A lángoló Szaturnusz kevesebb mint kétmillió mérföldre járt az óriástól, ami nyugtalanítóan csekélynek tűnt.

Mi lesz, ha a Kúpot megragadja az iszonyú vonzerő? Valósággá válik a túlvilágról szóló, régi elképzelés.

Ám az óriási távolság, ami mindvégig elválasztotta a hajót a Szaturnusztól, valamint annak tucatnyi kísérőjétől, viszonylag könnyűvé tette a gigász megközelítését. Legalábbis könnyűnek tűnt nekünk, akik gyakran kinézhettünk az ablakokon. Ugyanakkor észrevettem, hogy Johnnie és Harry sűrűn váltják egymást a csodás jármű irányítóberendezéseinél, és folyton ellenőriztetik adataikat a csillagászokkal. Utóbb megtudtuk, hogy több esetben is hajszál híján kerülték el az ütközést valamelyik holddal.

Az utazók óvatosan manővereztek, továbbá rendszeresen próbára tették a főkereket, hogy megbizonyosodjanak afelől, képes megfékezni a zuhanást. De így is gyors iramban ereszkedtek a Föld bátyja, a Nap családjának legnagyobb tagja felé. El tudják képzelni, mit jelent ez, ha emlékeztetem önöket arra, hogy a Jupiter átmérője tizenegyszer akkora, mint a Földé? És ennek eredményeként a felszíne százhuszonkétszer akkora! Mondhatjuk úgy is, hogy ami a Földön egy acre volna, az a Jupiteren közel egy quarter section.² {²Amerikai földmérői mértékegységek, 1 quarter section 160 acre-rel egyenlő.} Vagy pedig ha egy jupiteri városban – tételezzük fel, hogy vannak ott városok – az utcák úgy aránylanak a bolygóhoz, mint a mi utcáink a Földhöz, akkor egy embernek öt percébe telne átvágni rajtuk.

Mialatt az űrhajó a hatalmas korong felé közeledett, az emberek otthon folyamatosan figyeltek, hogy megpillanthassák az ismeretlen felszínt, ám az ezerszínű atmoszféra túl sűrűnek bizonyult. Be kellett érnünk a különböző égi kísérők közeli szemrevételezésével.

A Szaturnusz és a Jupiter között elhelyezkedő öt holdból legalább egy lakhatónak tűnt. Ám ezeket a részleteket elolvashatják a feljegyzésekben is.

Amikor a Kúp elhaladt a Fidus, vagyis a legkisebb és legbelső hold mellett, úgy számoltam, hamarosan elérjük a jupiteri légkör legfelső rétegét. Nyilván emlékeznek arra, hogy egy ilyen bolygóóriás minden része arányosan hatalmas: az atmoszférája majdnem huszonötezer mérföld mély.

Az utazók sietve elemezték az első mintát, és Harry fellelkesülve bejelentette, hogy az itteni levegő gyakorlatilag ugyanolyan, mint a Földön, azzal a különbséggel, hogy a hidrogén nagyobb mennyiségben van jelen, míg szén-dioxid szinte nincs. Néhány ezer mérfölddel lejjebb már nagyobb volt az oxigén aránya; és minél lejjebb hatolt a Kúp, annál sűrűbb lett a levegő.

Természetesen e levegőre ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint bármely másik gázra. A Földön, tengerszinten a légnyomás körülbelül tizennégy font per négyzethüvelyk, míg a Mount Everest csúcsán ennek csupán a harmada. Másrészről a mély bányák alján a légnyomás meglehetősen magas.

A Kúp most már elég közel járt ahhoz, hogy azt a vöröses foltot, ami néhány éve jelent meg a bolygó sárga takaróján, ne lehessen látni. A felhők határozottan akadályozták a közvetlen megfigyelést. Kezdetben elképzelhetetlen sebességgel mozogtak, a bolygó bámulatosan gyors forgásától hajtva – annyira gyors ez, hogy egy jupiteri nap alig tíz földi óráig tart.

Ám Johnnie úgy igazította a Kúp pályáját, hogy a hajó kövesse a felszínt, így hamarosan együtt utazott a felhőkkel, és lassan ereszkedett, hogy minél kisebb legyen a súrlódás.

A barométer persze használhatatlan volt, de a hőmérő működött, és állhatatosan növekvő értéket mutatott. Johnnie szándékosan kerülte a forró középső zónát; körülbelül a déli félteke negyvenötödik szélességi körén akart leszállni. A földi műszerek rég megmutatták, hogy a Jupiteren a sarkvidékek fagyottak, míg az egyenlítő környéke meleg.

Áthaladtak több felhőrétegen, amelyek gyakorlatilag nem fogták fel a napfényt, hanem szétszórták, majd a Kúp kitartóan ereszkedett egyre lejjebb, míg végül belemerült a tulajdonképpeni felszíni levegőbe. És mialatt így lebegett, nagyjából öt mérföldes magasságban, az utazók a padlóablakhoz vitték az egyik tükröt, ami így egyenesen lefelé nézett.

És az emberek ekkor első ízben megpillantották a Jupiter talaját.

XIII. fejezet: Egy csodálatos világ

A Föld összes lakója izgatottan figyelte, hogy kiderüljön, kinek volt igaza: a tudósok többségének, akik azt állították, hogy az óriásbolygó egyfajta félnap, és manapság is olvadt állapotban van, ha nem is sugározza szét a melegét; vagy a kisebbségnek, amelynek tagjai azt hangoztatták, hogy a Jupiter kérge teljes egészében rég megszilárdult.

Nos, az első dolog, amit megpillantottam, egy vulkán volt, a látómező legszélén. A következő pedig egy igazi, eltéveszthetetlenül igazi folyó, mely közvetlenül alattunk kanyargott.

Megdörzsöltem a szememet, de tényleg ott volt: a folyót fák szegélyezték, a partjait fű borította; zöld árnyalatokat láttam mindenfelé!

Élet volt alattunk! Noha a távoli vulkán füstölgött, és az oldalán vörös lávapatak csordogált – ez a környék tele volt élőlényekkel! A gondolat szélsőségesen mámorító hatást gyakorolt mindenkire. Nemrégiben nagyot csalódtunk, mert a Mars lakhatóságába vetett hitünk oly durva módon nyert igazolást, de most, amikor megtudtuk, hogy a Föld óriás fivére is lakható, úgy örvendeztünk, mintha megtaláltunk volna egy rég elvesztett, szívünknek kedves valamit.

– És miért is ne? – érvelt Johnnie a társának, Robertsonnak. – Ha feltételezzük, hogy valamennyi bolygó egy közös magból formálódott, mindegyiknek ugyanolyan lakhatónak kell lennie, mint amilyen a Föld. Ki tudja, talán még két lábon járó lényeket is találunk itt.

– De lehetséges, hogy ez a környék csupán egyetlen oázis, amit lávasivatag vesz körül – vélekedett a matematikus.

Ezen Johnnie csak nevetett, majd azt kérdezte:

– Hát nem különös, hogy pont eltaláltuk az egyetlen oázist? Nem, barátom! Ha a Jupiter egy része így néz ki, akkor valószínűleg a többi is ilyen.

Aztán óvatosan a folyó nyugati partja felé kormányozták a Kúpot. Megjegyeztem magamnak, hogy mivel az összes bolygó ugyanabban az irányban kering a Nap körül, mint a Föld, az ottani égtájak is nagyjából hasonlóak lehetnek, mint minálunk. Ezalatt persze nyitva tartottam a szememet, hátha sikerül értelmes lények jelenlétére utaló jeleket felfedeznem.

– Észrevették, hogy a fák körülbelül olyan magasak, mint odahaza? – kérdezte Johnnie, amikor a Kúp már közvetlenül a víz felszíne felett lebegett.

Erre már magam is felfigyeltem, mert korábban azzal a feltételezéssel éltem, hogy itt a növények mind törpék lesznek a gravitáció miatt, ami közel háromszor akkora, mint a Földön. De Johnnie alighanem rátalált a magyarázatra:

– A légnyomás a felelős a normális méretekért. Ez az óriási mennyiségű levegő ugyanolyan hatást gyakorolt a fákra, mint a nálunk megszokott nyomás a ballonra. Csökkenti a súlyukat, és ellensúlyozza a gravitációt, legalábbis bizonyos mértékben.

Harry eközben ismét elemzett egy levegőmintát. Hamarosan kijelentette, hogy a nagy sűrűségtől és néhány csekély mennyiségű, ismeretlen gáz jelenlététől eltekintve az összetétele gyakorlatilag ugyanaz, mint azé, ami a Kúpban van. Így az emberek nyugodtan belélegezhetik.

A hajó szelíden megállapodott egy széles homoksávon, a folyó kanyarulatánál. Máshol aligha szállhatott le. Mindkét partoldalt sűrű, trópusi erdő borította, mely nagyban hasonlított azokra, amik idehaza Afrikában és Brazíliában terülnek el, az Egyenlítő környékén. A körülbelül egy mérföld széles folyó meglepően gyorsan folyt sziklákkal telehintett ágyában, a hajótól alig néhány lépésnyire. A víz meglehetősen tisztának tűnt – ha valóban víz volt. A túlpartot szemügyre véve fenséges hegyvonulatot láttunk a távolban, és a legmagasabb csúcs – egy szakasztott Mount Whitney – kétségkívül fehér hósapkát viselt.

– Egy ideig a másik ablakból nyíló kilátást fogom mutatni önöknek – közölte Johnnie.

Hamarosan már dél felé néztünk. És nem csoda, hogy nem hittünk a szemünknek. A folyó torkolata csak néhány mérfölddel odébb volt, és a vize egy hullámzó öbölbe áradt bele. Azon túl a horizont látszott, viszont a kettő között teljesen egyértelműen egy örökkévaló, dicsőséges óceán kéklett!

Ha csillagászok nem követték volna nyomon a Kúpot a távcsöveikkel, egyesek talán azzal vádolták volna meg Johnnie-t, hogy nagyszabású, gonosz tréfát űz velünk. Az a bolygó annyira, de annyira hasonlított Földanyánkhoz!

Délre járt az idő, amikor a Kúp földet ért. A hőmérő 46 fokot mutatott abban a régióban. Természetesen nem volt sem nyár, sem tél, mert a Jupiteren nincsenek évszakok. Ennek oka az, hogy a forgástengelye majdnem egyenes, míg a Földé kissé ferde. És azt se feledjük, hogy az éjszakáig alig két és fél óra maradt, mivel a bolygón egy nap tíz földi óráig tart.

– Sietnünk kell, ha még sötétedés előtt fel akarjuk fedezni a környéket! – biztatta a társait Johnnie, mialatt berakott néhány állatot az előkamrába. Pár pillanattal később már a Jupiter levegőjét lélegezték be, és mi mámoros örömmel állapítottuk meg, hogy bár szaporán lihegnek, nincs látható bajuk. Az egyik nyúl kirontott a partra, és lelkesen majszolni kezdett egy fűszálat.

Mindazonáltal az útnak induló felfedezők úgy szálltak ki, hogy az előkamrát használva fenntartották a Kúpban a megszokott nyomást; Harry és Robertson a fedélzeten maradtak, míg a másik kettő elindult. A tükör mögöttük volt, mialatt megtették az első lépéseket.

Rögtön láthattuk, hogy némi erőfeszítéssel emelik a lábukat, és természetesen nehezen kaptak levegőt, de mindent egybevetve, kevesebb kellemetlenséggel találkoztak itt, mint a Marson.

– Nem olyan vészes – jelentette kicsivel később Johnnie. – Szükség esetén futni is tudnék.

Azzal valóban futásnak eredt, de hamarosan megfordult, és visszatért. Úgy tűnt, feleslegesen kiabál, de persze a jelenséget a sűrű levegő okozta, ami könnyedén szállította a hangját.

– Olyan, mintha vízben mozognék – zihálta. – Nem csoda, ha meleg van. Olyan ez, mint egy óriási, sűrített levegős tartály!

A folyóhoz mentek, és hamarosan visszatértek egy vízmintával. Harry már a vegyszereivel felszerelkezve készenlétben állt, és hamarosan kijelentette, hogy a folyadék „szabad szén-dioxidban gazdag és kissé lúgos, de máskülönben tiszta H_²O. Bár nem ártana megszűrni, ha nagy mennyiségben akarjuk használni.” A társaink minden további késlekedés nélkül ittak Jupiter egészségére, a saját természetes italával.

Aztán Johnnie előhozakodott a meglepetésével.

– Arra a helyre, ahonnan a mintát hoztuk – közölte színlelt nyugalommal –, a jelek szerint számtalan állat jár inni. Találtunk egy keményre taposott ösvényt a homokon, közvetlenül azon a hajlaton túl.

Ezzel alaposan felszította bennünk a kíváncsiságot. Mert ha élnek itt állatok, miért ne élhetnének értelmes lények is? Johnnie azt mondta, a nyomokból nem tudták kiolvasni, hogy milyen fajta teremtmények hagyták őket maguk mögött, leszámítva azt, hogy egy-két puhább területen a nyomok nagyon nagyok és furcsa alakúak. Harry és Robertson égtek a vágytól, hogy még többet megtudjanak. Hamarosan útnak indultak – mindketten felfegyverkeztek egy-egy puskával, illetve tábori felszerelést is vittek magukkal arra az esetre, ha a Kúptól távol érné őket a sötétség.

Lementek a víz széléhez, aztán a Johnnie által említett ösvényen folytatták útjukat, mígnem az erdő növényzete eltakarta őket a szemünk elől. Abban a zöld rengetegben tízlábnyi távolságra sem lehetett ellátni.

A távollétük alatt Johnnie különféle méréseket és kísérleteket végzett a part talajával, és később bejelentette, hogy az itteni föld gazdag nitrogénben és más értékes elemekben.

– Nem látom okát annak, hogy miért ne tudnánk növényeket termeszteni akár itt, akár más területeken – mondta végül, és elkezdett különféle, a Földről származó magvakat és palántákat ültetni a jupiteri talajba.

Röviddel ezután kezdetét vette az alkonyat. Ahogyan bárki elképzelheti, a sűrű atmoszféra oly sok fényt tükrözött, hogy a nappal nem csak öt órán át tartott, hanem sokkal tovább. Erős kontraszt mutatkozott a Marshoz és a Holdhoz képest, ahol a levegő hiánya miatt gyakorlatilag nem létezett alkonyat. Ugyanakkor hamarosan eléggé besötétedett ahhoz, hogy felfedezzünk egy újfajta derengést a levegőben; nem a Szaturnusz sárgás fénye dominált. Mindenesetre a tűzfoszlányokkal övezett, lángoló test jól látszott a keleti égbolton.

Hirtelen dörrenést hallottunk. Johnnie az egyik északi ablakhoz ugrott, és nyugtalanul kinézett. Ezekben a pillanatokban négy lövés hallatszott. Aztán még öt, gyors egymásutánban. Kísérteties csend telepedett a Kúpra. Senki sem beszélt, senki sem mozdult, csak állt, és várta a további hangokat. Johnnie a szemét erőltetve figyelt az ablaknál.

– Megyek, megnézem, mi történt – fakadt ki hirtelen, és éppen nekilátott megtölteni egy puskát, amikor odakint felbukkant a két felfedező. Nyugodtan bandukoltak az ösvényen. Átvágtak a homokon az előkamráig, majd bejöttek a Kúpba.

– Mit láttatok? Megöltetek valami? Mi volt az: vadállat, madár, hal vagy ember?

Így záporoztak rájuk a kérdések, mielőtt kifújhatták volna magukat. Szemmel láthatóan meglepődtek, és Harry azt felelte:

– Nem gondoltam volna, hogy hallottátok a lövéseket. Azt hittük, reggel meglephetünk titeket valamivel. – Egy pillanatig tétovázott, majd hozzátette: – Talán jobb lenne, ha mindenképpen várnátok reggelig. Ha elmeséljük, úgysem fogtok hinni nekünk.

És ennél többet nem lehetett kiszedni belőlük.

Ugyanakkor alaposan megéheztek, és miután megvacsoráztak, a környék szépségeiről áradoztak. Hoztak magukkal néhány apróságot, többek között egy különös gyümölcsöt, amelynek színe olyan volt, mint a citromé, formája a barackéra hasonlított, míg a magva a szilváéra. Azt mondták, olyannyira változatos gyümölcsöket láttak odakint, hogy egynek a fajtáját sem tudták azonosítani. Túl idegenek voltak egy földlakónak.

– A megdöbbentő az, hogy egy időben láttuk ennek a növénynek az összes életfázisát – közölte Harry. – Találtunk egy virágba borult fát, ami mellett állt egy másik példány, teljesen kopaszon. Egy harmadikról szedtük a gyümölcsöket. Én ezt nem tudom megmagyarázni.

De Robertson megfejtette a talányt:

– Itt nincsenek évszakok, ez a jelenség oka. A fa úgy él, ahogy a kedve tartja. Tudod, hogyan viselkedik a fügefa, ami évente többször is terem. A jelekből ítélve a jupiteri növények mindentől független ciklusban élnek.

A Szaturnusz az éjszaka java részében a láthatár felett járt, és a sarkvidéki szürkülethez hasonló fényviszonyokat teremtett, aminek köszönhetően a Kúpban csak az olvasáshoz és az íráshoz kellett lámpát gyújtani. És két hold is fenn volt.

– Ez magyarázattal szolgál arra, hogy a felszín miért ennyire meleg, noha a bolygó messze van a Naptól – jegyezte meg Johnnie. – Az éjszaka nagyon rövid, és a meleg nem vész el azáltal, hogy elszökik. Gyanítom, hogy itt sosincs fagy. Természetesen a sűrű légkör takaróként hat, bent tartja a meleget. Először azt gondoltam, hogy minden nappal új ciklus indul a növényekben, de ezt a meleg éjszaka megakadályozza.

Hajnal felé furcsa hangok hallatszottak. Úgy tűnt, a nagyobb állatok ezekben az órákban szerettek kóborolni. Némelyik üvöltés az itató felől jött, és megrázta volna az ablakokat, ha nem lettek volna szilárdan rögzítve. A környék lakói feltöltekeztek egy újabb napra.

A hőmérő továbbra is magas értéket jelzett – 38 fokot –, amikor a barátaink felébredtek, és azt látták, hogy a nap épp felkel.

– Ha hűvösebb időre vágyunk, közelebb kell mennünk a pólushoz – mondta Johnnie.

Az utazók felszerelték az egyik tükröt egy kis méretű kocsira; vezetékek kötötték össze a felső rekeszben lévő, nagy berendezéssel. Parker hátramaradt, míg a többi három a homoksávon átvágva levitte a tükröt a víz határához.

Az éjszaka folyamán az állatok felforgatták a talajt, mindenütt friss lábnyomok látszottak. Némelyikből ítélve elefántok jártak itt, vagy velük azonos méretű teremtmények; más nyomok láttán az a benyomásom támadt, hogy nagyjából nyolc láb magas disznók hagyhatták hátra őket. Felfedeztem egy éles körvonalú patanyomot, ami csakis egy lóé lehetett. De emberek jelenlétére semmi sem utalt.

Az ösvény szélessége nem haladta meg a négy lábat, és mélyen belesüllyedt a talajba. Mindkét oldalán az amazonasi esőerdőket idéző, bűzös és gőzölgő aljnövényzet zöldellt, valamint parazitákkal lepett fák álltak. Természetesen mi, akik a Földről figyeltünk, nem érezhettük sem a szagokat, sem azt, hogy a levegő párás és nehéz, mint az üvegházakban, de a tükör felvette az erdő vad hangzavarát. Rikoltások, visítások, csicsergés, rekedtes hördülések és mély mordulások hallatszottak minden irányból; közben a madarak folyamatosan zörögtek a felső ágak között. Megdöbbentő volt azzal szembesülni, hogy ennyi élet bezsúfolódhat egy ilyen kicsi helyre.

Tizenöt perccel később Johnnie befordult egy kanyarba, és meglátta a meglepetést, amit Harry készített elő neki. Teljességgel eltorlaszolta az ösvényt, és úgy tornyosult fel előttünk, mint egy óriási, kéklő sziklatömb. Johnnie a tükröt hátrahagyva megkerülte a tetemet, majd amikor visszatért, kifejtette azon nézetét, mely szerint az állat egy tengeri tehén szárazföldön kóborló változata. A hossza elérte a huszonöt lábat, és valóban félelmetes lett volna, ha a bőre nem viszonylag puha. Az előző napon nyilván megijedt, és nekirontott a két felfedezőnknek, akik lelőtték, nehogy letapossa őket.

Johnnie nem sokat tudhatott volna meg, ha továbbmegy. Harry szerint az ösvény mérföldeken át kanyargott a ránézésre mindenütt ugyanolyan erdőben, és azt leszámítva, hogy meg-megpillantottuk volna a hegyeket, nem láthattunk volna semmi újdonságot. Ugyanakkor a barátaink számos mintát gyűjtöttek be a környéken.

Egy órával később a Kúp elhagyta a homoksávot.

XIV. fejezet: A két terv

Abból, amit eddig megtudtunk, a Jupiter elérhetetlen menedéknek tűnt a Földhöz láncolt tömegek számára. Természetesen kár volt azon töprengeni, hogy kivándorlunk arra a bolygóra. A Kúpok megépítésének irdatlan költségei kivitelezhetetlenné tettek egy ilyen tervet. Még a lehető leggyorsabb munkával sem tudtuk volna tizedolyan gyorsan gyártani őket, mint ahogyan a populáció gyarapodott.

Így aztán az emberek bánatosan sóhajtottak egyet, és azon töprengtek, hogy a felfedezők miért maradtak ott közel három hétig, és miért tettek rövid kirándulásokat a felszín összes részére. Ezeket a bolyongásokat kevesen követték figyelemmel, persze a tudósokat leszámítva. Viszont újra és újra megkérdeztük tőlük, hogy láttak-e embereket, és ők mindannyiszor azt felelték: „nem”. Sokféle élőlény létezésére találtak bizonyítékot, de emberszerű lényekére nem. Johnnie végül kivezette hajóját a fenséges levegőtakaróból – lassan emelkedett, hogy csökkentse a súrlódást. Aztán elrepültek a holdak mellett, és a Szaturnuszt „ugródeszkának” használva a Föld felé lódultak. Johnnie ekkor kijelentette, hogy a megérkezését követően ismerteti a korábban megígért javaslatot.

– De addig is – tette hozzá –, ha valakinek van terve az élelemhiány kezelésére, azt tanácsolom, álljon elő vele, hogy a szavazók meghozhassák a döntést.

A tanács elfogadta a felvetést, és az elnök célzott rá, hogy a Föld bizonyos területein a nyugtalanság és a türelmetlenség jelei mutatkoznak. Jómagam ugyanakkor biztos voltam abban, hogy a tervem sikeres lehet; és a hátralévő idő alatt kidolgoztam, hogyan tálaljam. De mint utóbb kiderült, Johnnie szenvtelenül, már-már lezseren ismertette a magáét – ami híven megmutatja a kettőnk közötti, alapvető különbséget.

Így történt, hogy közel egy évvel azután, hogy Ray, Johnnie és én megkötöttük az emlékezetes egyezséget a Yosemite feletti hegyoldalon, a Kúp visszatért a Földre, méghozzá mindössze három és fél másodperc eltéréssel a csillagászok által kiszámított időponthoz képest. Az általános tanács utasítására egy bizottság áttekintette a több száz benyújtott tervet, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint jómagam, vagyis hogy valamennyi megvalósíthatatlan.

Így aztán, amikor másnap, New York-i idő szerint pontban hatkor az emberek beléptek a fülkéikbe, csakis két beszédet hallhattak: a világ legnagyobb feltalálójáét és azét a férfiét, akinek a részlege felelt a helyzet megoldásáért. Fél hatkor felhívtam Johnnie-t, aki éppen akkor reggelizett.

– Azt gondoltam, hogy gyerekesen viselkedtünk, amikor nem bíztunk meg egymásban – vallottam be őszintén. – Mi lett volna, ha ugyanaz mindkettőnk ötlete? Egyikünk elég ostobának tűnt volna.

– Erre nagyon kicsi volt az esély, Bob – felelte, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – Téged és engem más fából faragtak. Egyébként is, a beosztásod révén tiéd az első hely a programban, úgyhogy ne aggódj! – Azzal az asztalhoz lépett, felkapta gabonaőrleménnyel teli tányérját, és békésen evett tovább, amivel megmutatta, hogy a legkevésbé sem nyugtalankodik.

– Én valami más miatt nevetgélek – tette hozzá aztán, mintha az imént valaki valahol elsütött volna egy jó viccet. – Eszedbe jutott már, hogy a népszerűségem felém billentheti a mérleget? Úgy értem: mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Ray ezen a télen férjhez megy?

Úgy éreztem magam, mintha villám sújtott volna belém. Ez eszembe sem jutott! Persze igaz volt; az óra hőse iránti érzések befolyásolhatták bárki véleményét. És Johnnie efféle gondolatot forgatott a fejében! Egy pillanatig úgy éreztem, apadásnak indul az iránta érzett tiszteletem, de aztán észrevettem, hogy csillog a szeme, és rájöttem, hogy ő erősebb jellem, mint én magam. Mert abban a tudatban, hogy az aljasság lenne, nem akarta kihasználni az előnyét. Hirtelen nagyon elbátortalanodtam, mert a szívem mélyén azt akartam, hogy Ray a legjobb férfihoz menjen hozzá.

Johnnie őszinte, vigasztalásnak szánt szavai befurakodtak a gondolataim közé:

– Ne hagyd, hogy ez nyugtalanítson, öregem! Egy férfit két mércével kell mérni: a formátuma, illetve az alapján, hogy a világ mit kap tőle. Túl sok a részlet ahhoz, hogy ezt egyedül kitaláljuk. Hagyjuk meg az embereknek!

Aztán elköszöntünk egymástól, és vagy tizedszerre kívántam, hogy bárcsak Johnnie az öcsém lenne, nem pedig a riválisom.

Hatkor az elnök rövid bevezetőt mondott, amiben összefoglalta a helyzetet, általánosságban leírta a búzahiányt, a bizottság munkáját, és bejelentette, hogy most pedig az emberiség elé kerül két, eddig nem ismertetett terv. Késlekedés nélkül beléptem a tükör elé, és belekezdtem:

– Embertársaim! A Sacramento-völgyben bekövetkezett földrengés óta azon dolgoztam, hogy kialakítsam a tervemet, ennélfogva biztosak lehetnek abban, hogy mindent alaposan megfontoltam. Másrészről, mielőtt önök elé tártam volna az elgondolásomat, előbb meggyőződtem afelől, hogy minden létező eszközt a leghatékonyabban használunk.

Például azzal, hogy felhasználtunk több százezer acre terjedelmű háztetőt a bolygó különböző részein, sikerült csaknem egy százalékkal megnövelni a búzatermés mennyiségét. Hindusztánban, Peruban és Amerika nyugati részein teraszos művelésű farmokká alakítottunk számos, korábban terméketlennek minősített, sziklás hegyoldalt, amelyekre a közeli völgyekből szállítottunk termőtalajt. Ezenfelül gyümölcs- és gabonatermelő teleppé formáltunk jó néhány gyümölcsöst úgy, hogy a fákat átültetve helyet teremtettünk a búzának.

Ráadásul alkalmaztunk egy új érésgyorsító permetet, méghozzá jó eredménnyel. Természetesen a végsőkig kihasználtuk a szupertrágyázás, a mesterséges ózon, és az időjárás-szabályozás nyújtotta lehetőségeket is. Azért mondom el mindezt, hogy meggyőzzem önöket: semmi, de semmi más nem oldja meg a helyzetet, csakis egy forradalmian új terv.

Ekkor emlékeztettem a nézőket, hogy bolygónk felszínének mindössze négytizenegyed része szárazföld, a többit víz borítja. Rámutattam, hogy az apály és a dagály váltakozását már hasznosítottuk energiatermelés céljára, a víz felszínét pedig teherszállításra, ám az óceán hatalmas öntözőkapacitását eleddig érintetlenül hagytuk.

– Vagyis azt javaslom, az óceánon termeljünk búzát! – jelentettem ki fennhangon, és kellően hosszú szünetet tartottam, hogy mindenki felfoghassa a szavaim értelmét. – Szükségtelen rámutatnom, hogy ezzel milyen hatalmas terület nyílik meg előttünk; csupán annyit kell elmondanom, hogyan lehet megvalósítani.

A kísérleteimet Brazília partvidékén folytattuk le. Hogy rövidre fogjam: rengeteg tanulmányozást és próbálkozást követően fél acre terjedelmű, lapos fenekű uszályokat alkalmaztam. Gondosan kiválasztott helyszíneken „bányászott” földdel töltöttük meg őket, aztán a megszokott módon előkészítettük és bevetettük a talajt, végül kivontattuk az uszályokat a tengerre. Úgy találtam, hogy viszonylag kevés energiára van szükség egy egész flotta mozgatásához.

A termésátlag, ha lehet, még jobb lett, mint amit a szárazföldön eddig elértünk. Ennek oka többrétű. Először is, teljeskörűen és azonnali jelleggel ellenőrzésem alá került az öntözés. Másodszor, módomban állt úgy elhelyezni az uszályokat, hogy a napfény a lehető legjobb hatást gyakorolja a növényekre, amikor arra volt szükség, vagy esőt kapjanak, ha éppen arra.

Végül pedig raktárakat építtettem az uszályoknak, amelyek révén teljessé vált a probléma megoldása. A raktárakat felszereltettem felvonókkal és mozgódarukkal, így az uszályokat terjedelmes polcokon, teljes biztonságban tárolhatjuk zord idő esetén. Ugyanezekben az építményekben kaptak helyet a talajműveléshez, vetéshez és betakarításhoz szükséges gépezetek.

Aratáskor az uszályokat egyszerűen áthúzzuk egy, a hajó szélességével megegyező hosszúságú kasza alatt. A kalászokat végtelenített futószalag viszi a cséplőgépekhez. Ehhez hasonlóan, az összes munkafolyamat során a termést fél acrés egységekben kezeljük. Nyilván el tudják képzelni, mennyi időt takarítunk meg így, és ez milyen előnyökkel jár, míg az uszályok fenntartási költsége kevesebb annál, mint amennyit néha elveszítünk egy-egy tűzben a szárazföldön.

Hadd mutassak rá, hogy a tengeren termesztett búza rendkívül tiszta. Ezenfelül a sós víz nem rontja el az ízét. Nemrégiben szétszórtam ezt a bizonyos termést a világban, és sokan ettek belőle anélkül, hogy észrevettek volna bárminemű különbséget.

Mármost, ami a költségeket illeti: a fenntartás kicsivel kevesebb lesz a jelenleginél, vagyis most csak a kezdeti kiadásokkal kell számolnunk. Három külön tételünk van: a termőtalaj kibányászása és szállítása, az uszályok legyártása és a raktárak felépítése, illetve felszerelése a megfelelő gépekkel.

Természetesen kezdetben nem kell nagy mennyiségű felszerelést gyártani, mivel a gépállományt folyamatosan bővíthetjük majd a népesség növekedésének és más igényeknek megfelelően. Mindazonáltal kiszámítottam, mennyibe kerülne előállítani annyi búzát, amennyi elegendő lenne mostantól kezdve egy egész nemzedéknek; mivel azzal is számolni kell, hogy a populáció addigra akkorára nő, hogy minden szárazföldi területre szükség lesz más célokra. Ezt a teljes összeget ki kell fizetnünk előbb vagy utóbb, és nyilván nem szeretnénk, hogy a következő nemzedék azzal vádolna minket: csak magunkra gondoltunk.

Ezek szerint a teljes költség nyolcszázmilliárd dollár lesz. A jelenlegi növekedési ütemet tartva a lakosságnak körülbelül húszmilliárdot kell kifizetnie évente. Belemehetnék a legapróbb részletekbe, de gondolom, önöknek elegendő lesz a tudat, hogy a bizottság rendkívüli alapossággal átvizsgálta a tervemet, és jóváhagyta minden egyes pontját. Ugyanakkor, hogy említsek egyetlen példát, az elgondolás az, hogy az uszályokat fémlemezből gyártjuk, és egy darabban fogja kialakítani őket egy óriási prés. Minden más eszközt ugyanilyen módon, nagy tételben fogunk előállítani.

Végül köszönetet mondtam a nézőknek, fejet hajtottam, és eltávolodtam a tükörtől. De a taps elől nem szökhettem meg. Bevallom: zavarba jöttem. Még sosem hallottam ilyesmit, főleg nem ekkora léptékben. Annyi ember verte össze egyszerre a tenyerét, hogy annak eredménye egyetlen basszus hang lett, ami a harsonaszóra emlékeztetett, és rendkívül vidámnak hatott.

Aztán az elnök szenvtelenül bejelentette, hogy most egy másik világból érkezett idegen fog elmondani valamit. Johnnie azonnal belépett a tükör elé, és hozzám hasonlóan minden bevezető nélkül belevágott – én pedig örömmel állapítottam meg magamban, hogy elfelejtett megfésülködni.

Így kezdte:

– Azt javaslom, hogy költözzünk át a Jupiterhez!

XV. fejezet: „Most kell megtennünk!”

– Nem olyan nehéz, amilyennek látszik – közölte Johnnie higgadtan, amint alábbhagyott az izgalom. – Valóban elköltözhetünk a Jupiterhez, méghozzá meglepően könnyen. De mielőtt elmondom önöknek, hogyan, szeretnék rámutatni Mr. Forbes javaslatának súlyos hibájára annak érdekében, hogy ettől talán jobban fogja érdekelni önöket az én tervem.

Először is, elismerem, hogy az uszályok alkalmazásának ötlete elsőrangú. Nem látom okát, miért ne működhetne tökéletesen, és a becsült költségeket sem találom riasztónak. Viszont állítom, hogy a módszernek vannak határai. Való igaz, hogy ezen a bolygón több a víz, mint a szárazföld, ám a víz tekintélyes része jéggel borított régiókban található. Ennélfogva a megoldásnak gyakorlati korlátai vannak.

Bonyolult számítások nélkül csak találgatni tudok, mindenesetre úgy vélem, hogy a Forbes-terv három-négy nemzedéken át jól szolgálja majd a világot. De mi lesz azután? Az még természetesen nagyon messze van, mindazonáltal az idő halad, és hamarosan elveszítjük az egyetlen lehetőséget arra, hogy megszerezzünk egy nagyobb bolygót.

Hadd figyelmeztessem önöket arra, hogy a „hogyan” kérdését nem lehet röviden megválaszolni. Hosszas magyarázatot igényel. De igyekszem a lehető legrövidebben és legpontosabban ismertetni. Először is, sietek kijelenteni, hogy a Kúpok önmagukban nem oldják meg a problémát, legalábbis közvetlen úton nem.

Johnnie ekkor gyorsan összefoglalta a Jupiter jelenlegi helyzetéhez vezető eseményeket. A planetoid-ikerpár felbukkanásával kezdte, amelynek egyik tagja eltalálta a Szaturnuszt, minek eredményeként a bolygó lángoló napként zuhant a Jupiter felé. A kölcsönösen ható gravitáció miatt a két óriás sorsa egybeköttetett, míg a galibát okozó páros másik fele folytatta útját központi csillagunk irányába.

A Jupiter megfékezte a Szaturnusz zuhanását, de megőrizte a sebességét, és azóta is befelé tart. A csillagászok bejelentették – nyilván emlékeznek rá –, hogy hatalmas ívű, spirális pályája végül majdnem kör formájú keringési pálya lesz, közvetlenül a Földén kívül.

– Ne feledjék, hogy a Jupiter sokkal nagyobb a mi bolygónknál – folytatta ekkor Johnnie. – Az atmoszférája háromszor olyan mély, mint amekkora a Föld teljes átmérője. És még egy tény: az új pályája semmilyen módon nem fogja keresztezni a miénket.

Tudniuk kell, hogy az Univerzális Csillagászati Társaság segített kiszámítani a részleteit annak, amit most javasolni fogok önöknek. És ez a következő: költöztessük a Földet a Jupiterhez!

Ha azzal állt volna elő, hogy adjunk jeges borogatást a Napnak, kisebb szenzációt teremtett volna. A Föld összes lakójának elállt a lélegzete a csodálkozástól. Johnnie pár pillanatig csak mosolygott, majd azt mondta:

– Mielőtt őrültnek neveznek, hallgassák meg a kellemetlen részt is! Ne feledjék: a társaság ellenőrizte minden számításomat.

Tudniuk kell, hogy az egész Naprendszer annak a csinos egyensúlynak köszönheti a stabilitását, ami a Nap vonzereje és a bolygók centrifugális ereje között áll fenn. Az egyik ellensúlyozza a másikat, így a bolygók nem zuhannak bele a Napba, és nem repülnek a végtelenségig egyenes vonal mentén. Például a Föld tizennyolc és fél mérföld per másodperces sebességgel repül, ám a pálya nem egyenes, hanem kört ír le, méghozzá a Nap gravitációja miatt.

Íme, a lényeg: ha valami módon megnövelnénk a Föld sebességét, akkor tágabb pályára állna. Minél nagyobb a sebesség, annál nagyobb a centrifugális erő, míg a vonzerő változatlan marad.

A javaslatom teljes egészében Newtonnak ezen a törvényén alapul. Mindaddig, amíg a Föld tartja a jelenlegi sebességét, a mostani pályáján fog keringeni. De ha növeljük a sebességet, távolabbra kerül. A Jupiter új pályája hamarosan itt lesz, valamivel túl a miénken. Vagyis ha kellő mértékben megnöveljük a sebességet, új pozíciót vehetünk fel abban a sávban, amiben a Jupiter is.

Az imént beszéltem az ikerpárról, amelynek megmaradt fele a Nap felé közeledik. Ezt a kisbolygót folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Elég kicsi, az átmérője alig kétezer mérföld. Valószínűleg a párja is ekkora lehetett, és az, hogy súlyos sérülést okozott a Szaturnusznak, a sebességének köszönhető, ami több száz mérföld per szekundum volt.

Johnnie ekkor idézte a csillagászok azon állítását, mely szerint a kisbolygó, miután elhagyja a Napot, március ötödikén keresztezi majd a Föld pályáját. És ebben az időszakban eléggé messze lesz ahhoz, hogy ne jelentsen veszélyt miránk.

– És én most azt javaslom, hogy babráljuk meg egy kicsit azt az égitestet! – folytatta a nagy feltaláló. – Nyilván emlékeznek még rá, hogy amikor a Kúp a Deimost használta ugródeszkának, a lendkerekek által előállított centrifugális erő kis híján letaszította a pályájáról az apró holdat. Nos, negyven Kúp gyártása fejeződik be hamarosan, és ezek együttesen irtózatos erőt tudnak majd kifejteni.

A tervem az, hogy kirepülünk, és találkozunk a kisbolygóval, közvetlenül azután, hogy távolodni kezd a Naptól. Felsorakoztatjuk a Kúpokat az egyik oldalán, és elegendő erőt fejtünk ki, hogy kis mértékben megváltoztassuk az irányát. Ez a hatás természetesen rendkívül csekély lesz egy ilyen óriási lendülettel haladó testre, de pontosan ezért valósulhat meg az ötlet. Egy apró elmozdulás abban a távolságban jelentős eltérés lesz az eredeti pályához képest, mire a kisbolygó a Föld közelébe ér.

Aztán március ötödikén az égitest elhalad a Föld mellett, körülbelül negyvenöt fokban a pályasíkhoz képest. Ha a megfelelő mértékben módosítunk az irányán, elég közel tudjuk hozni ahhoz, hogy lehúzzon minket a pályánkról!

Johnnie ekkor rövid szünetet tartott, mert tudta, hogy megrázó javaslattal hozakodott elő.

– A kisbolygó gravitációs hatása valóban csekély lesz – folytatta aztán csendesen –, de éppen ezért elég közelre fogjuk hozni. Valamennyien tudjuk, hogy a gravitáció fordítottan arányos a távolság négyzetével. Nevezetesen, ha ezer mérföldre hozzuk a kisbolygót, akkor négyszer nagyobb erővel fog hatni ránk, mint kétezer mérföldről, és így tovább.

Hogy rövidre fogjam: kiszámítottuk, hogy a Kúpok képesek módosítani az égitest pályáját, elég közelre kormányozni ahhoz, hogy a kívánt hatást gyakorolja a Földre – amivel megnöveljük a sebességünket. Miután negyvenöt fokos szögben elhaladt mellettünk, a jelenlegi, másodpercenként tizennyolc és fél mérföldes sebességünk több mint huszonegyre nő, és ezáltal a Föld kijjebb lendül annyival, hogy elérje a Jupiter pályáját.

Mindez csupán aprólékos számítások kérdése. Ha pontosan a kellő távolságba irányítjuk a kisbolygót, pontosan a kellő hosszúsági és szélességi fokokhoz, tökéletesen becélozhatjuk a végállomást. Nem fogjuk érinteni a Jupitert! A sebességünk elég lesz ahhoz, hogy ne essünk áldozatául a gravitációjának. De úgy kell céloznunk, hogy a csodálatos atmoszférájának határain belülre érkezzünk. És akkor a Föld a Jupiter új kísérője lesz, körülötte fog forogni a létezése végéig. Természetesen amint beérkezünk abba a fenséges légkörbe, a repülőgépeink elvégzik a többit.

Csupán egyetlen komoly probléma van: meg kell szabadulnunk a Holdtól. Ha velünk maradna, bizonyosan ütközne az óriásbolygóval, és mindent tönkretenne számunkra. Nyilván önök is megértik, hogy emiatt a Jupiter is a Szaturnusz sorsára jutna.

Johnnie ismét rövid szünetet tartott, hogy kicsit kifújja magát. Harry ekkor odalépett mellé, a kezében egy kis méretű hűtődobozzal, amiből a feltaláló egy hosszú csipesszel kiemelt egy apró kődarabot. Nyomban felismertem a szürke rögöt – ez volt az, amit Johnnie kikapart a Hold kráterének falából. És ekkor újabb magyarázatba fogott:

– Ez az anyag ugyanabban az állapotban van, mint akkor, amikor megtaláltam: fagyott. Ha engedném felmelegedni, zavaros folyadékká alakulna, amit önök közül sokan felismernének. Ez ugyanis nem más, mint nyers nitrogén-triklorid. A Hold ebből van – mondta Johnnie, és visszatette a mintát a hűtődobozba. – Jómagam évekkel ezelőtt felállítottam már erről egy elméletet. Nem találtam más magyarázatot a Hold viszonylag csekély tömegére. Természetesen ez a klorid nem vegytiszta. Kétharmad részben megtalálható benne szinte az összes ismert elem, de a jelenlétük nem módosítja a kémiai természetét.

A nitrogén-triklorid rendkívül erős robbanóanyag. Tiszta állapotban szélsőségesen veszélyes, kezelése a legkevésbé sem biztonságos. Amilyen állapotban a Holdon található, a szennyező anyagok jelenléte miatt szinte inert. Égi kísérőnk ennek köszönheti, hogy kezdettől fogva megúszta baj nélkül.

Nyilván látják már, hogy merrefelé tartok. Csak annyit kell tennünk, hogy feldühítjük a mi jelenleg elégedetten pihenő kísérőnket. A Kúpok képesek elegendő vegyszert átszállítani ahhoz, hogy finomíthassuk a vegyületet, és ezt követően már csak egy készülék kell, hogy berobbantsuk. Akkor a Hold darabokra szakad. A maradványok irtózatos sebességgel indulnak útnak, és minden, ami másfél mérföld per másodpercnél gyorsabban halad, sosem fog visszatérni. Ezt majd a kisbolygó áthaladása után tehetjük meg.

Most pedig térjünk rá magára a Jupiterre! A felderítése során megtudtuk, hogy a két sarki régiója lenyúlik csaknem a hetvenötödik szélességi fokig, míg a forró zónája körülbelül negyvenöt fok széles. A kettő közötti sáv az, ahol mi élhetünk. És azzal párhuzamosan, hogy a bolygó fokozatosan tovább hűl, idővel az egész lakható lesz számunkra. Ami az akklimatizálódást illeti, sokkal kevésbé fogjuk kellemetlenül érezni magunkat, mintha ma Afrikába utaznánk. Az ötvenedik és a hatvanadik szélességi fok közötti sáv mindkét féltekén ideális a számunkra.

A talaj minden reményt felülmúlóan gazdag. A felszínt egyenlő mértékben borítja víz és szárazföld. Elég hely van az emberiségnek legalább száz nemzedékre. Manapság sokan panaszkodnak arra, hogy a jelenlegi civilizációnk unalmasan szelíd. Nos, a Jupiteren számtalan izgalom vár ránk. Bátor pionírokra lesz szükség, akik felderítik azokat az őserdőket! Elegendő ősidőkből származó állat él ott ahhoz, hogy még a legkalandvágyóbb lelkek álmai is valóra váljanak. De mindenekelőtt jól jegyezzék meg: a Jupiter felszíne százhuszonkétszer nagyobb, mint a Földé!

Végezetül már csak annyit mondok: március ötödike nem az első esély arra, hogy a Föld megtegye ezt az ugrást az új élet felé, hanem az utolsó. A legkevésbé sem valószínű, hogy még egyszer megkapjuk az ehhez kellő eszközt. Ez a kisbolygó megoldhatja a problémánkat.

Röviden összefoglalva: ha át akarunk költözni a Jupiterhez, akkor most kell megtennünk!

XVI. fejezet: A szavazás

A következő napok során a Föld lakói az izgatottságnak olyan fokú lázában éltek, amilyent még a nagy változás sem tudott előidézni. Az emberek szabadidejük minden percében a két tervet tárgyalták. Természetesen a bizottságok a lakosság rendelkezésére bocsátották mindkét megoldás részletes adatait.

Az én javaslatom nem vert fel nagy port. Már csak azért sem, mert az várhatott, míg Johnnie terve nem. Március ötödike előtt ki kellett mondani az „igen”-t vagy a „nem”-et, és ezt mindenki tudta. Az emberek kérdésekkel bombázták a tudósokat, hogy azok igazolják vissza Johnnie elgondolását és adatait, s újra meg újra meg kellett nyugtatni őket.

Sokan nem méltányolták a modern matematika pontosságát. Újra előkerült Le Verrier és Adams régi története – a két régi csillagászé, akik annak idején kiszámították egy ismeretlen bolygó helyzetét. Az emberek ismét csodálattal adóztak a két éles elméjű férfiúnak, akik az Uránusz pályájának szabálytalanságait figyelve ki tudták kalkulálni, hogy ezeket a zavarokat egy másik égitest okozza. Ezenfelül olyan pontossággal jósolták meg a Neptunusz helyzetét, hogy megfigyelőknek csupán a két matematikus által megadott pontra kellett szegezniük a távcsövüket, és egy órán belül megtalálták a bolygót.

Azóta a haladás természetesen sokkal messzebbre juttatta a tudományt. A Jupiter és a Föld spirális pályáját, ahogyan azt John Babcock elmondta, rendkívül szűk hibahatárok közé szorítva számították ki. De még egy kisebb hiba sem okozhatott számottevő különbséget a végén, így bizonyosnak tűnt, hogy a Föld biztonságosan belesiklik majd a Jupiter légkörébe.

Ezt a kisbolygó biztosította. A pályája hatalmas hurkot írt a Nap köré, és nem jött közelebb a mi pályánkhoz hetvenmillió mérföldnél. A kifelé vezető útvonal nem egyenesen, hanem szögben metszette a miénket. A Kúpoknak úgy kellett változtatniuk ezen, hogy a planetoid kövesse és érje utol bolygónkat. Az ehhez szükséges erőt, valamint a kisbolygó mozgását könnyedén, de aprólékos gonddal kiszámították. Az égitestet ugyanolyan szépen lehetett kormányozni, mint egy repülőgépet.

A Holdról friss kőzetmintákat hoztak, és a kísérletek igazolták Johnnie elgondolását. A nitrogén-triklorid pontosan úgy viselkedett, ahogyan vártuk. Természetesen csak a Hold külső kérgét kellett felrobbantani; a számítások azt mutatták, hogy a detonáció ereje szétszaggatja majd az egész égitestet, és szétszórja az űrben.

Egyesek attól tartottak, hogy ezek a darabok eltalálhatják a Földet. De megmutattunk nekik egy tervet arról, hogy az „aknák” jókora keresztet fognak alkotni a felénk néző oldal közepén. És attól, hogy a robbanássorozat ezen vonalak mentén következik be, a Hold negyedekre fog széthullani, amelyek távolodnak majd a középponttól – és így a Föld védve lesz minden bajtól.

Johnnie több száz felvételt varázsolt elő, hogy megnyugtassa azokat, akik kételkedtek a Jupiter lakhatóságában. Elmagyarázta, az óriási gravitáció hogyan tartja fogságban azt a levegőóceánt; míg az atmoszféra sűrűsége ellensúlyozza a vonzerő hatását, egyben visszatartja a meleget, ami a Földről kisugárzik az itteni, viszonylag hosszú éjszakák során. Johnnie megmutatta azt is, hogy az óriásbolygó jelenleg abban a korban jár, ami a mi pleisztocénunknak felel meg; az emberiségnek rég meg kellett volna jelennie, ha ott is úgy zajlott volna az evolúció, mint nálunk.

Ezeket és számos más kérdést a tudósaink nehézség nélkül megválaszoltak. A Johnnie iránti érdeklődés nyomán számos népszerű cikk született róla és a munkásságáról. Az egyik író a lelkesedésétől vezérelve felruházta őt a „veszélyek orvosa” címmel; ez megragadta az emberek képzeletét, és a nagy feltaláló állandósult beceneve lett.

Amikor egy héttel a beszédek elhangzása után eljött a szavazás napja, nem lehetett kétséges, hogy az emberek kellő tájékoztatásban részesültek, így képesek lesznek bölcsen dönteni. Tökéletesen bíztunk a matematikában, és minden részletről megbizonyosodhattunk képfon útján. Teljes körű népszavazást tartottunk, az ügy túl nagy horderejű volt ahhoz, hogy reprezentatív mintavétel alapján hozzunk döntést.

Az eredményt természetesen önök is ismerik. A voksolás néhány óra alatt lezajlott, köszönhetően a képfonnak, ami minden közvetítőfülkét szavazóhellyé változtatott. Csalásról szó sem lehetett. Ez volt a legtisztább, legőszintébb, legokosabb össznépi szavazás, amelynek során, január tizedikén, kétharmados többséggel úgy döntöttünk, hogy elköltöztetjük a Földet.

Három órával később útnak indult az első Kúp.

Addigra érdekes dolog történt a Marssal: két farkat növesztett. Valójában halvány, vörös fényoszlopok voltak ezek, és a látszat szerint egy vulkánból sugároztak felfelé Marsopolisztól öt fokkal délre. Ami már csak a hegyek közismert hiánya miatt is zavarba ejtő volt. A sugarak hosszúsága majdnem megegyezett a bolygó átmérőjével, és ahelyett, hogy szétterültek volna, párhuzamos, egyenes vonalat képeztek. A színükből ítélve úgy véltük, hogy a rettegett M-sugarak lehetnek, olyanok, amelyek kis híján megsemmisítették a Kúpot.

Kezdetben véletlen egybeesésnek tartottuk, mert akkor még nem tudtuk, hogy a felbukkanásuk milyen szoros összefüggésben van a mi dolgainkkal. Éltük tovább az életünket, és a szabadidőnkben csillagászati tanulmányokat folytattunk. Persze szép számmal akadtak szkeptikusok is, közöttük maroknyi lelkes hívő, akik kisebb csoportokba gyűlve tiltakoztak „a természet meggyalázása, az Istennel való versengés” ellen. Furcsa érzés volt megtapasztalni, hogy a fejlődés egyesekben félresiklásokat idézett elő, ami a babonák és a vallásosság felé fordulásban nyilvánult meg. Gyanítom, hogy talán sosem fogjuk túlhaladni ezeket a visszaeséseket.

Johnnie-t szélsőségesen lekötötték a nagy manőver előkészületei. A Kúpok egy héten belül en route voltak; árammal csordultig töltve repültek, négy-négy emberrel a fedélzetükön. A feltaláló személyesen felügyelte a Nap felé való utazást, mert biztosítani akarta, hogy elkerülik annak félelmetes vonzerejét.

Akkor találkoztak a kisbolygóval, amikor az a Földdel átellenes ponton járt. A Kúpok összegyűltek a Nap felőli oldalán, és a képfon jóvoltából valamennyien végignézhettük a műveletet.

A társaink minden hajóban mindhárom kereket munkára fogták. A vízszintes folyamatosan forgott, hogy girosztatikus hatása a helyén tartsa a Kúpot. Aztán a függőleges és a kormányzó kereket egy vonalba hozták a Napot és a kisbolygót összekötő, képzeletbeli egyenessel. Felgyorsították őket a lehető legnagyobb sebességre, és így, az egyik irányban a csillaggal, a másikban a planetoiddal, úgy fejtették ki az erejüket, hogy az távolította egymástól a két égitestet.

Valaminek engednie kellett. A kerekek szörnyű nyomásának semmi sem állhatott ellen. A kisbolygó apránként, fokról fokra távolodott az eredeti pályájától. A különbség kezdetben alig néhány yard volt óránként. Ám az állhatatos nyomás, a tehetetlenség megszeghetetlen törvényével együtt mértani haladvány szerint növelte az eltérést. Mire az égitest félútig jutott, több ezer mérföldre járt az eredeti útvonalától.

Az első számítások azt mutatták, hogy valamivel a Föld alatt és mögött fog elhaladni. Így a Kúpok a déli féltekéjére gyakoroltak erőhatást, hogy ne csak oldalra kényszerítsék, hanem felfelé is. Ráadásul a Földnek kissé magasabbra kellett emelkednie ahhoz, hogy később felvegye a Jupiter pályáját – gyötrelmesen aprólékos trigonometriai számítások kellettek mindehhez!

Amikor elmúlt a február, és közeledett március ötödike, az emberek kissé idegesek lettek. Nem mondták el nekünk, hogy milyen közelre hozzák az égitestet, csak annyit tudtunk, elég közel lesz ahhoz, hogy hatékony legyen. De nem önmagában március ötödike miatt aggódtunk. Ugyanabban a lelkiállapotban voltunk, mint amikor postára adunk egy fontos levelet.

Maga a tett nem számított, ám annál jelentősebb következményekkel járt. Vagyis amiatt nyugtalankodtunk, hogy hová fognak vezetni a nevezetes nap eseményei.

XVII. fejezet: A bolygómentő

A Mars rejtélyes jelensége továbbra is izgalomban tartott minket, különösen azt követően, hogy a két izzó farok jóval hosszabbra nőtt. Hamarosan az is kiderült, hogy a két hold, a Phobos és a Deimos felé irányul. Mindent egybevetve, alig egy hétbe telt, mire a sugarak célba értek.

A látvány csodálatos volt, és csak azok hittek a szemüknek, akik látták működés közben az M-sugarakat. Amint megérintették a holdakat, azok tűzbe borultak. Összeomlottak, szétlapultak, majd vöröses lángfelhővé robbantak. Azok a lélektelen, eleven gépezetek idézték elő ezt a gigászi léptékű pusztítást. A Phobos halálát kevesen látták, de az egész világ végignézhette azt, amikor a Deimosra lesújtott a végzet. Pár perc alatt minden véget ért. A két szilárd holdból csupán egy-egy hatalmas, tüzes felhő maradt, ami gyorsan szétterjedt, és egyre halványult, míg végül mindenestől eltűnt. Teljesen egyértelmű volt, hogy a marslakók tették, méghozzá szándékosan, de ettől az egész még zavarba ejtő rejtély maradt.

Március negyedikének éjszakáján a vörös bolygó a Jupiter és a Szaturnusz közelében látszott. Természetesen több millió mérföldre járt tőlük. Nyilván emlékeznek még, hogy a csillagászok számításai azt mutatták, a két óriás elhalad majd a Mars előtt anélkül, hogy jelentősen megzavarnák.

Viszont a Földtől olyan messze voltak, hogy a kettőt alig lehetett megkülönböztetni egymástól.

A Mars két farka nyomtalanul eltűnt. Ugyanakkor, hogy még titokzatosabb legyen az ügy, hasonló jelenséget figyelhettünk meg, ezúttal a bolygó északi pólusánál. A vörös valami hamarosan nagyobb lett az első sugaraknál – előbb két farok, most pedig egy tollforgó. Végül utálkozva feladtuk a találgatást.

Egy nap sem volt hátra a kisbolygó megérkezéséig. A számítások azt jelezték, hogy pályája a Csendes-óceán felett fog elvezetni, Chilétől délnyugatra. Azon a helyen számos képfonállomást üzemeltek be teherhajókon, hogy mindent tisztán láthassunk. Szerencsére számíthattunk rá, hogy az áthaladás idején – hétharminckor – a Hold elegendő fénnyel fog szolgálni.

Említettem már a kisbolygó sebességét? Közel háromszáz mérföld per másodperccel száguldott, így a találkozó rövidnek ígérkezett. Bevallom, kissé nyugtalan voltam azon az éjszakán. Nem tudtam, milyen közel lesz, és nem szívesen gondoltam bele, hogy milyen következményekkel járna akár egy csekély tévedés is. Egy ütközés… nem az a téma, amin az ember örömmel eltöpreng.

Pontban hétkor felhívtak minket képfonon a következő bejelentéssel:

– Néhány Kúp ideges embertársaink rendelkezésére áll!

Ezt már előre megígérték. Említésre méltó, hogy eredetileg néhány száz szegényes képzeletű, idősebb ember helyet kért magának a Kúpokban. De még inkább említésre méltó a tény, hogy végül a kíváncsiság vagy a bátorság, avagy a kettő elegye valamennyiüket megakadályozta abban, hogy használják is a járműveket. Amikor eljött a próba pillanata, bebizonyítottuk, hogy hiszünk a modern tudományban.

Hét-tizenötkor a kisbolygó szabad szemmel is láthatóvá vált. Természetesen én mindvégig a fülkémben álltam, és ugyanolyan jól láttam az eseményt, mintha az egyik hajón tartózkodtam volna. Apró, fekete gömb jelent meg a délnyugati horizonton, és minden pillanatban nagyobbnak tűnt. Mialatt közeledett, a központi obszervatórium igazgatója bejelentést tett:

– Az égitestnek néhány mérföldre kell elhaladnia mellettünk. A tömege oly csekély, hogy éppen csak megfelel a célnak. Nem jelent veszélyt az atmoszféránkra, még kevésbé magára a Földre!

Ez némiképp megnyugtatott minket. Vegytiszta kíváncsisággal figyeltük a mind nagyobbnak látszó kisbolygót. Hamarosan azt is ki tudtuk venni, hogy forog a tengelye körül, méghozzá különös módon retrográd irányba, vagyis keletről nyugatnak. A szabálytalan, barna felszínről teljességgel hiányoztak a részletek, amivel – a mi gyönyörű Holdunkhoz viszonyítva – csalódást okozott. Azzal párhuzamosan, hogy közelebb ért, kicsivel magasabbra araszolt az égen.

Kínos öt percben volt részünk. A kisbolygó gyorsan közeledett, egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott, s halálos hatékonysággal, sorban kitakarta a csillagképeket. Rövidesen már abban reménykedtem, hogy sokkal magasabban fog elhaladni, mint ahogyan a látszat mutatja. A nyugati pereme alig emelkedett a horizont fölé. És ekkor a hatalmas korong, ami mindeddig gömbölyűnek hatott, kezdett kilapulni. Aztán olyannak látszott, mint a Hold másik oldala. De hamarosan újszerű és sokkal félelmetesebb külsőt öltött.

Biztos, hogy súrolni fogja a Földet! Képzeljék el azt a fekete, néma szörnyeteget, amint átszáguld a fejünk felett! Örültem, hogy ennyire gyors – nem állhatott meg, hogy bajt csináljon. De volt valami idegtépő abban a tudatban, hogy az óriási sziklatömb utolérte a Földet, és most higgadtan megelőz minket, mintha a mi bolygónk mozdulatlanul lebegne. Nagyon kicsinek éreztük magunkat ezekben a pillanatokban.

Hogy enyhítsem a feszültséget, elhagytam a fülkét, és sétáltam egyet. Pontosan hét-harminckettőkor tértem vissza, az elhaladás kitűzött pillanatában. Először nem értettem a jelenséget, azt hittem, történt valami a berendezéssel. Ugyanis legnagyobb riadalmamra a tükör semmit sem mutatott. Nem láttam az égvilágon semmit – a felület fekete volt, mint az éjszaka!

A következő másodpercben meghallottam az igazgató hangját.

– Most pedig reflektort irányzunk a kisbolygónak! Egy pillanat…

Megfeledkeztem arról, hogy az égitest az egész égboltot el fogja takarni. Utóbb megtudtuk, hogy amikor a legközelebbi ponton járt, kilencvenegynéhány mérföld választotta el a Földtől. Bolygónk még sosem került ilyen közel egy másik égitesthez, leszámítva persze a meteorokat.

A reflektor nagy, fehér fényköre fekete felszínen táncolt. Ami túl közel volt, és túl gyorsan száguldott ahhoz, hogy kivehessük a részleteit. Nem láttunk mást, csak összemosódó foltokat. Eszembe jutott, hogy az égitestnek nincs hangja. Rögtön ezután meghallottuk a zúgást.

Nyilván önök is tudják, hogy még a felszíntől száz mérföldre is van egy kevés levegő. Annyi nincs, hogy a kisbolygó komoly súrlódásba ütközzön, de annyi igen, hogy hang keletkezzen. Olyan volt, mint amit a finoman megpendített gumiszalag ad ki – egy mély és kifejezetten kellemes zúgás. Egyre hangosabb lett, és lüktető ritmus társult hozzá – ekkor már nem tartottam kellemesnek, sőt kezdtem félni tőle. Úgy gondoltam, ha még hangosabb lesz, az azt jelenti, hogy túl közel van a kisbolygó. Aztán eszembe jutott, hogy a hang terjedéséhez idő kell, és hogy az égitest már elhaladt mellettünk!

Néhány másodpercig még maradt a sötétség, aztán annak is vége lett. Közeledett a kisbolygó ívelő pereme, és a reflektor fényköre immár szürkében játszott. Néhány pillanattal később kikapcsolták a berendezést, és ekkor visszatért a csillagfény.

Éppen csak megállapítottam magamban, hogy a zúgás lassan elhal, amikor odafent hirtelen előbukkant a fénylő Hold. Ám a Föld lakóit most nem érdekelte.

Kis idő múlva eszünkbe jutott, hogy tapsoljunk. Őszinte örömmel megéljeneztük a Kúpokat. Nem érzékelhettük, mi történt a Föld pályájával, de magától értetődőnek vettük, hogy a szörnyeteg, ami immár továbbrohant kelet felé, elvégezte a feladatát. És mérhetetlenül boldogok voltunk, amiért véget ért.

Nem sokkal ezután megérkezett az áradat. A csillagászok persze tudták, hogy meg kell történnie, de azt várták, hogy olyan lesz, mint a Hold által előidézett dagály, vagyis hat órával később jön, méghozzá a víz tehetetlensége miatt. Nem számoltak azzal, hogy a gravitációnak idő kell, mire kifejti a hatását, és minél közelebb lesz a kisbolygó, annál hamarabb érkezik az ár.

Az obszervatórium igazgatója hirtelen izgatottan felkiáltott:

– Nézzenek a horizontra!

És megpillantottuk a közeledő hullámot. Még több száz mérföldre járt; távolról nézve egész hegyvonulatra emlékeztetett, míg a taréja magasan a felszín fölött fehérlett. Iszonyatos gyorsasággal jött felénk.

Megláttam egy repülőgépet, amint közvetlenül a tükör előtt elhagyja a fedélzetet. Aztán észrevettem, hogy más gépek már a levegőben vannak – a személyzet elmenekült a hajóról. Három másodperccel később megérkezett a hullám.

A tükör emelkedni kezdett, először lassan, aztán egyre fokozódó sebességgel. Pár másodperc múlva már úgy repült felfelé, mintha egy Kúpban lett volna. És ekkor dülöngélni kezdett. Láthattuk magunk előtt a vizet: úgy tajtékzott és őrjöngött, mintha egy hurrikán szorításában tette volna. Felfelé röppentünk, majd az egyik irányba lódultunk, aztán egy másikba. A hatalmas hajó úgy viselkedett, mint a fakéregdarab a tó vizén. A tenger haragosan bömbölve rohamozott. Az óriáshullám átcsapott a fedélzeten, és egy időre minden eltakart előlünk. De a tükör kitartott, és tovább működött.

Pár pillanatnyi nyugalom következett, aztán a hajó hatalmasat lódult. A tükör oldalra dőlt, és felborult. Víz fülsiketítő dübörgése hallatszott.

Később megtudtuk, hogy az árhullám Új-Zéland környékéről kiindulva átkelt a Csendes-óceánon, és Chile, illetve Peru partjain tört meg. Menet közben mind nagyobb sebességre és magasságra tett szert, és amikor lesújtott a kontinensre, hihetetlen pusztítást végzett.

Callao és Valparaiso teljesen megsemmisült, több száz kisebb településsel együtt. Ha odaveszett is valaki, azt csak a makacsságának köszönhette; és természetesen minden lakóház a hegyekben állt. Csak a gyárakban és a hajókban keletkeztek súlyos károk.

Hat órával a kisbolygó elhaladása után a csillagászok meg tudták erősíteni, hogy 1., a Föld több mint huszonegy mérföld per másodperces sebességgel halad; 2., jelentős mértékben letért a régi pályájáról; és 3., minden kétséget kizáróan az ütemterv szerint folytatja útját, míg végül a Jupiter kísérője lesz. A bolygóköltöztető sikert aratott.

XVIII. fejezet: Verseny az űrben

Aztán megkaptuk a legrosszabb hírt, amit valaha közöltek velünk. A központi obszervatórium igazgatójától megtudtuk, hogy tudósaink megfejtették a Mars új tollforgójának jelentőségét.

– Néhány héttel ezelőtt – kezdte az igazgató – egyetértettünk abban, hogy a Mars két farka az ottani hatóságok szándékos cselekvésének következtében alakult ki. Akárhogyan állítják is elő a csodálatos M-sugarakat, mint utóbb kiderült, arra használták fel őket, hogy megszabaduljanak a holdjaiktól. Társaim és én egyetértünk abban, hogy a szándékuk azonos a miénkkel. Vagyis a holdak útban lettek volna a további lépéseiknél. Azt viszont nem értettük, hogy mit akartak elérni ezzel.

Erre a múlt héten kaptunk magyarázatot, amikor is az északi pólus felett megjelent az a bizonyos tollforgó. Ahogyan önök is láthatták, mindig ugyanabba az irányba mutat – a Nap körüli mozgásukat figyelembe véve a „a bolygó füle” felé.

A tollforgó nem más, mint egy mesterséges vulkán. A Mars szilárd anyagát lövelli folyamatosan az űrbe. A marslakók kétségkívül tudják, mennyire kell felgyorsítaniuk az anyagot, mert megmértük a sebességét, és úgy találjuk, hogy meghaladja az ottani szökési sebességet. A kirepített anyagból semmi sem tér vissza a Marsra.

Az ott egy gigantikus rakéta! A mi harcias szomszédunk jelenleg kissé gyorsabban halad, mint eddig. Ahelyett, hogy megmaradna a megszokott útvonalán, a Földöz hasonlóan valamivel tágabb pályára áll. És ezzel, hogy úgy mondjam, a Mars úton van, hogy találkozzon a Jupiterrel. Azt tervezik, hogy mielőttünk érnek oda!

A szívem nagyot dobbant a félelemtől – nem szégyellem bevallani. Mi lesz, ha a Föld és a Mars összeütközik? Annak csakis egy eredménye lehet: a Szaturnusz sorsára jutnak.

Az igazgató rövid szünet után folytatta:

– Ne feledjék, ezt mi már a kisbolygóval való kísérletünk előtt egy héttel tudtuk. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy a Föld ütközik a Marssal. Elemeztük a pályáját, és számításba vettük, ahogyan a Szaturnuszét, és annak kísérőiét is. A kisbolygót úgy kormányoztuk, hogy a megfelelő irányt adja nekünk. Teljes biztonságban fogunk megérkezni a Jupiterhez.

Én azonban a kétségbeesésbe belekábulva hagytam el a fülkét. Híven emlékeztem még a marsi „civilizáció” szörnyű természetére, és hogy az mit jelenthet számunkra. Van elég hely a Jupiteren mindkét faj számára? Vagy sikeresen állíthatjuk szembe járműveink centrifugális erejét az ő félelmetes sugaraikkal? Elcsüggedtem, mikor elképzeltem a Kúpokat, amint sugarakat lövöldöző gépek egész flottája veszi körül őket.

Elképzeltem azt is, hogy az emberi fajt, ami évszázadokon át békésen élve felépített egy rendkívül fejlett civilizációt, uralmuk alá hajtják azok a kegyetlen harcosok, azok a visszataszító pózna-emberek, és rabszolganépet csinálnak belőle. El tudtam képzelni egy dicsőséges felkelést is, amit aztán a marslakók az M-sugarak hőjétől fortyogó vértengerbe fojtanak!

Így ér véget az emberiség története? Azért győztük le ősi, vad ösztöneinket, fejlesztettük intelligenciánkat, hoztunk békét és bőséget számtalan nemzedék mindennapi életébe, hogy most a szörnyű teremtmények tulajdona legyünk? Nem tudtam embernek tekinteni őket; a puszta ész és az emberéhez hasonló külső önmagában véve senkit sem tesz emberré.

Mindenesetre csak hálás lehetek, amiért a képzelgéseim nem váltak valóra. Akkoriban még azt is lehetségesnek tartottam, hogy a marslakók meg akarják semmisíteni a Jupiter légkörét. Nyilván végignézték, hogy mit tettek a Kúpok a kisbolygóval – a műszereik kétségkívül alkalmasak voltak erre –, kikövetkeztették, mit tervezünk, és talán irigy kutyaként viselkedtek. Talán elhatározták, hogy megfosztanak minket attól, amit tőlük megtagadott a Sors.

Ha összeérintik a jobb kezük hüvelyk- és mutatóujját, akkor nagyjából a Mars és a Jupiter egymáshoz viszonyított pályáját ábrázolják: a mutatóujj az óriásbolygóét, a hüvelyk pedig a Marsét. Vegyük úgy, hogy a Nap önöktől balra esik.

Most pedig nézzék meg, hogy a Marsnak, ami eredetileg éppen csak megszökött volna a Jupiter befolyásától, csupán egy kicsivel kellett eltávolodnia a Naptól ahhoz, hogy a gigászi bolygó vonzásába jusson. Pontosan ez történt; de mivel a két égitest sebessége majdnem egyezett, a Mars nagyon lassan közeledett a Jupiter felé. Az apró vörös bolygó úgy követte a hatalmas krémszínűt, mint kutyakölyök az anyját. Hónapok kellettek ahhoz, hogy a felére csökkenjen a kettejüket elválasztó, több millió mérföldes távolság.

Holdunk végzete rendkívül látványos volt. De talán érdekli önöket, milyen eszközöket használtunk a megsemmisítéséhez. Óriási feladat volt, sokkal több munkát igényelt, mint a kisbolygó eltérítése.

Az összes létező Kúp heteken át hordta a vegyszereket a Holdhoz. Több ezer tonnára volt szükség, és minden oda-vissza út egy hétig tartott. Amikor egy-egy Kúp elérte égi kísérőnket, beleereszkedett egy kráterbe, majd hosszú sodronyokon leengedte a finomításhoz kellő anyagokat repedésekbe, hasadékokba és gödrökbe, amilyen mélyre csak tudta. A tartályok fel voltak szerelve egy berendezéssel, ami összevegyítette a bennük lévő vegyszereket, illetve kibocsátotta a finomító oldatot.

Ám magát a finomítást addig nem végezték el, amíg az utolsó Kúp is meg nem szabadult a rakományától. Ezzel a módszerrel több száz kráterben helyezték el az eszközöket, amelyek aztán egyszerre állítottak elő több milliárd gallon nitrogén-trikloridot. Már csak egy vezeték nélküli kioldó kellett, hogy a vegyszerek kiszabaduljanak. Ezt az utolsó Kúp fedélzetéről hozták működésbe – azt nem tudom, hogy Harry vagy Johnnie fordította-e el a kapcsolót.

Hogy valóban történt valami, arról mindenki könnyen meggyőződhetett. Elméletileg a finomítás három külön vegyületet eredményezett: egy gázt, ami tartalmazta a kicsapatott szennyező anyagok egy részét; egy szilárd anyagot, ami magába zárta a többit; valamint egy folyadékot, ami rétegbe gyűlt az előző felett. Ez a folyadék pedig tiszta nitrogén-triklorid volt. Három óra leforgása alatt a Hold felszínét sűrű köd borította el, ami csakis egyvalamit jelenthetett: nitrogén-triklorid képződött.

Magát a robbantást kisebb ceremónia előzte meg. Sokan ragaszkodtak ahhoz, hogy Johnnie-t illeti ez a dicsőség, de ő hallani sem akart róla.

– Az elnök az, aki levezényli a műveletet! – jelentette ki a feltaláló. – A Hold felrobbantása valami olyan, ami a régi időkben a halálbüntetés volt. Nem akarom, hogy vér tapadjon a kezemhez!

Nevettünk ezen a régi, szegény, halott Holdunknak szóló hivatkozáson. Csakis az érdekelt minket, hogy a megsemmisülés miránk nézve biztonságos legyen. Természetesen tudtuk, hogy hiányozni fog a szépsége, különösen nyári éjszakákon, amikor az ember elérzékenyedik. Említettem már a Holdon kialakított aknarendszert? A kiválasztott kráterek hatalmas keresztet rajzoltak ki a felénk eső oldalon, amelynek két vonala a korong közepén keresztezte egymást.

Az egyedüli fontos dolog az volt, hogy a robbanás akkor következzen be, amikor kísérőnk mögöttünk van, pontosabban az orbitális pályáján repülő Föld mögött. Egy olyan nap lett kiválasztva, amelyen a Hold az első negyedében járt. Azt megszavaztuk általános szabadnapnak, és elfoglaltuk a fülkéinket, hogy mindent lássunk.

Az elnök mondott egy-két mondatot a „holdgyilkosok” – ő így nevezte a Kúpok operátorait – munkájába vetett bizalomról. Aztán emlékeztetett minket, hogy nem leszünk veszélyben, és a Hold elvesztése nem fog számottevő befolyást gyakorolni az utunkra, végezetül jó szórakozást kívánt a nem mindennapi látványossághoz. Azzal elfordította a kapcsolót.

Kellett némi idő, hogy a sugarak elérjék a Holdat. Aztán apró szikra fénylett fel az aláaknázott kráterekben. A szikra gyors ütemben növekedett, hamarosan kéklő lánggá alakult, ami gyorsan szétterjedt, és betöltötte az egész krátert. Mielőtt eldönthettem volna, hogy a tűznek van-e jól körülírt formája, kiterjedt a síkságra, ahol találkozott egy másik kráterből származó, hasonló lángözönnel. Hihetetlenül rövid idő leforgása alatt óriási kereszt alakult ki a Holdon, és szemet bántó fénnyel izzott.

Mire ismét odanéztem, az égitest felszíne megváltozott. Határozottan nagyobbnak látszott, és ijesztően ragyogott. Csak egyetlen pillantást tudtam vetni rá – mintha a Napba próbáltam volna nézni.

Rövidre fogva: a Hold, ami a valóságban felrobbant a szemünk előtt, a látszat szerint inkább csak égett. Ezt a hatást a távolság okozta, ami csökkentette a tűz látszólagos terjedési sebességét. Közelről azt láttuk volna, hogy minden egy pillanat alatt játszódik le, de a Földről nézve a folyamat lassabbnak tűnt.

És így égett a mi egykori kísérőnk. A lángözön mind fehérebb és fényesebb lett, s mind nagyobbra nőtt, mígnem a Hold látható területe az eredeti háromszorosára nőtt. Hatalmas, szabálytalan lángnyelvek lövelltek ki a pereméből. Éles szemű emberek máris jelentették, hogy repedéseket látnak az erős ragyogásban. Furcsának tűnt, hogy nem hallottunk semmiféle hangot, de hát annak levegő kell, hogy terjedhessen. Egy héttel később a Hold majdnem betöltötte a keleti égboltot. A számítások azt mutatták, hogy a lángok és a maradványok sebessége öt mérföld másodpercenként, ám a ragyogás fehéres izzássá szelídült. Az égitest gyors ütemben hullott szét és tért vissza az űrbe, ahonnan érkezett. A tűzfelhő több darabra vált, a négy legközelebbi kitartóan repült a Föld felé onnan, ahol a Hold közepe volt. Ám az „aknák” elhelyezése biztosította, hogy a töredékek elhaladjanak mellettünk. Egyik sem tartott egyenesen felénk; széttartó pályákon repültek, így elsuhantak a Föld szomszédságában, hogy aztán egyenes vonalban folytassák útjukat, míg végül aszteroidákká lettek.

Szinte minden szabadidőnkben a két jelenséget bámultuk: a Hold szétrepülő maradványait és a mind nagyobbnak látszó Jupitert. Egykori kísérőnk darabjai hatalmas, tüzes porfelhőt hagytak maguk mögött, ami a jól ismert csillagködökre emlékeztetett. Szabad szemmel úgy nézett ki, mint egy jókora, kiömlött folt a Tejúton. Ám a gyönyörű Jupiter több figyelmet kapott, bár az ámulatunk mindig csökkent valamelyest, mert valahányszor ránéztünk, nem tudtuk nem megpillantani vörös csatlósát is. Annak a csodás tollforgónak köszönhetően a Mars lett a mi új mumusunk!

Ezek az események természetesen nem oldották meg az élelmezéssel kapcsolatos problémákat. Nem született intézkedés, amitől csökkent volna a lakosság száma, és a termésátlagok sem javultak számottevő mértékben. Másrészről az emberek egészségesebbek voltak, mint valaha. De kevesen panaszkodtak, jóllehet kénytelenek voltunk a búzafejadagot a két évvel korábbi mennyiség felére csökkenteni. Nyilván megértik, hogy a Babcock-terv végrehajtása miatt nem maradt pénz az én tervem beindítására. Valamennyien alig vártuk, hogy megérkezzünk az új otthonunkba, és a régi miatt kicsit sem aggódtunk. Rengeteg ember hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a fletcherizmusba.³ {³Horace Fletcher (1849-1919), amerikai önjelölt diétaszakértő, aki azt javasolta követőinek, hogy minden ételt legalább harminckétszer, de leginkább százszor rágjanak meg, mielőtt a teljesen elpépesedett végterméket lenyelik. Módszerét semmilyen tudományos elmélet nem támasztotta alá, sőt már egyes kortársai is az egészségre veszélyesnek tartották.}

Eljött az idő, amikor észlelni lehetett, hogy a tárgyak súlya más nappal, mint éjjel. A Jupiter gravitációja a Marsra is hatott, ami lassan, de állhatatosan csökkentette a két bolygó közötti, hatalmas távolságot. Éjféltájban – és ekkor a Szaturnusz fénye már megvilágította az éjszakákat – tökéletesen tisztán felmérhettük a helyzetet, mivel a Nap, a Föld és a Jupiter oppozícióban álltak. Vagyis az óriásbolygó jól látszott keleten, amivel „előttünk” helyezkedett el. Elevenítsék fel a hüvelyk- és mutatóujj illusztrációt, és képzeljék el, hogy a Föld néhány hüvelyknyire balra van a hüvelyujjuk második ízületétől. Csakhogy ezúttal a mutatóujj a Jupiter és a Mars pályáját is képviseli.

A tudósok számításai azt jelezték, hogy központi idő szerint december 24-én, huszonkét órakor fogjuk elérni utunk végcélját. Ezt megelőzően a Föld folyamatosan közeledett az óriáshoz, ami a távolság csökkenésével arányosan egyre nagyobbnak látszott. Szeptemberben pirosas gömbként lebegett keleten, míg a Szaturnusz periodikusan átlendült közte és a Föld között, fénybe borítva az éjszakáinkat. A Mars majdnem a zeniten látszott. Egy új, vörös holdnak tűnt, és a pólusa feletti, káprázatos tünemény baljóslatúan, de ellenállhatatlan erővel vonzotta tekintetünket. A bolygó lakói továbbra is működtették a rakétájukat.

És ezzel megérkeztünk a „landolásunk” előtti héthez. December 17-én az új otthonunk bámulatos gömbje betöltötte az égbolt hatalmas részét. A bolygó teljes terjedelmét csakis nappal lehetett felmérni. A Jupiter esténként felkelt, megdöbbentő ragyogása révén rémálomba illő holdnak hatott, és úgy elvakított minket, hogy hajnalig nem láttunk egyetlen csillagot sem. Ekkor már olyan közel voltunk a Szaturnuszhoz, amelynek pályája éles szögben metszette társbolygójának egyenlítői síkját, hogy szinte a fejünk felett rótta köreit.

A nagy esemény előtti napon elrepültem Ray otthonába.

XIX. fejezet: Az utolsó kör

– Korántsem vagyok olyan ideges, mint akkor voltam, amikor a kisbolygó elhaladt mellettünk – jegyezte meg Ray. Az ő kisebbfajta obszervatóriumában álltunk, és a csillagászok bejelentéseit hallgattuk, amelyek a Föld másik oldaláról érkeztek. Délre járt az idő, és Johnnie csak pár perce érkezett meg.

– És ez így van rendjén – válaszolta a feltaláló a megszokott, pimasz modorában. – Ha jól emlékszem, akkor nem állt melletted két lovag, hogy mindentől megvédjen.

Így ugratta a lányt, ám én, első ízben azóta, hogy megismertem, az idegesség jeleit hallottam ki a hangjából.

Ray is észlelte, ugyanebben a pillanatban. Onnantól kezdve folyamatosan figyelte Johnnie-t, én pedig megjegyeztem magamnak, hogy feltétlenül meg kell őriznem a nyugalmamat. Ugyanakkor olyannyira bíztam a matematikai tudásunkban, hogy a legkevésbé sem aggódtam. Miért is ne használhattam volna fel ezt a bizalmat a személyes ügyem megtámogatására?

– Tizenhét óra múlva érkezünk meg az új helyünkre – jelentette ki aztán Johnnie. Kicsit hadarva beszélt, mintha szerette volna fenntartani a társalgást. – Jelenleg természetesen nem látjuk a célt, de éjszaka azok a fickók fogják közvetíteni az eseményt, akik most tájékoztatással szolgálnak.

Ekkor rövid időre elhallgatott, mert a tokiói obszervatórium jelentette, hogy biztonságosan átvágtunk a hét külső hold között.

– Már csak a Szaturnusz, valamint az öt belső hold van hátra – mondta végül a csillagász. – A Mars a meridiánnál jár, ami azt jelenti, hogy oppozícióban van velünk, és ugyanabba az irányba tart. Egy kicsit nagyobbnak látszik a volt Holdunknál. Hamarosan megmutatom önöknek.

Az ezt követő csendet Ray törte meg:

– Mennyivel halad gyorsabban a Föld, mint a Mars?

– Eredetileg három és fél mérföld per másodperc volt a különbség – válaszoltam. – Mióta azonban mindkettő sebessége megváltozott, csupán fél mérföld per másodperccel lassabbak nálunk.

– De nyilván magad is észrevetted – szólt közbe sietve Johnnie –, hogy máris behoztuk a hátrányt, és mostantól mi leszünk elől.

Megint elcsíptem azt a belső feszültségre utaló felhangot, és azt latolgattam magamban, hogy kit próbál megnyugtatni: minket vagy saját magát? Azt lehetetlennek tartottam, hogy elvesztette hitét a saját számításaiban.

– Egyébként – mondta ekkor Ray, akin látszott, hogy hozzám hasonlóan felfigyelt a jelenségre – nem olyan fontos, hogy mi érjük el elsőként a Jupitert. A legfontosabb úgy érkezni meg, hogy nem ütközünk bele ezekbe a nagyképű holdakba.

– Ó, nem lesz semmi baj! – kiáltotta Johnnie olyan határozottan, hogy gyorsan felülvizsgáltam az idegességével kapcsolatos gondolatomat. Másrészről… mi van, ha Johnnie olyan jó színész, hogy képes megtéveszteni engem ezzel a hangnemmel? De nem…

– Csak várjunk, amíg belemerülünk abba az atmoszférába! – emlékeztetett.

Aztán vetettünk egy pillantást a Jupitertől másfél millió mérföldre keringő Szaturnuszra, a hatalmas, lángoló csillagra. Félelmetes látványt nyújtott, és oly közel járt hozzánk, hogy feleslegessé tette a mesterséges világítást.

Ezt követően a tükör a Szaturnuszt a másik óriástól elválasztó, hatalmas űrszeletre irányult.

– Jelenleg az öt eredeti hold régiója felé közeledünk – jelentette a csillagász. – A Szaturnusz közelében láthatják a Callistót, a legkülsőt. Keresztezni fogja a pályánkat, közvetlenül az áthaladásunk előtt. A másik négy jelenleg takarásban van, de rövidesen előbukkannak a bolygó mögül.

Bizonyos mértékig rossz érzésekkel néztük a Callistót, és forrón reméltük, hogy semmi sem késlelteti majd az elhaladását; de a Szaturnuszt sokkal nyugtalanabbul figyeltük.

– Örülök, hogy széles a hibahatár a javunkra – jegyezte meg Ray. – Annak az óriási tűzgolyónak bizonyára rendkívül erős a vonzása. Mi lesz, ha valahol elszámítottuk magunkat, és az ottani gravitáció behúz minket?

Azért mondta, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból; ezt jómagam is érzékeltem, és éberen figyeltem a feltalálót.

– Szívesen megmutatom a számításokat, ha szeretnéd – ajánlotta sietve Johnnie, és előhúzott a zsebéből egy papírköteget. – Még ha a kelleténél ötezer mérfölddel kijjebb sodródunk keleti irányba, akkor is elegendő centrifugális erőnk van, hogy ellensúlyozza a Szaturnusz vonzását.

Ray kijelentette, hogy úgysem értené a számításokat, és a jelekből ítélve Johnnie úgy vélte, hogy sikerült megnyugtatnia a lányt, mert ismét a tükör felé fordult. Én viszont észrevettem, hogy a Szaturnuszt bámulja, és ettől az önkéntelen cselekedetétől nyugtalan lettem. Rövid ideig féltem a végkimeneteltől.

Aztán gondolatban megerősítettem a hitemet, és csendesen azt javasoltam, hogy sétáljunk egyet. Ray gyorsan rám pillantott – de úgy, mintha meg akart volna bizonyosodni egy korábbi következtetéséről –, aztán útnak indultunk, és a hóval borított villák között gyalogoltunk a vízesés felé.

Később, a délután folyamán a szurdok falának peremén tartottunk nyugat felé, mígnem eljött az alkonyat. Délután ötkor fordultunk vissza, ám a Mars felkelt keleten, és vörös fénnyel világított nekünk, mialatt a hóban gázolva ballagtunk a ház felé.

Ray jó néhány kérdést tett fel Johnnie-nak a marslakókkal kapcsolatban. Például: „mit gondolsz, ki tudnánk dolgozni egy kommunikációs rendszert, amellyel beszélhetnénk az ottani uralkodókkal, miután mindkét bolygó célba ér, és sikerülne békés megállapodást kötnünk velük?”

Johnnie lendületesen rázta a fejét, és így felelt:

– Az ő intelligenciájukban van valami leküzdhetetlen. Ott kell állnod előttük, ahogyan Harry és én tettük, hogy megérezd, milyenek.

– Elgondolkodtál már valaha azon, hogy milyen egy ló? – kérdezte aztán Johnnie, de Ray nem sok állatkertet keresett még fel. – Nos, a ló sok tekintetben messze felülmúlja az embert. Nagyobb, erősebb, több lába van, és természetéből eredően vegetáriánus. És csakis erő alkalmazásával tudjuk megértetni vele, hogy mit akarunk.

Johnnie ekkor röviden leírta, hogyan használták a régi időben az úgynevezett lószerszámot.

– Meg kellett mutatnunk a lónak, hogy mi vagyunk a főnökök… és ezt csakis erővel lehetett elérni. Ugyanez áll a marslakókra. Számos tekintetben jelentősen felülmúlnak minket, ám egészében véve mi fejlettebbek vagyunk. De ezt csakis egy módon értethetjük meg velük: az erő nyelvén.

– Mindaddig, amíg nekik ott van az M-sugár, ennek csekély a valószínűsége – szóltam közbe. – A jelekből ítélve hiányzik belőlük az igazságérzet. És láttam, azt sem tudják, mi az a humor; hogyan is lehetnének igazságosak? Persze nyomokban talán megvan bennük az igazság iránti vágy, erre a lázadás a bizonyíték, de az egyértelmű, hogy ezt tudatosan kioltják minden egyes újonnan született uralkodóban.

Johnnie hozzátette, hogy van még egy akadály, amit nem tud leírni; mérhetetlen gyűlöletet érzett a Marson, ami teljességgel megmagyarázhatatlan volt.

Ebéd után az obszervatóriumba siettünk, és folyamatosan figyeltük égi szomszédainkat. A Mars mintha kissé lemaradt volna az előző éjszakai pozíciójához képest, de a látszólagos mérete megnőtt. A Jupiter széle már a láthatár fölé emelkedett.

Ray erre a peremre irányozta a távcsövet, és beállította a mechanizmust, hogy a berendezés kövesse a mozgást, így a műszer folyamatosan a menetirányunkba mutatott. Időről időre belenéztünk, mialatt a Marsot vizsgálgattuk, aztán tíz óra tájban Ray meglepetten felkiáltott, és elhátrált a szemlencsétől.

– Elmozdítottátok a távcsövet? – kérdezte értetlenül. Miután kijelentettük, hogy ártatlanok vagyunk, Ray közölte, hogy a műszer immár nem menetirányba mutat, hanem határozottan elmozdult felfelé és balra.

Johnnie azonnal észak felé nézett. A lángoló Szaturnusz épp csak megjelent, és lassan araszolgatott a Göncölszekér felé. Nem sok idő maradt addig, hogy hatalmas testével lefedje a Sarkcsillagot.

– Van oka annak, hogy a távcső elmozdult – jelentette ki Johnnie. – Az a feltörekvő napcsecsemő félrevisz minket!

– Azt akarod mondani, hogy a Szaturnusz ennyire eltéríti a Földet? – kérdezte Ray éles hangon.

– Ez még csak a kezdet. Egy jó darabig tántorogni fogunk, mielőtt véget ér az utazás – felelte Johnnie látszólag zavartalanul; de én gyanítottam, hogy bizonyos mértékig blöfföl.

A Szaturnusz északkelet felől sodródott felénk, és a látszólagos mérete gyorsan növekedett. Ekkor már szabad szemmel is észleltük, hogy a Jupiter elmozdult, és egyértelműen látszott, hogy a Callisto el fog haladni előttünk. Ebben az órában a Mars majdnem a delelő nap pozíciójában volt. Talán nem árt, ha emlékeztetem önöket, hogy a Jupiterért folytatott verseny során a vörös bolygó a Föld „jobbján” haladt.

– A Szaturnusz határozottan nagyobbnak látszik, mint korábban – állapította meg kicsivel később Ray.

Érzékeltem, hogy hangja remeg egy kicsit, ahogyan az idős asszonyoké szokott, és sietve kijelentettem:

– Lehetetlen, hogy komoly befolyást gyakoroljon ránk! Túl gyorsan utazunk, és nem vagyunk elég közel hozzá.

– A tény az – tette hozzá Johnnie támogatólag –, valójában szükségünk van egy kis húzásra a Szaturnusz felől, hogy biztosan a Callisto mögé érkezzünk.

Aztán megjegyezte, milyen furcsa számára az, hogy az egész dolog néma csendben zajlik le. De azt nem mondta, hogy ez az, ami nyugtalanítja.

– Nem találtam különösnek – fűzte hozzá végül –, hogy a Kúpok nesztelenek, de hogy egy ilyen óriási gömb hangtalanul száguldjon az űrben… az megdöbbentő.

Ezt követően keveset beszélgettünk éjfélig. Csak egyszer törtem meg a csendet, amikor a Szaturnusz a legközelebbi pontján járt. Ray nagyon ideges volt, és ezt meg sem próbálta palástolni. Azt mondtam neki:

– Mindvégig nagyobb volt a veszélye annak, hogy ütközünk a régi Holdunkkal, mint amekkorát most a Szaturnusz jelent ránk. A sebesség az, ami számít.

Ám a hatalmas égitest valóban idegtépő látványt nyújtott. Hasonlított ahhoz, ahogyan a Hold nézett ki három nappal a robbanás után, ráadásul folyamatosan növekedett. Láthattuk a fel-felszökő lángokat, bár a távolság miatt úgy tűnt, csupán lassan araszolnak felfelé. A régi holdak és a csodás gyűrűk nyomtalanul eltűntek. Nem maradt más, csak ez a félelmetes – majdnem azt írtam: harsogó – tűzvihar. Tényleg nagyon furcsa érzés volt ilyen tisztán látni, és mégsem hallani semmit!

– A marslakók egyértelműen azt tervezik, hogy átvágnak a Callisto előtt – jegyeztem meg később. Észrevettem, hogy a szavaim meghökkentik Johnnie-t, és további jeleket várva, éberen figyeltem őt. – Úgy értem: elég messze vannak tőlünk jobbra, hogy megtehessék.

Johnnie-nak szemmel láthatóan erőlködnie kellett, hogy kipréselje magából a választ:

– Az útvonaluk így van ábrázolva a térképen. Ugyanannyi az esélyük, mint nekünk.

Ray azonnal felfigyelt a változásra. Johnnie sokkal kevésbé tűnt magabiztosnak, és az arcán is megjelentek az idegesség nyomai. Felötlött bennem, hogy talán egy új ötleten töpreng, és derűsen megkérdeztem tőle, mi lesz a következő találmánya.

– Egyelőre nincs konkrét elképzelésem – válaszolta meglepetten. – Három éve nem gondolkodom máson, mint ezen a kis kiruccanáson.

És a következő pillanatban ismét gondterhelten fürkészte az égboltot.

XX. fejezet: Ray énekel

Három óra tájban láthatóvá vált az első négy hold. A bejelentés úgy szólt, hogy hamarosan elhaladunk a Ganymedes felett; pályája majdnem egybeesett a bolygó egyenlítőjének síkjával, mialatt mi az északi, mérsékelt zóna felé tartottunk. Megkérdeztem erről Johnnie-t.

– Kettős oka van – magyarázta. – Magasabb szélességi fokhoz megyünk, mert ott enyhébb az éghajlat. Ezenfelül a Föld sebessége a Szaturnusz és a holdak fékező hatása miatt annyira lecsökken, hogy egy olyan ponton kell eltalálnunk a Jupitert, ahol a levegő lassabban mozog, mint az egyenlítője közelében.

– Értem – felelte bólogatva Ray. – Ha a Föld nem oda érkezik, ahol nagyjából azonos lesz a két légkör sebessége, a súrlódás bajt okozhat. A légkör természetesen ugyanolyan gyorsan mozog, mint maga a Jupiter, és amíg a pólusoknál mozdulatlan, addig az egyenlítőnél rendkívüli sebességgel száguld.

Johnnie hozzátette, hogy van még egy előnye annak, hogy a holdak felett repülünk el, és nem köztük, s azt mondta:

– Figyeljétek meg, hogy a Ganymedes lefelé húz minket!

Mostanra a Callisto majdnem elérte azt a pozíciót, amit korábban a Mars foglalt el, míg a vörös bolygó az északnyugati horizont felé haladt. Johnnie folyamatosan szemmel tartotta.

Ami a Ganymedest illeti, hamarosan a láthatár alá süllyedt, és ezzel eltűnt a szemünk elől. Felvettük a kapcsolatot az afrikai obszervatóriumokkal, és a képfonon láttuk, hogy az égitest egyre csak közeledik és közeledik, miközben délebbre sodródik.

Nagyon furcsa összhatást eredményezett az, hogy felfelé nézve szemléltük azt a kőgolyót, és mégis érzékeltük, hogy felette haladunk el.

– Sokkal közelebb vagyunk ehhez a holdhoz, mint valaha bármi máshoz, leszámítva persze a kisbolygót – közölte az egyik csillagász. – A távolság kisebb annál, mint ami a régi Holdunktól választott el minket, és ha a pályáink nem derékszögben metszenék egymást, a kölcsönös vonzás révén könnyen kialakulhatna belőlünk egy új iker. Így viszont a Ganymedes eléggé lehúz minket a máskülönben egyenes pályánkról ahhoz, hogy kínos közelségbe kerüljünk a következő holdhoz.

Röviddel ezután megint „körülnéztünk a Föld körül”, és megláttuk az Európát, a középső holdat, amint fürgén kapaszkodik felfelé a déli horizonton. El kell ismernem, ezek az irányok kissé zavarba ejtőek, főleg akkor, amikor az elbeszélésemben így egyszerűen átugrok a földgolyó egyik oldaláról a másikra, ám csak arra kell emlékezniük, hogy a Föld a holdak valóságos labirintusán kanyargott át. Ilyesmi még sosem történt, és soha többé nem is fog.

Abban a pillanatban, hogy megláttam az Európát, a szívem hatalmasat dobbant. Rettenetesen közel volt! A felszíne részben árnyékban rejtőzött, így némileg hasonlított az első negyedben lévő régi Holdunkra, de tagadhatatlanul és állhatatosan felénk tartott.

– Johnnie… ez veszélyesnek látszik! – fakadt ki Ray, és bár igyekezett higgadtnak tűnni, remegett a hangja. – Biztos vagy benne, hogy sértetlenül elmegyünk mellette?

A feltaláló egy pillanatig a szemét a Marsra szegezve tétovázott, majd az felelte:

– Ó, igen. Tökéletesen biztos!

És Ray ekkor olyan tekintettel nézett rám, hogy úgy éreztem, megerősítést nyertek az aggodalmaim. Mi van, ha Johnnie és a csillagász barátai tévedtek? Mi van, ha azok a bonyolult számítások egy ősrégi, de téves premisszán alapulnak? És ha ez a helyzet, akkor Johnnie most döbbent rá, hogy a nagy kaland tragédiával ér véget – és szántszándékkal palástolja a félelmét, hogy csökkentse a miénket?

Aztán barátom egy csendes megjegyzéssel betört a gondolataim közé:

– Bob, én nem a Föld miatt aggódom.

Mi tagadás, megrökönyödtem. A hangja annyira öregesnek hatott, hogy teljesen meglepett vele. Ösztönösen törni kezdtem a fejemet, hogy kitaláljak valamit, ami miatt joggal aggódhatok. Elhátráltam a tükörtől, és az Európára pillantottam. És amit láttam, attól a szívem kihagyott egy-két ütemet.

A hold majdnem a képemben volt! Felkiáltottam ijedtemben, és ugyanebben a pillanatban észrevettem, hogy az Európa alig mozog nyugati irányba. Maga felé húzta a Földet, így mi és a bolygónk többi lakója valódi veszélybe kerültünk.

– Te jó Isten, Johnnie! – kiáltottam, és megpördültem. – Te csak játszottál velünk! Ebből tragédia lesz!

– Bob… Johnnie! – dadogta Ray falfehérre sápadva, és megkapaszkodott a távcsőben, nehogy összeessen.

A feltaláló is megingott egy pillanatra, majd a tükörhöz rontott. Rögtön megfordult, és menydörgő hangon ránk förmedt:

– Hallgassatok!

Odabotladoztam a lányhoz, és megpróbáltam megnyugtatni.

– Bob! – folytatta ekkor Johnnie. – Nem hiszem el, hogy ilyen bolond vagy! Nem gondolod, hogy ha valóban veszélyben lennénk, mostanra egymillió mérföldre vittem volna Rayt az egyik Kúppal?

Az említett hirtelen összeszedte magát, és felcsattant:

– És te tényleg azt képzeled, hogy beszállnék a Kúpba? – Dühösen meredt a feltalálóra, majd egyik pillanatról a másikra ellágyult. Alighanem eszébe jutott valami, és azt mondta:

– Johnnie, ha eléggé bíztál a sikerben ahhoz, hogy ne tarts fenn magadnak egy Kúpot, akkor melletted állok a játszmádban, az utolsó pillanatig.

Rajtam volt a sor, hogy elszégyelljem magamat. Eszembe sem jutott Johnnie őszinteségének ez a teljesen nyilvánvaló bizonyítéka. Épp készültem bocsánatot kérni, amikor a képfonunk átváltott egy, a Kongó-régióban működő állomásra.

– A bennszülött lakosság rendkívül izgatott! – jelentette az operátor. – Megmutatjuk önöknek a legnagyobb tömeget.

A következő pillanatban már feketék kavargó és bömbölő sokaságát láttuk, ami egy nagy, nyitott téren, egy folyó partján tarkállott. A rémisztő hold fényében a négerek szörnyű benyomást tettek ránk vad kiáltásaikkal és szenvedélyes mutogatásukkal. Teljesen egyértelműen kifordultak magukból; a több ezer, elméletileg civilizált emberen átmenetileg úrrá lett a rémület.

Felötlött bennem a gondolat, hogy talán mindenütt ez történik. Nem feltétlenül tömegekben, hanem külön-külön, minden egyes polgár lelkében. Ha Johnnie nem viselkedett volna oly bátran, magam is rettegtem volna.

És ebben a pillanatban megszólalt a zene.

Döbbenten figyeltem a képfont. Valaki tiszta, csengő szoprán hangon énekelt, de egyelőre nem lépett a fókuszba. A nyitó hangok latinosak voltak, élesen, staccato⁴ {⁴Szaggatottan (olasz).} szóltak, mint a harsona hangja. Azt parancsolták, hogy mindenki hallgasson el a trónteremben: közeleg a császár. És ekkor megjelent Ray.

Teljesen egyértelműen ő állt ott. Az elnök rég teljes körű hozzáférést adott neki a rendszerhez. A dal pillanatnyi szünet után egészen más hangulatban folytatódott. Valaki szólt az uralkodónak, hogy megszületett a trónörökös. Együttérző narrátor volt; az anyák türelméről énekelt mély, egyenletes hangnemben. És ekkor Ray belekezdett egy altatódalba.

Az édesanyánk karjában éreztük magunkat. Felséges melegség és kényelem ölelt körül minket. A fények gyengék és szelídek voltak, s halk mormolás központozta a szomszéd szobából hallatszó, barátságos hangokat. Aztán lassan, szinte észrevehetetlenül minden elhalt, és egy sóhajjal… elaludtunk.

A zene hirtelen, lelkes örömmel kirobbant. Gyermekek voltunk, nekivadulva szaladgáltunk a gyepen. És apró háziállatok ugrándoztak velünk. Csodásan szórakoztam! Pár pillanat múlva a dolgok komolyra fordultak. Mélyen, nagyon mélyen elgondolkodtam. Akadnak dolgok, amik sokkal fontosabbak a játéknál – fel kell készülnünk a világra. Aztán kiálltunk magunkért, és a többi ember becsületéért küzdöttünk. A hangok energikusak, kihívóak, harciasak lettek. Csikorgósan szóltak; meg kell tennem mindent, ami tőlem telik! Nem lehetett tagadni a küzdelem lármás dallamát.

És ekkor a dalnok mámorosan örvendezett. Sikert arattunk! Joggal büszkélkedhettünk. A refrén csilingelő melódia lett. Az élet valóban csodaszép – oly derekas munkát végeztünk! A hangok egy elégedett szív minden erejével és teljességével szárnyaltak.

Ekkor jött az összeomlás. A zene disszonáns bőgéssel elhallgatott. Valami baj történt. Az énekes zokogva, megtörten és félve mesélt a császárnak. Baleset történt. Megsérültünk, emberek jelentek meg felettünk, vigasztaló szavakat mormoltak, és a homlokunkat törölgették. Aztán a tétova, kétkedő hangok erősödtek, egy pillanat múlva már biztosan szóltak, majd határozottan, végül diadalmasan. Minden rendben lesz; nem kell megriasztani a császárt. A zene folytatódott, minden hangjegyet az öröm egy-egy könnycseppje kísért. És most mások is csatlakoztak, hogy bizonyítsák az énekes igazát – alakok jelentek meg mellette, és a szóló kórussá lett. Felismertem Ray néhány tanítványát. A dal ekkor már arról szólt, hogy a jövőben összetartunk, nem félünk, és bajtársiasak leszünk. A hangok biztatóan és édesen zengtek; méltóságteljes dallammal, magabiztosan meneteltek, legyőzhetetlenül és ellenállhatatlanul, míg végül elhalkultak, és az énekesek kiléptek a fókuszból.

A bizalom és hit csodája volt ez. Az egész emberiség a legáthatóbb megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, aztán a jó öreg éljenzés hallatszott a képfonból, amit Ray mindig megkapott, valahányszor elénekelte a „Marseillaise”-t. Rettegéstől félőrült emberek nem tudnak így éljenezni – Ray észhez térítette őket.

Röviddel később a lány visszatért hozzám és Johnnie-hoz. A mélységes megindultságtól egyelőre nem tudtunk megszólalni, de Ray teljesen nyugodt és éber volt.

– Ilyen vékony lenne a civilizáció máza? – kérdezte elgondolkodva, majd felém fordulva folytatta: – Ez egy kiváló lecke mindannyiunk számára. Bob, az előbb majdnem letapostál! Mi ijesztett meg ennyire?

Úgy döntöttem, hogy ez egyszer kikényszerítem a választ a feltalálóból. Ha nem az Európa aggasztja, akkor mi? Ezekben a pillanatokban a távcsőnél állt, ami immár északnyugat felé fordítva, a Marsra szegeződött.

Soha többé nem akarok olyan kifejezést megpillantani egy embertársam arcán. Johnnie-t a lelke mélyéig megrázta az, amit látott. Átvettem a helyét, és egy teljes percen át néztem a vörös bolygót, mire megértettem.

– Mit látsz, Bob? – tudakolta Ray parancsoló hangon, és odalépett mellém. Átengedtem neki a műszert, és mialatt nagyon nehéznek éreztem a szívemet, Johnnie felé fordultam.

– Nos? – kérdezte Ray hamarosan, és értetlenül nézett ránk. Így hát elmondtam neki.

– A Mars teljesen letért az eredeti pályájáról. Immár a Szaturnusz körül kering.

Ray még ekkor sem értette.

– A Mars spirális pályán repül! – fakadt ki Johnnie, és hadarva beszélt, mintha azt akarta volna, hogy végre túl legyen rajta.

– Irgalmas ég! – kiáltotta Ray.

Egy darabig döbbent csendben álltunk, ki-ki a gondolatai világába merülve. A jelenség meghaladta a képzelőerőmet. Az a lehetetlenül óriási tűzfelhő! És a Mars egyre közelebb került hozzá – a lakóival együtt –, de mi elszöktünk előle.

Minden akaraterőmet összeszedve elfordultam, hogy megnézzen az Európát, és megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy jelentősen odébb vonult. Johnnie-nak igaza volt. A Föld sebessége – amit a szomszéd bolygó vonzása tovább növelt – kiragadott minket a hold vonzásából. Immár az Io felé közeledtünk, hogy elhaladjunk az északi pólusa felett, ahogyan az Európa esetében is történt.

– Ehhez is olyan közel leszünk? – kérdeztem a feltalálótól.

Szinte transzba esve állt a távcsőnél, és meg sem hallotta, hogy hozzá beszélek.

Megismételtem a kérdést, immár sokkal hangosabban.

Johnnie ekkor megszólalt.

– Gyere ide, Bob, és te is, Ray! – mondta színtelen hangon, gépiesen, mintha szükségét érezte volna, hogy kimondjon valamit. – Végig kell néznünk ezt a dolgot, egészen az utolsó pillanatig. Nem, az Io nem jelent ránk veszélyt, bár rettentően közel leszünk hozzá. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán minden érzéstől mentes, fojtott hangon beszélt tovább: – Vess egy pillantást a Marsra, Ray! Alig félmillió mérföldre van a Szaturnusztól, és gyorsulva siklik felé. Most már túl közel van a horizonthoz? Átkapcsolok a Fülöp-szigeteken lévő állomásra.

Merev mozdulatokat tett, mint egy gépezet, az arca olyan volt, mint egy gyászoló anyáé. Pár pillanat múlva tiszta képet kaptunk a vörös bolygóról. Olyan gyorsan adta meg magát a lángfelhő vonzásának, hogy tisztán érzékeltük a pályaíve változását.

Ray zokogott, részben az együttérzéstől, részben az izgatottságtól vezérelve. Johnnie és én megigézve figyeltük a Marsot, az idő múlását sem érzékeltük. Elmúlt a hajnal, eljött a reggel, és még mindig a tükörnél álltunk.

Aztán Johnnie ismét magyarázni kezdett:

– Elmondom nektek, hogyan történt. Csak nézzétek azt a bolygót! Évmilliók kellettek ahhoz, hogy az élet elérjen abba az állapotába, amit ott találtunk. És egy óra múlva hamuvá ég az egész.

Ray nem bírta tovább, és felcsattant:

– Elég, Johnnie! Az idegeimre mész! Mi késztet rá, hogy így beszélj? Ez egy szörnyű dolog, de nem tehetünk róla, és nem segíthetünk nekik!

Legnagyobb megdöbbenésemre a feltaláló ekkor leroskadt egy székre, és hangosan felzokogott. A válla görcsösen rángatózott, az egész teste remegett attól a borzalmas sírástól, amit csakis férfi tapasztalhat meg. Ray csodálkozva nézett rá, az arckifejezése mélységes együttérzést sugárzott.

Sietve a tükör felé fordultam. A Mars már a célja közelében járt; ha a korongját néztem, a közepe táján láthattam egy apró szikrát. Mialatt kitartóan figyeltem, egyre nagyobbra nőtt, és szétterült, mígnem háromszög alakú fényfolttá alakult.

Szóltam a társaimnak, hogy ők is nézzék meg. Johnnie időközben összeszedte magát. Röviddel azután, hogy beálltak a tükör elé, megtörtént a tragédia – gyorsan sújtott le, csendesen és ijesztően, mint a Halál keze.

XXI. fejezet: A katasztrófa

Végignéztem, hogy a Mars megkerüli a Szaturnuszt, mígnem a lángoló csillag távolabbi oldala felé közeledett. Aztán látszólag megállt egy időre, mintha összeszedte volna az erejét a következő körhöz. Ám a gigászi égitest ellenállhatatlan hatalma kinyúlt érte. A vörös korong hihetetlenül rövid idő alatt lejjebb zuhant, majd emelkedett, még lejjebb zuhant, és ismét emelkedett, végül elérte a Szaturnusz első felszökő lángja, aztán a második is. A bolygó ekkor beleveszett az óriási tűzóceánba, viszont aprócska, izzó csóva maradt a behatolás helyén, és tudtuk, hogy hamarosan gigászi kitörést fogunk látni, ami a Mars halotti máglyája lesz.

Amikor minden véget ért, leültünk, és amennyire tudtuk, összeszedtük magunkat. Az imént a szemtanúi lettünk a világ legnagyobb tragédiájának, de be kell vallanom, az első határozott gondolatom a reggelinek szólt. Hallgatagon bekaptunk pár falatot.

Johnnie hirtelen talpra ugrott, és járkálni kezdett a helyiségben.

– Nem bírom tovább! – fakadt ki váratlanul. – Elmondom nektek, hogy mi történt. Meg kell tudnotok! Emlékeztek még arra, hogy mielőtt elkormányoztuk a kisbolygót a Föld mellett, a csillagászok egyetértettek abban, hogy a marslakók szándékosan idézték elő az úgynevezett tollforgót, mert ők is el akarják érni a Jupitert?

Johnnie rövid szünetet tartott, és a zsebkendőjével megtörölgette verejtékes homlokát. A keze jól láthatóan remegett, ami arról árulkodott, hogy ha uralkodik is magán, belül szörnyen feszült. Jómagam pedig azon töprengtem, mi okozhatja ezt.

A feltaláló ismét járkálni kezdett, és folytatta:

– Amikor kiszámítottuk a Jupiterhez vezető pályánkat, figyelembe vettük mindazon hatásokat, amiket a bolygók és a holdak fognak kifejteni a Földre. Amint biztosak voltunk a Mars céljában, az ő mozgását is figyelembe vettük, és számoltunk az általa előidézett zavarokkal. De íme a lényeg: amíg mi tudtuk, mire készülnek a marslakók, ők nem tudták, hogy mi hová megyünk. Amikor begyújtották a rakétájukat, csak azzal számoltak, amiről tudtak.

Johnnie ekkor a hangját felemelve, türelmetlenül azt kérdezte:

– Hát nem értitek? Mi számoltunk a Marssal, de ők nem számoltak a Földdel!

Ismét leroskadt a székére, de rögtön felugrott, és mialatt tovább beszélt, idegesebb volt, mint valaha.

– A következő történt: a marslakók úgy számoltak, hogy elcsússzanak a Szaturnusz előtt, ahogyan mi is. Csakhogy mi, mivel a bolygónk nagyobb és gyorsabb volt, ráadásul kicsivel hamarabb érkeztünk, biztonságosan átkeltünk az óriás pályáján. Viszont, és ezt jól jegyezzétek meg, ahogy a Szaturnusz eltérített minket, úgy mi is eltérítettük a Szaturnuszt. A gravitáció kölcsönösen hat, ezt ne feledjétek!

A feltalálónak ekkor elakadt a hangja, és mert láttam rajta, hogy nem képes befejezni, megtettem helyette:

– Így aztán a Mars közelebb került a Szaturnuszhoz, mint a lakói tervezték. Mi pedig végignéztük az egészet… Édes Istenem, milyen szörnyű vég! – Elhallgattam egy pillanatra, majd hozzátettem: – Nos, Johnnie, vége van. Most már tényleg kár kiborulnod miatta.

– Nem borít ki! – felelte szinte kiabálva, és talpra ugrott. – Hanem…

Ebben a pillanatban a tükör megvillant, és megjelent benne az elnök képe. Az arca valósággal sugárzott az örömtől, aminek láttán megkönnyebbülés és boldogság töltötte meg a szívemet.

– Mindenkinek gratulálok – mondta csendesen, rosszul palástolt elégedettséggel. – Túljutottunk valamennyi akadályon, és mostantól tiszta az út előttünk. Már csak a Fidus, az apró legbelső hold van az útvonalunk közelében, és az adatok azt mutatják, hogy biztosan becsúszunk közé és a Jupiter közé.

Rövidre fogva, emlékeztetnem kell önöket, hogy a hatalmas bolygó keleti széle felé tartunk. Természetesen nem egyenesen a felszínét vettük célba. Azt akartuk, hogy a Föld jóval az atmoszféra határain belülre kerüljön, de elég messze legyen a felszíntől ahhoz, hogy a gravitáció még ne győzze le a mi centrifugális erőnket.

A megérkezésünk nem lesz sem látványos, sem feltűnő. Az élet megy tovább a bolygónkon, ahogyan eddig, azzal a különbséggel, hogy gyakran elsötétül majd az ég, valahányszor áthaladunk a Jupiter árnyékán. Idővel a légkörünk összekeveredik majd az újjal, de még évekig alig fogunk bármi eltérést észlelni.

Az elnök megemlítette, hogy a repülőgépeink könnyűszerrel utazhatnak ide-oda a két felszín között, és mindenkit arra intett, lassan repüljön, és legyen nagyon megfontolt.

– Tudom, alig várják, hogy felkeressék az óriásbolygót, de ne feledjék, körültekintően kell navigálniuk, amikor elérik a semleges zónát. Arról a határról beszélek, ahol a két gravitáció egyensúlyban lesz. Ez az egyetlen veszély.

Ekkor sajnálkozva beszélt a Marsot megsemmisítő katasztrófáról, és felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy háromszög alakú fényfolt maradt ott, ahol utoljára láttuk a bolygót. Ami valóban nagyon különös volt.

– Szeretném feltartani önöket még egy perc erejéig – mondta végül –, hogy megemlítsem azt a férfit, akinek a rendkívüli találékonysága, és hősies felfedezései lehetővé tették ez a csodálatos eredményt. Gratulálok az emberiségnek, amiért kitermelte Johnnie Babcockot!

Azzal az elnök kilépett a fókuszból, és átváltotta a kapcsolatokat, hogy hallhassuk a tapsot.

És micsoda ováció volt! A világ még sosem hallott hozzá foghatót! A kompozitkép mosolygott és azt kiabálta, hogy Johnnie egy személyben megjeleníti mindazt, ami jó és reménykeltő és lelkesítő az emberi fajban. Azt hiszem, bárki megbocsátotta volna, ha irigykedem, de jómagam is önkéntelenül csatlakoztam a kórushoz.

Egy-két perc elteltével a fiatal fickó nyakig vörösödve és jócskán megrendülten belépett a fókuszba, és szégyenlősen nézett a tükörre. A taps hamarosan elhalkult, addig ő valahogy összeszedte magát.

– El fogom mondani, milyen nagyra értékelem ezt – kezdte meglepően komolyan –, röviddel huszonkét óra után. Még nem értünk célba.

Döbbenten bámultam rá, mialatt lassú léptekkel tartott felém és Ray felé. Mi késztette arra, hogy így lecsendesítse az ujjongó embereket? Ray vállon ragadta, és finoman megrázta, mintha a nagy feltaláló egy engedetlen gyermek lett volna.

– Johnnie, valahol van valami baj! – kiáltott a lány. – Mondd el, hogy mi az, most rögtön! Egy tapodtat sem mozdulsz el innen, amíg nem mondod meg!

Johnnie tétovázott, én pedig gyorsan rászóltam:

– Épp el akartad magyarázni, amikor jelentkezett az elnök. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtam: ne hagyd, hogy a Mars végzete felzaklasson.

– De igenis felzaklat! – felelte komoran. – Lehet, Bob, hogy te már elfelejtetted, mi hárman miért vagyunk együtt, de én nem! Ray ki fogja választani kettőnk közül azt, aki a társa lesz.

Ekkor alaposan megfontoltam, hogy mit mondjak. Csak egy bolond vetette volna össze az én jelentéktelen erőfeszítéseimet Johnnie bámulatos eredményeivel. Köhécseltem egyet, és azt feleltem:

– Nézd, én kiszállok a versenyből. Te győztél! Elismerem a vereségemet. Ray, ugye nem engem akarsz?

Ray ezúttal nem tétovázott. Együttérzőn nézett egyenesen a szemembe, és azt válaszolta.

– Johnnie a nagyobb ember, Bob. Szeretem őt, mindig is szerettem. Azt viszont megmondom, hátha vigasztal, hogy messze te vagy a legkiválóbb jellem, akit valaha…

Nem folytathatta, mert Johnnie felmordult, és közbeszólt:

– Drága leányzó, ne mondj többet… amíg nem hallottál mindent!

A fiú remegett kínjában, az arcán verejték csordogált.

– Figyeljetek… – mondta ekkor, és görcsösen kapaszkodott a székbe. – Azok a marslakók… kitaláltuk, mit terveznek, és hagytuk, hogy megtegyék. Mi biztonságban vagyunk, ők pedig halottak! Édes Istenem! – A hangja megremegett. – Ez a legszörnyűbb az egészben. Én… én tudtam, hogy fel kell áldozni őket! Kezdettől fogva tudtam!

XXII. fejezet: Vége?

Johnnie lecsúszott a padlóra, és vonaglott a lelki kínjaitól. Ray elborzadva bámulta őt. A szemében rettegés honolt, a száját undorodva legörbítette. Nem mondott semmit, de olyan félelemmel nézte a szerelmét, hogy azt csak a csörgőkígyóra meredő nyúl tekintetéhez lehet hasonlítani.

Ami engem illet, alig hittem a fülemnek, és kifakadtam:

– Magasságos ég, ember! Bebeszélted magadnak, hogy te vagy a hibás a történtekért? Miért nem mondtad el valakinek réges-régen?

Talpra vergődött, és imbolyogva körüljárta a helyiséget. A kezét tördelte, mintha fájdalmak gyötörték volna, és nem szakította el tekintetét a padlótól, és főleg nem pillantott Rayre, aki a könnyekben keresett megkönnyebbülést, és a sírását halk nyögések központozták.

– A csillagászok szegényes képzeletű alakok – mormolta aztán a feltaláló. – Egyikük sem gondolkodott el azon, hogy mi fog történni utóbb az égitestekkel, amelyek mellett elhúzunk. Valamennyien megálltak egy határnál.

De én továbbmentem, és előre láttam, hogy a Mars bele fog zuhanni a Szaturnuszba.

Először arra gondoltam, beszámolok erről az egész emberiségnek, de emlékeztem még rá, hogy a női szavazók kezdettől fogva nagy számban ellenezték az egész vállalkozást. Biztosra vettem, ha tudnák, mi vár a Marsra, a Föld elköltöztetése ellen szavaznának.

Johnnie ekkor könyörgő tekintettel nézett a lányra, és folytatta:

– Hát nem érted? A legkevésbé sem tűnt valószínűnek, hogy még egyszer elhalad a közelünkben egy kisbolygó. És mi lett volna a Földdel? Nem látod be, hogy néhány nemzedékkel később összeomlott volna a civilizációnk? Nem lett volna más választásunk, mint hogy megszabadulunk az öregektől, vagy megakadályozzuk a születéseket. Az aligha lett volna élet. Legfeljebb csak sivár létezés… Ray! – kiáltotta végül, majd felém fordulva tovább beszélt: – Féltem attól, hogy nem tudom megértetni Rayjel ezt a dolgot. De nem tehettem mást. Egyszeri lehetőség volt: most vagy soha. Ijesztően nehéz munkával járt módosítani a pályánkat. A lehető legpontosabban kellett irányítanunk a kisbolygót, hogy a kellő kezdőlökést adjuk a Földnek.

Ray ekkor elhallgattatta a feltalálót. Aztán bánattal és rosszallással teli hangon szólalt meg, ami sokkal szörnyűbbnek tűnt, mintha kiabálva kárhoztatta volna Johnnie-t.

– A mi civilizációnk értékesebb, mint az övék? Képes voltál feláldozni őket azért, hogy mi kényelemben élhessünk?

– Nem! – tiltakozott a feltaláló, aztán megint járkálni kezdett, és kétségbeesetten folytatta: – Te sosem fogod megérteni, hogy milyen reménytelen alakok voltak! Ha csak egyszer is ott álltái volna előttük, mint én… szörnyű népség! És a munkásokat se nagyon sajnáld! Nem olyanok voltak, mint az emberek. Ha ők kerülnek felülre, ugyanolyan kegyetlenek lettek volna, mint az uralkodók.

– Én megértelek, Johnnie, ha Ray nem is – mondtam csendesen. – Ez nem olyan volt, mintha feláldoztuk volna a saját fajunk egy részét.

De Ray ismét sírva fakadt. Nem tudta felfogni. Mi, férfiak rendelkezünk azzal a különös képességgel, ami lehetővé teszi számunkra, hogy elkülönítsük magunkat egy problémától, és higgadtan, személytelenül szemléljük. Kevés nőben van meg ez. A női agy számára minden ügy személyes.

Remélem, nem értik félre azt, ahogyan ehhez a balszerencsés helyzethez viszonyultam. Nem vagyok az önzetlenség mintaképe, aki mindig csak másokra és a boldogságukra gondol. Szerettem volna látni, hogy Ray és Johnnie kibékülnek, mert teljességgel meg voltam győződve arról, hogy kettőnk közül a feltaláló a jobb ember. És persze ami a fő: azt akartam, hogy Ray boldog legyen. Ki merem jelenteni, ha úgy véltem volna, ugyanolyan fontos vagyok neki, mint Johnnie, semmit sem tettem volna, hogy helyrehozzam azt, ami elromlott.

Sajnálattal közlöm, hogy az erőfeszítéseim hatástalanok maradtak. Ray visszavonult a szobájába, és ott gyászolta, összetört eszményképét. Képtelen volt tárgyilagosan szemlélni a szerelme ügyét. Johnnie elment sétálni, én pedig magamra maradtam az obszervatóriumban.

Más tennivaló híján felhívtam Párizst, és az északkeleten közeledő Fidust figyeltem. Az útvonalunk közte és a Jupiter között vezetett. Ami magát az óriást illeti, betöltötte a fél égboltot.

Egy idő után eszembe jutott az, amit Johnnie mondott arról, hogy messzebbre nézett, mint a csillagászok, és vetettem egy pillantást arra a területre, ahol a Mars beleveszett a Szaturnuszba. Csodálkozva láttam, hogy a háromszög alakú vörös folt jelentősen megnőtt, olyannyira, hogy a látszólagos mérete az óriásbolygóéval vetekedett.

– Már dolgozunk az elemzésen – közölte a csillagász, akit felhívtam. – Egy pillanat…

Vártam pár percet, majd a férfi rohanva közeledett a tükör felé.

– Azok ott M-sugarak! – kiabálta felindultan. – Az átkozott gonoszok ránk lőttek! Az az izé egyenesen a Föld felé tart!

Elfutottam a tükörtől, és megkerestem Johnnie-t, illetve Rayt. Addigra a csillagászok hivatalosan bejelentették, hogy a marslakók utoljára még megpróbáltak bosszút állni. Szerintük a sugarak akkora sebességgel mozognak, hogy bizonyosan elérik a Földet.

– Hogy milyen lesz a hatásuk, azt csak találgatni tudjuk – mondta végül a vezető csillagász. – Megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy felhevíthetik az atmoszféránkat. Nem tehetünk semmit, csak várhatunk. A találat előre jelezhető időpontja: pontosan huszonegy óra, központi idő szerint.

Mi hárman túl sok mindenen mentünk keresztül nemrégiben ahhoz, hogy ez a hír felzaklasson minket, mégis rákényszerítettük magunkat, hogy ébren maradjunk az utolsó pillanatig. Így Ray is bőven kapott időt, hogy a lesújtó hír fényében ismét átgondolja a problémáját.

A vörös láng állhatatosan növekedett anélkül, hogy a fényessége akár csak kicsit is csökkent volna. Rövid idő elteltével ugyanolyan feltűnő látványt nyújtott, mint maga a Jupiter. A Föld lakói idegesen várták a megérkezését.

Öt perc hiányzott a megadott időponthoz, amikor a tükörnél álló Johnnie megkönnyebbülten felordított:

– Várjunk csak! Úgy tűnik, kellemes meglepetésben lesz részünk!

Váratott minket egy-két percig, mielőtt a képfon elé engedett minket.

Amit ekkor láttam, az méltó csúcspontja volt mindannak, ami eddig történt. Mindenki megfeledkezett a Fidusról, ami ekkor az M-sugarak és a Föld között repült. A véletlen úgy hozta, hogy az apró hold besiklott a sugarak elé pontosan abban a pillanatban, amikor azok elérték a pályáját. Azonnal lángba borult. A maradványok ezúttal nem lassan repültek szét. Minden gyorsan történt, mert kicsi volt a távolság.

Az aprócska gömb szempillantás alatt örvénylő, vörös tűzgolyóvá változott.

– A kutyafáját! Megmenekültünk! – kiáltottam álmélkodva. Úgy tűnt, maga a Mindenható avatkozott közbe.

De Johnnie továbbra is éberen figyelt.

– A Fidus felfogta szinte az összes sugarat – jelentette be váratlanul, majd felnézett az égre. – Volt egy apró csúcs a háromszög bal oldalán, amit a hold nem fedett le. És az még most is felénk jön!

Nem kellett sokat várni. Merő véletlenségből a sugár a földgolyónak arra a negyedére irányult, amelyen mi tartózkodtunk. Láthattuk, hogy tőlünk nyugatra fog becsapódni. Iszonyatos sebességgel közeledett, és pár másodperc múlva megérkezett.

A Yosemite felett elnézve azt láttuk, hogy a sugár leszáguld a nyugati láthatáron. Először nem hallottunk semmit, de azonnal felcsapott egy sűrű párafelhő.

– Vizet ért – jegyezte meg kurtán Johnnie.

Hamarosan hallottuk a Lick Obszervatórium jelentését, amely szerint a sugár a Csendes-óceánba csapódott, a parttól néhány mérföldre.

Ismét rövid szünet következett, aztán odaért hozzánk a vihar. Soha többé nem akarok ilyesmit megtapasztalni. Átvészeltem már néhány rendkívül heves hurrikánt a Nyugat-Indiákon, de azok közel sem voltak olyan borzalmasak, mint ez. A lövedék szélsőségesen magas hője okozta – szó szerint fortyogó üstté változtatta az óceán egy részét, és felborította a nyomások kényes egyensúlyát.

Komoly károk keletkeztek a közvetlen környékünkön is, de a fergeteg főleg a partvidéken pusztított. Ray háza nagyjából megúszta, bár az összes ablaka kitört. Félóra leforgása alatt véget ért a vihar.

Mi mindvégig az obszervatóriumban tartózkodtunk, mert azt kellően szilárdnak építették. Az első megjegyzést én tettem:

– Azt mondtam rájuk, hogy kutyák, és azok is voltak! Még hogy marslakók! Kutyák! Irigy kutyák! Ha az egész lövedék eltalál minket, az a szél a Föld egész levegőjét elsöpörhette volna. És mind megfulladtunk volna. Én örülök, hogy végük!

Johnnie nem mondott semmit. A tükör az előbb felborult, ő pedig felállította, és nekilátott, hogy beszabályozza. Rayre pillantottam. Meglepődve láttam, hogy az arca saját haragomat és megkönnyebbülésemet tükrözi. Tett egy-két lépést Johnnie felé.

– Feltaláló úr – mondta reszkető hangon. Tágra nyitott, nedvesen csillogó szeméből részvétteljes tekintet sugárzott, míg a szája sarka meg-megrándult. – Azt hiszem, ön többet tudott róluk, mint én… Mostantól jó leszek! – Azzal olyan arcot vágott, és úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki édességet kér, és nem tudja, mi fog kisülni belőle. Ha… ha tőlem kéri, egy pillanatig sem várattam volna.

Johnnie hirtelen megfordult. Szélesen vigyorgott, és kisfiús őszinteséggel válaszolt:

– Azt hiszem, ha megfelelő módon közelítesz meg, rá tudsz venni, hogy megcsókoljalak.

De ő volt az, aki odament a lányhoz.

Sietve elfordultam, hogy ne lássam, mi történik, bár a hangokat így is hallottam. És ekkor én voltam az, aki nem tudtam, hogyan palástoljam az érzéseimet. Tudniuk kellett, mennyire fáj a szívem. A képfon mentett meg – az elnök jelentkezett.

– A csendes-óceáni probléma jószerével csupán helyi jellegű – közölte. – A Fidus izzó felhővé változott. A Föld teljes biztonságban van, és hamarosan az ütemtervnek megfelelően behatolunk a Jupiter atmoszférájának felső rétegébe!

Hatalmas ujjongás kísérte a bejelentést; több milliárd megkönnyebbült és diadalittas ember engedte ki egyszerre elfojtott érzéseit. Az ünneplés perceken át folytatódott, aztán elhalkult, és hirtelen kihallatszott belőle egy szó. Pillanatokon belül már csak azt lehetett hallani.

– Johnnie! – kiabálták ezren és ezren, míg végül mindenki csatlakozott a nevet ismételgető kórushoz: – Johnnie! Johnnie!

A feltaláló elszakadt Raytől, és belépett a fókuszba. Holmi aprócska tréfával kezdte egy holdról, ami valahogy csupa „fény” lett. Az éktelen hangzavarban nem értettem tisztán. De aztán Johnnie köszönetet mondott az embereknek a tudósok iránti bizalomért – akiket most egy személyben képviselt. Néhányat megnevezett közülük, és nyomatékosan kijelentette, hogy nem egyedül őt illeti dicsőség a vállalkozás sikeréért.

– Az elgondolást egy inspiráció szülte, márpedig az inspirációkat természetfeletti forrásból kapjuk – mondta aztán, és rövid tétovázás után, immár jóval halkabban hozzátette: – Ha szeretnének imádkozni, ez a perc kiváló ahhoz, hogy köszönetet mondjanak Istennek. – Egy darabig a fejét lehajtva állt, és az ekkor következő, átható csend volt az egész történet leginkább lenyűgöző mozzanata. Múlt az idő, aztán azt hallottam: – Amikor átrepülnek a Jupiter felszínére, ne siessenek! Ne feledjék, milyen lassan és óvatosan kellett manővereznünk a Kúppal!

Johnnie ekkor – elég tiszteletlenül – hatalmasat ásított. A nézők egyszerre hördültek fel meglepetésükben, aztán már mindenki kacagott. El tudják képzelni azt a vidám, felszabadult nevetést? Johnnie fordult, hogy elhagyja a fülkét, de közben még megjegyezte:

– Azt hiszem, most mindannyiunkra ráfér egy kiadós alvás!

Ám ebben a pillanatban Ray mellette termett. Az arca vörösben játszott, de határozottan felszegte az állát, és fennhangon kijelentette:

– Figyelem, lányok! Ha valakinek netán tervei lennének ezzel a fiúval, tudjon róla, hogy csakis erőnek erejével veheti el tőlem! – És mialatt a szeme pajkosan villant egyet, még hozzátette: – Ő az én választottam, és én az övé!

A képfonból ekkor ismét zűrzavaros lárma áradt. Az emberek ismerték Rayt, és csupa jókat gondoltak róla.

Ám az elnök lehetőséget látott arra, hogy zaklassa egy kicsit a feltalálót, és színlelt nagyzolással közbeszólt:

– Szóval, Johnnie, a közelmúltban azért vágott bele ebbe az egészbe, hogy keressen nekünk egy helyet, amin kényelmesen elférünk. Mihez kezd velünk, amikor végül kinőjük a Jupitert is?

Johnnie elkeseredetten elnyomott egy ásítást, és közönyös arcot vágott.

– Itt van az egész Naprendszer! – mondta, és széles mozdulattal körbemutatott. – Amott pedig a csillagok! Mindegyik körül bolygók keringenek. Ott vannak maguknak a Kúpok, nem igaz? Nos… szolgálják ki magukat! – Ekkor addig ásítozott, hogy már kezdtem a legrosszabbtól tartani. De végül bocsánatkérő mosollyal hozzátette: – Jó éjszakát!

Szente Mihály fordítása