi tudjuk ezt. Mi rabszolgák vagyunk. Ami a miénk: a puszta lét. Úgyhogy mi tudjuk, hogy mit ér. A rómaiaknak annyi mindenük van, hogy az élet nem nagyon sokat jelent nekik. Játszanak vele. De mi komolyan vesszük az életet, és ezért nem szabad magánosoknak lennünk. Te nagyon magános vagy, gladiátor. Beszélgess egy kicsit velem.

De a zsidó nem szól egy szót sem, szeme se rebben, arcán egyetlenegy vonás sem változik De meghallgat minden szót. Némán és feszült figyelemmel hallgat, aztán felkel és odébbmegy. De néhány lépés után megáll, félig visszafordítja fejét, és figyeli Spartacust a szeme sarkából. És Spartacusnak úgy tűnik, hogy van valami a szemében, ami eddig nem volt ott, egy szikra, egy kérdés, a remény egy villanása. Talán.

Azon négy korszak közül, melyre a gladiátor élete felosztható, a harmadik ezzel kezdődött. Ezt a remény korszakának nevezhetnők, és ez volt az a korszak, amikor a gyűlölet elhagyta a lelkét, és a gladiátor megtudta: mi az, nagy szeretetet és barátságot érezni embertársai iránt? Ez nem hirtelen történt, és nem azonnal történt. Fokról fokra tanult meg bízni egy emberben, és ezen az emberen keresztül tanulta meg az élet szeretetét. Éppen ez volt az Spartacusban, ami kezdettől fogva megragadta: a trákiai határtalan életszeretete. Spartacus az élet nagy őrizője volt. Nem egyszerűen élvezte és becsülte az életet, maga volt az élet. Az élettel kapcsolatban nem volt kérdése, nem volt kritikája. Valahogy olyan volt mindez, mintha titkos szerződés lett volna Spartacus és az élet minden erői között.

Eleinte még csak figyelte Spartacust, de a figyelésből hamarosan az lett, hogy kezdett a nyomába szegődni. Került persze minden feltűnést; szinte titokban csinálta. Ha éppen alkalom adódott, és az sem volt különösebben szembeötlő, úgy el-elálldogált valahol Spartacus közelében. A hallása éles volt, mint a róka hallása. És ilyenkor végighallgatta Spartacus minden szavát: ezeket a szavakat lelkébe zárta, és később újra elmondogatta őket magában. Meg akarta tanulni mindazt, amit ezek a szavak magukba zártak. Ugyanakkor valami furcsa folyamat ment végbe a belsejében. Változott. Növekedett. Körülbelül ugyanilyen formán, valami különös változás és valami különös növekedés indult meg az iskola minden gladiátorának belsőjében. De David esete még sokkal különösebb volt. Olyan népből származott, melynek életét teljesen kitöltötte az Isten. Mikor elvesztette az Istent, űr tátongott az életében. Ezt az űrt most az ember töltötte ki. Most emberszeretetet tanult. Megismerte az emberi nagyságot. Ezek persze még nem voltak kialakult gondolatok benne, de mindenképpen effélék erjedtek benne, és bizonyos mértékig a többi gladiátorban is.

Ilyesmit sem Batiatus, sem a római szenátorok agya nem volt képes felfogni. Az ő fejük szerint a lázadás máról holnapra tört ki, készen, minden szellemi előkészítés nélkül. Tudtukkal nem volt előkészület, nem volt előjáték – így is kellett megírniuk. Másképp nem is írhatták.

Pedig az előjáték ott volt és megvolt: tán alig észrevehetően, különös utakon, és folyvást terebélyesedett. David sohasem felejtette el, mikor először hallotta, amint Spartacus az Odüsszeiából mondott el részleteket. Új és elbűvölő volt már a zenéje is, és hozzá egy derék férfi története volt, akit sok balszerencse ért, de vesztes sohasem maradt. A versek java részét tökéletesen értette. Jól ismerte azt az emésztő kínszenvedést, melyet az érez, aki nem térhet vissza imádott szülőföldjére. Jól ismerte a végzet minden szeszélyét, keserű tréfáját. Egy leányt is szeretett Galilea hegyei közt, a szája piros volt, mint a pipacs, az arca puha, mint a pihe, és nagyon fájt a szíve utána, mivel a sors szétválasztotta őket. Micsoda zenéje volt ezeknek a verseknek, és milyen ragyogó dolog, hogy egy rabszolga, egy rabszolga, akinek az apja is rabszolga volt, és egy pillanatig sem volt szabad ember: ennek a gyönyörű mesének végtelen sorait tudja itt szavalni nekik, végig kívülről! Nem is volt még ilyen ember, mint ez a Spartacus. Volt-e valaki ilyen szelíd, ilyen türelmes, ilyen nehezen megharagítható?

Képzeletében Spartacust Odüsszeusszal azonosította, a bölcs és türelmes Odüsszeusszal; és ameddig csak élt, a kettő egybeolvadt számára, még ha más tán másképp is látta volna. Hiszen még jóformán gyerek volt, és legalul a világban, érthető, hogy a hős, az életideál és az élet tanítója – Spartacus lett. Mikor először érzett ilyen vonzalmakat: bizalmatlan volt magával szemben. Ne bízz senkiben, nem csalódsz senkiben – elégszer figyelmeztette magát ilyesformán az életben, úgyhogy várt, figyelt, lesett: mikor jön el a pillanat, mikor Spartacus végre kisebb lesz, mint Spartacus. És napról napra érlelődött benne a meggyőződés, hogy Spartacus sohasem lesz kisebb, mint Spartacus, de ebben a meggyőződésben még sokkal több is volt, mivel azt is megértette – ha egyelőre még nagyon töredékesen is –, hogy nincs ember a földön, aki kisebb lehetne önmagánál: tapogatózva ugyan, de mégis jól sejtve, hogy milyen gazdagságot, milyen csodát, milyen nagyszerűséget hord magában minden egyes, különálló emberi lény a földön.

Úgyhogy mikor ő lett az egyik a négy gladiátor közül, akit arra szemeltek ki, hogy két római, illatozó és homoszexuális szépfiú szeszélyét kielégítse, és két halálos párviadalban mérkőzzék meg társaival: olyan belső vívódások és pokoli önellentmondások gyötörték, amilyeneket még nem tapasztalt az életben. Valami egészen újfajta küzdelem volt ez, és mikor végül is győzött ebben a küzdelemben, először törte át igazán azt a védőfalat, melyet maga köré épített. Ezt a pillanatot is újra átélte a keresztfán. Mintha csak ott lett volna megint, tusakodva önmagával – fonnyadt ajkairól, a keresztfán agonizálva, ugyanazok a szavak szakadtak le, mint amelyeket négy évvel ezelőtt mondogatott magában...

– ...Nincs nálam elátkozottabb ember a világon – ezek voltak az első szavai –, mert íme kiválasztattam, hogy megöljem ezt az embert, akit jobban szeretek minden élő embernél a világon. Van ennél kegyetlenebb végzet? De pontosan ez az, amit egy Istentől vagy istenektől vagy hozzájuk hasonlóktól az ember várhat: mert ezeknek kezdettől fogva csak egy volt a céljuk: kínozni az embert. Ebben áll minden hivatásuk. De most az egyszer nem állok szolgálatukra. Nem leszek udvari bohócuk. Ezek éppolyanok, mint azok az agyonillatosított római disznók, akik ott ülnek az arénában, és várják, hogy az ember bele kifolyjék a homokra. Nos, most az egyszer csalódást fogok okozni nekik. Ezek a nyomorult, rohadt népségek, akik nem lelnek másban örömet, mint hogy viaskodó párokban kéjelegjenek, most az egyszer hoppon maradnak. Hogy engem megölnek, azt láthatják, de az bizonyára nem is lesz nagy szenzáció nekik, ha végignézhetik, hogy ölnek meg egy embert. Ilyesmit napról napra láthatnak, akármikor. De Spartacusszal nem mérkőzöm. Inkább az édestestvéremet ölném meg. Nem. Spartacust soha.

– És akkor? Mielőtt idekerültem, az életben csak őrültséget láttam, s ami itt van: minden őrültségek őrültsége. Mit kaptam Spartacustól? Ezt a kérdést fel kell tennem magamnak, és válaszolnom is kell reá. Válaszolnom kell, mert nagy jelentőségű dolgot kaptam tőle. Az élet titkát kaptam tőle. Az élet maga: ez az élet titka. Egyik ember ennek, másik ember annak a pártján van. Az ember az élet pártján van, vagy a halál pártján van. Spartacus az élet pártján van, és ennélfogva mérkőzni is fog velem, ha arra kerül a sor. Spartacus nem akar egyszerűen meghalni. Spartacus nem egyezik bele abba, hogy csak úgy kivégezzék anélkül, hogy kinyitotta volna a száját, anélkül, hogy egyszer visszaütött volna. Tehát ezt kell cselekednem. Mérkőznöm kell Spartacusszal, és az élet majd eldönti a párbajt. Ó, milyen rettenetes elhatározás! Van nálam átkozottabb a föld kerekén? De ennek már így kell lennie, így, mert nem is lehet másképp...

Újból átélte elhatározását és minden gondolatát, annyira, hogy nem is tudta, hogy keresztfán kell majd meghalnia, és így a végzet kegyes lesz hozzá: nem az ő sorsa, hogy megvívjon Spartacusszal. Töredékről töredékre bukdácsolt kínokba béklyózott agyával, és a töredékek újra élni kezdtek. A gladiátorok újra megölték edzőiket az étkezőben. Újra felvették a harcot a katonákkal, késeikkel, puszta kézzel. Újra átvonultak a földeken, és az uradalmakból özönlöttek a rabszolgák, hogy csatlakozzanak hozzájuk. És újra lecsaptak éjjel a fővárosi cohorsokra, és utolsó szálig kiirtották őket, elszedték fegyvereiket, minden páncéljukat. Mindezt újból végigélte, nem könnyen, nem időrendben, nem logikai rendben, hanem mintha egy tüzes meteor vágtatott volna keresztül a múlt éjszakáján.

– ...Spartacus, Spartacus? – Így szólongatja. Második nagy csatájuk után vannak. A rabszolgahadból hadsereg lett. A külsejük is olyan, mint egy hadseregé. Tízezer római fegyvere és páncélja az övék. Százas, ötszázas csapatokba vannak osztva. Éjjeli táboruk cölöpkerítéssel, sáncárokkal körülvett erődítmény, olyan, amilyeneket a légiók építenek, ha úton vannak. Négy óra hosszát gyakorolják a római lándzsavetést. Tetteik híre már bejárta az egész világot: előttük jár a rettegés. Minden rabszolgakunyhóban, minden rabszolgabarakkban egy Spartacus nevű valakiről suttognak, aki lángba borította a világot. Igen, ezt csinálta. Hatalmas hadserege van. Hamarosan Róma ellen fog vonulni, és haragjában földig rombolja Róma falait. Amerre jár, felszabadítja a rabszolgákat, és minden zsákmány a közös kincstárba megy – ahogy ez az ősidőkben is volt, mikor a törzsé volt minden, és senkinek sem volt vagyona. A katonáknak nincs másuk, mint a fegyverük, a ruha a testükön és a cipő a lábukon. Ezt jelenti ma Spartacus a világnak.

Spartacust szólítja.

Lassan, egészen lassan, valahogy megjön újra a David zsidó hangja. Keveset és akadozva beszél, ha beszél. Most a rabszolgák vezéréhez beszél:

– Spartacus, ugye, jó harcos vagyok?

– Jó, nagyon jó. A legjobb. Nagyszerűen harcolsz.

– Ugye tudod, hogy nem vagyok gyáva?

– Régóta tudom – mondja Spartacus. – Hol van a világon gyáva gladiátor?

– Soha nem vontam ki magam a harcból.

– Soha.

– És mikor lenyírták a fülemet a fejemről, akkor összeszorítottam a fogamat, és egyetlen jajszó sem jött ki a számon.

– Nem szégyen jajgatni fájdalmunkban – mondja Spartacus. Ismertem nagyon erős embereket, akik jajgattak fájdalmukban. Ismertem nagyon erős embereket, akik sírtak, mikor tele voltak keserűséggel. Ez nem szégyen.

– De te meg én nem sírunk, és eljön az idő, mikor hasonló leszek hozzád, Spartacus.

– Te derekabb ember leszel, mint én. Te derekabb harcos vagy, mint én.

– Ó, nem, soha még a fele se leszek annak, mint ami te vagy, de azt hiszem, jó harcos vagyok. Nagyon gyors vagyok. Mint a macska. A macska előre látja a készülő ütést. A macska a bőrével is lát. Néha magamról is ezt érzem. Majdnem mindig előre látom a készülő ütést. Éppen ezért akarok valamit kérni tőled. Megmondom, mit akarok kérni tőled. Én azt akarom, hogy állíts magad mellé. Ha csatába megyünk, azt akarom, hogy melletted legyek. Megvédtek. Ha téged elvesztünk, elvesztjük az egész ügyet. Nem magunkért harcolunk. Az egész világért harcolunk. Ezért akarom, hogy tarts mindig magad mellett, ha harcolunk.

– Fontosabb dolgok a te tennivalóid, mint hogy mellettem álljál. Nekem hadvezérek kellenek.

– Az embereknek szükségük van rád. Túl sokat kérek?

– Nagyon keveset kérsz, David. És nekem kéred, nem magadnak.

– Akkor mondd, hogy ezt kéred. Spartacus bólint.

– És soha semmi bántódás nem ér az életben. Őrködni fogok fölötted. Éjjel-nappal őrködni fogok fölötted.

Így hát a rabszolgavezér jobb keze lett belőle. Az előtt, aki rövid kis életében nem látott mást, mint csak vérontást, robotolást és erőszakoskodást, az előtt most egyszerre arányló és napsugaras láthatárok jelentek meg. Lelkében mind világosabban és világosabban látta, mi lesz a forradalmuk gyümölcse. Mivel a világon rabszolgából van a legtöbb, hamarosan olyan erő lesznek, melynek nincs aki ellenálljon. Akkor eltűnnek majd az országok és a városok, és visszatér ismét az aranykor. Minden nép legendáiban és meséiben szerepel az aranykor, az a réges-régi idő, mikor az emberek nem ismerték a bűnt és nem ismerték a gyűlöletet, és mikor szeretetben és békességben éltek együtt. Majd ha Spartacus és rabszolgái meghódították az egész világot: így lesz ismét. És messze csengő cintányérok fogják ezt hírül adni a világnak, zengő harsonák és hálaének, minden ember hangja, a népek kórusa.

Lázas agyával már hallotta is ezt a kórust. Az egész emberiség hangját hallotta, ezt a folyton erősödő éneket, a nagy kórust, melynek visszhangját feléje küldik a hegyoldalak...

...Egyedül van Variniával. Ha Variniára néz, a való világ szertefoszlik, és nem marad belőle más, mint ez a nő, aki Spartacus felesége. David szemében ő a legszebb és legkívánatosabb asszony a világon, és ez a szerelem: féreg David belében. Hányszor elmondta magában: „Micsoda nyomorult teremtés vagy, David! Spartacus feleségét szereted! Mindazt, amid csak van ebből a világból, Spartacusnak köszönheted, és mi a hála érte? Az a hála, hogy szerelmes vagy a feleségébe. Milyen bűnös dolog! Milyen borzalmas dolog! Még ha soha életedben egy szót sem ejtesz róla, soha el nem árulsz belőle semmit: mégis borzalmas dolog! És mi több: haszontalan dolog. Csak nézz magadra. Tarts tükröt az arcod elé. Kinek van ilyen arca? Csupa vadság, szúrás és szöglet, akár egy karvalyé, a füled hiányzik, a bőröd csupa seb, csupa heg!”

Varinia szól hozzá:

– Milyen különös fiú vagy te, David! Hol a hazád? Nálatok mindenki ilyen? Szinte még gyerek vagy, és sohasem mosolyogsz, sohasem nevetsz. Milyen furcsa élet ez!

– Ne mondd, hogy gyerek vagyok, Varinia. Egypárszor már bebizonyítottam, hogy nem vagyok egészen gyerek.

– Igazán? Ó, nem fogsz ki rajtam. Gyerek vagy, én mondom. Mért nem keresel egy lányt magadnak? Átkarolnád a derekát, és együtt sétálnátok a szép, korai alkonyaiban. És meg is csókolnád. És együtt nevetnél vele. Hát nincs elég lány a világon, mi?

– Van nekem elég más dolgom. Nincs időm az ilyesmire.

– Nincs időd a szerelemre? Ó, David, hogy mondhatsz ilyet! Milyen fura dolgokat tudsz mondani!

– És ha senki se törődnék semmivel, ugyan hová lennénk? – válaszolta ingerülten. – Azt gondolod, hogy az csak amolyan gyerekjáték, hadakat vezetni, ezreket és ezreket táplálni napról napra, és megtanítani őket a harcra! A világ legfontosabb dolgát kell megcsinálnunk, és akkor te azt akarod, hogy kislányokra kacsingassak!

– Nem azt mondtam, hogy kacsingass rájuk, David. Azt mondtam, hogy szeresd őket.

– Nincs időm.

– Nincs időm! Nos, mit gondolsz, mit éreznék, ha Spartacus azt mondaná nekem, hogy számomra nincs ideje! Azt hiszem, nem kívánnék egyebet, mint meghalni. Nincs a világon fontosabb dolog, mint hogy az ember ember legyen, egyszerűen és közönségesen: ember az emberek között. Tudom, te azt hiszed, hogy Spartacus valami sokkal több ennél. Nincs igazad. Ha az volna, nem érne semmit. Spartacus egyáltalában nem az a nagy rejtély. Én tudom. Ha egy asszony szeret egy férfit, sok mindent tud róla.

Összeszedi minden bátorságát, és azt kérdi:

– Te szereted őt, ugye?

– Hogy kérdezhetsz ilyet, te gyerek? Jobban szeretem, mint az életemet. Ha azt akarná, hogy haljak meg érte, meghalnék.

– Én is meghalnék érte – mondja David.

– Az más. Látlak néha, mikor nézed. Az más. Én azért szeretem, mert ember. Egyszerűen: ember. Nincs benne semmi bonyolultság. Egyszerű és kedves, még sohasem emelte fel a hangját vagy a kezét ellenem. Vannak emberek, akik tele vannak sajnálattal maguk kánt. De Spartacus nem sajnálja magát, és nem szánakozik magán. Ő csak másokat sajnál és másokon szánakozik. Hogy kérdezhetsz ilyet, hogy szeretem-e? Hát nem tudja-e itt mindenki, hogy mennyire szeretem?...

Ennek az utolsó gladiátornak, szenvedései közepette, néha ilyen pontos és világos emlékei is voltak; máskor azonban a visszaemlékezés csak őrültség és borzadály volt, egy csatából lidércnyomás lett, iszonyatos ordítás, vér és haláltusa, megvadult tömegek fékeveszett és esztelen örvénylése. Valamikor, még a lázadás első két évében, kezdtek annak tudatára ébredni, hogy azok a rabszolgatömegek, melyek benépesítették a római világot: nem fognak vagy nem tudnak felkelni és csatlakozni hozzájuk. Ez időben erejük teljében voltak, de Róma hatalmának, úgy látszik, nincsen határa. Eszébe jutott egy csatájuk abból az időből, szörnyű csata volt, oly nagy méretű, oly sok ember vett részt benne, hogy majdnem egy teljes napig és egy teljes éjszakán át Spartacus és a körülötte levő emberek is alig sejtették, mi lesz az ütközet kimenetele. Miközben ezekre gondolt, a capuai nép, mely ott leste a keresztre feszített gladiátort, látta, amint a teste vonaglik és rángatózik, látta, hogy fehér habcafatok csapódnak ki az ajkára, és minden tagja külön ráng a görcsös haláltusában. Hallották a torkából feltörő hangokat, és sokan mondták közülük:

– Nem soká húzza, alaposan helybenhagyták...

...Egy hegytetőn helyezkedtek el hadaikkal. Hosszúkás hegy volt, hosszú, lejtősödő párkányokkal mindkét oldalán, a nehéz gyalogságot a hegygerincen állították fel, fél mérföld hosszúságban, mindkét irányban. Alattuk csinos völgy, egy sekély vizű kis folyócska fut végig a közepén, kanyargó kis folyócska, mely hol jobbra, hol balra csavarog, a völgy mélye zöld fűvel bélelve, nehéz tőgyű tehenek legelnek rajta; a völgy másik oldalán, egy földpárkányon a római légiók foglaltak hadállást. Spartacus a sereg közepén állította fel parancsnoki sátrát: fehér sátor volt, egy kis dombocskán, ahonnan az egész terep áttekinthető. Itt játszódik le szinte már rutinszerűen mindaz, ami harc idején egy parancsnoki sátorban le szokott játszódni. Ott ül az írnok, írószerszámaival és papírjaival. Ötven futár áll készenlétben, hogy bármely pillanatban eliramodjanak a csatatér bármely része felé. Árbocot állítottak a híradónak, ő maga ott áll az árboc mellett, tarkabarka zászlócskák tömegével. És a nagy sátor közepén, egy hosszú asztalon éppen készítik a harctér hatalmas térképét.

Ezek a rabszolgák módszerei, melyeket két év keserves hadi tapasztalatai alapján dolgoztak ki maguknak. Éppúgy, ahogy taktikájukat dolgozták ki ezen idő alatt. Vezéreik ott állnak az asztal körül, nézik a térképet, mérlegelik a felderítők jelentéseit, a velük szemben álló haderők minőségét és mennyiségét illetőleg. Nyolcan állnak az asztal körül. Az asztal egyik végében áll Spartacus, mellette David. Ha egy idegen most látná meg először ezt az embert, azt mondaná, hogy ez a Spartacus legalább negyvenéves. Göndör hajában fehér sávok; lesoványodott; szeme alatt az álmatlanság fekete karikái.

Az idő ugyancsak megtépázta, mondhatná egy külső megfigyelő. Az idő ott ül a nyakában, a vállán, és hajtja, hajtja... És ez igen találó megjegyzés volna, mert csak egyszer történik meg, egyszer tán generációk, egyszer századok életében, hogy egy ember az üzenetét az egész világnak hozza, és mikor a világ sora fordul, ezt az embert nem felejtik el soha. Nem is olyan régen ez az ember senkifia rabszolga volt csupán, és most van-e élő valaki, aki ne ismerné Spartacus nevét? De neki nem volt ideje, hogy megálljon és részletesen átgondolja, mi is történt vele. Legkevésbé volt ideje azon gondolkodni, hogy ezen két esztendő alatt mi történt a belsejében, mi volt az, ami őt abból, ami volt, azzá tette, ami? Egy majdnem ötvenezer embert számláló hadsereg fővezére, és ez a hadsereg bizonyos szempontból a világ legjobb hadserege, mely valaha is szerepelt a történelemben.

Ez a hadsereg a szabadságért harcol: ez egyetlen célja és alapja, nyíltan és egyszerűen. A múltban is voltak hadseregek, egyik jött a másik után – ezek a hadseregek országokért, városokért, kincsekért, hadizsákmányért, hatalomért, ilyen-amolyan területek fennhatóságáért harcoltak; de ez a hadsereg az emberi szabadságért és az emberi méltóságért ragadott fegyvert, ez a hadsereg sem ezt az országot, sem azt a várost nem nevezi hazájának, mivel ennek a hadseregnek a katonái minden országból, minden városból, minden törzsből gyűltek a zászlók alá, ebbe a hadseregbe minden katona ugyanazt az örökséget hozta magával: a szolgaság örökségét – de ugyanazt a gyűlöletet is: gyűlöletét minden rabszolgatartó iránt. Ez a hadsereg érzi, hogy győznie kell – nincsenek hidak mögötte, melyeken visszavonulhat, nincsenek országok, melyek befogadnák vagy megvédenék. Itt új kezek forgatják a történelem kormánykerekét: kezdet ez, erjedés, szótlan suttogás, üstökös csoda, villanó fényesség, vakító villám, melyet földrengető mennydörgés követ. Ez a hadsereg egyszerre csak tudja, hogy a kivívandó győzelemnek meg kell változtatni a világot – ennélfogva vagy megváltoztatja a világot, vagy lemond a győzelemről.

Amint Spartacus ott áll, elgondolkozva a térkép fölött, talán felvetődik benne a kérdés: hogy is született ez a hadsereg? Eszébe jut az a maroknyi gladiátor, mely kitört a kövér lanista iskolájából. Úgy gondol rájuk, mint egy elhajított lándzsára, mely az élet tengerét legmélyéről kavarja fel, úgy, hogy a rabszolgavilág örök csöndje és bénultsága egyszerre csak felrobban. Eszébe jut az a sok-sok küszködés, mellyel ezekből a rabszolgákból katonákat csinált, közös munkára, közös gondolkozásra nevelte őket – és utána próbálja azt is megérteni: mért állt meg hát az óriás lendület?

De most nemigen van idő az efféle gondolatokra. Ütközet előtt állnak. A szíve nehéz lesz a félelemtől; mindig ezt érzi csata előtt. Ha majd elkezdődött az ütközet, a félelem nagyrészt elszáll belőle; de most még tele van aggodalommal. Sorra nézi az asztal körül álló bajtársait. Mért oly nyugodt az arcuk? Nem osztoznak vele a félelemben? Látja Crixust, a vörös hajú gallust, apró, kék szeme oly mélyen és nyugodtan ül piros, szeplős arcába ágyazva, hosszú szőke bajusza az álla alá csüng le. Ott áll Gannicus, a barátja, testvére a rabságban, testvére a törzsük testvériségében. És ott van Castus és Phraxus és Nordo, a széles vállú fekete Afrikából, Mosar, ez a könnyű, karcsú, éles eszű egyiptomi, és David, a zsidó egyikük arcán sem tükröződik semmi félelem. Hogy van ez? Mért fél éppen ő?

Végre megszólal éles hangon:

– Nos, barátaim? Mit csináljunk? Álljunk itt reggeltől estig, találós kérdést játszva arról a hadseregről, mely ott áll a völgy túlsó oldalán?

– Az a hadsereg igen nagy – mondja Gannicus. – Nagyobb hadsereg ez, mint amilyennel valaha is találkoztunk vagy harcoltunk. Meg se tudjuk számláim őket, legföljebb annyit mondhatok, hogy tíz légió lobogója határozottan kivehető volt. Galliából lehozták a hetediket és nyolcadikat. Afrikából és Hispániából hármat hoztak ide. Ekkora hadsereget még sohasem láttam, soha életemben. Legalább hetvenezer embernek kell lenni a völgy túlsó oldalán.

Crixus az első, aki kijön a sodrából, ha félelmet vagy ingadozást szimatol. Ha Crixuson múlna a dolog, már rég meghódították volna a világot. Egy jelmondatot hajtogat örökké: „Neki Rómának!” Ne egyenként öldössük a patkányokat, hanem gyújtsuk rájuk a fészküket. Most így szól:

– Unalmas vagy, Gannicus, örökösen ezekkel a „legnagyobb hadseregeiddel”, meg „nem megfelelő időpontjaiddal”. Hát ide figyelj: fütyülök a hadseregükre. Ha tőlem függne a döntés: megtámadnám őket. És most támadnám meg őket, és nem egy óra múlva, és nem holnap, és nem mához egy hétre.

Gannicus ezt mindenképpen el akarja kerülni. Lehet, hogy a rómaiak megosztják erőiket. Ezt már nemegyszer csinálták, lehet, hogy most is így lesz.

– Nem így lesz – mondja Spartacus. – Szavamat adom rá, hogy nem így lesz. Semmi okuk rá. Mindnyájan itt vagyunk együtt nekik. Tudják, hogy mindnyájan itt vagyunk. Mért apróznák fel az erejüket? Ekkor Mosar, az egyiptomi szólal fel:

– Kivételesen egyet kell értenem Crixusszal. Elég szokatlan, hogy ilyesmi előfordul, de jelen esetben Crixusnak igaza van. Valóban nagy hadsereg állt fel a völgy túlsó végében, és nekünk előbb-utóbb meg kell ütköznünk velük, és könnyen meglehet, hogy előbb, ők ráérnek itt üldögélni, mert van mit enniök, de nekünk egy idő múlva nem lesz mit ennünk. És ha odébb vonulunk: megkapják, amire vártak.

– Mit gondolsz, mennyien vannak? – kérdezi Spartacus az egyiptomit.

– Sokan. Legalább hetvenezren. Spartacus komoran rázza a fejét:

– Ó, az sok, fene sok. De azt hiszem, igazad van. Itt kell felvennünk a harcot velük. – Szeretne könnyed hangsúllyal beszélni, de a szívében nincsen semmi könnyedség.

Elhatározzák, hogy három óra múlva oldalba támadják a rómaiakat, de a csata hamarabb elkezdődik. Alighogy a különböző parancsnokok visszatérnek ezredeikhez, a rómaiak hirtelen támadást intéznek a rabszolgasereg közepe ellen. Nincs itt szó semmiféle bonyolult taktikáról, ravasz fölfejlődésekről; egy légió nyílegyenesen nekiront a rabszolgahad közepének, mintha egy lándzsát pontosan a főhadiszállásra céloztak volna: és erre az egész óriási római sereg máris ott hömpölyög a támadó légió nyomában. David Spartacusszal marad, és majdnem egy teljes óráig sikerül a taktikai elvek alapján kidolgozott védelmet a parancsnoki sátorból irányítaniuk. De ezután a harc már közvetlen közelükbe ér, és kezdődik a boszorkánytánc. A sátor rongyokban hever. A csata sodorja őket, mint a tenger; Spartacus körül dühöngő forgószél.

Ez igen, ez harc. Ha eddig nem tudta volna David, most legalább megtudja, mit jelent harcolni. Ehhez képest minden csak csetepaté. Spartacus most nem egy hatalmas hadsereg fővezére, hanem csupán magányos ember, meztelen karddal és a közkatonák négyszögletű pajzsával. Harcol, mint tíz ördög. És így harcol mellette a zsidó. Szikla mind a kettő, és körülöttük kavarog a csata. Most az egyszer egyedül maradtak, és a puszta létükért harcolnak. Száz ember tör a segítségükre. David Spartacusra néz, és látja, amint az vérben-verítékben nevetésre torzítja az arcát.

– Ez aztán a csata! – kiáltja oda. – David, láttál már ilyen csatát? Látunk még életünkben napfelkeltét ilyen csata után? Ki tudja?

„Ez tetszik neki – gondolja David. – Milyen különös ember! Ki gondolná: hogy élvezi a harcot! Ki gondolná: hogy érti a harcot! Úgy harcol, mint a feldühített fenevad! Úgy harcol, mintha abból a hőskölteményből lépett volna ki, melyből énekelni szokott!”

Nem is tudja, hogy ő maga is éppúgy harcol, mint Spartacus. Ahhoz, hogy Spartacust csak egy dárda is megsebezhesse, előbb Davidot kell megölni. Most macska, örökké lesben álló nagy macska, az őserdők vadmacskája, kardja a karma. Egy pillanatra sem tágít Spartacus mellől. Mintha csak egy Spartacus törzséről sarjadt erős ág volna, úgy összenőtt a vezérrel – ott van, történjék akármi. A csatából keveset lát. Csak azt látja, ami épp Spartacus és jómaga előtt van, de neki ez elég. A rómaiak tudják, hogy Spartacus itt van, és már régen nem törődnek a manipulusok kadétiskolás taktikai mutatványszámaival, pedig éveken át csak azokat tanulták. Rendetlen tömegekben zuhognak rájuk; a tisztek a hajcsárok, verekednek és dulakodnak, hogy Spartacushoz férkőzhessenek, hogy földre tiporhassák, hogy megölhessék, hogy levághassák a szörnyeteg fejét. Oly közel vannak már, hogy David hallja azokat a mocskos szitkozódásokat, melyek csak úgy ömlenek a rómaiak szájából. Külön hangzavar ez a fegyvercsattogás és a csatazaj felett. De a rabszolgák is tudják, hogy Spartacus ott van, és erre a másik oldalról özönlenek a küzdelem gyújtópontja felé. Spartacus neve úgy emelkedik mindenünnen a levegőbe, mintha zászló volna. Ott leng és lobog mindenütt a csatatér fölött, mint a zászló. Spartacus! Messzi mérföldekre innen – mindenki hallja. Öt mérföldre, egy fallal körülbástyázott városban is jól hallják a csatazajt.

David is hallja mindezt, de nem figyel oda; nem törődik semmivel, csak a testébe ütköző ellenséggel, csak a két keze harcával. Amint kezd erőt venni rajta a fáradtság, amint az ajka tikkadtabb már, mint a tapló: a csata percről percre annál borzalmasabb lesz. Azt nem is tudja, hogy kétmérföldes arcvonalon küzdenek. Azt se tudja, hogy Crixus két légiót szétzúzott, és most üldözi a maradékot. Csak azt tudja, hogy a keze és kardja megvan még, és Spartacus itt van mellette. Még azt se vette észre, hogy a nagy verekedés közben a hegyoldalról egészen a völgy mélyére jutottak – mikor már sokáig gázolt a puha, füves földben, akkor vette csak észre. Erre bele a folyóba; a harc változatlanul folyik tovább, térdig állnak a vízben, habjait vörösre festi a vér. Lenyugszik a nap, vörös az ég mindenfelé: vészt jósló ave ez annak a sok-sok ezernyi embernek, aki most gyűlölettel és harccal tölti meg a völgyet. A sötétségben legfeljebb kissé alábbhagy a küzdelem, de azért pillanatra sem marad abba; a hideg holdfényben a rabszolgák nekihasalnak a véres víznek, és isznak, isznak, isznak, mert ha nem isznak, rajtuk a halál.

Napkeltekor a római támadás megtörik. Kik harcoltak valaha a világon úgy, mint ezek a rabszolgák! Mindegy, hogy hányat ölnek meg közülük, ordítva és üvöltve újak jönnek a helyükre. Nem emberek módjára harcolnak, nem – itt vadállat mindegyik, hiszen ha egy római már százszor is megforgatta a kardját a belükben, és félholtan zuhannak a földre: foggal harapnak bele a római lábába, úgyhogy az csak úgy tud odébb lépni, ha elvágja a rabszolga nyakát. Sebesültek négykézláb csúsznak-másznak a földön, de ezek is harcolnak tovább, míg csak meg nem halnak. Mások tán abbahagynák a csatát naplemente után, de ezek úgy harcolnak a sötétben is, mint a macskák, és nem nyugszanak egy pillanatra sem.

És épp ezért: félelem szállja meg a rómaiakat. Ez a félelem nem új, már régóta érzik fekete terebélyét magukban, mert már régóta beléjük vetették a magját. A rabszolgáktól való állandó rettegést. Az ember reggeltől estig rabszolgákkal él együtt, de tulajdonképpen nem bízik bennük soha. Itt vannak, egészen belül, és ugyanakkor mennyire kívül. Mindennap rámosolyognak az emberre, de a mosoly mögött ott van a gyűlölet. Egy gondolatuk van: hogy az embert megöljék. Ettől a gyűlölettől nő az erejük. Csak várnak és várnak és várnak. Türelmük végtelen, emlékezetük végtelen. Ez az a mag, melyet akkor vetettek el a rómaiak lelkébe, mikor azok először kezdtek gondolkozni efféle dolgokról – és most megérett ennek a magnak a gyümölcse.

A rómaiak fáradtak. Alig van erejük, hogy a pajzsukat cipeljék, vagy hogy felemeljék a kardjukat. De a rabszolgák nem fáradtak. Náluk nem érvényes az egyszeregy. Tíz bukik le itt, száz bukkan fel ott. És a száz: ezer lesz, és az ezer: tízezer, és egyszerre az egész római seregen úrrá lesz a pánik: kezdik elhajigálni fegyvereiket, és menekülnek. Tisztjeik próbálják megállítani őket, de azok megölik a tiszteket, és rémült üvöltéssel menekülnek a rabszolgák elől. De a rabszolgák máris a nyomukban vannak, bő kézzel fizetve régi adósságukat, úgyhogy a csatamezőt hosszú mérföldeken át szőnyegként borítják a rómaiak, akik most hason fekszenek, sebekkel a hátukon.

Mikor Crixus és a többiek Spartacusra akadnak, még mindig a zsidóval találják. Spartacus lefeküdt a földre, ott alszik a holttestek között, a zsidó őrködik felette, karddal a kezében.

– Hagyjátok aludni – mondja a zsidó. – Nagy az ő győzelme. Hagyjátok aludni.

De tízezer rabszolga halt meg ebben a nagy győzelemben. És újabb támadó seregek közelednek – még hatalmasabb római seregek.

7.

Mikor elterjedt a hír, hogy a rabszolga már a végét járja, az érdeklődés meglehetősen csökkent. Úgy a tizedik órában, vagyis a délután közepe felé, már csak a keresztre feszítés legkitartóbb ínyencei ácsorogtak tovább, alig maroknyi néző – ezek voltak ott, meg egypár mezítlábas kéregető vagy koszos naplopó, akiket most bizonyára nem látnának szívesen a nagyszámú és legkényesebb igényeket is kielégítő délutáni szórakozóhelyeken, melyekben egy ilyen város is, mint Capua, bővelkedett. Igaz, versenyek nem voltak most Capuában, de a két pompás aréna közül valamelyikben egész biztosan lesz valami. Mivel idegenforgalom szempontjából a városnak semmi panasza sem lehetett, a gazdagabb capuai polgárok szinte becsületbeli ügyet csináltak abból, hogy egy évben legalább háromszáz napon párviadalokkal kedveskedjenek a kirándulóknak. Pompás színház is volt Capuában, azonkívül hatalmas nyilvánosházak, méghozzá igen szép számban: ezek az üzemek itt sokkal leplezetlenebbül dolgoztak, mint ahogy ez Rómában lehetséges lett volna. Ezekre a helyekre a világ minden fajából és nemzetéből különlegesen kiképzett nőket gyűjtöttek össze, hogy a város jó hírét ezzel is nagyban emeljék. És mindehhez még a remek üzletek, az illatszerbazár, a fürdők s az összes vízisportok a gyönyörű öbölben.

Ennélfogva nem meglepő, hogy egy haldokló, keresztre feszített gladiátor csak múló varázzsal bírt a nézők számára. Ha nem a munera hőse, oda se hederítettek volna, de még így is alig érdekelt valakit. Az a három dúsgazdag kereskedő, aki a kis zsidó kolónia élén állt, a „teljes jogú és Capuában lakó római polgárokhoz” írt levelében kijelentette, hogy semmi közük a keresztre feszítetthez, és így semmiféle felelősséggel sem tartoznak vele kapcsolatban. Hangsúlyozták, hogy anyaországukban minden forradalmat és elégedetlenséget már régen elfojtottak, ugyancsak hangsúlyozták, hogy a körülmetéltség még egyáltalában nem bizonyít zsidó származást. Az egyiptomiak, föníciaiak, sőt még a perzsák között is egészen általános a körülmetélkedés. Azonkívül végtelen távol áll a zsidó nép szellemétől, hogy olyan hatalom ellen támadjon, mely az egész világnak a békesség, a bőség és áldásos rend állapotát ajándékozta, így hát mindenkitől elhagyatva, a gladiátor magányosan, meggyalázva és keserves kínok között nézett halála elé. Nem szolgált semmiféle szórakozással a katonák számára; még kevesebbel a bámészkodóknak. Egy nyomorult vénasszony ült közöttük, térde köré font karokkal, a keresztre feszítettre bámulva. A katonák, csupa unalomból, piszkálni kezdték.

– Na, szép virágszál – mondta az egyik –, csurog a nyálad a fiú után odafönt, mi?

A másik folytatta:

– Vágjuk le? És adjuk oda neked? Valld be, mikor feküdtél utoljára egy ilyen jóképű fickóval, he?

– Régen – motyogta a vénasszony.

– De ezt jól kifogtad, bikád lesz, ha az ágyba viszed. Utána legalább elmondhatod, hogy ez egyszer meghágtak. Az istenit, te vén kanca, most aztán csődörödre akadtál. Na, benne vagy a dologban, ó, tisztes korú hölgyemény?

– Nem szégyellitek magatokat, így beszélni? – mondta. – Miféle népség vagytok? Hogy beszélhettek így velem?

– Ó, ezer bocsánat, nagyságos nagyasszony – azzal a két katona, egyik a másik után, mély meghajtással tisztelgett az anyóka előtt. Most az a pár ottragadt bámészkodó is be akart kapcsolódni a mókába, és odagyűltek köréje.

– Kell a fenének a ti bocsánatkéréstek – mondta az öregasszony. – A posványtól! Én csak piszkos vagyok. De ti: maga a posvány. Én lemoshatom a piszkot a fürdőben. Ti soha.

A katonáknak nem tetszett, hogy most az asszony is az ő pénzükkel fizetett, úgyhogy sürgősen visszatértek a tekintély hangjára. Gorombák lettek, a szemük szikrázott:

– Lassan a testtel, asszonyság – jegyezte meg az egyik. – Jó lesz, ha lakatot teszel a szádra.

– Úgy beszélek, ahogy nekem tetszik.

– Akkor eriggy a fürdőbe, és úgy gyere vissza. Ahogy kinézel és ahogy itt ülsz, és épp a városkapuval szemben, igazán épületes látványosság.

– Azt elhiszem, hogy látványosság vagyok – vigyorgott a katonákra az öregasszony. – Méghozzá borzalmas látvány, mi? Ó, micsoda nép vagytok, ti rómaiak! A világ legtisztább népe. Nem is római, aki nem fürdik mindennap, legyen bár olyan naplopó, mint amilyenek ti vagytok: délelőtt szerencsejáték, délután cirkusz: ettől vagy római. Hű, de fene tiszták...

– Na, elég lesz, öreg. Fogd be a szádat.

– Nem lesz elég, de nem ám. Én nem mehetek fürödni. Én rabszolga vagyok. Rabszolgák nem mehetnek a fürdőbe. Én már öreg vagyok, kifacsart citrom, mit csinálhatsz velem? Semmit. Ha a fejed tetejére állsz, akkor se. Ülök a napon, és nem zavarok senkit, de úgy látszik, ez se tetszik neked, mi? Naponta kétszer elmegyek a gazdám házába, ad nekem egy falás kenyeret. Jó kenyeret. Római kenyeret; rabszolgák vetették, rabszolgák aratták, rabszolgák őrölték, rabszolgák sütötték. Ha végigmegyek az utcán, látok-e valamit, amit nem a rabszolgák keze csinált? Azt hiszed, meg tudsz ijeszteni? Köpök rád!

Miközben ilyesmik történtek, Crassus visszajött az Appiai Kapuhoz. Alig aludt valamit, ahogy ez már így is szokott lenni, ha az ember nappal akarja pótolni azt a pihenést, melyet az éjszaka elmulasztott. Ha valaki történetesen megkérdezte volna, hogy mért jött vissza a keresztre feszítés színhelyére, bizonyára csak egy vállrándítás lett volna a válasz. Közben nagyon is jól tudta, hogy mért jött vissza. Crassus életének egy egész korszaka zárult le ennek az utolsó gladiátornak a halálával. Crassusra nemcsak úgy fognak emlékezni, mint egy nagyon gazdag emberre, hanem mint arra a férfiúra, aki leverte a rabszolgák lázadását.

Ezt persze könnyű így kimondani, de távolról sem volt ilyen könnyű megcsinálni. Ameddig csak él, Crassus sohasem fog szabadulni a rabszolgaháború emlékétől. Ezek az emlékek végigkísérik majd egész életét, ezekkel fog ébredni, ezekkel fog elaludni. Amíg Crassus meg nem hal: nem búcsúzhat el Spartacustól.

Akkor majd vége lesz Spartacus és Crassus küzdelmének. De csakis akkor, így hát Crassus most visszament a kapuhoz, hogy még egyszer megnézze: mi maradt még, mi él még az ellenségből?

Közben az őrséget is váltották, új kapitány volt velük, de persze az is ismerte a generálist, ahogy jóformán mindenki Capuában, és most azt se tudta, hova legyen buzgalmában. Igyekezett a legelőzékenyebb és a legkellemesebb lenni. Többek között azért is bocsánatot kért, hogy a gladiátor halálának közönsége ennyire megcsappant.

– Nagyon gyorsan hal meg – mondta a kapitány. – Meglepő. Az ember azt gondolta volna, hogy ez a legszívósabb, legkitartóbb fajtából való. Az ilyesminek legalább három napig kellett volna még élnie. Pedig már a hajnalt sem éri meg.

– Honnan tudja? – kérdezte Crassus.

– Könnyű megállapítani. Jó pár keresztre feszítést láttam már, és mindegyik ugyanazon sablon szerint megy le. Kivéve, ha a szögek fő artériát lyukasztanak át; akkor hipp-hopp, máris elvéreznek. De ez itt aránylag kevés vért vesztett. Egyszerűen nem akar tovább élni, és ha egyszer ez a szeszély kapja el őket, nagyon gyorsan meg is halnak. Az ember nem is gondolná, hogy ilyesmi is számít, nem?

– Nemigen érnek már meglepetések – mondta Crassus.

– Azok után, amiket látott, el is hiszem.

Ebben a pillanatban a katonák megragadták az öregasszonyt, és az éles sikoltozás – az asszony közben összeverekedett a katonákkal – magára vonta Crassus és a kapuőrség kapitányának figyelmet. Crassus határozott lépésekkel odament, azonnal átlátta a helyzetet, és gúnyosan odaszólt a katonáknak:

– Micsoda hősök koszorúja vagytok! Nem hagyjátok rögtön azt az öregasszonyt?

A hangjában volt valami, amitől rögtön engedelmeskedniük kellett. Az öregasszonyt elengedték. Az egyik felismerte Crassust, ezt oda is súgta mindjárt a többinek, mire odajött a kapitány, és tudni akarta, miről is van szó, és hogy nincs-e jobb dolguk, mint efféléket csinálni?

– Szemtelen volt, és mocskos szájú.

Erre valaki az ácsorgók közül elröhögte magát.

– Kotródjatok innen, az egész banda – förmedt rá a kapitány a lebzselőkre. Néhány lépést hátráltak, de azért ott maradtak, a vén szipirtyó meg kaján elégtétellel pislogott Crassus felé.

– Így hát a nagy generális az én védelmezőm – mondta.

– Ki vagy te, vén boszorkány? – kérdezte Crassus.

– Ó, nagy ember, boruljak térdre előtted, vagy köpjelek szemen?

– Na tessék! Nem megmondtam? – diadalmaskodott a katona.

– Igen, no de semmi hiba. Mi a bajod, néniké? Mit akarsz? – kérdezte Crassus.

– Nem akarok semmit, csak hogy hagyjanak békében. Kijöttem ide, hogy lássam, hogy hal meg egy derék ember. Bizony nem volna szép, hogy ilyen ember egyedül haljon meg. Itt ülök hát addig, és itt vigyázok addig, míg meghal. A szeretetet hozom neki, ez az ajándékom. Meg akarom mondani neki, hogy sohasem fog meghalni. Spartacus sem halt meg soha. Spartacus él.

– Mi a csudákat beszélsz itt összevissza, öreganyám?

– Te nem tudod, hogy miről beszélek? Te? Marcus Licinius Crassus? Spartacusról beszélek. Igen. És én tudom, hogy miért jöttél ki ide. Senki más nem tudja. Ezek itt nem tudják. De te meg én tudjuk. Igazam van?

A kapitány szólt a katonáknak, hogy fogják meg, és vigyék a fenébe, mit teketóriáznak annyit ezzel a piszkos kapcaronggyal, de Crassus dühösen visszaparancsolta őket.

– Hagyjátok békében, mondtam már egyszer. Nem kell minden pillanatban igazolni csodálatos hősiességteket! Ha ilyen fene nagy héroszok vagytok, bizonyára valamelyik légióban szeretnétek szolgálni, nem pedig egy ilyen nyaralóhelyen. Nem szorulok más védelmére. Talán még el tudok bánni egy vénasszonnyal.

– Te félsz – mondta mosolyogva az öregasszony.

– Mitől félek?

– Tőlünk félsz. Talán nem? Ti mind, mind, éppígy féltek tőlünk. Ezért is jöttél ide ki. Hogy lásd, hogy meghal. Hogy egész biztos lehess abban, hogy a legutolsó is meghalt. Úgy éljek, hogy bizonyos rabszolgák néha jól megijesztettek! És azóta még mindig félsz. És ha ez meghal, gondolod, vége van? Lesz ennek valaha vége, Marcus Licinius Crassus?

– Ki vagy te, öreganyó?

– Rabszolga vagyok – felelte, és ettől a pillanattól fogva mintha hirtelen egészen együgyű, gyerekes és szenilis lett volna. – Azért jöttem ki ide, hogy együtt legyek valakivel, aki az én fajtámból való, hogy segítsek rajta, ahogy tudok. Azért jöttem, hogy elsirassam. A többiek mind féltek kijönni. Capua tele van az én fajtámmal, de félnek kijönni. Spartacus azt mondta nekünk, hogy keljetek fel, és legyetek szabadok! De mi féltünk. Oly erősek vagyunk, és mégiscsak gyáván kuporgunk, nyafogunk és megfutunk.

Csipás szeméből ömlöttek a könnyek.

– Most mi lesz velem? – kérdezte aggodalmasan.

– Semmi, nénike. Csak ülj itt tovább, és sírjál tovább, ha éppen kedved van hozzá. – Azzal pénzt dobott neki, és elgondolkozva továbbment. Odaállt a keresztfához, felnézett a haldokló gladiátorra, és a vénasszony szavait forgatta a fejében.

8.

A gladiátor életének négy korszaka volt. A gyermekkor a tudatlanság boldog időszaka volt. Ifjúságának ideje tele volt tudással, fájdalommal és gyűlölettel. Mikor Spartacusszal harcolt: a reménykedés ideje volt. És a kétségbeesés ideje akkor következett, mikor megtudta, hogy az ügyük – elveszett. És most: eljött immár a kétségbeesés idejének is a vége. Most meghal.

Harc volt a mindennapi kenyere, ebből élt – de most nem harcolt tovább. Ellenállás, a harag mérhetetlen fúriája: ez volt az élete – egy türelmetlen kiáltás, hogy logika legyen ember emberhez való viszonyában. Vannak, akik elfogadják, ami van, és vannak, akik képtelenek elfogadni azt, ami van. Ő semmit sem tudott elfogadni, míg nem találkozott Spartacusszal. Ekkor elfogadta a nagy tanítást: az ember élete – ez a nagy érték. Spartacus élete – ez az érték, ez az igazi nemesség, és akik vele éltek, nemesen éltek – de most, itt a keresztfán, és haldokolva, újra és újra feltette a kérdést: mért nem tudtak győzni? És ez a kérdés éhesen kereste a választ, az értelemnek abban a zűrzavarában, mely egyedül maradt meg számára a világból – és erre a kérdésre nem kapta meg a választ...

...Ott van együtt Spartacusszal. És jön a hír: Crixus meghalt. Crixus halála – ez a Crixus életének logikája. Crixus egy álomból élt. Spartacus megérezte, hogy az álma mikor foszlott szét, és mikor vált lehetetlenné. A Crixus álma, a Crixus rögeszméje: elpusztítani Rómát. De eljött az a pillanat is, mikor Spartacus világosan látta, hogy Rómát sose tudják elpusztítani, csak Róma tudja elpusztítani őket. Ez volt a kezdet. És a vége az volt, hogy húszezer rabszolga meghalt, és akik vele mentek, meghaltak. A hatalmas, csupa tűz, vörös hajú gallus nem nevet többé, nem kiáltozik többé. Meghalt.

David ott áll Spartacus mellett, mikor megjön a hír. Egy életben maradt rabszolga hozza, ő a futár. Ezek a halál futárai. Spartacus figyel. Aztán Davidhoz fordul.

– Hallottad? – kérdi.

– Hallottam.

– Hallottad, hogy Crixus meghalt, és egész serege odaveszett?

– Hallottam.

– Van ennyi halál a világon? Mondd!

– A világ tele van halállal. Mielőtt megismertelek, csak halál volt a világon.

– Most is csak halál van a világon – mondja Spartacus.

Spartacus megváltozott. Valami más lett belőle. Soha többé nem lesz az, ami volt. Az a mélységes és szerelmes kapcsolat, mely eddig az élethez kötötte, és amely nem szakadt meg a núbiai aranybányákban, mely nem szakadt meg az arénában, mikor ott állt meztelenül, egyetlen késsel a kezében: ez a kapcsolat most megszakadt. Spartacus szemében a halál győzött az életen. Ott áll, fásult arccal, üres szemekkel, és ebből a nagy ürességből patakzanak a könnyek, folynak, folynak lefelé széles csontú barna arcán. Milyen rettenetes, szívet tépő dolog ez, hogy Davidnak itt kell állnia és néznie, hogy Spartacus sír! A síró Spartacus! Efféle gondolat megy át a zsidó agyán: „Beszéljek nektek Spartacusról?”

Mert nem láttok semmit, ha nézitek. Nem tudtok semmit, ha nézitek. Csak egy törött, lelapított orrot láttok, széles szájat, barna bőrt, és egymástól messze fekvő két szemet. Mit tudhattok meg ebből róla? Ez most új ember. Azt mondják, olyan, mint az ősidők hősei; de ugyan miben hasonlítanának az ősidők hősei Spartacushoz? Származhat egy hős – rabszolga apától, akit ismét csak egy másik rabszolga nemzett? Honnan jött ez az ember? Hogy élhet gyűlölet és irigység nélkül? A keserűsége, az epéje – ez árulja el az embert –, de az az ember, aki most itt áll, annak nincs epéje, és nincs keserűsége. Nemes lelkű férfiú áll előttetek. Ez a férfiú egész életében soha rosszat nem csinált. Ez az ember egészen más, mint ti – és egészen más, mint mi. Amik mi csak akarunk lenni: ő az – de közülünk senki sem az, ami ő. Előttünk járt. És most sír.

– Miért sírsz? – kérdezi David. – Kemény dolgok várnak most reánk, mért sírsz? Ezek most nem hagynak bennünket békén, míg utolsó szálig meg nem halunk.

– Te sose sírsz? – kérdezi Spartacus.

– Mikor apámat keresztre feszítették, akkor sírtam. Azóta nem sírtam soha.

– Nem apádat sirattad – mondja Spartacus –, és én nem Crixust siratom. Magunkat siratom. Mért kellett így történnie? Hol hibáztuk el a dolgot? Kezdetben a kétely árnyéka sem ért engem. Egész életem értelme az a pillanat volt, mikor a rabszolgák erősek lettek, és fegyver került a kezükbe. Akkor nem ismertem a kételyt. A korbács korszakának vége. Harangok zúgtak az egész világon. Mért nem, mondd, mért nem, mért nem tudtunk győzni? Mért haltál meg Crixus, drága bajtársam? Mért voltál ilyen önfejű és fékezhetetlen? Most meghaltál, és veled együtt az a sok derék ember... mind meghalt!

A zsidó csak ennyit mond:

– A halottak: halottak. Ne sírj, Spartacus!

De Spartacus lezuhan a földre, egy roncs, egy romhalmaz az egész ember, arca a sárban, és ezzel a sáros arcával kiáltja:

– Hívjátok ide Variniát. Hívjátok ide. Mondjátok neki, hogy félek, és rajtam a halál árnyéka...

9.

Mielőtt a gladiátor meghalt, egy pillanatra ragyogó világosság derült az agyára. Kinyitotta a szemét. Mindent élesen látott, és egy egészen rövid kis időre semmiféle fájdalmat sem érzett. Világosan és tisztán látta a széles panorámát maga körül. Látta az Appiai Utat, a nagy római utat, Róma fő büszkeségét és fő vivőerét, amint elnyúlik hosszan észak felé, míg el nem vész a távolban, ahol végre a hatalmas urbsba ér. Másik oldalán a város falait és az Appiai Kaput látta. Látta azt a tucat unatkozó városi katonát. Látta a kapuőrség kapitányát is, amint nagyban udvarolt egy csinos fruskának. Látott egypár gyanús csellengőt – ezek az út szélén kuporogtak. Az úton hol volt, hol nem volt forgalom, mivel elég későre járt már az idő, és a város szabad polgárainak java része a fürdőkben volt. Az országúton túl, mikor a rabszolga kissé távolabbra irányította tekintetét, úgy képzelte, hogy a tenger csillogását is látja a minden tengeröblök legszebbikében. Hűvös szél fújt a tenger felől, és a szellő érintése olyan volt az arcán, mint a szeretett asszony hűvös kezének érintése.

Látta azokat a zöld bokrokat, melyekkel tájkertészek díszítették az országút szélét, mögöttük a fekete ciprusfákat, és még tovább észak felé a hullámzó dombokat meg kopár hegygerinceket – ott bujdosnak a megszökött rabszolgák. Látta a kék délutáni égboltot, kék volt, és szép volt, mint a teljesülhetetlen vágy okozta fájdalom – és mikor újból a kereszt aljába nézett, egy magányos öregasszonyt látott, a keresztfától tíz-húsz lépésre kucorgott a földön, folyton csak őt nézte, és sírt, miközben nézte.

„Nézd csak: engem sirat ez az asszony” – gondolta magában a gladiátor.

„Ki vagy te öregasszony, aki itt üldögélsz, és siratsz engem?”

Tudta, hogy meg fog halni. Az agya tiszta volt – tudta, hogy meg fog halni, és hálás volt, hogy hamarosan nem lesz már emlékezés, nem lesz kínszenvedés, csak az az álom, melyről minden ember feltétlen biztonsággal tudja, hogy egyszer elkövetkezik. Nem érzett többé semmi vágyat, hogy harcoljon a halállal, hogy ellenálljon. Érezte, hogy majd ha lehunyja a szemét, az élet kimegy belőle: gyorsan, könnyedén.

És akkor meglátta Crassust. Meglátta és megismerte. Szemük találkozott. A római generális némán és egyenesen állt, akár egy szobor. Tetőtől talpig hófehér tóga borította, fenséges redőzetbe szedve. Finom rajzú, szép, napbarnított feje mintha csak Róma erejének, hatalmának és dicsőségének lett volna jelképe.

„Szóval itt vagy, Crassus, hogy lásd, hogy halok meg – gondolta a gladiátor. – Idejöttél, hogy végignézd a legutolsó rabszolga kereszthalálát, így hal meg egy rabszolga, és a legutolsó dolog, amit lát, a világ leggazdagabb embere.”

Ekkor a gladiátornak eszébe jutott egy másik alkalom, mikor ugyancsak látta Crassust, és eszébe jutott újra Spartacus. És eszébe jutott, milyen volt akkor Spartacus. Tudták, hogy az ügynek vége; tudták, hogy elveszett; tudták, hogy ez az utolsó ütközet. Spartacus elbúcsúzott Variniától. Varinia könyörgött, kétségbeesetten könyörgött, hogy vele mehessen, de Spartacus búcsút vett tőle, és nem engedte, hogy vele jöjjön. Varinia teherben volt, és Spartacus remélte, hogy még láthatja újszülött gyermekét, mielőtt még a végső küzdelemre kerül a sor a rómaiakkal. De a gyermek nem jött a világra, mikor búcsút vett Variniától, és akkor azt mondta Davidnak:

– Soha nem látom a gyermekemet, öreg barátom, öreg bajtársam. Ez az egyetlen dolog, ami nagyon fáj. Csak ez. Egyéb már semmi, semmi.

A sereg már harcra készen állott, mikor elővezettek egy fehér lovat. Micsoda ló volt! Gyönyörű perzsa mén, fehér, mint a hó, büszke és csupa tűz. Ilyen ló kell Spartacusnak. Mintha egyszerre minden búját-gondját levetette volna magáról. Igen. És ez a friss arc – az arca volt, nem álarca. Valóban boldog volt, fiatal, tele élettel és életerővel, tele tűzzel. Az utolsó hat hónapban megőszült, de most senki sem látta a szürke hajat: mindenki csak az arca sugárzó fiatalságát látta. Ez a csúf arc: szép volt. Mindenki látta, hogy milyen szép. Az emberek csak nézték, és nem jött ki szó a szájukon. És akkor elibe hozták a pompás fehér lovat.

– Mindenekelőtt köszönöm nektek ezt a felséges ajándékot, drága barátaim, drága bajtársaim. – Ezt mondta Spartacus. – Mindenekelőtt köszönöm. Egész szívemből köszönöm. – Ekkor kihúzta a kardját, és szinte követhetetlen gyors mozdulattal markolatig döfte a ló szügyébe; amíg az állat még kétségbeesetten ágaskodott és nyerített, benn is hagyta, csak mikor a ló már térdre esett, felfordult és kimúlt, akkor húzta ki belőle. Spartacus körülnézett, kezében a vértől csöpögő karddal; az emberek borzadállyal és ámulattal függesztették rá szemüket. De Spartacuson nem változott semmi.

– Egy ló kimúlt – mondta. – Talán zokogni akartok, mert egy ló kimúlt? Mi az emberek életéért harcolunk, nem az állatok életéért. A rómaiak imádják a lovakat, és az ember iránt nem éreznek mást, mint megvetést. Hamarosan meglátjuk, ki hagyja el győztesen ezt a csatateret: a rómaiak-e, vagy jómagunk? Megköszöntem nektek az ajándékot. Pompás ajándék volt. Megmutatta, hogy szerettek engem, bár nem volt szükség ajándékokra, hogy ezt megtudjam. Tudom, mi van a szívemben. A szívem tele van szeretettel: titeket szeretlek. Nincs nyelv a világon és szó, mely ki tudná fejezni, hogyan szeretlek titeket, drága bajtársaim. Együtt éltünk. Még ha elbukunk is ma, az, amit csináltunk: örökké élni fog az emberek emlékezetében. Négy évig küzdöttünk Rómával... négy hosszú évig. Római seregnek soha hátat nem fordítottunk, soha meg nem futamodtunk. Nem fogunk elfutni erről a csatatérről ma sem. Azt akartátok, hogy lóháton harcoljak? Hagyjuk csak a lovakat a rómaiaknak. Gyalogosan harcolok, együtt a testvéreimmel. Ha megnyerjük ma ezt a csatát, lesz lovunk bőven, majd ekék elé fogjuk őket, nem harci szekerek elé. Ha meg elveszítjük, nos, ha elveszítjük, nem lesz szükségünk lovakra.

Ekkor megölelte őket. Mindegyiket, az életben maradt régi bajtársakat, sorba megölelte, és szájon csókolta őket. És mikor Davidhoz érkezett, így szólt hozzá:

– Na, barátom, híres gladiátorom: ma is mellettem maradsz?

– Mindig.

Amint ott lógott a kereszten, és nézte Crassust, a gladiátor arra gondolt: „Mit is tehet egy ember?” Nem sajnált semmit. Spartacus oldalán harcolt. Ott harcolt mindaddig, míg ez az ember, aki most nézi őt, ez a nagy generális, megugratta a lovát, és megpróbált áttörni a rabszolgák sorain. Spartacusszal együtt kiáltották:

– Gyere hozzánk, Crassus! Gyere! Tudd meg, hogy megy nálunk a vendégfogadás!

Addig harcolt, míg egy parittyakő le nem terítette. Derekasan harcolt. Örült, hogy nem kellett látnia Spartacus halálát. Örült, hogy a kereszt szégyene, a kereszt gyalázata végül is neki jutott, nem Spartacusnak. Nem érzett most semmi bánatot, semmi gondot, és egy pillanatra tán semmi fájdalmat. Megértette Spartacus utolsó, fiatalos örömét. Itt nincs szó vereségről. Most olyan volt, mint Spartacus, mivel részese lett ő is az élet ama legmélyebb titkának, melynek Spartacus volt legnagyobb tudója. Szerette volna Crassusnak elmondani. Kétségbeesve próbálta szóra nyitni a száját. Az ajka mozgott, és Crassus odament a kereszthez. Crassus ott állt, nézte a magasban haldokló embert, de egyetlen hang sem jött ki a gladiátorból. Ekkor a gladiátor feje lebillent; utolsó ereje is elhagyta tagjait, és meghalt.

Crassus addig állt ott, míg az öregasszony oda nem ment hozzá:

– Most már meghalt – mondta az öregasszony.

– Tudom – felelte Crassus.

Akkor visszament a kapuhoz, majd folytatta útját Capua utcáin keresztül.