Howard Fast

SPARTACUS

 

 

Howard Fast: Spartacus

© 1951, By Howard Fast

 

Fordította: Szentkuthy Miklós

 

Ezt a könyvet lányomnak, Rachelnek és fiamnak, Jonathannak írtam. Olyan réges-régen élt derék férfiak és asszonyok története ez, akiknek neve soha nem ment feledésbe. Hőseim forrón szerették a szabadságot s az emberi méltóságot; nemes, szép életet éltek. Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy olvasói, gyermekeim és mások is, erőt meríthessenek belőle saját, nehézségekkel teli jövendőjükhöz, hogy harcoljanak az elnyomás s a gonoszság ellen úgy, hogy Spartacus álma a mi időnkben valósággá válhassak.

ELSŐ RÉSZ

Hogyan utazott Caius Crassus
a Rómából Capuába vezető országúton, május hónapjában

1.

Feljegyezték, hogy az országutat, mely Rómából, az örök városból, Capuába, ebbe a valamivel ugyan kisebb, de majdnem éppoly szép városba vezet, már március hónap közepén ismét megnyitották az utazóközönség számára; persze, ez még nem jelentette azt, hogy az út forgalma azonnal régi medrébe tért volna vissza. Ha már erről van szó, az elmúlt négy esztendőben a köztársaság egyetlen útja sem ismerte magánembereknek és kereskedőknek azt a békés és gazdag áramlását, ami egy római úttól elvárható. Kisebb vagy nagyobb rendbontással mindenütt találkozott az ember, és nemigen térünk el az igazságtól, ha megjegyezzük: a Rómából Capuába vezető út tipikus helye lett az ilyen rendbontásoknak. Nagy igazság van abban, hogy amilyen az országút, olyan maga Róma; ha békesség és jólét virágzik az utakon, ez virágzik a városban is.

Hirdetmények jelentek meg a város utcáin, miszerint minden szabad polgár, akinek hivatalos dolga van Capuában, odautazhat, hogy azt elintézze, viszont a kéjutazásokat e csábos nyaralóhely felé meglehetősen korlátozták. Azonban az idők múltával, mikor Itália földjére bevonult a tavasz minden édességével és bájával, ezek a korlátozások is megszűntek, és így Capua pompás palotái és ragyogó környéke ismét odacsábították a rómaiakat.

Ráadásul a campaniai tájak természetes vonzóerejéhez, mindazok, akik finom illatszerekben találtak gyönyörűséget és egyébként viszolyogtak a fantasztikus áraktól: a szórakozás mellett még hasznot is találtak Capuában.

Itt emelkedtek sorban a nagy illatszergyárak, melyeknek nem volt vetélytársuk sehol a világon; Capuába hozták a hajók az egész földkerekség ritka eszenciáit és olajait: egzotikus és rafinált aromákat, egyiptomi rózsaolajat, Sába liliomának és Galilea pipacsának párlatát, mósuszolajat, citrom- és narancshéjat, szágólevelet és fodormentát, rózsafát és szantálfát, és még minden egyebet szakadatlan áradatban, szinte a végtelenségig. Az illatszer Capuában a fele árnál is olcsóbban volt beszerezhető, mint Rómában, s ha ehhez még tekintetbe vesszük az illatszerek növekvő népszerűségét ebben a korban (mind férfiak, mind nők körében), szükségességéről nem is beszélve – az ember hamarosan belátja, hogy egy capuai kirándulás, ha másért nem, már csak ezért is megéri a fáradságot.

2.

Az utat márciusban nyitották meg, és két hónappal később, május közepén, Caius Crassus és nővére, Helena, a barátnőjével, Claudia Mariusszal, felkerekedett, hogy egy hetet capuai rokonaiknál töltsön.

Ragyogó, tiszta és hűvös reggelen indultak el Rómából, igazi utazásra való nap volt – mindnyájan fiatalok voltak, és csillogott a szemük a kirándulás örömétől, meg azoktól a várva várt kalandoktól, melyekkel okvetlenül találkozni fognak. Caius Crassus, egy huszonöt éves fiatalember, akinek sötét haja dús és puha csigákban omlott alá, és szabályos vonásaival a jóképű és jó családfájú úriember társasági címkéjét szerezte meg magának, szép, fehér arab paripán lovagolt: tavaly kapta születésnapjára az apjától. A két lány nyitott gyaloghintóban utazott. Mind a két gyaloghintót négy, hosszú utakhoz edzett rabszolga cipelte, akik tíz mérföldet is megtettek anélkül, hogy pihentek vagy a hintót érezhetően megrázták volna. Az utat öt napra tervezték, az éjszakákat egy-egy barát vagy rokon villájában töltve; így aztán, ezekkel a kellemes pihenőkkel, kényelmesen juthatnak Capuába. Azt már indulás előtt tudták, hogy az úton véges-végig a Bűnhődés Jelképei vannak felállítva, de arra nem is gondoltak, hogy ez olyasvalami lehet, ami zavarhatná őket. Tény, hogy a lányok a legnagyobb izgalomba jöttek az elbeszélések hallatára, ami meg Caiust illeti, az ilyesféle dolgokra mindig meglehetősen kéjes-kellemes érzésekkel reagált, azonkívül büszke volt a gyomrára is, meg arra, hogy az efféle látványok nem borítják fel belső egyensúlyát.

– Végül is – filozofálgatott a lányokkal –, még mindig jobb nézni egy ilyen keresztfát, mint lógni rajta.

– Majd mindig csak magunk elé nézünk – mondta Helena. Szebb volt, mint Claudia, aki szőke volt és közönyös – szeme is, bőre is egyformán színtelen, egész modorában volt valami hervatagság, melyet még szándékosan is tenyésztett magában. A teste érett volt és vonzó, de Caius meglehetősen butának találta, és nem tudta megérteni, mi tetszett annyira nővérének rajta – épp erre a kérdésre akart mindenképpen határozott választ kapni ezen a kiránduláson. Már ezelőtt is nemegyszer elhatározta, hogy elcsábítja nővére barátnőjét, de ez az elhatározás mindig megtorpant Claudia blazírtságán és közönyén – ez a közöny nem is neki szólt különösképpen, hanem az egész világnak. Claudia unatkozott, és Caius meg volt győződve, hogy csupán ez az unottság volt az, ami megóvta attól, hogy mások számára is végleg unalmas legyen. A nővére: az valami egészen más. A nővére valahogy annyira izgatta, hogy már nyugtalanító is volt; éppolyan magas, mint ő, egész külsejében nagyon hasonlított hozzá, sőt, talán még csinosabb is nála, és azok a férfiak, akiket nem riasztott vissza határozottsága és erélye, szépnek tartották. A nővére izgatta, és teljesen tudatában volt annak, hogy mikor ezt a capuai kirándulást tervezte, izgalmának valamilyen feloldásában reménykedett. Nővére és Claudia fura, de gazdag kombinációt alkottak, és Caius kíváncsian várta az utazás gyümölcsözőnek ígérkező epizódjait.

Pár mérföldnyire Rómától megjelentek a Bűnhődés Jelképei. Az út itt egy sziklás és homokos kis fényárén vezetett keresztül, pár négyszögöl az egész; akit a látványosság rendezésével megbíztak, és akinek a teátrálishoz is volt érzéke, ezt a sajátos helyet szemelte ki az első keresztfának. A keresztet friss, fiatal fából vágták, még csurgott is a fenyőből a gyanta, és mivel mögötte árokba süppedt a föld, a kereszt otrombán, csupaszon és szögletesen rajzolódott a hajnali égre – hatalmas volt és lenyűgöző, talán túl hatalmas is, mivel ez volt a legelső; az ember jóformán észre sem vette azt a meztelen férfitestet, amely rajta lógott. Kissé ferdén állt az egész, ami gyakran előfordul a fejüknél nehezebb keresztfáknál – ez még csak fokozta furcsa, már-már emberi jellegüket. Caius rántott egyet a gyeplőn, aztán odahajtotta lovát a keresztfához; Helena is, kis ostorának halk csettintésével a gyaloghintó rabszolgáit arrafelé irányította.

– Ó, úrnő, ó, úrnő, lehet pihenni? – suttogta Helena gyaloghintójának első rabszolgája, mikor megálltak a keresztfa előtt. Hispán ember volt, meg-megakadva törte a latint.

– Természetesen – mondta Helena. Még csak huszonhárom éves, de máris határozott véleménye volt, mint a család minden nőtagjának, és megvetette az esztelen kegyetlenséget minden állattal szemben, mindegy, hogy rabszolga-e vagy barom. Ekkor a gyaloghintóhordárok óvatosan letették terhüket, és boldogan melléjük kuporodtak.

Pár lépésre a kereszttel szemben, egy szalmaszéken, melyet valami kurta és foltozott rongy védett a naptól, előkelő, valamikor jobb napokat látott, kövér és barátságos figura üldögélt. Hatalmas pocakjából és tokájának minden egyes rétegéből külön-külön sugárzott a méltóság – szegénysége pedig, melyet elhanyagoltsága még inkább hangsúlyozott, napnál világosabban látszott ócska és piszkos ruháin, fekete körmein és borotválatlan szakállán. Udvariassága a professzionista politikus könnyű álarca volt, és az ember első pillanatra láthatta, hogy éveken át bennfentes volt a Fórum, a szenátus és az elöljáróságok berkeiben. Most idáig jutott, az utolsó lépcsőfokig, ami után már csak a nyomortanya következik, félmatraccal egy római zugszállóban – ezzel szemben minden szavát úgy harsogtatta, mint a vásári kikiáltók otromba handabandáikat. Így néz ki a háború szerencsejátéka, magyarázta nekik nagyban. Vannak, akik a hazardőrök könnyedségével tippelik ki a szerencsés oldalt. Ő mindig a rosszat választotta – és neki ugyan hiába mondják, hogy a kettő lényegében ugyanaz. Ő ide jutott, de derekabb emberek még rosszabbul jártak.

– Drága uram és drága hölgyeim, meg fogják bocsátani, ha nem kelek fel, de hát a szívem... a szívem! – Azzal hatalmas pocakja felett alig lokalizálható irányba mutatott a kezével. – Látom, korán vágtak neki az útnak, de így is kell, jó korán, mert ez az alkalmas idő az utazásra. Capua?

– Capua – mondta Caius.

– Aha, Capua... nagyon szép város, nagyon kedves város, nagyon csinos város, igazi drágakő a városok között. Rokonokat látogatnak minden bizonnyal, nem így van?

– Minden bizonnyal – válaszolta Caius. A lányok mosolyogtak. Az idegen barátságos volt; az idegen nagy komédiás volt. Az ünnepélyességet lerázta magáról. Az ilyen fiatal népség számára a bohóckodás sokkal helyénvalóbb. Caius határozottan érezte, hogy az ügy mögött valami pénzdolog is bujkál, de nem bánta. Egyrészt megszokta, hogy mindent megkaphat, ha kívánságait vagy szeszélyeit kellett kielégíteni, másrészt meg imponálni akart a lányoknak nagyvilági tapasztalataival, és találhatott-e erre jobb segítséget, mint ezt az elhízott, ezer helyen megfordult és megforgatott pojácát?

– Ahogy itt láttok engem: kalauz vagyok, utcai krónikás, igazság és büntetés jelentéktelen morzsáinak jelentéktelen tálalója. Hát a bíró talán mást csinál? A pozíció különböző, de még mindig jobb egy denariust^[0] elfogadni és a szégyent is hozzá, ami vele jár, mint koldulni.

A lányok nem tudták levenni szemüket a holttestről, mely a kereszten lógott. Most egyenesen felettük volt, és mohó tekintettel falták ezt a meztelen, napégette, madárrágta testet. A varjak lecsapásra készen köröztek felette. A legyek nyüzsögtek a bőrén. Ahogy ott lógott, előregörbülve és lekonyulva a keresztről, úgy látszott, mintha állandóan esne lefelé, mintha állandóan mozogna, a halottak groteszk mozdulataival. A feje előrelógott, és hosszú, piszkosszőke haja eltakarta mindazt a borzalmat, mely az arcára kiülhetett.

Caius egy pénzdarabot dobott a kövér embernek; a köszönet egy betűvel sem volt több, mint amennyi ezért az összegért kijár. A hordárok csendben kucorogtak, földre sütött szemekkel; egy pillanatra sem néztek volna fel a keresztre; régi gyaloghintóvivők voltak, jól be voltak tanítva.

– Ez a fa itt, hogy úgy mondjam, szimbólum – mondta a kövér ember. – Drága hölgyem, ne gondoljon itt semmiféle emberire és semmiféle borzalomra. Római juttatások, római behajtások; a büntetés többé-kevésbé arányos a bűnnel. Ez itt egyedül áll, és felhívja az ön figyelmét azokra, melyek majd utána következnek. Tudja, hány ilyen fa van innentől Capuáig?

Tudták, de azért megvárták, mit fog mondani. Ez az elhízott, joviális alak, aki most olyasmit mutatott nekik, ami kimondhatatlan, csak úgy sugározta magából a precizitást. Élő bizonysága volt annak, hogy ezek a dolgok nem kimondhatatlanok, hanem köznapiak és természetesek. Egészen biztos, hogy pontos számadatokkal fog szolgálni. Az lehet, hogy a számoknak nem sok közük lesz a valósághoz, de hogy precízek lesznek, az kétségtelen.

– Hatezernégyszázhetvenkettő – mondta.

Egypáran a gyaloghintók cipelői közül mocorogtak. Nem pihentek, egészen megmerevedtek. Ha valaki törődött volna velük, észrevehette volna. De senki sem törődött velük.

A pocakos megismételte:

– Hatezernégyszázhetvenkettő. – Caius pontosan az öreg szája íze szerint válaszolt:

– Egész fatelep – mondta Caius. Helena tudta, hogy hazugság az egész, de a pocakos megértően bólintott. Megérezte, hogy partnerre akadt. A pocakos köpenye redőzetei mögül egy nádpálcát kotort elő, és a keresztre mutatott vele.

– Ez itt csupán egy szimbólum. Egy szimbólum szimbóluma, ha szabad így kifejeznem magam.

Claudia idegesen viháncolt.

– Ennek ellenére érdekes és fontos. Sok ráció van ebben az elkülönítésben. A ráció: Róma, és Róma racionális. – Szerette az aforizmákat.

– Ez Spartacus? – kérdezte Claudia bután, de a kövér ember nyugodtan fogadta. Ahogy közben megnyalta a száját, arra engedett következtetni, hogy atyáskodó pózába némi izgalom is vegyült, és Caius azt gondolta: „Pimasz vén szatír.”

– Aligha Spartacus, kedvesem.

– A testét meg se találták – jegyezte meg türelmetlenül Caius.

– Feldarabolták – mondta a kövér ember kenetteljesen. – Feldarabolták, édes gyermekem. Ó, ti érzékeny lelkek... és ily borzalmas gondolatok... de hát ez az igazság.

Claudia megborzongott, de kéjesen, és Caius észrevette, hogy a szeme úgy csillog, ahogy eddig még sohasem látta. „Tartózkodj a felületes ítéletektől”, mondta egyszer az apja, és noha apjának kisebb gondja is nagyobb volt, mint nőket elemezni, a tanács erre is vonatkozott. Claudia rá se nézett, miközben a kövér embert figyelte; az pedig folytatta:

– Ez az egyszerű igazság. Vannak, akik azt mondják, hogy Spartacus nem is élt. Hehehe! Hát én élek? Önök élnek? Van-e avagy nincs hatezernégyszázhetvenkét keresztfán lógó hulla innentől Capuáig, véges-végig az Appiai Úton? Van vagy nincs? Tény, hogy van. És ha megengedik, egy másik kérdés, ifjú barátaim, mért ilyen sok? A Bűnhődés Jelképe: a Bűnhődés Jelképe, jó. De mért hatezernégyszázhetvenkettő?

– Megérdemelték a kutyák – felelte nyugodtan Helena.

– Megérdemelték? – A kövér figura filozofikus fintort vágott. Igen járatos volt a világ dolgaiban, ezt eléggé fitogtatta is előttük, és noha ezek előkelőbb polcokon álltak, mint ő, ahhoz még elég fiatalok voltak, hogy imponálni tudjon nekik. – Talán megérdemelték, de mért kell a mészárszékbe ennyi hús, ha nem lehet megenni azokat? Megmondom ezt is. Magasan tartja az árakat. Stabilizálja a helyzetet. És mindenekelőtt tisztázza a tulajdonjog néhány igen kényes kérdését, íme, itt a válasz dióhéjban. Ami ezt illeti – azzal újból mutogatni kezdett a nádpálcájával –, jól nézzék meg, amit látnak. Fairtrax, a gall, igen nagy jelentőségű, igen nagy jelentőségű. Spartacus belső embere, igen, így, ahogy mondom, láttam, mikor meghalt. Pontosan ezen a helyen ültem, és figyeltem, hogyan hal meg. Négy napig tartott. Erős, mint a marha. Ó, kedveskéim, el se hinnék, hogy ilyen erő van. Sose hinnék. Ezt a széket Sextustól kaptam, a hármas számú elöljáróságról. Ismerik talán? Úriember, tökéletes úriember, amellett nagy jóakaróm. Önöknek sejtelmük sincs, hogy micsoda tömeg rándult ide, hogy lássák ezt a dolgot, de az már igaz, hogy volt is mit látni rajta. Nem mintha megfelelő beléptidíjat szedhettem volna, de hát az emberek azért adnak, ha ők is kapnak valamit ellenszolgáltatásképpen. Szolid kereslet, szolid kínálat. Vettem a fáradságot és adatokat gyűjtöttem. Meglepődnének, ha tudnák, micsoda mélységes tudatlanságban vannak az emberek, itt is, ott is, mindenfelé Spartacus harcait illetőleg. Vegyük csak ezt az ifjú hölgyet: megkérdezi tőlem, hogy ez nem Spartacus-é? Egészen magától értetődő kérdés, de nem volna-e felette meglepő, ha valóban Spartacus volna? Önök, előkelő emberek, üvegházi életet élnek, nagyon is üvegházi életet, különben az ifjú hölgy tudta volna, hogy Spartacust úgy összevagdalták, hogy se szőrét, se bőrét sohase találták meg. Ez itt egy másik eset, ezt elkapták. Igaz, egy kissé ebbe is belevagdaltak, nézzenek csak ide... Azzal nádpálcáját végighúzta egy hosszú sebhely mentén, a fölötte lógó test oldalán.

– Jó egynéhány sebhely és rendkívül érdekesek. Oldalt vagy elöl. Hátul semmi. A csőcselék előtt persze az ilyesmit nem szokták hangsúlyozni... az ilyen árnyalatokat, de én mondhatom önöknek, és ez tény...

A gyaloghintó cipelői most odafigyeltek és hallgattak; a szemük világított hosszú és csapzott bozontjuk alól.

– ...hogy ezek voltak a legjobb katonák, akik valaha Itália földjét taposták. Medvék, akik gondolkozni kezdenek, valami ilyesmiről volt itt szó. No, de térjünk vissza a barátunkhoz itt fent. Négy nap kellett neki, hogy meghaljon, de biztosan még több se lett volna elég neki, ha egy kis érvágást nem eszközölnek rajta, és ki nem engedik a szusszát. Lehet, hogy önök nem járatosak ezekben a dolgokban, de ezt így kell csinálni, ha az ember valakit keresztre feszít. Vért kell venni, különben felpuffadnak, mint a marhahólyag. Ha megfelelő a vérvétel, megfelelően száradnak is, és így akár egy hónapig is lóghatnak odafent, nincs is egyéb baj velük, mint egy kis büdösség körülöttük. Pontosan a szárított hús receptje szerint, persze bőséges napfény is kell hozzá, hogy sikerüljön a dolog.

– Ez szilaj egy fickó volt, karakán, nyakas, büszke, de aztán engedett. Első nap, odalógasztva a magasba, káromkodva küldött pokolba minden jámbor polgárt aki odajött, hogy megbámulja. Borzalmas és szennyes szavak, nem hölgyközönség fülébe valók. Gyerekszobahiány lehet az oka; és egy rabszolga csak rabszolga. De azért nem voltam rosszakarattal irányában. Én lent, ő fönt. Hébe-hóba odaszóltam neki: „Nézd, a te szerencsétlenséged az én szerencsém. Elhiszem, hogy nem a legkellemesebb így haldokolni, ahogy te haldokolsz, viszont megélhetésnek az enyém sem a legkényelmesebb. És ha tovább is így fogsz beszélni, nagyon lanyha lesz az üzletmenetem.” Az volt a benyomásom, a legkevésbé sem hatotta meg, de másnap estére befogta a száját. Összeszorította a fogát, mintha csapda zárja volna. Tudják, mi volt az utolsó szó, ami kijött a száján?

– Mi? – suttogta Claudia.

– „Egyszer még visszatérek, és ez embermilljókat fog jelenteni.” Ennyit mondott. Fura, mi?

– Hogy érthette ezt? – tűnődött Caius. Akarata ellenére a kövér ember hatása alá került.

– Hogy mit értett rajta, ifiúr? Az éppoly homályos előttem, mint ön előtt, és különben sem beszélt egy szót sem azután. Másnap egy kicsit megpiszkáltam, de végig nem szólt egy szót sem, csak nézett-nézett azokkal a véreres szemeivel, úgy nézett rám, mintha meg tudna ölni, pedig egyáltalában nem volt gyilkosfajta, így tehát látja kedvesem – folytatta ismét Claudiához fordulva –, ez nem Spartacus volt, csak egy hadnagya, de kemény ember. Megközelíti Spartacust, de nem olyan nehéz. Az aztán nehéz ember volt, Spartacus, hajaj, egészen nehéz eset. Nem hiszem, hogy nagyon megörülne, ha találkoznék vele itt az országúton, na, de nem is fog, mert meghalt és most rothad. Van még valami egyéb, amire kíváncsiak?

– Azt hiszem, eleget hallottunk – mondta Caius, sajnálva már a denariust –, tovább kell utaznunk.

3.

Abban az időben Róma olyan volt, mint egy szív, mely a római utakon hajtotta a vért a világ minden sarkába. Más nemzet akár ezer évig is élhet, és mindössze egy harmadrangú utat fog építeni magának, mely esetleg majd összekötözgeti kisebb-nagyobb városait egymással. Rómánál másképp állt a dolog. „Építsetek nekünk utat!” – mondta a szenátus. Értettek hozzá. A mérnökök elkészítették a terveket; kiadták a szerződéseket; az építési vállalkozók azonnal nekiláttak; munkásosztagok megépítették az utat, nyílegyenest oda, ahová akarták. Ha hegy állt az útjukban, a hegyet lebontották; ha mély völgy volt keresztbe, hidat vertek a völgy fölé; ha folyó volt az akadály, hidat vertek a folyó fölé. Róma nem ismert akadályt, és nem ismert akadályt a római út.

Az országutat, melyen ez a háromtagú, jókedvű társaság utazott Rómától délre Capuába, Appiai Útnak hívták. Jól megépített, széles út volt, egy réteg lávahamu, egy réteg kavics, legfelül kikövezve. Tartson: úgy csinálták. Ha a rómaiak egyszer utat építettek, azt nem idényre, nem esztendőre, hanem századoknak építették, így született az Appiai Út is. Az emberi haladásnak, Róma termelékenységének, és a római nép örök szervezőképességének volt szimbóluma. Ragyogó világossággal hirdette, hogy a római rendszer a legjobb rendszer, melyet az emberiség valaha is kitalált, a rend, az igazságosság és az intelligencia rendszere. Az intelligencia és a rend nyilvánvaló volt mindenütt, és azok az emberek, akik a Via Appián utaztak, ezt oly természetesnek találták, hogy jóformán fel se tűnt nekik, s nem is regisztrálták emlékeik között. Például: hozzávetőleges távolságot nem ismertek, csak kimértet. Minden mérföldet az úton egy mérföldkő jelzett. Minden egyes mérföldkő megadta azokat a szükséges felvilágosításokat, melyekre egy utazónak szüksége volt. Az ember bármely ponton centiméterre tudta, mennyire van Rómától, Formiaetól, Capuától. Ötmérföldenként vendégfogadók és istállók voltak, ahol az ember lovat, ennivalót, és ha kell, éjjeli szállást kaphatott. Nem egy vendégfogadó egészen fejedelmi volt, tágas verandákkal, ahol ételeket és italokat szolgáltak fel. Több helyen fürdők is voltak, ahol a fáradt utazók felüdülhettek, másokban meg rendes, kényelmes hálószobák voltak találhatók. Az újabb vendégfogadókat a görög templomok stílusában építették, és ezek csak fokozták az útmenti tájak természeti szépségét.

Ahol a terep lapályos volt, legyen az száraz, vagy mocsaras, az utat teraszosan feltöltötték: tíz-tizenöt láb magasságban vonult keresztül az országút a környező vidéken. Ahol a terep egyenetlen volt és hegyes-völgyes, az utat vagy belevágták, vagy kőíveken vezették tovább a szakadékok fölött.

Az út az állandóságot hirdette a világnak, és ennek a római állandóságnak minden képviselője ott hömpölygött az úttest kövein. Ha katonák meneteltek ezen az úton, harminc mérföldet is megtehettek egyetlen nap alatt, és ezt a harminc mérföldet napról napra megismételhették. Áruszállító kocsisorok hömpölyögtek végig az utakon, teletömve a köztársaság minden javával, búzával és rozzsal, nyersvassal és építőfával, vászonnal és gyapjúval, olajjal és gyümölccsel, sajttal és füstölt hússal. Polgárok nyüzsögtek az úton, szabályos polgári üzleteikben utazva, előkelő társaságok jöttek-mentek, és kéjutazók, kereskedelmi utazók, rabszolgakaravánok piacról vagy piacra, minden ország minden nációja, élvezve a római uralom rendjét és biztonságát.

És ezekben a napokban, végig az út mentén, egy-egy kereszt volt a földbe verve, pár lábnyi távolságban egymástól, és mindegyik kereszten egy-egy hulla lógott.

4.

A délelőtt jóval melegebb lett, mint ahogy Caius képzelte, és egy kis idő múlva a hullaszag kezdett igen kellemetlen lenni. A lányok ugyan lucskosra illatosították zsebkendőiket és örökösen szagolgatták, de ez mind hiába volt az édeskés és émelyítő bűzfelhők ellen, melyek az országút felett gomolyogtak; amellett a szagok hatását sem tudták megakadályozni. A lányok hánytak; végül Caius is kénytelen volt hátramaradni, és az út szélére menni, hogy könnyítsen magán. Mindez majdnem elrontotta a délelőttöt.

Még szerencse, hogy annak a vendégfogadónak a közelében, ahol letelepedtek villásreggelizni, vagy félmérföldnyi körzetben nem volt egyetlen keresztfa sem, és bár nem sok étvágyuk maradt a fentiek után, az émelygés valahogy elmúlt. Az útmenti fogadó görög stílusban épült, egyemeletes zegzugos épület, kellemes verandával. A verandát, ahol sorba asztalokat helyeztek el, egy keskeny vízmosás fölé építették, melyen patak futott keresztül; a szemben levő barlangot zöld lankák és illatos fenyőfák vették körül. Itt nem volt más illat, mint a fenyvesek illata, az erdők édes és nedves szaga; hang se hallatszott más, mint az ebédelők társalgásának diszkrét zümmögése és a patak muzsikája.

– Egész remek hely – jegyezte meg Claudia, miközben Caius, aki már régebbről ismerte a helyet, asztalt keresett számukra, és nagy szakértelemmel hozzáfogott a villásreggeli megrendeléséhez. A ház borát, a fanyar és üdítő, habzó, borostyánszínű italt azonnal eléjük tették, és miközben ezt kortyolgatták, az étvágyuk is újra megjött. A ház hátsó részében foglaltak helyet, amely el volt választva a homlokzati közös teremtől, ahol katonák, kocsisok és idegenek étkeztek; itt árnyékos volt és hűvös, és noha hivatalosan korántsem volt kimondva, általában tudomásul vették, hogy itt csak lovagokat és patríciusokat szolgálnak ki. Ettől azonban még távolról sem lett valami exkluzív hely, hiszen igen sok lovag volt ügynök, kereskedő, nagyiparos, közvetítő és rabszolgakereskedő; de hát elvégre vendégfogadó volt, nem magánvilla. Utóbbi időben azonban a lovagok a patríciusok modorát majmolták, és kezdtek kevésbé hangosak, tolakodók és kellemetlenek lenni.

Caius füstölt kacsát rendelt préselve és hidegen, hozzá cukrozott narancsot. Amíg az ételt hozták, a legfrissebb színdarabról kezdett társalogni; most fog menni Rómában, meglehetősen bonyolult komédia, egyike a szegényes görög utánzatoknak, melyekből oly bőven van részük mostanában.

A cselekmény egy ronda és ordináré asszonyról szól, aki szerződésben kötelezte magát arra, hogy a férje szívét az isteneknek adja, ha viszonzásul ezért egy napra szépséget és kecsességet kap tőlük. A férj már régóta együtt hált valamelyik isten szeretőjével és a nyakatekert, vásári bonyodalom a bosszúállás gyenge motivációjára épült. Legalábbis Helenának ez volt az érzése, de Caius makacsul hajtogatta, hogy a darabban, minden sekélyessége ellenére, sok szellemes részlet található.

– Nekem tetszett – mondta kurtán Claudia.

– Azt hiszem, túlságosan sokat törődünk azzal, hogy egy darab mit mond, ahelyett, hogy azt néznők: hogyan mondja – jegyezte meg Caius mosolyogva. – Részemről azért megyek színházba, hogy szellemesen szórakoztassanak. Ha valakinek életre-halálra szóló rémdrámák kellenek, menjen a cirkuszba, és nézze végig, hogy vágják el egymás nyakát a gladiátorok. Ugyanakkor megjegyezhetem, hogy nem éppen a legragyogóbb és legintelligensebb típusok az arénák vendégei.

– A rossz irodalmat véded – ellenkezett Helena.

– Szó se róla. Egyszerűen az a meggyőződésem, hogy a színpadon egészen lényegtelen az írás minősége. Olcsóbban kaphatsz egy görög írót, mint egy gyaloghintóhordárt, és egyáltalán nem tartozom azok közé, akik kultuszt csinálnak a görögökből.

Amint az utóbbi szavakat kiejtette, észrevette, hogy valaki áll az asztal mellett. Az összes asztalok foglaltak voltak, és ez a bizonyos ember – valami kereskedelmi utazóféle lehetett – éppen azon tűnődött, hogy vajon közéjük telepedhet-e?

– Csak bekapok egy falatot, és máris megyek – mondta. – Bocsánat a zavarásért.

Magas, izmos, jól megtermett ember volt, nyilván jómódú, drága ruhákban; általában magabiztos fickó lehetett, kivéve e fiatal társaság félreismerhetetlen pedigréjével és rangjával szemben. A régi időkben a lovagoknak nem ez volt a magatartásuk a földbirtokos nemesség irányában; ez csak akkor kezdődött, mikor egész osztályuk nagyon meggazdagodott, és rájöttek arra, hogy a családfa egyike azoknak a luxuscikkeknek, melyet a legnehezebb beszerezni, és így igen felszökött az értéke. Caius, sok barátjához hasonlóan, nemegyszer tette szóvá az ellentétet e népség nagyhangú demokratikus érzelmei és mohó arisztokratikus törekvései között.

– A nevem Gaius Marcus Senvius – mondta a lovag. – Ne udvariaskodjanak, küldjenek el nyugodtan.

– Üljön csak le, kérem – felelte Helena. Caius is megmondta a nevét, bemutatta a lányokat, és nagyon élvezte, ahogy mindez az idegenre hatott.

– Voltak egynémely ügyeim családja egynémely tagjával – jegyezte meg a lovag.

– Egynémely ügyei?

– Vágóhídi ügyek, ha már erről van szó. Hentesárugyáros vagyok. Rómában van az egyik gyáram, a másik Tarracinában, onnan jövök éppen. Ha valaha kolbászt ettek, az én kolbászomat ették.

– Igazán? – és Caius mosolygott, azt gondolva, hogy „most gyűlöl engem, mint a halált, csak rá kell nézni. Gyűlöl, mint a halált, de azért nagyon tetszik neki, hogy itt ülhet. Micsoda disznó népség!”

– Disznóüzletek – mondta Senvius, mintha csak belelátott volna a másik gondolataiba.

– Nagyon örülünk, hogy találkoztunk önnel, és át fogjuk adni apánknak szívélyes üdvözleteit – mondta udvariasan Helena. Kedvesen mosolygott Senviusra, mire az újból ránézett. Mintha csak ezt mondta volna: „Szóval, nő vagy te is, drágám, patrícius ide vagy oda.”

Caius ezt olvasta ki a nézéséből: „Volna-e kedved velem lefeküdni, te kis szuka?” Összemosolyogtak, és Caius ott tudta volna megölni a lovagot, bár a nővérére sokkal dühösebb volt.

– Nem akartam megzavarni a társalgásukat – mondta Senvius. Kérem, folytassák.

– Unalmas dolgokat beszéltünk egy unalmas darabról. – Ekkor megérkezett az étel, és hozzáfogtak az evéshez. Claudia, mielőtt még egy darab kacsát a szájába vett volna, megállt a falattal, és valami olyasmit mondott, amit Caius később egészen döbbenetes dolognak talált: – Bizonyára nagyon izgatták a Jelképek.

– Jelképek?

– A keresztre feszítés.

– Hogy engem izgatott?

– Ennyi friss húst így pazarolni – mondta Claudia csöndesen, a szellemeskedés legcsekélyebb szándéka nélkül a lehető legcsöndesebben, és azzal ette tovább a kacsáját. Caius kénytelen volt megmerevíteni az arcát, nehogy kipukkadjon belőle a nevetés, Senvius meg hol elsápadt, hol elvörösödött. Claudia azonban nem is sejtve, hogy mit csinált, nyugodtan evett tovább. Csupán Helena szimatolt a szokottnál valami erősebbet a kolbászgyárosban, és a bőrét már előre csiklandozta a gyönyörűség. Szerette volna, ha Senvius visszavág, és boldog volt, amikor ez bekövetkezett.

– Izgatott... ez nem a helyes kifejezés – mondta végül is Senvius. – Nem szeretem a pocsékolást.

– Pocsékolás? – kérdezte Claudia, apró darabokra törve a cukrozott narancsot, és minden egyes darabot külön művészettel helyezve ajkai közé. – Pocsékolás? – Voltak férfiak, akik sajnálták Claudiát, volt egypár, akit dühbe gurított; különleges embernek kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne ilyesmit erezzen.

– Jó testű emberek voltak mind, ez a Spartacus-féle társaság magyarázta Marcus Senvius –, és a kosztjuk is kiadós volt. Tegyük fel, hogy átlagban százötven fontot nyomott darabja. És most több mint hatezret szúrtak itt föl belőlük, akárcsak a kitömött madarakat. Ez kilencszázezer font friss húst jelent, legalábbis friss volt.

„Nem, ez lehetetlen, nem mondhatja komolyan”, gondolta Helena. Egész teste bizsergett már a várakozástól; de Claudia, aki nyugodtan ette tovább a cukrozott narancsot, tudta, hogy Senvius komolyan beszél, és Caius meg is kérdezte:

– Miért nem tett ajánlatot?

– Tettem.

– És nem voltak hajlandók eladni?

– Sikerült egy negyedmillió fontot vásárolnom.

„Vajon mi a célja mindezzel?” – kérdezte magában Caius, és azt gondolta hozzá: „Valami blöfföt akar mondani. A maga ordináré mocskos módján vissza akarja fizetni, amit Claudia mondott.” Helena azonban érezte az igazság magját benne, s Caius elégedetten állapíthatta meg, hogy végre mégiscsak felkavarhatta valami a nővérét.

– Embert? – suttogta Claudia.

– Szerszámot – igazította ki a kolbászgyáros – értéktelen szerszámot, hogy a csodálatos ifjú filozófust, Cicerót idézzem. Megfüstöltem, megdaráltam, összekevertem sertéssel, fűszerrel és sóval. Fele Galliába, fele Egyiptomba megy. Kalkulációm remekül bevált.

– Azt hiszem, nem értékeljük a humorát – motyogta Caius. Túl fiatal volt még, s így nem ért fel a kolbászgyáros keserű bölcsességéhez. Az biztos, hogy a lovag élete végéig sem fogja elfelejteni Claudia sértését, viszont örökké Caius számlájára fogja írni, mivel Caius azt a hibát követte el, hogy jelen volt.

– Eszembe sincs humorizálni – mondta Senvius száraz tárgyilagossággal. – A fiatal hölgy egy kérdést tett fel, és én válaszoltam. Vásároltam egy negyedmillió font rabszolgát, hogy kolbászt csináljak belőlük.

– Ez a legborzalmasabb és legundorítóbb dolog, amit valaha hallottam – mondta Helena. – Az önnel született durvaság ez egyszer igen fura utakra ragadta.

A lovag felkelt, és egyikről a másikra nézett.

– Bocsánat – mondta, és azután Caiushoz fordulva: – Kérdezze meg nagybátyját, Silliust. Ő bonyolította le az egész üzletet, és egész csinos kis összeget akasztott le magának belőle.

Azzal odébbállt. Claudia nyugodtan ette tovább a cukrozott narancsot, pillanatnyi szünetet tartva, hogy megjegyezhesse:

– Micsoda lehetetlen egy alakot fogtunk ki magunknak.

– Viszont amit mondott, az igaz – mondta Helena.

– Mi-i-i-i?

– Persze hogy igaz. Mért vagy ennyire oda ettől?

– Buta hazudozás volt végig – mondta Caius –, az egészet a mi ugratásunkra találta ki.

– A különbség közöttünk, drágám, az – mondta Helena –, hogy én mindig tudom, mikor mond valaki igazat.

Claudia sápadtabb lett a szokottnál. Felkelt, bocsánatot kért, és szertartásos ünnepélyességgel kivonult az illemhelyre. Helena kissé elmosolyodott, inkább csak úgy befelé – Caius pedig megjegyezte:

– Ugye, téged semmi se hoz ki a sodrodból, Helena?

– Mért is hozna?

– Egy legalább biztos: kolbászt többé nem eszem.

– Sose ettem – mondta Helena.

5.

Hogy továbbutaztak, az úton még aznap összeakadtak kora délután egy szíriai borostyánkereskedővel, akit Muzel Sabaalnak hívtak; nagy gonddal fodrozott szakálla csillogott az illatos olajaktól, hosszú, hímzett kaftánja uszályosan csüngött jobbra-balra pompás ménjéről, melyen lovagolt; az ujjai szikráztak a drága ékszerektől. Mögötte poroszkált tizenkét rabszolga, egyiptomiak és beduinok, mindegyik tornyos poggyászokat cipelve a fején. Végig Róma tartományain az út volt a nagy összerázó, és Caius egyszerre csak azon vette észre magát, hogy meglehetősen egyoldalú társalgásba keveredett a világjáró kereskedővel – igaz, hogy a fiatalember csak egy-egy fejbólintással vett részt a társalgásban. Sabaal elolvadt a megtiszteltetéstől, ha egy rómaival egyáltalában szóba állhatott, mivel szíve legmélyéből csodálta a rómaiakat, minden rómait, de különösen a nagyon kulturált és nagyon jómódú rómaiakat, márpedig Caius nyilván ilyesmi volt. A keletiek közül voltak néhányan, akik nem értettek egyet-mást a rómaiakat illetőleg, például azt a szabadságot, amellyel a római nők járkáltak a világban; de Sabaal nem ezek közé tartozott. Vakard meg az első rómait, és rögtön vasba ütöd magad: ezt bizonyítják ezek a Jelképek végig az út mentén – és a kereskedő felette elégedett volt azzal az egyszerű leckével, melyben rabszolgái részesültek, midőn felnéztek ezekre a rendkívül tanulságos keresztfákra.

– Lehet, hogy el se fogja hinni, ifjú nagyuram – mondta Muzel Sabaal igen folyékony, de furán ejtett latinsággal –, de az én hazámban volt egy csomó ember, aki biztosra vette, hogy Spartacus lesz Rómában az úr, sőt egy kis felkelés is volt saját rabszolgáink körében, melyet igen radikális módszerekkel kellett elfojtanunk. „Halvány sejtelmetek sincs arról, mit jelent Róma, magyaráztam nekik. Ti azzal azonosítjátok Rómát, amit régen láttatok, vagy ami épp a szemetek előtt van. Ti elfelejtitek, hogy Róma valami teljesen új dolog ezen a földön. De hogy értessem meg velük Rómát? Például azt mondom nekik, hogy „gravitas”^[1]. Mit jelent ez nekik? És egyáltalában, mit jelent ez bárkinek, aki nem látta Rómát saját szemével, és sose volt római társaságban és nem beszélgetett római polgárokkal? Gravitas a súlyos férfiak: azok, akik érzik a felelősséget, azok, akik komolyak és komoly céljaik vannak. Levitas^[2], ezt bezzeg értjük: mi kissé frivolan kezeljük a dolgokat, csak a kéjre vadászunk. Egy római sosem frivol; egy rómait csak a virtus érdekel. Industria, disciplina, frugalitas, dementia^[3], számomra ezek a ragyogó szavak jelentik Rómát. Ebben van a római út és a római rendszer békéjének titka. De, hogy lehet ezt megmagyarázni, ifjú uram? Ami engem illet, a legkomolyabb megelégedéssel szemlélem a bűnhődés eme jelképeit. Róma nem ismer tréfát. Amilyen a bűn, olyan a büntetés, és ebben benne van az egész római igazságszolgáltatás. Spartacus arcátlansága az volt, hogy kesztyűt dobott mindennek, ami a legjobb volt. Rablás, gyilkosság, zűrzavar – ezt hozta; Róma a rend, és épp ezért Róma ki is vetette magából...”

Caius csak hallgatta, hallgatta, de végül is az utálat és unalom jelei kezdtek kiülni az arcára. Erre aztán a szíriai, egy csomó hajlongás és bocsánatkérés közepette, megajándékozta Helenát és Claudiát egy-egy borostyán nyaklánccal. Ajánlotta magát az egész társaságnak, összes rokonuknak, minden lehetséges üzleti ismerősüknek – azzal odébbállt.

– Hál’ istennek – mondta Caius.

– Ó, te „súlyos” férfiú – mosolygott Helena.

6.

Késő délután, röviddel azelőtt, hogy letértek az Appiai Útról egy keskeny mellékösvényre, mely ahhoz a vidéki nyaralóhoz vezetett, ahol az éjszakát óhajtották tölteni, egy kis incidens történt, mely megtörte az utazás egyhangúságát. A harmadik légió egy százada, épp országúti őrjáraton, egy ottani állomáson tartotta pihenőjét. Scutum, pilum és cassis galeae^[4] háromoldalú kis sátrak formájában voltak sorba rakva, a hosszú pajzsok a kurta lándzsáknak támasztva – mindegyik rakásról három sisak bólogatott, még a legjobb szemmel is alig lehetett megkülönböztetni egy kévékkel sűrűn teleszórt búzaföldtől. A katonák ott tolongtak a kantinudvaron, a napellenző árnyékában szorongva, sörökért és újabb sörökért kiabálva – a sört egypintes fakupából itták, lábvíz volt a neve. Markos, marcona képű, bronzbőrű társaság volt, csak úgy dőlt belőlük a csuromra izzadt bőrnadrágok és zubbonyok szaga; nagyszájú, káromkodó népség, látszott rajtuk, hogy még jól emlékeznek arra, hogy a Bűnhődés Jelképei az országút mentén legfrissebb munkájuk eredménye.

Ahogy Caius és a lányok megálltak, hogy nézzék őket, a kapitány kijött a söntésből, egyik kezében egy pohár bor volt, a másikkal meg üdvözletét küldte Caius felé, annál is lelkesebben, mivel két, igen jóképű nőt látott a társaságában.

Caiusnak régi barátja volt, fiatalember, név szerint Sellus Quintius Brutas, aki szépen ment előre mint hivatásos katona, amellett rendkívül csinos és hódító jelenség. Helenát már régebbről ismerte, és örvendett a szerencsének, hogy most Claudiával is találkozott; mikor megkérdezte őket, milyennek találják a legényeit, a szakember céhbeliek között használt hangját ütötte meg.

– Nagyszájú, mocskos banda – mondta Caius.

– Persze hogy azok, de derék fiúk.

– Ezekkel nem félnék semmitől – mondta Claudia, majd még hozzátette:

– Csak tőlük.

– Nos, mostantól fogva ezek az ön rabszolgái, és el is fogják kísérni – válaszolta a gáláns Brutas. – Merrefelé?

– Az éjszakát a Villa Salariában töltjük – mondta Caius –, és ha még emlékszik rá, az út innen körülbelül két mérföldre elágazik.

– Akkor két mérföldön nem kell félniök semmitől a világon jelentette ki Brutas és megkérdezte Helenát:

– Kísérte már légionárius díszőrség az életben?

– Nem is vagyok, nem is voltam ilyen fontos személyiség.

– De nekem éppenséggel ilyen fontos – mondta a fiatal tiszt. Engedje meg, hogy megragadjam az alkalmat. Csak figyelje őket. Lábai elé rakom mindet. A század az öné.

Helena tiltakozott:

– Ha valamit nem óhajtok a lábaim előtt látni, akkor ez a század bizonyára az.

A tiszt kiitta borát, a poharat odalökte a bejáratnál sürgölődő rabszolgának, és belefújt abba a kis ezüstsípba, mely a nyakában lógott. Metsző, parancsoló sípszó harsant: négy emelkedő, négy ereszkedő hang. Mire a légionáriusok kihörpintették söreiket, morogva káromkodtak, és futólépésben oda mentek, ahol gúlákban álltak a lándzsák, pajzsok és sisakok. Brutas újra meg újra belefújt a sípjába, a hangok valami markáns, ellenállhatatlan dallammá szövődtek, és a századra tett hatása olyan volt, mintha ezek a hangok magukat az idegszálakat táncoltatták volna. Sorakoztak, majd rajokba szakadoztak, hátraarcot csináltak, oszoltak, végül is két oszlopban felálltak az országút két oldalán; a katonai dresszúrának valóban bámulatos bemutatója volt. A lányok önkéntelenül tapsolni kezdtek, és még Caius is, akit némileg idegesített ez a cirkusz, kénytelen volt megcsodálni a csapat fegyelmét.

– A harcban is ilyen remekek? – kérdezte.

– Kérdezd meg Spartacust – mondta Brutas, és Claudia rávágta:

– Bravó!

Brutas meghajolt és tisztelgett, mire Claudiából kirobbant a kacagás. Claudiánál ez szokatlan reakció volt, de Caius ma elég sok szokatlan dolgon lepődhetett meg Claudiával kapcsolatban. Az arca élénkpiros volt, szemei csak úgy szikráztak az izgalomtól, mikor a század fegyelmező gyakorlatait produkálta előtte. Caius nem annyira mellőzöttnek, mint inkább meglepettnek érezte magát, látva Claudia csicsergő modorát Brutasszal szemben, aki a két gyaloghintó között helyezkedett el, és átvette az egész felvonulás vezetését.

– Mit tudnak még csinálni? – kérdezte Claudia.

– Menetelni, harcolni, káromkodni.

– Gyilkolni?

– Gyilkolni? Hogyne. Azt tudnak csak igazán. Vagy nem látszik rajtuk?

– De igen, s tetszenek nekem. – Brutas hidegen végigmérte Claudiát, aztán csöndesen megjegyezte:

– Határozottan ez a benyomásom nekem is, drágám.

– Na és még?

– Na és még? mit akar? – kérdezte Brutas. – Akarja hallani őket? Azzal feléjük ordított: – Nótát! – mire felharsant a bakák basszusa, amint a „bal-jobb” ritmusára énekelni kezdtek:

 

Ég, föld, út, kő,

Nyírni, szúrni mindig kő’!

 

A katonanóta kissé zavarosan jött ki a rekedt torkokból és a szavakat is alig lehetett érteni. Helena viszont érteni akarta:

– Mi az, amit énekelnek?

– Voltaképpen, semmi. Banális marsnóta. Van ilyen száz meg száz, egyik se jelent semmit. Ég, föld, út, kő... se füle, se farka tulajdonképpen, de így jobban menetelnek. Ez éppen a rabszolgaháborúban született. Jó néhány nem hölgyek fülébe való.

– Jó néhány az én fülembe való – mondta Claudia.

– Majd súgok egyet magának – mondta mosolyogva és odahajolt a füléhez, miközben Claudiát kísérte. Utána kiegyenesedett, Claudia meg feléje fordult és rábámult. Ismét elkezdődtek a keresztfák az út mentén: mint a felfűzött gyöngyök sorakoztak egymás után. Brutas mutogatta őket.

– Maga talán finomabban bánt volna velük? Ez a katonáim műve. Az én századom nyolcszázat feszített keresztre. A katonáim nem szívbajosok; kemények, vasból vannak, vérszomjasak.

– És ettől jobb katonák lesznek? – kérdezte Helena.

– Állítólag.

Claudia odaszólt a tisztnek:

– Parancsolja ide az egyiket hozzám.

– Miért?

– Mert akarom.

– Rendben van – mondta egy vállrándítással, azzal odakiáltott: – Sextus, kilépni, hozzám!

Egy katona kilépett a sorból, futva jött a gyaloghintó irányába, épp szembe velük, tisztelgett, majd lépésben közeledett Brutas felé. Claudia felült, keresztbe fonta a karját, és mustrálta. Középtermetű, sötét bőrű, keménykötésű ember volt. Meztelen karja, nyaka, tarkója, arca szinte mahagónibarnára égett. Éles, szögletes vonásai voltak, a bőr csak úgy feszült rajta, a verejtéktől nedvesen. Acélsisakot viselt és nagy, négylábnyi pajzsa a hátán lógott, a borjú mögé akasztva. Egyik kezében a pilumot tartotta, egy vastag, hatlábnyi keményfa lándzsát, átmérője két hüvelyk, a végén megfejelve egy gyilkos, súlyos, tizennyolc hüvelyknyi háromszögletű vasheggyel. Rövid, nehéz spanyol kardja volt; bőrzekéjére a mell magasságában három vaslemez volt erősítve, ugyanebből még három-három a vállára akasztva. Három tartalék vaslemez az övéről lógott alá, és folyton lábához verődött járás közben. Rövid bőrnadrágot viselt, és magas szárú csizmát; e szörnyű vas- és faraktár alatt könnyedén és szemmel láthatóan minden erőfeszítés nélkül mozgott. A vasak, melyeket cipelt, olajozva voltak; hasonlóképpen olajozva volt a páncélja is; az olaj, a bőr és az izzadság bűze összekeveredtek, és egy gyár, egy műhely, egy gép különleges szagává alakultak. Caius mögöttük kocogott, és így jól láthatta Claudia arcát profilban: a szája nyitva volt, ajkait nyalogatta, így bámulta mereven a katonát.

Claudia odasúgta Brutasnak:

– Ez mellettem meneteljen, egészen közel a gyaloghintómhoz.

A tiszt rántott egyet a vállán, és kurtán odaparancsolta a katonát, akinek a szája körül alig észlelhető mosoly kígyózott, amint kiállt a sorból, és Claudia közelében menetelt. Egy másodpercre raja szegezte a szemét, aztán maga elé nézett a semmibe. Claudia kinyújtotta kezét és megérintette a combját, éppen csak megérintette ott, ahol az izmok kidudorodtak a bőrnadrág alatt – aztán odaszólt Brutasnak:

– Mondja neki, hogy menjen innen. Büdös. Undorító szaga van.

Helenának egy arcizma sem rándult. Brutas ismét csak felhúzta a vállát, és szólt a katonának, hogy lépjen vissza a régi helyére.

7.

A Villa Salaria tulajdonképpen ironikus elnevezés volt, mely visszaidézte azokat az időket, mikor a Rómától délre fekvő területek még maláriagőzös, sós vizű mocsarak voltak. De a mocsárnak ezt a részét már régen lecsapolták, és azt a magánutat, mely letért a Via Appiáról és a birtokra vezetett, majdnem éppoly masszívan építették, mint magát a főutat. Antonius Caius, a birtok tulajdonosa, anyai ágon rokonságban volt Caiusszal és Helenával, és noha ez a vidéki birtok nem volt oly nagystílű, mint egyesek, lévén elég közel a városhoz, mégis impozáns ültetvény volt a maga nemében, és méltán sorolták a látványosságok közé a többi latifundium között. Miután Caius és a két lány letértek az Appiai Útról, még négy mérföldet kellett megtenniök a villához vezető magánúton, mielőtt magához a házhoz érkeztek volna. A különbség az első pillanattól kezdve észrevehető volt; minden tenyérnyi föld nagyon gondos művelés jeleit mutálta. Az erdőket nyírták, és parkot formáltak belőlük. A domboldalakat teraszszerűen képezték ki, és a teraszok között a földek tele voltak ujjként meredező szőlőtőkékkel, melyekből épp most fakadtak az első tavaszi hajtások. Más földeket árpával vetettek be – ez a szokás mindinkább kihalóban volt, és mióta a kisebb parasztbirtokok helyébe a nagy latifundiumok léptek, hasznot sem igen hoztak; egyéb földeken olajfák végtelen sora volt látható. Amerre a szemük ellátott, minden a tájnak arról az előkelő átalakításáról tanúskodott, amit jóformán csak korlátlan rabszolgamunka segítségével lehet megvalósítani, és a háromtagú ifjú társaság újra meg újra legeltethette szemét a csábos kis barlangokon, melyek mind teli voltak mohával, zölddel, árnyékkal és görög templomok kicsinyített másával a belsejükben, márványpadokkal, átlátszó alabástrom kutakkal és fehérre kövezett ösvényekkel, melyek ide-oda kígyóztak a lombos völgyekben. Az egész táj, ahogy ebben a pillanatban eléjük tárult, a hűvösödő késő délutánban a lenyugvó nappal az alacsony dombok mögött, valami tündéri varázsba öltözött, úgyhogy Claudia, aki először járt erre, újra meg újra felkiáltott a gyönyörűségtől. Ez tökéletesen beleillett az „új” Claudia képébe, és Caius azon elmélkedett, vajon hogy lehetséges, hogy egy érzékeny és meglehetősen kifinomult fiatal nő ennyire kivirágozzék a Bűnhődés Jelképeinek izgató hatására – szalonnyelven így hívták a keresztfákat.

Ezek voltak azok a percek, mikor az állatokat behajtották a mezőről, és szüntelenül hallatszott a tehénkolompok csengése és a tehénpásztorok kürtjeinek mélabús takarodója. Kecskepásztorok szaladgáltak az erdőkben, hajkurászva az elkódorgott állatokat – fiatal trákok és örmények voltak, egypár ágyékukra aggatott állatbőrcafattól eltekintve egészen meztelenek, és Caius azon elmélkedett, hogy melyiküknek volt emberibb képe: a kecskéknek vagy a rabszolgáknak? Nagybátyja gazdagsága reflexiókra indította, ahogy ez már régen és többször is előfordult. A törvénykönyv szerint minden kereskedelmi tranzakció tiltva volt az ősi nemes családok számára; de Antonius Caiusnál – és ebben nem állt egyedül kortársai között – a törvény inkább kényelmes takarónak, mint bilincsnek számított. Azt beszélték, hogy ügynökei segítségével több mint tízmillió sestertiusa volt kihelyezve kamatra, és ez a kamat igen gyakran elérte a száz százalékot. Azt is beszélték, hogy az egyiptomi szállításokat lebonyolító tizennégy quinqueremisnek^[5] ő volt a főrészvényese, és hogy az egyik legnagyobb spanyol ezüst bánya fele az ő tulajdonában volt. Noha kivétel nélkül csak lovagok ültek a pun háborúk óta elszaporodott nagy részvénytársaságok igazgatóságában, Antonius Caius kívánságait a legpontosabban teljesítették.

Bár Caius gazdagságát pontosan megállapítani lehetetlen volt és a Villa Salaria csak úgy sugárzott a szépségtől és a jó ízléstől, több mint tízezer holdjával és a hozzá tartozó erdőségekkel, egyáltalában nem tartozott a legnagyobb és a legpompásabb latifundiumok közé. Azonkívül Antonius Caius sose parádézott a gazdagságával, mint ahogy ez általános lett az utóbbi időkben főúri családoknál, nem patronálta a nagy gladiátorcirkuszokat, nem adott leírhatatlanul pazar vacsorákat, nem rendezett keleti stílusú orgiákat. Antonius asztala bőséges és ízletes volt, de pávamellek, kolibrinyelvek, vagy líbiai töltött egérbél nem kerültek terítékre. Az efféle menüket nála még mindig rossz szemmel nézték, és a családi botrányokat sem kürtölték világgá. Antonius a régimódi római méltóságot ápolta magában, és Caius, aki tisztelte, de nem különösebben kedvelte, sose érezte igazán jól magát a társaságában.

Ez a feszesség részben Antoniusnak magának volt köszönhető, mivel egyáltalán nem volt az az ember, aki igyekszik nyájasságban túltenni a másikon; de sokkal inkább származott ez a feszesség onnan, hogy Caius tudatában volt annak, hogy nagybátyja mindig pontosan leméri a különbséget a valóságos unokaöcs és azon ideál között, melyet Antonius Caius az ifjú római számára kitűzött. Caius erősen gyanította, hogy az erényes és puritán római ifjú legendája, az ifjú, akit csak az állampolgári kötelezettségek vonzanak, a bátor katona, aki lépésről lépésre halad a katonai ranglétrán, közben feleségül vesz egy tisztességes római hajadont, akivel olyan családot alapít, mint a Gracchusok, majd tovább is önzetlenül és gyümölcsözően szolgálja az államot, mind magasabb és magasabb pozíciókba lép; végül konzul lesz belőle, akit mind a derék, egyszerű emberek, mind a szenátus és a börze arisztokratái egyaránt tisztelnek és becsülnek, aki tetőtől talpig maga az erkölcs és a becsületesség: az ilyen ifjú sohasem volt annyira illúzió, mint éppen mostanában – és ami Caiust magát illeti, ő sem találkozott még ilyen ifjúval. Azokat a fiatalembereket, akik Caius körül forogtak a római társaséletben, egypár dolog valóban érdekelte: egyesek minden ambíciója az volt, hogy ifjú szeretőik katalógusa a csillagászati számokig szökjék, mások már zsenge korukban pénzkórságba estek: még alig voltak húszévesek, és már nyakig merültek törvényellenes kereskedelmi vállalkozásokba; mások a választási szakmát tanulták ki, baromi szívóssággal taposva a mindennapi rutinmunka piszkos útját a kerületekben, szavazatokat vásárolva vagy eladva, vesztegetve, cinkosoknak falazva, szóval a legelemibb dolgokon kezdve azt a mesterséget, melyet apáik oly tehetségesen űztek; ismét mások pályája a fehérasztal lett, és az ínyencségek műbírálóivá nőtték ki magukat; egy igen kis töredék a hadsereghez szegődött, ami mint nemesúrfihoz illő pálya napról napra népszerűtlenebbé vált. Így hát Caius, mint a legnagyobb csoport egyik tagja, azé a csoporté, melynek unalmas életcélja napjainak semmittevő és lehetőleg kellemes eltöltésében állt – a nagy köztársaság egy ártatlan és talán nem is egészen nélkülözhetetlen polgárának tekintette magát, s ennélfogva sértette az a szóval ki nem mondott vád, melyet Antonius nagybátyja oly gyakran éreztetett vele szemben. Caius az „Élni és élni hagyni” hasznos elvében látta a civilizált emberiség filozófiai summáját.

Efféléken járt az esze, mikor beléptek a szabályos kertek és pázsitok hatalmas területére, mely már magát a villát vette körül. A nagy kiterjedésű magtárakat, karámokat és rabszolgabarakkokat, ahol az egész birtok tulajdonképpeni műhelymunkája folyt, elkülönítették a lakórészektől: vigyáztak rá, hogy a munkának vagy egyéb, a szépségeket sértő dolognak még csak az árnyéka se zavarja a ház klasszikus derűjét. A villa maga egy szelíd dombocska tetején állt, óriási négyszögletes ház, közepén nagy udvarral és medencével. A nyaraló fehérre meszelt falaival, viharvert piros cseréptetejével egyáltalán nem volt barátságtalan, és szögletes körvonalainak komorságát ízlésesen elrendezett cédrusfák és nyárfák élénkítették. A kert különböző részeit az úgynevezett „ión divat” szerint cirkalmazták, tele virágzó bokrokkal, melyeket szokatlan alakzatokba nyesegettek, bársonyos pázsitokkal, színes márványból épített hűs árkádokkal, alabástrom medencékkel tropikus halak számára – és egy csomó konvencionális kerti szoborral: nimfákkal, pánokkal, őzikékkel, angyalkákkal. Antonius Caiusnak a római piacokon, ahol az ügyes görög szobrászokat és kertművészeket árulták, állandó vásárlási irodája volt, a legmagasabb árakkal; ezeknél a dolgoknál sosem fukarkodott, bár az a pletyka járta, hogy semmi ízlése sincsen és csupán felesége, Julia, tanácsai szerint mer mozogni. Caius ezt el is hitte, mivel elég jó ízlése volt neki is, és effélének valóban nyomát sem tapasztalta nagybátyjánál. Noha számtalan villa sokkal csillogóbb volt, mint a Villa Salaria – egyesek a keleti zsarnokok palotáira emlékeztettek –, Caius képzelni sem tudott volna finomabb ízlésű vagy bajosabb fekvésű házat. Claudiának ugyanez volt az érzése. Amint beléptek a kapun, és rátértek a házhoz vezető téglaútra, Claudiának még a lélegzete is elállt a meglepetéstől, és azt mondta Helenának:

– Még álmodni se mertem volna ilyesmit! Olyan, mintha a görög mitológiából került volna ide.

– Nagyon kellemes hely – ez volt Helena véleménye is.

Antonius Caius két kislánya vette őket észre először, és versenyt futva jöttek nekik köszönni – utánuk lépdelt, jóval higgadtabban az anyjuk, Julia, egy csinos külsejű, sötét bőrű, meglehetősen testes asszony. Antonius pár perccel később jött ki a házból, három másik férfi kíséretében. Az etikett kérdéseiben igen pedáns volt, úgy mások, mint a maga irányában, unokahúgát és unokaöccsét szertartásos udvariassággal üdvözölte, utána pedig a formákhoz híven bemutatta vendégeit. Kettőt közülük jól ismert Caius – Lentulus Gracchust, a minden hájjal megkent, közismert fővárosi politikust, és Licinius Crassust, a generálist, aki nagy nevet szerzett magának a rabszolgaháborúban: róla beszélt az egész város, jóformán egy éve már nincs is más témájuk. A társaság harmadik tagja Caiusnak idegen volt; fiatalabb volt a többinél, nem sokkal idősebb, mint Caius maga; bizalmatlan, a nem-patríciusnak születettek finom bizalmatlanságával; arrogáns, a római intellektuelek kevésbé finom arroganciájával, aki közben számítgatja és mérlegeli magában az újonnan érkezetteket; csak némi jóakarattal lehet jóképűnek mondani. Marcus Tullius Cicerónak hívták, és a Caiusnak meg a két csinos fiatal nőnek való bemutatását szerény visszahúzódással nyugtázta. Telhetetlen kíváncsisága azonban már nem tudott visszahúzódni, és még Caius is, aki nem tartozott a legjobb megfigyelők közé, úgy látta, hogy Cicero fürkészi őket, cenzust készít, próbálja kikövetkeztetni a miliőjüket, felbecsülni a vagyonukat és befolyásukat.

Ugyanakkor Claudia le nem vette volna a szemét Antonius Caiusról, a társaság legkívánatosabb hímnemű tagjáról, a felséges ház és végtelen holdak gazdájáról. Mivel politikai érzéke jóformán semmi se volt, és a háborúról is meglehetősen bizonytalan fogalmakkal rendelkezett, sem Gracchus, sem Crassus nem érdekelték különösebben, Cicero meg nemcsak hogy ismeretlen volt számára – ami egyébként nem jelentett volna semmi nehézséget Claudia szemében –, hanem nyilván egyik tagja a pénzeszsákjain kotló lovagfajzatnak, amelyről azt tanulta, hogy meg kell vetnie. Julia máris dörgölődzött Caiushoz, régi kedvencéhez, és ott dorombolt a nyakában, mint egy ormótlan, esetlen macskakölyök – Claudia viszont sokkal hamarabb átlátott Antonius jellemén, mint Caius valaha is az életben. Ebben a hatalmas, kampós orrú, vaskos izomzatú földbirtokosban csak a gátlások és elnyomott vágyak masszáját látta. A nyilvánosság számára magára öltött puritanizmus mögött megérezte az érzéki bélést, és Claudia vonzódott az impotens potentátokhoz. Ez az Antonius Caius képtelen volna indiszkrécióra vagy kellemetlenkedésre. Mindezt Claudia tudatta is vele, látszólag ártatlan mosolyával.

Az egész társaság a házhoz érkezett. Caius már jó előbb leugrott a nyeregből, egy egyiptomi rabszolga elvezette a lovát. A gyaloghintók hordárai ott kuporogtak terheik mellett, dideregve az esti hűvösségben, és kimerültén a számtalan mérföldtől, melyet végigverejtékeztek. Kiaszott testük a fáradtságtól olyan volt, mint az állatoké, és az izmaik is meg-megvonaglottak a túlhajszoltság kínjától, ugyancsak, mint az állatoké. Senki se nézett feléjük, senki se vette észre őket, senki se ment hozzájuk. Az öt férfi, három nő és két gyerek bement a házba, de a hordárok csak kuporogtak tovább a gyaloghintók mellett, várakozva. Erre az egyik közülük, egy alig húszéves kölyök, elkezdett sírni, pillanatról pillanatra görcsösebben; a többiek oda se hederítettek. Így maradtak vagy húsz percig, míg végre egy rabszolga odajött hozzájuk, és elvezette őket a barakkokhoz, ahol majd ennivalót és szállást kapnak éjszakára.

8.

Caius és Licinius Crassus együtt fürödtek, és az előbbi boldogan lélegzett fel, mikor látta, hogy a nagy ember nem ahhoz az iskolához tartozott, mely Caiust szemelte ki bűnbaknak mindazokért a dekadens tulajdonságokért, melyek az előkelő származású ifjakat jellemezték. Crassust kedvesnek és közlékenynek találta; egyike volt azoknak, kik megnyerő modorban tudtak érdeklődni mások véleményei iránt még akkor is, ha ezek a mások nem különösebben jelentősek. Ott heverésztek a fürdőben, lustán paskolva a vizet, hol előre, hol hátra csúszkálva és kéjelegve a meleg, illatos vízben, melyet iszaposra tömtek szagosító sókkal. Crassusnak kisportolt teste volt, a középkorú férfiak szabványpocakjáról nála szó se lehetett: kemény volt, szikár volt, fiatalos és mozgékony. Megkérdezte Caiust, hogy a római úton jöttek-e idáig?

– Igen, azon jöttünk, és holnap folytatjuk utunkat Capua felé.

– A Bűnhődés Jelképei nem zavarták magukat?

– Nem. Sőt nagyon kíváncsiak voltunk rájuk – válaszolta Caius. – Valóban ez a helyzet: nem zavartak különösképpen. Hébe-hóba persze hogy találkozik az ember egy-egy madaraktól szétrágott tetemmel, az ilyesmi aztán kissé gusztustalan, különösen ha szembe fúj a szél, de hát ezen már nem lehet változtatni; a lányok meg egyszerűen leeresztették a függönyt. Viszont érdekes dolog: a gyaloghintók hordáraira nagyon hatott, és gyakran hánytak.

– Valószínűleg magukat képzelték a helyükbe – mosolygott a generális.

– Lehet. Gondolja, hogy rabszolgák ilyenfajta érzésekre képesek? A mi gyaloghintóhordáraink java része istállóban nevelkedett, és majd mindegyik alaposan megismerkedett gyerekkorában az ostorral Appius Mundellius iskolájában; amíg erőben vannak, nemigen különböznek az állatoktól. Beleérzés? Ezekben? Nehezen tudom elképzelni, hogy rabszolgákban ilyen közösségi érzések támadjanak. De ön bizonyára jobban tudja. Gondolja, hogy minden rabszolgában megmozdult valami, ami Spartacushoz húzta?

– Azt hiszem: igen.

– Igazán? Meglehetősen kellemetlen a dolog, ha így van.

– Egyébként nem is helyeseltem volna ezt az egész crucifixhistóriát – magyarázta Crassus. – Pazarlás. És én nem vagyok barátja az öncélú pazarlásnak. Azonkívül arra is gondolok, hogy a kivégzéseknek visszahatásuk is van, a mértéktelen kivégzéseknek. Azt gondolom, hogy ezek a dolgok olyasvalamit válthatnak ki, ami később megbosszulja magát.

– Ugyan! Rabszolgák? – vetette oda Caius.

– Hogy is szereti Cicero mondogatni? A rabszolga instrumentum vocale^[6], ez különbözteti meg az állattól, amelyik instrumentum semi-vocale^[7], és a közönséges szerszámtól, melyet instrumentum mutumnak^[8] nevezhetünk. Ez igen szellemes megfogalmazása a dolognak, és határozott meggyőződésem, hogy Cicero igen szellemes ember, csak: Cicerónak nem kellett harcolnia Spartacusszal, Cicerónak nem kellett mérlegelnie Spartacus logikai képességeit, mivel nem kellett éjszakáról éjszakára virrasztania, mint jómagámnak, próbálva valahogy előre kitalálni, amit Spartacus gondolt. Ha az ember a csatában szemtől szemben áll velük: egyszerre csak rájön, hogy a rabszolgák valamivel többek, mint instrument vocalia.

– Ismerte őt? Úgy értem, személyesen?

– Őt?

– Igen. Spartacust.

A generális mosolygott, tűnődött.

– Valójában nem – jegyezte meg elgondolkozva. – Valahogy szerkesztettem magamnak egy képet róla, összerakva ezt meg azt, de nem ismertem senkit, aki valóban ismerte volna. Hogy is lehetett volna ismerni? Ha az ember kedvenc kutyáján kiüt a veszettség, legyen bár az tudatos veszettség, a kutya mégiscsak kutya marad. Nem? Nehéz eldönteni. Én csináltam magamnak egy saját Spartacus-arcképet, de sose venném a bátorságot, hogy megírjam a jellemrajzát. Azt hiszem, nincs is, aki képes volna rá. Azok, akik képesek volnának rá: ott lógnak a Via Appia mentén, és azóta Spartacus is már csak legenda. Ezt kell most visszacsinálnunk: legyen ismét rabszolga.

– Ami volt is – mondta Caius.

– Persze, persze. Azt hiszem...

Caius számára terhes volt a témát tovább folytatni. Talán nem is annyira azért, mintha háborús tapasztalatokkal nem rendelkezett volna, hanem mert az volt az egyszerű igazság, hogy a háború nem érdekelte egyáltalában, ezzel szemben kasztjának, osztályának, társadalmi helyzetének – a háború volt a kötelezettsége. Vajon Crassus mit gondolt róla? Udvariassága, körültekintő figyelmessége: vajon őszinte volt-e? Akárhogy is van, Caius családját nem lehet számon kívül hagyni, vagy semmibe venni, és Crassusnak nagy szüksége volt barátokra; bármilyen groteszkül hangzik is a dolog: ez a generális, aki talán az egész római történelem legelkeseredettebb csatáját harcolta végig, jóformán semmi dicsőséget sem szerzett magának belőle. Rabszolgákkal verekedett, és megverte őket mikor ezek a rabszolgák már majdnem megverték Rómát. Az egész históriában valami furcsa ellentmondás volt, és Crassus háttérbe vonulása lehet, hogy nagyon is őszinte. Crassus körül nem lesznek legendák és nem születnek róla hősi énekek. Mivel az egész háborút el kell felejteni, győzelmét ez rohamosan kisebbíteni fogja.

Kimásztak a medencéből, és az ott várakozó rabszolganők bebugyolálták őket a melegített törülközőkbe. Egy csomó, Antonius Caiusénál sokkal hivalkodóbb háztartás félig sem volt úgy ellátva, hogy ennyire ki tudta volna találni és elégíteni vendégei kívánságát. Effélék jártak Caius fejében, miközben szárazra dörzsölték; az iskolában úgy tanulta, hogy az ókorban a világ tele volt apró fejedelmecskékkel, kiskirályokkal és hercegekkel, de ezek közül édeskevesen tudtak volna olyan stílusban élni vagy vendéget látni, mint Antonius Caius, a köztársaság nem túlságosan hatalmas vagy jelentős földbirtokosa és polgára. Mondjon bárki, amit akar: a római életstílus az uralkodásra legalkalmasabbak és legtehetségesebbek önkifejezése volt.

– Én sohasem tudtam igazán megszokni, hogy nők öltöztessenek és babráljanak rajtam – mondta Crassus –, ön szereti?

– Nemigen figyeltem eddig – válaszolta Caius, ami nem volt egészen őszinte, mivel határozottan élvezte és izgatta, ha rabszolganők szolgálták ki. Édesapjánál tilos volt a dolog, és bizonyos körökben rossz szemmel nézték; de az elmúlt öt-hat esztendőben az emberek magatartása a rabszolgákkal szemben feltűnően megváltozott, és Caius, mint barátai közül jó néhányan, az emberi jelleg utolsó vonásaitól is megfosztották őket. Ez fokról fokra finoman beidegződött az urakba. Ebben a pillanatban tulajdonképpen nem is tudta, hogy a három rabszolganő hogy nézett ki, és ha hirtelen megkérdezte volna valaki, nem tudta volna leírni őket. A generális kérdése után kezdte őket figyelni. Hispánia valamelyik zugából vagy törzséből kerülhettek ide, fiatalok voltak, vékony csontúak, és valahogy kellemesek is a maguk csöndes, titokzatos modorában. Mezítláb jártak, kurta, egyszerű tunikában; a ruhájuk nyirkos volt a fürdő gőzétől, a munka izzadságfoltokkal tarkította őket. Caiust alig-alig izgatták, legföljebb mivel maga meztelen volt – Crassus ellenben az egyiket odahúzta magához, félszegen fogdosódva és vigyorogva, mire a nő egy kissé huzakodott, de lényegében nem ellenkezett.

Caiust felette zavarta a dolog, hirtelen megvetést érzett a nagy generális iránt, aki fürdőszobai cselédlányok után nyúlkál; nem is akarta látni őket. Piszkos és alantas dolog volt az egész, Crassus méltóságából nem maradt semmi – azonkívül Caius úgy érezte, hogy ha Crassus később vissza fog gondolni erre a napra, igen rossz néven fogja venni Caiustól, hogy tanúja volt mindezeknek.

Odament a masszírozóasztalhoz, és ráfeküdt; pár perc múlva Crassus is utána jött.

– Édes kis pofa – mondta Crassus. Caius elcsodálkozott: nődolgokban ennyire hülye volna ez az ember? Crassus viszont nem zavartatta magát.

– Spartacus – mondta, újra felvéve az előbb elkezdett beszélgetés fonalát –, Spartacus éppolyan rejtély nekem, mint magának. Sohase láttam, annak ellenére, hogy az ördögcsárdást jó egypárszor eljáratta velem.

– Sohase látta?

– Soha. De ez nem jelenti azt, hogy nem ismertem. Apránként mégis szépen összeraktam. Az ilyesmit szeretem. Mások zenéket meg artisztikus dolgokat komponáltak. Én egy Spartacus-képet komponáltam.

Crassus ott nyújtózkodott és kéjelgett a masszőz szakképzett, dömöckölő kezei alatt. Az egyik nő kezében kis kanna volt, illatos olajokkal, ebből egyenletesen és gondosan csurgatta a kenetet a masszőz ujjai alá, melyek szép sorjában ernyesztették el az izmok feszültségét. Crassus kunkorgott, akár egy vén kandúr a cirógatás alatt, nyögdicsélve a gyönyörűségtől.

– Mégis, milyen volt? Mármint a Spartacus-portré? – kérdezte Caius.

– Gyakran merengtem azon, hogy vajon én hogy festhettem az ő fejében? – dünnyögött Crassus. – A végén a nevemet kiáltozta. Legalábbis azt mondják. Nem esküdnék meg rá, hogy hallottam, de azt mondják, valami olyasmit ordított felém, hogy: „Megállj, te disznó Crassus! Megyek!” Vagy valami ehhez hasonlót. Legföljebb negyven-ötven lépésre lehetett tőlem, és azzal nekifogott utat vágni magának hozzám. Szédületes látvány volt. Nem volt különösebben hatalmas termetű ember, az ereje sem volt feltűnő, de a harag megszállottja volt. Ez a legpontosabb meghatározás. Mikor puszta kézzel verekedett, az volt: a harag megszállottja. A bosszú. És így vágta ki magának az út felét hozzám. Legalább tíz vagy tizenegy embert vert agyon utolsó őrült rohamában, csak akkor hagyta abba, amikor felkoncolták.

– Szóval igaz az, hogy a testét sohase találták meg? – kérdezte Caius.

– Igaz. Úgy felszabdalták, hogy a végén semmi sem maradt belőle. Tudja, mit jelent az, hogy csatatér? Hús és vér. Aztán hogy kinek a húsa vagy kinek a vére, azt nehéz volna megmondani, így hát elment azon az úton, amelyen jött, a semmiből a semmibe, ki a porondról, le a vágóhídra. Kard az életünk, kard a halálunk. Ez volt Spartacus. Egy ávét neki.

Mindaz, amit a generális mondott, Caiusnak eszébe juttatta a kolbászgyárossal folytatott beszélgetést, és már a nyelve hegyén volt a kérdés, mikor hirtelen meggondolta magát, és inkább ezt mondta:

– De ugye nem gyűlöli őt?

– Ugyan miért? Jó katona volt, és egy mocskos rabszolga, a fene megette. Mi a csudát gyűlöljek rajta? Meghalt. Én meg élek. Ez most jó – mondta olvadozva és tekeregve a masszőz ujjai alatt, a legtermészetesebbnek találva, hogy emberi szavak rabszolgán túli és rabszolgán kívüli dolgok –, de hát a tapasztalataim korlátoltak. Maga bizonyára nem így gondolkozik az ilyesmiről, ugye? De a maga generációja egészen másképp viszonylik a dolgokhoz. Nem a szajhákra gondolok, hanem az ilyen kis rafinériákra, mint ez itten. Meddig lehet a húrocskát feszíteni, Caius?

A fiatalember nem értette, hogy tulajdonképpen miről is beszél a generális, és kérdőleg nézett rá. Crassus nyakizmai feszültek a kéjtől, és kéjjel volt teli egész teste. Mindez nyugtalanította Caiust, kissé meg is ijesztette, szeretett volna gyorsan és diszkréten kiszökni a teremből, de erre nem volt semmi lehetősége; nem azért, mintha sokat törődött volna azzal, ami történni fog, hanem mert nem akarta, hogy ő is ott legyen, mikor ez történik.

– Talán kérdezze meg a nőt – mondta Caius.

– Kérdezzem meg? Gondolja, hogy ez a szuka tud latinul?

– Mindegyik tud egy keveset.

– Úgy gondolja, hogy kereken kérdezzem meg?

– Miért ne? – motyogta Caius, azzal hasra feküdt, és behunyta a szemét.

9.

Mialatt Caius és Crassus a fürdőben voltak, és mialatt napnyugta előtt az utolsó alkonyi óra szórta aranyos fényét a Villa Salaria rétjeire és kertjeire, Antonius Caius elvitte sétálni unokahúga barátnőjét a kerten át az istállókhoz. Antonius Caius egyáltalában nem volt barátja önreklámozó parádéknak, mint például házi lóversenyek vagy privát cirkuszok gladiátorjátékok számára. Megvolt az ő saját elmélete, miszerint szolidan kell reprezentálni az embernek a vagyonával, ha azt meg is akarja tartani, azonkívül teljesen hiányzott belőle az a szociális bizonytalanság, melynek cifra homlokzatokra van szüksége, és amilyenekkel úton-útfélen találkozott az ember a köztársaság parvenü üzletembereinek társadalmi osztályában. A lovakat azonban, éppúgy mint a barátai, nagyon szerette Antonius Caius, és fantasztikus összegeket költött remek tenyészállatokra, legnagyobb gyönyörűségét találva istállóiban. Ebben az időben egy jó ló ára legalább ötszöröse volt egy jó rabszolgáénak, de azt is tekintetbe kell venni, hogy az embernek bezzeg gyakran öt rabszolgára is szüksége volt, hogy egy lovat szakszerűen felneveljen.

A bekerített lovaglótér széles mezőn nyújtózott végig. Az istállók és a kifutók voltak az egyik végében; nem messze tőlük egy kényelmes, körülbelül ötven embert befogadó kőgaléria emelkedett. Jó magasan a pálya és egy széles kifutó felett.

Amint az istálló közelébe értek, egy csődör éles és türelmetlen nyerítését hallották. Claudia számára ismeretlen harag és követelődzés volt a hangjában, izgalmas és hátborzongató.

– Mi ez? – kérdezte Antonius Caiustól.

– Szerelmes csődör. Alig két hete vettem a lóvásáron. Trák vér, nagycsontú, szilaj, de maga a tökéletesség. Van kedve megnézni?

– Imádom a lovakat – mondta Claudia –, kérem, mutassa meg.

Odamentek az istállóhoz, és Antonius szólt a főlovásznak, egy ráncos, összeaszott kis egyiptomi rabszolgának, hogy vezesse a lovat arra a kifutóra, ahol szakembereknek mutatják be őket. Ők meg felmentek a galériára, hogy onnan nézzék; letelepedtek egy kipárnázott fészekben, melyet egy rabszolga rendezett ott össze nekik. Claudiának nem kerülte el a figyelmét, milyen szolgálatkészek és fegyelmezettek voltak Antonius Caius szolgái, hogy kitalálták minden pillantását, minden kívánságát. Maga is rabszolgák között nőtt fel, és jól ismerte azokat a nehézségeket, melyekkel rabszolgákkal kapcsolatban az embernek számolnia kell. Mikor ezt szóvá is tette, Antonius megjegyezte:

– Nem verem a rabszolgáimat. Ha valami zűrzavar van, megölök egyet. Erre rögtön engedelmeskednek, és nem törtem meg az emberek buzgalmát vele.

– Úgy látom, az emberek buzgalma körül itt nincs is hiba – bólogatott Claudia.

– Nem könnyű rabszolgákkal bánni; rabszolgákkal, lovakkal... emberekkel még könnyebb.

Azzal odavezették a csődört a kifutóra – hatalmas sárga állat, véraláfutott szemekkel és habzó szájjal. A nyakába ugyan kötelet vetettek, de a kantárjába kapaszkodó két rabszolga nemigen tudta megakadályozni, hogy ne ágaskodjék vagy ki ne rúgjon. Magával ráncigálta őket a gyep közepéig, és mikor ott elengedték, hogy jómaguk biztosabb helyre inaljanak, a csődör hátsó lábára állt, és mellső patáival rugdosott feléjük. Claudia kacagott és tapsolt örömében.

– Ragyogó, ragyogó! – kiáltozta. – De miért van ilyen állapotban? Mintha szörnyen mérges volna.

– Nem sejti?

De akkor szerelmesnek kellene lennie, nem ilyen mérgesnek.

– A kettő keveredik. Haragszik ránk, mert elválasztjuk attól, amit szeretne. Akarja látni?

Claudia bólintott. Antonius pár szót szólt a tőlük nem messze ácsorgó rabszolgának, mire az lefutott az istállókhoz. A kanca pej volt, mozgékony és ideges. Végigszáguldott a gyepen, mire a csődör elébe vágott, mint a vihar. Antonius Caius azonban nem a kancát nézte; szemei Claudiára tapadtak, akit teljesen elbűvölt az előtte lejátszódó jelenet.

10.

Jól megfürödve, megborotválva és illatosan, enyhén olajozott és finom csigákba rendezett hajjal, vacsorához öltözve, Caius benézett a pálmaházba egy pohár borra még a gongütés előtt. A Villa Salaria pálmaházát rózsaszínű föníciai csempéből és egy finoman tompa fényben játszó, halványsárga üvegtetőből állították össze. Ennek volt köszönhető a délután ezen szakában a halódó napvilágnak az a szelíd izzása, mely a sötét páfrányokból és ólomlevelű trópusi növényekből álomországot varázsolt. Mikor Caius belépett, Julia már ott ült egy alabástrompadon, mellette a kislányai jobbra meg balra – a búcsúzó fény kedvesen simogatta őket. Amint ott ült hosszú, fehér ruhájában, ízlésesen berakott fekete hajával, átfogva karjaival a mellette ülő gyermekeket, tökéletes képe volt a római matrónának; megnyerő, higgadt és méltóságteljes; és ha nem lett volna oly rikítóan és gyerekesen beállítva a jelenet, Caiust természetesen a Gracchusok anyjának megszámlálhatatlan képeire emlékeztette volna. Ösztönszerűleg szeretett volna tapsolni, vagy odakiáltani, „bravó, Julia!”, de ezt sikerült magába fojtania. Túl könnyű volt Juliát letörni, mivel a pózai mindig csak érzelgősek voltak, sohasem támadók.

– Jó estét, Caius – s a mosolyában finoman keveredett a tettetett meglepetés az igazi örömmel.

Caius mentegetőzött:

– Nem tudtam, hogy itt találom, Julia.

– Csak maradjon. Maradjon, és hadd töltsék magának egy pohár bort.

– Köszönöm – mondta beleegyezőleg, és mikor Julia el akarta küldeni a kislányokat, tiltakozott. – Csak maradjanak itt, ha erre van kedvük.

– Igazán ideje már, hogy vacsorázzanak. Miután a gyerekek elmentek, azt mondta:

– Jöjjön ide és üljön mellém, Caius. Igazán üljön mellém, Caius. Caius leült, Julia mindkettőjüknek töltött a borból. Poharával megérintette Caiusét, és ivás közben szemével ráköszöntött.

– Maga túl csinos ahhoz, hogy jó legyen, Caius.

– Semmi vágyam, hogy jó legyek, Julia.

– Hát mi a vágya? Van egyáltalán?

– Kéj – volt a kendőzetlen válasz.

– És ez persze mind nehezebb és nehezebb, bármennyire fiatal is, Caius, mi?

– Csak nem akarja azt mondani, Julia, hogy valami nagyon gyászos képem van?

– De nem is különösen boldog.

– Julia, Vesta-szűznek lenni nem valami előnyös szerep.

– Maga sokkal okosabb, mint én, Caius. Én nem tudok olyan kegyetlen lenni, mint maga.

– Nem akarok kegyetlen lenni, Julia.

– Bizonyítsa be, és csókoljon meg.

– Itt?

– Antonius nem jön ide. Jelen pillanatban egy kancát hágat az új csődörjével annak a kis szöszkének az épülésére, akit magával hozott.

– Micsoda? Claudiának? Nem, az lehetetlen – és Caius valahol a lelke mélyén elkezdett kuncogni magában.

– Komisz kis állat vagy. Nem csókolsz meg? Caius éppen csak hogy megérintette az ajkát.

– Ez az egész? Ma éjjel, Caius, akarod?

– De, Julia...

– Ne mondj nemet nekem, Caius – szakította félbe Julia. – Ne, ne, igazán. A Claudiád semmi esetre sem lehet a tiéd ma éjjel. Ismerem az uramat.

– Nekem nincs semmiféle Claudiám, és nem akarok vele lenni az éjjel.

– Hát akkor?

– Rendben van – mondta. – Rendben van, Julia. De most ne beszéljünk erről.

– Caius, te nem akarsz...

– Nem arról van szó, hogy akarok, vagy nem akarok, Julia. Egyszerűen nem akarok most többet beszélni róla.

11.

A Villa Salaria-beli vacsora, s a ház minden szokása bizonyos ellenállással tüntetett a kozmopolita Róma immár megszokott modernségei ellen. Antonius Caius esetében ez nem annyira megcsontosodott maradiság volt, mint arra való törekvés, hogy megkülönböztesse magát a gazdag kereskedők új osztályától, mely vagyonát háborúkból, kalózkodásból, bányauzsorából vagy kereskedésből szerezte, és mohón kapott minden görög vagy egyiptomi újdonságon. Ami az étkezést illeti, nem tudta élvezni az ebédjét, ha közben díványon kellett elnyúlnia; ez zavarta az emésztését, és a kiadós ételektől azokra az édeskés-savanykás ínyencfalatokra és apró süteményekre csábította, amelyek annyira divatba jöttek ebben az időben. Az ő vendégei asztalnál ültek, és asztalról ettek, és miközben szárnyassal és vaddal, finom sültekkel és elegáns süteményekkel, a legjobb levesekkel és legízesebb gyümölcsökkel tartotta őket, sehol se voltak láthatók azok a fantasztikus kotyvalékok, melyek a legtöbb római arisztokrata konyhájából kikerültek. Étkezés alatt nem volt barátja táncnak és zenének. Jó étel, jó bor, jó társalgás. Apja és nagyapja folyékonyán tudtak írni és olvasni; ő saját magát kulturált embernek tartotta, és míg nagyapja még a rabszolgákkal együtt ment ki a tanya körüli mezei munkákra, Antonius Caius nagyjában úgy kormányozta hatalmas latifundiumát, mint ahogy egy kisebbfajta keleti fejedelem kormányozhatta miniatűr birodalmát. Ugyanakkor a „felvilágosodott uralkodó” szerepében tetszett legjobban magának, aki igen járatos a görög történelemben, filozófiában és drámában, és az orvostudománynak legalább gyakorlati részeiben otthonos – politikai ügyekben szintén felette használható. A vendégek ízlése harmóniában volt a gazdáéval, és mikor ebéd után hátradőltek karosszékeikben, csemegeboraikat kortyolgatva – a nők ezalatt a pálmaházba vonultak –, Caius világosan látta mind a gazdában, mind a vendégekben azt a krémet és azt az elitet, mely Rómát oly szívósan és rátermetten kormányozta, és Rómát Rómává tette.

Mindezt Caius világosan látta, de nem csodálta; saját magának semmiféle ambíciói nem voltak ezen a téren. A vendégek felfogása szerint értéktelen ember volt, minden különösebb jelentőség nélkül, egy jó családból származó könnyelmű fráter, akiben valódi tehetség csak a gyomor és a lótenyésztés irányában mutatkozik; bizonyos tekintetben ez új stílus volt, mindössze az utolsó egy-két generáció terméke. Emellett mégis volt valami súlya: irigylésre méltó családi összeköttetései voltak; ha apja meghal, igen vagyonos lesz, sőt az is lehetséges, hogy egyszer csak úgy fordul a szerencse kereke, hogy tekintélyes politikai személyiség lesz belőle. Ennek volt köszönhető, hogy nemcsak éppen tűrték, hanem valamivel komolyabban beszéltek vele, mint ahogy az ember általában egy jóképű, pomádés hajú, hígvelejű, illatozó piperkőccel beszélgetni szokott.

Caius pedig félt tőlük. Valahol betegek voltak mindnyájan, de ez a betegség szemmel láthatólag nem gyengítette őket. Itt ültek, teletömve magukat finom ételekkel, szopogatva aromás boraikat – azok pedig, akik kétségbevonták hatalmukat, ott lógtak a keresztfákon, hosszú mérföldeken át, az Appiai Út mentén. Spartacus nyers hús volt, egyszerűen nyers hús, éppen olyan nyers hús, mint amilyen a mészáros tőkéjén fekszik; Spartacusból még egy keresztrevaló sem maradt. De senki és soha nem fogja keresztre feszíteni Antonius Caiust, aki oly nyugodtan és magabiztosan ül az asztalfőn – éppen lovakról beszél, és remek logikával bizonyítja tételét, miszerint sokkal előnyösebb két rabszolgát az eke elé fogni, mint egy lovat, mivel nincs a világon az a ló, amely kibírná azt az alig emberi bánásmódot, melyben a rabszolgák részesülnek.

Egy átvonuló mosoly Cicero arcán, miközben figyel. Cicero izgatta Caiust, sokkal jobban, mint a többiek. Van-e valami szeretetreméltó ebben a Ciceróban? És egyáltalán akarta-e ő szeretni ezt a Cicerót? Cicero egyszer feléje is nézett, mintha csak ezt mondta volna: „Ó, ismerlek, pubikám. Tetőtől talpig, keresztül-kasul, kívül-belül.” Caius elgondolkozott: vajon a többiek félnek Cicerótól? Kerüld ezt a Cicerót, tanácsolta magának, ott egye meg a fene, ahol van. Crassus udvarias érdeklődéssel figyel. Crassus minden körülmények között udvarias. Ő volt a római katona mintaképe, magas termet, szögletes arc, határozott, kemény vonások, bronz bőr, finom fekete haj – és akkor Caiusnak eszébe jutott a fürdőjelenet. Összerázkódott. Hogy lehetett arra képes? Caiusszal szemben, az asztal túlsó oldalán Gracchus, a politikus: nagydarab ember, mély, öblös hanggal, a feje hatalmas zsírgyűrűkbe süppedve, nagy kezei hájasak és püffedtek, jóformán nincs is ujja, mely ne volna tele gyűrűkkel. Mindenre a hivatásos politikus mélyen beidegzett rutinjával reagált, a nevetése vaskos nevetés, a helyeslése nagyhangú helyeslés – ellenvéleményeit azonban mindig csak feltételes módban közölte. Megállapításai nagyképűek voltak, de sohasem buták.

– Persze hogy az ember jobban jön ki a szántókon rabszolgákkal – jegyezte meg Cicero, miután Gracchus egynémely kételyét közölte. – Az az állat, amely gondolkozni tud, kívánatosabb, mint az az állat, amelyik nem tud gondolkozni. Ez egészen logikus. Azonkívül a ló komoly érték. Lótörzsek nincsenek, akik ellen hadjáratokat vezethetünk, és akikből vagy százötvenezret hozhatunk haza az árverési csarnokba. És ha az ember lovat használ, a rabszolgák tönkreteszik.

– Ezt nem látom be – mondta Gracchus.

– Kérdezze meg a házigazdát.

– Valóban így van – bólogatott Antonius –, a rabszolgák pusztítják a lovakat. Ezek nem kímélnek semmit, ami a gazdájuk tulajdona, kivéve saját magukat. – Még egy pohárral töltött magának. – Nincs jobb témánk, mint rabszolgák?

– Talán nem jó téma? – filozofált Cicero. – Mindig itt vannak körülöttünk, és létünket kizárólag rabszolgáknak és a rabszolgaságnak köszönhetjük. Ha őszintén szembenézünk a tényekkel: ez az, amitől római a római. Házigazdánk ezen a pompás ültetvényen él, amiért őszintén irigylem, ezer rabszolgája jóvoltából. Rómában mindenki csak Crassusról beszél, mivel leverte azt a bizonyos rabszolgalázadást. Gracchusnak akkora jövedelme van a rabszolgapiacból, mely egyébként is olyan területen fekszik, ahol minden élő lélek rég a zsebében van, hogy hozzávetőlegesen se merném felbecsülni. És ez a fiatalember – azzal mosolyogva Caius felé bólintott –, ez a fiatalember, úgy gyanítom, százszor inkább köszönheti az életét rabszolgáknak, mert bizonyára azok dajkálták, azok etették, azok sétáltatták, azok istápolták, azok... – Caius elvörösödött, de Gracchus hangosan felkacagott és megkérdezte:

– Na és te, Cicero?

– Bennem egy kérdést támasztottak. Ha az ember manapság szolidan meg akar élni Rómában, minimum tíz rabszolgára van szüksége. Ezeket megvenni, etetni, elhelyezni... szóval itt van az én problémám.

Gracchus még mindig nevetett, miközben Crassus megjegyezte:

– Abban képtelen vagyok egyetérteni önnel, Cicero, hogy a rabszolgák tesznek bennünket rómaiakká.

Gracchus mennydörgő nevetése még mindig nem ért véget. Nagyot húzott a poharából, aztán belefogott egy históriába valami rabszolgalányról; múlt hónapban vette a piacon. Kissé be volt csípve, az arca vörös volt; óriási hasából felbugyborékoló röhögése meg-megszakította szavait. Nagy aprólékossággal festegette előttük a megvásárolt leány részleteit. Caius az egész históriát laposnak és ordinárénak találta, de Antonius okosakat bólogatott hozzá, Crassus meg transzban volt a kövér politikus elbeszélésének drasztikus részleteitől. Cicero fanyarán és filozofikusan mosolygott az előadás alatt.

– Azért is visszatérek Cicero megállapításához – mondta csökönyösen Crassus.

– Megsértettem talán? – kérdezte Cicero.

– Itt senki sincs megsértődve – mondta Antonius. – Kultúremberek társaságában vagyunk.

– Dehogy, sértésről szó sincs. Csak megdöbbent a dolog – mondta Crassus.

– Érdekes – bólintott Cicero. – Tények vannak körülöttünk, melyek már a szemünket szúrják ki, és mi mégis harcolunk a tények összetevőinek logikája ellen. A görögök egészen mások. A logikának ellenállhatatlan vonzóereje van számukra, függetlenül attól, hogy mik a következményei. A mi erényünk azonban a csökönyösség. Nézzenek csak körül. – Az egyik rabszolga, aki az asztalnál szolgált fel, az ürülő kancsókat frissekkel cserélte ki, a másik gyümölcsöt és diót kínált a vendégeknek. – Mi a mi életünk lényege? Mi nem akármiféle nép vagyunk, mi a római nép vagyunk, és épp azért vagyunk azok, mert mi vagyunk az elsők, akik teljesen felismertük a rabszolgák hasznát.

– De hiszen voltak már rabszolgák, mikor Róma még nem volt – vetette ellen Antonius.

– Igaz, hogy voltak, itt egy kevés, ott egy kevés. Az is igaz, hogy a görögöknek voltak ültetvényeik, Karthágónak is voltak. De mi levertük Görögországot és mi levertük Karthágót, hogy helyet csináljunk a saját ültetvényeinknek. És ültetvény meg rabszolga egy és ugyanazon dolog. Ahol más népeknek egy rabszolgájuk volt, nekünk húsz van, és így rabszolgaországban élünk, és legnagyobb vívmányunk: Spartacus. Mit szól ehhez, Crassus? Ön igen közelről ismerte Spartacust. Van-e még nemzet Rómán kívül, amely ilyesmit tud kitenyészteni?

– Mi tenyésztettük ki Spartacust? – kérdezte kétkedőn Crassus. – A generális kényelmetlenül érezte magát. Caius sejtette, hogy Crassust minden körülmények között idegesíti, ha komolyan kell valamin gondolkodnia, hát még ha olyan ésszel kerül szembe, mint Ciceróé. Valóban, egyetlen közös pontról sem lehetett szó náluk. Azt hittem, az ördög tenyésztette ki Spartacust – tette hozzá.

– Aligha.

Gracchus zavartalanul mennydörgött tovább, itta a borát, és némiképp mentegetőzve jegyezte meg Cicero felé, hogy igazi római lévén, ő, Gracchus, nemigen ért a filozófiához. Különben is: itt van Róma, itt vannak a rabszolgák – mi a csudát akar csinálni velük Cicero?

– Megérteni őket – válaszolta Cicero.

– Minek? – kérdezte Antonius Caius.

– Mert különben elpusztítanak bennünket.

Crassus nevetett, és nevetés közben elkapta Caius tekintetét. Ez volt az első intim érintkezés kettejük között, és a fiatalember hátgerince végigborzongott az izgalomtól. Crassus döntötte magába az italt; Caiusnak, mikor efféléket érzett, nem is volt kedve borra.

– Az országúton utazott idáig? – kérdezte Crassus.

Cicero a fejét rázta; mindig nagyon nehéz egy katonát arról meggyőzni, hogy nem lehet mindent karddal elintézni:

– Én nem a hentesmesterek szimpla logikájával dolgozom. Itt egy folyamatról van szó. Itt, kitűnő házigazdánk birtokán, valamikor legalább háromezer parasztcsalád élt. Ha ötöt számítunk egy családra, ez tizenötezer ember. És ezek a parasztok fene jó katonák voltak. Ehhez mit szól, Crassus?

– Jó katonák voltak. Nem bánnám, ha volna még egypár belőlük.

– És jó gazdák – folytatta Cicero. – Nem pázsitnyírásra, meg parkok fésülgetésére valók, nem; beszéljünk csak az árpáról, semmi másról. A római katonának pedig árpa a vére. Antonius, tudna nekem csak egy holdacskát is mutatni a birtokán, amelyik feleannyi árpát terem, mint amennyit egy ügyes paraszt ki tudott csikarni belőle?

Antonius Caius ebben megegyezett Ciceróval:

– Negyedannyi sincsen.

Mindez kezdett rettentő buta és unalmas lenni Caius számára. Titkos fantáziaképek szédítették, úgy érezte, hogy lázas és piros az arca. Az izgalom át- meg átjárta a testét, talán effélét érezhet a katona, gondolta magában, mikor nekivág az ütközetnek. Jóformán nem is hallotta már Cicerót. A szemét le nem vette volna Crassusról, miközben azon tűnődött, hogy miért is ragadt bele Cicero ebbe az unalmas témába.

– És miért? Miért? – kérdezte Cicero. – Miért nem tudnak a rabszolgák termelni? A válasz igen egyszerű.

– Mert nem akarnak – válaszolt kurtán Antonius.

– Pontosan. Mert nem akarnak. Miért is akarnának? Ha egy ember csak az uraknak dolgozik, egyetlen teljesítménye: a szabotálás. Semmi értelme megélesítenünk az ekevasakat: azonnal kicsorbítják. Összetörik a sarlókat, széthasogatják a cséphadarókat: a rombolás lesz egyetlen mozgatójuk, íme, a szörnyeteg, melyet magunk teremtettünk magunknak. Ezen a tízezer holdon valamikor tizenötezer ember élt; és most ezer rabszolga és Antonius Caius családja van rajta, a parasztok meg ott rohadnak Róma külvárosaiban meg a körutakon. Ezt meg kell értenünk. Igen egyszerű dolog volt, mikor a paraszt hazajött a háborúból, és a földjét fölverte a gaz, és a felesége mással hált, és a gyermekei nem ismerték meg, igen egyszerű volt odadobni nekik egy marék ezüstöt és elküldeni Rómába: éljen odakint az utcán. Viszont ennek az eredménye, hogy most rabszolgaországban élünk, és ez az életünk alapja, és ez az életünk értelme. Szabadságunk nagy kérdése, az emberi szabadságé, a köztársaságé és az egész eljövendő civilizációé attól függ: milyen lesz magatartásunk a rabszolgákkal szemben? Nem emberek: ezt egyszer meg kell értenünk, és meg kell szabadulnunk attól a szentimentális butaságtól, melyet a görögök terjesztenek, miszerint mindenki, akinek jár a lába meg a szája, egyenlő a földön. A rabszolga instrumentum vocale. Hatezer ilyen szerszám lóg az országút mentén; ez nem pazarlás, ez szükségesség. Hányingerem van a Spartacus-legendáktól, a hősiességétől meg a „nemesség”-étől. Egy kóbor kutyában, amelyik a gazdája lábikrájába harap, nincs semmiféle hősiesség és semmiféle nemesség.

Cicero jeges természete nem olvadt meg eközben, inkább valami kísérteties haraggá változott, mely jéghideg maradt továbbra is: ez a harag átjárta hallgatóit és uralkodott felettük, úgyhogy azok csak szemüket meresztették, félig elbűvölve, félig megrémülve.

Egyedül a rabszolgák voltak azok, akikre mindez semmit sem hatott; ott sürögtek az asztal körül, felszolgálták a gyümölcsöt, diót, süteményeket, töltögették a borokat. Caiusnak feltűnt a dolog, mert ezekben a pillanatokban a teste végig csupa érző idegvég volt, az egész világot más színben látta, és csak benyomások és izgalmak töltötték be egész lényét. Látta, milyen mozdulatlan továbbra is a rabszolgák minden arcvonása, kifejezéstelen fadarab az arcuk, letargikus a mozgásuk. Úgy látszik, Cicerónak igaza volt, mikor arról beszélt, hogy a rabszolgák attól még nem lesznek emberek, hogy mozog a lábuk meg a szájuk. Nem tudta volna megmondani, miért, de ez a gondolat jóleső érzést váltott ki belőle.

12.

Caius elnézésüket kérte és kiment, míg a többiek tovább ittak és beszélgettek. A gyomra remegett, és úgy érezte, hogy megőrülne, ha tovább is itt kell ülnie és hallgatnia a többieket. Az utazástól való fáradtság ürügyén távozott, de mikor kint volt az ebédlőből, rettenetes szomjúságot érzett egy szippantás friss levegő után, és kiment a ház hátsó kapuján a teraszra, mely a ház mögött épült, fehér márványból, kivéve a közepét, ahol egy medence volt. A medence közepéből egy nimfa emelkedett ki tengeri kígyók gomolyából. Habzó és táncoló vízsugár ömlött a kagylóból, melyet a holdfényes nimfa tartott. Alabástrom és zöld vulkanikus kövekből készült padok voltak elhelyezve a teraszon, a padok rafináltán intim jelleget kaptak a ciprusfáktól, melyek fekete lávából vágott dézsákban álltak. A teraszt, mely egész szélességében kísérte végig a jókora házat és maga ötven láb széles volt, márványkerítés övezte, kivéve a közepét, ahol széles fehér lépcsők sora vezetett a mélyebben fekvő, vadonnak hagyott kertek felé. Oly jellemző volt Antonius Caiusra, hogy gazdagságának ezt a fantasztikus színpadát a háza mögé rejtette; Caius viszont annyira hozzászokott már a márványhoz és márványbalusztrádokhoz, hogy még fél szemmel se vetett pillantást a terasz részleteire. Cicero talán egy egész nép szellemét fedezte volna fel a faragott kövekben: azt az ízlést, mely játékos ornamentikával is örök értéket tud formába önteni – de efféle gondolatok sohasem jutottak Caius eszébe.

Még normális körülmények között is alig jutott eszébe valami, amit ne más mondott volna neki; azok is általában evésre vagy szexuális dolgokra vonatkoztak. Nem mintha Caius buta lett volna vagy fantáziátlan; egyszerűen az volt a helyzet, hogy soha az életében nem volt olyan szerepe, melyhez akár fantáziára, akár eredeti gondolatokra lett volna szüksége, és az egyetlen probléma, mely ebben a pillanatban foglalkoztatta, az volt, hogy tökéletesen megértse Crassusnak azt a pillantását, melyet akkor vetett rá, mikor kiment az ebédlőből. Ezen járt az esze, vakon bámészkodva Antonius birtokának holdfényes lankái felé, mikor egy hang megzavarta:

– Caius?

Julia volt az, akivel legkevésbé akart kettesben lenni a teraszon.

– Örülök, hogy kijöttem ide, Caius.

Caius rándított egyet a vállán, anélkül, hogy felelt volna; Julia egészen közel jött hozzá, mindkét karját megfogta, és egyenesen a szemébe nézett.

– Legyél kedves hozzám, Caius – mondta.

„Mikor hagyja már abba ezt a nyávogást és nyafkálást?” – gondolta Caius.

– Amit adsz, oly kevés, és oly kevésbe is kerül neked, Caius. És nekem oly sokba kerül ezt kérni tőled. Hát nem érted?

– Nagyon fáradt vagyok, Julia, szeretnék lefeküdni – mondta.

– Úgy látszik, ezt érdemlem – suttogta Julia.

– Nem, ne így fogja fel, Julia.

– Hát hogy fogjam fel?

– Egyszerűen fáradt vagyok, ennyi az egész.

– Nem ennyi az egész, Caius. Ahogy itt nézlek, azon tűnődöm, mi is vagy tulajdonképpen; magamat pedig gyűlölöm. Oly csinos vagy, és oly rothadt.

Caius nem vágott közbe. Csak mondja el a magáét; legalább hamarabb szabadul tőle. Julia folytatta:

– Azt mondtam: rothadt? Azt hiszem, egyáltalában nem rothadtabb, mint bárki más, csak szimbólumot csináltam belőled. Hiszen mindnyájan rothadtak vagyunk, mindnyájan betegek vagyunk, tele nyavalyával és halállal, zsákszámra áll bennünk a halál, a halál szerelmesei vagyunk. Te is az vagy, Caius, és ezért jöttél ide az országúton, hogy jóllakjék a szemed a Bűnhődés Jelképeivel. Bűnhődés! Azért csináltuk, mert ez a gyönyörűségünk, ahogy te is azért csinálod a dolgaidat, mert az a gyönyörűséged. Tudod, milyen szép vagy itt a holdfényben? Az ifjú római, az egész világ koronája, az ifjúság és szépség tavaszi pompájában, és nincs időd egy vénasszony számára. Én is olyan rothadt vagyok, mint te, Caius, de éppúgy gyűlöllek, mint szeretlek. A halálodat kívánom, hogy gyilkoljon meg valaki, és tépje ki azt a nyomorult verébszívedet.

Hosszú szünet következett, majd Caius nyugodtan megkérdezte:

– Ennyi az egész, Julia?

– Ó, nem. Szó se róla. Szeretném, ha én is halott lennék.

– Mindkét kívánság igazán teljesíthető – mondta Caius.

– Te utolsó!

– Jó éjszakát, Julia – mondta élesen Caius, s azzal lement a teraszról. Elhatározta, hogy nem hagyja magát felbosszantani, de ez nem sikerült, és nagynénje esztelen kitörése egészen kihozta a sodrából. Ha Juliának csak egy csöpp arányérzéke van, láthatta volna, milyen nevetségessé teszi magát ezzel az ócska, érzelgős nyávogással. De Juliának az ilyesmihez sohasem volt érzéke, és nem csoda, hogy Antonius nagyon nehezen bírta. Caius egyenesen a szobájába ment. Égett a lámpa és két rabszolga várt reá, fiatal egyiptomiak, Antonius ezeket kedvelte a házi munkában. Caius elküldte őket. Azután levetette ruháit, lázasan és dideregve. Valami enyhe illatszerrel végigdörzsölte magát, egyes testrészeit bepúderezte, vászon hálóköntösébe bújt, elfújta a lámpát, és végigfeküdt az ágyon. Mikor a szeme megszokta a sötétséget, egész jól kivette a dolgokat, mivel a holdfény a nyitott ablakon át széles kévében esett a szobájába. A szoba kellemesen hűvös volt, teli az illatszer és a park tavaszi bokrainak szagával.

Alig telhetett el néhány perc, míg Caius ott hevert, várakozva; neki viszont hosszú óráknak tűnt ez az idő. Aztán egész halk kopogtatást hallott az ajtón.

– Tessék – mondta Caius.

Crassus belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A nagy generális még sohasem volt ennyire férfi, mint most, mikor ott állt, és mosolygott a fiatalemberre, aki várta.

13.

A holdsugár közben már másfelé esett a szobában, Caius meg fáradt volt, kielégült, tele kéjjel, mint egy nyújtózó macska – véletlenül ez a kép jutott eszébe magáról, mikor minden apropó nélkül megjegyezte:

– Gyűlölöm Cicerót.

Crassus maga volt az atyáskodás, önelégültség és olvadékonyság; megkérdezte Caiust:

– Mért gyűlölöd Cicerót? Az igazságos Cicerót? „Cicerót, az igazságost!” Hm? Mért gyűlölöd?

– Mit tudom én, hogy mért gyűlölöm. Kell azt tudnom, hogy mért gyűlölöm ezt vagy azt? Van, akit szeretek, és van, akit gyűlölök.

– Te tudtad, hogy Cicero ötlete volt, ha nem is egészben, de nagyrészben, a hatezer keresztfa az appiai országút mentén? A Bűnhődés Jelképei. Ezért gyűlölöd talán?

– Nem.

– Mit éreztél, mikor a keresztfákat láttad? – kérdezte a generális.

– Volt, mikor izgattak, de ez elég ritka volt. A lányokat annál jobban izgatták.

– Komolyan?

– De holnap már másképp fogok reagálni – mosolygott Caius.

– Miért?

– Mert ön állította oda őket.

– Valóban nem, Cicero. Mások. Nekem igazán mindegy volt, így vagy úgy.

– De ön leverte Spartacust.

– Számít?

– Imádom érte. Gyűlölöm Spartacust.

– Spartacust? – kérdezte Crassus.

– Igen, Spartacust.

– De hát nem is ismerte.

– Nem számít. Gyűlölöm még jobban, mint Cicerót. Fütyülök Ciceróra. De Spartacust, ezt a rabszolgát, gyűlölöm. Mit adtam volna érte, ha két kezemmel én verhettem volna agyon! Ha ön idehozta volna elém, és azt mondta volna, nézd Caius, hasítsd ki a szívét! Ha ön...

– Egészen úgy beszélsz, mint egy gyerek – mondta elnézően a generális.

– Mint egy gyerek? Mért ne? – mondta Caius valami nyafogó tónussal a hangjában. – Mért ne lehessek gyerek? Olyan üdvözítő dolog felnőttnek lenni?

– De hát mért gyűlölted mégis annyira Spartacust, mikor sose láttad?

– Lehet, hogy láttam. Tudja, négy évvel ezelőtt jártam Capuában. Huszonegy éves voltam akkor mindössze, nagyon fiatal.

– Most is nagyon fiatal vagy – mondta a generális.

– Ó, nem. Már nem érzem olyan fiatalnak magam. Akkor az voltam. Öt- vagy hattagú társasággal mentünk. Marius Bracus vitt magával. Nagyon szeretett engem.

Caius ezt megfontolt szándékkal mondta, és leste a hatást. Marius Bracus meghalt a rabszolgaháborúban, úgyhogy féltékenységi jelenetekre nemigen adódhatott alkalom, de azért csak hadd tudja meg Crassus, hogy nem ő volt az egyetlen és az első. A generális kissé leforrázva érezte magát, de nem szólt egy szót sem. Caius folytatta:

– Szóval ott volt Marius Bracus, jómagam, még egy alak egy nővel, ezek Marius ismerősei voltak, aztán azt hiszem, még ketten, de ezeknek a nevére már nem emlékszem. Marius Bracus nagystílűen játszotta a gazdát, komolyan, egészen nagystílű volt.

– Nagyon szeretted azt az embert?

– Sajnáltam, mikor meghalt – mondta egy vállrándítással Caius; a generális meg azt gondolta: „Micsoda kis bestia vagy, micsoda kis piszkos bestia!”

– Elég az hozzá, lementünk Capuába, és Bracus exkluzív cirkuszi mutatványokat ígért nekünk, ami ebben az időben sokkal drágább volt, mint manapság. Csak akinek a zsebe tele volt pénzzel, csinálhatott ilyesmit Capuában.

– Lentulus Batiatusnak volt akkortájt ott egy ilyen iskolája, nem?

– Pontosan. És az volt a híre, hogy ennél jobb iskola nincs is egész Itáliában. A legjobb és a legdrágább. Azon a pénzen, amelyért két fickó viadalát nézhetted végig, egy elefántot vásárolhattál. Az a pletyka is járta, hogy egymilliót keresett össze ebből, no de mindegy, nagy disznó volt, ez egyszer bizonyos. Nem ismerte?

Crassus a fejét rázta.

– Beszélj róla, nagyon érdekel. Ez azelőtt volt, hogy Spartacus megszökött, mi?

– Igen. Azt hiszem, nyolc nappal előtte. Batiatusnak elég rossz híre volt, mivel szabályszerű háremet tartott rabszolganőkből, és az emberek nem szeretik az ilyesmit. Legalábbis nem nyilvánosan. Igazán semmi hiba, ha valaki zárt ajtók mögött csinálja, de ugyanazt az országúton és a kirakatban: meglehetősen ízléstelen. Márpedig ő körülbelül ezt csinálta. Ugyanakkor a fickóit csődöröknek, a nőit meg kancáknak használta, ami ellen, azt hiszem, senkinek sem lehet kifogása, viszont Batiatus képtelen volt bármit is finoman csinálni. Marha nagy, kövér ember volt, fekete hajjal, fekete szakállal; jól emlékszem, milyen mocskos volt a ruhája, csak úgy ragadt az ételmaradékoktól. Egy tojáspacka pontosan a tunikája közepén, igen, így is tárgyalt velünk, ezzel a tojáspackával.

– Micsoda memóriád van! – mosolygott a generális.

– Erre valóban jól emlékszem. Bracusszal mentünk hozzá, és Bracus két halálos fordulót rendelt nála. Batiatus nagyon vonakodott. Batiatus azt magyarázta, hogy akkor semmi értelme, hogy ő itt csak egy fokkal is továbbfejlessze a játékstílust, a technikát, meg az igazi sportszerűséget, ha csak azért jönnek el Rómából az unatkozó és gazdag úriemberek, hogy külön zárt körű cirkuszaikban gyönyörködjenek. Bracusnak viszont erszénye volt, és a pénz beszél.

– Beszél: ezeknek – mondta a generális. – A lanisták^[9] mind utolsók, de ez a Batiatus egy disznó volt. Tudod, hogy a három legnagyobb bérház Rómában az övé, volt egy negyedik is, az tavaly összedűlt, és a lakók fele meghalt a romok alatt. Pénzért mindenre képes.

– Nem is tudtam, hogy ismeri.

– Beszéltem vele. Kincsesbánya volt a Spartacusra vonatkozó információkat illetőleg; azt hiszem, ő volt az egyetlen ember, aki valóban tudott valamit Spartacusról.

– Meséljen! – rimánkodott Caius.

– Éppen te mondtad, hogy nem lehetetlen, hogy láttad Spartacust.

– Meséljen! – mondta nyűgösködve Caius. A generális mosolygott.

– Néha tökéletesen olyan vagy, mint egy kislány.

– Csak ezt ne mondja! Soha, soha nem akarom ezt még egyszer hallani! – Azzal Caius felfújta és felborzolta magát, akár egy macska.

A generális csitítgatta:

– Ejnye, ejnye, hát mit mondtam, ami ennyire felbosszantott? Azt akarod, hogy Batiatusról meséljek? Igazán nem érdekes, de megteszem, ha akarod. Körülbelül egy éve lehetett, ha jól emlékszem, és ugyancsak szorult a kapcánk a rabszolgák miatt. Ezért akartam közelebbi adatokat megtudni erről a Spartacusról. Ha az ember ismeri a figurát, könnyebb leverni...

Caius mosolygott, miközben figyelt. Maga sem volt egészen tisztában azzal, hogy miért is gyűlöli ennyire Spartacust; de néha kéjesebb kielégülést talált a gyűlöletben, mint a szerelemben.

MÁSODIK RÉSZ

Ebben Crassus, a nagy generális, elmondja Caius Crassusnak,
hogyan látogatta meg a táborban Lentulus Batiatus,
akinek gladiátoriskolája volt Capuában

1.

– Az a dolog tehát – mondta Crassus, ott heverészve a fiatalember mellett – rövidesen azután történt, hogy átvettem a parancsnokságot – olyan dicsőség ez, mely hamar sírba viszi az embert. A rabszolgák ronggyá tépték minden légiónkat, és akárhogy vetted is a dolgot, Itália tényleges urai voltak. Szüntessem meg ezt az állapotot: ez volt az utasítás. Eriggy elébük és verd le őket, ilyeneket mondtak. Legvadabb ellenségeim is tisztelettel beszéltek hozzám. Erre hát Gallia Cisalpinában ütöttem fel táboromat, és üzenetet küldtem a te kövér barátodhoz, Lentulus Batiatushoz...

És könnyű eső is szemerkélt, mikor Lentulus Batiatus Crassus táborához közeledett. Az egész környék sivár és elhagyatott; ő maga éppoly elhagyatott, hiszen hosszú ez az út hazájától és a capuai meleg verőfénytől idáig. Még csak egy gyaloghintó sem könnyítette az utazást; csontos, sárga lován kocogott, és effélék jártak a fejében:

„Hogyha egyszer katonák kezébe kerül a hatalom, a becsületes embereknek úgy kell táncolni, ahogy ők fütyülnek. Az embernek nincs többé saját élete. Sokan irigykednek rám, mert van egy kis pénzem. Nagyszerű dolog a pénz, ha az ember lovag is hozzá. Még remekebb dolog gazdagnak lenni, ha az ember patrícius is mellette. De ha az ember egyik se, csak egyszerűen becsületes ember, aki becsületesen kereste a pénzét, akkor sose fekhet le nyugodtan este. Ha nem kened meg jól az adóellenőrt, fele pénzedet a mindent kijárókra s mindenhova bejárókra költheted, s ha mindkettőt leráztad, a néptribunok se könnyű tétel kiadásaid könyvében, azonkívül minden reggel külön meglepetés a számodra, hogy nem vágták el a torkodat az éjjel. És most egy ronda generális abban a kitüntetésben részesít, hogy fél Itálián ráncigál keresztül. Kérdéseket óhajt feltenni. Ha Crassusnak vagy Gracchusnak vagy Silenusnak vagy Meniusnak hívnának: kissé másképp festene a dolog. De hát ez a római igazságosság és a római egyenlőség a római köztársaságban.”

Ennél a pontnál aztán néhány nem különösebben hódolatteljes gondolatot engedett meg magának Lentulus Batiatus a római igazságosságot és egy bizonyos római generálist illetően. Ily természetű gondolataiban zavarta meg a tábor előtt állomásozó kapuőrség harsány kérdezősködése. A lovát engedelmesen megállította, s azzal várt a hideg, finom esőben, miközben két katona odajött hozzá és átvizsgálta. Mivel így is, úgy is ki kellett böjtölniök a szolgálati időt az esőben, egyáltalában nem buzgólkodtak azon, hogy kényelmesebbé tegyék a helyzetet Batiatus számára. Barátságtalanul és gépiesen végigmotozták, aztán megkérdezték, hogy kicsoda.

– A nevem Lentulus Batiatus.

Mivel tudatlan parasztok voltak, a név nem jelentett nekik semmit, és meg akarták tudni, hova szándékszik?

– Ez az út a táborba vezet, nem?

– De igen.

– Nos, én a táborba megyek.

– Miért?

– Hogy beszéljek a parancsnokkal.

– Többet nem is akarsz? Mit árulsz?

„Nézd, a piszkos dögeit” – gondolta Batiatus, de meglehetős türelemmel csak ezt mondta:

– Nem árulok semmit. Meghívásra jöttem.

– Kihívott?

– A parancsnok. – Azzal belenyúlt a táskájába, és megmutatta Crassus idézőlevelét, melyet neki küldött.

Olvasni ugyan nem tudtak, de egy darab papírféle is már elég volt nekik, hogy továbbengedjék. Batiatus neki is vágott sárga törpelován a táborhoz vezető katonai útnak. Mint ahogy ezekben az időkben a legtöbb felkapaszkodott, Batiatus is csak pénzben tudott gondolkozni, bármiről is legyen szó – ennélfogva most is egyre azon törte a fejét a nyeregben, vajon mennyibe kerülhet egy ilyen utacska – egészen ideiglenes valami, amit csak úgy odahúztak, a tábori kényelem végett, és mégis százszor jobb, mint amilyen neki sikerült, mikor maga építtetett egyet capuai iskolája felé. Agyagos, kavicsos alapra puha homokkőből vágott kockalapokat raktak, végig egy mérföldön, egészen a táborig; egyenes volt, mint a nyíl.

„Ha ezek a rohadt generálisok többet törődnének a háborúikkal, mint az útjaikkal, minden egészen másképp lenne” – gondolta magában; közben azért a büszkeség is dagasztotta a mellét. Mert azt mégiscsak el kell ismerni, hogy a római civilizáció még egy ilyen piszkos, esős, nyomorult zugban is, mint ez itten, rögtön felismerhető. Ez kétségtelen.

Mind közelebb jutott a táborhoz. Mint mindenütt, a légiók ideiglenes állomáshelyén valóságos városok voltak; ahol légió volt, civilizáció volt; ahol a légiók tábort ütöttek, ha csak egy éjszakára is, a civilizáció megjelent. Itt is: egy hatalmas fallal körülvett terület, majdnem egy fél négyzetmérföld, és hozzá oly pontosan odaszerkesztve, mintha csak egy mérnök hajszálra kidolgozott terve lenne a rajzlapon. Kívül egy árok volt, tizenkét láb széles, tizenkét láb mély; az árok mögött kerítés nehéz fatuskókból, tizenkét láb magas. Az út az árok fölött vezetett a bejárathoz, ahol Batiatus közeledtére kinyitották a súlyos fakapukat. Trombitaszó jelezte, hogy mehet tovább, és egy manipulus* sorakozott, amint belépett. Ez nem Batiatus tiszteletére történt, csupán fegyelmezési gyakorlat volt, csak úgy, a fegyelmezés kedvéért. Nem üres hencegés, hogy a világtörténelemben eddig még sohasem voltak olyan fegyelmezett csapatok, mint ezek a légiók. Ez az óraműszerű pontosság, minden a hadsereggel kapcsolatos dologban, még Batiatusra is erősen hatott, aki részeg szerelmese volt a vérontásnak és verekedésnek, és mint ilyen, minden regulárisan kiképzett katonaságot ösztönös megvetéssel nézett le.

[* Manipulus – római katonai egység.]

Nem egyszerűen csak az út hatott rá meg a kerítés, meg az árok, kétmérföldes hosszával, nemcsak a táborváros széles útjai, a szennyvízcsatornák, vagy a homokkőkockák az utcák közepén, nem csupán ennek a harmincezer emberből álló római tábornak nyüzsgő élete, mozgása és rendje, hanem sokkal inkább az a tudat, hogy az emberi észnek és erőnek ez a hatalmas teljesítménye mindössze egy felvonulóban levő légió egyéjszakás könnyed rutinmunkája volt. Nem volt alaptalan az a megjegyzés, miszerint hamarabb futottak meg a barbárok, ha egy légiót éjjeli táborverés közben láttak meg, mintha megütköztek volna vele.

Miután Batiatus leszállt a lóról, és kövér fenekét vakargatta, mivel túl hosszú és túl intim kapcsolatban volt a nyereggel, egy fiatal tiszt jött hozzá és megkérdezte, kicsoda és mi járatban van itten?

– Lentulus Batiatus, Capuából.

– Ja, persze, persze – húzta a szót a fiatalember, egy körülbelül húszéves fickó, a legelőkelőbb családok egyikének csinos, illatozó és jól fésült csemetéje. Ezt a fajtát utálta legjobban Batiatus.

– Igen – mondta a fiatalember. – Lentulus Batiatus Capuából. Tisztában volt a dologgal, tudott mindent a capuai Lentulus Batiatusról, hogy kicsoda, micsoda, mit jelent, és miért rendelték ide Crassus táborába.

„Ugye gyűlölsz – gondolta Batiatus –, hogyne gyűlölnél, te drágalátos jómadár, és most itt állsz előttem, és lenézel engem; de aztán majd szaladtok hozzám, és nyafogtok nekem, és vásároltok tőlem, hiszen éppen a te fajtád csinálta belőlem azt, ami vagyok, de ahhoz már túl előkelő vagy, hogy közel gyere hozzám, félsz, hogy bebüdösítlek a leheletemmel, te kis disznó!” Efféléket gondolt, de csak bólintott egyet, és nem szólt egy szót sem.

– Igen – bólintott a fiatalember. – A parancsnok már várja. Tudomásom van róla. Óhaja, hogy azonnal jelentkezzék nála. Majd odavezetem.

– Szeretnék lepihenni. És enni valamit.

– A parancsnok majd gondoskodik róla. A parancsnok figyelme mindenre kiterjed – mondta mosolyogva a fiatalember, aztán odakurjantott egy katonának: – Vezesd el a lovát, adj neki enni-inni, és helyezd el az istállóba!

– Nem ettem reggel óta egy falatot sem – mondta Batiatus –, és úgy gondolom, hogyha a maga parancsnoka mostanáig várt rám, egy kicsit várhat még.

A fiatalember összeráncolta a szemöldökét, de azért tartotta a társalgási hangot, és megjegyezte:

– Ezt talán a parancsnok fogja eldönteni.

– Itt a ló az első vendég?

A fiatal tiszt mosolygott és bólintott:

– Na gyerünk – tette hozzá.

– Mi fene közöm nekem a légiók szabályzatához?

– Ön a légió táborában van.

Egy ideig farkasszemet néztek; aztán Batiatus rántott egyet a vállán, és eldöntötte, hogy semmi értelme tovább vitatkozni ebben a tűnél szúrósabb esőben; magára csavarta vizes köpenyét, és követte, akit mocskos kis patrícius takonypócnak könyvelt el magában, hozzágondolva még azt is, hogy mindent összevéve, jómaga több vért látott egyetlen délután, mint amennyit ez a tacskó, akinek még az anyatej sem száradt meg a száján, láthatott, szalon-katonásdival töltött életében. Viszont gondolhat, amit akar, a kövér Batiatus továbbra is csak jelentéktelen hentesmester marad valahol a vágóhídon – egyetlen vigasza az a tudat volt, hogy egyáltalában nem idegen számára az az erő, amely ezeket a légiókat idekényszerítette.

Végig követte e fiatalembert a tábor széles főútján, kíváncsian nézegetve jobbra-balra a mocskos, összesározott sátrak felé, melyek fölülről valahogy még védtek, de elöl nyitva voltak – nézte a katonákat, akik odahányt szénán heverésztek, beszélgetve, káromkodva, énekelve, kockákat meg szerencsejátékokhoz való birkacsontokat hajigálva. Javarészt izmos, simára borotvált, olajos bőrű itáliai parasztok voltak. Némelyik sátorban kis kályhák is álltak, de általában úgy vették a hideget, mint a meleget, vagy a végtelen egzecíroztatást és irgalmatlan fegyelmet – aki gyönge volt, hamarosan belepusztult, aki szívós, az még szívósabb lett, vassá és hajlékony halcsonttá, a halálbiztos kés mellé, amely – mióta a világ világ a tömeggyilkolás legfélelmetesebb szerszáma volt.

Pontosan a tábor közepén, a négy sarokból kiinduló két vonal metszőpontján állt a generális rögtönzött szállása, a praetorium: az egész csupán egy nagy sátor, két helyiségre vagy szobára osztva. A bejáratot itt leeresztett ponyva zárta el, és mindkét oldalán egy-egy katona állt őrt, akik hosszú és vékony szolgálati dárdával voltak felszerelve a nehéz és gyilkos pilum helyett; szabványos, masszív pajzsok és spanyol rövid kardok helyett szintén csak könnyű, kerek karvédőt és trák stílusú görbe kést viseltek. Fehér gyapjúruhában voltak, melyet bőrig átjárt az eső, és úgy álltak ott, mint a kőből faragott szobrok – sisakjukról, ruhájukról, fegyverükről ömlött a víz. Sajátságos módon ez jobban hatott Batiatusra, mint bármi más, amit látott. Tetszett neki, ha emberi test többre volt képes, mint amennyire számítani lehet – persze hogy ez nagyon tetszett neki!

Amint közeledett, az őrök tisztelegtek, és utána széthúzták a ponyvát. Batiatus és a fiatal tiszt beléptek az alig megvilágított sátorba, és Batiatus egy negyven láb széles és körülbelül húsz láb hosszú helyiségben találta magát, ez volt a praetorium homlokzati fele. Bútorzata mindössze egy hosszú faasztalból, és a köréje állított vagy tucatnyi tábori székből állott. Az asztal egyik végében ült, nekikönyökölve, a főparancsnok, Marcus Licinius Crassus; térkép volt kiterítve előtte, azt bámulta.

Mikor Batiatus és a tiszt beléptek, Crassus felkelt, és a kövér férfiú nagy megelégedéssel vette tudomásul, mily készséggel sietett elébe a generális, kezét nyújtva köszönés közben.

– Ugyebár, Lentulus Batiatus Capuából, ha nem csalódom?

Batiatus bólintott, és kezét nyújtotta. Ez a generális valóban egészen közvetlen és finom ember, határozottan férfias vonásokkal, és nincs a modorában semmi leereszkedő.

– Örülök, hogy megismerkedhetem önnel, uram – mondta Batiatus.

– Hosszú utat kellett megtennie, épp ezért külön köszönöm a pontosságát, igazán hálás vagyok; közben agyonázott, és bizonyára éhes és fáradt.

Mindezt bizonyos érdeklődéssel és aggódással mondta, minek következtében Batiatus mindjárt otthonosan érezte magát; a fiatal tiszt viszont továbbra is azzal a lenézéssel kezelte a kövér figurát, mint eddig. Ha Batiatus kissé jobb megfigyelő, hamarosan rájött volna, hogy mind a két viselkedésnek megvolt az értelme. A generális előtt ott állt egy határozott program; a fiatal tiszt meg csak játszotta tovább az úriember szerepét az ilyen Batiatusokkal szemben.

– Úgy, ahogy mondta, uram – válaszolta Batiatus. – Átáztam, kifáradtam, de ami a lényeg: meghalok az éhségtől. Megkérdeztem ezt a fiatalembert, kaphatok-e valami harapnivalót, de ő ezt érthetetlen óhajtásnak minősítette.

– Nekünk a vérünkben van, hogy a parancsokat abszolút pontossággal teljesítsük – mondta Crassus. – Parancsom az volt, hogy amint megérkezik, azonnal vezessék hozzám. Természetesen minden óhaját a legnagyobb örömmel teszem magamévá. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen fárasztó utat kellett megtennie. Száraz ruha is jólesne nyilván, ugye? Azonnal lesz az is. Nem akar egy fürdőt?

– A fürdő nem sürgős. Csak a hasamban legyen már valami bélés.

A fiatal tiszt mosolyogva kiment a sátorból.

2.

A rántott halon és tükörtojáson már túl voltak, Batiatus éppen egy csirkét tömött magába, kézzel törve ketté, és minden egyes csontot gondosan lerágva. Közben egy zabkásás fatálba is jócskán belekanalazott, és egy boroskancsóból kiadós kortyokkal csúsztatta lejjebb az ételt. A csirke, a zabkása és a bor összemaszatolták a száját; a tiszta tunika, melyet Crassustól kapott, kezdett különböző hulladékoktól tarkállani; az ujjai csurogtak a csirkezsírtól.

Crassus érdeklődéssel nézte. A generális éppúgy, mint jóformán minden római az ő osztályából és generációjából, valami egészen sajátos társadalmi megvetést érzett a lanista iránt, aki iskolázza és edzi a gladiátorokat, aki felvásárolja őket, eladja őket, bérbe adja őket: mind az aréna számára. Az csak a legutolsó húsz évben történt meg, hogy ezek a lanisták hatalmat képviseltek Rómában, politikai és pénzügyi hatalmat, és gyakran fantasztikus vagyonokat is szereztek, mint például ez a kövér, otromba fráter, aki most itt ül egy asztalnál vele. Alig egy generációval régebben cirkuszi viadalok csak szórványosan szerepeltek a műsorokon, és egyáltalában nem tartoztak a társasági élet lényeges vonásai közé. A műfaj mindig megvolt, az kétségtelen; egyes néprétegeknél népszerűbb volt, másoknál kevésbé: egyszerre ez lett a legnagyobb divat Rómában. Mindenütt arénákat építettek. Nem volt olyan kisváros, melynek ne lett volna legalább egy deszkacirkusza a viadalok számára. Az egyszerű párviadalból százas tömegviadalok lettek, és egyetlen verseny egy hónapig is eltartott. És ahelyett, hogy megcsömörlöttek volna tőle, a közönség éhsége szinte a végtelenségig fokozódott.

Kifinomult római matrónákat és közönséges útonállókat egyformán vonzották a játékok. A játékok teljesen új nyelvet is teremtettek. Az öreg veteránokat semmi a világon nem érdekelte, csak az állami segély meg a játékok; és tízezer otthontalan, munkátlan polgár életének nem volt más látható értelme, mint lesni a játékokat. Máról holnapra a gladiátorpiac lett a legjobb üzlet, és megszülettek a gladiátoriskolák. A capuai iskola, melyet Lentulus Batiatus vezetett, egyike volt a legnagyobbaknak és legjövedelmezőbbeknek. Amint minden piacon csak bizonyos latifundiumok barmai iránt mutatkozott rendkívüli kereslet: úgy minden arénában csak capuai gladiátorokat rendeltek és becsültek. És így lett Batiatusból, zugpolitikusok zugügynökéből és utcatöltelékből gazdag ember, és egész Itália bustuariusainak^[10] egyik leghíresebb trénere.

„Mindegy – gondolta Crassus, miközben figyelte –, azért még mindig utcatöltelék, még mindig egy ravasz, ordináré, alattomos állat. És ahogy zabál!” Crassus sehogy se tudta megérteni, hogy lehet oly sok nyomorúságban született, faragatlan fráternak annyi pénze, amennyiről legtöbb barátja még csak álmodni sem merne. Pedig bizonyára nem voltak ügyetlenebbek, mint ez a brutális tréner. Nézzen csak magára: katonai értékeivel teljesen tisztában volt, vérében voltak a római erények, szívósság és alaposság, és a harcászatról is nagyon jól tudta, hogy ahhoz nem elég a rátermettség. Áttanulmányozott minden hadjáratot, melyet a történelem feljegyzett, és a legjobb görög történetírókat is végigolvasta. Nem követte el azt a hibát sem, melyet minden előző generális elkövetett ebben a háborúban – Crassus tudniillik nem becsülte alá Spartacust. És mégis, most itt ül az asztalnál, szemben ezzel a brutális alakkal, és valami furcsa módon: alul érzi magát.

Rántott egyet a vállán, és így szólt Batiatushoz:

– Azzal tisztában kell lennie, hogy nem Spartacus és az ön személyes kapcsolatai érdekelnek, még a háborúról sincs most szó, ha éppen itt tartunk. Nem vagyok moralista. Beszélnem kellett önnel, mert ön az, aki olyasmit mondhat nekem, amit más nem tud.

– S mi volna az pontosan?

– Az ellenségem jelleme.

A kövér figura ismét töltött a borból, és a generálisra bandzsított. Egy gárdista lépett a sátorba, és két égő lámpát tett az asztalra. Beesteledett.

Lámpafénynél Lentulus Batiatus egészen más ember lett. A félhomály hízelgett neki. De most a fény végigpásztázott az arcán, miközben a törlőkendővel masszírozta; a lámpa árnyékrongyokat aggatott az amúgy is lecsüngő, gyűrűző tokákra. Széles, lapos orra állandóan és görcsszerűen rángatózott; közben szép lassacskán be is rúgott. Egy-egy hideg csillanás Batiatus szemében világosan jelezte Crassus számára, hogy mihez tartsa magát: egy pillanatig se gondolja, hogy holmi kedélyes hólyaggal van dolga.

Nem, ez nem az a típus.

– Honnan ismerjem az ön ellenségét?

Odakint megszólaltak a trombiták. Az esti foglalkozásnak vége volt, és „oszolj” után a csizmás lábak dübörgése megremegtette a tábort.

– Csak egy ellenségem van. Spartacus az ellenségem – mondta megfontoltan Crassus.

A kövérség belefújta orrát a törlőkendőjébe.

– És maga ismeri Spartacust – mondta Crassus.

– Az istenit, az már igaz.

– Csak maga ismeri, senki más. Senki se ismerte azok közül, akik eddig harcoltak vele. Azt hitték, „na, megyünk rabszolgát ölni”. Azt hitték, hogy csak meg kell fújni a trombitákat, verni a dobokat, és hajigálni a pilumokat, azzal a rabszolgák máris elszaladnak. Nem számított, hogy közben hányszor tépték ronggyá a légiókat, ezt hitték továbbra is. Ahogy eddig ment a dolog, úgy nem mehet tovább, ennélfogva napjainkban Róma utolsó erejét gyűjti össze: ha fiaskó lesz ez is, Róma nincs többé. Ezt maga éppen olyan jól tudja, mint én.

A kövér alak pukkadozott a röhögéstől. Fogta a hasát, és úgy hintázott a székén.

– Ennyire viccesnek találja a dolgot? – kérdezte Crassus.

– Az igazság mindig vicces.

Crassus uralkodott magán, és haragján; várta, míg alábbhagy a röhögés.

– Egész Róma fuccs! Nem lesz más, csak Spartacus! – A kövér ember most csöndes kuncogásba ment át, és Crassus, állandóan figyelve vendégét, azon gondolkozott, vajon épeszű-e ez az ember, vagy csak berúgott? Mi minden terem egy országban! Itt van ez a lanista, aki rabszolgákat vásárol, és megtanítja őket verekedni; persze ezen csak nevetni tudott. Ő, Crassus, szintén csak verekedni tanítja az embereket.

– Magának fel kellene akasztania engem, nem etetni – suttogta bizalmasan Batiatus, miközben ismét töltött magának egy pohárral.

– Egy álomra gondolok – mondta a generális, saját céljai felé kanyarítva ismét a társalgást. – Afféle lidércnyomásos álomra. Tipikus dolog, minden éjjel megismétlődik...

Batiatus megértően bólogatott.

– ...és ebben az álomban mindig bekötött szemmel harcolok. Borzalmas, de logikus. Látja, nem vagyok azon a véleményen, hogy minden álom rossz előjel. Bizonyos álmok egyszerűen azoknak a problémáknak tükörképei, melyekkel az ember éber állapotában foglalkozik. Spartacus az ismeretlen. Ha megütközöm vele, bekötött szemmel harcolok. Bármely más helyzetben szó sincs ilyesmiről. Azzal teljesen tisztában vagyok, hogy miért harcolnak a gallok, és tisztában vagyok azzal is, hogy miért harcolnak a görögök, vagy a hispánok, vagy a germánok. Ezek pontosan azért harcolnak, amiért én harcolok, eltekintve egypár, a dolgok természetéből folyó árnyalati különbségtől. Viszont nem vagyok tisztában azzal, hogy miért harcol ez a rabszolga? Nem vagyok tisztában azzal, honnan szedi össze ezt a csőcseléket, az egész világ minden piszkát és salakját, és hogy tudja úgy felhasználni őket, hogy kiirtja velük a világ eddig ismert legjobb katonáit? Öt évig tart egy légionárius kiképzése, öt évig tart, míg a fejébe verik, hogy az élete nem fontos, hogy a légió és csak a légió számít, hogy a parancsnak engedelmeskedni kell, akármilyen parancsnak. Öt évig tartó kiképzés, tíz órán át naponta, kivétel nélkül, ezek után elvezényelheti őket egy szakadékhoz, és kiadhatja a parancsot, hogy meneteljenek még a szélén is túl: engedelmeskedni fognak. És mégis: ezek a rabszolgák tönkretették Róma legjobb légióit. Ezért kértem hát, hogy jöjjön ide Capuából, hogy Spartacusról beszéljen. Hogy levehessem a kötést a szememről.

Batiatus sötéten bólogatott. Olvadékony hangulatba jött. Íme: híres generálisok bizalmasa és tanácsadója lett belőle – de hát nem így volt-e rendjén?

– Mindenekelőtt a fizikai külső – mondta Crassus. – Erről beszéljen. Hogy néz ki? Honnan szedte fel?

– Kívül nem olyanok az emberek, mint belülről.

– Igaza van, nagyon-nagyon igaza van. És ha egyszer ezt ennyire tudja, akkor biztos emberismerő. – Ennél szebb bókot aligha mondhatott volna Batiatusnak.

– Ó, nagyon szelíd, igazán szelíd, mondhatnám, alázatos, pedig Trákiából való. – Batiatus belemártotta az ujját a borba, és rovásokat pingált sorjában az állításai mellé. – Azt mesélik róla, hogy óriás, pedig dehogy az, Spartacus nem óriás. Még csak nem is feltűnően magas. Körülbelül akkora, mint maga, úgy nagyjában. Fekete, göndör haj; sötét, barna szemek. Az orrát valahol összetörte; egyébként, úgy képzelem, hogy szép embernek találná. De ez a betört orr valami birkaszerű kifejezést adott az arcának. Széles arc, jámbor modor, és még hasonló ráadások: egészen megtévesztette az embert. Bárki mást agyonütöttem volna, ha olyasmit csinál, mint amit ő csinált.

– Mit csinált? – kérdezte Crassus.

– Ó...

Crassus tagoltán mondta:

– Azt akarom, hogy őszintén beszéljen, mivel élethű képet akarok alkotni magamnak. Egyébként azt is közölnöm kell, hogy mindaz, amit nekem itt elmond, szigorúan kettőnk között marad. – Ez alkalommal azonban nem firtatta tovább azt a különleges esetet, amelyért Batiatus megölte volna Spartacust. – A környezete is érdekel: hol vette? És mi volt?

– Mi egy gladiátor? – és Batiatus mosolygott, rátenyerelve az asztalra. – Nem akármilyen rabszolga. Érti? Legalábbis a capuai gladiátorok nem akármilyen rabszolgák. Ez valami egészen más. Ha az ember kutyákat uszít egymásnak a cirkuszban, biztosan nem azokat az ölebecskéket fogja összevásárolni, melyeket a kislánykák dédelgetnek. Ha meg ember van a porondon, hát oda olyan ember kell, akinek kenyere a verekedés. Akinek már rég zöld a nyelve az epétől. Emberek, tele gyűlölettel. Emberek, tele kétségbeeséssel, így is informálom az ügynökeimet: régóta úgy szerepelek a piacon, mint aki csak desperádókat vásárol. Ez a fajta nem jó háziszolgálatra, és odakint a latifundiumokon is használhatatlanok.

– A latifundiumokon? Miért? – kérdezte Crassus.

– Mert ha egy embert már betörtek, nekem nem kell. És ha egy embert nem lehet betörni, meg kell ölni, dolgozni nem lehet vele. Elront mindent. Elrontja a többit, akik dolgoznak. Olyan ez, mint a betegség.

– De miért hajlandó verekedni?

– Hehehe, itt van a kutya eltemetve, és ha erre nem tud válaszolni, akkor nem is tud gladiátorokkal dolgozni. A régi időkben a cirkuszi bajvívókat bustuariusoknak nevezték, azok csak úgy, a párbaj kedvéért párbajoztak, valami hiba volt a fejükben, és nagyon kevesen is voltak, és ezek nem voltak rabszolgák. – Jelentőségteljesen megbökte a fejét: – Senki se akar életre-halálra verekedni, ha csak nincs valami baja itten. A kutya se kívánja. A gladiátor se kívánja. A gladiátor azért verekszik, mert kést adtak neki, és levették a láncait. És ha ezt a kést érzi a markában, azt álmodja, hogy szabad, és ez az, ami kell neki: fegyver a markában, és álom a szabadságról. Ilyenkor aztán színt színre kell játszani: ő is ördög, te is ördög.

– És hol akad ilyen emberekre? – kérdezte Crassus, akit izgatott és vonzott ez a nyers, szókimondó előadás, ennek a minden hájjal megkent üzletembernek a szájából.

– Csak egyetlenegy hely van, ahol ilyesmit találni, ezt a nekem való árut. Egyetlenegy. A bányák. Onnan vagy sehonnan. Az én árumnak olyan helyről kell jönnie, melyhez képest a légió paradicsom, a latifundium paradicsom, sőt még az akasztófa is mennyei grácia. Az ügynökeim onnan szedik őket. Onnan szedték ezt a Spartacust is, ezt a koruut. Tudja, mit jelent ez a szó? Azt hiszem, egyiptomi kifejezés.

Crassus a fejét rázta.

– Három rabszolgagenerációt jelent. A rabszolga unokáját. Az egyiptomiban valami utálatos állatfajtát is jelent. Csúszómászót. Valami olyan dögöt, melyet a többi dög még falkában sem mer megtámadni, igen, még falkában sem, soha. Koruu. Kérdezheti, hogy miért éppen Egyiptomban él ez a fajta? Azt is megmondom. Rondább dolog is van ám a világon, mint hogy valaki lanista. Mikor beléptem ebbe a maga táborába, a tisztjei ferdén néztek rám. Mért? No mért? Ők is hentesek, én is hentes vagyok. Hússal kereskedünk, húst mérünk mindnyájan... mit bámultak?

Részeg volt. Ez az elhízott gladiátortréner, a capuai iskola tulajdonosa, csak úgy csöpögött a maga iránt érzett részvéttől. Kiderült, hogy lelke is van; még egy ilyen kövér és piszkos disznónak is, akinek olyan ludusa^[11] van, hogy a porondból véreshurkatöltelék lesz, még egy ilyennek is van lelke.

– Szóval Spartacus koruu volt – mondta csöndesen Crassus. Egyiptomból jött ide ez a Spartacus?

Batiatus bólintott.

– Trák ember, de Egyiptomból jött. Az egyiptomi arany-vállalatok Athénben vásárolnak, lehetőleg csak koruut, és ebből is elsősorban trákot.

– Miért?

– Van valami legenda róluk, hogy a föld alatt van az igazi hazájuk.

– Értem. De honnan származik az a pletyka, hogy Spartacust Görögországban vásárolták?

– Fene törődik mindenféle összevissza beszéddel. Mit tudom én? De azt igenis tudom, hogy hol vásárolták, mert én vásároltam. Thébában. Nem hisz nekem? Azt hiszi, hogy hazudok? Én egy kövér lanista vagyok, egy elhagyatott ember, aki itt üldögél ebben a rohadt galliai esőben. Mért vagyok ilyen elhagyatott? Mi jogon néznek le engem? A maga élete a magáé. Az enyém az enyém.

– Ön nagyrabecsült vendégem. Szó se lehet lenézésről – mondta Crassus.

Batiatus mosolygott, és közel hajolt hozzá.

– Tudja, mi kéne nekem? Tudja, mit kívánok mostan? Nagyvilági emberek vagyunk, én is, maga is. Egy nő. Az kell nekem. Ma éjjel. – A hangja rekedtre halkult; volt valami esdeklő benne. – Mért kell a nő? Nem a teste kell. Hanem hogy ne legyek ilyen egyedül. Hogy begyógyítsa a sebeimet. Biztosan vannak itt nők: férfiak nem szoktak lemondani az ilyesmiről.

– Spartacusról és Egyiptomról beszéljen – mondta Crassus. Utána aztán beszélhetünk nőkről.

3.

És volt egyszer, hogy mielőtt még a keresztény pokolról beszéltek volna könyvek és prédikátorok, vagy még tán ezek után is, volt egyszer egy pokol a földön, melyet az emberek láttak és néztek, és, ó jaj, kívül-belül ismertek. Mert az ember természetéhez hozzátartozik, hogy csak azokról a poklokról tud írni, melyeket maga teremtett magának.

Július havában, mikor átok és aszály üli a világot, eriggy felfele a Níluson, Théba városából. Eriggy fel az Első Vízesésig. Menten az ördög legördögibb hónában találhatod magad. És lásd, milyen hervadt rongy lett a folyópartok zöld szalagjából! És lásd, amint a sivatag dombjai és buckái átadják helyüket valami egészen finom, porszerű homoknak. Füst és por; a szél csak megérinti, és máris toronyba csavarodik vagy polipkarokkal nyújtózik tovább. Ahol lassú a víz folyása – és a száraz évszakban igen lassú –, fehér porréteg borítja a színét. Por tölti be a levegőt is, mely máris rettenetesen forró.

De itt legalább van egy kis szellő. Ha túl vagy az Első Vízesésen, vágj neki a Núbiai-sivatagnak, mely innen délre és keletre terjed. Menj ki a pusztaságba, elég messzire ahhoz, hogy elhagyjon ez a kis szellőcske is, mely még életet adott a folyó felett, de azért ne olyan messze, hogy a Vörös-tenger felőli szeleknek csak egy lehelete is elérjen. És akkor fordulj le délnek.

Egyik pillanatról a másikra kihal a föld, megáll a szél. Csak a levegő él, és ez a levegő üveges a hőségtől, és szikrázik a hőségtől, és az ember érzékei mit sem érnek, mert semmit sem lát úgy, amint van, mivel a hőség mindent elhajlít, elgörbít, eltorzít. A sivatag is egészen megváltozott. Sok ember abban a tévhitben él, hogy a sivatag mindenütt egyforma; pedig a sivatag csak a víz hiányát jelenti, és ennek a vízhiánynak fantasztikus fokozatai vannak, és a sivatag is aszerint változik, hogy milyen a föld vagy az egész tájék, mely a sivatagot határolja. Van sziklasivatag és hegysivatag és homoksivatag és fehér sósivatag és lávasivatag – s végül ott van még az örökké szitáló fehér por borzalmas sivatagja, ahol nincs más, mint a halál végtelensége.

Itt nem nő már a világon semmi. A sziklasivatagok száraz, görcsös, szálkás bokrai mind eltűntek; de eltűntek a homoksivatagok magányos és tüskés kórói is. Itt csak a semmi van.

Hatolj be ebbe a pusztaságba! Ásd keresztül magad a fehér poron, és erezd, amint a pokoli hőség veri a hátadat, egyik hullám a másik után! Ennél nagyobb hőség már nincs is a földön, amit ember kibírhat, itt van a végső határ. Vágj magadnak ösvényt ebben a forró és rettenetes sivatagban, és az idő és a tér határtalan lesz és iszonytató. De te csak menj előre, mindig tovább és tovább, és tovább. Mi a pokol? A pokol ott kezdődik, ahol az élet legegyszerűbb és legszükségesebb cselekedetei válnak borzadállyá – ezt a tételt vallották századokon át mindazok, akik megízlelték azt a poklot, melyet az emberek teremtenek a földön. Ahol kínszenvedés a járás, a lélegzés, a nézés, a gondolkozás.

De ez nem tart így örökké. Hirtelen új körvonalak tűnnek eléd, és a pokol újabb oldalaival ismerkedhetsz. Fekete szirtek tornyosulnak előtted, titokzatos, lidérces álmokba illő szirtek. Ez a fekete kő hegy-völgyes világa. Mész tovább egészen a fekete kőig, és ekkor látod, hogy ragyogó fehér márványerek futnak keresztül-kasul rajta. Ó, hogy csillog ez a márvány! Hogy lángol és világol, micsoda égi fényben! Kell, hogy égi legyen a fénye, mert az ég útjai arannyal vannak kirakva, és a fehér márvány nagyon gazdag aranyban. Ezért jöttek idáig az emberek, ezért jöttél te is idáig: mert a márvány teli van súlyos arannyal.

Menj közelebb, és úgy nézd! Réges-rég volt, hogy az egyiptomi fáraók fölfedezték ezt a feketeszikla-láncot, és abban az időben csak réz- és bronzszerszámaik voltak. Ezekkel legföljebb kicsit megvakarták, megkaparták a kövek hátát, de többre nemigen mentek. Sok-sok generáció kaparászott ott a hegyek kérgén, az arany elapadt, úgyhogy be kellett hatolni a fekete sziklába, és lehántani a fehér márványt. Ez azért volt lehetséges, mert a rézkorszaknak vége lett és jött a vaskor; az emberek most már csákányokkal, vasékekkel, mázsás kalapácsokkal mehettek neki a márványnak.

De mindehhez újfajta emberre volt szükség. A hőség, a por, azok az akrobatikus tekergések, melyek elkerülhetetlenek, ha az ember nyomon akarja követni a kacskaringós aranyereket a sziklában: mindez lehetetlenné tette, hogy akár egyiptomi, akár etiópiai parasztokat alkalmazzanak – a közönséges rabszolga meg nagyon drága volt, és hamar belepusztult. Úgyhogy erre a helyre csak harcedzett hadifoglyokat és koruu gyerekeket hurcoltak: ezek már rabszolgától születtek, akik maguk is rabszolgáktól származtak – ebben a stafétában csak a legszívósabbak és legkeményebbek maradtak életben. Gyermekekre nagy szükség volt, mert mikor az erek szűkülni kezdtek mélyen a fekete sziklatömbök belsejében, csak gyerekekkel lehetett dolgozni.

Letűnt a fáraók ősi dicsősége és hatalma; lefogyott az egyiptomi görög királyok pénztárcája; Róma keze nehezült rájuk, és római rabszolgakereskedők vették át a bányavállalatokat. Tény, hogy senki a világon nem értett úgy a rabszolgamunka eszményi kihasználásához, mint a rómaiak.

És így jutsz el te is a bányákhoz, mint ahogy Spartacus eljutott, százhúszonkét trákiaival, egymáshoz láncolt nyakkal, vonszolva ezeket az égető, tüzes láncokat, keresztül a sivatagon, véges-végig, az Első Vízeséstől. Elölről számítva a tizenkettedik: Spartacus. Majdnem egészen meztelen, ahogy a többi is mind majdnem meztelen – nem tart soká, és teljesen meztelenek lesznek. Valami rongyot visel az ágyéka körül, a haja hosszú, az arca szakállas, ahogy itt a sorban mindegyik hosszú hajú és szakállas. A sarujából már csak cafatok maradtak, de azt a keveset a lábán tartja, hogy valami kis védelmet mégiscsak adjon, mert igaz ugyan, hogy negyedhüvelyknyi vastag a bőr a lábán, és az is olyan, mintha tímár cserzette volna, de azért nem véd eléggé az égető sivatagi homoktól.

Spartacus: vajon hogy néz ki ez az ember? Most, hogy itt vonszolja a láncait, keresztül a sivatagon, huszonhárom éves, de ez egyáltalában nem látszik rajta; mert az ő fajtája csak a robot időtlenségét ismeri, náluk nincs fiatalkor, nincs férfikor, nincs öregkor, náluk csak egy van: a robot időtlensége. Tetőtől talpig, haja, szakálla, arca végig tele van porszerű fehér homokkal, de a homok alatt a leégett bőr éppolyan barna, mint az izzó, sötét szeme, mely úgy tüzel a hullaszerű arcból, mintha a gyűlölet égő parazsa volna. A barna bőr életfeltétel a fajtája számára; az északi országok fehér bőrű és szőke hajú rabszolgái képtelenek a bányákban dolgozni; a nap elégeti és megöli őket, és keserves kínok között múlnak ki.

Hogy magas vagy alacsony, aligha lehetne megmondani, mert a leláncolt emberek nemigen húzzák ki magukat, testéből egy darab szárított húst csinált a nap, inas, mint az ostorkötél, szikkadt és nedvtelen, de azért hús is van rajta. Nemzedékről nemzedékre az ocsú kihullt; Trákia kopár szikláin amúgy sem volt könnyű az élet, úgy, hogy aki egyszer megmaradt, kemény legény maradt, és vasököllel vágott neki az életnek. Az a maroknyi búza meg azok a lapos, kemény árpapogácsák, melyekkel naponta etetik, szárazabbak, mint a tapló, és egy szemernyi táperő sincs bennük, de hát a teste még fiatal, és így is bírja az életet. A nyaka vastag és izmos, de ahol a bronznyakló feldörzsölte, gennyes sebhelyekkel van teli. A vállán feszülnek az izmok, és az egész test oly arányos, hogy kisebbnek látszik, mint amilyen valójában. Az arca széles, és mivel egy felügyelő egyszer összetörte az orrát, amint rávágott a botjával, laposabbnak tűnik, mint amilyen eredetileg, és mivel sötét szeme jó messzi áll egymástól, az arckifejezésében van valami jámbor és birkaszerű. A szakáll és a por alól kilátszik nagy, vastag szája, érzéki és érzékeny ajkaival, és ha ezeket kissé félrehúzza (valami fintorra, sose mosolyra), ép, fehér fogsora is előtűnik. Keze nagy, szögletes és szoborszerűen szép; valóban, az egyetlen dolog, ami szép volt rajta, az a keze volt.

Íme hát Spartacus, a trák rabszolga, rabszolga fia, rabszolga unokája. Senki sem ismeri végzetét, s a Sors könyvében nem lapozhat előre földi halandó; még a múlt is – mikor az a múlt csak robot, és roboton kívül semmi más –, ez a múlt is csak ezernyi kín sötét éjszakája. Igen: ez hát Spartacus, aki nem ismeri a jövőt, és nincs oka, hogy emlékezzék a múltra, Spartacus, akinek soha eszébe nem jutott, hogy akik robotolnak, valaha mást is csinálhatnának, mint hogy robotoljanak, és soha eszébe nem jutott, hogy olyan idők is jöhetnek, mikor az ember nem robotol többé, hajcsárokkal a sarkában.

Vajon mire gondol a forró homokban vánszorogva? Nos, nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ha az ember a láncait cipeli, bizony kevés dologra, nagyon kevés dologra gondol, és egész idő alatt még az a legjobb, ha az ember semmi egyébre nem gondol, mint hogy mikor fog megint enni, mikor inni, mikor aludni, így hát ne nagyon keressünk bonyolult gondolatokat akár Spartacus, akár trák bajtársai lelkében, mikor láncaikat vonszolják maguk után. Ha egyszer állatokat csináltunk az emberekből, bizonyára nem angyalokról fognak filozofálni.

De most már vége a napnak, és a környék is megváltozott, és ezek az emberek halálosan ki vannak éhezve a legapróbb meglepetésre vagy változásra. Spartacus felnéz, és ott van előtte a fekete hegysáv. A rabszolgáknak megvan a maguk külön geográfiája, és noha nem ismerik a tengerek alakját, a hegyek magasságát, vagy a folyók, irányát, nagyon jól tudják, hogy milyenek a hispániai ezüstbányák, az arábiai aranybányák, az észak-afrikai vasbányák, a kaukázusi rézbányák és a galliai ónbányák. Valóságos lexikonuk van a szörnyűségekből, s vigasznak ott van a tudat, hogy vannak – rosszabb helyek is annál, ahol vannak; de rosszabb, mint a núbiai fekete-kő hegyek, nincs semmi, sehol széles e világon.

Spartacus nézi; a többiek is nézik, és az egész sor megáll, abbahagyva a gyötrelmes vánszorgást és menetelést; a víztömlőkkel meg gabonazsákokkal megrakott tevék is leálltak, velük együtt a felügyelők, ostoraikkal és ösztökéikkel. Mindenki a pokol fekete szalagját nézi. Aztán menetelnek, sorban, tovább.

A nap éppen a fekete sziklák mögé bukik, mikor odaérnek, és így minden még feketébb, zordabb, baljóslatúbb. Éppen vége van a napi munkának, és a rabszolgák jönnek ki a tárnákból.

„Mik ezek? Mik ezek?” – gondolja magában Spartacus.

És az egyik közülük, aki épp mögötte jön, felsóhajt:

– Istenem, segíts!

De az isten itt nem segít. Az isten itt nem létezik; az isten itt nem tehet semmit. És akkor Spartacus észreveszi, hogy azok a dolgok, amiket itt lát, nem a sivatag különleges állatai, hanem éppolyan emberek, mint ő, és éppolyan gyerekek, mint amilyen ő volt valaha. Persze emberek, azok bizony! De hogy ennyire mások lettek, annak sok külső és belső oka volt; és azokhoz az erőkhöz, melyeknek sikerült ennyire kivetkőztetni őket emberformájukból, még egy belső beleegyezés is csatlakozott: mintha végleg kialudt volna bennük a vágy, vagy szükség, hogy emberek legyenek. Csak rájuk kell nézni, semmi mást, csak nézni. Spartacus szívét, mely az évek múltával olyan lett, mint a kő, összeszorítja a félelem és a borzadály. A szánalom forrásai, melyekről azt hitte, hogy már rég elapadtak, újból buzogni kezdenek, és ez a csonttá száradt test még mindig képes könnyeket ontani. Nézi a rabszolgákat. Az ostor már ott táncol a hátán, hogy menjen tovább, de ő csak áll, és nézi őket.

A tárnákban négykézláb csúsztak-másztak, és most, mikor kijönnek, még mindig úgy mozognak, mint a csúszómászók. Mióta itt vannak, sohasem fürödtek, de nem is fognak már ebben az életben. A bőrük tarka rongy a fekete portól és barna mocsoktól; a hajuk hosszú és csapzott, és a gyerekeket kivéve mind szakállasak. Vannak fekete bőrűek és vannak fehér bőrűek, de a különbség jóformán már semmi, alig lehet észrevenni. Ronda hegekkel van tele a térdük és a könyökük, és mind meztelenek, teljesen meztelenek. Miért ne? Talán ruhában tovább élnek? A bányának csak egy a célja: hasznot hajtani a római tőkéseknek, márpedig egy mocskos rongy vagy cafrang kiadást jelent.

De azért egy ruhadarab mégiscsak van rajtuk. Mindegyikük nyakán van egy bronz- vagy vaskarika, és amint csúszva-mászva jönnek le a fekete szikláról, a felügyelők minden egyes karikát egy hosszú lánchoz csatolnak, és mikor már húszan együtt vannak, a kvártélyaikba vánszorognak. Külön meg kell jegyezni, hogy még soha senki sem szökött meg a núbiai bányákból; nem is tudna megszökni. Egy év ezekben a bányákban: és nincs a világon senki, aki ezután még egyszer emberek közé tartozónak erezné magát. A lánc csak jelképes, nem szükséges.

Spartacus bámul, és keresi a fajtáját, a vérét, az emberfajtát, ami csak „faj” és „rassz”, ha az ember rabszolga. „Beszéljetek – biztatja őket magában –, beszéljetek. Egyik a másikkal.” De ezek nem beszélnek. Ezek csöndesek, mint a halál. „Mosolyogjatok”, próbálkozik tovább. De itt senki sem mosolyog.

A szerszámaikat cipelik magukkal, a vasvégű csákányokat, vésőket, kalapácsokat. Soknak a fejére ócska lámpa van szíjazva. A gyerekek soványak, mint a pókok, és meg-megbicsaklanak járás közben; állandóan hunyorognak a nappali fényben. Ezekből a gyerekekből sohasem lesznek felnőttek; attól fogva, hogy a bányákhoz kerültek, legföljebb két évig lehet használni őket, ez az egyetlen megoldás, ha nyomon akarják követni az aranytartalmú köveket, mikor az erek keskenyek és kacskaringósak. Együtt cipelik láncaikat a trákokkal, de egy pillanatra sem fordítják fejüket az újonnan érkezettek felé. Nincs bennük kíváncsiság. Nem érdekli őket semmi.

És Spartacus egyszerre tud mindent. „Hamarosan engem sem érdekel majd semmi” – mondja magának. És ez sokkal ijesztőbb, mint akármi más.

Most a rabszolgák enni mennek. És a trákokat is velük viszik. Az a sziklaépítmény, mely kvártélyul szolgál, közvetlenül a hegy lábánál fekszik. Ős-ősidőkben építették. Hogy mikor épült – nem őrizte meg emberemlékezet. Csiszolatlan fekete-kő ormótlan kockáiból építették, belül sötét, levegőt csak a két végében lévő nyíláson át kaphat. Soha még ki nem takarították. Évtizedek mocska ott rohadt és kövesedett a padlón. A felügyelők sohasem lépik át a küszöböt. Ha valami zűrzavar volna odabenn, letiltják az ételt és a vizet; ha már elég hosszú ideig vannak így étel és víz nélkül, a rabszolgák kezes bárányokká válnak, és előmásznak, mint ez már állatokhoz illik. Ha odabent meghal valaki, a rabszolgák kihozzák a tetemet. Néha előfordul, hogy egy kisgyerek hal meg valahol a hosszú barakk sötét mélyében – ezt senki se veszi észre, senkinek se hiányzik, míg a terjengő hullaszag el nem árulja. Körülbelül ez a helyzetkép meríti ki a barakk itteni fogalmát.

A rabszolgák láncaik nélkül mennek be. A bejáratnál leveszik a bilincseket, és egy facsajkában ennivalót, egy kis bőrtömlőben vizet kapnak. A bőrtömlőben körülbelül két pint víz van, ez az adag kétszer naponta. De négy pint víz nem elég, hogy pótolja, amit a forróság kiszív az emberből ezen a tikkasztó vidéken, és így a rabszolgák napról napra és fokról fokra haladnak a szervezet teljes kiszikkadása felé. Ha más nem végez velük, előbb-utóbb ez teszi tönkre a veséjüket, és mikor a szenvedés már olyan fokú, hogy munkaképtelenné válnak, kihajtják őket a sivatagba, hogy ott pusztuljanak el.

És Spartacus tudja mindezt. Vérében a rabszolgák tudása, vérében a rabszolgák közössége. Ebben született, ebben nőtt fel, ebben ért meg. Tudja a rabszolgák legmélyebb titkát. A titok: egy vágy – nem kéjre, kényelemre, ételre, zenére, nevetésre, szeretetre, melegségre, nőre vagy borra, nem, ez a vágy nem ezeket akarja, ez a vágy: csak kibírni, életben maradni, pusztán csak ennyi, semmivel se több: életben maradni.

Nem tudja, miért. Hiszen nincs ennek az életnek semmi értelme, nincs ennek az életnek semmi logikája; és azért mégsem puszta ösztön ez a tudás. Több ez, mint egyszerűen ösztön. Nincs olyan állat, amely itt életben maradna; az életben maradás útjai nem olyan egyszerűek; távolról sem könnyű ez a kérdés; sokkalta bonyolultabb, elgondolkoztatóbb és súlyosabb, mint mindazok a problémák együttvéve, melyekkel azok bíbelődnek, akik még sohasem álltak szemben ezzel az eggyel. És ennek is megvan a maga oka. Csakhogy Spartacus ezt az okot nem ismeri.

Élni akar. Mimikrit tanul, alkalmazkodó lesz, vigyáz az erejére, lesi a környezetét, minden idegszálával figyel, egész teste maga a mozgékonyság és ruganyosság. Mikor leveszik bilincseit, máris tárolja magában az erőt, amit a pihenő alatt összegyűjthet. Mióta vonszolták már ezeket a láncokat, ő is, társai is, tengereken át, fel a Nílus folyón, a pusztákon keresztül! Hét hét után, lánc lánc után – és most íme, levették! Könnyű, mint a madár, de ezt a váratlanul nyert erőt nem szabad elpazarolni. Elveszi a vizét – ennyi vizet hetek óta nem látott. Nem fogja egy húzásra bevedelni, és aztán haszontalanul szétpisálni. Vigyázni fog rá, órákon át fogja szopogatni, úgyhogy a legutolsó cseppig az egész mélyen beszívódjék teste szöveteibe. Megkapja az ételt is, valami kásafélét, búzából meg árpából, szárított sáska van belefőzve. Hát igen, a szárított sáskában sok élet és erő van – a búzától és árpától meg húst szed magára. Evett ő már rosszabbat is, azonkívül minden ételt becsülni kell; akik nem becsülik az ételt, akárcsak gondolatban is, az élet ellenségei lesznek, és hamarosan meghalnak.

Bemegy a barakk sötétségébe, és a teste megtámolyodik a rothadási szagok bűzfelhőitől. No de még senki sem halt meg egy szagtól, és csak bolondok vagy szabad emberek engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy hányjanak, így nem akar elpazarolni egyetlen dekát sem abból, ami a gyomrában van. Nem fog küszködni a szag ellen, az ilyesmi ellen nem lehet küszködni. Ellenkezőleg, magába fogja szívni ezt a szagot, magába fogja fogadni, át fogja itatni vele testét, és így hamarosan elveszti minden borzalmasságát.

Megy a sötétben. Csak a lábai vezetik. Most a lába a szeme. Botlani vagy elesni nem szabad, mert az egyik kezében ennivalót visz, a másikban vizet. Eljut a kőfalig, és leül, hátával nekitámaszkodva. Nem is olyan rossz itt. A kő hűvös, és van, amihez támaszthatja a hátát. Eszik és iszik. És körülötte a többi rabszolga meg gyermek fészkelődése és szuszogása és csámcsogása; ezek mind pontosan ugyanazt csinálják, amit ő, és teste belsejében ügyes szervek segítik Spartacust, melyek ügyesen kivonják a szükségeset ebből a csöpp ételből és ebből a csöpp vízből. Mind az utolsó szemig felcsipegeti az ételmaradékokat a csajkájából, megissza a vizet, amit még hagyott, és kinyalja a faedénye alját. Nem az étvágy diktálja mindezt – az étel: élet; minden piszkos kis maradék vagy hulladék: élet.

Mindenki evett, és vannak, akik evés után elégedettebbek, és vannak, akik kétségbeesettebbek. A kétségbeesés nem tűnt el végleg e helyről; a remény meghalhat, de a kétségbeesés ott rágja tovább a csontot, és nyögések, sóhajok, könnyek szakadnak fel a sötétben; valahonnan egy gyáva jajgatás. Még beszélgetésféle is hallatszik, és egy megtört, tapogatódzó hang megszólítja:

– Spartacus, hol vagy?

– Itt vagyok, itt, trák testvér – feleli Spartacus.

– Itt van a trák testvér – hallatszik másfelől. „Trák, trák.” Ez az ő népe, és odakuporodnak melléje. Szorongatja a kezüket, amint szorosan hozzábújnak. Talán a többi rabszolga is figyel, tény, hogy síri csöndben maradnak. Csupán a pokol újoncainak előjoga a szó. Azok talán, akik régebben kerültek ide, most visszagondolnak arra, amire a legfélelmetesebb visszagondolni. Van, aki érti az attikai nyelv egyes szavait, van, aki nem. Talán még az is lehet, hogy valaki visszaemlékszik Trákia hóborította csúcsaira, az áldott, ezerszer áldott hűvös levegőre, a fenyőerdőkben kígyózó patakokra és a fekete szőrű kecskékre, amint szikláról sziklára szökellnek. Ki tudná megmondani, mi maradt meg a fekete tárna elkárhozott népének fejében?

„A trák”, így szólítják, és a bőrével érzi mindegyiket, és ha kinyújtja kezét, érzi az arcukat és érzi a könnyeiket. Ó, pedig a könny pazarlás.

– Hol vagyunk, Spartacus, hol vagyunk? – suttogja az egyik.

– Nincs veszve semmi. Tudjuk, merre jöttünk.

– Ki tud rólunk?

– Nincs veszve semmi – ismétli Spartacus.

– De ki tud rólunk?

Az ilyen beszédet nem lehet folytatni. Spartacus úgy érzi, mintha az apjuk volna. Lehet valaki kétszer is idősebb nála, ő mégis az apjuk, ősi, törzsi szokás szerint. Mind trákiai persze, de ő „A Trák”. Így hát elkezd dúdolni nekik, csöndesen, mint a mesemondó apa a gyerekeinek:

 

Mint amikor tenger morajos partjára a hullám

sűrűn csapkod, mert Zephyros szele hajtja előre,

kezdetben csak a messze vizén vértezkedik, aztán

már torlódik a földön, erősen bőmből, a sziklán

legmagasabbra emelkedik és tajték-habokat köp:

ily sűrűn tódult az achájok erős hadirendje

állandóan a harcba... ^[12]

 

Magával ragadja és elkábítja őket a nyomorúságukban, miközben százszor is eszébe jut, hogy: „Milyen varázserő, micsoda mágia van ezekben az ősi énekekben!” Elfelejteti velük ezt a rettenetes sötétséget, és most ott állnak Trója szivárványos partjain. Látják a város hófehér tornyait! Látják az aranyba, bronzba öltözött harcosokat! A lágy dallamok elringatják őket, velük lebegnek, velük süllyednek – ez a dal feloldja szorongásuk és rettegésük görcseit, és a sötétség megtelik nyugtalansággal és mozgolódással. Nem kell ehhez a rabszolgáknak görögül tudniok, és valóban Spartacus trákiai nyelvjárása nem is nagyon hasonlít az attikai nyelvhez; ezek érzik az éneket, mely megőrizte egy nép ősi bölcsességét, és most két kézzel ajándékozza nekik, a megpróbáltatások idején...

Mindezek végeztével Spartacus lefekszik aludni. Akar aludni. Noha még egészen fiatal, régóta ismeri, és régóta legyőzte ezt a borzalmas ellenséget: az álmatlanságot. Igyekszik megnyugodni, és felfedező útra indul gyermekkori emlékeinek birodalmába. Hűs levegőre szomjas, ragyogó kék égre, napfényre, lágy szellőkre, s ezt most mind megtalálja. Ott hever a fenyőfák alatt, el-elnézi a legelésző kecskéket, és egy nagyon-nagyon öreg ember ül mellette. Az öreg ember olvasni tanítja. Az öreg ember a botjával rajzolja a betűket a porba, egyiket a másik után. „Olvass és tanulj, fiam”, mondja az öreg. „Nekünk, rabszolgáknak: ez a fegyverünk. Ha ez nincs, olyanok vagyunk, mint az erdei vadak. Ugyanaz az isten, aki a tüzet adta az embereknek, megadta a hatalmat is, hogy leírhassák a gondolataikat, és így emlékezhessenek az ősidőkre és az istenek gondolataira az aranykorban. Akkor az emberek egész közel voltak az istenekhez és kedvükre beszélhettek velük, és akkor még nem voltak rabszolgák. És ez az idő újra el fog jönni.”

Ezek Spartacus emlékei, de az emlékek már álommá szövődnek, és Spartacus már alszik...

Reggel dobverésre ébred. A dobot a barakk bejáratánál verik, és a lárma tízszeresen, százszorosan visszhangzik a kőkaszárnyában. Felkel, és hallja mindenfelől, hogy rabszolgatársai is felkelnek. Mind a bejárat felé igyekeznek a pokoli sötétben. Spartacus magával viszi a csajkáját és a bögréjét; ha elfelejtette volna, egész nap nem kapott volna sem enni, sem inni, de ő jól ismeri már a rabszolgaéletet, és így tudja, hogy a rabszolgák napirendjében nincsenek oly különleges változatok, hogy itt másképpen kellene cselekednie. Amint megy kifelé, érzi a tolongó testeket maga körül, és hagyja, hogy magukkal sodorják a kőbarakk végében lévő nyíláshoz. És közben szünet nélkül hallatszik a fülsiketítő dobpergés.

Ezek a napkelte előtti percek, és ilyenkor a sivatag oly hűvös, mint soha máskor. Ez a nap egyetlen órája, mikor a sivatag jó barát. Szelíd fuvallat hűsíti a fekete hegy homlokát. Az égbolt csodálatos kék-fekete árnyalatokban úszik és a hunyorgó csillagok halványan tünedeznek – tán az egyetlen nőies dolog ebben a sivár, reménytelen férfivilágban. Még a núbiai aranybányák rabszolgáinak is – akik közül sohasem tér haza senki – kell, úgy látszik, egy kis üdülés: így kapták a napkelte előtti perceket, hogy valami édeskeserű érzés egy pillanatra elszorítsa a szívüket, és újraélessze reményeiket.

Az egyik oldalon állnak, csoportba verődve, a felügyelők; falják a kenyeret, szürcsölik a vizet. A rabszolgák majd csak egy óra múlva jutnak ennivalóhoz vagy vízhez – de hát más dolog, ha az ember felügyelő, és más dolog, ha rabszolga. A felügyelők gyapjúköpenybe burkolóznak, ehhez tartozik még mindegyiknél egy korbács, egy ólomvégű fütykös és egy hosszú kés. Ezek a felügyelők: miféle emberek tulajdonképpen? Mi csábította őket ide, ebbe a rettenetes, asszonytalan sivatagba?

Alexandriából jöttek, barátságtalan és zord fickók, és azért vannak itt, mert a fizetés magas, és mert a kibányászott arany után százalékot kapnak. Gazdagságról és nagyúri kényelemről szőtt álmaik tartják őket itten, és az az ígéret, hogy a vállalat érdekében eltöltött ötévi szolgálat után római polgárjogot kapnak. A jövőben élnek: mikor óriás lakásokat fognak bérelni valamelyik római luxusházban, mikor mindegyikük három vagy négy vagy öt rabszolgalányt fog vásárolni, hogy a cselédjük és az ágyasuk legyen, és mikor szórni fogják a pénzt a cirkuszokban vagy a fürdőkben, és mikor majd leisszák magukat minden éjjel. Azt hiszik, ha ebbe a pokolba jönnek, az eljövendő földi paradicsomukat édesítik; pedig az igazság egyszerűen az, hogy hasonlóan a világ minden többi börtönőréhez, az elítéltek fölötti olcsó zsarnokoskodás sokkal jobban tetszik nekik, mint akár az illatszer, akár a bor, akár a nők.

Különleges fickók, az alexandriai külvárosok legsajátosabb termékei; a nyelv, melyen beszélnek, arámiból és görögből kotyvasztott zsargon. Két és fél század telt már el azóta, hogy a görögök meghódították Egyiptomot, és ezek a felügyelők nem egyiptomiak és nem görögök, hanem alexandriaiak. Ami annyit jelent, hogy kimeríthetetlenek a korrupcióban, cinikusak a világnézetükben, és sose hittek az istenekben. A kéjben perverzek, de banálisak; férfiakkal hálnak és narkotikus álomba merülnek a khat levelek nedvétől, melyek a Vörös-tenger partján teremnek.

Ezek hát azok az emberek, akiket Spartacus figyel a napkelte előtti hűvös órában, miközben a rabszolgák elővánszorognak a nagy kőbarakkból, vállukra veszik láncaikat, és elindulnak a fekete hegy felé. Ezek lesznek az ő urai, akik élet és halál uralmával fognak rajta uralkodni, és épp ezért figyel meg minden apró különbséget, egyéni modort, szokást és sajátosságot. A bányákban soha sincsenek jószívű hajcsárok, de előfordul, hogy némelyik kevésbé kegyetlen vagy kevésbé szadista, mint a másik. Figyeli, amint különválnak egymástól, egyik a másik után, hogy átvegyék a rajokba verődő rabszolgákat. Még mindig olyan sötét van, hogy az arcvonásaik finomabb árnyalatait nem tudja megkülönböztetni, de a szeme oly gyakorlott már ezekben a dolgokban, hogy a járásából vagy a tartásából kiolvassa egy ember jellemrajzát.

Hűvös van, és a rabszolgák meztelenek. Még csak egy puszta rongy sincs az ágyékukon, hogy eltakarja siralmas, haszontalan, napégett nemi szervüket, és most ott állnak és dideregnek, és takargatják magukat a kezükkel. Spartacusban lassan gyűlik a harag – mert a harag ugyan felette meddő dolog egy rabszolga életében, de azért mégis eszébe jut, hogy: „Mindent el lehet viselni, de mikor az embernek már egy rongy kapcája sincs, hogy ott betakarja magát vele, akkor olyan, mint az állat.” Aztán még egyszer végiggondolja: „Nem, rosszabb, mint az állat. Mert hiszen mikor a rómaiak elfoglalták azt a földet, ahol szolgáltunk, és azt a birtokot, ahol dolgoztunk, a barmokat ott hagyták a mezőkön, és csak minket szemeltek ki bányamunkára.”

A dobszó egyszerre csak abbamarad, és a felügyelők kibontják az eddig gyűrűkbe tekert ostorokat, csapkodnak a megmerevedett marhabőrrel, úgyhogy a levegő tele lesz ezzel a pattogó, csapkodó zenebonával. Egyelőre csak a levegőben forgatják az ostorokat, mert a korbácsolás még túl korai volna, és a rajok elindulnak a gyülekezőhelyről. Most már világosabb van, és Spartacus tisztán látja a didergő, csont és bőr gyerekeket, akik belemásznak majd a föld hasába, és kaparják a fehér követ, melyben az arany található. A többi trák is jól lát már, mert mind odagyűlnek Spartacus köré, és vannak, akik azt suttogják neki, hogy:

– Édesapánk, drága édesapánk, micsoda pokol ez!

– Minden jóra fordul – mondja Spartacus, és vajon lehet-e mást mondani, mikor olyan öreg emberek szólítgatják édesapának, akik közül bármelyik nyugodtan az ő apja lehetne? Így hát mondja azokat a szavakat, melyeket ilyenkor mondani kell.

A többi raj már mind elvonult a bányához, és csak a trákok riadt csapata maradt helyben. Fél tucat felügyelő lézeng még errefelé, egy közülük vezeti a csapatot, ostoraik hosszú vonalakat húznak a homokban, így közelednek az újonnan érkezettek felé. Az egyik felügyelő szól hozzájuk, és megkérdi, a maga zsíros zsargonjában:

– Ki a vezetőtök, trákok?

Semmi válasz.

– Korai volna még az ostor, trákok.

Erre Spartacus megszólal.

– Engem neveznek édesapjuknak.

A felügyelő tetőtől talpig végignézi, és mérlegeli magában.

– Fiatal vagy ahhoz, hogy apának szólítsanak.

– Odahaza nálunk ez a szokás.

– Nálunk más szokás járja, édesapám. Ha a gyerek hibát követ el, az apja kapja a korbácsot. Hallod?

– Hallom.

– Hát akkor figyeljetek ide, trákiaiak. Ez rossz hely, de még rosszabb is lehet. Ameddig éltek, munkát és engedelmességet követelünk. Egyéb helyeken jobb élni, mint meghalni. De itt megtehetjük, hogy jobb legyen meghalni, mint élni. Megértettétek, trákiaiak?

Most kel fel a nap. Össze vannak láncolva, és a láncaikat a bányáig cipelik. Ott aztán leveszik a láncokat. A rövid ideig tartó hajnali hűvösségnek máris vége. Kiosztják a szerszámokat – csákányok, kalapácsok, vésők. Egy fehér sávot mutatnak nekik a fekete sziklában a hegyoldal alján. Lehet, hogy egy ér kezdete, lehet, hogy semmi. Le kell fejteniök a fekete sziklát, és felszínre hozni az aranybelű követ.

A nap most már magasan áll az égen, és a borzalmas nappali hőség kezdődik elölről. Csákány, véső, kalapács. Spartacus egy kalapácsot forgat. Óráról órára súlyosabbnak érzi a kalapácsot a kezében. Ereje van, de ilyen munkát még sohasem végzett kényszermunkával töltött életében, és testének minden izma máris vonaglik és csikorog az erőltetéstől. Oly egyszerű kimondani, hogy egy kalapács súlya tizennyolc font; de nincs szó, mely kifejezhetné azoknak a gyötrelmét, akiknek ezt a kalapácsot kell forgatniuk az órák végtelenségén keresztül. És itt, ahol a víz drága kincsnek számít, Spartacus izzadni kezd. Csak úgy ömlik a bőréből: a homlokából belefolyik a szemébe; akaraterejének végső megfeszítésével akarja, hogy az izzadás elálljon; tudja, hogy ilyen éghajlat alatt az izzadás halált jelent. De az izzadás nem szűnik meg, és a szomjúság gyilkos, húsába maró, rettenetes vadállat lesz a belsejében.

Négy óra: egy örökkévalóság; négy óra maga a végtelenség. A rabszolgánál senki se tudja jobban, hogy kell a test kívánságain uralkodni, de négy óra egy örökkévalóság, és mikor a vizes tömlőket végighordják, csoportról csoportra, Spartacus érzi, hogy majd meghal a szomjúságtól. Így van most a többi trák is, és szívják-szopják mind a bőrtömlőkből az iszaposzöld, áldott italt. És csak utána tudják meg, hogy milyen esztelen dolgot cselekedtek.

Ezek a núbiai aranybányák. Déltájban az erejük és munkaképességük már hanyatlóban van, ekkor kezdődik a korbácsokkal való hajsza. Ó, az külön művészet, ahogy a felügyelők a korbácsot kezelik; pontosan eltalálják a test bármely részét, finoman, könnyedén, fenyegetően, figyelmeztetőn. Érheti az ember lágyékát, száját, hátát, homlokát. Olyan, mint egy hangszer, és remekül lehet muzsikálni vele az emberi testén. A szomjúság most még százszor gyötrelmesebb, mint előbb, de a víznek vége, és a napi munka befejezte előtt többé egy cseppet sem kapnak. És egy ilyen nap maga az örökkévalóság.

És mégis vége van. Mindennek egyszer vége van. Mert minden kezdetnek és minden végezetnek elrendeltetett az ő ideje. Most ismét elkezdik verni a dobokat, és ezzel a napi munka befejeződött.

Spartacus elereszti a kalapácsot, és véres kezeit nézi. A trákok közül néhányan leülnek. Egy tizennyolc éves siheder lebukik a földre, oldalt fekszik és a lábait görcsös agóniában húzza az állához. Spartacus odamegy hozzá.

– Apánk, édesapánk, te vagy az?

– Igen, igen – mondja Spartacus, és homlokon csókolja a fiút.

– Akkor csókolj meg a számon, mert én most meghalok, és ami megmarad a lelkemből, neked akarom adni.

Spartacus ekkor megcsókolja a fiút, de nem tud sírni, mert szikkadt és száraz, mint a tapló.

4.

Batiatus befejezte azt a történetet, melyben elmesélte, hogyan került Spartacus és a többi trák Núbia aranybányáiba, és hogy robotoltak meztelenül a fekete hegy oldalában. Hosszú lére eresztette a meséjét. Közben elállt az eső. Sötétség borult a világra, mélységes és sűrű sötétség az ólmos felhők alatt, és két férfi – egy gladiátortréner meg egy nagyúri háborús kalandor, aki hamarosan a leggazdagabb embernek fog számítani az ő világában –, a két férfi ott üldögélt abban az imbolygó fénykörben, melyet a lámpa vetett rájuk. Batiatus jól felöntött a garatra, és löttyedt arcizmai még löttyedtebbek lettek. Az a fajta érzéki ember volt, aki a szadizmust, pityergő önsajnálatot és mások bajainak szentimentális átélését egyesítette magában, és az aranybánya történetét színesen, plasztikusan, ugyanakkor részvéttel adta elő – még Crassus is meghatódott, hiába igyekezett ellenállni.

Crassus egyáltalán nem volt műveletlen, vagy érzéketlen ember, olvasta azt a hatalmas drámaciklust is, melyet Aiszkhülosz írt Prométheuszról, és volt némi sejtelme arról, hogy mit is jelenthetett Spartacusnak felemelkedni onnan, ahol volt, egészen odáig, hogy egész Rómában nem akadt olyan hatalom, mely meg tudott volna birkózni rabszolgáival. Valóságos szenvedélye lett az a kívánság, hogy megértse és meglássa Spartacust – igen, szeretett volna egy kicsit belebújni Spartacus bőrébe, akármilyen körülményes is az ilyesmi, úgy, hogy osztálya örök talánya, a bilincsbe vert ember talánya, aki a csillagokig tört, némiképpen megoldódjék. Odapislantott Batiatusra, olyasmiket forgatva fejében, hogy tulajdonképpen mégiscsak sokat köszönhet ennek az elhízott, ronda embernek – viszont honnan kerítsen most elő egy mocskos markotányosnőt, akit Batiatus ágyába dughat éjszakára? Az ilyen személytelen kéjelgés kívül esett Crassus horizontján, az ő vágyai más utakon jártak, viszont, mint parancsnok, a legnagyobb gonddal törlesztette apró, személyes tartozásait.

– És hogy szökött meg onnan Spartacus? – kérdezte a lanistát.

– Spartacus nem szökött meg. Élő lélek nem szökik meg az ilyen helyről. Az ilyen helyeknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy igen gyorsan kiirtják egy rabszolgából azt a vágyat, hogy valaha is visszatérjen az emberek világába. Megvettem Spartacust: így került el onnan.

– Megvette? Minek? És honnan tudta, hogy ott van, vagy hogy ki volt, mi volt egyáltalában?

– Nem tudtam. Persze, maga azt hiszi, hogy az én hírnevem gladiátordolgokban csak afféle legenda, vagy fikció, mi? Maga azt hiszi, hogy egy kövér szivar vagyok, aki a kutyának se kell, és aki nem ért semmihez semmit. Pedig az én foglalkozásomnak is megvan a maga művészete, higgye el.

– Erről meg vagyok győződve – bólintott Crassus. – Arról beszéljen, hogy vásárolta meg Spartacust.

– A légióban tilos a bor? – kérdezte Batiatus, és magasra tartotta az üres üveget. – Avagy tán a részegséget kell ahhoz a rakás megvetendő dologhoz adnom, melyet összeszámolt bennem? Vagy arról a bölcs mondásról van szó, hogy a bolond szoros lakatot rak a nyelvére, és csak a szesz találja meg a kulcsát?

– Hozok még bort – válaszolta Crassus, azzal felkelt, és egy függönyön át a hálószobájába ment, friss palackkal térve vissza. Batiatus most bajtársnak számított, és Batiatus nem sokat babrált a dugóval, hanem odavágta az üveg nyakát az asztallábhoz, és addig töltött a poharába, míg kicsordult.

– Vér és bor. – Mosolygott is hozzá. – Szerettem volna, ha másnak szül az anyám, és most egy légió parancsnoka lennék. Fene tudja, hogy van ez? Lehet, hogy a maga privát gyönyörűsége: verekedő gladiátorokat nézni. Én már unom őket.

– Elég verekedést látok.

– Na persze, persze. De az arénának megvan a maga stílusa, az arénának megvan a maga heroizmusa, amivel nemigen lehet összehasonlítani a maguk speciális tömegmészárlásait. Az urak most kiküldték magát, hogy szerezze vissza Róma dicsőségét, miután Spartacus porrá zúzta Róma fegyveres erejének háromnegyed részét. Maga az úr Itáliában? Spartacus az úr Itáliában, ez az igazság. Persze, a végén mégis le fogja verni. Rómával szemben nem lehet olyan ellenség, aki meg tudná állni a helyét. De jelenleg ő van felül. Hát nem így van?

– De igen – felelte Crassus.

– És ki volt Spartacus tanítómestere? Én. A római gladiátorjátékokon sohasem szerepelt, de a legszebb játékok nem Rómában vannak. Vágóhídi dolgok, ez kell Rómának, de az igazán komoly játékok Capuában és Szicíliában vannak. Én mondom magának, nincs az a piszkafával hadonászó légionárius, aki tudná, hogy mi is az a bajvívás; ezek csak telirakják magukat galeával^[13], pectoraliával^[14] meg humeraliával^[15], hogy a végén kevesebb látszik ki belőlük, mint egy gyerekből az anyja hasában. Eriggy ki meztelenül az arénára, egy szál karddal a kezedben, semmi mással. Véres a homok, az ember érzi a szagát, mikor kilép. Harsognak a trombiták, peregnek a dobok, égő napfény mindenütt, a nők a selyem zsebkendőjüket lobogtatják, és nem tudják levenni a szemüket a szerszámodról, amint ott lóg elöl és meztelenül, jópárszor megcsiklanak még majd a műsor vége előtt, de a te kielégülésed csak akkor jön meg, amikor felvágják a hasadat, és ott állsz üvöltve, miközben a beleid kifolynak a homokra. Ezt nevezem vívásnak, parancsnok uram, és közönséges emberek ezt nem tudják jól csinálni. Ehhez egy különleges fajzat kell, a kérdés, hol lehet ilyet találni? Ha arról van szó, hogy pénzt keressek, nem sajnálom a pénzt, és elküldöm ügynökeimet szerte a világba, hogy megvegyék, amire szükségem van. Olyan helyekre küldöm őket, ahol a gyengék sietnek a halállal, és a gyávák öngyilkosok lesznek. Évente kétszer a núbiai bányákba küldöm őket. Egyszer magam is elmentem oda, igen, és ez az egyetlen látogatás egy életre elég volt nekem. Hogy a bánya jövedelmező legyen, a rabszolgákat jól ki kellett használni. Legtöbbje eltart vagy két évig; de bőven van, amelyik csak hat hónapig tart. Az egyetlen rentábilis dolog egy ilyen bányaüzemnél, ha az ember gyorsan használja ki a rabszolgákat, és folyton újakat vásárol. És mivel ezt a rabszolgák is tudják, mindig számolhatunk azzal, hogy végső kétségbeesésükben mindenre képesek. Ez a főellenség a bányában, a kétségbeesés. Ragályos betegség. Nos, ha egy ilyen desperádóra akadnak, méghozzá erős emberre, aki nem fél a korbácstól, és akire hallgatnak a társai, az egyetlen okos dolog, amit csinálhatnak vele: sürgősen agyonütni és karóba húzni az égő napon; hogy a legyek jóllakhassanak a húsával, és láthassa mindenki, hogyan végződik az ilyen desperádóhangulat. Viszont az efféle emberölés pazarlás, nem keres rajta senki semmit, úgyhogy van egy megállapodásom a felügyelőkkel, miszerint az ilyenfajtát félreteszik, és jutányos áron eladják nekem. A pénz az ő zsebükbe megy, és mind a ketten jól járunk. Ezekből lesznek a legjobb gladiátorok.

– És Spartacust is így vásárolta?

– Pontosan. Spartacust vettem meg és egy másik trákot, egy Gannicus nevűt. Talán emlékszik rá, hogy abban az időben őrült divatban voltak a trákok, mert remekül dolgoznak a tőrrel. Egyik szezonban a tőr, másik szezonban a fuscina^[16]. Hogy őszinték legyünk, egy csomó trák soha életében nem látott még tőrt, de hát a legenda erős, és a nők nem hajlandók más kezében látni tőrt, mint egy trákéban.

– Személyesen intézte a vásárt?

– Ügynökeimen keresztül. Alexandriából hajón szállították mindkettőt, bilincsben; Nápolyban már van egy ügynököm a kikötőben, aki gyaloghintón továbbítja az árut.

– Egész nagystílű üzlet ez a magáé – mondta elismerőleg Crassus, aki mindjárt nagyon felélénkült, ha pénzecskéjének olyan befektetési lehetőségeiről esett szó, melyek jó profittal kecsegtettek.

– Örülök, hogy ebben megért engem – bólintott Batiatus, közben a szája két sarkából csurgott a bor, amint széthúzta mócsingos pofazacskóit. – Oly kevesen értenek engem. Mit gondol, mennyit fektettem bele Capuába?

Crassus a fejét rázta.

– Sose gondolkoztam rajta. Az ember csak elnézi ezeket a gladiátorokat, de igazán nem jut eszébe, hogy miféle befektetések is lehetnek mögöttük, mikor az arénára lépnek. Persze mindenki így van ezzel. Az ember lát egy légiót, és azt gondolja, hogy hát légiók mindig is voltak, tehát légiók mindig is lesznek.

Rafinált hízelgés volt. Batiatus letette a poharat, és a parancsnokra bámult, aztán egyik ujjával elkezdte dörzsölni uborkaformájú orrát.

– Találja ki.

– Egymillió.

– Ötmillió denarius – mondta Batiatus lassan és ünnepélyesen. Ötmillió denarius. Próbáljon számolni. Öt országban dolgoznak az ügynökeim. Ügynököt tartok a nápolyi kikötőben. A legjobb kosztot adom, príma liszt, príma árpa, marhahús, kecskesajt. Van egy privát arénám kisebb mutatványok és kettősök számára, de az amfiteátrumban van egy márványtribünöm: simán belekerült egymilliómba. A capuai garnizonból egy manipulus elszállásolási és étkezési költségeit én fedezem. Nem beszélve egyéb veszteségekről, már így katonai vonalon, pardon... Nem minden katonaember olyan, mint maga. És ha Rómában szerepeltetem a fickókat, évi ötvenezer denarius megy a tribunusok és az elöljárók zsebébe. A nőkről nem is beszélve.

– Nőkről? – kérdezte Crassus.

– A gladiátor nem afféle bugris valamelyik latifundiumról. Ha azt akarja, hogy stílusa legyen, hát az ágyába is kell adnom neki valakit. Akkor jobb az étvágya, és jobb a formája. Külön házat építtettem ezeknek a nőknek, és csak a legjobb minőséget vásárolom, szajhákról vagy hervadt vén szatyrokról szó se lehet nálam, mindegyik friss, egészséges és szűz, mikor az üzembe kerül. Pontosan tudom; kipróbálom őket. – Fenékig hajtotta poharát, megnyalta a száját; nagyon bánatos és szentimentális képet vágott. Nekem kell a nő – mondta panaszosan, lassan újratöltve a poharát. – Van, akinek nem kell. Nekem kell.

– No és az a nő, akiről azt mondják, hogy Spartacus felesége?

– Varinia – mondta Batiatus. Látszott, hogy legmélyebbről érinti a dolog, a szemében nem volt más, mint gyűlölet, harag és kívánság. – Varinia – mondta másodszor is.

– Beszéljen róla.

A hosszú csönd többet mondott Crassusnak, mint a szavak, melyek utána következtek.

– Tizenkilenc éves volt, mikor vettem. Germán nőstény, de jólesik ránézni, ha az embernek szőke haj és kék szem a gusztusa. Piszkos kis dög, és isten engem úgy segéljen, ki kellett volna tekernem a nyakát. Ehelyett Spartacusnak adtam. Viccből. Neki nem kellett nő, Variniának nem kellett férfi. Mondom, hogy vicc volt az egész.

– Beszéljen Variniáról.

– Hát nem beszéltem róla? – morgott Batiatus. Azzal felkelt, kibotorkált a sátorból a függönyökön keresztül, és Crassus hallotta, amint vizei odakint. A parancsnok erényei közé tartozott, hogy mindig csak egy célra fordította figyelmét. Ahogy Batiatus visszadülöngélt az asztalhoz, egyáltalában nem zavarta Crassust. Nem tartozott céljai vagy kívánságai közé, hogy úriembert faragjon a lanistából.

– Variniáról beszéljen – ismételte Crassus. Batiatus lelógatta elnehezedett fejét.

– Nem baj, ha berúgok? – kérdezte sértett méltósággal.

– Igazán nem érdekel. Igyék, amennyi jólesik – válaszolta Crassus.

– De előbb éppen arról beszélt, hogy Spartacust és Gannicust gyaloghintóban szállította a szárazföldön. Persze, bilincsbe verve? – Batiatus bólintott.

– Szóval, ezelőtt még nem látta Spartacust?

– Nem. Amit én akkor láttam, maga talán észre se vette volna, de hát én másképp nézem az embereket. Mind a kettő szakállas volt, mocskos, tetőtől talpig csupa genny és seb a testük, végigtetoválva a korbács emlékeivel. Oly fertelmes büdösek voltak, hogy felkeveredett az ember gyomra, ha a közelükbe ment. Odaszáradt ürülékkel volt teli a testük. Hullára aszalták mind a kettőt, csak a szemükben égett az a bizonyos „desperado”. Mások még a latrinájukat sem tisztíttatnák velük, de én jól megnéztem őket, és láttam is valamit. Éppen ebben áll a művészetem. Megfürdettem és leborotváltattam őket, levágattam a hajukat, utána olajmasszázst kaptak, jól ettek...

– Beszélne végre Variniáról is talán?

– A fene egye meg magát!

A lanista a borospohara után nyúlt, de oly bizonytalanul, hogy feldöntötte. Az asztal fölé hajolt, és elbámészkodott a vörös folton. Mit látott benne? – senki sem tudja megmondani. Talán a múltat látta, talán a jövőből is látott már valamit. Mert a jósok mestersége nem végig csalás, és csak az embernek van képessége, állatnak soha, hogy mérlegelje tettei következményeit. Ez volt hát az ember, aki Spartacust nevelte; élete fonalát beszőtte a végtelen jövőbe, ahogy mindenki beleszövi a magáét, de ismeretlen és most még az idők ménében rejtező korok is emlékezni fognak raja. Az a gladiátortréner, aki Spartacus trénere volt, most ott ült szemben azzal a fővezérrel, aki az embereivel majd legyőzi Spartacust, de most abban a homályos és nyugtalanító sejtelemben találkoztak, hogy senki a világon nem tudja legyőzni Spartacust. És ha csak villámfény volt is ez a sejtés közöttük: benne volt már halálos ítéletük.