Massachusetts City

Ú. K. 427. július 3.

A Konzervatív-sziget népének, üdvözlettel!

A szerkesztő ezúton szeretne gratulálni Önöknek, amiért úgy döntöttek, hogy kiderítik, mivel foglalatoskodik a világ többi lakója. Reméljük, ez a könyv segíteni fog, és rendkívüli erőfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy megszülessen a lentebb olvasható, meglehetősen szabad fordítás. Ugyanakkor, nem áll szándékunkban reflektálni arra a tényre, hogy az őseik teljesen elszigetelték magukat a Nagy Változás idején. Csupán arra óhajtjuk biztatni Önöket, hogy sajátítsák el a világ nyelvét, amilyen gyorsan csak lehetséges. Immár kétszáz éve, hogy az univerzó felváltotta az összes többit, az önök „angol”-ját is beleértve.

Holt Nyelvek Egyeteme

Észak-Amerika, No. 11.

I. fejezet: Veszély!

Körülbelül fél mérföldre alattunk egy fehér triplán tartott egyenesen felénk, míg a műszerfalon a vörös és zöld „vészhelyet” jelzés villogott. Átadtam a kormányt Raynek, aki spirális pályán ereszkedett a géppel, mígnem alig néhány yard választott el minket az ismeretlentől. Egy férfi dugta ki a fejét a legközelebbi ablakon, és odakiáltott nekem:

– Üdvözlöm! Ön Forbes, a bizottságtól?

– Igen! – feleltem alaposan meglepődve. – Mi történt?

– Rossz hír érkezett Kaliforniából. Épp most hallottam. Vegyenek a fedélzetre! – válaszolta a férfi, és ebben a pillanatban felismertem benne John Babcockot.

Három perccel később a világ leghíresebb feltalálója leereszkedett az átszállólétrán, és a gépem pilótafülkéjébe érkezett. Ray rápillantott, és azonnal biccentett neki; én pedig megint megrökönyödtem, amikor Babcock viszonozta a köszöntést, ugyanis nem tudtam, hogy ismerik egymást. De hát ő sosem szánt időt a formaságokra.

– Mi baja az adóvevőjüknek? – kérdezte, és a választ meg sem várva folytatta: – Ha hallgatták volna, akkor tudnák, hogy valamivel tizenhárom óra után földrengés rázta meg Kaliforniát, és az egész Sacramento-völgy a tengerszint alá süllyedt. Most már a San Francisco-öböl vize borítja.

Ray és jómagam elképedten bámultuk a férfit. Az járt a fejemben, hogy az ott az állam szíve… több ezer ember… vagy inkább több millió…

Ray hamar összeszedte magát, és megkérdezte:

– Vannak túlélők?

Babcock erre csak a fejét rázta, mire a lány hirtelen elfordult, és átmenekült a másik kabinba, de mielőtt becsukta az ajtót, még hallottuk, hogy felzokog.

Én viszont arra gondoltam: miért állított meg minket John Babcock? Miért akarta azonnal tudatni velünk a hírt? Valószínűleg rengetegen vesztették életüket, de ez mit jelent a számára? Gyanítottam, hogy ennél is rosszabb dolog van a háttérben, így hallgatagon vártam.

– A víz észak felé elér egészen Reddingig – közölte a nagy feltaláló. – A törésvonalak jól láthatók mindkét oldalon a dombokon. A Mount Shasta állomás…

Ebben a pillanatban kiáltás harsant odakint, mire az ablakhoz ugrottunk. Babcock társa kiabált a triplánból:

– Fresno három láb vizet jelent! De már nem emelkedik. A déli oldalról nem érkeztek jelentések. Ami azt jelenti, hogy San Joaquin biztonságban van!

Megkönnyebbült kiáltás harsant a másik kabinban – Ray is hallotta a hírt.

– Akkor most New York felé veszi az irányt? – kérdezte halkan John.

– Repüljünk az ön gépével! Áttöltjük az én üzemanyagomat a maga tankjába, és akkor jobb időt futhatunk.

John előzékenyen segített átrakodni a holmimat, amikor felmásztam a triplánba.

– És mi lesz Miss Abbott-tal? – szólt utánam komoran mosolyogva.

Hát, róla történetesen megfeledkeztem a nagy sietségben. Aztán nem csekély mértékben szégyenkezve felsegítettem őt a létrán.

– Igazán szép tőled, hogy ott felejtettél – szólt rám felháborodottan. De én láttam rajta, csak azért szidalmaz, hogy palástolja, mennyire megrázták a hírek. Ezenfelül teljesen eluralkodott rajta a kíváncsiság. Végignézte, hogy John beállítja a gépem ejtőernyőjét; közben az üzemanyagtartály gyorsan ürült. És a következő pillanatban kifakadt: – Mi a baj, Bob? Ugye nem akarsz az elárasztott övezetbe száguldani?

Az iránytűre pillantott, én pedig addig nem válaszoltam neki, amíg John nem érkezett meg a fedélzetre.

Ezt követően mindhárman a karcsú kis cirkálót figyeltük, ami automatikus vezérléssel, lassan ereszkedett a két mérfölddel alattunk hullámzó Indiai-óceán felé.

– Ray – mondtam aztán –, kérlek, ne ítélkezz elhamarkodottan, amikor azt mondom: talán jó is, hogy annyi ember fulladt vízbe ezen a délutánon. – Vártam, és nem mertem a lány szemébe nézni. A legrosszabb hír még nem hangzott el.

John úgy döntött, hogy besegít, és belekezdett a magyarázatba:

– Tudja, Miss Abbott, a Sacramento-völgy nem csupán sok-sok ember lakóhelye volt. Az is fontos, amivel foglalkoztak.

– A foglalkozásuk… – felelte a lány csodálkozva. – Farmerek voltak, nem igaz? Bár hogy mit termeltek ott, arra nem emlékszem.

– Búzát – válaszoltam, mire Ray szeme villant egyet. – Kétmilliárd ember fogyasztotta azt a búzát, amit néhány millió farmer termelt meg. A világ termésének egytizede onnan származott, és ez a katasztrófa különösen rosszkor sújtott le. A jövő hónapban kezdődött volna az aratás.

Ray most már értette a helyzetet.

– És ti arról beszéltek, hogy a világnak szüksége lett volna arra a búzára – mondta halkan, majd felnézett, és azt kérdezte: – Mennyire nagy szüksége?

Azt egyelőre nem fogta fel, hogy azon a földön soha többé nem lehet búzát termeszteni. De nekem válaszolnom kellett. Johnhoz fordultam, és azt kérdeztem tőle:

– Babcock, ön hogyan magyarázná el ezt a helyzetet Miss Abbottnak? Tudja, a képzettsége jellemzően a zene területére vonatkozik. A megszokott szakmai kifejezéseket aligha érti.

John elfordult az ablaktól – a gépemet már nem lehetett látni. Először az adóvevőhöz lépett, és leadott egy figyelmeztetést a környéken mozgó hajóknak, csak aztán válaszolt a kérdésemre.

– Gondolom, ön is tudja, Miss Abbott – mondta rendkívül komolyan –, hogy a világ a túlnépesedés rémével néz szembe. A tavalyi népszámlálás szerint tizenkét milliárd ember él a Földön. Ez hatszor több, mint a legutolsó háború kezdetéről származó, becsült adat. Igazam van, Forbes?

– Nagyjából – feleltem –, és nyilván szükségtelen megjegyezni, hogy bár egyre többen lettünk, a Föld ugyanakkora maradt. A száz évvel ezelőtti kort a bőség, sőt a felesleg jellemezte. Ma egészen más a helyzet. Tény, hogy a négyszáz évnyi, megszakítás nélküli béke pontosan azt a rossz hatást eredményezte, amit sokan megjósoltak. Nem voltak háborúk, melyek magasan tartották volna a halálozási arányt, cserébe nem kellett aggódni a megélhetés miatt, így a legtöbb családban sok gyermek született.

– Én ezt egyáltalán nem értem! – tiltakozott a lány. – Azt akarjátok bemesélni nekem, hogy ezért a riasztó helyzetért korunk békéje a felelős, pont azok az állapotok, amiket oly kellemesnek találunk?

– Igen és nem – válaszolta John, és sietve belekezdett az újabb magyarázatba. – Nem, mert Forbes téved. A tényleges számok szerint az emberek nem alapítottak annyi nagycsaládot, hogy az döntő befolyást gyakorolt volna a végeredményre. A túlszaporodásnak más oka van. De mondja csak, tényleg érdekli?

Ray sietve bólogatott, John pedig folytatta:

– Az utolsó háború vége felé a kormányoknak meg kellett magyarázniuk az embereknek, hogy miért harcoltak, szenvedtek és éheztek éveken át. A hazugságok már nem tévesztették meg őket úgy, mint a múltban. A központi hatalmak népei ekkor már látták, hogy a kormányzataik csupán paraziták, míg a szövetségesek országainak lakói végre-valahára felismerték, hogy az a demokrácia, amiért küzdöttek, egyáltalán nem demokrácia, hanem csak kicsivel több annál, hogy „mindenki magáért, és a pokolba a lemaradókkal”. Győzelmet arattak, de a végén a szegények szegényebbek lettek, és a gazdagok gazdagabbak. Hogy rövidre fogjam: minden ország egy csapásra köztársaság lett.

John sóhajtott egyet, de úgy, mintha sóvárgott volna a régi, nehéz idők után, és tovább magyarázott:

– Nos, röviddel ezután bekövetkezett a nagy változás. A háború mindenki számára világossá tette, hogy ha egy kormány sikeresebben háborúzik, mint az egyén, vagy akár a vállalatok, akkor talán békeidőben is hatékonyabban tudja működtetni a dolgokat. Természetesen sokat kísérleteztek akkoriban. Új ösztönzőeszközöket kellett kitalálniuk és alkalmazniuk.

– De mit nyertek a nagy változással? – tudakolta a lány.

A feltaláló elbizonytalanodva hallgatott pár pillanatig, majd visszakérdezett:

– Tudja, hogy manapság mennyi az átlagos jövedelem, és hány óra az átlag munkanap? Mennyit fizet a cukorért?

– Azt hiszem, a cukor most két cent – válaszolta Ray értetlenül pislogva.

– Csaknem mindenki három órát dolgozik naponta. És az átlag napi fizetés 18-19 dollár, ha minden igaz. De miért?

– A követező miatt – felelte John. – A változás előtt az emberek négyötöde sok-sok órát dolgozott nagyon alacsony fizetésért. A nyolc óra munkát és az ötdolláros napi bért kiválónak tartották akkor, amikor egy font cukor nyolc-kilenc centbe került.

– Biztos benne? – kérdezte hitetlenkedve Ray. Rám nézett, én pedig fellelkesülve vettem át a szót, mert ehhez a részhez már konyítottam valamennyire.

– A kulcsszó: hatékonyság. Fogalmad sincs, milyen pazarló volt a világ a változás előtt. Két vasútvonalat építettek oda, ahová egy is elég lett volna. Több millió ember dolgozott a reklámszakmában, vagy éppen az igazságszolgáltatásban, és a rendfenntartó szolgálatoknál, amelyek idővel teljességgel feleslegessé váltak. Ennélfogva ezek az emberek igazán hasznos munkát végezhettek az iparban, minek következtében mindenkinek kevesebbet kellett dolgoznia.

– De ez még nem szolgál magyarázattal arra, hogy manapság miért több a jövedelmünk.

Erre a felvetésre John válaszolt:

– Azért, mert az együttműködés sokkal termelékenyebb, mint a verseny. Nincsenek munkanélküliek, sem gazdagok vagy szegények. Nincsenek műveletlen földek, sem tétlenül álló gépsorok. Mindent felhasználunk, méghozzá a lehető legelőnyösebb módon. Eddig világos? Nos, abban a korban az emberekre folyamatos nyomást gyakorolt a megélhetés terhe, és a sok küszködés jelentősen lerövidítette az életüket. Míg manapság az anyagi jólét életünk végéig garantált. Azért dolgozunk, mert szeretünk dolgozni. Tudja, átlagosan mennyi ideig éltek az emberek a változás előtt?

Láttam Rayn, hogy nem tudja, ezért gyorsan megadtam a választ:

– Harmincnyolc évig!

– Micsoda?! – kiáltott fel Ray döbbenten. – Ez… ez hihetetlen! Biztos benne?

– Teljes mértékben. Azok, akik megérték a századik életévüket, nagyobb ritkaságnak számítottak, mint manapság azok, akik megérik a kétszázat. Tavaly a születéskor várható élettartam nyolcvannégy év volt.

Én azonban gyorsan hozzátettem:

– John, azért ebben a gazdasági körülményeknek is fontos szerep jut. A hosszú élettartam jó részben Fulgrath oldatának köszönhető.

– A szer, aminek hatására az erek rugalmasak maradnak? – kérdezte Ray. – A nagyapám is szedi, és már százötven éves! Hát ezért lett ennyi ember a Földön!

– Pontosan – erősítette meg John. – Nem hibáztathatjuk az embereket azért, mert szeretnének felnevelni néhány gyermeket, vagy mert szívesen élnek ebben a kellemes világban addig, amíg fiatalnak érzik magukat. Ezzel együtt talán azt is kijelenthetjük: nem tudunk többet kicsikarni a bolygóból, hogy még többünket eltartson. És a tavaszi babatermés a szokásos: félmilliárd.

Ray átgondolta az elhangzottakat, közben három mérföld magasságból nézte Abesszíniát – azért vágtunk át felette, hogy elkerüljük a madagaszkári forgalmat. Odalent az emberek valószínűleg hallottak már a búzakatasztrófáról. Biztosra vettem, hogy az irodámat hamarosan kérdések özöne fogja elárasztani. A lány végül felém fordult, és az arca ekkor nagyon komoly volt.

– Bob, nem válaszoltál a kérdésemre. Mennyire rossz a helyzet?

Láttam, hogy John komoran mered rám, és Ray szemébe nézve feleltem:

– Holnaptól az egész világot fejadagokra kell fognunk.

II. fejezet: Az ütközés

Turistákat szállító gépek folytonos áradatát lehetett látni az alsóbb szinteken, a Nílust a Nyanzákkal¹ {¹Az afrikai Nagy-tavak bantu neve.} összekötő útvonalon. Hamarosan kiértünk a sivatag száraz pusztaságából; jómagam a délre néző ablaknál állva töprengtem a helyzeten. Addig forgattam a fejemben a különböző terveket, amíg elfáradt az agyam. Ekkor azon a megjegyzésen kezdtem töprengeni, amit John mondott a nagy változásról.

Mi haszna volt – tettem fel magamnak a kérdést –, amikor a csodás eszmény megvalósítása ezt eredményezte? A világ döbbenetes lépéseket tett, hogy aztán elgáncsolja a saját lába. Éhínség a bőség korában, és csak azért, mert a lehető legmagasabb mércék szerint élünk!

Eszembe jutott, hogy a változás előtt Ray Abbott és én aligha tehettük volna meg ezt a kis Melbourne-Kairó utat anélkül, hogy veszélyeztettük volna a lány jó hírét. De manapság, a derék édesanyáknak és a komoly tanároknak köszönhetően a férfiak ugyanúgy erkölcsös életet élnek, mint a nők. A fiatalokat bárhová el lehet engedni kettesben; ezt a társadalom rég felismerte.

Természetesen, ahogyan arra John is rámutatott, a gazdaság állapotát is figyelembe kellett venni. Jó ideje könnyebben és kényelmesebben éltünk, mint valaha, de ahelyett, hogy az érzékiséghez fordultunk volna, a testi élvezeteknél magasabb rendű örömök hajszolására fordítottuk az időnket és a pénzünket. Ha jobban belegondolok, még a változás előtt sem a gazdagoknak volt nagy családjuk, hanem a szegényeknek.

És az „úriember” fogalma is jelentősen átalakult. Régebben a fajtája kedvenc időtöltés gyanánt hőstettekről szóló hazugságokkal próbálta elnyerni egy nő szerelmét. Manapság azt várjuk el tőle, hogy az emberiségért élje az életét; ami sokkal jobb, mint az egykori mérce, miszerint úriember az, aki mások munkájából él.

Ekkor megint arra gondoltam, hogy milyen szédítő iramban fejlődik a világ az egyezmény megkötése óta. A triplánunk akár négyszáz mérföldes óránkénti sebességgel is tudott repülni, de egy helyben is lebeghetett, továbbá képes volt függőlegesen le- és felszállni. A napjainkban múzeumokban látható, régi gépek sebessége nem haladta meg a százötven mérföld per órát, és csak nekifutásból tudtak felszállni. Landoláskor pedig néha összeroskadtak, és megölték a pilótájukat.

John erre azzal érvelt volna, hogy a fejlődés a folyton javuló körülmények eredménye. Természetesen minden felnőtt ember birtokolhat saját repülőgépet, és ezek rendkívül fejlettek. Tekintetbe véve, hogy a korai modellek annyira drágák voltak, hogy tízezer emberből mindössze egy tudott vásárolni magának, nem csoda, hogy olyannyira rossz hatásfokkal működtek.

Ám a mi hajtóműveink annyival múlják felül a régieket, mint azok az ősrégi gőzgépeket. Az üzemanyagunk megint csak egy csoda, amit el is lehetett várni a sok-sok évnyi haladástól. Én azonban ekkor még nem voltam kész elismerni, hogy a látványos ugrások valaha is felérhetnek a folytonos fejlődés hatásával.

Jómagam a nagy változást mindig is egy teljesen természetes jelenségnek tekintettem, és sosem szűntem meg csodálkozni azon, hogy az elődeink oly sokáig vártak vele. Pedig annyira egyszerű lépés volt! A nagy pénz – ahogyan akkoriban mondták – gyorsabban gyarapodott, mint a kicsi. Csak idő kérdése volt, hogy néhány nagy tröszt egyetlen gigászi vállalattá egyesüljön. Az emberek már régebben felismerték, mi a különbség aközött, hogy birtokolják a trösztöt, és aközött, hogy a tröszt birtokolja őket. Csak arra kellett még rájönniük, hogy ugyanez igaz a kormányzatra: sokkal jobb, ha ők ellenőrzik azt, mintha rábízzák a feladatot néhány szolgálatkész pártvezérre.

Mindennek eredményeként mi hárman New York felé száguldottunk, hogy részt vegyünk az újonnan előállt rejtély megfejtésében. Ray Abbott néhány évvel ezelőtt közkedvelt énekesnő volt, manapság pedig gyermekeket tanított, akik ugyanolyan tehetségnek ígérkeztek, mint ő fiatal korában. Én majdnem betöltöttem a negyvenet, John a harminchetet, míg Ray, ez a közel hat láb magas, életerős lány, a huszonkilencedik évében járt. A régi időkben túl magasnak tartották volna a homlokát, és túl szélesnek az arcát, de a mi korunkban inkább természetes szépségnek mondták, ráadásul hibátlanul tiszta bőre elárulta róla, hogy majd kicsattan az egészségtől. Tökéletesen egyenes orra hegye kissé felkunkorodott, míg sötétkék szeme lenyűgöző fényjátékkal jelezte az elméjén átsuhanó gondolatokat.

Sosem tudtam eldönteni, hogy melyik részlet tetszik jobban: Ray szeme, vagy a csodálatos haja, az a szőke halom, ami mintha folyton küzdött volna, hogy megszabaduljon a kötelékeitől, és felhővé váljon. Nem jártunk jegyben – noha én szerettem volna –, máskülönben naponta százszor megcsókoltam volna a fejét csak azért, hogy a hajába fúrhassam az arcomat.

Ray egyszerű pilóta-kezeslábast viselt, ami elég feltűnő színekben pompázott. Ezen túl nem tudom leírni az öltözetét. Mióta a nők letettek arról, hogy kövessék a divatot, és valamennyien saját stílust alakítottak ki, hogy önmaguk lehessenek, kétségkívül könnyen meg lehetett különböztetni az egyéneket, ám a ruhák leírása nehéz feladat lenne. Ugyanakkor biztosíthatom önöket, hogy Ray minden egyes kreációja tökéletesen illett az alakjához.

Hogy John hogyan néz ki, azt mindenki tudja. Kerek, vidám arcán a kifejezések nagy színjátéka zajlik; a vonásai hol gyermeki ártatlanságot tükröznek, hol elmélyült gondolkodást, ahogyan azt valamennyien jól ismerjük. És ha netán egy férfi nem éri el a mai hat láb, hat hüvelykes átlagmagasságot, vigasztalódhat azzal a gondolattal, hogy Babcock csupán hat láb magas, és őszintén szólva, a teste inkább vaskos, semmint karcsú, mint a férfiak többségének.

Már jó ideje csodáltam azt, hogy John milyen megdöbbentő iramban halad előre. Teljes körű műszaki tanulmányaira támaszkodva, gyorsan tökélyre fejlesztette az apja művészi hajlamainak gyakorlatias változatát. A történelem legtöbb újítását felvonultató évszázad legnagyobb feltalálójaként mély benyomást tett rám, amikor első ízben találkoztam vele, még késő kamaszkoromban. Hogy honnan tudtam már akkor, hogy igazi lángész, azt később fogom elmesélni.

Ami engem illet, minél kevesebbet írok, annál jobb. Valamivel magasabb vagyok az átlagnál, kicsivel könnyebb az átlagsúlynál, és a legfeltűnőbb vonásom az aszketikus arcom, amit hasonló felmenők hosszú sorától örököltem. Más korban arisztokratának neveztek volna, de a jelenlegi helyzet ott talált, ahová a hatékonyság fejlesztésére való, túlfejlett tehetségem természetesen vezetett. Az egyik vágyamat már sikerült valóra váltanom: a Népbiztosi Iroda amerikai részlegének vezetője lettem.

A gépünket Harry Mapes vezette, egy fiatal férfi, aki rajongott Johnért, és ennek eredményeként választották ki több ezer jelentkező közül, hogy a feltalálónak dolgozzon. Szakterülete a termoelemzés volt, és ennek révén a lehető legtöbbet tudta kihozni a gépünkből.

Még mielőtt leszállt a sötétség, elértük az Atlanti-óceánt. Az adóvevőn leadott üzenetemre való válasz gyanánt szolgálati üzemanyagballon várt minket a Zöld-foki-szigeteknél. Szüntelenül kaptuk az aerogramokat az irodától, továbbá a különféle hivatalnokoktól, köztük magától az elnöktől.

De még neki is azt válaszoltuk, hogy semmit sem tehetünk, amíg nem zajlik le a New York-i konferencia. Enni sem volt időnk, majdnem éjfélre járt, mire nekiálltunk vacsorázni.

Azt követően letelepedtünk a hátsó kabinban, és egy darabig valamennyien hallgattunk. John apró távcsővel kémlelte a Tejutat, míg Ray az egy szinttel lejjebb repülő postajáratok vörös fényeit figyelve összevetette a gépek helyzetét a menetrenddel. Emlékszem, azzal zavart meg a töprengésben, hogy megjegyezte: „az antarktiszi járat tíz perc késésben van”. És éppen csak munkára fogtam az elmémet, amikor John döbbenten felkiáltott.

– Nézze a Szaturnuszt! – hadarta, és a kezembe nyomta a távcsövet. Ray hamar kerített egy másikat, és John megmutatta, hová nézzünk. Természetesen arra számítottam, hogy a fenséges bolygó híres gyűrűit fogom látni, de nagy megdöbbenésemre felfedeztem, hogy óriási, sárgásfehér felhő világít az ismerős korong mögött. A gyűrűk jelentősen eltorzultak, míg a felhő a szemem láttára növekedett, majd kezdtek széttöredezni.

– Mi lehet az, John? – kérdezte izgatottan Ray. – Ön is most vette észre?

– Az utóbbi fél órán belül történt, ebben biztos vagyok – jelentette ki Babcock. – Korábban semmit sem láttam a jelenségből. Az nem lehet, hogy a vén fickó felrobbant!

Mialatt beszéltem, rájöttem a magyarázatra. Egy ilyen léptékű katasztrófának csakis egyetlen adekvát oka lehetett.

– Valami nagy dolgot látunk, elvtársaim. Ez a legnagyobb esemény azóta, hogy a Hold kialakult. A Szaturnusz összeütközött egy sötét égitesttel.

Ekkor még álmunkban sem hittük volna, hogy ez a jelenség milyen hatással lesz az életünkre.

III. fejezet: Fejadagra fogva

Kiderült, hogy a magyarázattal kissé tévedtem. Mielőtt elértük New Yorkot, az obszervatóriumok jelentették, hogy az ütközés egy csekély mértékben fénylő égitestnek tulajdonítható, amit két-három órával az esemény előtt már figyelemmel kísértek. Minden látszat szerint egyike volt az űr számtalan felelőtlen csavargóinak, amelyek belekerülnek a Nap vonzásába, és felé veszik az irányt. Ez a példány, amit talán kisbolygónak lehetett nevezni, bevitt egy kemény ütést a mi távoli és szerény szomszédunknak, holott ennek esélye egy a milliárdhoz volt.

Néhány óra leforgása alatt a Szaturnuszt egy, az eredeti méreténél ötször-hatszor nagyobb, tündöklő felhő zárta körül. A vándorló kétbalkezes sebessége minden bizonnyal messze felülmúlta a bolygóét, emiatt alakult ki a szörnyű eredmény; viszont a csillagászok csak néhány nappal később fedezték fel, hogy a planetoid valójában egy kettős vagy bináris égitest volt, és az üstökösök szédítő sebességével utazott. A páros egyik tagja telibe találta a Föld bátyját, fehéren izzó gázfelhővé változtatta, és kis híján megállította. A másik megfékezhetetlenül száguldott tovább a Nap irányába.

Miután a kezdeti izgalom alábbhagyott, elhelyezkedtünk az ülésünkön, és hajnalig aludtunk. Egy alkalommal lelassítottunk, és beálltunk egy váltógép mellé, majd átvettünk egy másik pilótát, hogy leváltsuk Harryt és Johnt. Normális esetben én is vezethettem volna, de pihenten kellett megérkeznem a konferenciára.

Hét-harminckor már láttuk Delaware partvidékét. Kellemesen és ráérősen megreggeliztünk, aztán a pilótánkat figyeltük, aki óvatosan vitte lefelé a gépet a sűrű forgalomban. Mert hiába a leggondosabb szabályozás, New York közelében már-már hősies feladat leereszkedni a nagy sebességű szintekről. Száz mérfölddel odébb könnyedén leszállhattunk volna, de sietnünk kellett. Úgy tűnik, a rossz hír ugyanúgy vonzza a repülőgépeket, mint egy nagyszabású ünnepség.

Nyilván önök is megértik, hogy a kaliforniai búzakatasztrófa túl kényes ügy volt ahhoz, hogy a megszokott módon, vagyis képfon útján rendezhettük volna. Ez a rendszer kiválóan megfelel az általános ügyekhez, például a népszavazások lebonyolítására. Ám ha gyors és határozott intézkedésekre van szükség, csakis a zárt ülés lehet a megoldás. A központi épület déli szárnyában tartottuk, kizárólag az elnök, a tanácstagok, a különböző irodák vezetői, valamint az én nyolc igazgatóm részvételével.

Az elnök a helyzetről szóló tájékoztatást sem várta meg, nyomban felkért, hogy javasoljak megoldást a problémára. Én pedig egyszerűen rámutattam arra a tényre, amit ma már mindenki ismer, nevezetesen, hogy a világnak akkor is komoly búzahiánnyal kell szembenéznie, ha művelésbe vesszük az összes rendelkezésre álló földet. Elmondtam, az embereket talán meggyőzhetjük, hogy lemondjanak a más célra használt területekről, és úgy tudjuk a legbiztosabban megértetni mindenkivel, mennyire komoly a helyzet, ha csökkentjük a szétosztásra kerülő liszt mennyiségét. A felvetést azzal az érvvel támasztottam alá, hogy e megoldással tartalékokhoz jutunk arra az esetre, ha baj történne a másutt megtermelt gabonával.

A szállítmányozás vezetője azt tudakolta, a részlege tehetne-e valamit annak érdekében, hogy csökkenjen a nyomás. Biztosítottam arról, hogy tökéletesen végzi a feladatát. Az irodám ázsiai főnöke kijelentette, minden óvintézkedést megtesz annak érdekében, hogy megelőzze a baleseteket a maga területén, aztán néhány percre mély csend telepedett a teremre.

Amit végül a jogi osztály vezetője tört meg. A magas kora révén tekintélyt parancsoló alak felállt, kihúzta magát, és egy pillanatig még hallgatott, majd megszólalt.

– A szabályzatban nincs semmi, ami tiltaná a Forbes elvtárs által javasolt lépést – mondta a maga zengő basszus hangján. – De az emberek bizonyosan bírálni fogják a kormányzatot. Egy ilyen jellegű korlátozás nincs összhangban korunk eszményeivel. A régi időket idézi.

Ám az olasz elnök mellém állt.

– Másrészről, tisztelt elvtársam – mondta határozottan –, kettős a felelősségünk. Nem csupán meg kell akadályoznunk a készleteink megfogyatkozását, hanem mindenkivel meg kell értetnünk, hogy szükség van valamilyen fajta, radikális változásra.

Mások is kifejezték egyetértésüket, majd szavazás következett. Így történt, hogy azon a zárt ülésen, az új kor 410. évében, abban a hitben, hogy valamennyiünk érdekében cselekszünk, elrendeltük a ma már híres korlátozásokat.

Arról, hogy a lakosság milyen viselkedéssel reagált a lépésre, manapság nem sokat kell mondani. De akkor, néhány órával a bejelentés után a fonvonalak izzásig hevültek, annyi helyen tartottak ideges hangulatú találkozókat. Komolyabb felháborodástól elsősorban négy-öt afrikai és ázsiai helyszínen kellett tartani, ahol az emberek abban a reményben éltek, hogy többé nem kell éhezniük. Ám a következő napra lecsendesedett a lárma, és tudtuk, hogy mindenki türelmesen várja a következő javaslatunkat.

Én időközben ezer forrásból kaptam ötleteket és tanácsokat. Az irodám munkatársai nagy figyelmet szenteltek ezeknek, ám a javasolt megoldások között alig néhány akadt, ami egyáltalán megfontolásra méltó volt, de az alapos vizsgálat után még ezeket is elvetettük.

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy – egy felmenőm kedvenc mondása szerint – „Ha azt akarod, hogy valami el legyen intézve, intézd el te magad”.

Egy délutánon Ray felhívott, hogy kifejezze együttérzését, és miután vetett egy pillantást az ábrázatomra, azzal állt elő, hogy egy titokzatos kezelésre van szükségem, ami jót tesz az idegeimnek. Engedelmesen követtem őt a tóhoz, ahol kerített egy ősrégi evezős csónakot, pontosabban egy múzeumi relikvia másolatát. Az ötlet sértette a méltóságomat, de azért tűrtem, hogy kievezzen velem a víz közepére, míg az asszisztenseim a parton állva mérgelődtek.

A lány csodás érzékkel egy szót sem szólt, én pedig hanyatt feküdtem a padon, és a csónak nyugtató ringása olyan hatást gyakorolt rám, hogy kis híján elaludtam. És ekkor, egy amolyan félig öntudatlan, ihletett pillanatban bevillant a nagy ötlet. Ekkor még nem bontakozott ki teljesen, de lett egy alapvető elgondolásom arról, hogyan lehet gátat vetni a közelgő katasztrófának.

Ray megint csak tanújelét adta az önuralmának azzal, hogy fékezte a kíváncsiságát, amikor izgatottan megragadtam az evezőt. Teljes erőmből eveztem, közben máris a terven töprengtem, aztán elrohantam a laboratóriumomba anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettem volna a szegény lányra. Ez csak másnap jutott eszembe, és azonnal felhívtam.

A képfon akkor még természetesen nem volt hordozható, mint a manapság használt kézi vizifon. Az ember belépett egy szűkös fülkébe, és megállt a mozaiktükörrel szemben, ami betöltötte az egyik falat, és beállította a jobb oldali falra szerelt hívótárcsákat. Amint a hívott fél jelentkezett, a hívó azonnal meglátta a másik fülke belsejének képét, teljesen természetes fényekkel és színekkel. És így az egész nagyjából olyan volt, mint egy szemtől szembe folytatott beszélgetés.

A bal oldali falon egy másik tükör lehetővé tette, hogy egyszerre hárman is beszélhessenek. A hivatalos ügyeket természetesen sokkal összetettebb fülkében bonyolítottuk le.

Az ember természetesen beszélhetett, nem kellett hangszórót tartania a füléhez vagy mikrofont a szájához.

A membránok praktikusan a jobb oldalon kaptak helyet. Minden szó tisztán és normális hangerővel hangzott, így ezek a beszélgetések rendelkeztek egy személyes találkozás minden előnyével, noha a feleket nagy távolságok választották el egymástól.

Mire sor került arra a hívásra, Ray már hazatért Kaliforniába, és a tanítványaival foglalkozott. Nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek.

– Túlságosan örültem ahhoz, hogy megsértődjek – mondta mosolyogva. – Tudtam, hogy hatott a kezelés.

A hangjából némi remegés érződött, amit gyakran elcsíptem az anyáméban is; egyfajta féltéssel vegyes aggodalmat jelzett, ami mindig a szívből jött. Én pedig bátorságot merítettem ebből, és elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal megkérem Ray kezét.

Csakhogy a következő hónapok során teljesen lefoglalt a munka. Úgy ítéltem meg, hogy elsősorban az irodának tartozom lojalitással, a személyes ügyek várhatnak. Emellett számos gépezetet kellett kipróbálni a lehető legalaposabban. A tervem egy óriási probléma megoldásáról szólt, így az ennek megfelelő gondossággal kellett kidolgozni.

Egész idő alatt tartottam magam a saját tanácsomhoz. Megeskettem a titoktartásra az asszisztenseimet, és ügyeltem, hogy egyetlen kívülálló se szerezhessen tudomást a tervemről. Lehet, hogy ebben tévedtem – talán gyorsabban haladtam volna, több hasznos tanácsot kapok. De azzal érveltem magamnak, hogy mivel titkos ülésen hoztunk kínos döntéseket, a gyógymódot is titokban kell kidolgoznunk.

Mindezen idő alatt keveset hallottam John Babcockról. Csupán annyit tudtam róla, hogy a venezuelai laboratóriumában dolgozik, a találmányait fejleszti. Nem lepődtem meg azonban, amikor egy képfonkezelő egy napon bejelentette, hogy a feltaláló „jó hírt szeretne közölni az emberiséggel”. John mindig is szokatlanul viselkedett, emellett a rendkívüli sikerei révén akkor kapott hozzáférést a képfonkábelekhez, amikor csak akart. Az emberek szerették az ő Johnnie-jukat, továbbá csodálták és tisztelték is. Azzal a tudattal léptem be a fülkébe, hogy bizonyosan megéri meghallgatni a bejelentést.

John fülkéje nyilvánvalóan a műhelyében állt, ugyanis nyitva hagyta az ajtaját, és látszott néhány berendezés. Kezeslábast viselt, amit koszcsíkok tarkítottak. Ugyanakkor a kezén és az arcán is látszott, hogy sietségében nem szakított időt a mosakodásra. Beesett arca arról tanúskodott, hogy valószínűleg napokon át dolgozott pihenés nélkül.

– Hé, emberek, megtaláltam a megoldást! – jelentette ki lelkesen. (Ki merem jelenteni, hogy a Föld ébren lévő lakosságának fele őt hallgatta.) – Ne aggódjanak az élelem miatt! Bőven lesz mindenkinek, sőt még marad is. Higgyék el nekem, bár a részletekbe most nem mehetek bele, de bizonyosan működni fog! Hú, de boldog vagyok!

És a fiatal kölyök – merthogy John ekkor annak tűnt – vidáman vigyorogva kiugrott a fülkéből, de nyomban visszatért, a kezében egy fura, kúp alakú tárggyal, ami alighanem alumíniumötvözetből készült. Minden látszat szerint valaminek a modellje volt, elég kicsi ahhoz, hogy kézben tudja tartani.

– Ez lesz az! – harsogta John az ajtóban állva. – Ne kérdezzék, hogy hogyan, ismertetem a részleteket, amint minden működni fog. Viszlát!

Azzal kijelentkezett, és a Föld lakói meglepetten gondolkodtak azon, mi járhat a nagy feltaláló fejében, aztán elmosolyodtak, és azt mormolták: „Hát nem Johnnie-ra vall ez is?”

Ami engem illet, nem kételkedtem az őszinteségében. És azt is elhittem, hogy képes valóra váltani, amit megígért, mivel a múltján egyetlen foltot sem lehetett találni. Kudarc egyedül az anyaghibákból származhatott, amiket nem vehetett számításba. Nekem egyértelműen megkönnyebbülést hozott a bejelentése, de természetesen nem hagytam abba a munkámat. A probléma elég komoly volt ahhoz, hogy a legnagyobb erőfeszítéseket tegyem leküzdése érdekében.

Ám innentől még jobban odafigyeltem a részletekre. Szentül megfogadtam, hogy az én művemben nem lesznek hibák. És ezen idő alatt az emberek keveset tiltakoztak a megszokottnál harmadával kevesebb ennivaló miatt.

IV. fejezet: A kettős lánykérés

Az obszervatóriumok rendszeres időközönként jelentették, hogy mi történik a Szaturnusszal, az egykori bolygóval, ami a planetoiddal való ütközéstől csillaggá vált, vagyis olyan lett, mint a jó öreg Nap, csak persze sokkal kisebb nála. A nagy vándort minden éjjel lehetett látni, és megnövekedett mérete némi riadalmat okozott. A csillagászok azonban megnyugtattak minket, hogy messze elkerül minket.

Úgy számították, hogy az új nap új pályája a Jupiteré közelében lesz. Mi több, szabad szemmel is látni lehetett, hogy a Szaturnusz gyorsan közeledik bolygószomszédja felé. Éjszakáról éjszakára határozottan érzékelni lehetett a pozíciója változását, és hamarosan a két hatalmas égitestet elválasztó távolság arányosan megegyezett a Hold és a Föld távolságával.

Így aztán számítottunk a bejelentésre, miszerint a Jupiter és az új csillag társultak. A kölcsönösen ható gravitációnak engedelmeskedve párba álltak, és úgy keringtek egymás körül, mint egy láthatatlan markolatú kézi súlyzó két gömbje. Különös látvány volt. Az egyik éjszakán a Szaturnuszt a Jupitertől jobbra lehetett látni, a következőn mögötte, de természetesen a két bolygó zavarta egymást. A Jupiter pontosan úgy táncolt, mint lángoló társa.

Többször is beszéltem Rayjel fonon keresztül, de továbbra is tartózkodtam attól, hogy meglátogassam. Ennek eredményeként feltámadt bennem egy kínzó érzés, ami rövidesen megszállottsággá alakult. Úgy éreztem, azonnal fel kell keresnem Rayt, hogy megtudjam, mi lesz a sorsom. A dolgok nem mehettek tovább az addigi módon. Reménytelenül szerelmes voltam, és a bizonytalanság csak tovább rontotta kedélyállapotomat. Így aztán, amikor a karácsonyi szünidő kifogást adott ahhoz, hogy félbehagyjam a munkát, felhívtam a lányt, és megkérdeztem tőle, átugorhatok-e hozzá egy-két napra. A legkevésbé sem lepődött meg.

– Szinte biztosra vettem, hogy fel fogsz hívni – felelte derűsen. – Miért hagytál magamra ennyi ideig? Mi volt a terved? Hogy egy adag távolléttel még szeretőbbé teszed a szívet?

Mármost, én teljes mértékben hozzá voltam szokva a nők általánosan jellemző őszinteségéhez, de mintha kihallottam volna valamit abból, amit mondott, és a szívem vadul kalapált. Lehetséges, hogy…? – kérdeztem magamtól már-már szédelegve. És Ray ekkor higgadtan megjegyezte:

– Johnnie Babcock is jön. Lehetőségünk lesz megújítani a mi különös ismeretségünket.

Amikor kiléptem a fülkéből, vegyes érzések kavarogtak bennem, amiket nehéz lett volna osztályozni. Johnnie-val nem számoltam! És mégis, ha munkára fogtam az emlékezetemet, eszembe jutott, hogy mialatt a gépén utaztunk, alig tudta levenni a szemét a lányról.

Nem egyszerűen csak bámulta, hanem a tekintete folyton visszatért Rayre, mint egy repülni tanuló madár, ami újra és újra visszaröppen a fészekbe.

Valahogy úgy éreztem magam, mint annak idején az egyik felmenőm, aki a fele vagyonát egy úgynevezett bankban tartotta. A bank csődbe ment, ő többé nem bízott a bankokban, és a maradékot államkötvényekbe fektette. Szóval arra gondoltam, hogy egy olyan bizalmat, mint az enyém – soha nem gondoltam arra, hogy más lánnyal éljem le az életemet – talán jobb lenne oda befektetni, ahol megbecsülik. Megfogadtam, mindent megteszek annak érdekében, hogy meggyőzzem Rayt: mellettem biztonságban lesz.

Karácsony másnapján a Yosemitebe repültem, ahol Ray háza és stúdiója állt. Nem lehet letagadni a gyors légiutazás előnyeit. Az emberek rövid idő alatt, könnyen eljutnak az otthonuktól a munkahelyükre. A rendszerben kevés az időveszteség, ám én néha azt kívánom, bárcsak megőriztük volna nagy üzleti negyedeinket az eredeti formájukban. Például a Broadway valaha káprázatos főút volt, a forgatagáról és a különcségéről ismerte a világ. Manapság gyárakkal szegélyezett, csendes út, éles ellentétben áll azzal a régi ragyogással.

Jócskán megelőztem Johnt, aki elvesztett némi időt azzal, hogy menet közben üzemanyagot vett fel. Így aztán, noha Ray a legszebb és legkényelmesebb szobát adta nekem, ebből még nem vonhattam le következtetéseket. Mire John megérkezett, tizenegyre járt az idő, és mindketten alig vártuk, hogy ágyba kerüljünk. Nem hangzott el semmi fontos a vacsora alatt, amit a barátunk készített nekünk. Mielőtt elaludtam, elhatároztam, hogy másnap lépéseket teszek az ügyem érdekében.

John és én kettesben reggeliztünk, mert Ray kiment, hogy megnézze a havat. Betévedtünk az üres stúdióba, és azzal szórakoztattuk magunkat, hogy megszólaltattuk némelyik hangszert. Ekkor éppen csend volt a teremben, de tudtuk, hogy pár nap múlva megtelik tanítványokkal, és az egész épület zengeni fog azoktól a hangoktól, amiket Ray tanít és gyakoroltat.

A földgolyó összes részéről érkeztek ide lányok.

Ray hamarosan bejött, és azt javasolta, hogy tegyünk egy ódivatú, hótalpas túrát.

A háza egy kisebb dombon állt, a Yosemite-vízesés feletti fennsíkon. Hamar elértük a szakadék szélét, ahonnan ámulva néztük a híres zuhatagot, és azt kívántuk, bárcsak maradhatnánk mindaddig, amíg nem jön egy nagy vihar. Ray felnézett az égre, és úgy ítélte meg, hogy az óhajunk talán valóra válik.

Valamivel később elindultunk a folyásiránnyal szemben. Néhány helyen megálltunk, hogy megcsodáljuk az utunkba eső villákat. Hihetetlennek tűnt, hogy az elődeink nem építettek házakat ezen a gyönyörű környéken, bár persze a mi tökéletes repülőgépeink is kellettek ahhoz, hogy az emberek errefelé lakhassanak, ahol a levegő kristálytiszta, és az Isten ihlette szépség alig karnyújtásnyira van. Mára természetesen ezen a vidéken is jó néhány ház épült.

A patak egyik keleti ága mentén gyalogoltunk, és hamarosan elértük a magasabban fekvő területet. Onnan beláttuk a csodálatos szurdok egy részét, és megpillantottunk egy magányos alakot, aki a máskülönben elhagyatott úton sétált. Ekkorra mindhárman alaposan megéheztünk; John és én mindent kipakoltunk az ételszállító táskából, amit felváltva cipeltünk.

Egy törpefenyőliget alsó határánál telepedtünk le egy mélyedésben, ahol védve voltunk a percről percre erősödő széltől. Ám a meleg ételnek köszönhetően nem fáztunk, és hamarosan kellemes hangulatba kerülve beszélgetni kezdtünk.

– Tavaly ilyentájt szinte mindent meg tudtam volna jósolni, csak ezt a kombinációt nem – mondtam végül, és mivel ekkor már tegeződtünk, így folytattam: – John, emlékszel még, hogyan ismerkedtünk meg?

– Nevetséges kérdés – vágott vissza.

– Az életem azóta teljesen megváltozott – mondta, és ösztönösen elfordította a fejét, hogy lássa Rayt…

Én pedig rajtakaptam a lányt, hogy engem néz, mire csengő hangon felkacagott. Én alapjában véve nem értem tréfát, de azt azonnal láttam, hogy az arckifejezésem elárult. Mindenesetre a nyúl kiugrott a bokorból, és magam is felnevettem.

– Ó, mi értelme lenne tagadni a tényeket? John, te fülig szerelmes vagy Raybe, ahogyan én magam is. Elő a karddal, és védd magad! – kiáltottam, és akaratlanul rámosolyogtam Johnra, erre az igazán szeretetre méltó fiúra.

Ray egy pillanatra sem jött zavarba, sőt az arca megkönnyebbülést tükrözött. Ami Johnnie-t illeti, meghökkent ugyan, de rögtön vigyorgott, mint mindig, majd felkapott egy szendvicset, és miután úgy tett, mintha mérget öntene rá egy nem létező üvegcséből, ártatlan arcot vágva felém nyújtotta.

– Tehát, Ray, mikor házasodunk össze? – kérdezte aztán szinte közönyösen, mit sem törődve velem. Mindhárman idegesen vihogtunk, és láttam, hogy Johnt mennyire megviseli az erőfeszítés. Ami engem illet, a szívem felgyorsulva dübörgött, és éreztem, hogy megfeszülnek az arcizmaim, mialatt Ray válaszát vártam.

A lány a havas tájat fürkészve mosolygott, majd hirtelen megkomolyodott. Viszont amikor válaszolt, meglepően könnyed hanghordozással beszélt.

– Ha lenne rá lehetőség, mindkettőtökhöz hozzámennék. Bár az ellenkezne… mindennel. A tény az, hogy egyelőre nem tudtam dönteni. Szeretnék férjhez menni valamelyikőtökhöz. De hogy kihez… ó, bárcsak valaki másnak kellene eldöntenie!

– Én valóságos döntéshozó bajnok vagyok! – jelentettem ki azonnal.

Ám Ray a fejét csóválva azt felelte:

– Te elfogult vagy. Előre meg tudom mondani, hogy mi lesz a döntésed. Nem, természetesen nekem kell megtennem. Úgy érzem magam, mint a mesebeli lány, aki addig válogatott, míg végül a kérők belefáradtak a várakozásba, és más lányokat vettek feleségül. Félek nem meghozni a döntést, nehogy hoppon maradjak.

– Én opciót adok neked a következő negyven évre! – vágta rá mohón John.

– Persze, aztán majd egy csókot kérsz letétnek! – felelte a lány, és kissé elpirult. Ezt követően egy-két percre csend támadt.

A hallgatást ezúttal Ray törte meg, amikor azt mondta:

– Bob, téged nagyon régóta ismerlek. Ha a tulajdonságok valóban örökölhetőek, te számos jót kaptál a felmenőidtől. Sikeres vagy a munkádban, megbecsülnek és tisztelnek a Nemzetközösségben. De hátrányba hoz az, hogy lassan és állhatatosan haladsz, így nem lehet nagy ugrásokat tenni. A tartózkodásod és méltóságteljes viselkedésed miatt, mialatt ezek rengeteg energiát takarítanak meg neked, téged sokkal nehezebb megközelíteni, mint Johnt. Őt csak tavaly nyár óta ismerem, mégis nagyon kedvelem. – Ray ekkor ismét elpirult, de mosolyogva folytatta: – Ó, lányok százai mondanák ugyanezt! Téged könnyű kedvelni! Annyira őszinte és fiatalos vagy, tele élettel és energiával! Sokszor gondolok arra, hogy fiatal korodban talán elkapott egy könnyelmű leányzó.

Johnnie összerezzent, de Ray tovább beszélt:

– Ezzel együtt te is sikeres vagy, Bob. A területed kiválóságának számítasz, még nagyobbnak, mint John, de persze az ő munkája sokkal inkább nélkülözhetetlen. Újra és újra átgondolom mindezt, és nem tudok dönteni. Tisztában vagyok azzal, hogy ettől a fajta válogatástól és mérlegeléstől nagyon önzőnek tűnök, de egy lánynak mindent meg kell tennie, amit csak lehet. Nem a saját büszkesége, hanem a leendő gyermekei miatt. – És amikor kimondta ezt, egyenesen a szemünkbe nézett, és nem pirult el.

Egy darabig megint hallgattunk, és elképzeltem, hogyan zajlott volna le egy ilyen jelenet a múltban. Lehetetlen! – mondta volna valaki négyszáz évvel ezelőtt. Lehetetlennek tartották volna, hogy egy tisztességes lány egynél több férfit szeressen. Azt mondták volna rá: „túlzottan szenvedélyes”, és erkölcstelennek minősítették volna Rayt. De manapság tudjuk, hogy a szenvedély felfogásbeli hasonlóság kérdése. És a mi korszakunkban az ész dominál.

Én pedig azt mondtam ekkor:

– John Babcock, mostantól fogva te és én ádáz ellenségei vagyunk egymásnak! – Komoran sandítottam rá, amit ő harcias tekintettel viszonzott. Vettem egy mély lélegzetet, és hozzátettem: – Ray ahhoz fog hozzámenni kettőnk közül, aki a legnagyobb erőfeszítéseket teszi… mondjuk két-három éven keresztül?

A lány kérdőn nézett Johnra, aki lendületesen bólogatott.

– Akkor ideje, hogy meséljek nektek egy újdonságról. Hamarosan én is előállok egy meglepetéssel – mondtam, és miután mindketten érdeklődve pillantottak rám, tovább beszéltem. – Nem fogok könyörögni Johnnak, hogy mutassa be a felfedezését, amíg nem készül el vele, bár aligha lehetséges, hogy ugyanaz az ötletünk támadt. Szóval találtál megoldást az élelemhiány orvoslására? Hát én is!

Ray ugrott egyet örömében.

– De jó, akkor most már van egy alap, amire építkezhetünk! Ezek szerint ahhoz fogok hozzámenni, aki a legtöbbet teszi annak érdekében, hogy megelőzzük az éhínséget? – Izgatottan kuncogott egyet, és hozzáfűzte: – Nekem ez így tökéletesen megfelel. Te jó ég… de esküszöm, jó feleség leszek! Pillanatnyilag egy kissé öntelt énekesnő vagyok…

Az elsőnek lehulló hópelyhek láttán véget vetettünk a beszélgetésnek. Visszasiettünk a házba, és csendesen töltöttük az estét, mialatt odakint vihar tombolt. Ezt követően aludtunk néhány órát, és hajnal előtt felkeltünk. Gyorsan megreggeliztünk, és mire eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy repülhessünk a hófelhőben, felkészültünk az indulásra.

Ray nem hozta elő a problémánkat, csak csendesen figyelt minket, mialatt belebújtunk a kabátunkba. Kikísért minket az ajtóig, ahol mindketten kaptunk tőle egy-egy puszit – előbb John, aztán én –, és csak annyit mondott a maga kaliforniai akcentusával: „Adios, señores”, végül magabiztosan mosolygott ránk, és finoman becsukta az ajtót.

Elindultunk a gépek felé. Nagyon sajnáltam, hogy el kell mennem. Johnra pillantottam, és azt kell mondjam, minden az arcára volt írva. Hirtelen felkapta a fejét, és kezet nyújtott:

– Sok szerencsét, Bob – dörmögte, én pedig megmarkoltam a kezét, és ugyanezt kívántam neki. Állítom, hogy sosem léteztek még riválisok, akik barátságosabbak voltak egymáshoz, mint ő és én.

Gond nélkül felszálltunk. Először, ahogyan terveztük, átrepültünk a zuhatag felett, majd leereszkedtünk közvetlenül a víz fölé. A horizontális légcsavarokkal egy helyben lebegtettük a gépünket, mialatt azt figyeltük, hogy a völgy felől fújó, döbbenetes erejű szél előbb jobbra, majd balra téríti ki a vízesést. Aztán a fergeteg kettéosztotta a lezúduló vizet, sőt egy alkalommal, mint valami láthatatlan gát, több másodpercre megállította. Izgalmas élmény volt néhány yardnyi távolságból tanulmányozni a jelenséget, mivel a szél beletaszíthatta volna gépeinket a zuhatagba.

Aztán siklórepülésben ereszkedtünk kelet felé, mígnem kellően felgyorsultunk, és hamarosan átvágtunk a nagy hegyek gerince felett. Itt John délnek fordult, míg én tartottam a keleti irányt. Amikor utoljára láttam őt, zsebkendővel integetett az egyik ablakban.

Tíz óra múlva elértem a kontinensnek azt a részét, amelyen éltem.

V. fejezet: A Föld elhagyása

Mindaz, amiről tudomást szereztem, elszántságot és erőt adott nem csupán ahhoz, hogy sikert arassak, hanem ahhoz is, hogy minél hamarabb megtegyem. Napi tizennégy-tizenhat órát dolgoztam. A rutinfeladatok java részét átadtam az asszisztenseimnek, és minden gondolatomat a nagy tervnek szenteltem. A kísérleti szakaszon átment, és immár azon dolgoztam, hogy megbecsüljem a várható – irdatlan – költségeket. Ezzel is óriási feladatot vállaltam magamra.

John minden bizonnyal hasonló lelkesedéssel dolgozott, mert nagyjából egy hónappal a találkozás után bejelentette, hogy hamarosan újabb bejelentéssel áll elő. Érthető, ez hogyan sikerült neki, tekintetbe véve, hány barátja bocsátott a rendelkezésére komoly összegeket. Így képes volt felgyorsítani a munkálatokat. Sőt, a gyorsasága miatt csalódottságot éreztem. Hogyan tudott elérni egy ilyen nagy dolgot ilyen kevés idő alatt?

A kitűzött időpontban a fülkémben vártam, akárcsak a Föld lakóinak java része. A kapcsolat a terv szerint létrejött, és a tükör Babcockot mutatta, amint a laboratóriumában áll. Teljesen hétköznapi pilótaöltözetet viselt, a háttérben Harry Mapest és néhány asszisztenst lehetett látni.

Johnnie egyből a lényegre tért.

– Először is, kénytelen vagyok csalódást okozni önöknek azzal, hogy bevallom, még nem állok készen nagy ötletem ismertetésére. De ez a tény talán érdekelni fogja önöket: tíz perc múlva elindulunk a Marsra, hogy megnézzük, hogyan mennek ott a dolgok.

Rövid szünetet tartott abban a tudatban, hogy ezekben a pillanatokban a meglepődés hulláma söpör végig az egész világon. Aztán, mialatt jól láthatóan nehezen uralkodott izgatottságán, tovább beszélt:

– Viszonylag egyszerű ügy. Emlékeznek még Thaubernek a centrifugális erővel folytatott kísérleteire? Ha netán elfelejtették volna, röviden elmagyarázom.

A centrifugális erő a sebesség négyzetével arányos. Például ha a Föld egy nap alatt tizenkilencszer fordulna meg a tengelye körül, egy, az Egyenlítőn lévő tárgynak nem lenne súlya. A centrifugális erő ellensúlyozná a gravitáció vonzását. Mármost bizonyos sebességhatár alatt ez az erő csakis a forgó test határán belül hat, de Thauber 255-ben bebizonyította, hogy ha egy kerék rendkívül nagy sebességgel forog, a centrifugális erő a szélein túl is hat, és eltaszítja a kerék felé haladó, kisebb tárgyakat, néhány hüvelykkel azelőtt, hogy elérik a peremet.

Nos, én csak annyit tettem, hogy nagyobb léptékben alkalmaztam ezt az alapelvet. Csupán olyan acélra volt szükségem, ami elég erős ahhoz, hogy elviselje a terhelést. Most pedig vessünk egy pillantást a berendezésre!

John intésére az asszisztensei kinyitották a szomszéd csarnok ajtaját, és az emberek első ízben pillantották meg a Kúpot.

Képzeljenek el egy teljesen szabályos fémkúpot, amelynek átmérője az alapjánál majdnem pontosan ötven yard. A felszínén számos ablak csillogott, míg körülbelül három lábbal a padló felett széles ajtó látszott. John várt egy percet, hogy mindenki befogadhassa a látványt, aztán közelebb lépett a tükörhöz, és azt mondta:

– Talán emlékeznek még arra, hogy éveken át dolgoztam a vezeték nélküli képfon kifejlesztésén. Az is használatra kész, és jelenleg két tükör van a Kúp belsejében. Átkapcsolom önöket az alsó szintre.

Azzal elfordított egy kapcsolót, és a következő pillanatban már a pompás űrjármű belsejét láttam.

Mire a szemem hozzáigazodott a gyengébb fényhez, John kinyitotta a széles ajtót, és Harry, illetve két másik férfi kíséretében belépett a Kúp belsejébe. A feltaláló kérdőn nézett ránk, és odaszólt nekünk:

– A megszokott módon látnak és hallanak engem?

El lehet képzelni, mekkora kórus zúgta azt, hogy „igeeen”. Ő természetesen egy kompozitképet látott, amit a különböző népek jellegzetes vonásaiból állítottak össze.

John nyomban rátért a részletek bemutatására. A Kúp padlójának közepén egy különös, de egyszerű gépezet állt. Három hatalmas lendkereket tartalmazott, valamennyit tengely kötötte össze egy-egy villanymotorral. A legalsó kerék vízszintesen feküdt a padlóba süllyesztett mélyedésben, míg a másik kettőt masszív fémszerkezet tartotta, és így függőlegesen álltak. Mondhatjuk úgy is, hogy a három kerék három különböző irányba „mutatott”. Mindhárom forgott már ezekben a pillanatokban, gyakorlatilag néma csendben – csak a motorok halk zúgását lehetett hallani.

– Az áramforrás egy Burgess-Ames statikus cellákból összeállított telep – magyarázott John –, ami a Kúp felső részébe van beépítve. Bármelyik villanyszerelő elmagyarázhatja önöknek, hogyan tudjuk ellenőrizni a cellákból érkező áramot, és bizonyára a kimeríthetetlen kapacitásuk elméletét is. Ezeket tíz napon át töltöttük egy folyamatosan működő, ötvenezer kilowattos generátorral.

Rámutatott az egyik függőleges lendkerék tartókeretére szerelt kapcsolókra, valamint más vezérlőeszközökre, és folytatta:

– A rendszer működése, mint mindjárt hallani fogják, meglehetősen egyszerű. A kerekek sebességének változtatásával képesek vagyunk tetszőleges erősségű centrifugális erőt kifejteni bármelyik, általunk kívánt irányba. A forgási sebességet csakis a lendkerekek anyagának erőssége korlátozza. Kent receptjét alkalmazva állítottuk elő a platina-acélt, majd nitrogénnel edzettük egy Ball-kohóban, végül higanygőzben hőkezeltük. Számításaim szerint képesek leszünk elérni a százötvenezer mérföld per óra kerületi sebességet, noha ennek csupán a harmadára van szükségem.

Mialatt a feltaláló beszélt, Harry a bejárattal szemközti falra szerelt karokat húzogatta. Az egyik motor hangosabban zúgott, míg a többi elhalkult, közben azt láttam, hogy az egyik függőleges lendkerék gyorsabban forog. És ekkor kezdtem megérteni a lényeget.

– Önök is láthatják – magyarázott Johnnie –, hogy a függőleges kerék immár kifejt egy erőt, ami a Föld gravitációjával ellenkező irányban hat. Mielőtt még gyorsabban forogna, átmegyek a másik oldalra! – John elfutott a sebesen pörgő kerék mellett, közben jól láthatóan felé dőlt. Ám a láthatatlan erő máris olyan nagy volt, hogy elvesztette az egyensúlyát, és nekitántorodott a Kúp falának. A zúgás visítássá változott, és John gyorsan elfordított egy kisebbfajta kapcsolót. Ezzel nyilvánvalóan elvette az áramot a motortól, mert a visítás azonnal halk zümmögéssé szelídült.

– Nos, elvtársak – mondta mosolyogva a feltaláló –, ha egy kissé idegesnek látnak minket, legyenek szívesek megjegyezni, hogy olyasmire vállalkozunk, mint még soha senki. Hamarosan elhagyjuk a Föld légkörét!

Mialatt beszélt, lassan lehúzott egy kart, míg az egyik társa sorban, egyenként lezárt egy sor kapcsolót. John a motor keretére szerelt jelzőműszerek egyikét figyelve ismét megszólalt:

– Huszonötezer mérföldnél tartunk… elvtársak, hadd mutassam be önöknek Harry Mapest, Theodore Parkert és H. E. Robertsont! Harry a gázelemzés szakértője, Parker elektromérnök, Robertson pedig matematikus.

A társaim és én arra számítottunk, hogy önök, derék emberek, talán megpróbálnak majd elrettenteni minket jóindulatú tiltakozásokkal. Bőven van ennivalónk, óriási mennyiségű sűrített levegőt tárolunk a felső rekeszben, az oxigéntartalékunk bőséges, és rendelkezésünkre áll egy semlegesítő berendezés, ami kiszűri a levegőből a szén-dioxidot. Kettős fal véd majd minket az űr vákuumától, amit a termoszpalack működési élve alapján terveztünk. Nem félünk a bolygóközi tér hidegétől, de azért vannak elektromos fűtőtestjeink is. Maga a Kúp ugyanabból az anyagból készült, mint a három lendkerék, így a centrifugális erők nem tehetnek kárt benne.

Amerre az erő küldi a kereket, arra mozdul az egész Kúp. Igen, ennyi bizonyosan elég lesz… huszonkilencezer. Most már jóval könnyebbek vagyunk a levegőnél, és úgy lebegnénk, mint a dugó a vízen, csakhogy rögzítőket építettünk a járművünk aljába, amelyek jelenleg a földön tartanak minket. Ez a megoldás gyors indulást tesz lehetővé…

John egy-két percig csendben maradt, cserébe jól hallottam a szívem heves dobolását. A kutyafáját, micsoda kaland! A feltaláló és a társai hamarosan tesznek egy kis kiruccanást, és megkerülik a földgolyót, mintha csak vasárnapi sétára indulnának! Irigyeltem a fiút és a többieket, de még jobban irigyeltem a csodás bátorságukat…

– Nem mondjuk, hogy viszlát, még csak azt sem, hogy adios – közölte mosolyogva Johnnie, és én tudtam, hogy kinek szánja az utolsó szavát. – Ugyanolyan jól láthatnak minket, mintha otthon lennénk. Harminckétezer; készen álltok, fiúk?

Az emberei levették a biztonsági reteszt egy nagy, háromállású kapcsolóról.

Gyanítottam, hogy a rögzítők voltaképpen nagy teljesítményű elektromágnesek. Johnnie odalépett a tükörrel szemközi ablakhoz, és kinyitotta a redőnyét, mire napfény áradt be odakintről.

– Akkor jól van! Egy, kettő, három, húzd meg! – parancsolta, és a társai lehúztak egy-egy kart. A Kúp rándult egyet, és az ablakot figyelve láttam, hogy máris távolodnak a földtől. Kissé émelyegni kezdtem, pontosan úgy, mint a liftben, amikor túl gyorsan indul el. A Kúp hatalmas sebességgel haladt. A négy férfi roskadozott és tántorgott, mi több, Harry térdre rogyott.

Johnnie-nak sikerült elvergődnie a kapcsolótáblához. A hangja tompán és remegve szólt, de így is érződött belőle a büszkeség és a diadalérzet.

– Most átkapcsolom önöket a felszínen lévő tükörre! – kiabálta felénk pillantva. Amint megnyomott egy gombot, a nézet azonnal változott, és immár a mozdulatlan földön álltunk. A gyors váltás furcsa hatást gyakorolt rám, meg kellett kapaszkodnom a fülkém oldalába, hogy ne dőljek el.

Ez a tükör először a laboratóriumot mutatta, de lassan elfordult, mígnem a zenitre nézett – utóbb megtudtam, hogy Harry apja működtette –, és a kék égbolt töltötte be a látóteret.

Megpillantottam egy kerek, fekete korongot, ami gyorsan zsugorodott – a Földanyától távolodó Kúp alja volt az.

Pár másodperccel később már csak aprócska pontnak látszott, aztán még egy pillanat, és eltűnt a szemem elől.

VI. fejezet: Ember a Holdon…

Amikor Johnnie visszaváltott a Kúpban lévő tükörre, azt láttuk, hogy időközben az utazók felszereltek egy korlátot, hogy távol tartsák magukat a veszedelmes erőtől. Harry éppen forró csokoládét osztogatott a többieknek. Aztán kinyitottak még néhány redőnyt, és karokat húzogatva úgy állították be a tükröt, hogy több nézetből álló panorámaképet adjon.

Ekkor már az atmoszféra határán túl jártak, és nem lehetett kivenni Venezuela részleteit. A felszínt vékony felhőréteg takarta, és csak az északi partvidék, illetve a Karibi-térség sötétebb foltja látszott. A Kúp most már hihetetlen sebességgel száguldott.

Két érdekes részletet bizonyosan fel kell jegyezni. Először is, hogy a Nap fénye szemet bántóan erős volt, olyannyira, hogy a barátaink síszemüveget vettek fel. Ekkor már megértettem, hogy miért fekete a Kúp fala és a padlója. Még így is annyi fény verődött vissza róluk, hogy káprázott a szemem, mígnem Johnnie egy kar meghúzásával sötét üveglapot fordított a tükrök elé, és mosolyogva megszólalt:

– Nem mondtam még, hogy mindenre fel vagyunk készülve?

A másik, kissé furcsa érdekesség, hogy az űr teljességgel, tökéletesen fekete volt. Valamennyi csillag látszott, és sokkal fényesebbnek tűntek, mint a Föld felszínéről. Johnnie átkapcsolt minket a másik tükörre, ami a Kúp csúcsának közelében kapott helyet, és ekkor a Tejutat láttuk úgy, ahogyan még soha. Ha addig úgy gondoltuk, hogy több millió csillagot tartalmaz, most úgy tűnt, hogy inkább több milliárdot. Mindezen különbségeket az okozta, hogy a bolygónk légköre nem gátolta látásunkat, és ugyanez a tény felelt azért, hogy a Nap oly vakítóan ragyogott. Nem könnyű felfogni, hogy a levegő nem teljesen átlátszó, hanem csupán kevésbé opálos, mint a víz, de máskülönben nagyon hasonló a fényre gyakorolt hatása.

Johnnie visszaváltotta a nézetet a másik tükörre, és beszélni kezdett:

– Most néhány órán át nem sok látnivaló lesz. Térjenek vissza a munkájukhoz, aludjanak egyet, vagy foglalkozzanak azzal, amit az adás előtt csináltak! Később jelentkezünk!

Ekkor ismét a laboratóriumot láttuk. Johnnie apja és fivére a fülkében álltak, és nyilván ugyanúgy a tükröt nézték, mint mi.

– Az adó és a vevő a melléképületben van – közölte a fiatalabbik férfi. – Automatikusan válaszolnak minden hívásra.

Amikor kiléptem a fülkéből, az első gondolatom Raynek szólt. Biztosra vettem, hogy tanúja volt ennek a különleges kalandnak. Mi járhat most a fejében? Ez a látványos ügy John felé billenti a mérleget? Nyilván a világ összes nője csodálattal adózik az effajta bátorságnak, sokan már csak ezért az egyetlen tulajdonságért hozzámennének egy férfihoz. Nem kételkedtem abban, hogy nyakig ülök a szószban.

És ekkor Ray felhívott fonon.

– Elbátortalanodtál? – kérdezte nevetve, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Ne aggódj, Bob! Igen, Johnnie nagy tettet hajtott végre, és talán még nagyobbat fog, de én rettentően bízom benned. Te kidolgoztad már a tervedet?

– Nem mutathatom be még legalább két-három hónapig – feleltem komoran, jóllehet a lány vidámsága miatt kicsivel jobb lett a kedvem. Végül sikerült elmosolyodnom, és hozzátettem: – Az én gyűlölt vetélytársam előnyre tett szert. Ez bosszúért kiált!

– Ezt nevezem küzdőszellemnek! Akkor most láss munkához, és mutasd meg nekünk, mit találtál ki!

Megfogadtam a tanácsát. Íróasztalomhoz rohantam, és kilenc órán át dolgoztam megállás nélkül.

Ennek köszönhetően lemaradtam Johnnie következő bejelentkezéséről, így nem láttam a Földet a maga teljességében. Másoktól hallottam, hogy csodálatos, egyben kiábrándító volt a látvány. A hatalmas, fénylő gömb betöltötte csaknem a látótér egyharmadát. Képzeljük el, hogy a Hold közelebb jön, mígnem majdnem betölti az eget! Ugyanakkor szinte teljes egészében hiányoztak a részletek, melyeket jól ismer mindenki, aki valaha tanulmányozott egy iskolai földgömböt. A légkör olyan, mint egy függöny: bentről kilát az ember, de kintről nem láthatnak be. Az adás nézői csak a kéklő óceánokat és a legmagasabb hegyek csúcsát figyelhették meg. A többi sárgásfehér, vöröses, barna és zöld foltok egyvelege volt.

Mire végül rácsatlakoztam Johnnie egyik adására, ő és a barátai korlátokat szereltek a kapcsolótáblák és műszerfalak elé, és szintén korlát szelte át a rekesz „biztonságos” részét. Az emberek szinte folyamatosan kapaszkodtak ezekbe. Johnnie már korábban magyarázatot adott, így kellett néhány másodperc, hogy kitaláljam az okot.

Mivel a Kúp és minden tartalma elszakadt a Földtől, megszabadult a gravitáció hatásától. Ekkor már nem volt súlyuk a szó hétköznapi értelmében, az űrjármű egy apró, független égitestté vált. A korlátok azért kellettek, hogy az emberek ne lebegjenek – igen, ez a helyes szó –, tehát ne lebegjenek és sodródjanak a Kúp gravitációs középpontja felé.

A padlótól létra vezetett a mennyezetbe vágott átjáróig. Hirtelen egy ember jelent meg a nyílásban, és nagy ijedségemre leugrott anélkül, hogy hozzáért volna a fokokhoz. De nem zuhant, hanem csak lassan siklott lefelé, és zökkenő nélkül érkezett a padlóra. Ha nem kapta volna el a létrát, visszapattant volna egészen a felső rekeszig. Johnnie és Parker ezalatt számításokat végeztek. Pár pillanattal később nekiláttak beállítani a műszereket, hogy összhangban legyenek a kapott adatokkal. Munka közben John megint csak magyarázni kezdett:

– Jelenleg olyan magasan vagyunk, hogy a Hold, amit New York hosszúsági körén keleten láthatnak a horizont felett, egy szintben van a Kúp padlójával. A függőleges lendkerék által kifejtett centrifugális erő továbbra is a Föld gravitációja ellen hat, ám a Hold egyre erősebben húz minket oldalra. Ott van, pontosan a tükör mögött.

Ekkor eszébe jutott a másik tükör, és gyorsan átkapcsolt minket arra.

Úgy láttam a Holdat, mint még soha. Mivel nem választott el tőle atmoszféra, minden éles vonása tisztán kirajzolódott. Majdnem elérte már az újhold-fázist, így a keleti oldala nagyon gyenge fénnyel derengett. Ez összhangban állt azzal a jól ismert törvénnyel, hogy a Föld és a Hold fázisai ellentétesek egymással.

Az égitest korongja jól érzékelhetően egyre nagyobbnak látszott.

– A vízszintes kerék alig mozog – jelentette be Johnnie. – Hagyom, hogy a Hold maga felé húzzon minket. Amint elegendő sebességre teszünk szert, azt a kereket féknek fogom használni. Figyeljenek csak!

A feltaláló ekkor elmagyarázta, hogy nem állítja le a függőleges kereket, hanem lassan forgatja, és így az egyfajta giroszkópként ellensúlyozni fogja a Kúpnak azon hajlamát, hogy pörögni kezdjen a vízszintes kerék körül.

Így történt, hogy időről időre szemügyre vettem a Föld égi kísérőjét, és újkeletű érdeklődéssel tanulmányoztam a jól ismert vonásokat. Néhány nap elteltével nagyobbnak látszott, mintha a legerősebb távcsővel néztem volna. A keleti peremén húzódó, napfényben úszó sáv teljes szélességében betöltötte az űrjármű ablakát. Úgy tűnt, ennek a közepe felé tartunk, valahová a Mare Crisium és a Langrenus-kráter közé – a „mi” alatt természetesen azt értem: „ők”.

Úgy ítéltem meg, hogy több óra van hátra a leszállásig, így aztán, miután ébresztőt kértem hatra, nyugovóra tértem. A következő napot gyors népszavazással szabadnappá nyilvánítottuk, ezért valószínűleg az egész emberiség figyelemmel követte az eseményt.

A Kúp becslésem szerint körülbelül tíz mérföldre járt a Holdtól, és a padlója továbbra is derékszöget zárt be a felszínnel.

John rámutatott a harmadik kerékre, amit mindeddig nem kapcsoltak be.

– Ezt kormányzó keréknek hívom – közölte megfontoltan. – Figyeljék meg, hogy a tartókerete kardáncsuklós felfüggesztések bonyolult rendszere, olyasmi, mint amit a hajók iránytűjének kiegyensúlyozására használnak. Ezt a kereket bármelyik irányba fordíthatjuk, amíg nem forog, és amint beindul, a giroszkopikus erő a helyén tartja.

Karokat húzogatva a Hold távolabbi szélének irányozták a kereket, és hamarosan forogni kezdett. Mialatt ez gyorsult, a másik kettő lassult. Az ablakon kinézve azt láthattuk, hogy a fényes sáv lassan oldalra siklik, aztán eltűnt, és az univerzum fekete éjszakája foglalta el a helyét. Nem láthattuk, hogy alattunk mi történik, és egy darabig nagyon ideges voltam. Mi lesz, ha a kormánykerék nem fékezi le az űrjármű zuhanását?

De hamarosan fény jelent meg a padlóba épített ablakban. Johnnie éberen figyelt, a társai a kapcsolóknál álltak, készen arra, hogy szükség esetén több áramot adjanak a motoroknak. Ám a feltaláló rövidesen úgy ítélte meg, hogy túl nagy az erő; a Kúp nem ereszkedett elég gyorsan, ezért kissé lassították a kereket.

A fény egyre erősödött, és hirtelen az ablakon át megpillantottam egy kráter peremét meg egy távoli hegycsúcsot. Johnnie jelzett, hogy kicsivel több erőt kér, és a tekintetét a padlóba épített ablakra szegezve várta a megfelelő pillanatot, amikor is jelzett a társainak, hogy állítsák le a motorokat. Rázkódással vegyes zökkenés következett, és a következő pillanatban Johnnie kinyitotta az összes redőnyt. Ragyogó napfény áradt a belső térbe – a Kúp a Hold felszínén állt!

VII. fejezet: …és a Hold belsejében!

Johnnie a tükör felé fordult, fesztelenül mosolygott, mialatt a többiek nekiláttak elvenni az áramot a gépektől. Munka közben valamennyien vigyorogtak, végül sorban meghajoltak, és ekkor ráébredtem, hogy az összes földlakó ugyanolyan lelkesen tapsol, mint jómagam… Az egész világ gratulált nekik.

– Kell néhány perc, hogy a kerekek leálljanak. Pihenő következik! – jelentette be a feltaláló, és elfordított egy kapcsolót. Én ezalatt azon töprengtem, hogy mit fognak találni. Természetesen a világ legjobb teleszkópjai, különösen a katadioptrikus rendszerűek, nagyon közelre hozták az égitestet. Réges-régen felfedeztünk minden objektumot, ami legalább akkora volt, mint egy emberi lény. Ám hogy milyen anyagok alkotják a Holdat, azt még senkinek sem sikerült meghatároznia, ahogyan azt sem, hogy miért nagyobb a fényessége a Földénél. Gyanítottam, ezen az éjszakán egyetlen tudós sem álmos.

Amikor ismét megláttuk Johnnie-t, épp a másik tükör csatlakoztatását fejezte be. Úgy helyezte el a készüléket, hogy teljesen lefedje az egyik ablakot.

Hatalmas síkságot láttam, ami dél felé, a Langrenus irányába nyújtózott. Persze nem számítottam elképesztő látványra, de így is némi csalódottság telepedett rám. A végtelenül kopár és jellegtelen sivatagból teljességgel hiányzott a vegetáció. A felszínt szabálytalan dombok és megszilárdult lávafolyások törték meg, de ezeket leszámítva a síkság egyike lehetett volna Amerika délnyugati kősivatagainak. Nem akadt ott semmi, amit érdemes lett volna alaposan megnézni.

Hamarosan ismét a Kúp belsejét láttuk. A csapat tagjai időközben lehoztak néhány kalitkát a „tetőtérből”, és most – ahogyan vártam is – számos galambot, nyulat, és néhány mókust pillantottam meg. Johnnie a nagy külső ajtó előtti kamrában dolgozott, rögzítéseket ellenőrzött, és karokat húzogatott. Az előkamra belső ajtajának bezárásával létrehozhatott egy nagyjából nyolc négyzetláb alapterületű, légmentesen záródó rekeszt. Ide rakta be az állatokat, majd becsukta a duplafalú üvegajtót.

Ezalatt a társai áthelyezték a másik tükröt, hogy az a belső teret mutassa. A kísérlettel, amire készültek, azt akarták kideríteni, van-e elég levegő a Holdon ahhoz, hogy egy földi élőlény életben maradjon a felszínén.

Előbb azonban Johnnie figyelmeztetett minket:

– A kényes gyomrúak most ne nézzenek ide!

Azzal a falra szerelt karokhoz lépett, és kinyitotta a külső ajtót…

Nos, a részleteket nem óhajtom leírni. A szegény állatok elpusztultak. Két évszázad elteltével ők lettek az elsők, akiket a tudomány haladása érdekében feláldoztak. Örültem, amikor átkapcsoltak minket a másik tükörre. Johnnie műszereket tanulmányozott, és fennhangon közölte a megállapításait:

– A hőmérséklet mínusz kétszáz Celsius-fok! A barométer tűje a skála legalacsonyabb értékénél is mélyebben van. A negatív nyomást nem képes mérni. Ezen a helyen nincs levegő, az biztos! – Kezét a szája elé kapva ásított egyet, és tovább beszélt. – Úgy vélem, semmit sem nyerünk azzal, ha itt maradunk. Viszont mielőtt továbbindulnánk, egy időre ledőlünk. Azonban… egy pillanat!

Egy perc elteltével már egy felső ablakon néztünk ki.

Vöröses árnyalatú, óriási gömböt láttunk, ami többszörösen felülmúlta a Hold látszólagos méretét. Előbb értetlenül pislogtam, aztán felhördültem, mert felismertem a Földet. Különös érzésem támadt, amit talán a lélek tapasztalhat meg, amikor lenéz arra a porhüvelyre, ami az otthona volt – bár a részleteket nem lehetett kivenni.

Körülbelül kilenc órával később Johnnie ismét jelentkezett. A látszat szerint nem történtek nagyobb változások. Éjszaka köszöntött a Holdra, tizennégy napig tartó, alkonyat és hajnal nélküli, fagyos éjszaka.

Az utazók az indulás előkészületeivel foglalatoskodtak. Mindhárom kerék forgott, az állítható kicsivel gyorsabban, mint a másik kettő. Johnnie hamarosan kiadta a parancsot. Kioldották a rögzítőket, és a Kúp egy rándulással emelkedni kezdett.

A másik két kereket támasztéknak használva, Johnnie új irányba fordította a járművet. A földi megfigyelők, akik teleszkóppal nézték a Kúpot, azt látták, hogy eltűnik a Hold keleti peremének takarásában. A feltaláló közben magyarázatot adott:

– Valamennyien tudni szeretnénk, mi van a másik oldalon. Most felemelkedünk a megfelelő magasságba, hogy az egészet beláthassuk.

A társai ezalatt a padlóba épített ablak fölé helyezték a tükröt, ami így egyenesen lefelé nézett. A Kúp hamarosan a hatalmas korong közepe felett lebegett, körülbelül száz mérföldes magasságban. A felszín fényárban úszott, leszámítva egy árnyéksávot a nyugati szélen. A Földről nézve a Hold legfeltűnőbb vonása a látszólagos lapossága volt, ám a másik oldala inkább gömbölyűnek hatott.

Ekkor azt is megtudtam, hogy az utazók néhány perccel korábban oldalról is jól ráláttak az égitestre.

– A tapasztalataink alátámasztják számos csillagász elméletét – magyarázott Johnnie –, amely szerint a Hold, ami ugyebár mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Föld felé, nem szabályos gömb, hanem inkább tojás alakú, és a keskenyebbik vége szegeződik a Földnek. Ha elfogadjuk a bolygókeletkezés-elméletet, akkor a Hold minden valószínűség szerint olvadt állapotban volt valaha, és a Föld gravitációjának hatására alakult ki ez a formája. De most nézzék meg a krátereket!

Jómagam alaposan megbámultam őket, sőt nem tudtam levenni róluk a szememet. A Holdnak ezt az oldalát gyakorlatilag elborították a kráterek.

Több ezer létezett belőlük az általunk jól ismert oldalon, de itt legalább ötször annyi volt. Mást nem is lehetett látni: sem síkságokat, sem tengereket, sem hegyeket. Ez a felszín… láttak már felvételt, ami egy nagyobb vízfelületről készült felhőszakadás idején? Hasonmód, a kráterek úgy néztek ki, mintha valaha milliónyi, gigantikus vízcsepp hullott volna arra a szürke felületre.

Félórán át néztem a közvetítést, mialatt Johnnie nagyon lassan ereszkedett a Kúppal. Aprólékos gonddal megvizsgálták a felszín minden részét, míg végül ki merték jelenteni, hogy nincsenek emberek jelenlétére utaló nyomok, de még növények sem. Amikor már csak egy mérföld választotta el őket a felszíntől, minden korábbinál élénkebb érdeklődéssel figyeltem.

A Kúp egy körülbelül százötven mérföld átmérőjű kráter felett lebegett. A sziklafalak magassága tíz mérföld lehetett, és egy lávafolyásokra hasonlító alakzatokkal teli medencét fogtak közre. Óriási hasadékok szeldelték a felszínt, és középtájt egy nagyjából negyed mérföld átmérőjű nyílás ásítozott. Fentről nézve teljesen feketének látszott, ami nagy mélységre utalt.

– Ha a hasadékoknál szállunk le, semmit sem tudhatunk meg – mondta Johnnie a társainak. – Azt javaslom, ereszkedjünk bele abba a nyílásba, és nézzünk körül. Benne vagytok a játékban?

– Természetesen a legkevésbé sem tekinthető játéknak az – felelte Harry színlelt mogorvasággal –, hogy az űrben röpködünk egy őrült feltalálóval. De felőlem mehetünk, amilyen mélyre csak akarod.

A másik kettő is közölte, hogy egyetért, és Johnnie a nyílás felé irányította a hajóját.

A Kúp lassan, simán ereszkedett lefelé a hatalmas tér közepén. A nap majdnem függőlegesen sütött be az aknába, és megvilágította annak egy jókora szakaszát. Johnnie tartotta a lassú iramot, és a Kúp yardról yardra, néma csendben hatolt be a Hold belsejébe. Perceken át senki sem beszélt, és a feszültség jól érzékelhetően növekedett. Ami engem illet, ritkán megtapasztalt idegesség lett úrrá rajtam. A felfedezők hátborzongató kalandra vállalkoztak!

Minden előjel nélkül, egyik pillanatról a másikra sötét lett. A tükröm elfeketedett. Önkéntelenül felkiáltottam ijedtemben – mi történt?

De rögtön meghallottam Johnnie hangját.

– Beértünk az árnyékba. Hát igen, figyelmeztetnem kellett volna önöket – mondta kissé feszülten, de továbbra is tárgyilagos hanghordozással.

Mialatt beszélt, felgyúltak a Kúp belső lámpái, és a Föld lakói egyszerre fellélegeztek.

Rögtön ezután megállították a hajót. A kormányzó kereket működtetve közelebb vitték a járművet az egyik falhoz, és attól pár lábnyi távolságban lebegni kezdtek. A feltaláló ekkor bevonult az előkamrába, ahol felállított egy különös szerkezetet, majd kijött onnan, és bezárta a belső ajtót. Aztán kinyitotta a külső ajtót, és elkezdett karokat húzogatni.

Nem láthattuk, miben mesterkedik, de pár perc elteltével becsukta a külső ajtót, bement az előkamrába, és amikor visszatért, hosszú csipeszt tartott a kezében, amivel egy omladozó kődarabot fogott – a Hold szívének egy szilánkját! Csakis Parker lélekjelenléte mentette meg a túlságosan izgatott Johnnie-t attól, hogy a kezébe vegye a mintát. Ha megtette volna, a bőre hozzáfagy a kőhöz, ami pontosan olyan hideg volt, mint maga a szörnyűségesen fagyos univerzum.

Johnnie türelmetlenségében reszketve felkapott egy apró palackot, és kirántotta belőle a dugót. Óvatosan leválasztott egy szilánkot a kődarabról, és egyetlen csepp folyadékot hullajtott rá a palackból. És a szilánk szempillantás alatt eltűnt! A felfedezők köhögtek és tüsszögtek, majd Harry kirohant a mintával az előkamrába, és gyorsan bezárta a belső ajtót. Mire visszatért, Johnnie fellelkesülve kiabált:

– Tudtam! Annyira tudtam! Hát ezért ilyen könnyű a Hold! És ez azt jelenti, hogy valóra válhat a tervem! – Vállon ragadta Harryt, és körbetáncolta, mint egy iskolás kölyök. Pár pillanattal később eszébe jutott, hogy illene magyarázattal szolgálnia. Sietve nyugalmat kényszerített magára, és belekezdett: – A gáz miatt ne aggódjanak, a semlegesítők elintézik… és most hallgassanak ide, földlakók! Nem akarom elkapkodni a dolgot, ezért nem ismertetem a tervemet mindaddig, amíg nem vagyok teljesen biztos abban, hogy működni fog. Előbb elrepülünk a Marsra! Ugye megbocsátanak?

VIII. fejezet: Tovább, a Marsra!

A Kúp sikeres startot vett a következő szomszédunk felé. Az utazók először kerestek egy vízszintes területet, ami a Mars felé nézett, aztán Johnnie a kormányzó kerékkel beállította a tökéletesen egyenes irányt. Amikor végül kioldották a rögzítőket, az űrjármű a lehető legnagyobb, de még biztonságos sebességgel kezdett távolodni a Holdtól. Ezzel egy időben jelentősen fokozták a függőleges kerék sebességét, és a hajó hamarosan precedens nélküli gyorsasággal száguldott.

Johnnie emlékeztetett minket, hogy a kommunikációs berendezés tekintélyes mennyiségű áramot fogyaszt, amire talán szükség lesz később, ezért most egy darabig naponta egyszer fog csak jelentkezni, és akkor is csupán néhány perc erejéig. Ezen alkalmakkor nem sok újdonságot tudtunk meg a bolygóközi térről. A négy férfiú, amikor éppen nem olvasott vagy tornázott, különféle játékokkal ütötte el az időt. Ezenfelül egy egyszerű, kisebbfajta vevőkészülék jóvoltából hamar értesültek a napi hírekről, amiket egy, Babcock telepén működő, nagy teljesítményű adóval továbbítottak nekik.

Egy napon Robertson furcsa eszközöket hozott le a felső rekeszből. Johnnie kíváncsian megvizsgálta őket, közben elmagyarázta, nemrégiben azt kérte egy múzeum vezetőitől, hogy küldjék el neki a négy legkevésbé régi ismétlőpuskát. Ennek hallatán felidéztem magamban a történelemnek ezt a mára jórészt elfeledett részletét.

A tűzfegyverek valaha elterjedtnek számítottak az egész világon. Az utolsó háború idején a közkatonák is fel voltak szerelve velük, bár a pusztítást java részben nagyobb gépezetek, az ágyúk okozták, amelyek hatalmas lövedékeket lőttek ki. Jómagam mindig is megdöbbentőnek találtam, hogy az elődeink mennyi leleményről tettek tanúbizonyságot az életet kioltó eszközök feltalálása során, és milyen keveset gondolkodtak az életet fenntartó és meghosszabbító gépek kifejlesztésén.

A felfedezők semmit sem tudtak a fegyverek működéséről. Johnnie beszélt néhány muzeológussal indulás előtt, ám ekkor azt mondta:

– Az igazgató azt írja, hogy a puskák használata mára elfeledett mesterség. Csak annyit tud, hogy a hajtóanyaguk ebben a dobozban van.

Johnnie feltépte a kartondobozt, és kivett belőle néhány megfakult rézhengert, amelyeknek egyik végét kerek fémdugó zárta le – nyilvánvalónak tűnt, hogy ezek az úgynevezett golyók vagy lövedékek.

– Meg tudja mondani valaki, hogyan működik ez az izé? – kérdezte Johnnie a Föld összes lakójától. – Hé, maguk ott! Ne beszéljenek egyszerre! Nem javaslatokat kérek! Azt kérdeztem: tudja valaki?

Nem kapott egyszerű, egyértelmű választ. Gondoljunk bele! Tizenkétmilliárd ember közül egy sem tudta, hogyan kell bánni a régi világ gyilkos kézifegyverével. Ha valaki szeretné röviden jellemezni a nagy változás hatásosságát, ennél többet nem is kell mondania.

Ám itt és most akadt egy probléma, és Johnnie úgy próbálta megtalálni a megoldást, hogy óvatosan végigtapogatta a fegyvert. Hogy rövidre fogjam: az utazóknak sikerült súlyos baleset nélkül kitalálni, hogyan használhatják az eszközöket. Ugyanakkor az egyik puska véletlenül elsült (azt hiszem, ez a helyes kifejezés), de a lövedék ártalmatlanul repült át a rekeszen. Pontosabban elindult, de elkapta a taszítóerő, és derékszögben elkanyarodva folytatta útját. Jókora horpadást ütött a falba, amiből ítélve meglehetősen nagy erőt hordozott. Mindenki belátta, hogy óvatosan kell bánni a fegyverekkel.

Az utazók minden egyes jelentkezésük alkalmával megmutatták a Mars állhatatosan növekvő korongját. És ennek nyomán természetesen mindenki felfrissítette a bolygóval kapcsolatos ismereteit. Az összetett telefotoszkópokkal végzett, legutóbbi kutatások jelentős mértékben gyarapították a tudásunkat. A számtalan tudományos vitát generáló csatornák, amelyek egyesek szerint a marsi évszakok változásai nyomán alakultak ki, ugyanolyan ismerőssé váltak számunkra, mint Amerika folyói. A régebben oázisoknak nevezett, jókora városokat ismét tüzetes vizsgálat alá vették; friss bizonyítékokat kerestek arra nézve, hogy van-e még ott élet. A műszereink ötven mérföldes közelségbe hozták a bolygót, és kevés kétely maradt annak kapcsán, hogy valaha értelmes lények éltek a felszínén, és talán…

Szintén nagy érdeklődéssel figyeltük az egyesek által „Jupiturnusz”-nak nevezett képződményt, ami akkor jött létre, amikor a fehéren izzó Szaturnusz a Jupiter gravitációjának hatókörébe került. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szaturnusz a Nap felé zuhant, amikor nagy testvére magához vonzotta, és fogságba ejtette. De ez korántsem jelentette azt, hogy a Jupiter megállította a tántorgó bolygót: a gravitáció ugyebár egy oda-vissza ható valami.

Gondoljunk így a dologra: a Jupiter és a Szaturnusz sebessége kombinálódott. A Nap immár nem külön-külön vonzotta őket, hanem a párost húzta maga felé, ugyanis egymás körül keringtek. És bár az a sebesség, amivel a Jupiter mozgott a Nap körül, nem nőtt és nem csökkent, a Szaturnusz a befelé irányuló zuhanása révén a csillag felé húzta az óriást. Nem tudott megmaradni az eredeti pályáján, hanem hatalmas ívű, spirális pályán befelé tartott. Amikor ezt a tudósok bejelentették, sokan kezdtek aggódni. Egyesek attól féltek, a gigászi bolygó olyan közel jön, hogy befogja a Földet is.

Ám a csillagászok elűzték ezt a rémképet. A Jupiter arra ítéltetett, hogy pályára álljon a Föld és a Mars között, és onnantól engedelmessé váljon. Ezt könnyű volt kiszámítani: a newtoni törvények szerint minden égitest ott találja meg a pályáját az űrben, ahol a centrifugális ereje egyensúlyba kerül a rá ható gravitációs erőkkel.

A számítások azt mutatták, hogy ez a Nap felé való mozgás a Marsra nem gyakorol majd hatást, jóllehet a Jupiter közvetlenül előtte fog elhaladni. A távolság épp elegendő lesz ahhoz, hogy a Mars mozgását semmi ne zavarja meg, viszont évek fognak eltelni, mire lezajlik a változás.

Azért megyek bele ezekbe a részletekbe, mert nagyon fontosak annak megértéséhez, ami később következik. Nyilván emlékeznek még arra, hogy a bajt okozó ikerpár másik fele egy ideje már a Nap felé száguldott. A csillagászok számításai szerint hiperbolikus pályán haladt, ami azt vetítette előre, hogy miután körbelendül a Nap körül, kirepül az űrbe, és soha többé nem tér vissza. A kifelé vezető úton elhalad a Föld mellett, de nem veszélyes közelségben.

Én időközben végeztem a becslésekkel, és már az életnagyságú modellen dolgoztam. Tavasz volt, a közelgő aratás a megszokottnak ígérkezett az egész világon. Az emberek minden jel szerint beletörődtek, hogy csökkentett adagokon kell élniük, és úgy véltem, késleltethetem a bejelentést, amíg nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Ha érzékelni lehetett volna az elégedetlenséget, a kockázatokat vállalva azonnal az emberek elé tártam volna a tervemet. Viszont mindenképpen el akartam nyerni a kezét az egyetlen lánynak, akit valaha szerettem. Hibáztatnak azért, mert biztosra akartam menni?

Így hát eltitkoltam a tervemet a világ elől, ahogyan egyelőre önök elől is eltitkolom. Néhány megbízható asszisztenst kivéve senki sem tudott a brazil partvidéken működő állomásról, ahol a gyakorlatban is kipróbáltam a tervemet. Volt egy időszak, amikor egy vállalkozó szellemű „riporter” mindent tönkretehetett volna számomra; ám az emberek addigra megtanulták tisztelni a feltalálókat, és szert tettek arra a csodás vonásukra, miszerint a maguk dolgával törődtek. Ezért is jár egy pont a változásnak!

Ray és én beszéltünk néhányszor képfonon, és ezen alkalmak új erőt adtak, illetve arra ösztönöztek, hogy megtegyem, ami tőlem telik. Szerettem volna személyesen is találkozni vele, ám az nem lett volna tisztességes Johnnie-val szemben az adott körülmények között. Biztosra vettem, hogy ő sem használná ki a távollétemet. Ray megértette ezt, és nem hívott meg magához.

Az idő nehézkesen vánszorgott előre a Kúpban, mígnem a Mars gravitációja éreztetni kezdte a hatását. Onnantól felgyorsultak az események. Hamarosan eljött a nap, amelyen Johnnie fordítani kezdte a járművet, és amikor az alja „lefelé” mutatott, beindította a függőleges kereket, hogy lecsökkentse őrült sebességüket. És amikor elhaladtak a Mars külső holdja, a Deimos mellett, alig húsz mérföldnyire tőle, az egész világ nézte a közvetítést, hogy megcsodálhassa az apró, fekete égitestet, és bámulhassa annak titokzatos anyabolygóját.

A Mars felszínét, mint mindig, a ritka légkör vékony rétege borította, ami elrejtette a részletek java részét.

A déli féltekén éppen tavasz volt, ezért a déli sarki jégsapkát jól láttuk. Ahogy tovább közeledtünk, a Hellas nevezetű, kerek folt sárgászöld színben rajzolódott ki előttünk, míg a Syrtis Major nyílt területe kopottas kékben. Ami a csatornákat illette, egyenesen vezettek át a Syrtisen, illetve a környező tájakon; vagyis ha a „tenger” tartalmazott is valaha vizet, mostanra biztosan nem – és ha a csatornák valóban csatornák voltak.

Mialatt az alattunk forgó bolygót bámultuk, Johnnie úgy működtette a kormányzó kereket, hogy ellensúlyozza a gravitációt. Így a Kúp a felszínhez képest egy helyben maradt, és hamarosan megpillantottunk több kettős csatornát. Felismertem az Euphratest, és két nagy várost, amelyek keletre terültek el. Folyamatosan közeledtünk a bolygó felé, és rövidesen már inkább egyenesnek, semmint ívesnek láttuk a horizontot. Johnnie a déli félteke 40. szélességi foka felé irányította a járművet, ahol mérsékelt zóna várta.

Ekkorra elég közel jártunk ahhoz, hogy láthassuk a Mars egyetlen hegyrendszerét, a Fastigium Aryntól délre lévő síkból kiemelkedő láncot. Ettől nyugatra voltak a hatalmas „kertek”, ahogyan évszázadok óta nevezték őket. Johnnie távcsővel fürkészte a felszínt, és tájékoztatott minket, hogy ezen az óriási tájon a földművelés jeleit lehet felfedezni. Magukat a növényeket persze nem tudta kivenni ebből a magasságból, ám az éles körvonalakkal határolt, különböző színű foltok arra utaltak, hogy valaki ott módszeresen termel valamit. Én ekkor már több órája álltam a fülkémben.

Mindenki el tudja képzelni, milyen izgatottság lett úrrá rajtunk, amikor tőlünk balra feltűnt a Solis Lacus. Erről a gigászi, ovális területről valaha azt hitték, hogy csupán növényekkel borított síkság, de ma már tudjuk, hogy valójában a Mars fővárosa. Mi több, a közelmúltban megjelent szakkönyvekben Marsopolisznak nevezik. Körülbelül harminc mérföld magasságban jártunk, amikor megláttuk a távolban, és mire fölé értünk, alig öt mérfölddel voltunk felette. Johnnie átkapcsolt minket a lefelé néző ablakra, de tudtuk, hogy ő és a társai erős távcsövekkel pásztázzák a környéket. Harry hirtelen felkiáltott:

– Repülő gépezetek!

És több milliárd ember erőltette a szemét, hogy megpillantsa a gépeket, de távcső nélkül nem láthattunk semmit. Johnnie lassította a fékező kereket, a gravitáció nyomban elragadta a Kúpot, és gyorsabban ereszkedtünk a város felé. Kicsivel lejjebb jártunk, amikor váratlanul egy légi jármű száguldott át a látómezőn, alig száz lábbal a Kúp alatt, de olyan gyorsasággal, hogy még manapság is megdobban a szívem, ha csak rá gondolok!

Hamarosan több száz hasonlót fedeztünk fel. Különös, csapkodó szárnyú gépek voltak; a szárnyaik egymás felett helyezkedtek el, több szinten. Némelyiken fény szűrődött át, mintha a teste majdnem átlátszó lett volna. Az utasaikból egyelőre semmit sem láttunk.

Aztán már a felszínre irányult a figyelmünk. Az atmoszféra idelent sokkal tisztább volt, mint feljebb. Jól láttuk a szinte tökéletesen párhuzamosan futó utcákat. Keresztutcát viszont egyet sem fedeztünk fel, az épületek tökéletesen betöltötték minden teret. Becslésem szerint az építmények tíz mérföld hosszúságban sorakoztak úgy, hogy egyetlen rés sem akadt közöttük. A jelek láttán arra következtettem, az utcák csupán azért kellenek, hogy a napfény néhol elérje a felszínt.

Ezt az elgondolást a temérdek repülőgép jelenléte is megtámogatta. Rajokban röpködtek ide-oda, mint a madarak. Korábban azt hittem, hogy a Földön a közlekedés reménytelenül zűrzavaros lett, de itt kétségkívül sokkal rosszabb volt a helyzet. Nem győztem csodálkozni azon, hogy nem történtek balesetek. Eszembe jutott, hogy a marslakók valószínűleg felfedezték a közeledő Kúpot, és most talán a bolygó összes gépe összegyűlt ezen a helyen.

Oly erős izgalom lett úrrá rajtunk, hogy itt, a Földön senki nem tudott megszólalni, ám Johnnie higgadtan fürkészte a műszereket, és bejelentette:

– A légnyomás körülbelül akkora, mint a Mount Everest csúcsán. A hőmérséklet 10 Celsius-fok. Fiúk, ha a levegő is olyan, mint odahaza, sétálhatunk egyet!

Harry máris kirakott három állatot az előkamrába. A tükröt nem mozdították el, így az egész világ idegesen várt egy-két percig. Életben marad egy emberi lény azon a levegőn? Johnnie végül becsukta a külső ajtót, kinyitotta a belsőt, és kivette a nyulat. Az állatka élt, bár szaporán lihegett; viszont a galamb és a mókus igen elevennek tűnt, mintha élvezte volna a levegőváltozást.

– Helyes! – jelentette ki Johnnie. – Pár másodperc múlva lent leszünk. Odaviszem a tükröt az egyik ablakhoz, hogy láthassák mindazt, ami történni fog.

És hamarosan már Marsopoliszt bámultam körülbelül száz yard magasságból.

Az építmények nem voltak különösebben magasak. A külsejükből ítélve gyáraknak tűntek, leszámítva egy körülbelül három mérfölddel odébb álló, vöröses épületegyüttest, ami kissé kiemelkedett a többi közül. Ezt már a Földről is láttuk, és valamikor régen elnevezték Capitoliumnak. Engem azonban elsősorban maguk a marslakók érdekeltek.

Már régebben felállítottam magamnak egy teóriát arról, hogyan nézhetnek ki. Úgy gondoltam, mivel a Marson kevés a levegő, a lakóinak rengeteget kell lélegezniük ahhoz, hogy elegendő oxigénhez jussanak, ezért hatalmas tüdőre van szükségük. Azt is feltételeztem, hogy a testfelépítésük a miénkhez hasonló, viszont a gyenge gravitáció miatt sokkal nagyobbra nőnek, mint mi, emberek. Ám ugyanezen ok miatt a nagy testtömeg felesleges lenne számukra. Röviden, azt gyanítottam, hogy amolyan agár-típusok: nyúlánk testű, hordómellkasú, vékony tagokkal felszerelkezett teremtmények.

Így esett, hogy kiabálni tudtam volna örömömben, amikor azt láttam, hogy a Kúptól alig száz yardra az egyik repülő leszáll arra a nyílt területre, amely felé mi is tartottunk. Pár pillanat múlva egy marslakó szállt ki a gépezetből – és az elméletem igazolást nyert!

Egyenesen felénk nézett, közben gyors taglejtésekkel jelzett másoknak, akik kívül estek a látóterünkön. Az alak megdöbbentően magasra nőtt – legalább húsz lábra! A feje rendkívül hosszú és keskeny volt, viszont az arcvonásait ekkor még nem tudtam kivenni. A mellkasa – ahogyan sejtettem – aránytalanul nagyra duzzadt a teste többi részéhez képest. Az alteste és a lába képtelenül véznának tűnt. Máskülönben emberszabású emlős volt – ember!

Harry ügyesen kezelte a vezérlőkarokat, és sikerült kisebbfajta döccenővel letennie a Kúpot. Ám a tekintetünk a tér körül álló épületekre és a falak tövében összegyűlt, óriási tömegre tapadt. A távolból tarka masszának látszottak csupán. Kivétel nélkül izgatottan mozogtak, ami lehetetlenné tette, hogy tisztán kivegyük a részleteket.

Hallottam, Johnnie kinyitja az előkamra belső ajtaját. Ő és Harry arra készültek, hogy azonnal kiszállnak. Nem érzékeltük alapos felkészülés jeleit – az ember azt hihette, ők ketten csupán egy kellemes, tengerparti sétára indulnak, amilyen oldottan viselkedtek. Nem láthattam őket, de hallottam, hogy Robertson odalép hozzájuk, és fojtott hangon azt mondja nekik:

– Jobb lesz, ha magatokkal viszitek ezeket. – Nyomban megsejtettem, hogy a puskákról beszél. – Nem tetszik nekem az a tömeg. Lehet, hogy van náluk fegyver. Nem árt, ha ezek nálatok lesznek.

Egy pillanatra csend támadt, aztán Johnnie türelmetlenül kifakadt:

– Ó, igen, igazad van! Fő a biztonság – tette hozzá, egy olyan mondást idézve, amit a négyszáz évvel ezelőtti őseink hagytak ránk. Hallottuk, hogy a belső ajtó becsukódik, aztán rövid időre csend támadt. Néhány másodperc múlva, a történelem során első ízben emberek léptek a Marsra.

IX. fejezet: Ezek emberek?

Mialatt tovább nézelődtem, Johnnie emlékeztette Harryt, hogy óvatosan mozogjon, mert a gyenge gravitáció miatt egy elhamarkodott lépésből jókora ugrás lehet. Egy évezrednek tűnt az idő, mire megjelentek az ablakunk előtt. Mindketten erősen ziháltak, az arcuk kivörösödött. Nagyon óvatosan mozogtak, de megnyugtatóan mosolyogtak ránk.

Johnnie közölte, egyelőre csupán szeretnék megmutatni magukat, majd a tömeg felé fordult.

És micsoda tömeg volt az! A lények külseje – finom kifejezéssel élve – megdöbbentett minket. Ebből a közelségből már jól láttuk, hogy háromszor olyan magasak, mint egy felnőtt ember, ugyanakkor úgy tűnt, sokkal kevesebbet nyomnak. Ha hat végtagjuk lett volna, talán a „pókszerű” kifejezéssel jellemezném őket. Hatalmasan duzzadó mellkasuk jócskán felerősítette ezt a benyomást.

Körülbelül ötven yard választotta el őket a Kúptól, és ha halkan is, de hallottuk őket. Akármiről beszéltek, kellemetlen hangjuktól rossz érzéseim támadtak. Az járt a fejemben, hogy ha nincsenek is ellenséges szándékaik, bizonyosan mogorvák valami miatt.

És tudom, hogy a többi néző is hasonlóan érzett.

Az az alak, akit először láttam, vagy féltucatnyi társával együtt kilépett a sokaság közepéből, és elindult felénk. Hihetetlenül hosszú lépteiknek köszönhetően két másodperc alatt előttünk termettek. Húsz lábnyira tőlünk azonban megálltak, míg a két képviselőnk közvetlenül a Kúp mellett várta őket. Ez volt a legdrámaibb pillanat a Teremtés óta: a bolygóközi diplomácia első pillanatainak lettünk tanúi. El tudnak képzelni jobb lehetőséget Johnnie-nak a pózolásra?

Ám ő kimondottan rosszul festett, főleg azért, mert hevesen zihált. Hozzá hasonlóan Harry sem volt jó bőrben, viszont a marslakók tökéletesen nyugodtan viselkedtek. És milyen különleges teremtményeknek bizonyultak! Nyilván önök is látták azokat a kinemagramokat, amiket Parker és Robertson hoztak a Földre, de azok korántsem adják vissza teljeskörűen az élményt, jómagam megborzongok, valahányszor eszembe jutnak azok a szörnyű arcok.

Képzeljenek el egy fejet, ami olyan magas, mint egy kamasz fiú, és ugyanolyan vékony is! A felső harmada homlok, ha minősíthetem ilyen egyszerű névvel azt a hátborzongató torzulatot. A szemek a fej két oldalán ültek – mint a földi madaraké –, és így jócskán kiemelték a fej oldalhosszát, továbbá felhívták a figyelmet az orr teljes hiányára, hacsak a rút ábrázat közepén lévő, apró nyílás nem az volt. Hanem a száj…! Az ember rémálmában sem talál ki rondább valamit annál az ijesztő hasítéknál, ami közvetlenül a rideg, merev szempár alatt húzódott. Ugyanakkor tökéletesen illett a vékony, hegyes állhoz, ami vagy féllábnyira meredt előre az „arc” többi részéhez képest.

Amikor alaposabban megvizsgáltam a szemüket, sejteni kezdtem a rossz érzéseim okát. Semmiféle érzelem nyomát nem tudtam felfedezni azokban a tág, merev pupillákban.

Még a régi idők keselyűinek tekintete sem volt fele ilyen kegyetlen. A teremtmények azzal a rideg, tudományos érdeklődéssel figyelték Johnnie-t és Harryt, amivel a földi biológusok tanulmányozták a rovarokat.

A vezetőjük hirtelen kinyitotta ocsmány száját, és beszélni kezdett. Nem tudom híven leírni a hangot, leginkább talán távoli morajlásra hasonlított. Először azt hittem, hogy valahol a messzeségben beindult egy jókora gépezet, de a barátaink figyelmesen hallgatták a teremtményt. Megpróbáltam elcsípni egy-egy elkülöníthető hangot, de nem nagyon ment.

Nem tudtam szavakra vagy szócsoportokra osztani a folyamatos zúgást.

A marslakó pár másodpercig beszélt, aztán várt, majd ismét mondott valamit. Amikor harmadszor is ezt tette, felfedeztem, hogy ugyanazt ismételgeti. De semmi sem utalt arra, hogy kérdez valamit, kijelent, netán parancsot ad. A hangjából nem érződött hangsúly, sem színezet, és csak minimális moduláció jellemezte. Másrészről kimondottan ijesztőnek hatott.

Úgy vettem észre, hogy nincs foguk, így a foghangok teljességgel hiányoztak a beszédükből, a torokhangok érződtek uralkodónak. A morajlásban olyannyira nem volt dallam, hogy szinte komor színezetet kapott, és elsősorban durvának vagy gorombának érződött.

Johnnie eljutott a helyesnek vélt következtetéshez, és nem kevés lihegés árán elmagyarázta, hogy a marslakók azt tudakolják tőlük, mit óhajtanak. A feltaláló és Harry előre begyakorolt pantomimmel válaszoltak. Először Johnnie feltartott egy ceruzát, és elmutogatta társának, hogy egy ugyanilyen tárgyat kér tőle. Harry lendületesen bólogatva előhúzott egy ceruzát, és átadta. Miután így megmutatták, hogy a bólogatás az „igen”-t jelenti, Johnnie megkérdezte és elmutogatta, hogy a társa visszakéri-e a ceruzát, és miután Harry hevesen megrázta a fejét, ő zsebre vágta a ceruzát.

Ekkor rövid szünetet tartottak, és a póznaszerű emberek közül többen is morogni kezdtek. Utánozták a bólogatást és a fejrázást, majd komor hallgatásba merülve figyelték Johnnie-t. Ő odanyújtotta a ceruzát a csoport egyik tagjának, aki tétovázás nélkül felé lendítette vézna karját, és undorító kezével megmarkolta az írószert. Amikor a gilisztaszerű, vonagló ujjak ráfonódtak, az olyan volt számomra, mintha egy táplálkozó polipot néztem volna.

A lények aprólékos gonddal vizsgálgatták a földi tárgyat, és minden mozdulatuk arra utalt, hogy még sosem láttak ilyesmit. A vezetőjük végül visszaadta, méghozzá olyan különösen magabiztos mozdulattal, amitől valahogy még ijesztőbbnek tűnt a megjelenése. Johnnie ekkor elővarázsolt egy jegyzettömböt, és gyorsan rajzolt rá egy kört, aminek a felszínén ott állt az apró Kúp, és odamutatta a marslakóknak. Ők szemügyre vették, a feltaláló pedig próbaképpen biccentett egyet. A marslakók erre mind elkezdtek hevesen bólogatni…

Ezt követően Johnnie új rajzot készített: egy nagy körrel kezdte, amiből sugarak törtek elő, és különböző méretű, kisebb köröket rajzolt mellé, nagyjából azokra a helyekre, amelyeken a Naprendszer bolygói keringtek. Aztán fölvázolt egy apró Kúpot a negyedik körre, majd a harmadikra mutatva elmutogatta, hogy ő és Harry onnan jöttek. Ezt követően átadta a tömböt a marslakóknak. Valamennyien alaposan megnézték, közben egyhangú morgást hallattak.

– Ha olyan intelligensek, amilyennek gondoljuk őket – mondta Johnnie –, akkor eleget konyítanak a csillagászatról ahhoz, hogy megértsék a vázlat jelentését.

Tudtam, arra a biológiai elméletre gondol, amely szerint a Mars, a Földnél kisebb lévén hamarabb hűlt le, ennélfogva hamarabb vált alkalmassá arra, hogy élet keletkezzen rajta. Ebből az következett, hogy a marslakók talán fejlettebbek nálunk.

A pózna-emberek vezetője kísérletezni kezdett a ceruzával: egy apró oválist rajzolt a Földet jelképező kör mellé!

– Ez a Hold! – jelentette be nagy örömmel a feltaláló a kedvünkért. Az imént elfelejtettem megemlíteni, hogy a tükör ekkor úgy volt beállítva, hogy mi láttuk és hallottuk, mi történik odakint, de a marslakók nem láttak és nem hallottak minket.

Az előzetes tapogatózást alapnak használva, Johnnie és a marslakók hamar kidolgoztak egy egyszerű, de egész hatékony jelnyelvet. Egyik fél sem próbálta elsajátítani a másik beszédét – a szervi különbségeken múlt a dolog, amiket valószínűleg nem lehetett áthidalni. Ehelyett csakis a szemre és az agyra támaszkodtak… Nem óhajtom megtölteni ezeket az oldalakat a részletekkel. Ha valakit érdekelnek, mindent megtalál a nyelvészeti szaklapokban és a témába vágó kinemagramokon.

Johnnie tartotta magát ahhoz az elvéhez, hogy nem távolodik el túlságosan a Kúptól.

– Ha azt akarják, hogy találkozzunk a nagyfőnökükkel – mondta halkan kuncogva –, szólok nekik, hogy hozzák ide. Úgy gondolom, az első ember a Földről van olyan fontos, mint az elnökük, vagy minek nevezik.

Így aztán már az első napon sokat haladtak előre. A két felfedező alig mozdult el a Kúp ajtajától, még az ebédet is ott kapták be sietve. Mire eljött az este, többé-kevésbé alkalmazkodtak a ritka levegőhöz. Végül elmagyarázták a marslakóknak, hogy alvásra van szükségük, és minden ceremónia nélkül visszatértek a járművükbe.

A négy férfiú bőségesen megvacsorázott, közben kicserélték az észrevételeiket az elnökkel és más interkontinentális hivatalnokokkal. Amit eddig megtudtak, túl összefüggéstelen volt ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni; így a barátaink hamarosan nyugovóra tértek. Mivel a marsi éjszaka majdnem ugyanolyan hosszú, mint a földi, valamennyien remekül aludtak; mindazonáltal, a biztonság kedvéért felosztották a napkeltéig hátralévő időt, és felváltva őrködtek.

X. fejezet: A Mars dilemmája

Kissé csalódott voltam, amiért a felfedezők nem próbáltak kideríteni valamit a marslakók éjszakai életéről, azt ugyanis sok vita övezte. Viszont tudtam, hogy fáradtak, és magam is lefeküdtem aludni. Másnap reggel Johnnie ismét találkozott a „bizottsággal”, egy órával azután, hogy a keleti láthatáron megjelent a Nap, ami itt fele olyan fényesen sütött, mint a Földön.

Csak ő és Harry jelentek meg odakint, mert fenn akarták tartani a látszatot, miszerint csupán ketten érkeztek látogatóba.

A nap folyamán türelmesen fejlesztették a közös jelnyelvet, és gyarapították a tudásukat. Bizonyos területeken lassan haladtak, és a legtöbb földlakó nem követte folyamatos figyelemmel az eseményeket. Azon az estén Harry összefoglalta nekünk mindazt, amit kiderítettek.

– A csatornák, mint azt önök is bizonyára sejtik, vízi utak, amelyek a sarki jégsapkákat kötik össze az öntözött területekkel. Az északi és a déli féltekén nyár és tél váltja egymást, ahogyan nálunk is, csakhogy a tél itt szörnyű egy valami. A marslakók melegvérűek, mint mi, és az évszakok váltakozásának megfelelően vándorolni szoktak egyik féltekéről a másikra, hogy elmeneküljenek a fagy elől.

A társadalom manapság is ugyanolyan, amilyen több ezer évvel ezelőtt volt. Tudom, hogy ez különösnek hangzik, de úgy tűnik, ez az igazság. Az itteni teremtmények két, jól elkülöníthető osztályba vannak sorolva: az uralkodók, közéjük tartoznak azok is, akikkel beszéltünk, valamint a munkások, akiket bemutattak nekünk.

Jómagam a fülkében álltam, amikor lezajlott ez a bemutatás. A munkások alapjában véve úgy néztek ki, mint az uralkodók, de nem nőttek olyan magasra, továbbá kissé testesebbek voltak, viszont az izomzatuk petyhüdtnek tűnt; és valamennyien egyenruhát viseltek. A fejük alacsonyabb és szélesebb volt, mint az uraiké, az álluk nem állt annyira előre, és a szemükből sokkal, de sokkal szelídebb, sőt kifejezetten barátságos tekintet sugárzott.

– Ez az állapot immár megszámlálhatatlanul sok évszázada fennáll – folytatta Harry. – Úgy tűnik, több forradalomra is sor került, mielőtt az ember megjelent a Földön, de valamennyit kegyetlenül leverték. Egy ideje már egy körülbelül háromezer családból álló csoport elnyomás alatt tartja a többieket, akiknek száma több millióra rúg. Néha van egy-egy kisebb lázongás, de sosem széles körű.

Az elnök ekkor feltett egy kérdést:

– Mit gondol, Babcock, mi az oka a társadalmi fejlődés hiányának?

Johnnie azt válaszolta, hogy csakis egy magyarázatot tud elképzelni.

– Mindenki tisztában van vele, hogy a Mars könnyű bolygó. Felmerült önökben valaha a gondolat, hogy itt nagyon kevés a vas és a többi, nehezebb fém? Nos, a vas olyan ritka a Marson, mint a Földön a platina. Sejtésem szerint a csekély számú hegy és az alacsony vulkanikus aktivitás a felelős az ércek hiányáért.

Mindenesetre a vas ritkasága a gépek hiányát eredményezi. A marslakók szinte mindent kézzel csinálnak, mint a régi kínaiak. Az uralkodók birtokolják az összes kibányászott fémet, és java részét a repülőgépeikhez használják fel. Ez jelentős előnyt ad nekik a munkásokkal szemben, mivel módjukban áll ellenőrizni őket anélkül, hogy veszélynek tennék ki magukat. A körülményekből ítélve a haladás annál a szakasznál állt meg, ami a Földön 1700 körül zajlott le.

– És mert nincsenek gépek – szólt közbe Harry –, amik elvégeznék a munkát, az elnyomottaknak nemigen van komoly okuk a lázadásra. Nem sokat nyernének, mivel akkor is a régi módon kellene dolgozniuk.

– A csatornák kettős célt szolgálnak – folytatta Johnnie. – Nem csupán az öntözéshez kellenek, hanem azon szállítják a munkásokat egyik termőföldtől a másikhoz, ahogyan a szükség diktálja. Minden gyártás, kivétel nélkül a városokban történik. Természetesen a marslakókban még a hullámmotor gondolata sem merült fel, mivel az apró holdak akkor sem okoznának magas dagályt, ha lenne hozzá elegendő víz. Így ők továbbra is a felszín alól kitermelt energiaforrásra támaszkodnak. Be kell vallanom, nem értettem tisztán, hogy az üzemanyag folyékony-e, vagy szilárd, de még az is lehet, hogy gáznemű.

És ez minden, amit a mai napon megtudtunk. Á, van még valami: rendkívül jó műszerekkel rendelkeznek, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint a mieink. Tudják, hogy a Hold mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Föld felé, és hogy a Merkúr, illetve a Vénusz ugyanígy viselkednek a Nappal. Viszont a Föld felszínéről keveset tudnak, amiért az atmoszféránk a felelős.

És ezzel a napi beszámoló véget ért.

Felhívtam Rayt, és megbeszéltem vele a híreket, amiket persze ő maga is hallgatott.

– Johnnie hogyan is tudna kideríteni bármit, ami értékes lehet számunkra egy ilyen Istentől elhagyatott világon? – vetettem fel elgondolkodva. – Neked mondott valamit a tervéről?

– Közvetlenül az indulás előtt felhívott – válaszolta kissé tétovázva. – Azt mondta, a terve bizonyos értelemben automatikus, mert az egyes lépéseket az fogja eldönteni, hogy mit fedez fel. Majdnem pontosan ezeket a szavakat használta. Az az érzésem, hogy a Mars után máshová is el fog menni. Nem tudom, miért, de valami ezt súgja.

– Remélem, akárhová megy, előáll egy felfedezéssel, ami megoldja az élelmiszerhiány problémáját – feleltem.

Ray aggodalmasan nézett a tükörbe, és azt kérdezte:

– Nem vagy elégedett a saját megoldásoddal?

– Jelenleg úgy látom, minden rendben van vele, de jobban érezném magam, ha kudarc esetén kéznél lenne egy alternatíva. Túl komoly az ügy ahhoz, hogy ne legyünk biztosak a sikerben.

Ma már nem tudom pontosan felidézni Ray következő szavait, mindenesetre rendkívüli mértékben felbátorítottak. Ez bizonyára inkább a hangnemnek köszönhető, semmint a mondatoknak. De mindenképpen azzal a meggyőződéssel léptem ki a fülkéből, hogy ha kudarcot vallok, az a saját hibám lesz; ha pedig győzelmet aratok… lehunytam a szememet, hogy ne ábrándozzak tovább a jutalomról.

Azon az éjszakán a modellem részleteinek finomításával foglaltam el magamat.

Másnap Johnnie új hírrel riasztott meg minket: az éjszaka közepén furcsa neszre ébredtek. Kopogtatásnak tűnt, mintha valaki szeretett volna bejutni a Kúpba. A város gyenge, vöröses fényénél alaposan megvizsgálták a jármű közvetlen környékét, de semmit sem találtak. Épp eljutottak odáig, hogy feladják, amikor Robertson véletlenül kinézett a padlóba ágyazott ablakon.

Két marslakó bámult felfelé a Kúpba. Az arcuk és az egyenruhájuk láttán Johnnie tudta róluk, hogy munkások, és Harryvel együtt azonnal gyanította, hogy segítséget akarnak kérni. Az ablakot nem nyithatták ki, de a jelnyelv alkalmazásával így is beszélhettek velük. A jelekből ítélve ez a két teremtmény valahonnan távolról kifigyelte a rendszer kidolgozását, és most némi nehézséggel ugyan, de elmagyarázták a barátainknak, hogy mit akarnak.

Azt mondták: az uralkodó osztály tagjai durvák és kegyetlenek. A munkások nem kaptak elég ennivalót, és különösen nagy hiányt szenvedtek még valamiben, amit a társaink nem értettek tisztán, mindenesetre Johnnie úgy vélte, hogy ez a valami a tüzelőanyag vagy a fűtés lehet. Azt is megtudta, hogy a munkások titokban lázadásra készülnek, ám egy darabig nem értette meg, hogy ő és a társai miben tudnának segíteni. Végül az egyik marslakó ügyesen mutogatva eljátszotta neki, hogy a Kúp kiváló erődítmény lenne, amellyel megtámadhatnák és elfoglalhatnák az élelemraktárakat.

Harryben azonnal feltámadt az együttérzés. Dühítette a gondolat, hogy az uraik elnyomják ezeket az oly egyszerűnek és jámbornak látszó teremtményeket. Ráadásul a tény, hogy képesek voltak alagutat ásni a Kúphoz, további bizonyítékként szolgált az őszinteségükre. Ám Johnnie kételyeknek adott hangot a következő szavaival:

– Ha segítünk megdönteni ezt a zsarnoki kormányzatot, annak az lehet a vége, hogy a szerencsétlen fickók nem tudják majd kormányozni magukat és kezelni a dolgokat. Nem ismerjük őket.

Így aztán úgy döntött, hogy vár még, amíg többet megtud a marslakókról, és elmutogatta a látogatóknak, hogy később értesíti őket. Csalódottnak látszottak, és duzzogva távoztak, mint a gyermekek. Miután elmentek, időről időre mások is felbukkantak a hajó alatt, és gyanakodva néztek be a Kúpba, mígnem Parker egyre idegesebb lett, és letakarta az ablakot.

– Le fogok ásni ennek a dolognak a legmélyére – közölte velünk Johnnie, mialatt ő és Harry felkészültek a következő találkozóra. A „delegátusok” már az ajtónál álltak. – Nyugtalanítanak ezek a magas homlokú fickók, és ha nem cselekednek helyesen az adott körülmények között, meg fogom büntetni őket. – Búcsúzóul még ránk vigyorgott, és átváltotta a képet a másik tükörre.

Ezen a reggelen kétszer annyi marslakó gyűlt össze a téren, mint az előző napon. Ráadásul – hacsak nem a képzeletem játszott velem – még ridegebbnek vagy barátságtalanabbnak tűntek; az a kínos érzésem támadt, hogy készülnek valamire. Ám a „megbeszélés” zavartalanul folyt órákon át; az éberségem fokról fokra alábbhagyott, és már nem kerestem bajra utaló jeleket.

XI. fejezet: Az ütközet

Megtudtuk, hogy rossz időszak köszöntött a kicsiny bolygó lakóira. A vízkészlet folytonos csökkenése miatt a termés rendkívül gyenge volt. A földi műszerek rég megmutatták nekünk, hogy a Mars egyenlítőjénél a csatornák korántsem olyan szembetűnőek, mint korábban, de azt senki sem feltételezte, hogy a vörös bolygó lassan kiszárad. A pózna-emberek azt állították, hogy a Nap gyorsabban párologtatja el a vizet, semmint a talaj fel tudná szívni.

És most elérkeztem a kellemetlen részhez. Értesüléseink szerint a Marson az uralkodók évszázadokon át megölették azokat az elnyomottakat, akik elértek egy bizonyos kort, és már nem tudtak hatékonyan dolgozni. Nem akarták improduktív munkásokra pazarolni az ennivalót. De még jobban megrázott minket a hír, miszerint az uralkodók nemrégiben úgy döntöttek: sterilizálják a munkások felét, hogy csökkentsék a népszaporulatot!

Jómagam elképzelni sem nagyon tudtam, hogy értelmes lények képesek ilyen barbár módszerekhez folyamodni. Mi, földlakók már attól is rosszul éreztük magunkat, amikor kissé csökkentek a fejadagok, erre tessék, ott állt rengeteg balszerencsés teremtmény, akiket sebészi úton akartak ivartalanítani, és mindezt azért, mert néhány ezer uralkodó parazitának tartotta őket. Nyilván önök is egyetértenek azzal a gondolattal, hogy ha az uralkodók nem küzdöttek volna a haladás ellen már a korai időkben is, a munkások közül óhatatlanul kikerült volna egy géniusz, aki talált volna megoldást a súlyos problémákra.

Ennek nyomán eszembe jutott, a Földön is léteztek valaha olyan emberek, akik konokul kitartottak amellett, hogy meg kell őriznünk a kasztokat és a társadalmi osztályokat; még a saját felmenőim is ezt hangoztatták. Borzongva gondoltam bele, mi lett volna a földi emberekkel, ha ezeknek a régi arisztokratáknak sikerül megtartaniuk a hatalmat. És ismét hálát adtam Istennek, hogy a mi bolygónkon a munkások felbátorodtak; és mert az ő küzdelmeiknek köszönhetően nálunk egyetlen, dicsőséges osztály létezik, ami békét és biztonságot nyújt mindenkinek.

Majdnem délre járt az idő, amikor a Kúpban tartózkodó Robertson észrevette, hogy egy marslakó nézi őt a padlóba ágyazott ablakon át. A következő pillanatban a fickó eltűnt, Robertson pedig furcsának találta ezt a viselkedést, ezért elbújt egy berendezés mögött, és onnan figyelte az ablakot. A teremtmény hamarosan visszatért, óvatosan bekémlelt – és Robertson ekkor meglátta, hogy az illető nem munkás, hanem a másik típushoz tartozik. Az uralkodók felfedezték az alagutat!

Robertson azonnal értesítette Babcockot egy erre a célra kitalált, meghatározott ritmusú kopogással. Ekkor Johnnie és Harry visszatértek a Kúpba, és hamarosan úgy döntöttek, hogy a helyzet rendkívül súlyos. Az ablakon kinézve azt látták, hogy a hír már eljutott a „delegátusokhoz”, és hírnökök rohangáltak mindenfelé.

Johnnie izgatottan átváltotta a képet a belső tükörre, és azt kiáltotta:

– Ha valóban lázadás készülődik, akkor ezek a vezetők talán meglepetést tartogatnak nekünk! De nem hagyom, hogy bármit tegyenek ellenünk! Tartsátok nyitva a szemeteket!

A négy férfi gyorsan eltorlaszolta az előkamrát, és leengedte az ablakok feltekert redőnyeit. Ezek fémlemezekből készültek, és lehetővé tették, hogy bentről kifelé nézve átlássanak rajtuk, ugyanakkor erős védelmet adtak. Johnnie kinézett valamennyi ablakon, majd jelentette, hogy a téren rengeteg marslakó gyűlt össze, java részben az uralkodó osztály tagjai. A repülő gépezetek eltűntek a környékről, cserébe a tér szélén hajítógépre emlékeztető, furcsa szerkezetek jelentek meg.

– Nem tudom megfejteni, mi a céljuk – mondta a fejét csóválva Johnnie. Aztán rövid gondolkodás után felkiáltott: – Fiúk! Ezek nyilván látták a lendkerekeket, és kitalálták, hogy mire valók! És nincs elegendő vasuk. Értitek? Szükség esetén inkább megsemmisítik a Kúpot, semmint hagyják, hogy elrepüljünk vele!

És mialatt kimondta az utolsó mondatot, a vezérlőberendezésekhez ugrott. Olyan gyorsan indította be a motorokat, hogy félő volt, kiégeti a foglalatokat, de vállalta ezt a kockázatot. Kellett némi idő ahhoz, hogy a hatalmas kerekek elérjék a hatékony sebességet, és addig a Föld lakói rettegve várták a támadást. Lehet, hogy egy számunkra ismeretlen, borzasztó vegyszert fognak használni, ami szétmarja a Kúp falát, majd a barátainkra zúdul? Netán valamilyen gázt, például nitrogéntartalmú étert, ami képes áthatolni a falon, és megöli az utazókat?

Mialatt mi, földi emberek ezekkel a rémképekkel ijesztgettük magunkat, az uralkodók eredeti csapata megjelent a Kúp bejáratánál, és bekopogott. Egy új alak érkezett velük, akit Harry utóbb úgy jellemzett: „a legrondább, leggonoszabb külsejű pózna mind közül”. Arra következtetve, hogy végre elhozták a főnöküket, és optimistán remélve, hogy születhet még békés megoldás, Johnnie végül úgy döntött, beszél a delegációval. Harry ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen – mint utóbb kiderült, az előkamrában rejtőzködött, ősrégi ismétlőpuskával felfegyverkezve.

Parker az egyik, redőnnyel védett ablakon át figyelte a tárgyalást, és tudatta velünk, hogy mit tapasztal.

– Azt hiszem, megpróbálják rávenni Johnnie-t, hogy álljon be közéjük. Valamilyen nagyszabású ajánlattal csábítják. Talán egy holdat ajánlanak neki – mondta komoran, aztán dühösen kifakadt. – A pokolba ezekkel a nyurga ördögökkel! Most meg hipnotizálják a fiút?

Johnnie utóbb elmesélte, az az érzése támadt, hogy megigézték. Elégedettséggel vegyes álmosság telepedett rá, amit csak minden akaraterejét összekaparva tudott lerázni magáról. Mikor felocsúdott, egyből rádöbbent, hogy a kegyetlen szörnyek csak az időt húzták, mert terveztek valamit. Ekkor minden bocsánatkérés nélkül sarkon fordult, és berohant az előkamrába.

De még így is, amint a lába a fémpadlót érte, megérezte a vállán a főnök kezét. Gondoljanak bele, milyen érzés lenne, ha egy nyaláb csáp vonaglana az arcuk előtt! Nem csoda, hogy Johnnie még manapság is álmodik az esetről. Mindenesetre kiszabadította magát, ám amikor megfordult, azzal szembesült, hogy három alak próbál benyomulni mögötte. Parker készen állt, hogy kinyissa a belső ajtót, de félt megtenni addig, amíg a külső nyitva volt. És a marslakók eltorlaszolták az utat.

És ekkor Harry elsütötte a puskát. Az első próbálkozás azt eredményezte, hogy az egyik marslakó koponyájának tartalma beterítette az előkamra falait. A második lövedék mellbe talált egy másikat, és takarosan öt részre hasította azt a fickót. Ám Harry elhibázta magát a főnököt, aki a csapat többi tagjával együtt futva menekült a tér széle felé.

A következő pillanatban Johnnie és Harry a Kúp belsejében voltak, biztonságos helyen. És ekkor kezdetét vette a bombázás. A jókora gépeket nyilvánvalóan kövek hajítására tervezték, és bár valószínűleg fából készültek, rendkívüli erőt tudtak kifejteni. Több tonna súlyú kőtömbök repültek a Kúp felé. Minden egyes találatnál akkora dörrenés hallatszott, mintha maga az ég zendült volna meg. A jármű rázkódott és recsegett, s félő volt, hogy az őrült dübörgéstől beszakad a dobhártyánk.

– A Kúp nem sokáig bírja ezt! – harsogta bele Johnnie a lármába, mialatt egy kar felé nyúlt, hogy több áramot küldjön a kerekeknek. – Adj még kakaót a függőlegesnek! – kiáltott oda Parkernek, ám ő megrázta a fejét, és a vízszintes kerékre mutatott.

Johnnie pár pillanatig értetlenül bámult.

És hirtelen én is rájöttem az ötlet lényegére – Parker azt javasolta, hogy az oldalirányba ható erővel söpörjék el a támadóikat. Izgatottan figyeltem a mind gyorsabban forgó kereket, és ijedten hallgattam a Kúpra zúduló kövek csattogását. Egy ilyen bombázásnak egyetlen építmény sem állhatott ellen sokáig. Aztán a lárma kicsit alábbhagyott.

– Ötvenezer mérföld percenként a peremen! – kiáltott Johnnie egy műszert fürkészve, majd az egyik ablakhoz futott, és kinézett. – Magasságos Isten, micsoda látvány! – hebegte aztán döbbenten, és elhátrált az ablakból. Lehullottak az utolsó kövek, és pár másodpercig csak a motorok zúgását lehetett hallani. És Johnnie ekkor kinyitotta a tükrökkel szemközti ablak redőnyét.

Hangot persze nem hallottunk, de jómagam el szoktam képzelni, hogy milyen hangzavar uralkodhatott a téren ezekben a percekben. Marslakók, repülőgépek, hajítógépek zűrzavaros masszáját láttam, ami úgy kavargott, mint a betonkeverő tartalma, mialatt a láthatatlan, félelmetes erő mindent eltaszított a Kúptól. Szédítő gyorsasággal sodródtak el, és sűrű porfelhő verődött fel mindenütt. A következő pillanatokban az örvénylő hullám nekivágódott a teret szegélyező épületeknek, amelyek a nyomás hatására ingadoztak, széthullottak, és összeomlottak.

Végül a vezetőjük hangja elért a Kúpig.

– Hagyják abba! – ordította a teremtmény olyan erővel, hogy Johnnie még abban a szörnyű lármában is meghallotta.

A következő pillanatban az alsó kerék lassulni kezdett, és az áram immár a függőlegesbe folyt. Harry villámgyorsan lezárta a redőnyöket, és a négy férfi reszketve törölgette verejtékes homlokát.

A Kúp mind nagyobb erővel rángatta a rögzítőit. Johnnie kivárt, hogy biztos lehessen a jó startban. Abban a pillanatban, amikor úgy ítélte meg, készen állnak az indulásra, Parker felfedezte, hogy két marslakó lapul a padlóablak alatti lyukban. És volt náluk valamilyen berendezés. Parker döbbenten dadogott valamit, és tántorogva hátrált az ablaktól.

A tükör szélén látni lehetett az idegen fickókat. Épp készültek elsütni a berendezésüket, amikor Johnnie elindította a hajót. A Kúp felrepült, és ugyanebben a pillanatban jókora lövedék tört ki az alagútból. Egyenesen az ablak felé száguldott.

XII. fejezet: Az M-sugarak

A Kúp olyan gyorsan repült, hogy a lövedék nem érte utol. Egy-két másodpercig közeledett, aztán lassult, távolodott, végül teljesen lemaradt.

De rögtön azután, hogy eltűnt a szemünk elől, Robertson izgatott kiáltása az ablakokra irányította a figyelmünket. A felfedezők utóbb elmondták nekünk, hogy a Kúpot repülő gépezetek vették körül minden irányból. Hatalmasak voltak, és bár törékenynek tűntek, valójában erősnek és kiválónak tervezték őket – s mindegyiket egyetlen pilóta irányította. Az M-sugarat kilövő berendezés a gépek orrában kapott helyet.

Mármost nyilván méltányolják, hogy másokhoz hasonlóan jómagam is csak találgatni tudok a sugarak természetét illetően. Az én tippem sem jobb az önökénél, de legalább a saját szememmel láttam, hogy mi történt. Mindenesetre magam is csak rövid bepillantásokat nyerhettem az eseményekbe, mert a vörös sugarak erős ragyogása elvakított. Fényes nappal is tisztán látszottak, mint egy reflektor kévéje éjnek idején.

Pillanatok alatt a legközelebbi gépeket már csak alig néhány száz yard választotta el a nyílegyenesen felfelé repülő Kúptól. Láttam, hogy a kilövőberendezések követik a célt, és a sugarak felénk villannak. Nem féltem, mert ekkor még nem tudtam, mik azok. Vörös sugarak közeledtek mindenfelől. Úgy tűnt, mindjárt eltalálják a Kúpot, ám azt szörnyű sebessége a fénynyalábok pályája fölé vitte. Ha csak egy kicsivel is lassabb, a világunk rendkívüli mértékben megváltozott volna.

A következő történt azonban: amíg a szélrózsa összes irányából érkező támadók az imént még teljes sebességgel száguldottak arrafelé, ahol a Kúp az előző pillanatokban volt, most már kétségbeesetten lassítottak, és elkanyarodtak. A legtöbb pilótának sikerült elkerülnie a más gépekkel való ütközést, de a sugarak elől nem térhettek ki. Valahányszor egy sugár eltalált egy repülőt, az egyszerűen eltűnt. Szempillantás alatt párává változott. Az egyik pillanatban még ott repült egy hatalmas, csapkodó szárnyú gépezet, a következőben már csak egy pirosas füstfelhő látszott a helyén, aztán az is eltűnt. Az M-sugarak ilyen gyors munkát végeztek.

Láttam, amint két gép úgy repült egymás felé, hogy a pályájuk derékszöget zárt be. Hogy elkerülje az ütközést, mindkét pilóta elkanyarodott, aztán egyikük elsuhant egy harmadik repülő alatt, a másik pedig egy negyedik felett. Csakhogy a sugarakat nem tudták kikerülni – arra nem volt idejük. Megjelent az égen két piros gőzfelhő, és a következő pillanatban azok is szétfoszlottak. A jókora repülőkből semmi sem maradt!

Johnnie a saját gépezeteivel foglalatoskodott, hogy visszanyerje a nyugalmát. Pár másodperc múlva felénk fordult, és rendkívül komolyan beszélni kezdett:

– Sikerült elmenekülnünk az elől, ami valószínűleg a leghatékonyabb fegyverük. Amíg nem találunk módot a semlegesítésére, a földi emberek nem kereshetik fel a Marsot, mert aligha lennének biztonságban. Kedves és barátságos népség, mondhatom!

Így zajlott le az emberek első és utolsó látogatása a Marson. Johnnie elismerte, hogy ezzel a kalanddal gyakorlatilag csak az időt vesztegették.

– Mintha a Föld egy valaha létezett fegyházát látogattunk volna meg – tette hozzá végül.

Az utazók nemigen bánkódtak, mialatt a bolygó egyre kisebbnek látszó korongját figyelték.

A Kúp olyan irányban indult el, amit követve a Nap felé repült volna, de társaink a kormányzó kerékkel módosították, hogy a Deimos, vagyis a Mars külső holdja felé mutasson. Johnnie minden lehetséges nyomást kifejtett a kerekekkel, és az így keletkező tolóerő majdnem elegendő volt ahhoz, hogy kimozdítsa az apró égitestet pályájáról. Ugyanakkor új irányt és sebességet adott a Kúpnak egy másik úti célhoz. Immár az üstökösöknél is gyorsabban száguldott a Jupiter felé.

A következő órák során sokan tiltakoztak Johnnie-nál az új úti cél miatt. Csillagászok és fizikusok állították, hogy az óriásbolygó, a Hold után a második legfényesebb égitest az éjszakai égbolton, jelenleg is félig olvadt állapotban van. Azt mondták: őrült ostobaság lenne felkeresni egy ilyen forró helyet – de feleslegesen mennék bele a viták ismertetésébe. Johnnie ellenérvekkel vágott vissza, és rámutatott a tényre, hogy a vastag levegőtakaró miatt senki emberfia nem látta még a Jupiter felszínét. Közölte továbbá, hogy a Kúp szigetelése megvédi őket, és különben is, óvatosak lesznek. Amúgy pedig: már úton vannak, és mindenképpen oda repülnek.

A Jupiterhez való utazás jelentősen lerövidült a bolygó pályájának közelmúltban történt megváltozása miatt.

Ez és a Szaturnusz kitartóan közeledtek a Föld pályája felé, így a Kúpnak sokkal kisebb távolságot kellett megtennie. Ezenfelül Johnnie mostanra alaposan kiismerte a gépeit, így tudta, hogyan tehet szert iszonyatos sebességre, amit csakis az űrben lehet elérni, ahol a járművet nem fékezi levegő.

A feltaláló folyamatosan tárgyalt egy kisebb tudóscsapattal, amelynek tagjai egyetértettek vele a Jupiterrel kapcsolatban, és javasolták neki, hogy közelítsen meg különféle kisbolygókat. Johnnie valamennyit ugródeszkának használta felé, és hat hét leforgása alatt látótávolságon belülre érkezett.

A földi teleszkópokkal szemlélődők szörnyű helynek látták a Jupitert.