17

Ment lefelé a holdfényben, az elnyúló fekete agyaglejtőkön. Sokkal könnyebben haladt, mint Caringtonnal a lapos homokon, mégis hamarosan kifáradt. Új borzalom nehezedett rá: az egyedüllét. Számtalanszor visszafordult és visszanézett. A völgy hosszúkás szakadékká szűkült. Volt benne valami a megrongált vasúti sínek elhagyatottságából. Kétoldalt sűrűbb és mélyebb lett az erdő, és a holdfény csak szaggatott fénycsóvákat vetett a talajra a satnya akácfák külső szegélye alatt. A magányosság borzalmát csak a tűz tette elviselhetővé, még most is világított feléje a sziklák közül, ahol a fiút hagyta. Égett a tűz, mintha az erdőtüzet tükrözné vissza.

Ment tovább és egyre zsugorodott, távolodott a tűz a háta mögött. És ott a dombokon, a tüzekben volt valami valószerűtlen és áldozati jelleg, hirtelen lánggal fel-fellobbantak a félsötét dombokon, mintha közelednének. Egy idő múlva már nem megnyugtatást, hanem elhagyatottságot sugároztak feléje. Vagy három-négyszáz yardnyira hallotta még az égő bambusz pisztolylövéseit, élesen ropogott a csöndes trópusi éjszakában, de aztán már túl messzire jutott, és elkövetkezett az idő, mikor visszafordult és a sziklák elfedték előle a tűz apró csillagát, s ő tudta, hogy nem láthatja többé.

Az elhagyatottság érzése csak fokozódott, amint tovább ment. Most nem vehette hasznát a gondolattalan, ösztönös járásnak, ahogyan átgázolt a homok sík taván. Akkor szinte vonzotta a homok, és nem esett el. De most az agyagos lejtő, a keresztben átszelő sziklapárkányok eléje meredtek, csak teljes tudatossággal haladhatott tovább. Itt nem lehetett kábultan botorkálni előre. Bár lefelé ereszkedett, a testi erőfeszítés mégis szörnyen kimerítette. Alig tudta már összezárni dagadt ajkait. Amint lélegzetet vett, mintha hosszú kortyokban sót szívna be. Hasított, akár a jég, aztán meg pereseit, mikor repedt száját és puffadt nyelvét érte.

Mintegy tízpercenként lefeküdt, és gyomrát az agyaghoz szorította. Mintha már a lába is dagadna. Puffadtan szorult a cipőjébe, szinte kinőtte, de fáradt volt ahhoz is, hogy lehúzza. Nem telt több tőle, csak feküdt a hűvös sziklán, arccal lefelé, némi kis enyhülést merítve abból, hogy nyugtatja ajkait.

Az egyik pihenőnél a kimerültség kábulatába esett. Valami holdvonzotta káprázat volt csak, nem igazi alvás. Leroskadt az agyagra. Nem is tudta, meddig. Mikor magához tért, ismét sakálüvöltést hallott valahonnan messziről, a sziklákon túlról. Alacsony ködfelhő ereszkedett le, végig a messze völgyön. Kékes, tejes pára. Hideg volt a levegő. A szikla délnyugati párkánya fölött sütött a hold, alakja mint egy homályos ezüstkanál. Derengett már a napfény a távoli hegyek felől.

A dermedt rémület, hogy elmulasztotta a lehetőséget, és nem menetelt egész éjszaka, erőtlen dühre gerjesztette. Talpra állt és tovább botorkált lefelé a völgybe. Szeme feszült a kimerültségtől, két ajka összetapadt a kínzó szomj lóságtól. Mardosta az önvád, hogy annyi ideig feküdt, és elmúlt fölötte az éjszaka. Nem látott előre, és kétségbeesve, vakon botorkált néhány pillanatig, aztán elesett.

Az eséstől magához tért. Kitörölte az álomvakságot a szeméből. Ezzel eltűnt a keserű önvád is. Nagyon ébernek és erősnek érezte magát, mert új borzalommal kellett szembenéznie: a napvilággal. Az éjszakai menetelésnek legfőbb hajtóereje a szomjúság volt. Most mennie kell nappal is.

Felkelt, megállt és fülelt. A sakálok abbahagyják az üvöltést, amint felkel a nap. Végig az egész völgyön és az alacsony erdőben sehol egy hang. Megint ránehezedett a magányosság és megrémítette. Megint madarakra gondolt, és furcsa módon az őrmester majmának sírása jutott az eszébe, amit mindig hallott a sátrában. Ezektől az emlékektől csak nyomasztóbb lett minden: a csend, a magányosság, az élet távolléte és mindenekfelett rettegése a naptól. Egy óra múlva már megint sugárzik és elemészti. Az elviselhetetlen, kemény izzás megint szétzúzza az érzékeit. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy azt már nem tudja elviselni. Megindult botorkálva, aztán hosszú szellemléptekkel a völgynek lefelé. Két dagadt ajka sötéten nyitva, mint aki okádni akar.

Körülbelül húsz perc múlva ismét megállt. Közeledett a napvilág, borzalmasan gyönyörű rózsa- és narancsszínű fátyolfelhővel, a bíbor dombok fölött. Most már nem látszottak az erdőtüzek a lejtőkön. Messze húzódott előtte a völgy, és szinte rosszul lett a gondolattól, hogy soha, soha nem jut a végére. Feljön a nap, és most végképp kiégeti a vért az ereiből. Az agyag, mely sötét és hűvös volt egész éjszaka, máris rózsaszín és narancs fényt vert vissza, és egy óra múlva feléje sugározza a gyilkos napsütést, az pedig délutánra végez vele.

Őrjöngés kapta el, s egy pillanatra arra gondolt, visszamegy Carringtonhoz. Előrehaladni egyedül egyszerre még borzalmasabbnak tűnt előtte, mint az, hogy felfelé kell kapaszkodnia a völgyben. Ott legalább együtt hal meg a fiúval.

Néhány másodpercig fájdalmasan hasított belé a vágy, hogy társa legyen a halálban. Aztán harminc-negyven yardnyira maga előtt, jobb kéz felől, hasadást látott az erdőben. Talán földcsuszamlás vagy az utolsó monszun viharos ereje tört át az erdőövezeten. A hosszú, száraz évszakban nem nőttek ki újra a fák. Csupasz sziklalépcsők húzódtak a völgyoldalban ötven-hatvan lábnyira, és a legmagasabb fák között egy bozóttalan platóvá szélesedtek.

Lassan tovább haladt s felkúszott. Nem tudott visszaemlékezni rá, hogy tudatosan arra az elhatározásra jutott volna, hogy felmászik a platóra. Nem is jutott eszébe, hogy ha felér a tetőre, láthat valamit. Nagyon lassan jutott feljebb. Mindenütt szúrós, tövises akácágak hevertek, kiszáradtak a hosszú, keserves hőségben, akár egy rozsdás drótcsomó. Belegabalyodott és újra elvágódott. Gyöngeségében maga elé tartotta kezét, hogy védje az arcát, de tüskék közé zuhant, és felsértette meztelen mellét és a két tenyerét. Vérzett a melle és a keze, és amint felhúzózkodott a sziklahasadékon, úgy érezte, mintha üvegcseréppel vagdosnák tenyerének nyers húsát. Vonszolta magát, tüske hasogatta a mellét, és nemcsak fájdalom, hanem rémkép is gyötörte. A varázsszerű figura visszatért. De ez a furcsán figyelő figura most nem volt ugyanaz. Most csak egy arc nézett rá, és miután szembenézett vele egy ideig, rájött, hogy nem is egy arc tekint rá, hanem kettő. Az egyik fiatal felesége, akit bomba ragadott el és taszított a mélységes sötétségbe. A másik, a fiatal leányarc, szelíden felébresztette benne az élet gondolatát a margosafa árnyékában. Együtt jött el hozzá ez a két lény, nagyon szép mind a kettő, és elválaszthatatlan részévé vált önmagának. Most már nem félt, s nem érezte az egyedüllétet.

Végül is felvonszolta magát a sziklatetőre a völgy fölött, és valami arcba vágta. A nap. És néhány másodpercre elvakította vízszintes sugárzásának szörnyű erejével.

Arcra feküdt, és lehunyta a szemét. Keserves fájdalom gyötörte vérző mellét, két kezét, de még keservesebben ziháló száját. A két arc, mely vigyázva kísérte, míg felkapaszkodott, most eltűnt. Nem kívánta többé felnyitni a szemét. Nem kívánt semmit, csak csöndesen feküdni a sötétben. Gyötrődve vágyódott a két arc után ismét, hogy velük együtt legyőzze a nap erejét. Mintha tudná, mire összeolvad a két arc, eljön a halál. Feküdt még egy kicsit, és várta a halált. Körülötte a trópusi hőségben sehol semmi nesz, csak egy-két kavics gördült le a lejtőn, amerről felkúszott.

Gyenge kis zörej volt, de néhány másodpercenként megismétlődött. Aztán elboruló tudatán ködösen átderengett, hogy ez nem lehet gördülő kavics zöreje. A hang egyre közeledett, élő hanggá vált. Könnyű kis nesz, mintha levél hullana a fáról.

És most először, mióta felért a tetőre, felnyitotta a szemét. És valami csodálatosat látott. Apró, sárgászöld gyík futkározott a száraz akácgallyak között ki-be a sziklarepedéseken, alig néhány yardnyira tőle. Felnyitotta a szemét, s a kis állat védekezőn megmerevedett, szeme csillogott, parányi lábait szétterjesztette a szikla felületén. És aztán ugyanúgy, mint a gyík, melyet a gyermek kínzott halálra, újra életre kelt a napon.

Elsírta magár, mikor a gyíkot meglátta. A csípős, nehéz könny tébolyító ködbe vonta a szemét, de aztán megint tisztán látta a gyíkot, mely az ő gyenge zihálásától elmenekült. De most a völgyben, odalent, nagyobb csoda lepte meg, mint a kis gyík.

A völgy mélyén, buja magas fűben fehér kócsag lépegetett. A tébolyult örömtől, hogy élő madarat lát, feltápászkodott. A madár megriadt mozgásának zajától és felrepült.

És most döbbent csak rá, hogy nem is kócsagot látott. Vékony füstoszlopot. Felemelkedett a füst ezüstösszürke pelyhekkel, akár a kócsag a száraz fűről. A tűz mögött keskeny, portól fehétiő út húzódott, és az út meg a tűz között mozgó emberalakokat látott.

Apró, barna embereket. Hihetetlen módon az egyiknek puska volt a kezében. Naga-felderítók. A lejtőn futni kezdett feléjük, két kezével hadonászva. Érőtlen ujjongás és értelmetlen zokogás közben újra könny lepte el a szemét. Most már nem bánta a napsütést sem.